Megkedveltem.

És… Amúgy is… A köszönetmondásra lesz ezer alkalma még akkor, ha már magához tér, feltûnésmentesen haladok vele tovább a házamig, aztán veszem ölbe, hogy az ágyamba fektethessem.

Be is takarom, de nem tudok mellõle rögtön távozni. Tetszik nyugodt szuszogása. A teste meg… Hát valami hihetetlen, vészesebb sérülései se tudták eldeformálni az alakját.

Igen…

Talán ez egy másik oka annak, hogy kimentettem annak a szemétnek a karmai közül.

A harmadik ok az az, hogy magyarázattal tartozik. Tudni akarom, mit keresett ott. Kizárt, hogy hallotta, amit az ügyfelemmel beszéltem…

A hortyogás mellett más életjelet, nem ad magáról az éjjel folyamán.

Sõt… Az elkövetkezõ napot szintén végigalussza. Mialatt levágódok a tévé elé, és belekezdek egy izgalmasnak tûnõ film nézésébe, már azon gondolkodom, hány mormota lehetett az õsei között.

Az is megfordul a fejemben, hogy talán fel kellene ébresztenem. Azért nem tudok feltápászkodni csak, mert túlságosan kimerített a folyamatos ébrenlét.

Nyalókám koppanását még hallom a földön, de aztán beszippant magába a jótékony, pihentetõ sötétség még a tévé hangjai ellenére is...

***

Percek, vagy talán órák múltán arra ébredek, hogy nagy erõvel dobnak mellém valamit, hangos nyújtózás keretében nyitom ki a szemeim, aztán ülök fel, hogy megnézhessem, ki, és miért zaklat.

Egy takarócsomót, és egy szõke üstököt fedezek fel közelemben a kanapén, de nem vagyok teljesen biztos abban, hogy vendégem látom.

Fáradt vagyok…

Máskor segíteni szokott, ha hajamba túrok, vagy ha megdörzsölöm a szemeim, de most ezektõl a rutinmûveletektõl se lettem éberebb.

A csontjaimon is roppantok párat, ettõl legalább a végtagjaim jobban tudom mozgatni, térdemre támasztva a fejem kérdezhetem arról, hogy van.

- Jól… csak fáj mindenem… - motyogja a falnak - Köszönöm. Ha jól sejtem, akkor nélküled már alulról szagolnám az ibolyát, vagy a folyó iszapját.

- Jól sejted. – sóhajtom, aztán a tárgyra térek, felteszem neki azokat a kérdéseket, amiket nem tudtam megválaszolni magamnak a délután folyamán:

- De mégis mit kerestél ott, pláne egy rohadt kamerával? Ez a hobbid, vagy mi a kurva élet?

Igen. Ideges vagyok rá, és ha nem tudnám, mennyire rosszul van, most meg is fojtogatnám kicsit.

Csöndben mered maga elé, ezért sóhajtva bontok ki egy újabb nyalókát. Ettõl lenyugszom, és talán még nem bántom:

– Remélem tudod, hogy elrontottad az üzletem.

- Az üzleted? – szegény Barbie… Most tudatosult benne, hogy Ken bácsi gonosz?! Hát akkor muszáj jobban darabjaira törnöm az õ kis rózsaszín álomvilágát:

- Ja, mégis mit gondoltál, mit kerestem ott? De most te jössz. Hogy kerültél oda és minek neked egy felvétel? – ha nem válaszol õszintén még tényleg megölhetem, sikerült kettéroppantanom nyalókám.

- S… semmi érdekeset. – ismerkedik ismét az egyik oldalfallal - Én… én… én csak… izé… sétálgattam és hangokat hallottam és gondoltam megnézem mi van arra. A kamera meg csak azért volt nálam, mert média házit csináltam, aztán meg felbukkant az a pár rossz kinézetû alak, akik belém kötöttek és helyben hagytak. Majd feltûntél te és megmentettél. – aham… Szép mese…

Története miatt mérgesebb lettem rá, mint eddig, erõsen ragadom meg a vállát, és rántom hátra, hogy fölé tudjak magasodni. Takarója már a földön.

- Nem tudom, hogy mennyire nézel hülyének, de jobban jársz, ha nem hazudozol. – hogy semmiképp se fordulhasson el elõlem, állát megragadva kényszerítem szemkontaktusra. - Az igazat.

- Esküszöm, hogy nem mondom el senkinek, csak engedj el… - meg akar halni?!

- Elõbb válaszolj. – szorítom le még jobban.

Látom a kétségbeesettséget szemeiben, és az elkeseredettségét is amiatt, hogy nem tud szabadulni, viszont addig tényleg ebben a helyzetben tartom, amíg nem hajlandó válaszolni.

 - Újságíró vagyok… Kaptam egy fülest, hogy valami illegális kereskedelem fog menni az elhagyott raktárak környékén és… Könyörgöm, ez a munkám! – döbbenten fürkészem az arcát, és a reakcióit.

Ez a története annyira hihetetlen, mint az elõzõ, ha nem hihetetlenebb. Mégis… Talán igaz lehet.

Nem… Kizárt. Nincs az a szerkesztõség, amelyik alkalmazná.

- Mégis melyik lapnál? – heccelem gunyoros vigyorral - A gyerekszájnál? – térdkalácsot kapok a hasamba, szisszenve görnyedek össze, és ragadom meg a fájó területet, mialatt õ kimászik alólam, és büszkén összefonja a karjait maga elõtt:

- Kicsi a bors, de erõs, mi? Nem gyerek magazinoknak írok rajzfilm ajánlót, hanem a város elsõ számú lapjának dolgozom, a L’Esprit Nouveau-nak! Ráadásul profi vagyok! – hát a ma este történtek alapján a profitól rohadt messze áll.

De… Hogy pont egy újságírót kellett kifognom…

- Értem, értem… - sóhajtom a földnek, aztán gyilkos mosollyal fordulok irányába, és kelek fel– Értem én. – még mindig rohadtul tetszik, de hidegvérrel elõkapva a fegyverem lõném le, nem a falig hátráltatnám, ha amiatt nem veszteném el én is az életem akkor, amikor az a rohadék újra üzletet akar velem kötni.

- Na szóval… - nézek a szemeibe most, hogy közém, és a fal közé szorítottam - Ha jól gondolom, nem ez jár azért, amiért megmentettem az irhádat. Másodszor pedig ne pattogjál olyan nagyon, mert még mindig nyakig vagy a pácban. Innentõl kezdve minden üzletemre el kell jönnöd velem, amit azzal a fazonnal kötök, különben… - nyel egyet, szóval érti. Jól van… Akkor mégiscsak okos fiú.

- Ugye tudod, - folytatom tovább az osztását - hogy nem csak magadat, hanem engem is bajba sodortál? Azzal pedig többet ne hencegj, hogy újságíró vagy, mert legközelebb valaki kitekeri a csinos kis nyakadat. – én lennék az elsõ.

