- Nincs mit – felelem vállat vonva, de ezzel ki is merült a közös témáink tárháza. Csend ereszkedik ránk, ami már egészen kínossá kezd válni, mikor hirtelen kopogás töri meg.

- Nolan, nem kérsz valamit? – nyit be a nagynénje, de látva, hogy csak állunk egymással szemben, mint két beszari szobor, inkább a konyhába invitál minket, és leültet az asztalhoz. Nem mondanám, hogy olyan veszettül jól haladok Dominik becserkészésében…  Igazából elég ránéznem ahhoz, hogy kimondhatatlanul nagy fasznak érezzem magam, amiért belementem ebbe. Tagadhatatlanul szép, de elõbb adná be egy apáca a derekát, minthogy ez a srác egyáltalán rájönne, mi az a szex…

- Igen, köszönöm, egy kólát – felelem agyalás közben illedelmesen a nevelõjének, és közben félszemmel a nem kicsit ideges és meglepett Domot figyelem. Lehunyja a szemét, és úgy szorítja össze õket, mintha abban reménykedne hogy mire kinyitja, eltûnök. Ettõl vigyoroghatnékom támad, de visszafogom magam.

- Dom, itt a kakaód! – tesz le elé egy bögrét a nénikéje, elém pedig egy pohárkólát. Kakaó? Tényleg durván kisfiú még, bár oké, alkalomadtán és is szeretem, csak elém nem pakolja senki oda. És olyan kedves aggodalommal se néznek rám, mint most rá. – Álmos vagy? – kérdezi nevelõje szeretetteljes hangon, mire megrázza a fejét, de a szeme sarkából engem figyel. Gondolom csalódott, hogy nem csak álmodott.

- Nem, dehogy – motyogja, bár ettõl függetlenül azért kimerültnek tûnik. Lehet ideje is lenne lassan lelépnem mára, azt hiszem, így már nem jutunk sehová. Kedvem sincs most a megkörnyékezéséhez.

- Nolan, meddig maradhatsz, szüleid meddig engedtek el? – kérdezi nagynénje kedvesen, de ez pont egy olyan kérdés, amitõl csak elmegy az életkedvem. Ettõl függetlenül magamra erõltetek egy gondtalannak szánt vigyort, még mielõtt válaszolnék.

- Õk… nem szokták idõhöz kötni, hogy mikorra menjek haza – felelem könnyedén. Szerintem azt se vennék észre, ha egyszer nem mennék haza úgy, hogy elõtte nem is szóltam hol leszek. Bátyáimnak elõbb hiányoznék…

- Ohh… értem – motyogja Agnes, ha jól emlékszem, és nem kicsit kezdek el feszengeni, mikor egészen aggódóvá válik a pillantása. Ehh… ki vagyok én neki, hogy aggódjon értem? Vagy ez lenne a természetes egy felnõttõl? Végül is, a bátyáimért még aggódtak az én szüleim is, értük még most is teszik.  – Én mindig tudom, hogy Dom körülbelül mikor szokott haza érkezni – teszi hozzá a nõ, mire akaratlanul is elfintorodom kissé.

Nem azért, mert gondom van vele, hanem mert azt hiszem, tényleg ez a normális egy szülõnél, vagy nevelõnél. Még az idióta haverjaimnak is szólni kell otthon, hogy éppen merre leledzenek majd, náluk az már más dolog, hogy aztán igazából bárhol elõfordulnak. De nálunk… Egyrészt késõn érnek haza, sok a dolguk, másrészt mindig a bátyáimat keresik inkább, én pedig beesek majd, vagy nem…

- Az a normális – szólalok meg végül vállat vonva. – Jó is az, ha törõdnek az emberrel – pillantok Domra, aki nagy szemekkel néz vissza rám. Megiszom az utolsó kortykólát, majd felállok, és rámosolygok Agnesre. – Köszönöm szépen a vendéglátást, most megyek, nem akarok tovább zavarni.
- Dehogy zavarsz, gyere nyugodtan máskor is! – mosolyog vissza rám, majd Dom felé fordul. – Dom, kísérd ki légy szíves.

A szólított kelletlenül engedi el bögréjét, amibe eddig kapaszkodott, és leszegett fejjel siet el az ajtóhoz, hogy szélesre tárja elõttem, amint rajtam van a cipõm. Elvigyorodom magamban, de felé inkább egy mosolyt se villantok felé, mert annyira már ismer, hogy az gyanús legyen számára. Nem vagyok az a mosolygós fajta.

- Holnap reggel fél nyolcra itt vagyok. Fél óra alatt beérünk, ugye? – fordulok felé az ajtóból.
- I… Igen, azt hiszem – motyogja zavartan, és, bár látszik rajta, hogy mondana valamit, beletelik egy kis idõbe, mire sikerül kinyögnie. – Ne… nem muszáj amúgy eljönnöd értem, ha kitérõ, és probléma, Agnest is megkérhetem, hogy kísérjen be.
- Biztos azt szeretnéd, ha felnõtt kísérgetne iskolába? – húzom fel a szemöldököm, és el is bizonytalanodik. – Nem kitérõ, reggel itt vagyok! – jelentem ki határozottan, és mielõtt bármit is mondhatna, búcsút intve otthagyom.

Nem túl jó kedvûen baktatok haza, és mindkét haveromat a legváltozatosabb módokon átkozom el. Egy köcsög vagyok, tudom magamról nagyon jól, de ha kihasználok egy olyan fiút, mint Dom, kifejezetten fasz leszek. Biztos nem véletlenül óvja õt ennyire a nagynénje is, és ahogy tegnap reagált azoknak a seggfejeknek a támadására… Azt hittem menten elájul.

Káromkodva rúgok bele egy elõttem heverõ kavicsba, majd sorra a többibe is, amikkel összefutok hazafelé. Nem fogok meghátrálni, az kéne még csak, hogy az a két idióta életem végéig ezt emlegesse. Van e nélkül is elég bajom.

***

Másnap reggel megint akkor kelek, mikor anyáék készülõdnek, de persze eszükbe se jut a hogylétem felõl érdeklõdni. Anyám közli, hogy nem volt ideje vásárolni, de hagyott pénzt a konyhaasztalon, hazafelé vegyek bátyáimnak is kaját, majd el is tûnnek. Fintorogva gyûröm zsebre a pénzt, majd elõkotrok egy almát, ennyi még van itthon, reggelinek megteszi.

Hamarosan … is elõvánszorog, pedig õ még aludhatna. Végigméri az arcomat, majd mikor nyelvet öltök rá, kedvesen oldalba bök.
- Megõrültél, idióta! – morranok rá bátyámra, egy fájdalmas nyögést követõen, mire megingatja a fejét.
- Úgy látom még nem vagy jobban öcskös, csak el kéne menned orvoshoz – jegyzi meg. – Legalább szólj anyáéknak.

