Karakter: Dean Williams
Megjegyzés: Különleges Szörnyikémnek
Egy étteremben kaptam most állást a szeretőm segítségével. Örülök neki, mert így akkor legalább attól nem kell félnem, hogy éhen halok, illetve itt talán össze tudok kaparni annyit, hogy egy kis, egyszobás lakást ki tudjak venni. Elég drága az is, de talán sikerül. Egyszer minden álom valóra válik, nem igaz? Nem. De attól még ki tudja, lehet, hogy ez igen.
Egy hétig most Daviddel lehetek, mert a felesége és a gyerekek elmentek meglátogatni a nagyszülőket. Van puha ágy, kényelem, ennivaló, és ráadásul zuhany és meleg ruha is. Örülök ennek, hiszen ezekért csak annyi a dolgom, hogy alá fekszem. Nem nagy ár ezért, hiszen csak egy ember kedvére kell tennem, akit ismerek, nem pedig egy halom ismeretlenére. Jobb ez így, hiszen akkor is az utcán éltem, most is, viszont havonta egy-egy alkalommal el vagyok látva kényelemmel.
Nem szeretem Davidet. Ő sem engem. A mi kapcsolatunk csak és kizárólag a testiségen alapul. De nem is gond, hiszen életembe nem fér bele egy szerelem. Na jó, ha a pasi dúsgazdag, és viszontszeret, akkor még oké, mert akkor lenne, aki eltartson. Persze, egy édes srácnak jobban örülnék, mint egy idősebb férfinak, de ha dúsgazdag lenne, tök mindegy. De így… így, hogy kurvaként, néha-néha alkalmi munkákból élek meg, egy rendes, normális szerelem nem fér bele az életembe. Túl sok bonyodalmat okozna. Nekem meg már így is elég kusza az életem.
Kurvaként borzalmas volt az a pár év. Minden nap más, és más járt bennem, volt, hogy egyszerre többen is. Életem legszörnyűbb időszaka volt, amire nem szeretek emlékezni. Pedig emlékszem. Minden egyes percére, hiszen nem szedtem semmilyen tudatmódosító szert. Nem. Ha már kurválkodtam, akkor emlékezzek minden percére, hogy a továbbiakban tudjam, ha ezt is túl éltem, mást is túl fogok.
Álmaimban profi modell vagyok, akiért döglenek a fiúcskák, és egy halom pénzt keres. Álmomban menő író vagyok, akinek a könyvei Best-sallerek, és egy tetőtéri lakásban - gyönyörű kilátással - lakik.
Ehelyett az életben egy ágyas vagyok, pillanatnyilag egy pincéri állással megtoldva jövedelmező karrieremet. Munkahelyemen persze nem tudják, hogy koldus vagyok igazából. Nem, de ha letelt a mostani hét, és hétfőtől már büdösen, koszos ruhákban megyek az étteremben, megtudják, és egyből kirúgnak, tehát kereshetek majd más munkát. Mindig így megy ez. Van, ahol tovább bírják, hogy nem mindig vagyok valami tiszta, de egy étteremben alapvető követelmény, hogy tisztaság legyen. Szóval ki fognak rúgni. De addig is, megpróbálok minél több borravalót összegyűjteni. Extra kedves vagyok még a legidegesítőbb vendégekkel is, amit szerencsére vannak olyanok, akik ezt meghonorálják.
Most éppen az utolsó perceket töltöm az étteremben, a tányérok szervírozásával, de nem soká végre jön a váltás, és mehetek haza. Heh, haza… Davidhez. Mikor látom Sandy érkezését, gyorsan még kifizettetem a vendégekkel az ételfogyasztásukat, és végre elszabadulok a munkából. Davidnál végre írhatok. Napközben, miközben tányérokat vittem ide-oda, egy ötlet fogant meg a fejemben. Egy fiúról fog szólni, aki az elfek hercege. Egy kóborlás során összeismerkedik az ellenséges faj, a sárkányok királyának lányával, aki éppen a nagybátyjával tartandó esküvőről menekült.
A tervezésben eddig jutottam el, de mikor írok, úgyis jön majd az ihlet. Kiadni úgysem fogják, hiszen nem épp világsikerű ötlet, de talán egy pályázatra beküldhetném, hátha… Bár ahhoz lehet, be kellene gépelnem, de nincs se asztali számítógépem, se laptopom, szóval nem tudom, hogyan fogom megoldani. Talán kölcsön kérhetem Davidét… Bár nem hinném, hogy öt nap alatt meg tudnám írni akár csak az első pár fejezetét sem, de attól még próba – cseresznye, nem igaz?
Dehogyisnem! Szóval majd kölcsönkérem.