- Mi van akkor, ha én nem akarok priuszos lenni? – fordul a fal felé, kuncognom kell naivságán, mielõtt végigízlelném nyelvemmel a fülét:

- Az sajnos nem fog menni, mivel az az alak elég jól megjegyezte a helyes pofidat. Hidd el, meg fog találni. – mm… Vörös arccal csak még szebb, ellépek elõle, mielõtt még tetézném annyival a bajait, hogy megerõszakolom.

- De nyugi, ha azt teszed, amit mondok és úgy, ahogy kérem, na meg pláne, ha nem írsz errõl az egészrõl és szépen eljátszod a némát, akkor semmi bajod nem lesz és még csak a rendõrök sem fognak elkapni. – csinálok világosságot a szobában - Most meg gyere szépen, ellátom a sebeid és adok valamit enni. Aztán meg itt maradsz pár napig, mert nem hiszem, hogy a szüleid csak úgy, elviselnék, hogy nem kapnak választ arra, hogy kik verték össze a fiújukat. A rendõrség meg nem hiányzik senkinek. Nem igaz? – biccent, ezért magam után hívom a konyhába.

Most már nem érdekel, hogy sok lehetett neki, amit hallott. Profi újságíró… Hát ez késsz…   

- Tessék. Jó étvágyat hozzá. – nyomok a kezébe egy lekváros pirítóst, amikor helyet foglal.

Mialatt elmotyog egy köszönömöt pedig magamnak is készítek kaját, és leülök mellé az asztalhoz enni. Néha az édesség mellett azért ilyen tápra is szükségem van. Bár… Nem tudom, mit tennék, ha nem léteznének jó édes, ragadós lekvárok, amikkel el lehet fedni a kenyerek ízét teljesen.

Persze… Csoda lenne, ha nyugodtan elmajszolhatnám az egész szeletem, bosszúsan teszem le az asztalra megmaradt fél kenyerem, aztán megyek ki a konyhából.

Nem akarok, és nem fogok Shinju elõtt telefonálni ezután sem. A többi üzletembe hülyeség lenne belekeverni.

- Haló? – szólok komoran készülékembe, a vonal másik végérõl egy baljóslatú hang válaszol:

- Üdv Tetsuo. Este túleshetnénk azon, hogy bemutatod nekünk a segéded. Szükségünk lenne még pár fegyverre. – itt valami nem stimmel… Eddig hónapokig nem kért új szállítmányt…

- Szokásos hely, szokásos idõ, ha szokásos a mennyiség kell, akkor az ár is a szokásos.

- Tudod lehetnél velem kedvesebb… - sóhajt színpadiasan - Azt hittem a tegnapi új áron kapom az árut. – hát ez hülye… Azon az új áron maximum néhány vastöltényt kaphat legközelebb a szívébe.  

- Most felejtsd el. – morgok idegesen. Más se hiányzik, minthogy rám szálljon. – Vannak rajtad kívül is vevõim Soru, ha nem becsülöd meg, amit teszek érted, majd velük tárgyalok.

- Nyugalom… - kuncogja el magát gonoszan – Ne húzd fel magad. Csak hozd a fegyvered, meg azt a srácot. Érdekel a kicsike, szeretném jobban megnézni, hogy tudjam, ér-e annyit, mint a szokásos szállítmány háromszorosa.

- Nem eladó a társam. – mordulok ismét idegesen, és ki is nyomom a készülékem, mielõtt megfenyegetném. Remélem, az osztásom nélkül is tudja, hogy leszedem a fejét, ha csak egy ujjal is hozzá mer nyúlni.

Shinju az én prédám.

- Mi a baj? Miért kiabálsz? – lép be vendégem, még mindig ideges vagyok, ezért szigorú hangon kérem meg arra válasz helyett, hogy menjen vissza a konyhába, és üljön le ott.

- Utána elmondok mindent, de egy pöttyet hagyj még egyedül, ha nem akarsz most azonnal meghalni. – jelentem ki, amikor utasításomra nem reagál, erre már dühösen biccent, aztán el is vonul, hívhatom a srácokat.

Ma este nem mehetünk kettesben, szükségünk lesz a támogatásukra.

***

Százszor jobb már a kedvem, amikor visszaérek asztalnál ülõ szöszimhez mentõs ládámmal, mindegyik azt mondta, hogy 11-re itt lesznek a háznál, és elkísérnek minket az üzletkötésre, amikor elmeséltem nekik, milyen bajba keveredtem.

Velem nem baszakodhatnak, fõleg nem a Soruhoz hasonló aljadékok.

- Vesd le a pólód. – utasítom vendégem, amikor kérdõn néz a dobozomra. – Le akarom kezelni a mellkasod sérüléseit is. – teszem aztán hozzá szavaimhoz, amikor elvörösödik.

- Én is meg tudom csinálni. – motyogja még mindig pipacsvörös arccal - Add oda a fertõtlenítõt, meg a vattát, és… - eddig jut el mondandójában, hidegvérrel ülök elé az asztalra, és vágom le róla már amúgy is elhasználódott pólóját. Nincs arra idõnk, hogy itt szórakozzon velem.

- Gyorsabb vagyok. – kezelem le elsõ sebét csinos pofiján, amikor felszisszen a fertõtlenítõtõl, térek át a következõre.

Ááá sikolyai továbbra se nagyon hatnak meg.

- Inkább normálatlan! – közli két kiáltás közt – Mi a fenéért sietssz.. ennyire?! Megy áááuu a buszod?!

- A kötözés végén akartam elmondani, de azért igyekszem, mert a tegnapi haverod randira hívott minket. – kap egy tapaszt arca egyik oldalára, ahol nem csak horzsolás, hanem kicsit mélyebb seb is van – Gondolom azt hiszi, ennyi idõ alatt nem tudlak betanítani a társamnak.

- Mond, hogy téved… – kér kétségbeesetten, vigyorogva biccentek, aztán ragasztok be egy csúnyább sebet mellkasán is:

- Még szép. Amint végzek a kínzásoddal, adok fegyvert, és megmutatom, hogy hogy használd. Pár haverom pedig jön velünk, úgyhogy elvinni se tud.

- Elvinni? – komoran biccentek, majd csippentem meg arca ép felét:

- Tényleg nagyon tetszett neki a helyes kis pofid, kedve támadt ahhoz, hogy megvegyen, és játsszon veled egy kis papás mamást. – nyel egyet, ha jól látom remeg a keze is, ezért muszáj tovább szekálnom:

- Nyugi… Veled leszünk. Gondolom annál a híres lapnál ha a rejtõzködés mûvészetét nem tanítják meg nektek, akkor azt sem tudod, hogy hogyan védd meg az ilyen vérszomjas gengszterektõl a formás feneked. De most le a gatyád, és feküdj fel az asztalra.

- Fejezd már be a hülyeségeid! – ugrik még mindig elég ijedten talpra – Eddig se volt semmi kedvem ahhoz, hogy veled tartsak, viszont most még annyi sincs.

- Ettõl függetlenül jönni fogsz. – tápászkodom hozzá hasonlóan álló helyzetbe. – Ne felejtsd el, elõtte a társam vagy. Azt meg végképp ne, hogy tartozol nekem az életedért. Le a gatyáddal, nem mondom többször.

