Elrendezgetem a térképeket, hogy holnapra minden rendben legyen. Stafford és Christeson vállalták az elsõ õrséget, így õk most a tûz körül ülnek a többiekkel, Puskás meg nem egyelõre tud aludni a gyorsítóktól, így õ is velük ment, úgyhogy egyedül vagyok. Nekem sincs sok kedvem letenni a fejem, csak az szól mellette, hogy az elkövetkezendõ napokban valószínûleg nem lesz rá túl sok idõm.

Majdnem eldobom a kezemben lévõ térképeket, ahogy valaki hirtelen átölel hátulról és a nyakamba csókol. Nem mintha sokat kellene gondolkoznom, ki a tettes... Messzirõl felismerem az illatát, a mozdulatait, az érintését.

- Brad! – kapom felé a fejem.

- Hm? – vigyorog pimaszul.

- Az Isten szerelmére, megl...

- Senki sincs itt – suttogja a fülembe. – Csak te... – A fülem alá csókol. – ...és én.

Hihetetlen, hogy másodpercek alatt képes elgyengíteni és lerombolni minden ellenállásomat. Finoman derekamat ölelõ karjára simítok.

- Mit... mit keresel itt? Aludnod kéne.

- Nos... Ray feltett nekem egy igen érdekes kérdést.

- Éspedig?

- Kit szopnék le a tisztek közül egy tál spagettiért.

Felvonom a szemöldököm. Igen, ez igazán Rayre vall a pörgõsebb pillanataiban, meg úgy általában, de... azért kíváncsi lennék a válaszára.

- És mit feleltél?

- Természetesen semmit.

Hm... szóval semmit. Talán baromság, de kicsit rosszul esik a dolog.

- Nem kötném az orrára, hogy spagetti nélkül is megtenném a hadnagyommal – dörmögi a fülembe.

Lassan elvigyorodom, mire az arcomra csókol, majd a fülem alá, aztán végigcsókolja a nyakam.

- Brad! – igyekszem eltolni magamtól vigyorogva.

- Felejtsd el – súgja. – Ha kaját nem is kapok érte...

Mire feleszmélek, már megfordulva, a Humvee oldalának döntve találom magam. Még reagálni sincs idõm Brad csókjára, már át is tér a nyakamra. Fejemet oldalra billentve engedek nagyobb teret neki, halk sóhajokkal élvezem finom harapdálását és csókjait nyakam érzékeny bõrén. Akármennyire is fantasztikus érzés a közelsége és a kényeztetés, akkor sem tudom kiverni a fejembõl a gondolatot, hogy mi van, ha valaki ránk talál. Nem keverhetem bajba...

- Nyugi, nincs itt senki – súgja a fülembe, kitalálva a gondolataimat.

- Biztos?

- Kételkedsz a megfigyelõképességemben?

Pont az övében? Egy 1 kilométerre lévõ légy zümmögését is képes lenne kiszúrni.

- Ugyan... dehogy – ölelem magamhoz.

Felengedek, ha szerinte nincs a közelben senki, akkor tényleg nincs. Megcsókol, de a kezdeti finomkodás hamar vadsággá fokozódik. Hihetetlen, hogy pillanatok alatt képes kihozni belõlem a féktelen, vad vágyakozást. A mellkasomra markolva húzza el a fejét, finoman az államra harap, majd ismét a nyakamat borítja be forró, izgató csókokkal. Ruhán keresztül harap a vállamra, miközben lassan a nadrágom derekához nyúl, hogy aztán lehúzhassa a combom közepéig.

Lehunyt szemekkel kezdek levegõ után kapkodni, ahogy pólóm alá bújva a mellkasomat és a hasamat sem hagyja ki az izgalmas kóstolgatásból. Lassan lehúzza rólam az alsónadrágot is, nem tudok visszafojtani egy halk sóhajt, ahogy merevedésemre simít. Vigyorogva tér vissza az arcomhoz, forrón megcsókol. Kéjesen nyöszörgök a szájába, ahogy csuklója lassú mozgatásával kezd még inkább feltüzelni.