- Mintha érdekelné õket… - morgom, az almát inkább a táskámba dobva be. Rápillantok az órára, negyed nyolc. Remek, idõben vagyok. Bátyámat faképnél hagyva kezdem el felvenni a cipõmet az elõszobában, de õ nem tágít, oda is követ.
- Ezzel nem velük szúrsz ki – sóhajtja, de mikor ezt már válaszra se méltatom, másképp közelíti meg a dolgot. – Elárulod miért verekedtél?
- Hihetetlenül fog hangzani… megmentettem valakit – vetem felé, de legnagyobb meglepetésemre nem röhög ki.
- Ugyan már öcskös… nem vagy te olyan rossz ember, mint hiszed, ez teljesen hihetõ – vonja meg a vállát, mire egy pillanatra eléggé megdöbbenek, de aztán horkantva leintem.
- Ettõl nem leszek kevésbé féltékeny rátok – öltök rá újra nyelvet, de csak elmosolyodva a hajamba borzol, majd kitessékel az ajtón.

Ezért nem tudom utálni bátyáimat attól függetlenül, hogy milyen kapcsolatom van a szüleinkkel, és nekik milyen. Õk nagyon is jól tudják, hogy anyáék nem viselkednek jó szülõ módjára velem szemben, és igyekeznek kompenzálni. Kár, hogy nem erre lenne szükségem, de azért értékelem…

Domék nem laknak messze, hamar odaérek, és nem kell csalódnom, már a kerítésen kívül ácsorogva vár.
- Jó… jó reggelt – motyogja, ahogy mellé érek. Elvigyorodva intek neki, valamiért máris jobb kedvem van.
- Neked is. Mehetünk? – Fejét lehajtva bólint, majd szó nélkül indulunk meg egymás mellett, de útközben néha érzem magamon a pillantását, amit persze rögtön elkap rólam, ahogy ránézek.

Rosszkedvûen teszem meg a pár utcányi utat, oldalamra szorítva a kezem. Tudom magamról, hogy nem én vagyok a kedvesség mintapéldánya, de ahogy láttam a srác rettegõ tekintetét, valahogy nincs kedvem folytatni ezt az egész fogadósdit.

Basszus, miket gondolok már! Jó hogy nem állok neki menten picsogni! Ez is csak egy fogadás, és nekem vesztesként kötelezõ részt vennem benne. Ez a szabályunk.
Domnak pedig nem lesz semmi baja. Kap egy kellemes éjszakát, mások mindent megtennének ezért, még jól is jár.
Fújtatva gyõzködöm magam, majd elõkaparva a kulcsot, beengedem magam a házba. Naná, hogy nincs itthon senki, anyáék dolgoznak, bátyáim meg építik a karrierjük. Ch… stréberek.
A táskámat ledobom az elõszobában, elmászok a konyhába, és elõhalászok egy zacskó mirelitborsót a mélyhûtõbõl, majd konyharuhába tekerve, bedugom a pólóm alá. Nem elõször járok így, abban tehát biztos vagyok, hogy a repedésnél nincs komolyabba bajom.

Azzal meg nem kell orvoshoz menni, majd befáslizom. Megmosom a számat is, majd elterülök a nappaliban, és már majdnem elnyom az álom, mikor valaki rátehénkedik a csengõre.
A ritmusos nyomogatásból kapásból tudom kit kell pofán rúgni a felzavarásom miatt, de azért morgolódva ugyan, de felkelek ajtót nyitni.

- Hát hallod, mekkora seggfej vagy már, lazán bent maradhattál volna segíteni szemetet szedni! – nyafogja Riley, és Ty-al együtt besorjáznak mellettem a házba. Mintha hívtam volna õket… komolyan. Kéne egy méretes dobermann, az távol tartaná õket.
- Én is örülök nektek – morranom vissza, majd bevágom mögöttük az ajtót. Jól kiismerik már magukat, kiskorunktól kezdve barátok vagyunk, így hagyom hagy intézkedjenek kaja, pia ügyileg maguktól, én meg visszamászom a jegelésemmel a nappaliba.

- Gondolom már tudsz róla, de szörnyen nézel ki – állapítja meg Ty, letelepedve a kanapé szabad végére. – Azt ne mond nekem, hogy megtaláltad a srácot, és lekaratézott, mikor nyomultál.
- Nem mondom – horkanok fel, már az ötlet is abszurd. – De tényleg belefutottam hazafelé. Terrorizálta két benga állat, így kihúztam a bajból. Meg a gyufát az izomagyúaknál. De azért én nyertem!
- Akkor nem akarom tudni, hogy néz ki a másik kettõ – füttyent barátom, majd felhúzza a pólómat, hogy megvizsgálja az oldalam. – Nem tört el – adja tudtomra, amit már én is eléggé sejtettem. – Hozom a ládát, és befáslizom.

Azzal fel is tápászkodik és elmegy a fürdõbe az elsõsegély ládáért. Közben Riley is megjelenik, három poharat egyensúlyozva a kezében, majd nagy büszkén lepakolja õket a kisasztalra.
- És nem öntöttem ki semmit – jelenti nagy büszkén, majd felém téved a tekintete. – Áh! Téged meg ki intézett el?
Vetek rá egy megsemmisítõ pillantást, de azért tõszavakban elmesélem a történteket.
- Te aztán tényleg komolyan veszed a fogadást, ha még csontod is töröd a megszerzéséért – jegyzi meg sokat mondó pillantással.
- Hülye, te se hagytad volna ott – morranom, kikapva a kezébõl a poharat, amivel leül mellém. Háborogva nyúl egy másikért, majd visszatér az eredeti témára.
- De nem is verettem volna magam szarrá, inkább hívok segítséget.
- Mondja ezt az, akit minden második nap én húzok ki egy verekedésbõl – jegyzem meg közönyösen.
- Azokat sose én kezdem! – fújtatja, de Ty visszatérése megakadályozza a további vitát.

Még jó, hogy egyik barátom egész ügyes az ilyenekben, így miután lefürödtem, úgy befásliz, hogy nem is igen érzem a fájdalmat. Végül maradnak még egy darabig, de kerüljük a délután történtek felemelgetését, és egyelõre Dominick témáját is. Végül akkor indulnak pont, mikor anya és Justin befutnak.
- Mit csináltál a száddal, öcskös? – hajol közelebb bátyám, mikor a vacsorához ülünk le. Kitolom a személyes terembõl, de nem figyelek eléggé, és nyekkenve az oldalamhoz kapok, mikor levágom magam a székbe. – És az oldaladdal?

