Felém néz, de nem engem látnak ezek a kékséges szemek. Láttam már ezt a fajta tekintetet. Vajon milyen titkokat rejt a mélye?
- Aludni... Úgy soha már...
Ujjaim a fűszálakkal játszadoznak, elmélázva nézem őt. Ha nincs kedve aludni, elütném vele az időt nagyon szívesen, de tudom hogy miféle választ kapnék ajánlatomra, így inkább eljátszadozom a gondolattal, mily élvezet volna ővele.
Előkerül valahonnét a nagyszájú lovag is, és nekem támad.
- Túl közel jöttél, zsoldos! - Farkasszemet nézek a férfival, nagydarab izmain feszül a nehéz páncél.
Rivális.
Néhány mozdulat lenne csupán, és holtan esne a véres fűre, de ezzel megszegném a zsoldosok szabályait, és a terveimnek sem kedvezne. Különben sem szokásom hirtelen felindulásból ostobaságokat cselekedni, hiszen akkor már rég nem élnék.
Mylord is feláll, értetlenül néz lovagjára.
- Edward, mit...?
- Nem tűröm, hogy ez a szemtelen paraszt ilyen tiszteletlenül viselkedik veled, uram!
Nem érti, de rám néz és látja hogy embere élete hajszálon függ.
- Silent...
A halk figyelmeztetést hallva elmosolyodom és faképnél hagyom őket. Ideje aludni.
*
Napokon és heteken át csak lovaglunk és semmi.
Néha találkozunk vándorokkal, zsoldosokkal, magányos utazókkal és kuruzslókkal. Már tudom mit keres. Egy csapat katonát üldöz, talán az otthonát pusztították el. Ha ez így van, akkor érthető miért fátyolosodik el a fájdalomtól időnként az égszínkék szempár, miért szorulnak össze keserű s vékony vonallá az ajkai, és miért látom napról napra összetörtebbnek. Gyakran látni a királyságban hozzá hasonlókat, akiket megtör, majd élve felemészt az országot felkavaró hatalmi viszálykodások sorozata.
Az álomszép bosszúangyal fénye megkopott.
Egyre elkeseredettebbnek és dühösebbnek látom, hiába a látszat, amelyet lovagjai felé mutat. Keresztüllátok a maszkján. A lovagok is. Aggódó pillantásaik, amelyeket egymás között váltanak, egyértelműen jelzik mekkora lehet a baj. Esténként a tábortűz mellett egyedül ül, elutasítja a társaságot, csak a boros kulacs az egyetlen társa.
Nem tudom nem figyelni őt. Amikor alszik, még akkor is békétlen az a szép arc, amely festői ecsetért kiált.
Egy este, ismét borgőzös álomba merül, hevesen forgolódik. Egy széles faágon heverve figyelem őt, unalmamban egy fűszálat csócsálok, a zöld növény kesernyésen friss íze kellemesen csípi nyelvemet. Karjaim fejem alá hajtva nyújtanak párnát, lábaim keresztbe téve hintáztatom.
Behunyom a szemem egy hosszú pillanatra, s amikor ismét felnézek, ő már nem fekszik a helyén, takarója gyűrötten és magányosan szürkéllik a sötét földön. Oldalra kapom tekintetem, még látom ahogy eltűnik magányos alakja a fák között.
- Hová készülsz, barátom? – suttogom. Kiköpöm a fűszálat, és ruganyosan érkezem a talpaimra a fa alatt. Nesztelenül követem a sötétben, akár a halál árnyéka.
A mező szélén áll. Kilépek a fák közül, a szél belefúrja hideg ujjait a hajamba, szemeim a holdfényben fürdő sudár alakra szegeződnek. Szoborszépségű arca sápadt maszkként feszül, szemei üresen merednek a semmibe. Fájdalmas angyali szépségét átjárja a szomorúság, és már tudok róla mindent, ami fontos. A bosszút űzi, a szeretteit gyászolja. Keserű a férfiak sorsa, ha nem képesek megóvni azokat, amelyek legfontosabbak számukra. Ezért nincs, és nem is lesz soha családom, senkim akit szerethetnék. Törvényszerű hogy elvenné tőlem valaki, s nem akarom megismerni ezt a fajta érzést.
Az angyal lepillant a szédítő mélységbe, jól tudom mi forog szép fejében. Na nem. Mielőtt megtenné a lépést, megszólalok.
- Veszélyes itt a szirtfokon sétálni, Mylord. Könnyen leeshet az ember.
Meglepetten fordítja felém arcát.
- Menj aludni, zsoldos.
- Csak ha visszajössz velem a táborba, Mylord. Kötelességem megvédeni téged, nem igaz? Nálad van a maradék zsoldunk, ha más nem is...
Eljutnak szavaim a megfelelő helyre, mert visszatér az élet szép szemeibe, amelyek a hold ezüst fényében egészen szürkének tűnnek.
- Akkor igyál velem, Silent.
Fanyar mosollyal egyezem bele.
- Örömmel.
A tűz meleg sugarainál feloldódik a rideg merevsége. Egy kulacsból kortyoljuk a testes, erős bort.
- Van családod?
Hogy megöljék őket? Kösz nem.
- Sosem volt, nem is lesz. És neked, Mylord? Fiatal nemesúr vagy, gondolom szüleid várnak haza.
- Atyámék odavesztek a nagy pestisvészben.
- S asszonyod?
Csend a válasz, s amikor azt hinném nem is lesz más, végül megtöri a tűzben pattogva széthulló faágak sercegésének csendjét.
- Most már nincs feleségem sem.
Megkérdezném hogyan és miként, de iszik, s látom merev testtartásán, hogy jobb nem faggatnom erről.
- Hogyan váltál azzá, ami vagy? – kérdezi hosszú és kellemes hallgatás után. Halvány mosollyal a számon mesélem el néhány mondatban az életem, figyelem ahogy álomba merül mélyen zengő hangomtól.
*
Korán reggel van, és máris lármázik a társaság. Sam maga siet hozzám.
- A Mylord azonnal látni akar – dörmögi vészesen villogó szemekkel. Elteszem az épp tisztogatott tőrömet, és leugrom a vastag faágról. Szótlanul követem, már megszoktam hogy folyton magához hívat, kikéri véleményemet a menetirányról, a táborhelyekről, hasonlók. Azonban ezúttal nem lovagi páncélban egy térkép felett görnyedve vár engem, hanem egy szál kardba öltözve, anyaszülte szépségében, lovagjainak gyűrűjében. Sápadt és hibátlan bőrén csillognak a vízcseppek, haja sötét mézszőke tincsekben tapad arcához és nyakához.
Miért meztelen? És miként lehet az, hogy lovag létére még egy forradás sincs a testén? Miért ilyen szép? Mégis mi ütött belé, hogy pucéran és teljesen kiszolgáltatottan fürdőzik egy rakás kanos férfi között? Hé, dugjátok vissza a szemeiteket az üregükbe! – mordulnék rá a lovagokra és zsoldosaimra is egyaránt, de nem teszem. Muszáj csak egy pillantást vetnem lejjebb, hogy láthassam hosszú és izmos combjait, s ágyékán göndörödő szőke szőrzetét, és a...
- Silent.
- Amikor így úszol, nem érzed... védtelennek magad, Mylord? – kérdezem, visszafojtva gúnyos mosolyomat. El sem hiszem, hogy képes egy szál kardba öltözve itt állni, és nem veszi észre milyen hatással van másokra. Ennyire naiv, vagy ostoba lenne? Naiv.
Egy vízcsepp beleszédül a köldökébe, amelytől kiszárad a szám. Szívesen oltanám szomjamat őrajta, s nem veszne kárba egy vízcsepp sem. A gondolattól forró vér buzog ágyékom irányába, érzem ahogy elnehezül hímvesszőm.
- Én már nem félem a halált, Silent – válaszolja úri méltósággal. – De nem is erről szeretnék beszélni veled. Embereid tiszteletlenek harcosaimmal. Szabad emberek vagytok és ezen a földön nem tartoztok szolgálattal nekem, de ne feledd: zsoldosaid parasztok, míg harcosaim közül sokan címmel és ranggal rendelkező nemesek, és ez minden földön ugyanazt jelenti.
Felcsattannék, hogy elmagyarázzam ki a paraszt és ki az úr, s mit jelent a szabad ember kifejezés, de inkább hallgatok. Most ő az, aki fizet, s amíg nem ér véget a küldetésünk, addig az van amit ő mond, ameddig a pénze kitart. De csak addig.
- Engem ezen út során nem érdekel a származás vagy a rang, de ha harcosaimat sérti valaki, az mintha engem sértene meg. Nem akarok vitákat: ha nem teszel ez ellen, köszönjünk el most egymástól.
Mindent értek. Ezek szerint a zsoldosaim már megint kötözködtek a lovagokkal, ahogy az elmúlt hetekben minden nap megtették. A Mylordnál most telt be a pohár. Rendben.
Válláról rózsaszín mellbimbójára siklik tekintetem, és kiszárad a szám. Ezzel a meztelen testtel és egy mosollyal még arra is rávehetne, hogy adjam el az anyámat neki. Szinte bármire. Hehe.
- Bízd rám, Mylord. Többet nem kell ezzel foglalkoznod. Ám én is kérnék tőled valamit.
- Hallgatlak.
Közelebb lépek hozzá, fülébe súgom szavaim:
- A tisztáson várlak, ott majd elmondom kérésemet. Öltözz fel nyugodtan, Mylord... nem viselném el, hogy mások tekintete testedet érje.
Ellenállok a kísértésnek, hogy körbesétáljam és alaposan megcsodáljam teljes szépségében őt, inkább hátralépek és zsoldosaimat megkeresem.
- Ide hozzám! – bődülök egyet. Néhány perc múlva már körülöttem tolong a többség. – Magam vágom le fülét annak, aki még egyszer visszapofázik a lovagoknak! Világos?
Morgolódás a reakció.
- És akinek már nincs füle? – kérdezi Jonas, a fületlen. A faluja szabadította meg ezen ékeitől évekkel ezelőtt, mert meghágott egy házas asszonyt, a faluvezető feleségét. Hangos hahotázás tör ki körülöttem, majd amikor arcom sem rezdül, elenyészik a jókedv. Néma csend ereszkedik ránk, csak fagyos hangom töri meg.
- Annak a nyelvét vágom ki.
Tudják, hogy minden szavam színigaz. Soha nem beszélek a levegőbe.
*
A tisztásra sétálok, és behunyt szemekkel szívom magamba a vadvirágok fűszeres illatát. A távolban két madár csivitel, a szél a száraz falevelekkel játszik.
Meghallom Mylord lépteit. Nem tud hangtalanul lopakodni, ő egyenes és őszinte, nem ismeri az élet sötét oldalát, ahol a halál az én arcképemet felöltve oson az éjszakában. Felnézek rá. Haja megszáradva áramlik szép arca körül, tekintete sugárzóan kék. Szívbemarkolóan szép.
Kívánom őt.
- Vívj velem, Mylord.
Néhány másodpercig gondolkodik, mielőtt rákérdez.
- Miért?
Felnevetek naivitásán. Hát nem nyilvánvaló? Én a helyében már lekaszaboltam volna vagy ezer embert.
- Mert dühös vagy. Dühös vagy, de tán még egy pimaszabb szolgát sem pofoztál meg, hogy enyhítsd indulatodat. Add ki magadból. Vívj velem. – Csettintek, egyik zsoldosom felém hajítja kardját, inkább azzal harcolok, hiszen saját pengéim nem valóak tisztességes küzdelemre. Suhintok vele egyet a levegőben, várakozóan szegezem sötét szemeimet Mylord arcára. - Vagy tekintsd csak játéknak.
Valami megcsillan azokban a szemekben. Tetszik.
- Legyen.
Udvariasan koccannak a kardjaink, mintha valami báli táncot járnánk egymással. Nevetséges. Nem kell finomkodni, én úgysem teszek kárt benne, csupán hárítom támadásait, hogy kitombolhassa magát.
- Nem kell visszafognod magad, Mylord. Játssz komolyan!
Felizzanak az azúr színű szemek, a nyugodt tóként tükröződő tekintet háborgó tengerré válik, parázsló harag, gyűlölet költözik beléjük. Arca átrendeződik, angyali kisugárzása veszélyessé válik.
Hangosan csattannak a pengék, szikrát vet a fémek csókja. Mylord arca közvetlenül az enyém előtt, erő az erő ellen, szenvedély és indulat, vadság az én nyugodt türelmem ellen. Mély nyögése zihálásommal összefonódik, izzadtságának is finom fűszeres illata van. Felrémlik emlékeimben meztelen testének pompája, ahogy a vízcseppek gyöngyöződnek bőrén, s a napsugarak csillognak rajtuk, majd visszatérve az álmodozásból, ismét szép arcát és izzó tekintetét csodálom.
Elragadóan szép.
Észrevétlenül csap le az ökle arcomra, egy pillanatra elsötétül minden, s ez épp elég a győzelemhez, csupán reflexeimnek köszönhetem, hogy nem metszi el torkomat, a penge pedig csak vállamba fúródik, s féme hidegen, fájdalmasan marja húsom.
Megtántorodom, de nem folytatja, lovagjai maguk fogják le őt, s elvonszolják a közelemből, pedig folytatná. Látom parázsló szemeiben vérszomját.
- Uram, csillapodj... uram...!
Kitisztulnak Mylord szemei, a vérszomjtól ittasan pillant rám ismét, s néhány hosszú másodpercig eltart, mire felszínre tör belőle a nemes nagylelkű, bűntudatos lovaglélek. Arcvonásai megenyhülnek, és újra a szép angyalt láthatom. Felém lép, de fintorba forduló mosollyal állítom meg kezem egy intésével. Higgadt a hangom:
- Nem súlyos. Ne sajnáld, Mylord. Nekem megérte... látni ezt a tüzet a szemedben.
- Így nem maradhat a vállad. Joseph!
Egy kisméretű idősebb lovag kerül elő, üvegekkel és fehér ruhadarabokkal, amelyek kötszerként szolgálnak. Megrázom a fejem.
- Akárkinek azért nem hagyom, hogy hozzámérjen. Te vágtál meg, vállald a felelősséget és lásd hát el sebeim, Mylord – mosolygok rá halvány gúnnyal. Bólint, és meglepetten emelkedik fel egyik szemöldököm. Azt be kell látnom, a gőg nem tartozik a tulajdonságai közé.
- Jöjj, visszakísérlek a táborhelyre.
Mellém lép, látom hogy segíteni akar, de büszkén kihúzom magam, és arcrezdülés nélkül, egyenes gerinccel, könnyedén lépdelek mellette. Ez csak egy kis seb, voltak ennél rosszabbak is, ráadásul valahol mélyen belül örülök annak, hogy a jelét a testemen viselhetem. Ezentúl ha ránézek majd a vállamon lévő hegre, ő fog eszembe jutni róla, és a lenyűgözően szikrázó égszínkék szempár.
Egy félreeső helyre telepedem le, nem kell a közönség. Zsoldosaim egy pillantásomból megértik, hogy most látó és hallótávolságon kívül a helyük. Mylord lovagjai azonban egy közeli tábortűz köré ülnek, lapos oldalpillantásokkal figyelnek minket. Irigységük szinte kézzelfoghatóan rezeg a levegőben. Angyalom letérdel mellém, és leteszi a fűre a dobozt.
- Vesd le a ruhád – mondja szép hangján. Ezt a mondatot szívesen hallanám még sokszor, és a helyzet abszurditásától felderül arcomon egy mosoly. Mylord szemöldöke felemelkedik, de nem teszi szóvá. Kioldom zekémet összetartó bőrszalagokat, ledobom a hátam mögé, és az alatta lévő fekete, vértől elázott ingből is kibújok. Ő vet rá egy pillantást.
- Ez tönkrement. Az egyik szolgám kimossa és összevarrja neked, addig adok neked egy inget a sajátjaimból.
- Megtisztelsz.
Néhány másodpercig a szemembe néz, szokatlan közelségét rendkívül élvezem. Izzadtságának vonzó, izgató illata keveredik a föld és a nedves fű aromájával. Izzik körülöttünk a levegő, szinte vibrál minden. Ha most kettesben lehetnénk... bárcsak...
A hosszú szőke szempillák megrebbennek, tekintete elszakad szememről, és végigfut csupasz felsőtestemen. Szinte érzem bőrömön a pillantását.
- Silent, rengeteg heged van. Mindet harc közben szerezted?
Megtámaszkodom a kezeimen, és félig lehunyt szemekkel figyelem arcát, miközben testemet csodálja leplezetlenül. Arcán látom a növekvő tiszteletet, és talán most először tudatosul benne, mennyire tapasztalt harcos lehetek. Talán. Vagy éppen vágyra gerjedne? Kétlem, itt csupán én érzem ezt a kínzóan leküzdhetetlen, égető szükséget.
- Többnyire.
- Többnyire?
- Nem mindig nevezhető harcnak amit teszek, ezt te is tudod, Mylord.
Bólint. A varázs megszűnik, mert elfordítja tőlem a fejét és a kis faládát felnyitja. Kesztyűjét leveti, tiszta, összetekert kendőt vesz elő, egy üvegcséből rálocsol valami nagyon büdöset. Gyógynövény főzet. Nem is vártam mást. A seb már alig vérzik, amikor alaposan bekeni, majd körém csavarja a hosszú fehér ruhadarabot, hogy befedje a sebet. Amikor hátamon kell keresztülvezetnie, közelebb hajol hozzám, mintha átölelne. Arcomat az övéhez simítom, és mélyen beszívom testének izgató aromáját. Érzem hogy megdermed egy pillanatra, majd folytatja tovább. Amikor elkészül, egy könnyed rántással eltépi a fehér szövet lelógó darabját, és visszateszi a ládába a többi mellé.
- Köszönöm, Silent. - Halk szavai hallatán érdeklődve nézek fel rá, pedig megbűvöltek hosszú és finom ujjai, ahogy a kötszert forgatta ujjaival. Tudom mire gondol, és amikor a kékséges szemekbe nézek, szívem valahogy erőteljesebb pumpálásba kezd mellkasomban.
- Örömömre szolgált – biccentek. – Máskor is állok rendelkezésedre.
- Ha majd felépülsz.
- Ugyan, hisz ez csak egy karcolás. Akár most is szívesen folytatnám a küzdelmet.
Pimasz mosolyom láttán megenyhülnek mindig olyan komoly vonásai. Talán most először látom mosolyogni, ez is eléggé haloványra sikerült. Ezt az arcot... egy életen át képes lennék bámulni.