Lassan hajol el az ajkaimtól, testem izgatottan megremeg, ahogy elém térdel. Ujjai finoman simogatják a combomat, halkan felsóhajtok, ahogy lassan a szájába vesz.

- Brad! – simítok a hajára.

Imádom a haját, de ahhoz túl rövid, hogy most beletúrhassak, így jobb híján a Humvee oldalát kezdem karmolni az édes kínzás hatására. Aztán egész testem megfeszül, ahogy hirtelen kienged a szájából, csípõm magától mozdul egyet a hiány hatására.

- Héh, hadnagy, le fog jönni a festék – szólal meg.

- Brad... kérlek... – nyöszörgöm.

- Hogyan? – hajolok közelebb, forró lehelete szinte éget.

- Baszd meg... – lehelem elkínzottan.

Megkönyörül rajtam, lehunyt szemekkel sóhajtok fel, ahogy újra szája nedves forróságába kerülök. A kínzásból úgy tûnik elege volt mára, mert ezúttal nem szakítja meg semmivel a kényeztetésemet. Elfojtok egy hangost nyögést, ahogy elélvezek, zihálva kapaszkodok meg a Humveeban. Igyekszem minél hamarabb visszaállítani szapora légzésemet normálisra, és mikor kinyitom a szemem, már mosolyogva áll elõttem. Jégkék szemei csillognak a holdfényben, én meg szinte meg is ijedek magamtól, ahogy szívem hevesebben kezd verni a látványra. Pláne, amikor meg is csókol...

Mit teszel velem, Brad?!

- Remélem, így már jobban fog menni a meló – húzza ki magát édes büszkeséggel.

- Azzal nem lesz baj – mosolygok rá.

Segít visszavenni rendesen a nadrágomat, aztán magához húz egy újabb forró csókra.

- Nemsokára éles tûzben kell akcióznunk – sóhajt fel.

- Tudom. Nem lesz baj, profik vagytok.

Legalábbis remélem, hogy a kedves századosunk sem csinál bajt.

- Veled az élen – simít végig az arcomon.

Hátrapillant, észrevehetett valakit, ezért nem is lepõdök meg, mikor ellép tõlem. Ijesztõ, ahogy érintése helyén furcsa hiányérzetet érzek.

- Aludj, Brad!

Az arcomat fürkészi, csakúgy, mint én az övét. Olyan... fura ez az egész most. Soha nem éreztem még, hogy különösebben ragaszkodnék hozzá, de újabban gyakran tör rám az érzés, hogy szeretnék csak úgy hozzábújni, mellette lenni.

- Jó éjt – bólint végül, majd elindul.

- Jó éjt, Brad – szólok még utána.

Pár perccel késõbb fel is bukkan Puskás, valószínûleg õt halhatta közeledni Brad. Valamit bepakol az ülésére, gondolom kaját szerzett, közben dudorászik.

- Nálad volt a Jeges? – bök fejével Brad után. – Az elõbb láttam valahonnan innen elmenni.

- Aha, kicsit aggódott a százados meg a nyakunkon lévõ éles harc párosítása miatt, de megnyugtattam.

- Nem csoda, én is parázok egy kicsit tõle. Ez a saját fejére is képes lenne légicsapást kérni – röhög fel.

Halványan elmosolyodom. Igaza van.

- Nem lesz gáz – nyugtatom meg.

- Csak nem. Na, durmoljunk egyet, Staffordék totál felpörögtek, azt mondták vállalnak plusz egy órát, úgyhogy van két és fél óránk aludni.

- Remek – mászok be a Humveeba.

Igen, csak remek... Tökéletes akkor lenne, ha Brad is mellettem lehetne.

***

Pont úgy jön ki a váltás, hogy én a reggelt már nem ébredéssel kezdem, hanem csak visszasétálok a Humveehoz. Hamarosan eligazítás, de addig is nem ért egy kis fegyvertisztogatás. Az álcaháló alatt ücsörögve állok neki, hamarosan Puskás is csatlakozik hozzám. Christeson és Stafford még most fordulnak át a másik oldalukra, de ráérnek, majd csak akkor keltem fel õket, ha az eligazítás után is húzzák még a lóbõrt.