- Verekedtem – jelentem ki nemes egyszerûséggel. - Kihúztam egy srácot a zaklatók markából.
- Mondtam már számtalanszor, hogy ne verekedj! – sóhajt fel anya lemondóan, a mondat másik felével mit sem törõdve. Persze, felõle a világot is megmenthetném, akkor is az lenne a nagy szám pl, hogy Adam végre nem kevert piros zoknit a fehérek közé mosáskor.
Dühösen szorítom össze a számat, de inkább nem mondok semmit. Legalább ennyit figyelt rám, bár ezzel vége is, Justint kezdi faggatni, hogy áll a vizsgáival.
Bátyám vet rám egy bocsánatkérõ pillantást, legalább õs is belátja, hogy anyáék nem igen fairek. Csak éppen ezzel nem megyek semmire.
Eltolom magam elõl a tányért, és anélkül, hogy bárkinek is feltûnne, elvonulok a szobámba.

~oOo~

Másnap Dominick nem jön iskolába, így a fiúk rávesznek, hogy a terv következõ fázisaként, látogassam meg otthon. Sóhajtva baktatok a megadott címre, majd odaérve hezitálok egy darabig, mielõtt megnyomom a csengõt.
Egy nõ nyit ajtót, meglepetten végigmér, majd mikor bemutatkozom, legnagyobb meglepetésemben, hálásan ölel meg.
- Köszönöm, hogy tegnap megmentetted – mondja mosolyogva, mikor elenged. Öh… heee? Na jó, oké, felfogtam a lényeget, de eléggé új keletû számomra, hogy valaki így megdicsérjen bármiért is.
- Nincs mit… gondolom – motyogom, majd igyekszem visszatérni önmagamhoz, miközben õ kiáltva hívja Dominicket.
 
- Dooooom! Látogatód jött!
Majd félreállva az ajtóból, beterel maga mellett, és elmagyarázza merre keressem a szobáját. Pont jön kifele, mikor odaérek, nem kis meglepetésemre, félmeztelenül.

- Szia – köszönök neki, mosolyogva mérve végig. Azta mindenit, nem is tudtam, hogy ilyen cuki kis testet takargat a bõ ruhái alatt. Porcelánfehér, igen selymesnek látszó bõr, karcsú, formás alkat… nem rossz. Eeeegyáltalán nem rossz.
Viszont ahogy õ is rádöbben hiányos öltözetére, pipacspiros arccal  kulcsolja össze maga elõtt a karjait, mintha az olyan sokat érne.

- Szia – motyogja, kerülve a tekintetem.

- Nem voltál ma suliban, gondoltam, meglátogatlak… - adok magyarázatot jelenlétemre.

Viszont továbbra is értetlenül fürkészi az arcom, ám arról továbbra se tud többet leolvasni, mint amennyit én látatni kívánok.
- Mért? – bukik ki végül belõle.
- Hogy-hogy miért? – húzom fel a szemöldököm. – Tegnap kilapátoltalak egy kényes helyzetbõl, tudtommal sérülésmentesen, erre ma mégse jössz suliba. Szerinted mit szûrhetek le ebbõl?
- De… de nincs semmi okod aggódni értem – suttogja, lehajtva a fejét.
- Nem kell rá ok – vonom meg a vállam közönyösen. Csend áll be köztünk, így világosan hallom, a szokottnál kissé szaporább légzését. Végül én töröm meg a némaságot. – Tehát, miért nem voltál ma suliban?

- Én csak… megijedtem, pihenésre volt szükségem – motyogja végül, majd visszább lép a szobájába, és felkap az ágyáról egy felsõt, egy hegedû mellõl. Megállok a szoba ajtajában, és szó nélkül figyelem ahogy felöltözik, majd újra felém fordul, kissé összeszedve magát.
- És te? Te jól vagy? – érdeklõdik udvariasan, bár meg nem tudnám mondani, tényleg érdekli-e. Bár elég õszinte, szóval valószínûleg ja.
- Megrepedt valahány bordám, és a szám, de volt már rosszabb – sorolom hanyagul, mire lesápad.
- Sa…sajnálom – dadogja, elkapva rólam a pillantását.
- Miért? Te vertél meg? – horkanok fel. Gyorsan megrázza a fejét, majd zavartan kezdi gyûrögetni a felsõjét.
- Holnap… holnap már megyek iskolába – böki ki végül.
- Az jó. Eljövök érted, és elkísérlek – jelentem ki, tényként közölve. El is kerekednek a szemei, és egy pillanatra tátva marad a szája.
- Nem szükséges, egyáltalán nem! – rázza meg a fejét, és még kezeivel gesztikulálva is ellenzi.
- Szívesebben futnál össze még egyszer azokkal az állatokkal? Nem mindig lesz olyan mázlid, hogy ara járjak – mutatok rá kíméletlenül a tényekre, mire a riadalom visszatér a tekintetébe. Sokkal jobban elborzasztja a gondolat, mint hittem volna.
Arra számítottam, hogy majd erre is kapásból visszautasít, erre mégse teszi, látszólag elgondolkozik a dolgon, ami már fél gyõzelem.

- Zavarok? – kérdezi rám pillantva a szempillái mögül. Nem sokáig bírom tartani a szemkontaktust, így pár másodperc után kapom is el a pillantásomat róla, de ettõl még ugyanúgy érzem égetõ tekintetét. Ne nézzél, hagyjál engem békén! Kérlek! Ha eddig észre sem vettél, meg semmi, akkor ne most kezdd el, kérlek! Én csak túl akarok élni… Barátok, és mindenféle zavaró tényezõ nélkül. Nem kellenek nekem a barátok, õk csak elhagynak. Kérlek, még most, gyorsan hagyjál te el engem, és ígérem, emlékezni sem fogok rá, hogy egy szünetben beszélgettünk. Csak kérlek, kérlek, kérlek, menjél el a közelembõl!

- Ne… nem, gondolom – motyogom, miközben agyamban az az egyetlen szó dübörög: IGEN! - Csak… nem értem – nyüszögöm. Egy apró oldalpillantást vetek Nolanra, aki végre rendeltetésszerûen használja a széket, és rendesen a földre teszi székének mind a négy lábát. Vagyis nem az õ székének, hanem annak a széknek a lábait, amin most õ trónol, és amirõl engem zaklat, de na! Az úgy egyszerûbb… Csak ténylegesen ne sajátítsa ki! Bár, leginkább: menjen már el innen, és ne jöjjön vissza! Nem akarok barátkozni…

- Pedig nem vagy te nehéz felfogású szerintem – búgja közel hajolva hozzám. Mi…? Ne, kérlek, ne gyere a közelembe! Riadtan húzódok hátra, és próbálok minél távolabb kerülni tõle. Nyitom a számat, hogy valahogyan szépen elküldjem a személyes terem két méteres közelébõl, de szerencsére becsöngetnek.

Hála az égnek érte, még ha nem is vagyok vallásos…

A csöngõre az összes osztálytársaink, mint egy nagy emberáradat, beözönlenek az osztályterembe, feltûnõen kíváncsi pillantással méregetve kettõsünket. Szívem vadul dobog, gyomromban mintha egy halacska vert volna tanyát, aki ide-oda fickándozik, csak hogy kellemetlenül érezzem magam. Nem akarom, hogy nézzenek! Nem akarom, hogy fölfigyeljenek rám! Kérlek, Nolan, hagyjál engem békén. Kérlek!