- Bizonyára, barátom. Most pihenj, két nap múlva folytatjuk utunkat.
***
- Uram! Uram! Egy nagyobb falu felé közeledünk!
A felderítő szavai hallatán a lovagok izgatottá válnak. Mylord mellé léptetek lovammal, erősen fogom a kantárat. A csatamének idegesítik karcsú, fekete kancámat.
- Ez jó hír, Silent.
- Valóban?
- A térkép szerint, amelyet magunkkal hoztunk, ez a Nyugat Kapuja-nevű település. Egy független város. Ha ez így van, akkor szerezhetünk információkat is. Szerinted elég biztonságos, hogy megszálljunk ott egy fogadóban?
Elmosolyodom.
- Ezzel a zsoldos csapattal a hátad mögött, bárhol nyugodtan alhatsz, Mylord. Sem élő, sem holt nem érhet hozzád, ha én vigyázom álmodat.
Bólint azzal az előkelő mozdulattal, amely során mindig meglebben arca körül az a gyönyörű szőke haja. Most sisakban van, sajnos nem láthatom szépségét.
- Indulás! – dörren a hangja.
A faluban hamar találunk olyan fogadót, ahol a lovagok mind elférnek. Én előrelátóan még a falu előtt szétoszlattam zsoldosaimat, hogy mindenki máshol szálljon meg, és gyűjtsenek információkat. Csak az öt legjobbat tartom magam mellett.
Kora reggel, némi fürdés és meleg reggeli után feldobódva a nemrég hallott információktól, végigsétálok a falu utcáin. Nesztelen lépteim nem zavarják az ébredő lakókat. A hajnali szürkületben tekintetem a házak közötti sötétséget fürkészi. Fekete köpenyem libben lépteimtől, ujjaim kardjaim nyelét cirógatják. Senki más nem láthatja az őrt álló zsoldosaimat, csak én. Mindenki a helyén.
A fogadó ajtaja nyitva, odalent két további zsoldosom üldögél, morcosan emelik fel fejüket érkezésemkor. Biccentek feléjük, s körbefuttatom sötét tekintetem a helyiségben. Durván faragott asztalok és székek. A ház fala belül fekete a rászáradt koromtól és egyéb szennytől. A girbe-gurba lépcsőn felsétálok, ócska szuvas a korlát. Mylord ajtaja előtt posztol Bill. Amikor meglát, felderül és felém villantja foghíjas mosolyát.
- Volt valami érdekes?
- Azon kívül, hogy az uraság háromszor cseréltetett fürdővizet, semmi más. Jah és nem ette meg a vacsoráját sem, nekem adta.
Felhúzom egyik szemöldököm. Igen, ez nem épp a legtisztább hely, bizonyára Mylord kényes ízlésének nem nagyon felelt meg, de jobb nem volt. Felemelem kesztyűs kezem, bekopogok az ajtaján. Valami érthetetlen dörmögést kapok válaszul, az ajtó hangosan nyikorogva enged be. A zsalugáterek teljesen elrozsdálltak, csoda hogy még áll és nem dőlt ki a keretéből.
Odabent egy kis ablakon beszűrődő szürkeség és egy pislákoló olajmécses fényében fürdő kicsiny szoba. A fekvéshez odakészített szalmával töltött zsák és rajta egy takaró legnagyobb jóindulattal sem nevezhető ágynak. Mylord láthatóan hozzá sem ért. Felöltözve ül egy rozoga széken, hosszú izmos lábait kinyújtva pihenteti, láthatóan így töltötte az egész éjjelt. Egyszerű fekete bársonynadrág és zeke van csupán rajta, a kardja a keze ügyében az asztalon pihen. Beléptemkor felemelkednek a sűrű szőke szempillák, kéken csillogó szemei ezúttal feketének tűnnek.
- Jó reggelt, Mylord.
- Neked is, Silent. Foglalj helyet – int az asztalára, ahol még két szék van. A harmadik hiányzik. Leülök vele szemben, kesztyűs kezeimet az asztallapra simítom, komolyan nézek rá. Nem tűnik nagyon kipihentnek. Én sem bírnék egy széken aludni, inkább a szabad ég alatt a puha füvön, azonban megértem, egy ilyen ócska priccsen csak nem kívánt látogatókkal kellene szembesülnie, és kinek hiányzik a tetű meg a poloska? Vetek egy csúnya pillantást a heverőre.
- Sajnálom, nem volt jobb szállás a faluban.
- Semmi gond, a forró fürdőért már megérte. Te hol töltötted az éjszakát, Silent?
- A bordélyházban. Velem tarthattál volna Mylord, ott tiszták az ágyak és az asszonyok.
Nem válaszol, csak az ablakon túli világosodó égboltra fordítja figyelmét. Milyen szép így fáradtan is. Múlt éjjel egy hasonlóan szőke fiatal fiút tartottam karjaimban, szemeinek színe hasonlított az övéhez. Teljesen kifacsartam, alig maradt benne erő, amikor hajnalban otthagytam őt egy zacskó arannyal. Bőkezű voltam vele. Megérdemelte.
- Megtudtál valamit?
- Nos, néhány információt gyűjtöttem. Ez a falu Lord Eugene de Valdort birtokaival határos. Ha tovább folytatjuk nyugatra az utunkat, elkerülhetjük a földjeit, amit én is javasolnék. Nagyon barátságtalan földesúr, nem tűri ha háborgatják a birtokát az átutazók.
- Lord Valdort? Őt ismerem, apám barátja. Talán megszállhatnánk nála néhány éjszakára...
- Nem.
Csodálkozva néz rám, majd szigorúan megvillannak kékséges szemei az első halvány reggeli napsugár megcsillan bennük, aranyló haja felszikrázik. Finom szappanillata van. Fáradt vagyok, egész éjjel hágtam egy hozzá hasonló szépséget, mégis most újraéled bennem az emésztő vágy, csupán a látványától.
- Silent! Emlékeztetnem kell téged rá, hogy ki vagyok s te ki vagy? – morajlik hangja. Fenséges, gyönyörű.
- Valdort elméje megzavarodott, mióta fia egy évvel ezelőtt meghalt. Nem lenne biztonságos – válaszolom egyszerűen. Az asztalon lévő kancsóból töltök egy üres kupába bort. Savanyú, állott íze van. – Figyelmeztettelek. Ha ennek ellenére mégis meglátogatod, akkor elválnak útjaink.
- Ennyire őrült lenne, hogy még te sem tennéd be a lábad hozzá? Miket hallottál róla?
- A birtokán emberek tűnnek el, a szolgálók elmesélték mily borzalmakat művel velük. Legyen ennyi elég, nem akarok rémálmokat okozni neked, Mylord – teszem hozzá gúnyos kis mosollyal. Bólint.
- Rendben, hallgatok rád. Más hírek?
- Nyugat felé tartott egy csapat úgy egy héttel ezelőtt. Lovasok. A címerük szerint...
Hirtelen nyílik az ajtó, s kezem azonnal mozdul. A tőr nesztelenül szeli a levegőt, s a felsikoltó cselédlány feje felett fúródik az ajtófélfába. Szerencséje, hogy alacsonyabb mint amire számítottam.
- Máskor kopogj, ha belépsz ide – mordulok rá. - Hol van a kinti őr?
- Elmént a búdira. A reggelit hóztam – válaszolja elnyújtott tájszólással. Sápadtan, remegő kezekkel lép be, leteszi a fatálat az asztalra és kiszalad. Kemény sajt és barna kenyér, amelyen egyértelműen látszik, hogy nem ma sült, de nem is tegnap.
Mylord eltolja maga elől a tálat.
- A címerük milyen volt?
- Déli királyság.
- Más hírek?
- A bordélyház vezetője szerint egy vándor bárd is megszállt a faluban.
- Na és? Egy énekesnek nincs jelentősége.
Elmosolyodom. Szeretem hogy ilyen ártatlan lelkű. Semmi aljasság nincs benne.
- A bárdok hordozzák magukkal a legjobb információkat, Mylord. Te is hányat engedtél be udvarodba, s családod? Fogalmad sincs róla, mennyit tudtak meg rólad egyetlen este alatt, melyen énekeltek vacsorád mellé. A legjobb helyekre is bejáratosak. Drágán adják a tudásukat, de nagyon hasznosak. Nos, beszélsz vele?
Hosszú perceken át néz engem, de nem látja arcom. Valami mást lát, valami fájdalmasat. Távol jár, a saját poklát nézi végig újra és újra. Vajon milyen sötét titkot rejtegetsz álomkék szemeid mögött, Mylord?
Felállok, és a hirtelen mozdulattól magához tér. Magamon érzem tekintetét, miközben az ajtóhoz sétálok, kiszedem a fába fúródott tőrömet és eltüntetem.
- Beszélek vele.
- Rendben. Idehozatom, és küldök normális ételt is neked. Feltöltöm a készleteinket is, délután pedig várlak a templom mögötti téren. Gyakorolni fogunk. Jól fog esni.
- Talán igen. Az imák úgysem érnek semmit.
- Várni foglak, Mylord.
Vetek rá egy utolsó vágyakozó pillantást. Ahogy az asztalnál ül, aranyszőke haja vállaira göndörödik, szemei ragyognak... Szívfájdítóan szép.
- Egy tisztességes nemes lovag miért vágyik zsoldosok társaságára? – állít meg a hangja pár lépés után – Amikor soha azelőtt nem tette még.
Honnan tudhatná ez a harcos, hogy sosem szerződtem még zsoldosokkal? Visszanézek a farönkön üldögélő férfira.
- Miről beszélsz?
Elterpeszkedik a kemény farönkön, mosolyogva pörgeti meg kését.
- Hogy miről beszélek? Ha valaha is fogadtál volna fel magamfajtát, tudnád hogy mi előre kérjük a fizetség felét, és utána a többit. Ugyan mi hasznom lenne abból, ha követnélek és közben elhaláloznál?
Miféle kérdés ez? S miféle harcos az, akinek egyáltalán ez felmerül a gondolataiban? Igaz, nem is volt még szolgálatomban soha olyan, aki pusztán a pénz miatt harcolt volna oldalamon.
- Talán hűségesebb lennél, hiszen nagyobb a veszteséged, ha megbízód elveszíted. Így azonban érdekedben áll megóvni őt. – felelem.
Könnyed mosolya láttán naivnak érzem magam. Figyelem, ahogy szakértő kézzel tisztogatja fegyverét, s a pengén visszatükröződik mosolya.
- A zsoldos hűségét nem veheted meg semmilyen pénzen, nemes lovag. – mondja már sem nézve, közömbös hangon - Csupán a kardja eladó, ameddig ő jónak látja, azonban addig nagyon hasznos számodra.
Elgondolkodva figyelem ezt a büszke, hanyag modorú férfit. A fiatal farkasok jutnak eszembe róla, amik a vár körül élnek, vadászatkor segítenek kiugrasztani és űzni az őzeket, mert tudják: nekik is jut a prédából, de befogni már nem lehet őket, s parancsra nem hallgatnak, kényük-kedvük szerint szegődnek hozzánk. Ám amikor az egyik farkas szemtelenül lovam combjába mart, akkorát rúgtam oldalába, hogy szűkölve terült el a földön.
Mégis tisztelem ezeket a bátor tekintetű, szép állatokat, mert szabadságukat őrzik, nem hódolnak be semmi áron.
Mélyen a szemébe nézek az előttem ülő zsoldosnak: olvasni akarom tekintetét, vajon alattomos, sunyi haszonleső, akinek csak a szája nagy?
- Hogy merészeled kioktatni az urunkat, mocskos kutya...! – hallom Edward felhàborodott hangjàt, majd szinte azonnal fegyverek zörrenését is. Lándzsahegyek merednek torkának.
Nem erre akarom pazarolni időnket s erőnket, megküzdhetunk itt ezekkel a zsoldosokkal, de csak felbosszantana a felesleges küzdelem. Mindenkápp létszámfölényben vagyunk, ha gyengék, akkor egy szálig elvesznek, vagy legalábbis megsérülnek, ha pedig jó harcosok, akkor mindkét csapatban sebesülések lesznek, s nem lesz értelme felfogadni őket, pedig nekem erős, harcra kész emberek kellenek.
- Hívd vissza az embereid, barátom. Elnézésed kérem a nevében
Ráérős mozdulattal csúsztatja helyére a tőrét, majd feláll.
- Sam, hagyd azt a szolgát. – utasítja bajtársait, de tekintete közben egyenesen a szemembe mélyed. A tagbaszakadt férfiak azonnal engedelmeskednek szavának.
– Háromszáz arany, a felét most azonnal kérem.
Bolondját járatná velem ez az alak? Ennyi pénzért maroknyi csapatának többszörösét megkaphatnám, ha a környéki falvakban toboroznék a legények közt.
- Egy tucat emberért fizessek ennyit?
Elmosolyodik.
Egy farkas mosolyával.
Fegyveremhez kapok, ahogy csapatom is, látva, hogy az ágrólszakadt zsoldosok körülzártak minket. Új arcokat látok... eddig az erdőben rejtőzve hátunk mögé kerültek. Okos... összeszokott, együtt gondolkodó, együtt mozgó csapatot tudhat a magáénak ez a kissé faragatlan, de intelligens vándor.
Mégis kereszteznünk kell kardjainkat?
Összehúzott szemmel figyelem minden rezzenésüket. Nem mozdulnak, bólintok hát a lovagjaimnak: leeresztik fegyverüket.
– Mindent értek. Kiváló harcosaid vannak, idegen.- fordulok vissza a vezérükhöz - Ez megér nekem ennyi aranyat, áll az alku.
Átadom a pénzt a zsoldosoknak, az alku megköttetett. Legbizalmasabb kísérőim értetlenül néznek rám, és igazat adok nekik, nem fogadhatjuk bizalmunkba ezeket az embereket teljesen, hiszen még azt sem tudjuk, milyen bűnök száradnak a lelkükön. Akik pénzért bárki mellé elszegődnek, azok tán Isten ellen is képesek csatába menni.
- Nevezz Silent-nek.- pillant rám a zsoldosvezér.
Silent... különös név, és pont rá illik: semmit sem árul el származásáról. De nem is kell tudom, ki ő, s honnan jött, s neki sem kell ismernie engem. Szerződésünkkel nem barátságot és nem igazi bajtársiasságot fogadtunk.
- Te pedig engem... – elakadok.
- A Mylord elég lesz nekem. – mosolyog gúnyosan - Merre tart utad, Mylord?
- Amerre ellenségemé.
- S ki a te ellenséged?
Erre nem felelhetek. Ellenségem kilétét én sem tudom pontosan, csak sejtem, hogy királyom riválisa küldte ellenem seregét. De ha tudnám sem mondhatnám meg ennek a hűvösen mosolygó alaknak, aki még a lelkét is eladná az aranyért. Nem mintha ítélkezhetnék felette: én a családom gyilkosának véréért adnám el lelkemet a pokol akármelyik teremtményének.
A sötétszürke szemű férfi várakozóan figyel egy darabig, majd bólint.
– Nos, akkor nem kérdezlek semmiről. Ma este megosztjuk veletek a tüzünket és a vadsültet, holnap pedig együtt folytatjuk utad. Megfelel, Mylord?
Tapintata meglepő és megnyugtató is egyszerre.
- Köszönöm, Silent. Legalább négy zsoldosod álljon ma éjjel őrségbe!
- Kérésed parancs, Mylord. – felel készségesen - És a lovagjaid?
Lovagjaim a napok óta tartó hajszától kimerülten, elcsigázottan figyelnek minket. Nem sok pihenőt engedélyeztem nekik eddig...De szavukat nem hallottam. Sosem panaszkodnak, követnek, ha szakadékba vágtatok is.
- Sokat utaztunk, szükségük van a pihenésre – fordítok hátat Silentnek, s kiáltok csapatom felé. – Le a lóról! Ma éjjel letáborozunk itt!
Meleg lehelet csiklandozza meg nyakamat, ahogy a mély, karcos hang megüti a fülemet.
- Ne bízz soha egy zsoldosban. Állíts két őrt te is, Mylord.
Távolodó léptek.
Pár pillanatig csak állok, de még később is, mikor eligazítom embereimet, gondolataim az újonnan szerzett különös zsoldosom körül forognak, Aztán ráeszmélek, hogy... hosszú percekig nem gondoltam Helenára és Williamre. Azóta először.
Lángnyelvek pattognak, könnyedén, alaktalanul táncolnak, mintha a levegővel ölelkeznének, de közben éhesen falják a száraz ágakat. A feketébe forduló hasábok már üszkösek, de haldokló testükben fel-felvöröslik a parázs. A narancsvörös izzás magába szívja tekintetemet.
Tenyeremben érzem a finom selyemkendőn kanyargó virágmintákat, ujjaim önkéntelenül simítják végig az apró rózsákat, leveleket. Azért kaptam ezt a kendőt egy – akkor még ismeretlen - fiatal lánytól, hogy sáros csizmámat letöröljem vele.
Soha nem koszoltam be.... szívem felett tartottam attól a naptól kezdve.
- Aludnod kéne, Mylord.
Hang kúszik gondolataim közé, a különös harcos tengermély hangja.
Rápillantok,de csak mintha ködfátyolon keresztül látnám őt is.
Sötét szeme engem figyel.
Egy idegen. Mindenki idegen már nekem.
- Aludni... – ismétlem meg halkan, eltűnődve. Ismét a lángokba veszik a tekintetem. – Úgy soha már....
Mert Helena nem ölel álmomban.
Hányadik hete? Ki számolja? Megszokom majd?
Hirtelen hangos kiáltás riaszt fel a gondolataimból.
- Túl közel jöttél, zsoldos!
Edward szemébe düh csillan, arcán eltökéltség, karján megfeszülnek az izmok, ahogy szorítja fegyverét. Védelmez, mint mindig, de ennyire?
- Edward, mit...
- Nem tűröm, hogy ez a szemtelen paraszt ilyen tiszteletlenül viselkedik veled, uram!
A sötét szempár élesen villan a tűz túloldalán, egy kavics megcsikordul lába alatt, ahogy lassan feláll, és Edwardra néz. Nem szól, nem fenyeget, mégis olyan erő árad belőle, mint kevesekből.
- Silent... – figyelmeztetem halkan.
Mosoly húzódik a harcos szája sarkába, pár pillanatig még lovagom arcát vizslatja tekintete, majd halk léptekkel elmegy.
- Mire véljem ezt? –Edwardra pillantok, tekintetem láttán lehajtja a fejét.