- Nem. Hagyj békén. – kerülne ki, viszont mivel még mindig elég gyenge, pillanatok alatt kerül fel az asztalra, aztán vetkõzik le ollóm segítségével.

- Engedj el… - kiáltja, amikor az a fele, amit nem igazán mutogat napvilágra kerül – Hallod, amit mondok?! Ha nem hagyod abbaaúú…

- Ellenem semmit se tehetsz. – sóhajtom, miután óvatosan ráülök a hátára. Nem akarom ragtapasszal üldözni, csak azért, mert már megint zavarba jött – Szokj hozzá ehhez. – újabb sebét kezelem, ezért szidásom közepén szisszen fel, kuncogva látom el többi sérülését is. Nameg persze gyönyörködöm idomaiban.

Iszonyat szép, kedvem lenne végigcirógatni vatta nélkül is.

- Ezt még nagyon megkeserülöd… - duzzog, amikor végzek vele, csak vállam rándítom meg fenyegetése miatt, aztán már megyek is szobámba pár ruhadarabért, hogy legyen mit hozzá vágnom:

- Öltözz. Még meg kell tanulnod egy fegyver kattogtatását is.  

- Nem megyek sehová se. – jelenti dacosan, szemeim villámokat szórnak, mialatt újra a falnak lököm:

- Szeretnéd, ha én ölnélek meg, miután jól éreztem magam a társaságodban?! – hangom vészjósló, mialatt végigsimítok az oldalán, és a farkán, kedvenc pisztolyom a nyakának szegezem, ezért megadóan sikítja, hogy ne bántsam.

- 10 másodpercet kapsz az öltözésre. Nagyon elhúztad az idõt, nemsokára pár barátom is ideér.

A földre rogy, de aztán feltápászkodik, és a ruhákkal, amiket kapott vonul el valamerre, sóhajtva veszem elõ tartalék pisztolyom a számára, majd csinálok magamnak egy bögre cukormentes feketét, és neki egy kakaót, hogy amikor visszajön, a kezébe tudjam nyomni.

- Idd meg. – fûzöm hozzá – Kelleni fog az erõ.

- Egyszerûbb lenne itt hagynod. – sóhajtja, de azért végre azt teszi, amit mondok, és belekortyol bögréjébe.

- Igazad van, de az nem lehetséges. – sóhajtom, mialatt én is szürcsölök egyet kávémból - Ki kell bírnod ezt az estét. Meg a többit is, amikor velem kell tartanod. Remélem ennyit azért megér az életed.

- Talán – motyogja, ezért egy vigyorral húzok elõ a számára megtöltött pisztolyt is.

Ettõl persze félrenyel, kuncogva lépek mögé, aztán ütögetem meg a hátát, hogy abbahagyja a köhögést:

- Nyugalom… Ez a tied lesz, hogy megtudd magad védeni. De… - húzom el elõle, mielõtt hozzáérhetne – Azért jobb, ha tudod, hogy ellenem nem használhatod. Mielõtt megtehetnéd kapom elõ a sajátom. Értve vagyok?! – aztán meglõném a kezét, kikötözném, és addig dugnám, vadul, szenvedélyesen, amíg már õ maga könyörögne azért lõjem le.

Nyel egyet, aztán kijelenti, fölöslegesen féltem magam.

- Nem akartalak megtámadni. – persze, persze… Sajnos már tapasztalatból tudom, ne bízzak másokban. Biztos õ is kiprovokálta volna a lövésem.

- Jó lenne egy kis kikapcsolódás nekem is. – egyezek mosolyogva. Lehet a forrócskoinak és a sütinek ellentmondani? Megadja a címét és megnyugtat, hogy bármikor betoppanhatok, mert rá fog érni.  Nagyszerû, zene füleimnek.

 Megköszönöm a segítségét, majd asztalunkhoz hívom az egyik eladólányt, hogy fizessünk és megkérjük, hogy csomagolják be nekünk a megmaradt süteményeket.

- Köszönjük szépen a finom süteményeket. – mondom, ráadásul pont Yamatorival egyszerre, mint a sütirendelésnél, de ezúttal elnevetjük magunkat.  Kifizetem a fogyasztásunk rám esõ részét és már megyek is.

A háziorvos elõtt érek be a rendelõbe és még senki sincs ott, szóval iszonyatos mázlim van, mivel gyorsan végzek és már megyek is egy igazolással a zsebemben.  Útközben felhív az egyik informátorom is, hogy lesz valami illegális üzlet este a városban. Memóriám már rég ki van hegyezve az ilyen infók tárolására, szóval nem okoz gondot megjegyeznem a viszonylag egyszerû címet. Gyorsan elköszönök és már megyek is tovább utamra. Alig várom, hogy viszontlássam a sütiket, na meg õt is. Miután lenyugodott egész szimpatikus volt az a srác.

***

- Üdvözöllek szerény hajlékomban! – köszönt mikor kinyitja az ajtót és beljebb invitál – remélem, nem nagyon súlyos a cukormérgezésed, mert mindjárt kész a forró csoki, a süti pedig a hûtõben várja, hogy kibontsuk.

- Köszönöm. – lépek be nevetve.  – És nyugalom, most, hogy sétáltam egy kicsit, pár sütivel még elbírok. – viccelõdök én is. Kicsit furán néz, de úgy csinálok, mintha észre se venném, hiszen nem zavar és nem is tart olyan sokáig a pillanat. Teszünk egy kört a házban, mielõtt megtámadnánk az édességeket. Rendes kis házban lakik, nagyon tetszik, tényleg van ízlése.

- Tetszik a házad. – dicsérem, mire büszkén kihúzza magát, és megköszönöm. Aztán egy pohár kakaót tölt nekem, õ teát iszik.

- Ez a süti? – vesziek ki egy csomagot közben a hûtõbõl, aminek kicsit nagy a súlya.

- Több lett, mint amennyire emlékeztem. – nézegetem elgondolkodva, de hát ez lehetetlen.

- Szerintem csak képzelõdsz. – segít kibontani és egyszerre lepõdünk meg, mikor betekinthetünk a tartalmába. Mellékeltek nekünk plusz két sajttorta szeletet is.

- Már értem mire célzott kis meglepetés alatt az eladólány. – kuncog Yamatori és azonnal magyarázza is mielõtt rákérdezhetnék.  

- Értem. – nevetek fel. – Kedvesek voltak. De… - teszem hozzá gondolkodva - Legközelebb nekünk is vinnünk kell cserébe a két tortaszeletért valamit.

- Igazad van. – húzza végig ujját az egyik finomság oldalán, hogy megkóstolja. – Mit szólnál hozzá, ha varrnék nekik valami szép felsõt? Szerintem nem sokban különbözöl tõlük méretileg, az alakod alapkán meg tudnám csinálni.

- Jó ötlet. – kuncogom. Vicces, hogy nõi ruhához rólam vesznek méretet. – Csak annyit kérek, hogy ne feketét adjunk nekik. Nem biztos, hogy annyira tetszene az a szín kettejüknek, mint neked. – teszem hozzá kicsit zavartan, majd elfordulok az ablak irányába, hogy ne lássa a pírt az arcomon.

