 Karakter: Murakami Satoshi
Megjegyzés: Shinolcsinak
Papír munka, papír munka, papír munka…
Ha tudom, hogy ennyi gonddal jár, az életben nem megyek bele a bátyám ötletébe, és nem nyitom meg ezt a klubot. Áh, mindegy. Már csak az italokat kell megrendelnem, és kész is vagyok.
Azt hiszem, kicsit kimegyek szétnézni a vendégek közé. Talán Ryu-t, a pultost is piszkálom egy kicsit. Na, akkor nyomás előre!
Körbepillantok, de nem látok semmi érdekeset egy csapat kölykön kívül. Koktélokat isznak. Ha ezek még fiatalkorúak, komolyan megüthetem a bokám. Fél szemmel őket figyelem, közben kifaggatom Ryu-t az új barátnőjéről.
Újabb tag érkezik a kis csoporthoz. Ám ő nem olvad bele barátainak színes forgatagába. Teljesen fekete ruházat fedi karcsú testét, úgy fest, mint aki gyászol, nyakán egy nyakörv szerű pánt húzódik. Hószín haja éles kontrasztot alkot ruhájával, s még innét is látszik, hogy arca gyönyörű.
Rendel magának valamit, s lassú kortyokkal fogyasztja az italt. Tekintetünk találkozik. Azok a tengerkék szemek teljesen elvarázsolnak. Csak tudnám, miért nem engedi, hogy tovább csodálhassam arcának finom vonásait. Muszáj beszélnem vele! Gondolatomat tett követné, ha nem találna be Julia, a könyvelőnő. Valahogy nem igazán érdekel most, amit mondani akar, de azért figyelek rá. Csak a bátyám üzent vele. Holnap közös vacsi. De jóóóó…
Ismét találkozik tekintetem a fiúéval, így gyorsan lerázom Jul-t, s hozzá sietek.
- Szép estét! – köszöntöm udvariasan.
- Önnek is! – fordul felém. – Minek köszönhetem társaságát?
Udvarias, ez már egy jó pont. Azt hiszem, őszinte leszek vele.
- A feltűnő szépségének.
Elpirult a drága. Zavartan legyint egyet, mintha csak a bókom akarná hárítani.
- Kérem, ne viccelődjön! – motyogja.
Viccelődni? Vajon nézett már ez a gyerek tükörbe? Fele bár rá van izgulva.
- Nem viccnek szántam – jelentem ki komoly hangon.
A mellette lévő üres székre ülök. A barátait figyelmen kívül hagyom, nem mintha olyan hűűű de nagyon foglalkoznának velünk. Percekig ülünk némán, végül ő töri meg a csendet.
- Ön gyakran jár ide? – kérdi halkan.
- Igen, eléggé gyakran.
Jobb, ha nem tudja egyelőre, hogy az enyém ez a hely.
- Ühm… - kezdi, de el is hallgat. Ez valami új szó, amit nem ismernék? – Ha nem sértem meg, hány évesnek tetszik lenni?
- Talán tetszel lenni – mosolygok rá. – Tegezz nyugodtan. Szerinted hány éves vagyok?
Alaposan végig méri arcomat. Kíváncsi leszek a válaszára.
- Ha-harminc? – kérdi félve.
Na, ez fájt! Érzelmeim kiülhettek arcomra, mivel riadtan pillant fel rám. Nyugi! Ennyiért nem foglak keresztben lenyelni.
- Négy évet tévedtél.
- Akkor 34 vagy? – hogy tudja ennyi ártatlansággal a hangjában feltenni ezt a kérdést?!
- Nem. 26 vagyok. – zavarában paradicsom színűvé válik arca. Nagyon édes. – És te mennyi idős vagy?
Érdekelne, mivel eléggé fiatalnak tűnik. Csak az Ég adja, hogy ne legyen fiatalkorú!
|