Kár, hogy nem bírom kimondani, a félelem miatt. Legszívesebben a képébe üvölteném, hogy tûnjön el a jó sunyiba, de… nincsen semmi merszem hozzá. Õ menõ, én egy kis senki vagyok. A kis senkik meg nem szoktak a menõ emberkék – sõt, senkinek – az arcába kiabálni csak azért, mert irritálják õket.

Szerencsére viszont, a csöngõ miatt Nolan végre föláll a mellettem levõ székbõl, és visszamászik a saját helyére. Boldogan sóhajtok egy nagyot, amitõl úgy érzem, a halacska is eltávozott Nolannal együtt. Remélem, máskor nem jön rá a nagy barátkozni akarás…

Szinte kábulatban ülöm végig az egész órát, és az egész napot. A tanárok magyarázásait csak fél füllel hallgatom, és próbálom levésni azokat a szavakat, amik megmaradnak bennem, és amiket úgy megértek, hátha otthon ki tudom silabizálni, hogy mirõl is beszéltek a tanárok. Ha meg nem, még mindig ott a tankönyv… Bár nem szeretem használni a tankönyvet, az annyira hülyén írja le a dolgokat, meg azon sokkal jobban be lehet aludni, mint a füzet felett.

Milyen szerencse, hogy ma nem kell a kórházba mennem… Félek, nem tudnék úgy játszani ilyen állapotban, mint ahogyan megérdemelnék. Kellett Nolannak megszólítania engem. Miért volt ez jó neki? Fogadott valakivel, hogy meg meri szólítani az osztály szellemét, vagy mi?! Áh, mindegy, úgysem fogom megtudni. De, ha békén hagy, nem is érdekel.

Mikor kicsöngetnek, végre elszabadulhatok az iskolából. Mellkasomon mintha valami nagy izé ülne, zihálni kezdem a levegõt. Ó, a francba, pánikrohamom lesz!

Gyorsan eltûnök az iskola közelébõl, és besétálok az egyik sikátorba, hogy ne mindenki elõtt kapjak pánikrohamot. Remegõ kezeimmel elõkapok a táskámból egy barna papírzacskót, és a szám elé illesztem. Egész testem remeg, nem kapok levegõt. Próbálok mélyeket lélegezni, de nem nagyon megy.

Kiszív, befúj, kiszív, befúj – mondogatom magamban. Csak a gondolataimra figyelve sikerül azt tennem, amit utasítok magamnak. Persze, az ellentétes cselekvéssel, mert beszívom és kifújom a levegõt, de na. Végre sikerül lenyugodni. Kicsit még levegõzök a sikátorban, de mikor indulni akarnék, két magas alak állja el az utamat. Megfordulok, de ott csak zsákutcát találok. Nenenenene!

- Mi a csoda? Csak nem egy kismadárka repült a sikátorunkba? – kérdezi az egyik nagydarab a másiktól. Szívem rettegéssel telik meg, és egybõl apám képe jut az eszembe. Õ is… Õ is pontosan így tornyosult fölém mindig. Félek…

- Ne, kérem, ne bántsanak! – nyüsszenek föl, de aztán egybõl átkozom magam. Apámat ez mindig fölizgatta.

- Hallottad? Ez a kis madárka könyörög nekünk. Elengedjük? – vigyorog a jobb oldali férfi a bal oldalira. Tûnõdõ pillantásokkal méregetnek, de én már tudnom: nem fognak elengedni. Ismerem ezt az ál-kedves pillantást, és ezt a negédes hangnemet. Az elsõ hetekben mindig bedõltem ennek. Már nem hallom minden nap, de még most is megértem az üzenetét. Újra át kell élnem azt a megaláztatást, azt a fájdalmat, mint akkor. Könnyeim maguktól kezdenek el potyogni, mire fölnevetnek.

- Nem! – jelentik ki egyszerre. Elfúló nyögést hallatok, és próbálom minél kisebbre összehúzni magam, mintha bele tudnék olvadni a földbe, és el tudnék tûnni a szemeik elõl. Mily meglepõ, nem sikerül. Basszus már, miért blokkolok le?!

Mozdulj már, test! – utasítom magamnak, de csak annyi idõre mozdulok meg, hogy a falnak vetem a hátamat. Talán szembõl fognak közeledni, és akkor oldalról ki tudok siklani mellettük. Talán…

A fény egyszer csak eltûnik, mintha valami eltakarná a napot. Oldalra fordítom a fejemet, és rájövök, nem valami, hanem valaki takarja el. Nolan…

- Nektek aztán van vér a pucátokban, kikezdeni egy kisfiúval… - mondja lenézõen és elhúzza a száját. A két nagydarab ember hõzöngve neki esik, de, hála Istennek, õk húzzák a rövidebbet, nem pedig Nolan. Vérzõ szájjal fordul felém, mire az eddig elállt könnyeim újra megindulnak. Õ… megmentett!

Szó nélkül kézen ragad, és kiráncigál a sikátorból. Botladozva követem, remegõ testemet alig bírom fékezni. Szívdobogásom csak lassan csitul, nehezen tudom fölfogni, hogy Nolan megmentett engem. Azt… azt hittem, hogy megint megtörténik, de nem. Most itt volt Nolan.

Pár utcával arrébb, közel a házunkhoz, ereszti csak el a kezemet.

- Innen már boldogulsz? – kérdezi közönyösen, de alaposan megvizsgálva. Nem aggodalmaskodik, nem kérdezõsködik, csak egyszerû kérdést tesz fel, amiért hálás vagyok. Nem… nem bírnék róla beszélni. Erre viszont könnyû a válasz:

- É… é… én… köszönöm – motyogom. Hangom erõtlen, remegõs, de talán megérti, mit is nyöszörgök. Egy pillanatig a szemébe nézek, majd haza rohanok. Az ágyikómat akarom!

Perceken belül hazaértek, de ahogy benyitok az ajtón, minden tagomból kiszáll az erõ. Eddig bírtam…

- Hát itthon vagy! – kiáltja Agnes, valamerrõl a konyha felõl, és hallom lépteit, ahogyan jön elém, hogy adja a szokásos üdvözlõ puszit. - Már aggódtam, hogy… - Megáll. – Mi történt? – kérdezi döbbenten, és aggodalmasan letérdel hozzám. Óvatosan megsimítja a fejemet, amitõl egy kicsit összerezzenek.

- A… Agnes… - zokogok föl, ahogy a szemeim elõtt ismét leperegnek a történések, mint a filmkockák.

- Csssss, mi történt, kicsim? – kérdezi együtt érzõ, megnyugtató hangsúllyal.