- Halványkékre gondoltam. Az mind a kettõjükhöz illene. – javasolja, mire biccentek, és folytatom csendben a falatozást. Õ is elkezd enni, csak kuncogva, amivel újra zavarba ejt. Érdekesek lesznek azok a ruhapróbák.

Tök jól elbeszélgetünk, be sem áll a szánk. Mesél egy kicsit a hobbijáról, hogy minden ruháját magának varrja, mert amit a boltban kínálnak választék név alatt, hát az förtelmes. Mikor ott tartok, hogy nem vagyok hülye gyerek, hanem már tizennyolc vagyok, pillantásom rátéved az óra mutatóira és villámként hasít belém a felismerés, hogyha valamit le akarok közölni a lapban, akkor most kell indulnom, mivel a kamerám elfelejtettem magammal hozni. Elõször marasztal, de aztán én gyõzök és elenged, bár ebben sokat segített a mobilja is.

- Jóéjt. – köszön el, majd megköszönöm a vendéglátást.

  - Örülök neki, hogy találkoztunk. Remélem, még lesz alkalmunk beszélgetni.

- Biztosan. Miattam akár holnap is elmehetünk együtt valamerre, ha vége az óráidnak. – kacsint rám. Kissé zavarba esve mondom, hogy majd még meglátom és majd felhívom a kapott számon, majd elköszönök.  Találkozni vele… és az a kacsintás… lehet róla szó, de ezzel majd holnap foglalkozom, most sürgetõbb dolgaim vannak, például az új címlap gyanús ügylet…

Gyorsan fogok az utcán egy taxit és már otthon is termek, felkapom a gépem, majd rohanok az állítólagos találka helyére. Persze elõtte felhívtam az informátorom, megtudakolni, hogy pontosabban merre is kell mennem, meg hogy nem változott-e a cím.  

***

Egy elhagyott raktár épületben kuckorodom be az otthagyott nagy dobozok közé, kamerám beállítom, remélem úgy, hogy ne látszódjon, de emiatt nem aggódok, profi vagyok.  A tagjaim egyre inkább elgémberednek a sok várakozástól, na meg a hideg sem a világ legjobb dolga, mikor az ember egy helyben ücsörög a sötétben. Mikor már állnék fel, hogy hazamenjek a téves információk okozta csalódásommal együtt, hirtelen hangokat hallok. Valakik megjöttek. Gyorsan be is kapcsolom a kamerát és már megy is a forgatás. Nagyszerû, már csak hátra kell dõlnöm és élveznem a látványt. De… várjunk csak… valami nem stimmel. Miért nem állnak meg ott? Miért jönnek erre? Ám mielõtt felocsúdhatnék már elõttem kinyitnak egy dobozt, túrkálnak benne valamit, majd felemelik leleplezve engem. A gorillák csak bámulnak elõször és én is rájuk. Mint két megszeppent õz. Aztán bekapcsol a reflexem és elkezdenék szaladni, de utánam sietnek és erõfölényükkel fényes gyõzelmet aratnak. Más szóval péppé vernek.  Miután alaposan ellátták a bajom számat befogva beállnak velem a sötétbe. Könyörgöm, csak ezt éljem túl.

Pár perccel késõbb új hangot hallok, bár annyira zúg a fejem, és fáj minden tagom, hogy nagyon nehezen tudok arra figyelni mirõl folyik a csevej. Csupán néhány mondatot sikerül elcsípnem.

- Hidd már el, hogy nem váglak át. – mintha... hallottam volna már… – Ennyire megbízhatatlannak tartasz, miután eddig még egy panaszod se lehetett rám?!

- Ha ez veled jött el az átadás helyére, akkor azt kell mondania. – lök meg az izomagyam. Annyira gyengén állok a lábaimon, hogy elesek. A következõ pillanatban valaki durván húz fölfelé a hajamnál fogva. Csak egy pillantás, és már tudatosul is bennem, hogy õ Yamatori. De mielõtt bármit is reagálhatnék erre a véletlen egybeesésre, ha ezt lehet annak nevezni, már egy térd landol a hasamban. Nyöszörögve dõlök elõre és görnyedek meg kicsit, de most nem randevúzom a földdel, mivel valaki nagylelkûen megtart.

- Te idióta… - Azt hiszem ezt nekem címezték…  – Azt mondtam, maradj a kocsiba, és figyelj onnan. Franciául beszéltem neked?! – mi? Tessék? Milyen kocsi? Egy francia kocsi?

- Az elsõ akciója társamként – Társ? Akció? Próbál kimenteni? Kezd elönteni a remény, hogy túlélhetem ezt a kis kalandot – ezért nem akartam, hogy ennyire közelrõl legyen a részese, bemutatni is csak legközelebb szándékoztam. – magyaráz és kezdek megnyugodni. Ha ezt beveszik, akkor minden sínen van.

- Hát te tényleg nem vagy normális. – vág fejbe hirtelen, mikor feltûnik a kamerám is. – kameráról nem volt szó.

- Nem fizetünk. – hallom meg az öblös hangot, ami a gorillákat is ugráltatta. Yamatori sóhajtva belemegy az üzletbe.

– A legközelebbi cserénél – folytatja a beszédét- õt is látni akarom melletted, hogy biztos lehessek benne, nem próbáltál meg becsapni azzal, amit mondtál – a dolgokat csak tompán fogom fel a fájó, zúgó fejemmel. A következõ pillanatban eltûnik a föld a lábam alól, de ezt is csak zsibbadtan reagálom le. Még levegõt venni is fáj. Remélem nem tört vagy repedt meg semmim. Kevesebb, mint egy perc múlva valami puhán landolok, majd ajtók csapódnak. Egy kocsiban vagyok. Ezek szerint… biztonságban?

- Tudod mennyin múlt, hogy nem öltek meg, mielõtt odarángattak volna hozzánk?! Mit kerestél pont erre?! – faggat, Yamatori, amikor beül a volán mögé. Szóval tényleg megmenekültem? Aztán hirtelen a semmibõl valami puha és meleg anyag ül rám, egy pokróc, ami jótékonyan felmelenget sajgó és jéggé fagyott tagjaim és már indulunk is.

- Van mit megköszönnöd. – mordul újra, de csak fél füllel hallom, mert az álom egyre inkább húzza le a fejem az üléshez, szemhéjaim is egyre nehezebbe és az autó is kellemesen ringat – Ma este nálam alszol. Nem hinném, hogy az apád örülne annak, ha így látna. – hallom még utoljára. Megköszönném, de nem tudom, mert már alszom is.