Az étteremből eljőve érzem, hogy hideg van. Persze, nem csoda, nem éppen nyár van, de már előre érzem, hogy a hétvége után jéggé fogok fagyni. Addig kellene találnom valamilyen kis lyukat, ahol meghúzhatom majd magam. Valószínű, hogy nem fogok találni, de mindent ki kell próbálni. Az úgy nem való, hogy valaki arra várjon, hogy a szájába repüljön a sült galamb. Az álmokért tenni is kell valamit! Én már csak tudom… Néha belefáradok, és meg akarok inkább halni, de aztán észbe kapok, és küzdök tovább. Nem akarok úgy járni, mint a szüleim. Nem akarok úgy meghalni, hogy semmit sem teszek az álmaim eléréséért. Ha már meghalok, de úgy, hogy nem értem el semmit, legalább azzal a tudattal tegyem, hogy megpróbáltam megtenni érte mindent.
Egy hídon vezet át az utam, ahol egy magányos alak néz le a mélybe, a hideg széltől dideregve. Eléggé elveszettnek tűnik, ezért odamegyek hozzá. Nem vagyok a legjobb társaság, de aki így nézi a híd alatt elterülő ismeretlent, annak szerintem bárki jó, aki ki tudja szakítani gondolatai közül. Perceken keresztül állok mellette, de nem vesz észre. Érdekes, talán kicsit ijesztő kék szemeiből a szomorúság és a magány könnyei potyognak. Ha festő lennék, és megfesteném, a képnek egész biztos a Magány címet adnám.
Végül már nem bírom nézni szomorúságát, és megszólítom.
- Miért sírsz? – kérdezem érdeklődve. A srác rám néz keserűen mosolyogva, és látom rajta: ő látja, hogy hajléktalan vagyok. Bár most pillanatnyilag nem, de váltóruháimon azért látni. Az emberek nagy többsége csak azt veszi észre, amit látni akar.
- Úgy sem érdekelne – válaszolja akadozva. Különleges szemeit lehunyja, de így sem bírja visszatartani könnyeit.
- Akkor szerinted megkérdeztem volna? – kérdezem felhorkantva. Annyira nem vagyok ám kedves, hogyha valami nem érdekel, akkor is megkérdezem.
- Biztos van nagyobb problémája, mint az, hogy nekem mi a bajom – suttogja. Az tuti. De az öngyilkosság nem a legjobb megoldás.
- Ez valószínű, viszont ahogy látom, te éppen az öngyilkossággal szemezgetsz. Szóval valószínűbb, hogy nagyobb szarban vagy, mint én – válaszolom, és szorosan mellé sétálok. Állát megfogva magam felé fordítom, és érdekes szemeibe nézve közlöm vele életem fontos megállapítását: – A halál nem megoldás.
- Pedig annyival könnyebb lenne – zokogja elkeseredetten. Egy nagy sóhaj után beletörődök – kicsit föl kell ráznom ezt a srácot, mert leugrik.
- Nézz rám – kérem csendesen. – Légy szíves, nézz rám – próbálom rávenni, hogy kinyissa szemeit,ami sikerül is, és különleges szemeivel az enyémbe néz. – Mit látsz?
- Magát, ki mást? – kérdez vissza értetlenül. Igen… engem. De ki vagyok én?
- Egy csövest. Te pedig egy jó helyzetű polgár vagy. Nem gondolod, úgy hogy nekem kéne leugranom, nem pedig neked? – kérdezem haragosan. Fel tud bosszantani, ha valaki olyan akar öngyilkos lenni, aki amúgy jó helyzetben van. Ha a mostani életével nem elégedett, változtasson! De ne legyen öngyilkos, mert az nem megoldás.
A srác viszont, ahelyett, hogy elgondolkozna, csak félősen hátrál tőlem, és összeszorított szemekkel várja a támadást. Ő… most… tényleg…?
- Te most komolyan félsz tőlem? – kérdezem hitetlenkedve. Választ persze nem kapok, csak némaságot. Furcsa egy fiú…
- Miért nem mondja? – kérdezi. Höh?
- Mit? – kérdezek vissza összezavarodva.
- Miért nem mondja? Miért nem? Miért? – hajtogatja egyfolytában. Jó, jó, mondom én, de mégis mit?!
- De mit? Nem értelek.
- Szörnyeteg - suttogja rémülettel a hangjában. Füzetei az útra hullnak, bele a pocsolyába. Szörnyeteg? Ő? Mi van? – Undorító dög. Miért nem mondja? Miért nem aláz meg? Tapos a porba és rúg belém? Miért nem? – kérdezi szinte nekem támadva. Kicsit összehúzom szemöldökömet, majd halványan elmosolyodok. Hát ez a baja? Az emberek szemetek egymással. Attól még neki nem kellene ezt gondolna magáról.
- Szeretnéd, ha ezt mondanám? – érdeklődök.
- Mindenki ezt mondja – suttogja szomorúan.
- Na, jó, de én nem vagyok mindenki! – mondom neki mosolyogva. Halványan összerezzen, és lehajtja fejét.
- Ettől még gondolhatja ezt – mondja halkan. Összehúzom szemöldököm; mégis mit tettek az emberek ezzel a kölyökkel? Hány éves lehet, 16-17? Nem kellene ennyire hallgatnia mások véleményére. Ezzel csak magát teszi tönkre, és örömet okoz azoknak a barmoknak. Hah… ha én hagytam volna, hogy kritizáljanak, sosem éltem volna túl a kurválkodással töltött napjaimat.
