Ráadásul a próbatesztek lefuttatásával is végzünk már, mire Williams úr visszatér.

Mosolyogva fordulok felé, bár... Nem csak én lepõdök meg attól, hogy italokat nyújt nekünk, mielõtt leülne velünk szemben, hanem mesterem is.

- Uram, sikerült kiépíteni a védõrendszert, úgy tûnik. - vesz erõt végül elõbb döbbenetén, mint én - Nem lesz több gondunk a rendszerrel. Hála ennek a kis újoncnak. – ugyan már... Se a bókot, se a vállon veregetést nem érdemlem meg, zavartan kortyolok bele az italomba. Ha õ nem lenne itt, szerintem reggelre se végeztem volna vele.

- Nagyon ügyes vagy, ilyen emberekre lenne szükségem itt. – tényleg? Megdöbbent, amit hallok, azt hittem, ennyi elég is volt belõlem neki.

- Ezek szerint mégsem rúg ki? - kérdezek rá arra, amitõl a legjobban féltem a mai nap során.

- Miért tenném? – válaszol kérdéssel, majd leteszi a bögréjét, lehajtott fejjel igyekszem neki megmagyarázni azt, amibõl ezt kikövetkeztettem:

- Hiszen mindenki azt hiheti, hogy én voltam az aki betört a rendszerbe.

Egy röpke pillanatig fordulok felé, de szemeitõl megint megrémülve fordulok inkább a padló felé. Azt hiszem... Erre mondják, hogy beleestem, mint parasztgyerek a facebookkertészetbe.

- Miért te tetted? – aa... Eszembe se jutott, ijedten kényszerítem magam arra, hogy ismét rá nézzek:

- Nem, én nem tennék ilyet… én… - nem harapom meg azt a kezet, amelyik fizeti azt a kis albérletet, amit kölcsönöztem, nameg a hozzá tartozó netellátást. Miért nem tudod folytatni.

- Akkor miért aggódsz is most? - nem tudom... Hülye vagyok, ez van, ez vagyok. Inkább hagyjuk is.

- Hogy kirúg, mert hozzányúltam. – jogosan tenné.

Meglep azzal, hogy szavaimra válaszul hozzám lép, hogy a vállam megsimogatva jelenthesse ki, nem fog kirúgni, mert inkább szeretne gratulálni, amiért ezt megoldottam.

- Hát… öm… köszönöm. – iszom ki utolsó kortyom arra a nagy hõségre, ami elöntött. De... Most komolyan... Nekik nincs melegük???

- Ha kérsz még bármikor készíthetsz magadnak, nem szabja meg senki. - annyira rendes... Mosolyogva köszönöm meg neki egy kis meghajlással, mielõtt kijelenteném neki, hogy most visszamegyek a helyemre, és elindulnék vissza, a gépek közé.

Itt sose leszek annyira izgatott, és a meleg érzetem is elmúlik, pedig elõdöm is újra mellettem van, és tanít még egy ideig.

Élvezettel iszom a szavait magamba, viszont... Amikor azt mondja, hogy menjünk haza, mert mára lejárt a munkaidõnk, én csöndesen leintem.

- Még maradni szeretnék. Érdekel, hogy annak, aki most támadta meg a rendszert sikerül-e feltörnie a védelmünket. - magyarázom neki a monitorra mutatva, kuncogva egyezik bele tesztelésembe, és kíván sok szerencsét hozzá.

- Holnap találkozunk. - teszi hozzá mosolyogva, visszanevetve rá biccentek.

 - Hát te, miért nem mész haza? – kérdezi Williams úr, miután kopogásával halálra rémített. Ennyire elszaladt volna velem az idõ gépezés közben???

- Hát megint megpróbáltak betörni és azt figyelem. – motyogom neki is. Kitartó a támadó az biztos.

Bár... Azt álmomban se gondoltam volna, hogy szavaimra Williams úr mellém helyezkedik, egyre zavartabb vagyok.

- Csak nem tudják feloldani a mi védelmünket, amit csináltál. – áá... Az ahogy néz...

- Reméljük. – nyögöm piros arccal.

- Na gyere hazaviszlek, csak elõtte, megejtek egy telefont. - nem merem neki azt mondani, hogy inkább gyalog mennék, vagy busszal, ha már egyszer mára tényleg itt kell hagynom ezeket a profi gépeket, engedelmesen biccentve fogadom el ajánlatát, szedem össze cuccaimat.

Még a bögrét, amiben teát hozott be nekem is elmosom, mire visszaér.

Majd...