Másnap reggel… esetleg este? Szóval, mikor legközelebb kinyitom a szemem már szürkületi homály fogad. Minden csendes és nyugodt, meleg és puha. Épp nyújtózkodnék egy jó nagyot, de azonnal le is mondok róla, mivel iszonyatosan fáj mindenem, ha megmozdulok. Felszisszenve hagyok fel a mozgással és nyitom ki inkább a szemem. Egy idegen szobában találom magam, más ágyában. Elõször bepánikolok, hogy mi történt, hol vagyok, tehát minden elcsépelt mondat elhangzik a fejemben, mint az unalmassá vált filmekben. Azonban lassan leesik, hogy tegnap mi történt és az, hogy Yamatori mentett meg. De mit keresett arra Yamatori? Nem szoktak az emberek hobbiból az éjszaka lerobbant raktárépületeknél sétálni… De akkor ez azt jelentené, hogy õ is benne van ebben az egész feketepiacban? De, de hát… olyan rendesnek tûnt…

Nyöszörögve tápászkodok fel, automatikusan magam köré csavarom a takarót és elindulok egy is terepszemlére, hogy van-e itthon valaki? A falon találok is egy órát. Nyolc óra… akkor már este van. Érdekesen mozogva kicsoszogok a folyosóra, és mivel egy irányból fényt és valami zajt hallok, ezért arra veszem az irányt. Hiszen, ha Yamatori benne is van ebben az egészben, de megmentett, akkor nincs mitõl félnem, ugye?  

Kicsit kényelmetlenül érezve magam belépek a tv által kibocsátott kékes fénybe. Éppen valami száz hullás akció film megy hangos fegyverropogással és robbanásokkal. Yamatori a kanapén elterülve bóbiskol csukott szemekkel. Vagy tényleg alszik? Talán le kéne lépnem, vagy fel kéne ébresztenem és megköszönni? Jaj de nehéz dönteni! Mivel megmentette az életem, ezért úgy döntök, hogy nem húzom fel a nyúlcipõt, és szimplán leülök mellé nézni a filmet. Nem akarom felébreszteni, lehet, hogy fáradt.  De amint besüllyed alattam a kanapé, Murphy közbeszól és Yamatori már morgolódva nyitja is ki a szemét. Kissé nyúzott arccal felül, összekócolja, amúgy is zilált, fekete haját, ezzel egy egészen aranyos jelenetet rendezve. Már észrevett, de nem törõdik velem. Talán dühös?

Még egy ideig dörzsölgeti a szemét, nyújtózkodik, ropognak a csontjai. Térdére könyökölve támasztja fejét és lustán rám pillant. Arcán furcsa, kifejezéstelen szenvtelenség. Nem tudom leolvasni a gondolatait. 

- Hogy vagy? – kérdi kissé rekedt hangon.

- Jól… csak fáj mindenem… - kerülöm ki pillantását, kissé feszélyez. – Köszönöm. Ha jól sejtem, akkor nélküled már alulról szagolnám az i8bolyát, vagy a folyó iszapját.

- Jól sejted. – morogja. – De mégis mit kerestél ott, pláne egy rohadt kamerával? Ez a hobbid, vagy mi a kurva élet? – kérdi és hangjában szinte pattog az elfojtott indulat. Néma csend áll be, nem válaszolok. HA elmondom, akkor lehet, hogy ennél is nagyobb bajba kerülök… bár már most is félek kicsit. – Remélem tudod, hogy elrontottad az üzletem. – dörmög és elõvesz egy nyalókát és szájába dugja. Tisztára úgy néz ki, mint mikor valaki rágyújt, hogy lenyugtassa magát, a különbvség csupán annyi, hogy ez a fajta megoldás sokkal egészségesebb.

- Az üzleted? – hûlök el. Igaz, hogy én is eljutottam idáig, de reménykedtem benne, hogy nem igaz.

- Ja, mégis mit gondoltál, mit kerestem ott? De most te jössz. Hogy kerültél oda és minek neked egy felvétel? – faggat és fejemmel újból másfele fordulok.

- S… semmi érdekeset. Én… én… én csak… izé… sétálgattam és hangokat hallottam és gondoltam megnézem mi van arra. A kamera meg csak azért volt nálam, mert média házit csináltam, aztán meg felbukkant az a pár rossz kinézetû alak, akik belém kötöttek és helyben hagytak. Majd feltûntél te és megmentettél. – na, kezdek belejönni. Már éppen kezdenék magamra büszke lenni, mikor egy erõs kéz hátulról elkapja a vállam és durván hátraránt a kanapéra. Yamatori ez idõ alatt észrevétlenül fölkelt és mielõtt még kijózanodhatnék a meglepetésbõl és a sérülések okozta fájdalomtól, már fölém is emelkedik .   

- Nem tudom, hogy mennyire nézel hülyének, de jobban jársz, ha nem hazudozol. – mér végig ridegen, amitõl idegesen nyelek egyet. Megint próbálom kerülni a tekintetét, de államat megfogva visszafordítja a fejem. Bajban vagyok.

- Az igazat.

- Esküszöm, hogy nem mondom el senkinek, csak engedj el… - nyöszörgöm súlya alatt. Hiába, kissé reménytelen a helyzetem és fogalmam sincs,hogy ez a srác mennyire lehet veszélyes.

- Elõbb válaszolj. – szorít meg és nehezedik rám még jobban, mivel elkezdtem mocorogni.

 - Újságíró vagyok… - kockáztatok. Talán megúszom… ha meg nem… akkor így is úgy is ugyanaz lenne a vége. – Kaptam egy fülest, hogy valami illegális kereskedelem fog menni az elhagyott raktárak környékén és… Könyörgöm, ez a munkám! – nézek rá, mivel ennél értelmesebb dolgot nem igen tudnék mondani.  Szép, sötétbarna szemeivel csak hitetlenkedve bámul, majd gúnyos félmosolyra húzza ajkait.

- Mégis melyik lapnál? A gyerekszájnál? – na, erre kicsit elfeledkezem a lehetséges következményektõl és bármennyire is fáj mozognom, beletérdelek a hasába. Utálom, ha a korom a poén tárgya és emiatt nem hisznek el rólam dolgokat. Tehetek én róla, hogy nem vagyok még harminc és száznyolcvan centi, sármos, borostás idióta?! Elnézést, hogy szõkének születtem gyerek arccal!

Yamatori meggörnyed, én meg gyorsan kimászok alóla és talpra állva keresztbe font karokkal, kissé pipásan méregetem.

-Kicsi a bors, de erõs, mi? – gúnyolódok most én. – Nem gyerek magazinoknak írok rajzfilm ajánlót, hanem a város elsõ számú lapjának dolgozom, a L’Esprit Nouveau-nak! Ráadásul profi vagyok! – szegem fel a fejem büszkén. Az én hírnevembe ne tiporjon senki! Mire végzek õ is összeszedi magát. A kanapén üldögél és a földet bámulja.

- Értem, értem… - ismétli, mintha csak jókedve támadt volna a semmibõl, majd mosolyogva és gyilkos tekintettel feláll. – Értem én. – kuncog kicsit, majd tesz felém egy lépést. Megérezve a bajt én is hátralépek, mire õ újból lép és én is hátrálok. Ezt folytatjuk, a szemkontaktust meg nem bontva, ameddig bele nem ütközök a falba, innen nincs tovább.