- Uram, nem tetszik nekem ez a jöttment. Nem tetszik, ahogy rádnéz... – hirtelen elhallgat.
- Mire gondolsz? – kérdem értetlenül.
- Én..... uram... – Soha nem láttam még ilyen zavarban gyermekkori hű barátomat. Tán két esztendővel idősebb nálam, együtt nőttünk fel. Már régen atyja birtokán kellene élnie, és földjeit igazgatnia, de ő nem hagyja el a várat, s arról sem beszél nekem soha, hogy asszonyt keresne magának.
Most nem fejezi be mondandóját, zavartan kerüli pillantásomat.
- Árnyékom vagy, barátom – mosolyodok el - Menj aludni, holnap is sötétedésig lóháton leszünk.
Figyelem, ahogy kelletlenül lefekszik, majd körülnézek a gyenge fényben, amit a tűz lángja adnak, de a csendes zsoldost nem látom a közelben.
De sötétszürke tekintetét a következő napokban mintha magamon érezném mindig, a nappali szótlan lovaglások és a rövid pihenők közben, mikor éjjel felriadok álmaimból, mikor egyedül borozva ülök hajnalig a tűz mellett, s mikor újra és újra hiába kérdezzük ki az utunkba kerülő vadászokat, vándorokat. A folyó mentén haladunk tovább.
Dühöm egyre csak nő, ahogy telnek a napok. Én a nyílt, becsületes, szemtől szemben vívott csatákhoz szoktam, a titkos ellenség hajszájában olyan tehetetlennek érzem magam, mint egy gyermek. Sosem indítottam harcot a riválisaim ellen, s sosem küzdöttem földekért, aranyért, rangért. De ha királyom szólított, mennem kellett – a nemesek vérükkel adóznak, még ha sokan szeretnek is kibújni ez alól a kötelesség alól. A családom és a várnép nagy része fegyvert soha nem vett a kezébe, mégis halniuk kellett. Miattam... mert seregem a királyunk egyik legerősebb támasza, és ha engem megölnek, őfelsége ereje a csatatéren már nem lesz a régi. Miattam.... Mert naivan hagytam el váramat, nem gondolva, hogy az ellenséges királyok így, ilyen módon akarnának előnyhöz jutni. Hadüzenet nélkül, aljas csendben besurranva a várba.
Hangom rekedt suttogásba fullad, ahogy arcomat a selymes hajkoronába temetem. Szédülve lélegzem be édes illatát, ajkam szinte érinti gyenge nyakának bőrét, és ez a hajszálnyi távolság megőrjít. Érinteni... csókolni...ízlelni akarom....
Finom ujjaival lágyan érinti meg arcomat, nyugtatni kíván a mozdulattal, de érintése nyomán mintha felperzselődne a bőröm.
- Nagyon, nagyon sürgősen meg kell tartanunk az esküvőt...
Zihálva ébredek.
Az első, amit meglátok, az a saját karom, ahogy az üres levegőt öleli mellettem.
Hol...?
Összerezzenek, ahogy fejbevág a valóság.
Nincs.
Nincs kiket ölelnem.
Torkomban feszítő érzés gyűlik, mintha fel akarna törni valami... Nem hagyhatom.
Reszkető tenyerembe temetem arcomat. Inkább álmodnám a halálukat... álmodnám azt, amit elképzelni nem vagyok képes, látnám azt, hogy testük élettelenné lesz...Álmodnék bármi rettenetet inkább, mint ezt... Inkább, mint azt, hogy velem vannak.
Vagy ha ezt álmodom, hát ne ébredjek fel többé...
Mert ezt nem bírom. Nem bírom ki mégegyszer... Nem bírom ki, hogy minden éjszaka újra-és újra elveszítsem őket. Annyira fáj a szívem, hogy legszívesebben kitépném a mellkasomból.
Halkan felkelek, zajtalanul elhagyom a tábort.
Falevelek simogatják az arcom, ahogy kilépek a szirtre. A Hold ma éjjel hatalmas: bevilágítja a környező hegyeket is. Minden csendes, minden csillag élesen ragyog. Akkor éjjel ragyogtak a csillagok? Helena szerette a toronyból nézni a csillagokat, amikor ilyen tiszta volt az éjszaka.És én szerettem őt nézni, ahogy nézi a csillagokat. De a csillagok nem védték meg őt akkor éjjel.
Ahogy én sem.
A szirt szélére lépek, letekintek a sötétbe. Meséltek egy bolondról, aki leugrott innen, hátán a saját eszkábálású szerkezetével, melytől azt remélte, repülni fog. Testét felismerhetetlenül összezúzva találták meg odalent a szakadék alján.
Ha valaki véget vet életének, az az Isten által teremtett testnek és léleknek árt. Bűnös, temetést nem érdemel, a mennyekbe nem léphet be, a nevére szégyen száll, s rajta is marad. A Sudbury nevet William vitte volna tovább, s a gyermekek, akikről Helenával beszéltünk, de még meg sem fogantak. Az én lelkemnek pedig már nincs helye az égben, mert nem tudom szeretni többé Istent.
Még egy lépést teszek, lábam már közvetlenül a peremen áll. Behunyom a szemem, és utoljára mélyen beszívom az éjszakai erdő illatát.
Mozdulok.
- Veszélyes itt a szirtfokon sétálni, Mylord. Könnyen leeshet az ember.
Kinyitom a szemem, közvetlen közelről egy sötétszürke szempár tekint vissza rám.
Hogy kerül ő ide? Mikor...?
Élesen csillan a sötétszürke tekintet, az enyémet kutatja.
- Menj aludni, zsoldos. – rekedt a hangom.
- Csak ha visszajössz velem a táborba, Mylord. Kötelességem megvédeni téged, nem igaz?Nálad van a maradék zsoldunk, ha más nem is...
Felpillantok a ragyogó csillagokra, majd Silent szemeibe. A sötétszürke tekintet visszatükrözi a Hold fényét.
- Akkor igyál velem, Silent.
- Örömmel – villan fel különös mosolya.
Halkan letelepedünk a tábortűz mellé, magam húzok elő egy lóbőr kulacsot, benne a legjobb szőlőföldem bora. Boroskupát nem találok, s nem akarom felébreszteni ezért apródomat, így megosztjuk a flaskát a zsoldossal, nem zavar, hogy ajka után érinti ajkam a kulacs száját. Elgondolkodva nézem a viharszínű szempárt, egyenes orrot, éles vonalú, férfias állat. Honnan származhat ez a harcos? Talán egy nincstelen senki, mint a zsoldosok nagy része, de vonásai mégis nemesi vért idéznek. Nem lenne illendő erről faggatni, óvatosan kérdezek inkább.
- Van családod?
Gúnyos-keserű ránccal ajka mellett nevet fel.
- Sosem volt, nem is lesz. – nagyot kortyol a borból - És neked, Mylord? Fiatal nemesúr vagy, gondolom szüleid várnak haza.
- Atyámék odavesztek a nagy pestisvészben.
- S asszonyod?
Hallgatok. Nézem a karcsú, fiatal faágat a tűzben, ahogy nyalogatják a lángnyelvek.
- Most már nincs feleségem sem.
Nyitja a száját, kérdezne, de számhoz emelem kupámat, s ő érti: nem faggat tovább. Hallgat, nevéhez híven, és ez a hallgatás most mintha a lelkemet simogatná. A sok részvétet nyilvánító szó, a sajnálkozó és aggodalmas arcok után ennek a harcosnak a csendessége, nyugodtsága, közömbössége szinte gyógyír.
Lassan telik az éjszaka, hallgatjuk a bogarak halk zajait, vagy csak a tűz ropogását, s amikor kérem, Silent mély, karcos hangján mesél. Egy kovácsműhelyről, az izzó kardok hangjáról, a betérő vándorokról, a koszos ivók hangulatáról...
Halk hangja lassan megnyugtat, mintha folyó vizében lebegnék... s észre sem veszem, mikor merülök álomba.
Mintha egy pillanatra megállna a szívem.
A hajnali szürkeségben a gyors sodrású folyó vize még hidegebbnek tűnik, ahogy elmerülök benne.
Egész testem libabőrösen reszket, lélegzetem elakad, mégis jólesik a jéghideg víz ölelése. Lemossa az út porát, az izzadtságot, a fejemből pedig pár pillanatra mindent eltöröl. Hajam arcomba tapad, ahogy kiemelkedem a hullámok közül, és az éles sziklákon egyensúlyozva kilépek a partra. A felkelő nap fénye még meleget nem ad, beleborzongok, ahogy a tincseimből a hideg vízcseppek végigfolynak a testemen.
Ingerült hangok törik meg a csendet távolabbról, a levegő megtelik feszültséggel – lovagjaim és a zsoldosok hangjára ismerek. Képtelenek meglenni egymás mellett vitatkozás nélkül, a két csapat a közös út ellenére nem keveredik, az esti tábortűznél sem. Talán nem is baj, ki tudja, kit szolgáltak ezek legutóbb..
De az állandó összezördülések már feszegetik a türelmemet. Sóhajtva nyúlok a kardomért, és a marakodók felé indulok. Közeledtem láttán elhallgatnak, de szemükből egyszerűen süt az egymás iránti megvetés és ellenszenv.
Embereimre egyetlen pillantást vetek – velük majd később számolok - , majd a zsoldosok közül a legpökhendibbre nézek.
- Hívd ide a vezéreteket, beszédem van vele – szólok halkan. – Most.
Mindannyian elvonulnak készülődni az út folytatásához, magam maradok a folyóparton, de nem sokáig: megint nem hallom a közeledtét, csak amikor már előttem áll a zsoldosok vezére.
Markáns arcán valami ismeretlen kifejezés fut át, ahogy végignéz rajtam, keze megrezdül. A hajamból csepegő vízcseppeken kívül más nem borítja testem, csak kardom pihen kezemben, az imént nem vesztegettem az időt az öltözéssel – de itt csak férfiak vagyunk, s harcosok, közel s távol nincs senki más a környéken, nem vétek a szemérem ellen.
Azonban őt mégis zavarhatja mezítelenségem, tekintete ide-oda csapong. Szemöldökömet összehúzva figyelem.
- Silent- szólok halkan.
Felpillant, de mielőtt megszólalhatnék, már kérdez is.
- Amikor így úszol, nem érzed... védtelennek magad, Mylord? – hangjában mintha elfojtott mosolyt hallanék, mintha magában mulatna valamin. Talán azon, hogy a folyóban megmártózva könnyű célpontja vagyok lándzsának, nyílvesszőnek? Valóban, idegen földön nagy felelőtlenségnek számít ez.
- Én már nem félem a halált, Silent. – felelem keserű mosollyal. – De nem is erről szeretnék beszélni veled. Embereid tiszteletlenek harcosaimmal. Szabad emberek vagytok és ezen a földön nem tartoztok szolgálattal nekem, de ne feledd: zsoldosaid parasztok, míg harcosaim közül sokan címmel és ranggal rendelkező nemesek, és ez minden földön ugyanazt jelenti.
Arcán megrándul egy izom, kegyetlen fény villan a szemében, de állom a tekintetét.
- Engem ezen út során nem érdekel a származás vagy a rang, de ha harcosaimat sérti valaki, az mintha engem sértene meg. Nem akarok vitákat: ha nem teszel ez ellen, köszönjünk el most egymástól.
Tekintete szememet kutatja, vihar kavarog a szürkeségben, aztán pillantása vállamra esik, mintha eltűnődne.
Megnyalja a száját, halványan elmosolyodik.
- Bízd rám, Mylord. Többet nem kell ezzel foglalkoznod. – ravasz fény gyullad a szemében, ahogy folytatja – Ám én is kérnék tőled valamit.
- Hallgatlak.
Közelebb lép, sötét haja vállamat súrolja, ahogy fülemhez hajol, s halk, lágy hangon szól:
- A tisztáson várlak, ott majd elmondom kérésemet. Öltözz fel nyugodtan, Mylord... nem viselném el, hogy mások tekintete testedet érje.
Értetlenül ráncolom össze szemöldökömet szavai hallatán, de mire kérdőre vonhatnám, már eltűnik a bokrok közt.
Felöltöm ruháimat, és utána indulok, ki halványkék és hófehér vadvirágokkal teli tisztásra, melynek szélén letáboroztunk. A lassan sárguló, derékig érő fű borzongva hullámzik a hajnali széltől, körülöleli a tisztás közepén álló zsoldost.
- Vívj velem, Mylord. – töri meg mély hangja a csendet.
Szememet összehúzva nézek rá. Az erőmet akarja próbára tenni? Oly sokan áldozatul estek annak, hogy szemük becsapta őket: nem hitték volna el, hogy tetszetős külsőm egy harcost rejt.
- Miért?
Felnevet.
- Mert dühös vagy. – feleli - Dühös vagy, de tán még egy pimaszabb szolgát sem pofoztál meg, hogy enyhítsd indulatodat. Add ki magadból. Vívj velem.
Int egy emberének, aki saját kardját csatolja le, s dobja oda neki. Oda sem nézve kapja el a fegyvert, és várakozóan néz rám.
- Vagy tekintsd csak játéknak.
Ujjamat végighúzom kardom markolatán. Játék...
Tán hamarabb volt kard a kezemben, mint kanál: anyám még ölében tartva táplált, de már vívnom kellett.És szerettem: szerettem játszani, figyelni ellenfelem mozgását, észrevenni hibáit.
- Legyen.
Összecsapunk.
Ő máshogy küzd, mint akikkel eddig találkoztam. Ügyesen, könnyedén mozog, harcban edzett ő is. De mintha nem szokott volna a hosszú kardhoz, és mozgása olyan, mintha nem a szemtől-szembeni küzdelemben szerezte volna tapasztalatát. A rajtaütésekhez szokhatott. Az éjjel is... meg sem hallottam nesztelen lépteit, ahogy utánam osont a szakadékhoz, nem hallottam, ahogy közel lép hozzám. Bármikor szívembe márthatta volna tőrét, vagy fényes pengét.
Egy mozdulat: és kihuny a fény számomra. Oly könnyen megcsúszhat az a penge...
- Nem kell visszafognod magad, Mylord. – zökkent ki a hangja a gondolataimból.- Játssz komolyan.
Szemébe nézek. Most nem megfejthetetlen a tekintete: tisztán olvasok benne: nem vét hibát, a pengéje nem fog érinteni, ha ő nem akarja.
Játék...
Van, akiknek csak játék a küzdelem, és játék az emberélet. Beosonnak valahova, és ártatlanok életét veszik... Csak egy szúrás, egy vágás, ami valakinek az örökkévalóság. Azok is ilyen csendes léptűek voltak, mint Silent? A fekete vezérnek is ilyen selyemszerűen siklott a kése, amikor elmetszette a torkokat? A vár népe tán álmából riadt fel csak arra, hogy fekhelyük mellett áll a gyilkos. Ez a csendesség, ahogy Silent képes az éjszakába olvadni... veszélyesebb harcos, mint én.
Mintha kis szikrák pattannának testemben, az erdő, a figyelő lovagok, a madarak csicsergése mind eltűnik, csak ellenfelemet látom. Olvasom mozdulatait, szívverését, szempillái rebbenését. Idegen érzés önt el.
Harag. Düh. Gyűlölet.
Mindaz, amire atyám azt mondta, sose vigyem bele a küzdelembe.
Az összecsapó pengék remegése végigfut karomon, testemen, gerincemben érzem kardom fájdalmát. Fém a fémen: nem moccannak a kardok, hiába feszül izmunk. Egészen közelről nézünk egymás szemébe. Egy izzadtságcsepp folyik le lassan a halántékán, keményen villanó szeme a hajnali fényben szinte feketének tűnik.
Lendül a talpam, csizmám orra gyomrába, öklöm arcába csattan. Egyensúlyát vesztve tántorodik hátra, de még mielőtt a földre esne, megveti lábát. Nem hagyom még levegőt venni se. Épp időben mozdul, kardom csak egy centire suhan el a nyaka mellett, sötét hajszálak hullanak a földre. Villámgyors... de most nem eléggé.
Mint hetes bárány húsába, úgy siklik bele a kardom a testébe, s már rántom is ki, szegezem torkának, amikor ketten kapaszkodnak karomba, hátulról pedig Edward ragad meg, s húz arrébb.
- Uram, csillapodj... uram...
Kitisztul szemem, újra hallom az engem körülvevők hangját, a madarak csicsergését, a zöld lombok sem összefolyó zöld foltok, élesednek a falevelek szélei, s látom, ahogy zsoldosom feláll a földről, durva mozdulattal letörölve a vért, ami orrából folyik.
Vállán mélyvörös színbe fordult az ezüstös farkasbunda. Meginog alattam a föld. Sosem sebeztem még meg ártatlan embert egy egyszerű gyakorlás közben.. Felé lépek, hogy megnézzem a sebét, s de különös mosollyal hárítja mozdulatomat.
- Nem súlyos. – hangja most is nyugodt, – Ne sajnáld, Mylord. Nekem megérte... látni ezt a tűzet a szemedben.
Elkeseredetten rázom meg a fejemet.
- Így nem maradhat a vállad. Joseph! – kiáltok embereim felé.
A bozontos szakállú, alacsony lovag már előttem is terem, kezében pár üvegcsével és kötszerrel. Apja gyógyfüvekkel s orvoslással foglalkozott, így mindig Joseph látja el sebesültjeinket. Már lépne is az egyre sápadtabb arcú Silent felé, de az megrázza a fejét, és szemembe néz.
Láttam egy álmot. Varjú szállt fel egy ágról, szárnyai szélesek voltak, tollain a napfény kéken tükröződött. Karmos lábai véresen csillogtak, s amikor elrepült felettem, egy cseppje arcomra hullt. Mit jelenthet vajon? Azt mondják... a varjú a halált és a változást hozza el.
Lovam felhorkan alattam, a sötét fák rengetegében mögöttem hangtalanul állnak zsoldosaim. Kesztyűs kezeim combjaimon pihennek, ujjaim a gyeplőt szorítják, tekintetem a messzeséget fürkészi. A fák közül jól látni a várfalat, az ablakokon kiszűrődő halvány fényeket.
Későre jár, és amikor mindenki aludni tér végre, én magam hozom el a halált számukra, nem a varjú.
Lovak patái tompán dobognak a füves földön. Beosonunk a cselédek bejáratán és elkezdjük a mészárlást. Már nem hallom az éjjeli tücskök ciripelését, s egy idő után már a sikolyokat sem.