Szótlanul követem a garázsig, mászok be hatalmas, egyedire készített motorja oldalkocsijába, amíg õ felül, hogy amikor elindítja a szerkezetet, megoszthassam vele otthonom címét és elindulhassunk.

Utazás közben se szólok hozzá sokat, igyekszem kérdéseire is röviden válaszolni.

Egy kicsit feszélyez a motorozás, és az, hogy sokan megnézik jármûvét.

Mardos a bûntudat is belülrõl amiatt, hogy most a város külsõ pereméig furikáztatom magam vele. Biztosra veszem, hogy õ valamelyik modern panelházában lakhat itt, a belvárosban.

- Köszönöm szépen, hogy hazahozott. - hajtok elõtte fejet, amikor kimászok mellõle. - Mennyivel tartozom az útért? Hiszen... Maga biztos, hogy a belvárosban la... - nevetésével szakít félbe, érdeklõdve figyelem:

- Semmivel. Pár utcára innen van a házam, nekem is jobb volt, hogy volt kivel társalognom hazafelé jövet. - ezt alig tudom elhinni... A környékünkön él, és még eddig nem találkoztam vele?

Azt se tudom feldolgozni, hogy azt a pár kurta választ miért nevezi beszélgetésnek.

- Értem. - biccentek felé halovány mosollyal. - És... Még egyszer köszönöm, hogy hazahozott.

- Holnap kora reggel érted is jövök. - berregteti fel újra a masináját, vörös arccal fürkészem magabiztos mosolyát, mielõtt rendben lesz így kérdésére biccentenék, és azt válaszolnám, hogy igen, és hogy azt is köszönöm elõre is.  

Nem akarok vele ellenkezni most se.

Bár... Ebben az esetben inkább azért nem, mert tetszik közelsége annak ellenére, hogy egy kicsit összezavarodom, és ügyetlenebb is leszek tõle.

Mosolyogva figyelem is addig, amíg el nem tûnik az utca végi kanyarban, csak ezután megyek be házunkba.

- Nem megmondtam neked, hogy ha elmész valahová, akkor kapcsold ki a gépedet?! - támad nekem apám, amikor belépek házunkba, és köszönök nekik, csodálkozva nézek rá, majd rohanok a szobámba.

Valami nem stimmel. Én kikapcsoltam, amikor elindultam dolgozni. Ebben egészen biztos vagyok. 

***

- Mi történt? Miért lógatod az orrod? - kérdi Williams-sama, amikor beülök mellé - Történt valami? - mosolyt erõltetve az arcomra intek neki nemet fejemmel.

- Csak egy kicsit álmos vagyok. De... - teszem hozzá hadarva, az elõbbinél vörösebb arccal, amikor beindítja motorját - Már ittam egy kávét, úgyhogy mire beérünk, kész leszek a munkára. - komolyan jelenti ki, hogy reméli is, mert a tegnapi naphoz hasonló teljesítményt vár el tõlem, ismét bólintok szavaira.

Nem akarom, hogy kirúgjon azért, mert elalszom, vagy álmosnak tûnök, viszont azt se akartam, hogy az, aki a tegnapi nap az összes adatot letörte gépemrõl, valamint fenyegetõ üzenetet küldött nekem azzal a szöveggel, hogy még megbánom azt a napot, amikor az állását eloroztam, megússza büntetlenül.

Az a vírus, amit azután kapott, miután helyreállítottam a gépem, talán észhez téríti kicsit. Ugyanannyi esélye volt az elnyerésére, mint nekem.

Nem hiszem el üzenete második felét, miszerint csak azért kellettem az igazgató úrnak, mert tetszem neki...

***

- Hogy áll a védelem? - lép hozzánk az igazgató a reggeli értekezlete után, elégedetten mosolygunk rá, majd avatjuk be abba, mit is csináltunk a reggel folyamán.

Már megint többen is próbálkoztak programom feltörésével, viszont csak annyit értek el kísérletükkel, mai ötletemnek hála ip címeik egy nyomtatásra váró dokumentumba mentõdtek, ahonnan majd akár a rendõrségre is el lehet õket faxolni.

- Jó ötlet. - dicsér meg minket, mosolya miatt elpirulok. - Így még akár a törvény elé is kerülhetnek.

- Igen. - helyesel Tod-mester. - Már csak a vírusos üzenetek ellen kell valamit kitalálnunk. - biccentéssel erõsítem meg szavait miután sóhajtottam.