- Me… megtá… madtak – dadogom, és belevetem magam ölelésébe. Az ismerõs, otthont idézõ ölelés, és a finom illata lassan megnyugtat annyira, hogy már nem remegek annyira, és be tud kísérni a szobámba. Milyen jó, hogy az enyém az alsó szint, és a fölsõ az övé…

- Kik? – noszogat a beszélésre, ahogyan lefektet az ágyamba. A puha melegség jól esik, mintha egy nagy ölelést kapnék az ágyamtól. Erre egy picit elmosolyodok, de ahogyan Agnes kérdõ pillantásával találom szembe magam, egybõl elkomorodok, és újból patakzani kezdenek könnyeim.

- Két… nagydarab… férfi – préselem ki magamból nagy nehezen. Ijedten szívja be a levegõt, és külsérelmi nyomokat kezd el keresni rajtam. Nem találhat, hiszen annyira nem nyúltak hozzám, szerencsére még idejében…

- De jól vagy?!

- No… Nolan megmentett – válaszolom. Megnyugodva fújja ki a benntartott levegõt, és kedvesen megsimogatja a fejemet.

- Hála az égnek! – sóhajtja, és egy puszit nyomva a homlokomra, föláll. - Készítek egy kis kakaót, az segít – mondja, és elmegy. Pár percen belül visszatér a kezében tartott, gõzölgõ bögrével, amit a kezembe ad. Kakaó… nem is emlékszem már, hogyan jött nekünk, de már régóta ezt iszom az ilyen helyzetekben.

- Kö… köszi – veszem át, és megfújdosom kicsit. Aprókat kortyolva tûntetem el a forró italt, és már egy kicsit jobban is érzem magam.

- Nincs mit – borzol bele a hajamba mosolyogva, de aztán komolyan folytatja. – Holnap be tudsz menni az iskolába, vagy telefonáljak az ofõdnek, hogy nem mész be?

- N… - mondom, de elszorul a torkom, ha csak arra kell gondolnom, hogy bemegyek. –Hogy elmegyek azelõtt a hely elõtt… Nem, nem bírok holnap bemenni. Válasz helyett megrázom a fejem, de így is érti, mit akarok mondani, és megértõen bólint, hogy õ is így gondolta. Agnes mindig tudja, mit fogok mondani, vagy tenni, õ pedig mindig tudja, mit kell rá válaszolni. Hálás vagyok, hogy õ van nekem.

- Rendben. Akkor maradj csak, és pihenj. Itt maradjak, vagy bekapcsoljak egy kis zenét?

- Ze… zenét, légyszi – mondom. Odalép a polcomon levõ rádióhoz, és bekapcsolja. Lágy dallamok töltik be a szobámat, és elmosolyodok. Tényleg igaza volt, hogy kell nekem a zene. Jó volt, hogy rábeszélt arra, hogy kezdjek el hegedülni.

- Tessék. Most pihenj, és ne gondolkozz semmilyen butaságon, rendben? Ahogy tanultad, aludjál, akkor könnyebben föl tudod dolgozni a történteket. Ha valami gond van, csak szólj, rögtön jövök. És amikor benézek, nehogy azt lássam, hogy hegedülsz! Az a holnapi programod! – hadarja utasításait Agnes. A történtek ellenére lágyan elmosolyodok, ahogy figyelem kipirult, aggodalmas arckifejezését. Szeretem, olyan nekem, mintha a saját édesanyám lenne. Örülök, hogy van nekem. Különben… - Mit mondtam a butaságokra való gondolásról?! – szakítja félbe gondolataimat hangjával. Szúrós pillantását látva egybõl elszégyellem magam, hogy még ennyit sem vagyok képes megtenni, amire kér.

- Bo… csánat – motyogom magam elé bámulva.

- Nem kell bocsánatot kérned, butus – mondja, egy puszit adva az arcomra. – Inkább aludj.

---*---*---*---

Hegedülésemet a csengõ hangja szakítja félbe. Már épp mozdulnék meg a szobám sarkában kialakított zene részlegembõl, amikor meghallom Agnes cipõ kopogását. Akkor nem nekem kell kinyitnom az ajtót, de jó. Ma nem szeretnék emberekkel beszélni. Csak hegedülni akarok.

Bár… jó lenne kicsit Nolannal beszélni. Rendesen megköszönni, amit tett értem. Nélküle… nélküle ismét megtörtént volna az. Már épp, hogy túljutottam rajta, de… szerencsére Nolan a segítségemre sietett. Nem tudom, miért tette, de végtelenül hálás vagyok neki. Tehette volna azt is, hogy úgy tesz, mint aki nem lát, és nem hall semmit, senki nem tudta volna, hogy ott volt, és látott valamit. Gondolhatta volna azt, hogy a fene köt bele két ekkora fiúba, ez még neki is sok lenne a verekedésbõl, de ha gondolta is, nem hallgatott rá. Megmentett.

Furcsa fiú… tegnap olyan kedves volt velem, mégis, máskor olyan bunkó paraszt tud lenni. Akkor most mi van? Talán… talán csak tetteti, hogy ennyire tahó. Lehet, hogy az igazi énje az, aki elkezdett beszélgetni az osztály szellemével, akivel senki nem beszél és akit senki sem lát. De persze ez fordítva is ugyanígy lehet. Lehet, csak a kedves részét tetteti.

Legyen bármelyik is, a kérdés az, hogy akkor miért csinálja? Ha kedves, miért bunkó, ha tahó, miért jó fej? Nem értem… Nem értem az embereket. Olyan… kiszámíthatatlanok és irracionálisak. Ezért is jó nekem egyedül. Nem kell attól félnem, hogy akiben megbízok, az átver, kinevet, hazudik, nem szeret, lenéz, fél tõlem, undorodik tõlem, vagy akármi. Lehet, hogy így lemaradok egyes dolgokról, de… nekem jó ez így. Jó Agnes-szel, akirõl tudom, hogy bármi történjék is, nem fog elhagyni. Õ már sokszor bizonyított. De mások…

- Dooooom! Látogatód jött! – kiáltja Agnes. Nekem? Látogatóm? Mégis ki?!

Meglepõdve, egyben kis félsszel megyek ki a szobámból, ahol egybõl szembe találom magam Nolannal. Hát õ?

- Szia – köszön. Kis mosolyra húzza száját, ahogy rám néz, mire lenézek magamra. Hupsz, hogy nincsen rajtam felsõ? Nem jó… miért nem vettem föl egyet, amikor mondta Agnes, hogy látogatóm van?!

Pipacs pirosan, kényelmetlen érzéssel a gyomromban kapom a mellkasom elé a kezemet, és összekulcsolom õket. Mintha védeném magamat, pedig nincs mitõl védenem. Tegnap megmentett, akkor miért bántana most? Nem tudom, de nem tehetek róla… nem tudok megbízni benne. Ahhoz több kell, mint hogy egyszer beszélgessen velem, és megmentsen. Azért hálás vagyok, de ettõl még nem… nem merek megbízni benne.