Nem húzom elő pengéimet, nincs számomra méltó ellenfél ebben a várban. Fekete köpenyem lebeg az éjszakai szélben, arcomat simogatja hajam. Az udvaron lassan felgyűlik a sok tetem, sikolyok és ordítások zenéje festi alá a látványt.
Máglyát gyújtanak, a testek táplálják tüzét.
Tekintetem a vártoronyra emelem.
Mindenkit.
Egy fiatal nőt vonszol két zsoldos az udvarra. Fehér hálóruhája szakadozott, kezeiben egy síró kisded. Hosszú gesztenyebarna haja hullámzik körülötte, szépséges arcán igazi rettegés. Mögötte két szolgáló tetemét húzzák, akik valószínűleg utolsó csepp vérükig védelmezték őket.
Elém hajítják a földre a nőt, könnyezve pillant fel rám.
- Kérem ne bántson! Kérem, az úr kegyelméért... irgalmazzon nekünk! – zokogja.
- Ön a várúrnő?
- Igen, én vagyok – sírja halkan. - Kérem öljön meg, ha ezért küldték ide, csak a gyermekemet ne... csak őt ne...
Elé lépek, eltaposom az alattam illatozó véres virágokat. Markomba fogom állát, felemelem arcát és belenézek a szépséges szempárba. Lágy vonások és ápolt bőr, igazi nemes hölgy.
- Ma éjjel itt mindenki meghal, mylady. Ezért fizettek meg engem.
- Ne öld meg a gyermekem... kérlek... bármit megteszek érte, kérlek, kérlek!
- Jó asszony vagy – bólintok. – Utolsó leheletedig gyermeked véded, nemes lelked követi majd őt a mennybe.
Kitépem karjaiból a kis síró ruhacsomót, és a máglyára hajítom.
Nem hallom sikolyát.
A hideg csend csupán az, amely betölti lelkem.
A máglya felé vetődő asszonyt hajánál fogva rántom vissza, s hosszú percek múlva engedem csak el. Hagyom hogy karjait szétégetve kivegye onnan holt gyermekét, s zokogva összegörnyedjen fölötte. Mellé lépek.
Ha életben hagynám, mind a nyolcvan zsoldos megerőszakolná. Eleget szenvedett. Épp elég büntetés neki, hogy egy olyan férjet kapott, aki nem óvta meg őt. Kegyetlen a sors.
Előhúzom borotvaéles acéltőrömet.
Pengéjén megvillan a lángok vörös fénye, mélyen magamba szívom az égő hús bűzét, hátrarántom a barna hajtömeget és egyetlen metszéssel vágom el sápadt torkát.
Porba hullik a vérző test, immár nem sikoltja és sírja fájdalmát az égig.
Halotti csend nehezedik ránk, csupán a lángok pattogásának nesze. Valahol a távolban felsír egy farkas.
A körülöttünk álló zsoldosaim szemeiben az iszonyat fénye csillog, egy szót sem szólnak csak elnémulva néznek engem.
Vértől csöpögő pengémet megtörlöm egy kendőben, arcom sem rezdül. A felkelő nap sugarait elrejtik a felhők.
Úgy érzem, egy hideg kő súlya nyomja mellkasom.
Hangom mély és semmilye érzelmet sem tükröz:
- Vagyok amilyen vagyok, mert kell egy ilyen is.
A hajnal sápadt fénye szürkére festi a sötét horizontot. Amit magunk mögött hagyunk, már senki nem nevezheti többé otthonának. Lovaink patái a hajnali szürkületben feketének tűnnek, mintha vér borítaná azokat is.
- A munka elvégezve.
***
A zsoldosaimat kifizetem, útjára bocsátom őket, és csupán huszad magammal maradok. Utunkat a Fehér királyság felé irányítom. Végrehajtottam a küldetést, amiért borsosan megfizettek, ezért visszatérek hozzá, talán akad még munka. Egy ilyen mészáros számára mindig van valami. Ez a legutóbbi is... Néha elgondolkodom azon, vajon ha nem léteznének olyan emberek mint én, és ezeknek a pénzes ficsúroknak maguknak kéne gyilkolniuk, mennyire mozdulna előre a birodalom? Biz’ isten, érdekelne.
- Itt letáborozunk! – megállítom sötétbarna csataménemet.
Alig egy órával később az egyik őrszem vágtat elő a fák közül.
- Egy tucat lovas! Címeres zászlóval, és egy magasrangú lovag vezeti őket!
A csapatom tagjai talpra ugranak, kezeikben fegyverek.
- Felvont harci zászlók?
- Nem volt, úgy tűnik csak átutazóban vannak.
- Akkor utazzanak. – A többiek felé fordítom a fejem. – Kis John és még kilenc másik rejtőzzön a fák közé, ha jelet adok támadhattok. Legyetek résen!
Nem kell sokat várakoznunk, egy farönkön ülve pihenek, fegyvereimet törlöm át. A lovagok nagy robajjal érkeznek, csak az nem hallja őket, aki süket. Fényes, díszes páncélok, nem csatához öltöztek, inkább hosszú utazáshoz vagy gyors hajszához. Hátul szolgák és megpakolt lovak követik őket, az ellátmányt és a nehézpáncélzatot szállítják uraiknak. Csak felpillantok rájuk, nem hagyom félbe pengéim törlését. Éles tekintetem pillanatok alatt felmér mindent, már tudom melyikük a vezető. Elhelyezkedése és díszes sisakja alapján könnyű meghatározni, nem visel címeres pajzsot, a lobogójukon is csak a királyság szimbóluma áll, nem a lovagúré. Különös. Csendben ül lován, fején fényes sisak csillog, őt veszik körül óvón a lovagjai. Egyik követője léptet elém foltos lován, sisakja tompítja rekedtes mély hangját.
- Mondd meg neved, ismeretlen. Urunk beszélni kíván veled, mit láttál mostanság a környéken. – Figyelmen kívül hagyom. Egy szolgálóval nem beszélek, én is egy csapat vezetője vagyok, ez a föld pedig semleges. - Hallottad, mit mondtam? Válaszolj, ha az uram kérdez.
Megrántom a vállam.
- A te urad, nem az enyém.
- Kutya, ha nem....
- Hagyd – szólal meg végre a vezetőjük. Lovával közelebb léptet. - Igazad van, ez a terület senkié és mindenkié, nem vagy köteles meghajolni előttem. De olyan embernek tűnsz, aki sokat vándorol, és nyitva tartja a szemét s fülét. Felelj kérdéseimre.
Hangja kellemes és mély, igazi úrias hangsúly és modorosság. Akár a megbízóim, akik nem mocskolnák be saját kezüket soha.
Felnézek rá. Közelebbről még előkellőbbnek tűnik, csupán a könnyűpáncélzat alapján azt gondolnám, egy királyság első lovagjai közül lehet valaki.
- Miért tenném? – kérdem mélyen zengő hangomon.
- Ha hasznodat veszem, megfizetem szolgálatodat. Csatlakozz embereiddel hozzám, segítsd az utunkat ezen a vidéken, és ha küzdelemre kerül a sor, harcoljatok oldalunkon. Ennyi a dolgotok, és ha elérem célom, zsák aranyat fizetek nektek.
Na persze. Ha hasznára válunk.
Gúnyos félmosollyal törlöm tovább a pengémet. Leszáll a szép csataménről, lehúzza sisakját és a látványtól megtorpan kezem a mozdulatban. Vállain szétfolynak homokszőke tincsei, nemes arcvonású, szép arcában kék szemei igézően néznek rám. Szívem hevesen kezd dobogni, azonnal megkívánom. Nem láttam még hozzá foghatót, lenyűgöző jelenség. Mintha a templomok falára festett angyalok egyike állna előttem, könnyű páncélzatban és karddal az oldalán.
A végítélet angyala.
Elfordul tőlem, hátravet még egy rövid búcsút válla felett.
Előre sétál a ló kantárját fogja kesztyűs kezével, másikkal a sisakot szorítja hóna alá.
- Egy tisztességes nemes lovag miért vágyik zsoldosok társaságára? – szólok utána. – Amikor soha azelőtt nem tette még.
Megtorpan, válla felett hátrapillant rám. Egyik szemöldöke kérdően felemelkedik.
- Miről beszélsz?
Egy könnyed csuklómozdulattal megperdítem pengéimet, sötéten csillognak, s a lovagok mind fegyvereikért kapnak, de én csak mosolyogva a hüvelyükbe csúsztatom, majd kényelmesen elterpeszkedem ülőalkalmatosságomon. Ettől nem válik kellemesebbé a kemény kérges felülete.
- Hogy miről beszélek? Ha valaha is fogadtál volna fel magamfajtát, tudnád hogy mi előre kérjük a fizetség felét, és utána a többit. Ugyan mi hasznom lenne abból, ha követnélek és közben elhaláloznál?
Felém fordul, sima és szép homlokán két ránc jelenik meg.
- Talán hűségesebb lennél, hiszen nagyobb a veszteséged, ha megbízód elveszíted. Így azonban érdekedben áll megóvni őt.
Elmosolyodom, és előhúzom borotvaéles tőrömet is, folytatom a törölgetést. Ellenőrzöm a penge élességét is.
- A zsoldos hűségét nem veheted meg semmilyen pénzen, nemes lovag. Csupán a kardja eladó, ameddig ő jónak látja, azonban addig nagyon hasznos számodra.
Valóban ennyire naiv lenne? Vagy csak egy kótyagos bolond, aki lovagosdit játszik? Nem. Szemeiben csillog az értelem és a tapasztalat hiánya. Csupán abból, ahogy nemes lelkű gesztusokat tesz, és lovagjai imádattal bámulják, arra kell következtetnem, hogy ő egy amolyan idealista, aki az igazságosság és a lovagi eszmék kenyerén tengődik. Könnyű célpontja a nyerészkedő haszonlesőknek. Pompás. Egyszerű lesz elcsábítani, és ha mégsem, akkor is könnyedén besétál majd a csapdámba a buta lovagjaival együtt. Sunyi kis mosoly kanyarodik szám sarkába.
Elengedi a lovát, közelebb lép hozzám, felszabadult kezének ujjai kardjának markolatán pihennek. Büszke és egyenes tekintete a szemembe fúródik.
Felhördül az egyik lovag, aki az előbb hozzám beszélt.
- Hogy merészeled kioktatni az urunkat, mocskos kutya...! – megakad a beszédben, amikor egyszerre kettő lándzsa hegye mered a nyakának oldalról. Zsoldosaim igencsak érzékenyek mostanában.
- Nem a saját földeden beszélsz – morogja Egyfülű Sam, nagydarab testén szakadozott köpenye lobog, kopasz feje csillog az izzadtságtól. – Otthon terrorizáld a parasztjaidat ha hagyják!
Elmosolyodom. Igen, a szokásos régi seb. Örökké fekélyes marad, mert Sam mindig felvakarja. Családja sanyarú körülmények között élt, egy igazságtalan földesúr birtokán, aztán amikor az éhezés, valamint a betegség elvitte asszonyát és gyermekeit, fellázadt és megölte urát. Egy tó partján találtam rá magányos útjaim egyike során, épp felkötni készült magát, hogy követhesse feleségét és gyermekeit. Mellém szegődött, és örök életére meggyűlölt minden földesurat.
- Hívd vissza az embereid, barátom. Elnézésed kérem a nevében – mondja az uruk azon a szép hangján. Már ettől is bizseregni kezd minden porcikám a vágyakozástól. Helyére csúsztatom pengémet, felkelek a farönkről és megállok előtte. Egyforma magasak vagyunk. Ez tetszik, mert kényelmesen belenézhetek azokba a szép szemekbe. Beszéd közben sem fordítom el tekintetem róla.
- Sam, hagyd azt a szolgát! - Hallom ahogy hátralép, és a sakkban tartott lovag felsóhajt. A jelentéktelen ügy elsimítása után folytatom. – Háromszáz arany, a felét most azonnal kérem.
Felvonja mindkét szemöldökét.
- Egy tucat emberért fizessek ennyit? – kérdezi leereszkedő mosollyal. Hamis mosolyomat látva lefagy arcáról, és azonnal megperdül. Késő, már az összes emberem körbezárta a csapatát. Amikor látja hogy nem támadnak, visszacsúsztatja hüvelyébe a félig kivont kardot. Ismét higgadtság és erő sugárzik belőle, lenyűgöző jelenség, képes lennék elkábulni a puszta látványától is. – Mindent értek. Kiváló harcosaid vannak, idegen. Ez megér nekem ennyi aranyat, áll az alku.
Felém nyújtja a kezét, de csak mosolygok.
- Egy újabb lecke, idegen – válaszolom lágyan. – Soha ne fogj kezet egy zsoldossal, mert talán levágja azt, ha úgy tartja kedve. Áll az alku.
Előkerül egy zacskó arany, a tenyeremben landol. Sam felé dobom, majd ő megszámolja és szétosztja ahogy szoktuk.
- Nevezz Silent-nek.
Hosszan gondolkozik, majd biccent ő is.
- Te pedig engem... – elakad, álnéven gondolkozik. Gúnyos mosollyal figyelem.
- A Mylord elég lesz nekem. Merre tart utad, Mylord? – lágyan elnyújtva ejtem ki a nevét. Tetszik.
- Amerre ellenségemé.
- S ki a te ellenséged? - Hallgatása beszédesebb mindennél. Biccentek. – Nos, akkor nem kérdezlek semmiről. Ma este megosztjuk veletek a tüzünket és a vadsültet, holnap pedig együtt folytatjuk utad. Megfelel, Mylord?
- Köszönöm, Silent – bólint előkellően, szőke hajtincsei végigsimítják arcát a mozdulattól. Ujjaim sóvárogva görbülnek be, mert szívesebben markolnák fürtjeit, semmint az üres levegőt. – Legalább négy zsoldosod álljon ma éjjel őrségbe!
Biccentek.
- Kérésed parancs, Mylord. És a lovagjaid?
- Sokat utaztunk, szükségük van a pihenésre – válaszolja. Naiv lovagocska. Elfordul tőlem, lovagjai felé dörren a hangja. – Le a lóról! Ma éjjel letáborozunk itt!
Hátához lépek, arcomat selymes hajához simítva súgok a fülébe.
- Ne bízz soha egy zsoldosban. Állíts két őrt te is, Mylord.
Magára hagyom.
- William és Nathan ti ketten őrködtök ma éjjel! – hallom a hátam mögött a hangját. Mosolyogva rázom meg a fejem.
Figyelem ahogy utasítgatja őket, megmutatja ki hol helyezheti el lovát és fekhelyét, a szolgáknak is elmondja mit tegyenek. Mindezt nemesi méltósággal, mégsem undorítóan felsőbbrendűen teszi. Jól áll neki. Amikor így parancsolgat, még jobban megkívánom őt...
Egy fatörzsnek támaszkodom, karjaimat összefonom mellkasomon és mosolyogva figyelem.
A hold felkel, a csillagok csendesen szikráznak a fekete égbolton. A tábortüzek lángjai hosszú sötét árnyékokat festenek a fák köré. A baglyok mély hangjukon búgják az altatódalt.
A tábortűz kellemesen melenget minket, elfogyasztjuk az erdőben fogott vad húsát. Zsoldosaim jó hangulatban beszélgetnek, savanyú bort isznak és disznó történetekkel szórakoztatják egymást, míg a másik tábortűz körül ülő lovagok fegyelmezett csendben étkeznek. Egy lerágott csontot hajítok a leghangosabban nevetőnek, fején koppan. Hangos nevetés zendül, majd lassan leülepszik. Álomba merülnek a lovagok és zsoldosok, csak az őrök éberek. Néha látom szemüket csillanni a fák közötti sötétben. A William és Nathan nevű lovagok nem messze tőlünk, a kidőlt fatörzsön üldögélnek és halkan beszélgetnek.
Mylord nem alszik, valamit a kezében szorongatva mereng, és tekintete elréved a lángokban. Már nincs rajta könnyű páncélzat, egyszerű sötétkék bársonyzekét és vászonnadrágot visel, de most is lenyűgöző a kisugárzása. Hozzá sétálok, letelepszem vele szemben, közöttünk a lángok lustán táncolnak. Alattam puha köpenyem és a fű, felettem az égbolt, velem szemben egy angyal. Szép az élet.
Könyökömre támaszkodva figyelem arcán a lángnyelvek fényének játékát. Szempillái sötét árnyékot festenek arcára, haja folyékony aranyként csillog.
Apró madarak avarban keresgélő csőrének a nesze, mókusok surranása, harkályok halk kopogtatása olvad csak bele, és teszi még teljesebbé a csendet. A közeledő ősz már megérintette az összeérő lombokat fejünk felett, alig észrevehető rézszín foltok látszanak itt-ott az ezerféle-zöld leveleken.
Lélegzik az erdő, halk susogás kíséri minden lélegzetvételét, avar, fák, az aranyló csíkokban betörő napfény illata suttog csak a fülünkbe.
Végre csend.
Végre nem zúdul ránk az egymásnak csapódó lovak nehéz puffanása, a fémen sikoltó fém, a felhasadó mellkas hangja, ahogy a kard eléri a szívét, a csatakiáltások és halálhörgések hangja.
Félelmükben nyerítettek lovaink, vérszagtól kitágult orrlyukakkal és értetlenségtől tág szemekkel száguldottak, s botlottak el a holttestekben lábuk alatt.
De most...
Csak csend van, csak a völgyből hallatszik fel vidám muzsika hangja, ahogy lenézünk az erdős hegy tetejéről.
Leugrom éjfekete színű telivéremről.
Kardom még fénytelen a vértől, szőke hajam sártól, széltől dicstelen. Végigszalad a nyakamon valami kis borzongás, ahogy arra gondolok: este már Helena finom kezei fogják kisimítani, megfésülni tincseimet.....Ahogy a homlokomat cirógatja, hajamba fúrja pillangó-érintésű ujjait, mindig megnyugszom. Előtte nem vagyok báró, nem kell erősnek lennem – csak megpihenek, ellazulok, felperzselődöm és lángra kapok, majd újra elolvadok karjaiban.
Lovam nyakát megveregetve eresztem őt legelni, jólesően nyújtózom ki a selymes füvön.
- Will! – kiáltom el magam.
Apró lábak fürge zaja hallatszik, s már mellettem térdel az apródom.
- Uram – hajtja le fejét áhítatosan.
Mosolyogva túrok bele kócos hajába.
- Túléltük ezt is, Will. Atyádnak is elmondom majd, milyen bátor voltál.