Sajnos azokkal egyenlõre nem tudom, hogy mit tegyek, a levelek tartalma, amirõl se Williams-samának, se Tod-mesternek nem szóltam is egyre jobban aggaszt.

Az a gerinctelen alak már megint küldött jó pár fenyegetést, néhányban azt is megírta, hogy milyen módon akar kivégezni.

Anyáék most, hogy testvérem is bekerült a felsõoktatásba, azt se finanszírozzák, iskolába járjak. Az indokuk az volt, nekem vele ellentétben van szakképzésem, használjam azt a boldogulásomhoz.

Úgyhogy úgy döntöttem, szüneteltetni fogom a diplomaszerzést, és kérésüknek megfelelõen munkába állok. Már be is adtam néhány helyre az önéletrajzom.

Kicsit meglepõdtek, amint felocsúdtak döbbenetükbõl mérgesek is lettek rám, de most nem szabad erre, vagy arra gondolnom, hogy mivel engeszteljem ki õket.

Fontosabb, hogy jól teljesítsek azon az állásinterjún, amire ma jöttem. A tegnapi kész katasztrófa volt.

Nem kecsegtet sok jóval az, hogy 8 óra van, és még csak én vagyok itt Chris Williams úr irodája elõtt, de ha egyszer 8-ra írták a találkozót, akkor nem jól vette volna ki magát, ha 10-re esek be. Vagy ezt én gondolom rosszul, és késõbb kellett volna ideérnem? Vagy elnéztem a megbeszélés napját?

A fene vinné el, hogy még nem volt idõm angolul tanulni. Most emiatt nem tudok bekopogni Williams úrhoz, vagy a titkárnõjéhez, hogy az egyikük megkérdezhessem errõl.

Magas, elegáns öltözetû, zselézett hajú férfi lép ki az irodából, mosolyogva biccentek felé, ahelyett, hogy eredeti tervemnek megfelelõen felállnék, és távoznék, a velem szemben álló, aki valószínûleg az igazgató, visszamosolyogva rám viszonozza gesztusom, mielõtt elsietne, úgyhogy megnyugodok egy kicsit.

A mosolya alapján nem is olyan szigorú, mint ahogy azt képzeltem róla. El se küldött, úgyhogy talán nem is lesz gond az, hogy itt vagyok.

***

Az idõ múlásával egyre több embert kell nyugalomra intenie az irodában maradt titkárnõnek, de legalább már biztosan tudom, jó nap jöttem el erre az állásinterjúra.

Szerencsére hamar visszatér az igazgató is, és miután lerendez egy ráförmedõ valakit, behív magához.

Örömmel követem, lépek ki a nyomasztó vénemberek közül.

Persze mögöttem morognak valamit a vénségek, nem is kell tudnom angolul ahhoz, hogy tisztában legyek azzal, olyasmit, hogy miért pont engem kér elõször, meg olyasmit, hogy fölösleges volt ennyire fiatalon idejönnöm, próbálom õket figyelmen kívül hagyni.

Én még friss vagyok, nem olyan begyöpösödött, mint õk.

Az egyetlen gondom az, hogy nincs nálam a fordítóprogramom, és nem értem, Williams úr mit mond.

- „ Téged Rinkachi Kiari-nak hívnak”? – kezd el legnagyobb döbbenetemre japánul beszélni, de amint felocsúdok, már válaszolok is neki:

- „Igen, sajnálom, de nem tudok angolul” – tekintetem is szomorú lesz, miközben várom a döntését, a mellette álldogáló úr, aki minden bizonnyal a rendszergazda lemondóan sóhajt.

- „ Semmi baj, majd segítek neked, hogy megtanulj angolul”. – olyan hihetetlenül hangzik… Mégis annyira jó lenne, ha tényleg komolyan gondolná… Annyira tetszik itt…

- „Köszönöm”. – hálálkodok neki lelkesen.

- „Fiam, mennyire értesz hozzájuk?„– vág bele a mögötte álló a dolgok sûrûjébe Williams úr segítségével, és kezd el olyanokról kérdezgetni, amik az én ismereteimnek semmisek.

Egyre bátrabban mutogatok, válaszolgatok, legjobb tudásomnak megfelelõen, miközben arra is ügyelek Williams úr miatt, hogy ne hadarjak. Még a végén nem tudná fordítani, amit mondtam neki.

-„ Fel vagy véve” – jelenti ki végül, amikor a rendszergazda eleget kérdezett, döbbenten figyelem, ahogy a titkárnõjét hívja a szerzõdések miatt. Van állásom… Ráadásul egész nap gépezhetek, mert ráfoghatom a munkára…

Határtalan lelkesedéssel töltöm ki vele a szerzõdést, majd futok ki az irodából.