- Szia – motyogom, kerülve tekintetét. Vajon mit keres itt?!

- Nem voltál ma suliban, gondoltam, meglátogatlak…

- Miért nincs? – faggatózok ráérõsen. Sûrûs szempillái alól pillant fel rám valószínûleg azt találgatva, mi a célom. Hajrá cicám, agyalhatsz, de kétlem, hogy választ kapsz.

- Csak… - Wow, ezt nevezem én ékesszólásnak! - De… te miért vagy itt bent? Nem kint kellene lenned a barátaiddal? – jön meg a hangja, majd mint aki túl sokat beszélt, elhalkul. - …bocsánat.
Aha… Felhúzott szemöldökkel fixírozom az arcát, de megint elrejti elõlem. Ez nehezebb lesz, mint hittem… Utállak Riley, mondtam már?

- Ja, általában kint szoktam lenni velük, de láttam, hogy itt vagy, és gondoltam, megérdeklõdöm, miért is nem vagy kint – szövegelem szórakozottan.
- Áh… értem… Hát, megérdeklõdted. – Nocsak, valaki le kar rázni? Széles vigyor kúszik az arcomra próbálkozása miatt, de igyekszem finomítani rajta, végül is most „barátkozunk” Ráadásul egész érdekesek a reakciói, szórakoztató figyelni õket.

- De választ nem kaptam – magyarázom meg helyben maradásom.

- De, kaptál: „csak” – vág vissza. Hehe, kinyílt a csipája a drágának, még a végén elérem, hogy felhúzza magát. Ömm… oké, nem az a cél.

- De ez nem válasz – vonom meg a vállam, és nemtörõdöm módon bámulom tovább.

- Hát, bocsánat, ennél jobbal nem tudok szolgálni – feleli, remélvén, hogy ezzel letudta a beszélgetésadagját mára. Szép álmok, szép álmok, de míg én akarok valamit, kibaszottul álom marad…

- Gyere ki! – szólalok meg hirtelen, több percnyi csend után, mire riadtan rezzen össze. Már el is t, hogy itt vagyok?

- Te… tessék? – dadogja meglepetten, kis híján pánik hangulatban.

- Mondom, gyere ki! Unom a haverjaim, te meg jó társaságnak tûnsz… – Jézusom, ez már nekem is túl nagy kamu. Mármint egész szórakoztató kihozni belõle a rejtett reakciókat, de azért nem kõrözi még le a fiúkat. Majd ha villant is valamit, talán.
 

- Bo… bocsi, de nem. Nem szeretnék kimenni – ja a padot bámulva. Lehet arra van írva a puskája, ami segít neki megszólalni? Állandóan azt tûnteti ki a figyelmével, pedig mennyibe, hogy annál bõven helyesebb vagyok?

- Ha nem, hát nem – vonom meg a vállam nemtörõdöm módon, majd kényelmesen elfolyok a székben, fejemet a tarkómon összefont karjaimnak támasztva, félig lehunyt szemmel.

- Ööö… bocsi, de… te itt fogsz maradni?! – nyekergi ijedten egy kis idõ múlva, látva, hogy még mindig rontom a levegõjét.

- Zavarok? – pillantok rá hümmögve a szemem sarkából, mire rögtön elkapja rólam a tekintetét, és inkább az ölébe hullott kezeit stíröli.
- Ne…nem, gondolom. Csak… nem értem – cincogja, mire féloldalasan elvigyorodom, és visszalököm magam normális ülõhelyzetbe.
- Pedig nem vagy te nehéz felfogású szerintem – hajolok közelebb hozzá, mire pírban úszó arccal, riadtan hõköl hátra. tátog egy darabig, hogy mondjon valamit, de már nem tudom meg, sikerülne e neki vagy sem, mert becsöngetnek, és az osztálytársain ricsajozva bevonulnak.

Jó páran meglepetten mérik végig párosunkat, mire végre méltóztatok visszacaplatni a helyemre, egyenesen Riley mellé. A szemem sarkából még látom, hogy Dominick leereszt, mint egy lufi, és ismét visszabújik a csigaházába.
- Na? – bök oldalba Riley, cserébe lendületesen oldalba könyökölöm. Fojtott káromkodással nyöszörög egy sort, majd összeszedi magát, és várakozóan pislog ismét rám.
- Jól kibasztál velem haver! – mormolom alig hallhatóan. – Ennek a srácnak még a dumához sincs elég önbizalma.
- Az csak könnyebb prédává teszi, nem?
- Ch. Az õ esetében nem, mert azt se hiszi el, hogy valaki hajlandó beszélni vele, így marha gyanakvó – fejtem ki a dolgot, mire elégedett vigyor szökik az arcára.
- Csak mond azt, hogy feladod!
- Faszt! – sziszegem, majd tüntetõleg a már magyarázó tanár felé fordulok.

A nap végéig, semmi érdemleges nem történik, Dominick tényleg nem mozdul ki a terembõl, így más stratégiát kell találnom. Ahogy kicsöngetnek, már el is tûnik, én pedig elhalasztom a becserkészését. Ezúttal egyedül caplatok hazafelé, mert a többieknek még bünti van, szemeteltek amíg kint voltak az udvaron. Ehh… én meg megúsztam, mert Dominicket zargattam.
Éppen egy sikátor mellett haladok el, mikor kellemetlen eseménynek lehetek szemtanúi. Két nagydarab srác fog közre egy egészen aprót, és valószínûleg nem testõrként funkcionálnak a rejtett utcában.
Oké, görény vagyok, tahó, érzéketlen bunkó, de azért nem nézem végig, ahogy kirabolnak, vagy megerõszakolnak elõttem valakit. Sóhajtva lépek be a sikátorba, elzárva a beszökõ fény, így felfigyelnek rám, és egyszerre három szempár fordul felém.

Mi a szar? Dominick?  Na tessék, kellett neki úgy elszelelni, most aztán könnyes szemekkel remeghet a két góliát között.
- Nektek aztán van vér a pucátokban, kikezdeni egy kisfiúval… - húzom el a szám lenézõen, és õk természetesen az agyi kapacitásuknak megfelelõen reagálnak. Hõbörögve nekem esnek.
Nem mondom, hogy sérülésmentesen, de kifektetem mindkettõt, majd megtörlöm vérzõ számat, és rápillantok osztálytársamra.
Sápadtan, tágra nyílt szemekkel mered vissza rám, majd megremeg a szája széle, és némán könnyezni kezd. Oké, síró személlyel nem tudok mit kezdeni, általában elõhozza a tahó énem a látványuk, ám most alapból ilyen hangulatban vagyok.
Inkább szó nélkül ragadom meg a kezét, és húzom ki a sikátorból, majd elindulok arra, amerre tarthatott.