Felragyognak a kis gombszemek, de visszafogja magát, s csak ennyit szól:
- Téged szolgállak, uram.
Végignézek a csapaton: mindenki szusszanva heveredik le a fűbe, sokan tomporukat masszírozzák nyögve. Hosszú volt az út, és a fényes, erős páncélzat alattomosan kikezdi az embert, ha egyébként nem lovagol sokat. A seregem nagy része már korábban levált, mindenki a maga otthona, földje felé haladt tovább. Már csak azok maradtak, akik a várban vagy közelében élnek.
- Will, vágtass le oda a völgybe, ahol látod, hogy mulatnak a parasztok, és mondd meg nekik, hogy Lord Sudbury és csapata közeledik.
Egyszerű, paraszti lakodalomnak vagyunk tanúi, ahogy leügetünk a hegyről: hosszú, durván megmunkált faasztalokon szárnyasok, kenyér, gyümölcsök. Zenészek bortól vörös orral húzzák a talpalávalót a mulatóknak, akik közül sokan mezítláb, ingujjban táncolnak.
Érkezésünkre elhallgat a zene, mindenki megáll, elénk gyűlnek az emberek, a gyerekek ijedten, mégis kíváncsian néznek minket anyjuk szoknyája mögül kikandikálva.
- Isten hozott, Lord. Miben lehetünk szolgálatodra?
Lenézek a jól megtermett, tekintélyes bajszú emberre, aki izzadtan, feszült arccal áll előttem. Ez a falu már az én területem, földjeik az én földjeim, de messze vannak tőlem, tán még sosem találkoztam velük személyesen, nevemet csak akkor hallják, ha az adót szedik be embereim. Mi lehet a véleményük rólam? Milyen szóbeszédek terjenghetnek?
- A te lányod esküjét tartjátok?
- Igen, uram. – Megrezzen a válla.
Elmosolyodom, leszállok a lóról.
- Csatából jövünk, megpihennénk kicsit, mielőtt továbbindulunk. – nézek a köpcös férfi szemébe, majd a mellette álló, kezét tördelő asszonyra mosolygok - Talán akad még egy tál étel is a számunkra.
Tátva maradnak a szájak, hallom a megkönnyebbült sóhajokat. Egy másodperc csönd után egyszerre kezd el beszélni, nyüzsögni a tömeg.
- Erre tessék, uram!
- Ide ülj, uram!
- Hozzatok a sült kacsából az uraknak!
- Töröljétek le a székeket!
- Bort ide!
Máris három kancsóból kínálják elém a hűs bort. Embereim éhesen vetik magukat a zsíros húsokra, a zenészek újra játszanak, a leányok szoknyája még fürgébben pörög, ahogy táncolnak, hiszen gazdag nemesek és lovagok előtt mutogatják magukat immár...
- Mit teszel, ha hazaérsz? – kérdem az egyik mellettem ülő nemest.
- Én bizony végigjárom az összes földemet, végigpofozom a parasztjaimat. Ha távol vagyok, mindig elrejtik a legjobb termésüket, legszebbre hízott állataikat.
- És te, Jacob?
- Hát én uram, felkeresem a legszebb lányt a környéken, és megkérdezem, nem tisztítaná-e meg szegény kardom hegyét.
Kitörő röhögés, összekoccanó korsók.
- Uram, te mihez kezdesz?
- Én? – mosolyogva hajtom kezemre a fejem. – Én csak hazamegyek, forró vízben lemosom magamról még az emlékét is minden erőszaknak, és csak a feleségem gyönyörű arcát, kisfiam puha haját fogom simogatni egész este.
Hümmögés, nagy kortyok hangja.
- Tényleg, már apa vagy te is, uram....Én azt mondom, korai volt még annak a gyereknek nevet adni, lordom. Ezek a porontyok olyan könnyen halnak, én kétéves kora előtt nem foglalkoztam egyik fiammal sem. Addigra kiderül, megmarad-e. Meg az asszonyhoz is csak óvatosan kell ragaszkodni, azok is könnyen meghalnak szüléskor. Két évvel vagyok tán idősebb nálad, uram, de a te korodban már hét feleségen és 4 halott utódon voltam túl.
Eszembe jut az érzés, ami cikázott a szívemben, amikor megtudtam, hogy Helena vajúdik. A szívem majd kiugrott a helyéről, örömömben és félelmemben. Hogy gyerekünk születik, a leghihetetlenebb dolog a világon, de hogy Helena belehalhat.... Aztán, amikor reszketésemet alig leplezve végre beléphettem a szobába, és ott feküdt a nő, akit szeretek, kipirulva, fáradtan, mégis olyan ragyogással a szemében, amit még sosem láttam... és egy aprócska, ráncos, puha kisgyermekkel a kezében, aki a fiam.... Meg kellett kapaszkodnom, hogy ne szédüljek el. Sosem felejtem el azt a látványt...
- William nem fog meghalni – vetem oda jeges pillantással.
Ray elfordítja a tekintetét, a kupájába feledkezik.
Lassacskán a bor kellemesen felmelegíti a vérem, lazulnak feszes izmaim, végre felszabadultan tudok nevetni, koccintani. A katonák már táncolnak, felállok én is, és elindulok az egyszerű fehér ruhába öltözött, kedves arcú, megejtően fiatal ara felé, hogy felkérjem egy táncra. Aztán majd szólok az embereimnek, és indulunk tovább, hogy az estét már tényleg otthon tölthessük..
Hirtelen csendre eszmélek.
Minden paraszt riadtan áll, s néz rám.
Az ifjú ara reszketve áll, férje, a vékonydongájú, magas legény feszülten, izgatottan, mégis tanácstalanul áll meg tőle pár méterre, és tekint hol rám, hol rá.
Ráncba szalad a homlokom, nem értem, mi lelte őket.
- Edward – szólok halkan.
Mellém ugrik, és fojtott hangon suttog a fülembe.
- Azt hiszik, azért jöttünk, hogy te élhess az első éjszaka jogával. És most, hogy megindultál a lány felé, azt gondolják, hogy most kapod el, s viszed valamelyik kunyhóba őt.
Felnevetek.
Lus primae nuctis.
Mosolyogva nézek a sápadt, ijedtségtől kitágult szemű lányra.
Elé lépek, kisimítom vékony szálú, selymes haját az arcából, még közelebb hajolva hozzá, belélegzem a fehér virágokból fűzött koszorújának finom illatát. Hallom, ahogy visszatartja a lélegzetét is, mellkasa szaporán emelkedik, süllyed. Szép, fiatal arca most egyszerre rózsás pirossá vált.
- Olyan a szemed, mint az a kék búzavirág, amit a harcmezőn láttam. Tisztán, büszkén ragyogott a véres fűben. Gyönyörű volt.... - suttogom halkan, a szemébe nézve, majd a mellettünk toporgó fiatal férfire nézek – Jól vigyázz erre a virágra, jobbágy. Tedd boldoggá őt, és ha gondotok van, hozzám fordulhattok bármikor. A védelmem alatt álltok, ahogy mindenki, aki a földjeimen él.
- Én azért csak megkóstoltam volna azt a virágszálat, Uram... – vitatkozik Jacob még két óra múlva is, ahogy ismét a lovakon ügetünk. – Persze, a tízparancsolat, persze, de teneked jogod van hozzá, minden törvény szerint.
- Ejj, ha neked is olyan ifjú kis feleséged lenne, mint Lordunknak, te sem szaglásznál más virágokat – vág közbe James, vöröses szakállát vakargatva.
Csak nevetek rajta.
Minek mondanám el neki, hogy sosem voltam még asszonnyal Helena előtt.... Engem atyámék hű kereszténynek neveltek, betartom az Ő parancsolatait.
Nászéjszakám előtt nem érintettem más nőt, s így együtt fedeztük fel a szerelem minden titkát kedvesemmel. Elém villan testének minden lágy hajlata.. édes,nevető hangja... ő azt mondja, az én hangom olyan, mint az arkangyaloké. Persze ezt csak zárt ajtók mögött, halkan súgja a fülembe: ilyen szavakért még máglyára is küldhetnék őt, ha nem az én asszonyom lenne.
Csak érjünk haza...
Halovány füstcsík száll fel az egyik torony irányából, majd beleveszik a kék égbe.
A durva kövek, melyek összetartják a tornyokat, falakat, mind hallgatnak. Sosem voltak beszédesek,de most... mintha hidegség sugározna a csendjükből. Pedig életet rejtenek, minden fal mögött emberek nyüzsögnek, járkálnak, dolgoznak, szakácsmesterem kergeti kis szolgáit, akik gyümölcsöt lopnak....
Ugye?
Miért érzem azt, hogy összeszorul a szívem, a torkom, a gyomrom, ahogy közeledünk?
Túl nagy a csend.
Lovam patájának koppanása visszhangzik a fejemben.
- Lord... – szólal meg tétován mellettem Edward.
Rápillantok, elhallgat.
Mindenki elhallgat.
Egyre lassulunk, ahogy közeledünk a várkapuhoz. Miért nem látom az őröket? Miért nem lovagolnak elénk?
A vár kapujában lovam lába megcsúszik valamin, idegesen nyerít fel.
Megtorpanunk
Hideg veríték folyik le gerincem mentén, ujjaim elfehérednek, ahogy fogom a gyeplőt. Egy szürkéskék, felpuffadt, térdből levágott lábszár az, amin megcsúszott a ló.
Lassan fordítom a tekintetemet, centiről centire, lassan fogadom be a képet, ami elénk tárul.
Felborult almáskosár, gondosan válogatott piros almák szétgurulva, köztük Annie, a szolgálólány fekszik kicsavart testtel. Szoknyája letépve, combján vér, kéznyomok... Mellkasán szúrt seb.
Néma csend üvölt, sikolt a fülembe.
Lovaink patáinak koppanása visszhangzik a falak közt, ahogy haladunk befelé.
Vér.
Alvadt, fekete, ragacsos vér mindenhol.
És testek.
Egy-egy vitézem jajkiáltása töri meg a csendet. Neveket kiabálnak.
Kegyetlen mozdulattal vágom lovam véknyájába a sarkam, vágtára késztetve őt. Állkapcsom görcsösen szorítom össze, hogy ne üvöltsem hangosan Helena nevét.
Lovak vágtatnak el mellette, vitézeim hajtják őket, ha a lelküket is kiszenvedik, akkor is gyorsabb tempóra: nem engedik, hogy én érjed oda először, és elém vágva testükkel védenek is engem, ha valahonnan az ellenség várna ránk.
Mire leugrom a lovamról, ők már halálsápadtan kapnak is el, tolnak hátrafelé, eltakarva előlem a vár közepén álló teret, Helena kedvenc kis kertjét.
- Uram, ezt nem kellene látnod... majd mi elintézzük...
- Engedjetek! – üvöltöm, hörgöm artikulátlanul, kitépve magam szorításukból. Utánam kapnak, de vadállat módjára taszítom, rúgom fel őket.
A kis térre jutok, de ott...
A földön...
A földön....
Aranybarna hajszálakat csillannak meg a napfényben.
A végük vörös, ragacsos.
Helena...
A mogyorószínű, fényes szemek, melyekkel mindig belém látott, lehunyva pihennek, mintha csak aludna.
A nyaka...
istenem....istenem....
A nyaka...
Csontig elvágva.
Helena!
A levegő beszorul tüdőmbe, a szemem nem bír mozdulni.
A karjai közt egy feketére égett kis valami... kicsi, elszenesedett ujjak.... csontig égett aprócska arc....
Kisfiam....
Máglyára dobták... a kisfiamat....
Istenem....istenem... úristen....
- Nem, nem, nem, nem! Istenem! – üvöltésem elcsuklik, térdre esek, a körmeim felszakadnak, ahogy a földbe marok. Homlokomat a véres, sáros földre ejtem.
- Istenem....
A vitézek némán fordulnak el, hajtják le tekintetüket.
Nem bírják nézni, ahogy uruk zokog.
Emberek, arcok, szavak keringenek körülöttem. Talán órák, talán napok, talán évek, talán életek telnek el.
Beszélnek hozzám, leveleket tesznek elém, hogy aláírjam s pecsétemmel illessem őket, ételt hoznak. Szürke, gomolygó massza mind, mintha egy vízesős mögül nézném őket. nem hallom a hangjukat, nem látom arcvonásaikat. A bor elálmosít, s ha felébredek, újra iszom, amíg aludni nem tudok. Nem akarok ébren lenni.
Mert akkor éreznem, tudnom, látnom kellene: nincsenek sehol. Ők már nincsenek sehol, nem léteznek... És ha az eget is felégetem, ha a világot kiforgatom, ha a lelkemet kitépem és eladom, akkor sem találom meg őket, akkor sem lesznek többé mellettem, akkor sem hallom többé hangjukat, nem látom arcukat, nem érnek hozzám többé.
- Uram...Lordom... Lord Sudbury....
Felemelem a fejemet a boroskorsóból.
Edward áll előttem, mellette egy szurtos képű, rongyos gyerek.
- Bocsáss meg, hogy zavarlak, uram, de megjött a király válasza... – kérdő tekintetemre zavarba jön – Khm... igen, értesítettük őt a nevedben a történtekről. A szolgája most ért el hozzánk, 3 hétbe telt neki az út... De azt írja, nem tudni, ki küldte a gyilkosokat, lehet, hogy Henry király volt, de bizonyíték nincs, így ellentámadást nem indíthatunk. De fájdalmadban osztozik, azt írja. Maradj nyugodtan, szolgákat küld majd, a legjobb szakácsait is, és báljába elvár téged, hogy nemes kisasszonyokkal ismerkedhess.
Fájdalmamban osztozik.
A fiúra nézek, aki visszariad a tekintetemtől.
- Beszélj!
- Én..én csak... – dadogva, könnyekkel a szemében hadar – én csak elbújtam akkor, mert... Egy nagy, 12 láb magas fekete démon vezette a csapatot, a teste félig farkas volt, és éles karmai voltak, azzal hasított fel mindent... És ő vezette a szörnyeket, ő meg csak hátul maradt és nézte őket, mintha unatkozna... De a kisbabát ő dobta bele a tűzbe, csak belehajította, mint egy darab fát... És amikor Lady Helena sírt és kiszedte a babát, a fekete démon elkapta őt, és kinevette, és elvágta a torkát...
Falhoz vágom a poharamat, hogy a zaja elnyomja a fiú hangját.
Hallgass! Hallgass már...Minden szavad.... Öl.
„Mintha unatkozna.”
A király osztozik a fájdalmamban.
- Edward, hívd össze azokat, akiknek veszteségük van. – szólalok meg rekedten. -Felfegyverkezve jöjjenek.
A vakító nap fénye élesen mar a szemembe, ahogy kilépek az udvarra.
Az égen felhők, madarak, színes levelek kergetőznek, mintha semmi sem történt volna.
Porszemek vagyunk...
Lassan lépek az oltárhoz, térdet, fejet hajtok, behunyom a szemem.
Nem érezlek, Uram.
- Életem a tiéd volt, Uram. Kárhozott ajkaimmal többé nem ejtem ki neved, többé nem szólok hozzád s nem foglallak imába, mert ölni megyek. Ha elvetted őket tőlem, vigyázz rájuk, ahogy én már nem vigyázhatok soha, mert nincs helyem már mellettük az égben. Ölni megyek, Uram, teremtményeid szívét fogom kitépni a te mindent látó tekinteted előtt.
Felállok, s újra az égre nézek, utoljára.
Ha véget akarsz vetni életemnek, és magadhoz akarsz szólítani, tedd most, mert aztán már csak a pokolra dobhatsz. Én nem vagyok Jób.
Az ég hallgat, nem sötétül el, a lovak nyerítenek csak fel, ahogy érzékeny orrukkal megérzik gyilkos szándékom.
- Lóra!
Céltalanul vágtatunk, hajszolom éjszín lovamat, érzem, ahogy a habos izzadtsága áztatja a lábamat. Láncingem véd csak, páncélból csak pár darabot öltöttem fel, a vállamat s az alkaromat borítja csak. A kényelem fontosabb az erdőben. Sisak takarja el az arcom, nem akarom, hogy az őszi napsugár szemembe sussön, arcomat melegítse. Ez a Nap látta, ahogy meggyilkolták Helenát és Williamet – mégis ugyanúgy ragyog azóta is.
Véget értek a nyomok, az erdő hallgat, az emberek mintha megvakultak volna – senki nem látott semmit, mintha sosem járt volna idegen harcos a közelben.
Egyetlen kapaszkodónk a kisfiú meséje – de hát egy 12 láb magas, fekete szörnyeteget üldözzek? A számomra ismerős vidéket is rég elhagytuk már, itt minden domb, fa, szirt idegen. Merre tovább? Fájdalmam nem irányít, hiába várnám, hogy égő nyílként lebegve előttem mutassa az utat, vagy ösztönöm vezessen. Hiába a bosszúszomj... csak tehetetlenül állok, s nem tudom, merre keressem azokat, akik elvették tőlem a fényt.
Lónyerítés, férfiak beszédének zaja hallatszik a fák mögül.
Tisztásra érünk, ami mellett tiszta vizű patak csobog: kulacsainkat feltölthetjük végre.
Körben férfiak fekszenek, iszogatnak, pihennek, beszélgetnek, lovaik távolabb legelésznek. Külsejük marcona, válluk széles, többjüknek is sebhelyek torzítják arcát. Vannak köztük egész fiatalok és érettebbek is, vörös hajú írek és durva arcvonású skótok. Szememet összehúzva figyelem őket. Sokuk könnyebb páncélt visel, néhányuk ócska láncinget, van, aki egyszerű, kopott, foltos vászonruhában üldögél. Fegyver mindegyikük közelében van, de ez sem egységes, tőröket, kardokat, buzogányokat látok. Zászló, címer sehol, tehát nem valamelyik király csapatához tartoznak. Zsoldosok lehetnek, s mint olyanok, a vidék legjobb ismerői.
A szedett-vedett csapat legfigyelemreméltóbb tagja felé fordítom a tekintetem.
Arcát nem látom szemébe hulló sötét hajától. Vállain ezüstszínű farkasbunda, testére fekete, erős bőr ruházat simul. Egy farönkön ül, és rövid, éles csillogású pengéket tisztít egy ronggyal. Mozdulatai nyugodtak, határozottak – valahogy az egész lénye azt a benyomást kelti: ő itt a vezér.
Edward a fekete ruhás alak elé léptet lovával.
- Mondd meg neved, ismeretlen – szól le hozzá kimérten – Urunk beszélni kíván veled, mit láttál mostanság a környéken.