- Na szóval… - hajol le hozzám, miután két karjával elzárta elõlem két oldalt a menekülési útvonalakat. – Ha jól gondolom, nem ez jár azért, amiért megmentettem az irhádat. - mosolyog ijesztõen. – Másodszor pedig ne pattogjál olyan nagyon, mert még mindig nyakig vagy a pácban. Innentõl kezdve minden üzletemre el kell jönnöd velem, amit azzal a fazonnal kötök, különben… - hagyja lógni a levegõben a mondatot, de el tudom képzelni. Megszeppenten nyelek egyet. – Ugye tudod, hogy nem csak magadat, hanem engem is bajba sodortál? Azzal pedig többet ne hencegj, hogy újságíró vagy, mert legközelebb valaki kitekeri a csinos kis nyakadat. – susogja fenyegetõen, már olyan közel hozzám, hogy érzem ajkaimon a leheletét. Elfordítom a fejem.

- Mi van akkor, ha én nem akarok priuszos lenni? – szedem össze minden bátorságom.

- Az sajnos nem fog menni, mivel az az alak elég jól megjegyezte a helyes pofidat. – nyal végig a fülemen, mire összerezzenek, és a vér felszáguld az arcomba. – Hidd el, meg fog találni. – hangosodik vissza a hangja és normál hangszínét is visszakapja. Kezei is eltûnnek mellõlem és minél inkább nõ a távolság, annál jobban nyugszom meg én is.

- De nyugi, ha azt teszed, amit mondok és úgy, ahogy kérem, na meg pláne, ha nem írsz errõl az egészrõl és szépen eljátszod a némát, akkor semmi bajod nem lesz és még csak a rendõrök sem fognak elkapni. – kapcsolja fel a villanyt. – Most meg gyere szépen, ellátom a sebeid és adok valamit enni. Aztán meg itt maradsz pár napig, mert nem hiszem, hogy a szüleid csak úgy, elviselnék, hogy nem kapnak választ arra, hogy kik verték össze a fiújukat. A rendõrség meg nem hiányzik senkinek. Nem igaz? – pillant rám igen  komolyan, mire azonnal bólintok. – Na, gyere.  – int fejével a konyhába és vár rám az ajtóban. Nekem kell egy kis idõ, mire elmerek egyáltalán indulni. Nem arról van szó, hogy félnék tõle, csak… Hogy fogok én kimászni ebbõl az egészbõl?!

Az édességbolt, amit ma találtam elég keserû.

Miért nincs olyan ízû nyalókájuk, amilyet én szeretek? Jó, fogyasztok málnásat, és ribizliset is, ha úgy tartja kedvem, de azok akkor sem az igaziak…

Rájuk is mutatok, viszont mielõtt odaadná õket az eladó, újra arról faggatom, nincs-e cseresznyés, vagy epres. Egy morzsányi cseresznye, vagy eperízû rágcsával is megelégednék már, annyira ki vagyok éhezve ennek a két gyümölcsnek az ízére.  

- Sajnáljuk, de tényleg elfogyott, még a raktárban sincs. De van vaníliás... - cehh… Azt most pont nem akarok enni.

- Akkor egy cseresznyés sajttorta szeletet kérnék. – sóhajtom, aztán döbbenten, fordulok annak a mögülem jövõ vékony hangnak az irányába, amelyik velem egy idõbe kérte ugyanazt a sütit.

Egy alacsony, szõke bozontú sráccal van dolgom, akinek meglepett arcában égkõként csillognak gyönyörû kék szemei. Még az öltözködési stílusa is tetszik, biztos, hogy megpróbálnám elcsábítani, ha nem pont a sodromból igyekezne kihozni:

- Elnézést, de amikor te még csak a nyalókákkal bíbelõdtél én már tudtam, hogy ezt fogom kérni szóval szerintem úgy fair, ha én veszem meg. – cehh… Még mit nem…

- Már bocs, de honnét tudod, hogy nem akartam még a nyalókák mellé még másik süteményt? – nem ehetek olyan nyalókát, amilyet szeretek, és a cseresznyés sütit is elvennék elõlem. Na azt már nem…

- Már bocs, de nem úgy néztél ki! – egyre jobban feldühít ez a kölyök.

- Miért, hogy nézek ki? – lépek hozzá közelebb. Ugye nem azért ítél el, mert egy bizonyos színt szeretek?!

- Hát úgy, mint aki csak nyalókát akar venni! Mégis mit gondoltál? Azt hiszed nem láttam még embert talpig feketében? Na de annak örömére, hogy ezt letudtuk én vinném a süteményem. – aha persze. Máskor lovagias lennék, de most úgy vagyok vele, hogy csak a testemen keresztül.

Be is állok közé, és az eladó közé.

- Mi az, hogy a te süteméyned? Én elõbb kértem. – elég tanultnak néz ki ahhoz, hogy felfogja, engednie kellene, mielõtt megverik.

- Ez nem igaz, én elõbb kértem! – vág vissza.

- Én kértem elõbb, ha mondom!

- De nem mert én! – akaratos, komoly versenytárs, azt meg kell hagyni, bosszant, de egyben tetszik is, hogy nem riadt meg attól, erõsebb vagyok nála.

- Öhm... izé... el... elnézést. - szakít minket végül félbe az eladó, veszett tekintettel fordulok felé. Ha most a fiú javára dönt, eskü átharapom a torkát - Csak... annyit akartam... javasolni, hogy... öhm... mi lenne, ha elfeleznék a süteményt? Végülis nem olyan kicsi… - ebben igaza van, ellenfelem felé fordulok, és méregetni kezdem…

Az az egy baj van az ötlettel, hogy vele szemben teljes gyõzelmet akarok aratni, nem csak egy felet.

- Ha árban felezünk benne vagyok. Bár nem mintha szükségem lenne rá. – remélem erre a nagyzolásra visszalép.

- Hát képzeld, nekem sincs rá szükségem. – ezaz… - Még egy forrócsokit is kérnék, rumosat. – is? Oh hogy raknák meg…

- Nicsak, egy törpe alkoholista... – jelentem ki keserûségem miatt epésen.

- Beszóltál? – kérdez vissza, de mivel nem akarom felvilágosítani errõl, az eladók  felé fordulok úgy, mintha nem hallottam volna faggatózását:

- Én is kérnék egyet, meg egy olyan borzas süteményt is.

Felveszi a kesztyüt, és folytatja a velem elkezdett küzdelmét addig, amíg nem kérünk legalább egy-egy sütit, és italt mindenbõl, amit csak adnak a boltban.

Aztán…

Hozzám hasonló fintorokkal díjazza, hogy együtt kell leülnünk ahhoz az asztalhoz, amirõl az eladók úgy vélik, hogy teljes rendelésünk elfér rajta.

Viszont… Amikor kihozzák végre a cseresznyés finomságot, minden nyüglõdésem abbahagyom. Már az illata is mennyei.

 - Ez jó! – adom egy kóstolás után a világ tudtára is a véleményem.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy még soha nem ettél ilyet és ezért ment a vita?! – kell ennek a kis csökevénynek mindent elrontania…

- Ennek semmi köze ahhoz, hogy ettem-e már vagy sem. Én voltam ott elõbb, én kértem elõbb és pont. – fogadja már el végre.

- Ez nem igaz, mert én kértem elõbb. – hát ezt nem hiszem el.