- Nem gondolom ezt. Amúgy is, miért lennél az? Nem látom rajtad, hogy az lennél – jegyzem meg. Tényleg nem értem. Szerintem nem Szörny, csak különleges.
- Nézz csak rám! Egy szörnyeteg vagyok! – kiáltja remegve, és könnyei ismét folyni kezdenek. Csak nézek rá, és nem látok semmit. Vagyis de. Őt magát. Egy magányos, elveszett fiút, de semmilyen szörnyet. Különleges szemei vannak, az tény. De a színük csodálatos. És nem látok semmi szörnyűt benne.
- Nézlek én. De mit kellene néznem? Nem látom, hogy szőrösödnél, azt sem, hogy nagy agyaraid lennének, akkor miért lennél Szörny? – kérdezem értetlenül. A fiú csak keserűen horkant egyet, és ismét a folyót kezdi el bámulni. – Nem éri meg – suttogom.
A közeli torony hangosan megkondul, és ijedten a tornyon levő órára nézek. Basszus! David nemsoká haza érkezik! Sietnem kell, hogy ki tudjam szolgálni. – Remélem, még találkozunk, nem éppen ilyen körülmények között, de nekem most mennem kell. Szia! – köszönök el, és elindulok, de előtte még visszaszólok. – És ne felejtsd el! A halál és az öngyilkosság nem megoldás! – kacsintok, és „haza” sietek. Szerencsére nem messze lakik David, így még pont előtte érkezem meg. Nem szereti, ha kések, mert olyankor nincs, aki szórakoztatni tudná. Gyorsan letusolok, és egy egyszerű, fekete rövidnadrágot, és egy sötétkék pólót veszek föl. Mind David ruhái, szóval miután fölvettem valamit, másnap ki kell mosnom, hogy a felesége ne vegye majd észre, hogy feltűnően sok ruhát használt. Munkába jövet-menet ezért is hordom a saját jól bevált ruháimat.
A konyhába megyek, vacsit készíteni neki. Semmi extra nem lesz, csak egy szendvics, mert vacsira nem egészséges ám sokat enni. Hogy is van? Reggelire egyél úgy, mint egy király, ebédre, mint egy közrendű, és vacsorára úgy, mint én? Ja, bocsi, koldussal van, de hát az volnék, nem igaz? Szóval akár be is helyettesíthetem magammal a mondást.
- Megjöttem – mondja, mikor megérkezik, és miután leteszi a kabátját, és a táskáját, idejön mögém, és átkarol. Ölét fenekemnek dörzsöli, és érzem, máris tettre kész. Semmi kedvem hozzá, de már megszoktam, ha ő akarja, akkor abból szex lesz, mert én azt teszem, amit csak akar. Hiszen az övé vagyok. Az adósa vagyok.
- Milyen volt a napod? – kérdezem, de választ úgysem fogok kapni, hiszen már a nyakam harapdálásával van elfoglalva. Kiveszi a kezemből a már elkészült szendvicset, és határozott mozdulattal maga felé fordít, majd megcsókol.
---*---*---*---
Péntekre már kezdem elhasználtnak érezni magam. Napközben a munka, éjjel pedig David fáraszt le. Fenekem sajog, amit a kurválkodással töltött éveim óta nem éreztem, hiszen eddig csak havonta egyszer kellett őt kielégítenem. Most meg minden nap. És ez eléggé lefáraszt egy idő után. Kíváncsi vagyok, vajon a feleségével is ennyit szexel, vagy azért csinálja ennyit velem, mert a felesége nem tudja kielégíteni rendesen.
Most épp az étteremben dolgozom, és mikor látom, hogy egy nagyobb társaság tér be hozzánk, egyből előttük is termek, hogy az asztalukhoz vezessem őket. Csupa fiatalokból álló társaság, akik tipikus nagyszájúak. Éppen ezért lepődök meg, mikor egy ismerős, fiatal fiúcskát pillantok meg köztük. Hisz ez a múltkori srác a hídról! Na, jó, hogy nem ugrott le.
- Kövessenek – mondom, és egy nagyobb, elszeparált asztalhoz vezetem őket. Hallom, ahogy a lányok viháncolnak mögöttem, és érzem pillantásukat a fenekemen. Undorít. De nem tehetek ellene semmit, hiszen rájuk szólni nem szabad, eltakarni meg illetlenség, hiszen pont azért kaptam ezt a nadrágot, hogy kihangsúlyozzam. Pedig pont, hogy takarni akarnám, hiszen már nem vagyok (annyira) kurva, hogy azt akarjam, hogy a fenekem kelljen az embereknek. Azt mondjuk sosem akartam, hogy egy lánynak kellejen. Valahogy taszítanak.
Mikor mind helyet foglalnak, kiosztom az étlapokat. Mikor a sráchoz érek, elmosolyodom.
- Hello, idegen – suttogom. Valamiért örülök, hogy mégsem ugrott le.
|