Mintha meg sem hallotta volna: a férfi fel sem pillant.
- Hallottad, mit mondtam? – kiált rá Edward, immár dühösebben – Válaszolj, ha az uram kérdez.
Mozdulnak a széles vállak az ezüstszínű farkas prém alatt.
- A te urad, nem az enyém.
Edward szemei villámokat szórnak, arca elvörösödik.
- Kutya, ha nem....
- Hagyd.
Hangomra azonnal elhallgat, fejét lehajtva fogja vissza magát.
Odaléptetek a sötét hajú férfihez.
- Igazad van, ez a terület senkié és mindenkié, nem vagy köteles meghajolni előttem. De olyan embernek tűnsz, aki sokat vándorol, és nyitva tartja a szemét s fülét. Felelj kérdéseimre.
Felnéz.
Szürke szeme olyan, akár a viharos ég az óceán felett.. Tekintete egyenes, nem látom a sunyi szikrákat,mint a többi, heverő férfi szemében, akik minket méregetnek.
- Miért tenném?
Mert meg is kínoztathatlak, hogy vallj, mit láttál utadon.
Feje lábszárammal van egy magasságban. Egy pillanat lenne csak:kirántani a kardom és lecsapni a fejét, ahogy tettem azt számtalanszor a csatatéren...Egy villanás az egész. Oldódna mérhetetlen dühöm?
Nem nyúlok kardomért.
- Ha hasznodat veszem, megfizetem szolgálatodat. Csatlakozz embereiddel hozzám, segítsd az utunkat ezen a vidéken, és ha küzdelemre kerül a sor, harcoljatok oldalunkon. Ennyi a dolgotok, és ha elérem célom, zsák aranyat fizetek nektek.
Gúnyos szikrák gyúlnak ki a sötétszürke szemekben, ajka apró mosolyra húzódik.
Leszállok a lóról, leveszem a sisakomat, kisimítom izzadt hajamat az arcomból.
Még egyszer rápillantok a férfire, akinek a tekintete most megfejthetetlen fényű, szemünk pár pillanatra összecsap, mint két harcban edzett kard.
- Vigyázz magadra utadon – fordítok hátat, és indulok a folyó felé, hogy megmossam arcomat, aztán induljunk tovább.
Karakter: Hatekada Anzai Megjegyzés: (Arinak) (The End)
Már a felületes, alig alvás határán vagyok, mikor BUMM, valaki szépen telibe trafál. Már kezdeném elküldeni a francba Kazout, mikor leesik, hogy nagyvalószínűség szerint, ezúttal nem a bátyám ébreszt. Így csak halkan mormogok valamit, amit a mellettem fekvő angyalka, akár jó reggelt-nek is vehet, de én magam nem tudom minek szántam. Érzem, ahogy hozzám vackolja magát, és már ölelném át, mikor hirtelen kipattan mellőlem, hogy aztán a következő pillanatban, lendületesen landoljon rajtam. Kissé sokkolva nyitom ki a szemeim, Takie pedig már cibálja is le rólam a takarót. Mennyibe, hogy erről nekem merőben más jut eszembe, mint amire ő gondolhat?
- Anzai! Hétfő van! Már tegnap haza kellett volna már menjek!! Kelj fel, elkésünk az iskolából! – Eh… naaagyon másra gondol! Viszont egész kitartóan próbál felrázni, kár, hogy tök feleslegesen, nekem ugyanis eszemben sincs ma bemenni.
- Nyugi már… - karolom át, és rántom le magam mellé. – Majd leigazoljuk.
- De ezt nem szabad! Én még soha nem lógtam! Anya meg fog ölni! – nyafogja, és kalimpálva próbál szabadulni, hiába.
- Dehogy fog. Egyszer neked is el kell kezdeni. Majd nekem meggyónhatod térden állva bűneid – kuncogok fel, mire a vállamra csap. Ennivalóan édes, mikor így felhúzza magát.
- Hülye! – kapom a kedves jelzőt, de valahogy nem tűnik elég komolynak.
- Nah… ne legyél ilyen ingerült… árt a szépségednek… - hajolok közelebb hozzá, és rögtön az ajkaira is tapadok. Imádom.
- Mhnn.. – Ezt akár ellenkezésnek is szánhatta, mégis könnyedén nyomom le az ágyra, és kezdem el nyalogatni a nyakát. – Ahnnzaihh… - nyögi, ujjacskáit a vállaimba mélyesztve, de inkább érzem cirógatásnak a mozdulatait, így kezdek egyre jobban felizgulni. De ő is, érzem a testét simogató kezeim alatt, hogy egyre erőteljesebben remeg a vágytól.
- Nem bírom! Csodaszép vagy mikor aggódsz. Már is kívánlak… - csókolom meg vadul, és pár pillanattal később, teljesen meg is adja magát. Most mondja valaki, hogy nem vagyok ellenállhatatlan, hehe.
~*~
Végül délutánig tényleg nem engedem el, viszont a lehető legjobban elszórakoztatom magunkat, amit kár lenne tagadnia, piszkosul élvez ő is. késő délután pedig hazaviszem, sűrűn bocsánatot kérve anyukájától, aki látszólag kedvel, mert hamar megbocsát. Viszont nem maradok sokáig, nekem se ártana még tanulni, ha nem is veszem túl komolyan a jogot.
A kollégiumba megyek, hisz hétköznap lévén, már ott a helyünk. Kazuo is nagyban úgy tesz éppen, mint aki keményen tanul, de a tankönyvében, kinyitva egy autós újság hever.
- Látom hajtasz az ötösre – vigyorgok rá, kihúzva előle az újságot.
- Most mond, hogy az autók nem érdekesebbek, mint a vizsgák! – morogja, és követelőzően nyújtja a kezét, de én csak belecsapok, és a saját ágyamra telepedve, lapozgatni kezdek az újságban.
- Nem mondom, de tudok ennél jobbat! – jelentem ki végül, széles vigyorral, amit mindentudóan viszonoz. Teljesen tisztában van vele, kivel töltöttem a mai napom. Viszont pár pillanat múlva, elkomorul kissé.
- Hiroya ma visszajött, találkoztam vele a suliban, és olyan mértékben nyájasan viselkedett, hogy ijesztőbb volt, mint mikor verekedtetek – közli velem száj elhúzva.
- Gondolod, hogy még mindig veszélyt jelent Takiera? – kérdezem dühös aggodalommal. Megvonja a vállát, és visszaveszi tőlem az újságot.
- Talán annyira nem, apa szépen megmosta a fejét, de azért jobb lesz, ha vigyázol rá.
- Mert szerinted ezt nem tenném magamtól – morgom neki, mire békítően felnevet, majd az órára pillantva, felpattan, és készülődni kezd. – Te meg? – kérdezem tőle meglepetten.
- Randim lesz! – közli velem nagy büszkén. – És azt hiszem, én megtaláltam egy lány személyében azt, amit te Takieban!
- Csak el ne rémiszd! – nevetek fel, mire nyelvet ölt, majd a bukósisakját felkapva, kiviharzik a szobából. Fejcsóválva, mosolyogva nézek utána, majd magam elé húzok egy tankönyvet. Holnap vizsga… eh.
~*~
Könnyű, könnyű, fogalmam sincs, itt a kérdést se értem, könnyű, tippeljünk, csak jó lesz, könnyű… Hát, egész jól megy a vizsga, mit ne mondjak, a felét tudom, a maradék felét sejtem, a többit betippelem, vagy kihagyom. Ezért jó az írásbeli, az ember bízhat a szerencséjében.
Csak azt bánom, hogy a vizsga egészen elhúzódik, és így egész eddig, nem láttam ma Takiet. Kazou bezzeg álomvilágban él, még a vizsgalapján is kis szívecskék vannak, a válaszokat meg lenézte rólam.
Mikor végre végzünk, rögtön sietek át a suli másik szárnyába, ahol reményeim szerint, belebotolhatok kis kincsembe. Sikerül is, ám olyan valakibe is, aki egyáltalán nem szívesen látok viszont. Hangtalanul sietek Takie mögé, így csak Hiroya vesz észre, de gunyoros vigyorát nem törli le, csak innentől már nekem címzi.
- Befutott a testőr – jegyzi meg hűvösen, mire Takie megpördül, és ahogy megpillant, már bújik is hozzám, én pedig szorosan ölelve simítom meg a buksiját.
- Mi a francot keresel itt, Hiroya? – sziszegem neki dühösen, mire csak szélesedik a vigyora, és tettetett védekezéssel emeli fel a kezeit.
- Nyugi öcskös, csak azért jöttem, hogy kiiratkozzak az iskolából – jelenti ki, mire döbbenten tátom el a számat. – Apánk tegnap közölte velem suli után, hogy bevesz a cég vezetőségébe, bizonyos feltételekkel.
- Mégis mikkel? – húzom össze a szemem, pedig valójában sejtem.
- Soha többé nem leszek a károdra – húzza el a száját, látszólag nehezére eshetett megígérni, viszont bőségesen kárpótolja a tudat, hogy milyen pozícióba kerül. Tudom jól, mert mindig is attól félt, hogy majd onnan túrom ki én, így elégedettséggel tölti el, hogy megkapta amit akart. Engem pedig cseppet se zavar, sose akartam a cég vezetőségébe tartozni, ahogy Kazou se. Arra pedig mérget vennék, hogy apa így is mindkettőnket támogatni fog továbbra is, még ha nem is kívánunk részt venni a családi vállalkozásban.
- És képes leszel betartani? – húzom fel a szemöldököm kétkedve, mire halkan felmorran, és elfintorodik.
- Ha nem sikerül, annyi a pozíciómnak, tehát kénytelen leszek betartani az alkut. Úgyhogy megkönnyebbülhetsz, mostantól csak a saját hülyeséged miatt fogod elcseszni az életed – azzal, fensőbbséges vigyorral ellép mellettünk, és befordul az igazgatói felé vezető folyosón.
- Akkor… többé nem akar majd bántani minket? – néz fel rám reménnyel csillogó szemecskéivel Takie, mire elmosolyodom, és puhán megcsókolom.
- Hiroyának mindennél fontosabb, hogy megtartsa a helyét, így biztos vagyok benne, hogy nem! – felelem vidáman. Apa tudta, mit csinál. Kincsem hasonlóan felszabadultan mosolyodik el, de azért még mélyen pirul, a csók hatására.
- Ennek nagyon örülök, olyan boldog vagyok, hogy már nem gonoszkodhat veled! – bújik hozzám, és én is megkönnyebbülten ölelem át, törékeny kis testét.
- Gyere, hazakísérlek, csak előtte menjünk még el valahová – fogom meg egyik kezecskéjét, és kezdem vezetni magam mögött.
- Hová? – pislog nagy szemekkel, de közben figyelmesen lépeget, nehogy megbotoljon valamiben.
- Majd meglátod! – fordulok hátra, sejtelmes mosollyal.
Már kezd alkonyodni, mire elérjük a célomat, és mikor Takie megpillantja a folyópartot, ahol találkoztunk, boldogan elmosolyodik. Tényleg nagyon szép látvány, ahogy a narancssárgás fényben, a virágzó fák, lassan, lágyan hullajtják szirmaikat az ezüstös vízszalagra. Enyhe, meleg szellő fújdogál, hullámzó hatást keltve a zöld fűben.
- Jaj de szép! – sóhajt fel mellettem, én pedig egyetértően bólintok, és továbbra se engedve el a kezét, lehúzom a járdáról a fűre, közvetlenül a part mellé, a bokrok takarásába.
- Gondoltam, megnézhetnénk ezt a helyet, egy kevésbé balszerencsés alkalommal is, mint legutóbb. Bár nem mondom, hogy a találkozásunk szerencsétlenül ért volna véget – nevetek fel, és leülve a földre, az ölembe húzom. Hagyom, hogy átszellemült képpel nézelődjön, én pedig benne gyönyörködöm, míg úgy nem döntök, hogy ennyi nem elég.
Úgyhogy fogom magam, és az álla alá nyúlva, felém fordítom, hogy lágyan, mégis szenvedélyesen megcsókolhassam.
- Ugye tudod, hogy egyvalamiben hasonlítok Hiroyára? – nyalok végig az ajkain, és mikor tanácstalanul nemet int, halkan felkuncogok. – Évekig kitartott az utálásom terén, én pedig hasonló lerázhatatlansággal foglak szeretni téged, még akkor is, ha már annyira nincs ínyedre a dolog! – jelentem ki, csókot nyomva a szája sarkába.
- Talán… annyira nem fogom bánni a dolgot – mosolyodik el, hozzám simulva. – Olyan nem lesz, hogy már ne szeresselek – teszi hozzá, eltökélt hangon, rám pillantva komoly kis szemeivel.
- Úgy legyen! – nevetek fel, és fordítva az álláson, lefektetem a fűbe, és fölé kerekedek. – Mert innen se szabadulsz egy ideig!
Elkerekednek a szemei, és mélyen elpirul, mikor leesik neki, mire is gondolok. Egy pillanatra, mintha ellenkezni akarna, de végül megadóan fonja a nyakam köré karjait, és húz le magához. Hogy én mennyire imádom!
- Gyere menjünk fel, átöltözöl, azután pedig már itt is van az ebéd. – Neki döntöm forró homlokomat az övének, míg ő szorosan hozzám bújik.
- Rendben… - pihegi halkan, kissé még a történtek hatása alatt. Felállunk, és magamban jót kuncogok az igyekezetén, hogy elrejtse nadrágján az árulkodó foltot.
*-*
Ebéd után, Kazou közli velem, hogy elmegy kicsit csavarogni. Magyarán, motorral próbál felcsípni egy csajt. Általában össze is jön neki, csak még az igazit nem találta meg. Nekem ilyen gondom már nincs, hisz Takienál tökéletesebbet, el se tudnék képzelni.
Eddig futó kapcsolatokon éltem, és egyéjszakás kalandokon, de most, hogy Ő itt van nekem, többé már nem eresztem, még a délutáni szieszta idején is, szorosan ölelem magamhoz.
Nyugodtan, viszonylag mélyen alszom, tudva, hogy biztonságban van a karjaimban. Hirtelen viszont, arra leszek figyelmes, hogy valaki apró, bizonytalan puszikkal halmoz el. Motyogok valamit félálomban, majd lassan több éberség költözik belém, és ahogy kinyitom a szemeim, még a számra is kapok egyet. Meglepetten, de örömmel viszonzom kis édesem kényeztetését.
- Hmmm…. Mire fel kapom ezt a nagy szeretetet? Mindenesetre, nagyon finom… - mosolyodok el, és megajándékozom még egy puszival. Pirulva kuporodik össze, és bújik a mellkasomhoz. Hoppá, elfújtam a nagy bátorságot, fene!
- Se….semmi, csak… én… jól esett. – motyogja a pólómnak, remélem ruhadarabom is díjazza a közelségét. Én viszont inkább magamnak akarom, így álla alá nyúlva húzom fel gyengéden, hogy a szemébe nézhessek.
- Szeretlek kicsim… - emelem még feljebb buksiját, hogy a szájára suttoghassam szavaimat. Tekintete elködösödik a vágytól, melyet forró leheletem, és közelségem vált ki, és ugrik egyet a gyomrom, mikor magától kéri a csókot.
Örömmel megadom neki, puhán és szenvedélyesen, éreztetve vele, mennyire szeretem. Szorosan ölelem közben magamhoz, ő pedig ujjacskáival a hajamba túr. Bőröm bizsereg az érintései nyomán, testem szinte izzik, és a lehető legjobban hozzá simulok. Hagyja magát, halkan felnyög, ezzel megadva a lehetőséget a nyelvemnek, hogy a szájába hatolhasson. Nem tudok betelni forró, édes kis barlangjával, puha ajkaival, szinte már falom, ő pedig próbál mindent viszonozni. Törékeny kis teste egészen felhevül, és pihegve állja az ostromomat. Érzem, hogy nem csak nekem akadnak gondjaim lentebbi régiókban, és ez elégedettséggel tölt el.
Zihálva válunk el, és szelíden az ágyra döntve, fölé kerekedek. Gyönyörködve simítok végig kipirult arcán, szinte elveszve fátyolos tekintetében, míg ő engedelmesen simul a tenyerembe. Kiscica. Kezecskéit kinyújtva, az ingem gombjaival kezd matatni, és első meglepettségem után, élvezettel, de beleavatkozás nélkül figyelem tevékenységét. Két kis kezemet felfelé nyújtom, s ingjének felső gombját fogom meg, majd ki is gombolom. Egyre .
- A… Anzai… - suttogja halkan. Felül, így én is követem a példáját, elhelyezkedve vele szemben. Közelebb csusszan, és kis kezeivel, lesimítja rólam az ingem, majd egészen végigmér. Nem bírom tovább, mikor még közelebb húzódik, azonnal a karjaimba zárom. Halkan, minden bátorságát összeszedve suttog az ajkaimra, forró lehelete még inkább felkorbácsolja a vágyam. – A…Akarom…. Most … tényleg akarlak… Nem félek. Már nem…. – Mélyről jövően felnyögök. Ha a közelsége ütött, szavai úgy hatnak, mint tűzre a benzin literjei. Bal kezemmel végigsimítok a hátán, majd a fenekébe markolok, viszonylag vadul, de úgy, hogy neki ne fájjon. – Ké…Kérlek…
Ez már nekem is sok, köztudottan, nem vagyok kőből. Vissza kell fognom magam, hogy ne lökjem vadul az ágyra. Gyengéden a hátára döntöm, és vágytól izzó szemeimet, az övéibe mélyesztem.
- Biztos… hogy ezt akarod? – kérdezem rekedt hangon.
- I… igen – jelenti ki eltökélten, habár szemecskéiben még látok némi félve felvillanó szikrát. Vigyáznom kell rá, nagyon, mert ha fájdalmat okozok, soha többé nem bízik meg bennem.
Szusszanva hajolok le hozzá, és szenvedélyesen megcsókolom, miközben megszabadítom felsőjétől, és pillanatok alatt, még a nadrágjától is.
Alsója már szépen domborodik, szinte hallom, ahogy farkincája szabadulásért könyörög. Kipirult arccal figyeli tevékenységem, de nem nyúlok utolsó ruhadarabjához, inkább testét kezdem bebarangolni.
Végignyalok nyaka ívén, itt-ott megszívva kissé, közben kezeimmel oldalát, lábait simogatom, épphogy csak érintve belsőcombját, és vágyát. Egyre hangosabban nyögdécsel, kis kezeivel hol hajamat, hol pedig vállaimat érintve, mintha kapaszkodót keresne.