Egy hét… Csak ennyit kell várnom arra, hogy újra itt legyek. És… Hogy nem utolsó sorban láthassam Williams urat is.

***

Nem éppen olyan mogorva fogadtatásra számítottam a legelsõ napomon, mint amivel Williams úr, és a rendszergazda, akinek be kellett volna tanítania ezen a héten köszöntött, úgyhogy szomorúan szürcsölgetem azt a teát, amit a titkárnõ Williams úr bosszús hangú utasítására behozott nekem abba az irodába, ami elvileg az enyém lesz. És ahol meg kell várnom munkaadóm, valamint tanítóm.

Angolul köszöntem nekik, de épp csak visszaköszöntek, majd miután azt mondták maradjak itt, el is siettek valamerre. Pedig felajánlottam nekik, hogy segítek, ha gond van. Miért kell nyugton maradnom, ha egyszer már itt dolgozok??!! Ennyire nem bíznak bennem, vagy a tudásomban???

Még mindig szomorúan teszem le a kiürült csészét, majd mivel most sincsenek sehol, óvatosan állok fel, és kezdek el körbenézni.

Ízlésesen van berendezve a Williams úr irodájából nyíló rendszergazdai szoba, mindenhol cd-k a falon, valamint a legmodernebb gépek mellett az ilyen munkához legszükségesebb eszközök is mind a rendelkezésemre állnak.

El nem tudom mondani, mennyire vonzanak…

Mivel még nem értek vissza, úgy döntök, lesz, ami lesz, közelebbrõl is megszemlélem a gépet. Ekkor tûnik fel, hogy annak ellenére, a monitor sötét, be van kapcsolva.

Persze ettõl a tudattól nem is bírom magam tovább visszafogni, megbûvölten ülök le elé, hogy végigsimíthassak a billentyûzeten egy újabb füleléses körbenézés után.

Tiszta a levegõ, a titkárnõ is éppen gépel, biztos vagyok abban, hogy nem figyel.

Hamar megtalálom az okát annak, hogy az elõször oly kedves munkaadóm, valamint elõdöm miért volt olyan ideges, izgatottan figyelem a vírusos bombás kémprogramot, amivel behatoltak a vállalat összes gépére, és azokat teljesen megbolondították.

Éppen azt a helyet próbálom meg lenyomozni, ahova az adatokat küldi, hogy kihívhassa rájuk a rendõrséget, mielõtt a fertõzést megállítanám, eléggé bele is vagyok merülve a pötyögésbe, amikor mögöttem azt kérdi egy hang, mit csinálok.

Sikkantva rezzenek össze, majd kérek bocsánatot Williams úrtól, amikor felkelek a székrõl azért, mert az engedélyük nélkül néztem meg kicsit a gépet.

Biztos vagyok abban, ha õ nem is, a volt rendszergazda, aki leülve a helyemre folytatja a pötyögést, amit elkezdtem, el akar majd küldeni, ezért szomorúan figyelem az idõs férfit.

Azonban… Legnagyobb döbbenetemre az igazgató egy kérdést tolmácsol, nem azt, hogy az úr szerint én tettem tönkre a gépeket:

- Hogy bukkantál rá erre a programra, és a küldõjére? - még mindig idegesen, remegõ kézzel lépek visszább, és mutatom meg azokat a parancsokat neki, amiket le kell töltenie.

Pedig nem lesz baj… Nem lehet az alapján, hogy elfogadja segítségem a vírus kiirtására, amíg Williams úr a titkárnõjével hívatja a rendõrséget.

Amikor azt a dicséretet, hogy szép volt újonc kapom az igazgatótól, nyugszom csak meg egy egészen kicsit, és merem arra kérni, kérdezze meg helyettem a rendszergazdát, amíg a rendõrök kiérnek, csinálhatok-e a gépre egy hatékony adatvédelmi programot.

Mosolyogva teszi fel helyettem a kérdést, úgyhogy amikor az elõdöm biccentve adja át a helyét, gyönyörû mosolyától piros arccal, zavartan ülök le, kezdek el dolgozni.

Egyre füllettebbnek érzem azonban a szobába a levegõt attól, hogy mellettem áll, és azt figyeli, mit teszek, a munka is gyorsabban megy, amikor a titkárnõ elhívja a kiérkezõ tisztekhez.

Bár… Azt, hogy miért van ez, nem értem. Ilyen még sose fordult velem elõ.