Pár utcával arrébb elengedem, majd szembefordulok vele.
- Innen már boldogulsz? – érdeklõdök közönyösen, de egy szempillantás alatt végigmérem sérülések után kutatva. Nincs? Remek.
- É…é…én.. köszönöm – motyogja maga elé, majd elrohan mellettem. Elgondolkodva pillantok utána, és egy darabig még magam elõtt látom durván kék, csillogó tekintetét. Egész jókor jött ez a megmentõsdi, még a hasznomra válhat, ha közel akarok kerülni hozzá.

- Heuréka! – kiált fel az egyik haverja, mint aki megvilágosodott. Ez a kiáltásából is kiderül, de na.

- Szökik a répa! – szólal föl a másik barátja is. Most komolyan? „Heuréka! Szökik a répa”? Ezek komolyan ennyire éretlenek? Vajon miért barátkozik egy ilyen népszerû fiú pár ilyen sráccal, mint õk? Sosem tudtam megérteni a barátkozási rendszert… Közben Nolan ellép tõlem, és még csak nem is mondja, hogy megbocsájtott volna, egyszerûen csak megfordul, és a barátaival együtt elmegy. Zavartan nézek utánuk, a földbegyökerezett lábbal, de egy erõteljes lökés után beballagok az osztályterembe.

---*---*---*---

- Mit kuksolsz itt bent egyedül? – riaszt fel a kérdés, és egy lehuppanó test gondolataimból. Ijedten pillantok az elõttem levõ, eddig üres székre, amin most Nolan ücsörög nagy kegyesen. Ha… jól tudom, rajtam kívül üres a terem. Akkor meg kihez beszél? Mert az biztos, hogy nem hozzám. De akkor nem üres a terem… Kíváncsian kémlelek körbe, hogy most akkor kit nem vettem észre, hogy itt van, de tényleg üres a terem. Rajtam és a most bejött fiún kívül nincs senki. Akkor… hozzám beszél?!

- É… én? – kérdezem rémülten. Nolan arcán széles vigyor terül el, és gonosz kis szikrák gyúlnak tekintetében. Õ… most… megszólított? Engem?!
- Te kuksolsz itt bent egyedül, nem? – kérdezi teljes természetességgel, és nekiáll hintázni a széken. Nem messze van a padja, oda nyúl át, és egy erõs, de mégis kecses mozdulattal eldobja az egyik könyvét, ami nagy dördüléssel csapódik a csukott ajtónak.

Kerek szemekkel figyelem tettét, és mikor meghallok pár elfojtott káromkodást, még nagyobbra tágulnak. Most… mégis… mi történik?!

- Tehát, miért nem élvezed a kellemes tavaszi idõt a többiekkel kint? – fordul felém, és teljesen úgy tesz, mintha nem is történt volna semmi. Megilletõdötten nézek rá, de aztán nem bírva tovább fönt tartani a szemkontaktust, elfordítom a fejem

- Mert nincsen kedvem kimenni. – motyogom válaszként. Remélem, megelégszik ezzel, és nem szeretne még tovább itt maradni. Persze, már azt sem értem, hogy egyáltalán miért jött be ide. Nem boldogulok valami jól a társas kapcsolatokkal…

- Miért nincs? – kérdezi ismét. Szempilláim alól pillantok föl rá, és próbálom kitalálni, hogy miért ilyen fontos neki megtudnia, de egyszerûen nem jut eszembe semmilyen ötlet.

- Csak… - felelem, hiszen nincs kifejezett okom rá. Egyszerûen csak nem akarok emberek között lenni. Eddig is teljesen jól egyedül sikerült maradnom, de most akkor miért nem megy? Miért jött be ide? - De… te miért vagy itt bent? Nem kint kellene lenned a barátaiddal? – támadom le kérdéseimmel, de aztán észbe kapok. Semmi jogom így kérdõre vonni, még akkor sem, ha õ kezdte. - …bocsánat. – Felhúzott szemöldöke jelzi, hogy furcsállja elõzõ kirohanásomat, de aztán megrántja a vállát, és szavaival nem is említi meg viselkedésemet.

- Ja, általában kint szoktam lenni velük, de láttam, hogy itt vagy, és gondoltam, megérdeklõdöm, miért is nem vagy kint – feleli. Éééértem… vagyis nem, nem értem, hogy erre mi vette rá, de most… jó lenne egyedül maradni. Nem szeretek társaságban lenni, Agnes kivételével.

- Áh… értem… Hát, megérdeklõdted – mondom, próbálva arra ösztökélni, hogy menjen ki, és hagyjon engem békén, nyugalomban, magányban, de õ csak vigyorog. Vigyorog, és érdeklõdve méregetni kezd.

- De választ nem kaptam – mondja indokként, hogy miért is nem ment még el.

- De, kaptál: „csak” – vágok vissza. Tudom, hogy tudja, hogy nincsen kedvem vele beszélgetni, és látom rajta, hogy pontosan ez veszi rá õt arra, hogy tovább piszkáljon.

- De ez nem válasz – vonja meg a vállát, és tovább szuggerál, hogy mondjak neki valami rendes választ. De nem tudok. Nincsen.

- Hát, bocsánat, ennél jobbal nem tudok szolgálni – mondom, és várom, hogy elmenjen végre. Nem szeretek beszélgetni másokkal. Ha beszélgetek másokkal, az barátkozáshoz is vezethet, ami meg elõbb-utóbb elhagyáshoz. Én pedig nem szeretném, ha elhagynának, szóval ezért nem szeretek én beszélgetni.

- Gyere ki! – szólal meg hirtelen, több percnyi csönd után. A hangra megijedek, hiszen azt hittem, már meg se fog szólalni.

- Te… tessék? – dadogom meglepetten, mikor realizálok, mivel is hozta rám a szívbajt. Hogy… menjek ki? Én?

- Mondom, gyere ki! Unom a haverjaim, te meg jó társaságnak tûnsz… – Na persze… Ez az, amit nem hiszek el. Nem vagyok jó társaság. És nem hinném, hogy szeretne velem mutatkozni. Õ népszerû. Egy népszerû fiú nem beszél ilyen kis szürke egerekkel, akik nem kommunikálnak másokkal, mint én, hanem… hanem szó nélkül otthagyják õket a folyosón, egy eldadogott bocsánatkérés után.

- Bo… bocsi, de nem. Nem szeretnék kimenni – motyogom, és lefelé fordítom tekintetemet.

Menjél már el, menjél már el, menjél már el! – fohászkodom, de nem hallok se székcsikordulást, se lábdobogást, de még egy aprócska zörejt sem.

- Ha nem, hát nem – mondja, és ahogy fölpillantok az asztallap bámulásából, látom, hogy kényelmesen elhelyezkedik, és ez zavar. Nagyon zavar. Miért van itt?!

- Ööö… bocsi, de… te itt fogsz maradni?! – kérdezem ijedten, és várom, hogy fölpattanva csak kiröhögjön, hogy dehogy marad itt, egy ilyen kis senkivel, mint én.