- A…Anzai…ne, ez túl… túl sok – nyöszörgi kérlelően. Halkan felkuncogva hajolok az arcához, és rövid csókot lehelek ajkaira.
- Ez még semmi, kicsim! – suttogom érzékien a fülébe, válaszként egész testében megremeg, és lábait a derekamra fonja. Tompán, fojtottan felnyögök, ahogy nadrágon keresztül megérzem bőre forróságát, és apró merevedését. Zavarnak saját ruhadarabjaim, így kissé arrébb húzódva tőle, megválok az utolsóktól is.
Már meztelenül simulok ismét hozzá, míg őt továbbra is takarja az alsója. Ezen gyorsan változtatok, és pirulva búcsút inthet ruhaneműjének.
Halk felmorranásom, szinte elveszik nyögdécselése mellett, ahogy teljes valónkban érinthetjük egymást.
Átkarolja a nyakam, és lehúz magához egy csókra, miközben vágyam az övének fezsül. Megremeg, én pedig egyik kezemet oldalra nyújtva, az éjjeli szekrényem fiókjában, megkeresem a síkosítót. Nem engedhetem, hogy rossz legyen neki.
Kíváncsian figyeli, ahogy nyomok az ujjaimra, meg tenyeremet a fenekére csúsztatom. Szorosabban ölel, de nem húzódik el. Nyugtatóan kezdem simogatni, néha bekíváncsiskodva ujjaimmal két kis félholdja közé, ő pedig egyre inkább elernyed.
Pár perc után, egyik ujjamat forró testébe vezetem, mire fájdalmasan felnyög, és megfeszül. Csitítva mosolygok le, riadt tekintetébe, és meg is nyugszik. Idáig már egyszer eljutottunk, és ahogy egyre több ujjammal tágítom, ezúttal sokkal hamarabb kezd nyögdösni a gyönyörtől. Teste meg-megvonaglik, kezét arca elé kapja, de hiába, szelíden félrehúzom, és megcsókolom. Nyelvemmel egy perc szünetet se adok neki, miközben ujjaimmal benne dolgozom. Érzem, hogy már nem kell neki sok, de még nem akarom, hogy elmenjen.
Kihúzom belőle ujjaimat, és szaporán emelkedő és süllyedő mellkassal figyelem vágytól homályos tekintetét, kipirult arcát. Mintha csalódottan nyögne fel, és már kérdezne, de megelőzöm.
- Ha tényleg szeretnéd, megteszem – hajolok közelebb hozzá. – De ha csak azért akarod, hogy nekem szerezz örömöt, felejtsd el!
Megszeppenve pislog fel rám, kihalva a határozott keménységet a hangomból. Egy pillanatra felére fordítja a fejét, majd mikor ismét rám néz, szemecskéi már eltökélten csillognak.
- Akarom! – jelenti ki tisztán. – Szeretlen Anzai, és azt szeretném, hogy tedd meg, most.
Elmosolyodok, ő pedig befejezve mondandóját, köldökig pirul, és egész testében oldalra fordulva, a párnába rejti pofiját.
- Én is szeretlek! – duruzsolom a fülébe, majd visszafordítom a hátára, és hozzásimulok. Egyik kezemet a dereka alá tolva, kissé megemelem, míg a másikkal merevedésemet illesztem csábító kis lyukához.
Felgyorsul a szívverése, de nem tesz semmit, mikor kissé előre mozdulva, megérzi magában a hegyét. Felbátorodva, lassan és gyengéden tolom bele magam, amennyire csak tudom, pedig amilyen vágy tombol most bennem, legszívesebben keményen belé vágódtam volna. De nem tudnám bántani.
Így is fájdalmasan nyög fel, és szeme sarkába könny szökik. Lehajolok, és nyelvemmel távolítom el, majd szenvedélyes csókkal próbálom elvonni a figyelmét a fájdalomtól.
Beljebb nyomom magam, és kis híján felnyögök a farkamat körül ölelő, szűk forróságtól. Megtorpanok, nem kezdek rögtön mozogni, csak mikor már érzem, hogy törékeny kis teste kezd elernyedni, engedni a feszültségből.
Ekkor lassan, még nem lökve túl nagyokat, megmoccanok benne. Piszkosul szűk és szorít, de fájdalmas nyöszörgését felváltja a kéjes nyögés, mikor eltalálom azt a bizonyos pontot. Egyre gyorsabban mozgok, közben ott csókolom ahol érem, kezeimmel is a testét simogatva. Jobbomat az ölébe csúsztatom, és rámarkolok lüktető ágyékára, mire felsikkant a gyönyörtől, és nyakamat átkarolva húz magához egy csókra.
Lihegve faljuk egymást, én pedig se a mozgást, se a kényeztetését nem hagyom abba. Nem tudok betelni vele, puha fehér bőrével, vágytól ködös tekintetével, és bensője marasztaló szorításával.
Érzem, ahogy egyre gyakrabban vonaglik meg alattam, és a tehetetlen kéjtől, néha ide-oda csapja a fejét. Nekem se kell már sok, így húzok pár határozottat a kezemmel, és ezzel egy időben, mélyet lökök benne.
- Ah…Anzaih… - Nevem nyögésbe fullad, majd felsikolt, és teste megfeszül, ahogy a gyönyör végigcsap rajta, megtöltve kezemet az élvezetével. Látva az orgazmustól felragyogó pofiját, és ahogy megérzem izmait merevedésem köré szorulni, már én se bírom tovább, egy mély, jóleső nyögéssel engedem el magam benne.
Lihegve rogyok rá, majd mielőtt kinyomnám belőle a szuszt, kihúzódva belőle, mellé hengeredek. A gyönyör utóhatásaitól, még mindig reszkető kis testét magamhoz húzom.
- Szeretlek – motyogom neki halkan.
- Én… is téged – pihegi hozzám bújva, fáradt hangon. Arcomat tincsei közé fúrom, és birtoklóan átvetem rajta egyik lábamat. Kényelmesen elfészkeli magát, és hamarosan érzem, ahogy légzése kezd egyenletessé válni.
Én is lehunyom a szemem, és annak ellenére, hogy nem rég pihentünk, kimerülten követem álomországba. Még oda is, hisz többé nem eresztem el!
Miután végül mindent elfogyasztott, legnagyobb megelégedésemre, szorosan hozzám bújik, alaposan elvackolva magát a karjaimban. Én pedig szelíden megcsókolom először a buksiját, majd a homlokát, az orrát, a szája felett, végül a lényegre térve, a szájára is.
Hangosan belekuncog a csókba, majd kezecskéit az arcomra simítja, hogy mélyíthessük a csókot. Elégedetten tolom át nyelvemet a szájába, érzékien simogatva vele az övét, viszonzásra sarkallva. Testével közelebb nyomul, bújik, mint egy kiscica. Az én kiscicám!
Képtelen lennék most már elengedni, hozzám tartozik, és megvédem! Azt akarom, hogy mindig boldog legyen, hogy mindig szerethessem. Remélem ő is így érez…
Egyre jobban simul hozzám, de én gondolok egyet, és a csókot megszakítva, vidoran rámosolygok. Mintha kissé zavarba jönne, pedig nem ez volt a célom.
Kezemet az arcára siklatva, apró puszikat hintek először a szájára, majd az egész arcára, ő pedig hangosan, csilingelő hangon felnevet.
- Csikis! – tolja el az arcomat kacagva, mire halkan morogva eljátszom neki a sértődött, harapós kutyát, akinek más vágya sincs, minthogy alapos csikizéssel helybenhagyja a cicuskáját. Ő pedig hangosan, szívet melengetően nevet, mérhetetlen örömet okozva ezzel nekem is.
- Szeretlek… - suttogom a füléhez hajolva, ő pedig ugyan így tesz.
- Én… én is szeretlek… - feleli kissé bátortalanul, de érzem, hogy őszintén gondolja, és fogalma sincs, hogy ezzel mennyire boldoggá tett.
Ismét mélyen megcsókolom, és lendületesen viszonozza, végül a levegőhiány miatt válunk csak el. Lassan felállok az ágyról, és a szekrényhez sétálok, hogy ruhát adjak neki. Tiltakozik, de én ragaszkodom hozzá, hogy az enyémeket vegye fel, szörnyen édes bennük.
Mikor aztán magár húzkodta őket, jót nevetek az itt-ott lelógó ruházaton, de azárt segítek neki felgyűrni a pulcsim ujját.
- Na gyere. Lemegyünk, szétnézünk a birtokon. A lovakat hátul, még nem is láttad… - már fogom is meg a kezét, de megtorpan.
- Lovak? – kérdez vissza kissé rémülten.
- Mi a baj velük? Nem szereted őket? – fordulok felé kérdőn.
- De…de, nagyon szépek, csak olyan nagyok…. Kicsit …. Félek tőlük….
- Nem kell közel menned hozzájuk. Messziről is nézheted őket. – ölelem magamhoz, akadozó válaszát hallva, és a hajába borzolva, durcás pirulást váltok ki belőle. Milyen édes…
- Összekócoltál…
- Sebaj, így is gyönyörű vagy. – hajolok le, és csókolom meg gyengéden. – nyami…
- Jól van. De tényleg nem megyek hozzájuk közel. Esetleg…. – mútaó ujját a szájára téve, alaposan elgondolkodik, fogalma sincs róla, hogy milyen cuki. Azannya… mindjárt rá vetem magam!
- Esetleg? – kérdem kíváncsian, addig se mással foglalkozok.
- Van pici paci? – kérdezi agy, csillogó szemekkel, mire hangosan fenevetek. Pici paci? Mennyibe, hogy nem a pónikra gondol?!
- Pici paci… - visszhangzom fuldokolva a nevetéstől.
- Most mi az? – halkul el egészen, és mintha kissé elszégyellné magát, nem mintha lenne miért.
- Nem inkább kiscsikó? - röhögök még mindig, lassan már a hasamat fogva. Hogy tudta ezt ilyen ennivaló arcocskával kérdezni?
- Akkor az…. – csücsörít durcásan, köldökig elpirulva.
- Jól van, semmi baj…. – ölelem magamhoz megint.
- Ez akkor is gonof volt, Anzai… - Kapok egy apró ütést a hasamra, és durcás pofját nézve, csak mosolyogni tudok.
- Tudod, hogy Szeretlek… - csókolom meg. – Picipacim…
- Anzaiii!!! – kiált a számba, de nem tehetek róla, nem bírtam ki. Végül mindketten felnevetünk, és mikor összeszedjük magunkat, elindulunk, hogy megmutassam neki a birtokot.
Az egyik kedvenc helyemet, a tavat már látta, most megmutatom a másikat, az istállót, és a hozzátartozó mezőt. Kezecskéjét fogva, szelíden húzom magam után a legelő kerítéséhez, de mikor nyitnám ki a kaput, megtorpan.
- U… ugye nem akarsz bemenni hozzájuk? – pillant fel rám riadtan.
- Miért ne akarnék?
- De… de… de…
- Jól van – hajolok le hozzá egy puha csókra. – egyáltalán nem muszáj bejönnöd!
- De én azt se akarom, hogy te be menj! Mi van, ha megtaposnak? – aggódva pislog a távolabb legelésző lovak fel, én pedig halkan felnevetek.
- Kicsi Takiem, én közöttünk nőttem fel, nem ez lesz az első alkalom, hogy bemegyek hozzájuk!
- Tudom, de… - pici szája lefelé görbül, én pedig mosolyogva hajolok le hozzá.
- Csak figyelj, azt is megmutatom neked, hogy kell szőrén megülni a lovat, meg kiscsikókat… akarom mondani pici pacikat is idehívok.
Habár kijelentésem első felével nem igen nyugtattam meg, a másodikkal már mosolyt csaltam a pofijára.
Végül átugorva a kerítésen, füttyentek egy nagyot, és hamarosan ki is válik a többi ló közül az enyém, egy fekete herélt, és sebes vágtával indul meg felém, majd nagyot horkantva lefékez előttem, és búsa fejével rögtön bökdösni kezd, várja a finomságot.
- Hé, hé, Mokka! Nyugodj meg öregem, most nincs nálam semmi! Sajnálom, majd nemsokára hozok neked valamit. – Csalódottan prüszköl egyet, de azért készségesen felém fordítja a hátát, mikor nyakát megpaskolva mellélépek.
Felpattanok a hátára, és Takie felé fordulok, aki szája elé kapott kezecskékkel, riadtan figyel, Nem akarom megijeszteni, így nem megyek közelebb hozzá, és csak lépésben sétáltatom Mokkát pár körön keresztül, majd leugrok róla.
- Ne legyél ennyire megszeppenve, egyáltalán nem veszélyes – mászok át a kerítésen, és huppanok le mellé, ő pedig azonnal hozzám bújik.
- De olyan nagy! – jelenti ki makacsul, és nem engedi, hogy kissé eltolva magamtól, a szemébe nézzek.
- Jól van, jól van, értem én. De hidd el, hogy csak hirtelenjében tűnik veszélyesnek a dolog, és ahogy hozzájuk szoksz, már meglenni se bírsz nélkülük. – felelem nevetve, és végre kihúzza a buksiját a pulcsimból, és tétován a kerítés mellett, kíváncsian álldogáló lovam felé pillant.
- De nem harap?
- Nem tigris.
- És nem tapos el?
- Ha nem mész a lába alá.
- És nem rúg fel?
- Ha nem mész mögé és rángatod meg a farkát.
- Megsimogathatom?
- Naná!
Elmés diskurálásunk után, kissé bátortalanul ugyan, és erősen szorítva a kezemet, hagyja, hogy Mokkához vezessem, és kis kezét a ló puha orrára helyezzem.
- Jaj de selymes – mosolyodik el, és halkan felkacag, mikor Mokka a tenyerébe fúj. Végül egészen felbátorodik, és még a nyakát is megsimogatja, de mikor lovam csap egyet a farkával, hogy elüldözze a bogarakat, riadtan ugrik vissza a karjaimba.
- Ne aggódj, csak elüldözi az őt zavaró kártevőket.
- Akkor nem én csináltam rosszul valamit? – pillant fel rám aggódva, és mikor nemet intek, vidáman elmosolyodik. – Anzai, most már megmutatod a kiscsikókat?
- Persze! Gyere, ők még benn vannak az istállóba.
Megfogom a kezecskéjét, és bevezetem a hatalmas, tágas épületbe, és az egyik boksz előtt, megállok vele.
- Ő most a legkisebb – mutatok egy csetlő-botló kis pejre, aki szorosan anyja mellől pislog ránk.
- Juj, de édes! – suttogja Takie halkan, meg ne ijessze az apró jószágot, aki némi bátorságot gyűjtve, közelebb óvakodott hozzánk. Mikor aztán karnyújtásnyira ér, Takie kezecskéjét megfogva, lassan a pici paci fejére teszem, majd a sajátomat elhúzva, figyelem, ahogy simogatni kezdi.
Bájos pofija egyre inkább felderül, és gyönyörű mosoly terül el rajta, öröm nézni a boldogságát. Pár perc múlva visszahúzza a kezét, és sugárzóan felmosolyog rám.
- Köszönöm, Anzai!
- Máskor is! – lehajolok hozzá, és lágyan megcsókolom, de mozdulataimba egyre több szenvedély vegyül, ahogy magamhoz húzom.
- Anzai… - nyekken fel halkan, mikor magammal húzom, és vele együtt bedőlök egy mezőillatú, puha szénakazalba.
- Nem tehetek róla, túl gyönyörű vagy! – vigyorgok bele a csókba, és az ölembe ültetem. Szívesen meglovagoltatnám, de nem akarom megijeszteni, csupán forró csókra húzom magamhoz. Nem fogom magamévá tenni, amíg ő nincs kész rá, de a kényeztetés nincs megtiltva, így kezemet ágyékára vezetve, hangos nyögést csalok elő belőle.
- Anzai… ne… itt… - hangja nyöszörgéssé halkul, mikor kezemet a nadrágjába dugva, megmarkolom éledező farkincáját, és gyengéden kényeztetni kezdem.
- Ennél jobb helyet, el se tudok képzelni – duruzsolom a szájába, szenvedélyes csókkal fojtva belé a hangját, mely egyre hangosabb lenne, gyorsuló kézimunkám hatására.
Huh, basszus, nyögdécselésétől, és önkéntelen csípőmozgásától az ölemben, én is alaposan kemény vagyok már, szívesen lennék már benne, de nem fogom felhozni, majd szól ha készen áll. Inkább csak gyorsítok kemény farka simogatásán, néha a heréit masszírozva, közbe pedig hol ajkait, hol nyakát vagy arcocskáját csókolgatom, de nem adok neki egy perc nyugtot se.
Hangosan nyögdécsel, kis kezeivel a vállamat markolja, és ahogy erősebben rámarkolok, könnyű kis teste megremeg, majd fejét hátravetve nevemet sikoltja a kéjtől. Uh…. Majdnem elmentem ennyitől.
Zihálva borul a vállamra, és szapora légvételekkel próbálja szabályozni szívének örült kalapálását, amit ruhán keresztül is tökéletesen érzek.
- Anzai… - motyogja maga elé, majd kába szemecskéjével felpislog rám. Elmosolyodok, és gyengéden végig nyalok szája ívén. Kezemmel még mindig farkacskáját tartom, hagyom, hogy élvezetének bizonyítéka végigfolyjon rajta, míg másik kezemmel remegő kis testét ölelem magamhoz.
- Szeretlek! – duruzsolom a fülébe, ő pedig nyakamat átkarolva bújik hozzám.
- Én… is téged! – lihegi köldökig pirulva, le-le pillantva az ölembe és a nadrágjában elvesző kezembe.
Kérdésemre megfeszül alattam, és kicsi szája, mintha legörbülne kissé. Megijedt.
Hirtelen egy könnycsepp is kibuggyan szeme sarkából, és azonnal visszafogom magam, elhúzódok tőle. Aggódva hajolok fel hozzá, és pár izzadt tincset simítok a ki a pofijából. Mekkora barom vagyok, nem elég amit ma kapott, még én is bántom? Hiába lüktet merevedésem fájdalmasan a kielégületlenségtől, szemben sincs megtenni, ha ő nem akarja.
-Mi a baj? Ennyire félsz? – suttogom neki halkan. Félek, ha hangosabban szólnék, rekedt lenne a hangom a vágytól.