- Akkor te  egy másik világban élsz. – próbálom vitánk lezárni egy újabb falat szájba vétele elõtt, ha nem nyomna az eladó számlákat elénk, a kihozott sütik közé azzal, hogy uraim a számla, tudom, hogy ezt még simán folytatná.

Akkora összeget édességért rég nem adtam ki, mint amekkora a számlán szerepel, vele egyszerre füttyentem el magam.

- Mi van? Csak nem nem tudod kifizetni Mr. Bár Nincs Rá Szükségem úr? – már megint piszkálódik…

- Természetesen ki tudom fizetni, csak meglepett. – ha tudná mennyi pénzem van, már az ölemben ülne, és kedves szavakkal könyörögne azért, hogy fogadjam örökbe - Mellesleg akkor veled mi a helyzet? – mennyi zsebpénzt szokott vajon otthon kapni?

- Ugyanaz, mint veled. Meglepett. – cehh… Gazdag ficsúr…

Már a nyelvem hegyén van, hogy beszólok neki azért, amiért biztosan a szülein élõsködik, de csak egy nyelésre futja attól az arctól, amit a forrócsokiba beleivás alatt vág. Eszméletlen…

Mintha attól a kortytól, amit lenyelt el is élvezett volna…  

- Izé... nagyon szeretem a forrócsokit... meg a tejet... meg a sütit... – magyarázza fura ivási szokását, döbbenten tanulmányozom arcát, gyönyörû szemeit.

Sajnálatos, hogy talán jelenlétem miatt máris abbahagyta itala ivását, elé tolom az én bögrém.

- Én nem szeretem a forró csokit... – magyarázom tettem. Hiszen… Azt mégse mondhatom neki, hogy egy bögrényi csoki idejével tovább szeretném látni az arcod, mialatt iszod. - De az már biztos, hogy ma mindketten édességmérgezést kapunk.

- Ja... – sóhajtja.

Aztán…

A táskájában kezd el kotorászni, hogy pár pillanattal késõbb egy nyalókát nyújthasson felém.

- Azt mondtad, hogy cseresznyés, nem?

- De igen... – miért? 

- Tessék. – csúsztatja kezembe végül, mielõtt még megkérdezhetném tõle, alig bírom neki megköszönni is:

- Köszönöm izé... bocsi, de nem tudom, hogy hívnak.

- Shinju Ohari. – nyújtja felém kezét.

- Yamatori Tetsuo. – viszonzom barátságosan a bemutatkozását, kezet is rázok vele. Annyira nem szörnyû ez a gyerek, mint ahogy azt hittem róla.

Sõt…

Mint kiderül egész jó társaság, rengeteget mesél nekem azokról a sütikrõl, amiket vettünk, mialatt eszünk.

- Mi történt? – kérdem is, amikor órájára nézve felsóhajt.

- Suliba kéne mennem, meg meg kéne ezeket ennem és már el is vagyok késve úgy rendesen. – ezt a problémát meg tudom oldani…

- Írok igazolást, ha gondolod. 

- Komolyan?  Orvostanhallgató vagy, vagy mi? - kis naiv…  

- Nem. – válaszolok neki tömören.

- Hát akkor?

- Okirathamisítás? Ugyan már! Mi az nekem? Gyerekjáték! Kisujjammal megcsinálom. – kuncogom.

- Öhm... izé... köszönöm, de nem akarlak sem téged, sem magamat bajba keverni, inkább elmegyek az orvoshoz, ha már egyszer édesség mérgezést fogok kapni. – hát jó…

- Ahogy gondolod. – rántom meg a vállam.

- Különben ez a sajtos süti olyan, mint a drog! – ugye azt nem szed?! Tüzetesen vizsgálom meg az arcát, testét, mint eddig. Annyira nem unatkozhat…  - Ha egyszer megkóstolod, akkor úgy ennél belõle még, nem? Az egyik kedvencem! Csak az az egyetlen szépséghibája, hogy olyan gyorsan elkapkodják! 

- Ja... mint a drogot. – ami mocskos egy szer, viszont ha nem lenne, akkor én se élnék úgy, ahogy élek.

- Pontosan! – biccent jókedvûen.

- A maradék édességet elvihetem hozzám. – nyújtózom egyet mosolyogva – Ha kérsz igazolást az orvosodtól, akkor délután mérgezhetjük magunk tovább velük. Tejszínhabos forrócsokit is tudnék neked csinálni melléjük. De… Persze… - teszem szavaimhoz komolyabban – Nem akarok rád erõltetni semmit.

- Jó lenne egy kis kikapcsolódás nekem is. – egyezik bele ötletembe, mosolya miatt lelkesen adom meg neki a címem, és biztosítom arról, jöhet amikor tud, mert már rá fogok érni.

Csak este kell legközelebb fegyverek eladnom.

Megköszöni a segítségem, majd asztalunkhoz hívja az eladólányok egyikét, hogy fizethessünk, és hogy becsomagoltathassuk vele megmaradt édességeink.

- Köszönjük szépen a finom süteményeket. – mondja aztán pont velem egyszerre, nevetünk is egy jót összhangunkon, mielõtt távozna.

- Nem hittem volna, hogy így összebarátkoznak – jegyzi meg az eladólány, mialatt én már a kicsikétõl kapott nyalókát bontogatom – attól féltünk, még a nap folyamán szétverik a boltot.

- Eleinte én is. – mosolygok rá, immáron nyalókával a számban, mielõtt még Shinjuhoz hasonlóan rendezném a számlám.

Hamar összeszedi a poharak társa segítségével, édességeink is hamar dobozokba, valamint szatyrokba teszik.

- Raktunk hozzájuk egy kis meglepetést is nektek. – kuncogja az utolsó szatyor átadásakor, csodálkozva nézek rá.  

- Öhmm... hát izé… Köszönjük szépen. – hálálkodom nekik végül, mielõtt elköszönnék tõlük.

- Szívesen. Várunk titeket máskor is. – hallom még hangjuk, amikor kilépek a boltból, jókedvûen megyek haza, teszem be a sütiket a hûtõbe, hogy frissek maradjanak addig, amíg Shinju ideér.

Nem is olyan szörnyû ez az édességbolt.

Elég sok cuccom, és anyagom van szétszóródva lakásom különbözõ területein, úgyhogy következõ napirendi pontként elkezdem õket összepakolni. Nem lenne jó, ha ezek alapján alkotna rólam képet a kicsike.

Hiszen… Úgy érzem, egy egészen hangyányit megkedveltem.

***

- Üdvözöllek szerény hajlékomban! – köszöntöm amikor megérkezik. – remélem, nem nagyon súlyos a cukormérgezésed, mert mindjárt kész a forrócsoki, a süti pedig a hûtõben várja, hogy kibontsuk.

- Köszönöm. – lép be nevetve. – És nyugalom – teszi hozzá – most, hogy sétáltam egy kicsit, pár sütivel még elbírok. – szebbnek látom arcát, mosolyát, mint a cukrászdában, annyira elmerengek figyelésében, hogy kis késéssel csukom csak be mögötte az ajtót, és vezetem körbe lakomban, utunk végén azt is megmutatom neki, merre van a konyha.