- Mi a… Nolan, eszednél vagy?! – csattan fel, miután túltette magát a szívinfarktuson. – Egyáltalán minek kellett ez? Tudod, hogy nem kell korán kelnem az egyetemhez!
- Ja, tudom – felelem vigyorogva. – Csak anya nem tudta ma mikor kezdõdnek az óráid, és nem kell e ébreszteni.
- De ha tudtad… miért nem mondtad neki, hogy ma nem kelek korán?
Csak kiszélesedik válasz gyanánt kisördögös vigyorom, majd olyan gyorsan slisszolok ki a szobájából, hogy az utánam vágott párna, cipõ, és könyv kupac a fán koppan nagyot.
Bátyáim szekálása némi elégtételt jelent, miután anyáék megint csak velük tudnak törõdni. Egyiküket se érdekelte különösebben, hogy hétvégén elõdöntõt játszunk a városi bajnokságon kosárban, de azt bezzeg megjegyezték, hogy Adam most két hónapos a barátnõjével.
Könyörgöm, ki nem szarja le?! Két hónap… na és? Én meg meghúzok hét nap alatt hét csajt, mégse hiszem, hogy megdicsérnének érte. Azért meg pláne nem, ha méh hét srácot is mellé csapok.

Sértett önbecsüléssel caplatok le a konyhába, jelentve anyának, hogy Justin fent van, de még alhatott volna. Eleresztem a fülem mellett a tapintatlanság helytelenségérõl szóló kiselõadást, de eszemben sincs le is lépni, mikor végre rám figyel.
Egészen addig, míg a pillantása az órára nem siklik. Ekkor riadtan felpattan, és elviharzik, hogy még a késés veszélyét is elkerülje. Sóhajtva követem a példáját, és miután bedobtam egy almát a táskámba uzsonna gyanánt, én is kilépek a házból.
Riley már a kapunál vár vigyorogva, és ez kapásból jobb kedvre derít. Az egyik legjobb barátom, és innen együtt caplatunk el a másikért. Ty-nak szokása elaludni, és általában akkor esik ki reggelije maradékával a szájában, be nem gombolt gatyával, félig felhúzott pólóban, mikor eléjük érünk.
Természetesen most is eljátssza a dolgot, és az úton szedi rendbe magát.
- Hé, Riley, kitaláltad már Nolan büntijét? – jut eszébe, mikor az utolsó falat goffrit  is benyomta. – Elvesztette a múltkori fogadást, nem? Nem volt bugyi a csajon a kocsmában, mi?
- Na banyek, elfelejtettem, jó hogy mondod! – röhög fel a kérdezett, én meg kupán csapom Ty-t köszönetképpen. – Lássuk csak… ümm… ümm…
Mielõtt kitalálhatná, hirtelen nekem koccan valaki, és ezzel együtt õk is ütköznek. Unottan pillantok le a srácra, aki nem találta az utat, most meg látszólag a hangját se. Az osztályomba jár, ha jól tudom, de mivel szavát venni többnyire képtelenség, nem tulajdonítok neki túl sok figyelmet… azaz semmit.
Most azonban egy pillanatra közelrõl láthatom piruló arcocskáját, és meg kell állapítsam, egészen szemrevaló.
A következõ pillanatban viszont a földet tûnteti ki figyelemmel, talán zavarja az idõközben népesedõ társaság.

Fáj. Nem kapok levegõt. Lövés. Meleg vér az arcomon.

Annak az éjszakának képei villanásokként jelennek meg elõttem. Ahogyan rájövök, hogy apa ölte meg anyát. Ahogy rám támad. Ahogyan kiszedem a kezébõl a pisztolyt. Majd a lövés… Apa meleg vére az arcomra spriccel, én meg csak sikoltok, sikoltok és sikoltok.

- Jól van, Dominick, nyugodj meg. Az már a múlt. Ideje elengedned – simogatja meg nagynéném az arcomat. Zihálva veszem a levegõt, és próbálom lenyugtatni zakatoló szívemet, ami csak nem akar nyugodni, csak nem, de végül kénytelen megadnia magát, és lelassulnia. Csak ekkor veszem észre, hogy ülök, és nagynéném óvó karjai támasztanak meg. – Ssss… minden rendben – érkezik továbbra is a megnyugtató suttogás. Könnyes szemekkel nézek rá, és ölelésébe simulok, úgy zokogok tovább.

- Egy gyilkos vagyok! – zokogom, ahogyan a bûntudat marcangolja lelkemet.

- Nem, kicsikém, önvédelem volt. Nem vagy gyilkos. Nem vagy gyilkos… - simogatja meg a fejecskémet. Finom simogatására kezd elnyomni az álom, de elõtte még sikerül egy köszönetmondó puszit adni az arcára. A nagynéném a világon a legfontosabb a számomra. Nem élném túl, ha valami baja esne. Nem… Azt nem élném túl.

---*---*---*---

Reggel ismét iskola. Semmi kedvem nincs bemenni a sok gyerek közé, akik mind olyanok, mint egy csapat utánozós majom, vagy éppen pöffeszkedõ páva. De muszáj. Ha valamire vinni szeretném az életben, mégpedig szeretnék bajbajutott gyerekeken segíteni a zenével, akkor tanulnom kell. Ahhoz viszont be kell mennem, és túl kell élnem a mai napot is az osztálytársaimmal. Basszus…

- Kicsim, a tízóraid! – nyújtja át nagynéni a csomagom, amiben direkt salátamentes szendvics van, és finom alma. Minden reggel készít nekem tízórait, és segít túlélni az éjszakáimat, nappaljamat. Nem is tudom, hogy köszönhetném meg ezt neki. Próbálok minél több segítséget, és minél kevesebb problémát okozni, de ez nem mindig megy, mint ahogy a ma hajnalban sem jött össze.

- Köszönöm. – Mindössze egy halvány mosolyra futja csak, de ez is elég Agnesnak, aki egy gyors ölelés után utamra enged. Nehéz szívvel sétálok végig az iskolához vezetõ nem is olyan hosszú úton, hogy aztán véletlenül nekimenjek az egyik osztálytársamnak. A nevekkel mindig gondban vagyok, hiszen egyikükkel sem szoktam igazán beszélgetni, de õt tudom. Annyiszor hallottam már a nevét, és annyiszor felejtettem rajta a tekintetemet, hogy ha akarnám se tudnám felejteni nevét, különleges hajszínét, és vesébe látó, gonoszkás, mégis magával ragadó szemeit. Az egyetlen osztálytársam, aki érdekel is. Picit elpirulok attól, hogy mennyien néznek szúrós szemekkel, amiért nekimentem imádott vezérükhöz, ezért gyorsan lehajtom a fejemet, és a lábának motyogom bocsánatkérésemet.

- Bocsánat, nem direkt mentem neked.