-Nem… nem tudom… megtenni. – pityergi ijedten. Próbálom csitítani, és közben magamat is lenyugtatni egy kissé csalódott sóhajjal. Gyengéden megcsókolom, ő pedig igyekszik minél jobban viszonozni. De édes, kárpótolni akar, pedig igazán nem tehet róla, én kívántam sokat elsőnek.
-A… Anzai…- motyogja alig hallhatóan, és köldökig elpirul.
-Igen kicsim? – nézek a szemeibe, de talán nem sikerül eléggé titkolnom a bennem tomboló vágyat. Lassan el kéne mennem könnyíteni magamon a fürdőbe.
-És… és ha én is neked…. Amit….
-Nem muszáj ha nem akarod. – válaszolom halkan, elmosolyodva az igyekezetén, de talán nem elég őszintén. Nem akarom, hogy olyat tegyen, amit később megbán.
-De én… szeretném… - suttogja halkan, és zavartan játszik egyik hajtincsemmel.
-Biztos? – kérdem kétkedve, de ő csak bólint. Elmosolyodok, majd leheveredve róla, mellé fekszem, ő pedig tétován rám.
Félénken csókol az ajkaimra, én pedig viszonzom és megnyalom alsó ajkát, és remegő testét kezdem simogatni.
Igyekszik leutánozni nem rég tett mozdulataimat, a nyakamnál kezdi, és halva jól eső sóhajomat, kissé bátrabban folytatja, lejjebb haladva. Végig puszilja kulcscsontomat, még mellbimbóimmal is eljátszik. Mikor azonban eléri ágyékomat, elkerekedett szemecskékkel mered izgalmamra. Látva, hogy őt figyelem, mélyen elpirul, és mivel lesüti a szemét, nem láthatja vidám mosolyom. Szörnyen édes, mikor ilyen tétova.
Végül egyik kezével félénken megérint, és kis híján felnyögök, mikor kicsi tenyerébe simul férfiasságom, ő pedig elnyílt ajkakkal figyeli.
-Takie… - suttogom vággyal teli hangon, és puha hajába túrva, bátorítom kissé. Kidugja rózsaszín nyelvecskéjét, és végig nyal saját ajkán, majd megnyalintja merevedésem végét. Erre már képtelen vagyok visszafogni nyögésemet.
Felbátorodva hajol rám még jobban, majd tompán felnyög, mikor felhúzom, majd fordítva magamra fektetem, hatvankilences pózban.
Számba veszem farkincáját, mire kéjesen felnyög és megremeg, majd ő is folytatja az én kényeztetésem. Egyre bátrabb, már a heréimet masszírozza, miközben makkomat nyalogatja és szívogatja. Néha megvonaglok alatta a gyönyörtől, ahogy az övé is rajtam. Hangosan, és mélyeket sóhajtok, ahogy egyre közelebb érek a beteljesüléshez. Végül egyszerre ér el minket az orgazmus, és megtöltjük egymás száját.
Megfordítom, és szaporán kapkodva a levegőt, felhúzom egy csókra, így keveredik szánkban az élvezetünk. Mikor elengedem, mosolyogva figyelem a szája szélén maradt kis anyagot.
-Mi… mi a baj? – kezd hebegni pirulva.
-Semmi, csak még a pofid is olyan lett. – válaszolom mosolyogva, majd letörlöm, és újból megcsókolom. – Szeretlek.
-Én is szeretlek Anzai… - bújik hozzám fáradtan, és izzadt, forró testünk egymáshoz simul. Magamhoz ölelem, és hallom, amint hamarosan lelassul , egyenletessé válik a légzése. Elaludt.
Felsóhajtok, és szememet lehunyva, én is átadom magamat a fáradtságnak
Arra ébredek, hogy a kezem, melyet Hiroya kicsavart, eléggé sajog. Az éjjel nem igazán foglalkoztam vele, de most nincs más, ami lekösse a figyelmem. Lepillantok Takiere, aki a mellkasomhoz bújva, nyugodtan szuszog, és átjárja bensőmet a melegség. Gyengéden arrébb tolom, és kimászok mellőle. Betakarom, csókot nyomok a homlokára, és megcélzom a fürdőszobát.
Jó ideig áztatom magamat a zuhany alatt, de fejem tompa marad, nincs kedvem agyalni semmin. Néha ugyan eszembe jut, hogy Hiroyával még nem rendeztük le a dolgainkat, mikor kezembe fájdalom nyilall.
Végül elzárom a csapot, és kissé megtörölközve, de csöpögő fejjel magamra kapok egy nadrágot, és belépek a szobába. Pici pirulósam még mindig húzza a lóbőrt, így halkan kilépek, és bezárom magam mögött az ajtót.
Lecaplatok a konyhába, hogy összeüssek valami reggelit neki, út közben pedig Kazouba botlok, aki álmos szemekkel bambul rám, majd szélesen elvigyorodik.
- Nem szokásod ilyen korán fenn lenni, és még kipihentnek is látszani. – nevet fel vidáman. – Csak nem jó éjszakája volt valakinek?
- Hülye! – morgom neki bosszankodva, majd félretolom az útból, de rossz kézzel, felszisszenek a fájdalomtól. Bátyám azonnal elkomorul, és megragadja a kezem.
- Miért nem merevítetted még ki? – kérdezi szemrehányóan, majd behúz a szobájába, és az ágyára nyomva, előkotorja az elsősegély dobozt, majd szakértő módon kötést csinál a csuklómra. Beletörődve hagyom, majd morogva konstatálom, hogy már nem is olyan rossz, miután végez. Nem szeretem, ha igaza van, mert…
- Há, megmondtam, ugye? Így már is kevésbé fáj nem igaz, öcskös? Igazán hallgathatnál néha rám, ha már én vagyok az idősebb, és különben is….
- Persze, persze, drága bátyám! – szakítom félbe vigyorogva, már az ajtóban állva, majd gyorsan otthagyom. Mindig túlságosan elbízza magát, ha valami őt igazolja.
A konyhában összeütök egy palacsintát, majd előkotrok egy tányérnyi epret, remélem mindezt szereti. A gyümölcs mellé nyomok tejszínhabot, majd egy tálcára pakolok mindent, némi frissen facsart narancslével, és elindulok felfelé.
Szerencsésen feljutok a szobámhoz anélkül, hogy bármi a földön landolna, majd nagy koncentrálások közepette, még az ajtót is kinyitom.
Takie már ébren ücsörög az ágyon, és megkönnyebbülés suhan át zavart arcán, mikor meglát. Ugye nem hitte, hogy csak úgy itt hagyom?
- Jó reggelt, álomszuszék! – lépek mellé mosolyogva, és az ölébe helyezem a tálcát. Elkerekedett szemecskékkel szemléli meg a választékot, majd rám pillant.
- Ezt nekem csináltad?
- Persze, ki másnak? – ülök mellé, majd eldőlök az ágyon, és félrebillentett fejjel figyelem. – Nem harap, egyed csak! – nevetek fel, tétova arcát látva.
Lesüti a szemét, és mélyen elpirul, de azért hozzálát az evéshez. Egyre élénkebben falatozik, látszik rajta, hogy azért éhes volt már.
Mikor az eperhez ér, felcsillan a szeme, és olyan áhítattal veszi kezébe az egyik darabot, hogy vidáman felkuncogok. Felkapja a fejét, és félszegen elmosolyodik.
- Nagyon szeretem – jelenti ki pirulva, majd bekapja a gyümölcsöt, de közben magára keni a tejszínt. Felülök, és közelebb hajolok hozzá. Pirulva, kérdőn néz fel rám. Elvigyorodom, és lenyalom szája széléről az édességet. Félrekapja a pillantását, de nem húzódik el, hagyja, hogy megcsókoljam. Mélyen és gyengéden ízlelgetem, szájában még érzem az eper édes ízét.
Majd visszahúzódom, hogy tudja folytatni az evést.
- Így én is szeretem – nevetek fel, majd visszadőlök. Mikor nem hallom, hogy folytatná az evést, meglepetten rá pillantok. Letörten bámul rám, pontosabban a kezemre.
- Ez…tegnap történt, ugye? – néz a szemembe szomorúan. Sóhajtva felülök, és bekötözött kezemet a hátam mögé rejtem. Tudom már, miért nem raktam rá tegnap ezt a vackot.
- Akkor, de ne nézz így, semmi bajom – hajolok közelebb hozzá, majd puszit nyomok az arcára, és felállok. – Egyél nyugodtan, aztán ha akarsz fürödj le, keresek törcsit.
A szekrényemhez sétálok, és kis híján belebújok. Nem tudom tegnap Kazou hová tette azokat, amiket akkor akartam neki vinni, mikor Hiroyát nála találtam. Márpedig a többi szinte el van ásva. Végül diadalmasan kiemelkedek a szekrényből, kezemben egy törölközővel.
Megfordulok, és el is ejtem. Takiem nem csak hogy továbbra sem folytatta az evést, de pityeregve félre rakta a tálcát, és most térdeit felhúzva, és átkarolva lapul az ágyon.
Pár lépéssel mellette termek, és apró testét magamhoz húzom. Meztelen mellkasomnak dönti a buksiját, és úgy bújik, mint egy anyátlan kiscica.
- Mi a baj? Mond, hogy nem a kezem miatt vagy így elkenődve! – sóhajtok fel.
- De…de hát …miattam történt – szipogja halkan.
- Ne okold mindig mindenért magad! – szólítom fel határozottan. – Mi lenne, ha néha mosolyognál is miattam, nem csak sírnál?
Erre már felkapja a fejét, és megtörli könnyes szemét.
- Ne haragudj, igyekezni fogok!
- Baka! – nevetek fel, és csókot nyomok a buksijára. – Ez nem kötelesség, csupán kérés. Légy vidám, és én is boldog leszek, nem érdekel, mi történik éppen itthon.
Elmosolyodik, igazi, őszinte mosollyal, és hozzám simul. Átkarolom, magamhoz vonva tartom egy darabig, majd kissé eltolom, és a félig még teli tálca felé bökök.
- Fejezd csak be a reggelit, és utána azt csinálunk, amit akarsz. Még csak szombat van, előttünk a hétvége.
- Nem tudom mit meséljek… - hajtja le a fejecskéjét.
- Amit csak akarsz és jónak látsz. Szeretnélek még ennél is jobban megismerni. Te már mindent tudsz rólam… - felelem halkan, és tudom, hogy ezt ő is elismeri.
- Hát… - kezd bele – Az én családom, ilyen megszokott hétköznapi család… anyát és a húgomat nagyon szeretem….
- És az apukád? – kérdezem rögtön, hisz nem kerülte el a figyelmemet, hogy kihagyta a felsorolásból.
- Apát még nem ismered, de talán jobb is…
- Miért?...
- Apával nem jó a kapcsolatom. Sosem volt az. Ő szerinte egy semmire való vagyok. Aki sosem lesz igazi férfi… és igaza is van – nevet fel keserűen. – hiszen olyan béna meg gyenge vagyok…. Szinte már lányos…
- Én ezt nem így látom… - jelentem ki egyszerűen, mire felém fordítja pofiját. – szerintem igen is bátor vagy. Amikor nálatok voltunk akkor is elzavartad Hiroyát, pedig sosem néztem volna ki belőled. Az, hogy gyengébb és elesettebb vagy, az pedig nem számít. Én így szeretlek ahogy vagy.
Elmosolyodok, mikor kiscicaként mászik az ölembe, és mellkasomnak dőlve csodálja az ezüstös tavat. Kezeimmel átkarolom kacsú kis testét.
- Egyszer… - nevet fel hangosan, ám hangjában nincs öröm. - vagyis tavaly képzeld. Az irodalom tanár érettségi előtt megbuktatott.
- Megbuktatott – szólalok fel megdöbbenve. – De miért? Meg akkor te már kijártad volna a sulit?
- Igen… - innentől már komolyabb hangnemre vált. – Azért buktatott meg, mert… nem jártam vele.
- Micsoda? De ilyet nem tehet! – felháborodok, és megfeszülök a dühtől.
- De megtette. Idős férfi volt. 30as éveiben járhatott, bár pontosan nem tudom. Nem akartam vele járni. Jóval idősebb volt nálam nem beszélve arról, hogy… férfi… - összerezzenek, ő pedig gyorsan megfordul, és szemből ül az ölembe. – Ne.. ne haragudj… - hajtja buksiját a vállamra. – Nincs bajom azzal, hogy te férfi vagy… szeretlek Anzai… az… az sem érdekel, ha apám kitagad e miatt. Sze…szeretlek. És ha ettől me… meleg vagyok, az sem érdekel… - szipogja halkan.
- Jól van nincs semmi baj. Nehogy sírni kezdj megint. – nevetek fel, ás gyengéden simogatni kezdem a hátát. – Én is szeretlek…
A légzése egyenletes lesz, és hamarosan halk szuszogása is megüti a fülemet. Hosszú nap áll mögötte, ráfér az alvás.
Gondolataimba merülve figyelem a hold sápadt fényét, amint ezüst fénybe vonja a tó vizét. A könnyű kis test az ölemben, enyhén remegni kezd, hisz a levegő egyre hűvösebb.
Gyengéden felemelem, és magamhoz szorítva visszasétálok a házba. Egyenesen a szobámba megyek, és törékeny kincsemet az ágyra fektetem.
Ahogy ott fekszik, félrecsúszott pulcsimban, kócos hajjal és békés arcocskával, mérhetetlenül kívánom. De eszemben sincs neki esni, mert félek, hogy elijeszteném.
Ahogy mellé ülök, mocorogni kezd, majd álmosan rám pislog, és közelebb húzódik. Nyelek egyet és lejjebb hajolva, rövid csókot nyomok ajkaira.
Amint hajolnék el, ösztönösen, félálomban utánam kap, és ahogy visszahúz, képtelen vagyok uralkodni magamon.
Fölé gördülök, és a fekete szemecskék tágra nyílnak. Négykézláb állok felette, és elgondolkodva figyelem csodálkozó tekintetét.
- Ne haragudj. – súgom a fülébe, forró leheletem csiklandozza puha bőrét. – Szörnyen kívánlak, de ha szólsz, leállítom magam.
Kistányér méretű szemeiben megannyi érzelem suhant át, majd dadogva, alig hallhatóan válaszol.
- É…é…én sze…szeretném,…de…de félek.
- Bízol bennem? – nézek rá, pár centi közelségből. Nyel egyet, és bólint. – Akkor csak engedd el magad.
Érzem, amint a feszültség szép lassan elszáll belőle, és ahogy a nyakára hajolok, halkan felnyög. Pedig épphogy csak érintettem a számmal.
Elmosolyodok, és megcsókolom a puha bőrt, majd végig nyalok az íven, fel, egészen az elnyílt ajkacskákhoz. Mélyen megcsókolom, és szép lassan viszonozza, egyre bátrabban.
Hátrébb húzódok, és gyengéden lehámozom róla a felsőmet, majd félrehajítom. Ismét megcsókolom, de amint az ingjéhez érek, érzem, hogy a teste megfeszül.
- Nem foglak bántani, ígérem. – suttogom halkan, tanácstalan vonásait figyelve. Hangomat hallva megnyugszik, én pedig századszorra is elátkozom Hiroyát, amiért így megijesztette.
Végül a felsője, és a nadrágja is lekerül róla, és gyönyörködve figyelem hófehér, szaporán lihegő testét az enyém alatt. Mélyen elpirul, és döbbenten felnyög, mikor kezemet végig húzom férfiasságán, a ruhán keresztül.
Vidám szikra lobban a szemeimben, ahogy megérzem, hogy éledezik. Végig húzom nyelvemet a hasán, egyre lejjebb, majd az alsójához érve megtorpanok. Szaporán kapkodja a levegőt, újra és újra felnyög.
Teljesen beindulok a hangjától, de eszemben sincs durván neki esni, ahhoz túlságosan szeretem.
Lassan megszabadítom az utolsó zavaró tényezőtől is, és teljes valójában pillanthatok végig rajta. Arcocskája hihetetlenül piros színt vesz fel, és ha nem fogom meg kezecskéit, ösztönösen takarná el magát.
Pofiját figyelve az ölébe hajolok, és formás farkincáját a számba véve kényeztetni kezdem. Hangosan felnyög, és karját kiszabadítva, a szája elé kapja kicsi öklét. Szelíden elhúzom, és feljebb csúszok egy gyengéd csók erejéig.
- Nem hall meg senki, ereszd ki nyugodtan a hangodat.
Talán még ellenkezne a hangoskodás miatt, de amint újra számba veszem, és nyelvemmel ingerelni kezdem a makkot, képtelen visszafogni kiáltását.
Nem kell sok idő, és egész testén remegés fut végig, és háta ívbe feszül. Forró magja kitölti a számat, és miután lenyelem, végig mérem meztelen, verejtékben úszó testét.
Csillogó szemekkel néz fel rám, a gyönyör még ott izzik a fekete tekintetében.
Nem tudok tovább várni, és ruháimat ledobálva, újra fölé hengeredek. Elnyílt ajkakkal méri végig a testemet és bátortalanul végig simít a mellkasomon.
Szenvedélyesen megcsókolom, és kezemmel ismét élesztgetni kezdem. Én már fájóan merev vagyok, és ha most akarna leállítani, nem kis erőfeszítésembe kerülne engedelmeskedni.
Hamarosan nyögdécselni kezd, és ismét keményen simul a tenyerembe. Tovább cirógatom, majd másik kezemmel végig simítok kerek fenekén, és egyik ujjamat gyengéden belé vezetem. Megfeszül, fájdalmasan felszisszen, és szemecskéibe könnyek gyűlnek.
- Lazíts! Mindjárt jobb lesz! – súgom a fülébe, és figyelemelterelésként megcsókolom, mélyebben, mint eddig bármikor. – Szeretlek! - teszem hozzá gyengéden.
-Éhn...is téged. - nyekegi halkan.
Mikor kissé ellazul, még egy ujjam csatlakozik a már munkálkodóhoz, és szelíden tágítani kezdem. Eleinte a fájdalomtól, majd idővel a kéjtől nyögdécsel, ha lehet, még inkább korbácsolva a vágyamat.
Kész, ennyi! Elfogyott a türelmem.
Ujjaimat kihúzva, széjjelebb húzom a lábait, ás közéjük nyomulok. Merevedésemet a nyílásához érintve, lihegve nézek fel rá.
Szemeiben vágy és némi félelem csillog.
- Mehet? – kérdezem vágytól elmélyült hangon.
Istenem, mond, hogy mehet! Ha azt mondod nem, fogalmam sincs, mit tudok tenni, hogy megfékezzem magam, de nagyon nem akarlak bántani!