- Tetszik a házad. – dicséri, büszkén húzom ki magam, és köszönöm meg elismerését, mielõtt még egy pohár kakaót töltenék neki, és egy csésze teát magamnak. Nagyon jól esik a bókja.

- Ez a süti? – veszi ki csomagunk közben a hûtõbõl, csodálkozva kérdek rá arra, miért döbbentette meg a látványa annyira.

- Több lett, mint amennyire emlékeztem. – nézegeti, pedig amit mond, az lehetetlen. Nem hallottam még olyan sütirõl, ami attól fejlõdik, hogy fogyasszák.

- Szerintem csak képzelõdsz. – segítek neki a bontásában, aztán vele együtt nyögök fel a meglepettségtõl, amikor lekerül róla a papír. Abból a nagyon finom cseresznyés sajttorta nyalánkságból is van a tálcán két szelet.

- Már értem mire célzott kis meglepetés alatt az eladólány. – kuncogom el magam végül, majd mielõtt rákérdezhetne arra, hogy pontosan mirõl is beszélek, elmondom neki azt, amit a lány említett nekem a cukrászdában.

- Értem. – nevet fel. – Kedvesek voltak. De… - teszi hozzá -  Legközelebb nekünk is vinnünk kell cserébe a két tortaszeletért valamit.

- Igazad van. – húzom végig ujjam az egyik finomság oldalán, hogy meg tudjam kóstolni – Mit szólnál hozzá, ha varrnék nekik valami szép felsõt? Szerintem nem sokban különbözöl tõlük méretileg, az alakod alapkán meg tudnám csinálni.

- Jó ötlet. – kuncogja. – Csak annyit kérek, hogy ne feketét adjunk nekik. Nem biztos, hogy annyira tetszene az a szín kettejüknek, mint neked. – teszi hozzá pirulva, mielõtt még el is fordulna felõlem a konyha ablaka irányába.

Mintha ezzel elrejthetné elõlem pofiját.

- Halványkékre gondoltam. Az mind a kettõjükhöz illene. – biccent, és tovább folytatja a falatozást, kuncogva eszem én is azt a szeletet tovább, amit elkezdtem.

A szemei miatt olyan kéket fogok keresni, ami neki is jól áll. Másként nem is élvezhetném teljes mértékben majd a ruhapróbát.  

Sokáig beszélgetünk, az életérõl is megtudok pár dolgot, többek között azt a meglepõ információt is, hogy õ már bizony 18 éves, mielõtt még azzal állna fel a már süti mentes asztaltól, hogy késõ van, mennie kell.

Marasztalni szeretném egy pöttyet még, hiszen jó érzés a társasága, de sajnos megcsörren a telefonom jelezve, hogy nekem is lassan indulnom kell.

Elnézést kérek tõle, és türelmet, mielõtt még a szomszéd szobába vonulnék, és lezsíroznám az esti találkám helyszínét, és a kért áruk. Szerencsére régi ügyféllel beszélek, vele remélhetõleg nem lesz sok gondom.

- Jóéjt. - búcsúzok Shinjutól, amikor leteszem a telefont, és kimegyek hozzá, mosolyogva köszöni meg a vendéglátásom.

- Örülök neki, hogy találkoztunk.  – jelenti ki – Remélem, még lesz alkalmunk beszélgetni.

- Biztosan. Miattam akár holnap is elmehetünk együtt valamerre, ha vége az óráidnak. – kacsintok rá.

Azt mondja, majd meglátja, és hívni fog a kapott számon, ha jó neki, mielõtt elköszönne tõlem, és már menne is, mosolyogva figyelem távolodó alakját.

Szép, okos, és annyira édes, mint a legfinomabb cseresznyetorta…

***

Ügyfelem ma zabosabb, mint eddig bármikor, egy újabb cseresznyés nyalókát kezdek el rágcsálni.

Nem hiszem el, hogy ezek a fegyverek másabbak, mint azok, amiket utoljára kapott. Ugyanabból az adagból hoztam mindkettõt.

- Hidd már el, hogy nem váglak át. – morgok vele mérgesen. – Ennyire megbízhatatlannak tartasz, miután eddig még egy panaszod se lehetett rám?!

- Ha ez veled jött el az átadás helyére, akkor azt kell mondania. – lök elém eddig valahol az árnyékban rejtõzõ gorillája egy szõke üstökû alacsony fiút, amikor rájövök, hogy ez bizony az általuk megvert Shinju, hajon ragadva rántom fel, és húzom hasba, hogy nyöszörögve dõljön mellkasomnak mielõtt még folytatná összeverõje, és üzletfelem szidását.

- Te idióta… - teszem hozzá, mialatt hátulról megtámasztom karommal. Nem tudom, hogy honnan került ide, azt se, hogy miért, de azt igen, hogy elég nagy trutyiba keveredett bele. – Azt mondtam, maradj a kocsiba, és figyelj onnan. Franciául beszéltem neked?!

- Az elsõ akciója társamként – csóválom meg a fejem színpadra illõen – ezért nem akartam, hogy ennyire közelrõl legyen a részese, bemutatni is csak legközelebb szándékoztam. – üzletfelem eddig is ideges volt, de a kicsike akciójától, és attól a kamerától, amit embere a kezébe nyomott, már lassan fel fog robbanni.

Pff… Velem együtt. Nem hiszem el, hogy ilyesmikkel kell Shinjunak sétálgatnia. Ez a hobbija vagy mi?!

- Hát te tényleg nem vagy normális. – vágom fejbe a kezembe tartottat, megakadályozva ezzel újra a megszólalását – kameráról nem volt szó.

- Nem fizetünk. – szólal meg erre a velem szemben álló, sóhajtva egyezek bele a feltételébe. Semmi kedvem lelövetni magam pár plusz sütinyi pénz miatt. Majd valahonnan máshonnan összeszedem a kiesettet.

– A legközelebbi cserénél – folytatja erre vigyorogva - õt is látni akarom melletted, hogy biztos lehessek benne, nem próbáltál meg becsapni azzal, amit mondtál – jóvá hagyom ezt a kérését is, viszont azt még nem tudom erre hogy beszélem rá a kezeim közt lévõ drágát.

Ez az éjszaka bõven elég lehetett neki…

Köszönnek, aztán már nincsenek is mellettünk, mérgesen kapom ölbe Shinjut, és rakom be a kocsiba.

- Tudod mennyin múlt, hogy nem öltek meg, mielõtt odarángattak volna hozzánk?! Mit kerestél pont erre?! – faggatom, amikor én is leülök a volán mögé. Aztán… Mivel látom, hogy elég lengén van öltözve az éjszaka dacára, a hátsó ülésrõl egy pokrócot terítek rá, mielõtt morcosan indulnék el vele hazafelé.

- Van mit megköszönnöd. – mordulok rá újra. – Ma este nálam alszol. Nem hinném, hogy az apád örülne annak, ha így látna. – nem tudom, hogy visszavág-e ütéseimért, vagy azért, amit mondtam neki, egyenlõre örülök annak, hogy megúsztuk ezt a kis kalandot.