- Szerinted mennyire lesz vészes? – szólal meg Puskás.

- Passz – vonok vállat. – Attól függ, mennyi ellenállóba ütközünk, na meg hogy mennyire tudjuk kordában tartani a századost.

- Ja – fintorodik el –, de azért csak óvatosan. A szakasz nem hiszem, hogy repesne a lefokozásodtól.

- Majd igyekszem – vigyorgok rá.

- A tüzérség már a Safwan-dombon van. A túloldalon két iraki hadosztály állomásozik. Amennyire hallom, nincs túl jó napjuk – céloz Keresztapa a távolból hallható ágyú- és géppuskadörgésre. – Most végre megmutatjuk az irakiaknak: nem azért jöttünk, hogy ártatlanokat bántsunk és otthonokat dúljunk fel, de ha harcias kedvû iraki jön szembe, annak csúnyán szétrúgjuk a seggét. Most újabb csíkokat szerezhetnek a vállapjukra, uraim. Nem keveset. Uraim, van egy rossz hírem. A hadosztályi versenyre növesztett bajszokat le kell borotválni, mire az Eufráteszhez érünk. – Elfojtok egy sóhajt. Megint a bajszok. – A zászlóaljunk betartja a küllemszabályt. Végeztünk.

Brad oldalán sétálok ki Keresztapa Humveejának álcahálója alól. Ez volt az elsõ eligazítás az éles háború kezdete elõtt, így a szakaszvezetõknek is részt kellett venni rajta.

- Le akarunk rohanni egy országot, és ezzel jönnek a vezetõink? – kérdezi. – Borotvával?

- Nyugtass meg, hogy magadban tartod a személyes érzéseidet – mosolyodok el.

Egyszerre nézünk a másikra. Na igen... ez kettõnk számára egészen más jelentéssel is bír.

- Ezt nézzék! – szólít meg minket a valamivel elõttünk sétáló Schwetje. – Leragasztottam az ablakokat, hogy sötétben is nyugodtan bekapcsolhassam a laptopomat – mutat a Humveera. – Jó, mi?

Kétkedve meredek a jármûre, és a nyelvemre harapok, mielõtt még meggondolatlanul közölném a századossal, hogy ennél nagyon faszságot nehezen csinálhatott volna. Gondolom az õ logikájának az már túl bonyolult, hogy ha az ellenség nem lát be, akkor õ sem lát ki...

- Hogy rézitek magatokat a történelmi pillanat elõtt? – áll az utunkba Griego, kezében egy kamerával.

- Megvannak már az új elemek az infraszemüvegeinkbe? – néz bele Brad a kamera lencséjébe.

Elfojtok egy mosolyt.

- Ez igazán nem volt szép – teszi el Griego a kamerát. – Nem az én hibám, hogy akadozik az ellátás.

- Már elnézést, de úgy tudom, te vagy a felelõs a beszerzésért, és az éjszakai bevetéshez haladéktalanul szükségünk van elemekre – mordul rá Brad.

- Valami NGY-tõl örökölten meg ezt a tisztet, aki nagy szart hagyott maga után.

Látom Braden, hogy megint vitába szállna, ezért finoman a karjára teszem a kezem. Rám pillant, aztán vissza Griegora, de nem szólal meg, inkább csak ellépve mellette folytatja az útját.

- Tudjuk már, hogy ki kísér? – lép hozzánk McGraw százados.

Jogos a kérdés.

- Százados! – fordul vissza Brad Schwetje felé.

- Tankot vagy helikoptert kapunk? – kérdezi McGraw.

- Háát... – nyökögi Schwetje.

- Ki fog kísérni? – kérdem homlokráncolva.

- Néhány órája kaptuk a híreket. Nem kísér minket se tank, se helikopter a határra.

Megrökönyödök. Semmi kíséret?! Páncélozatlan, nyitott Humveekkal küldenek minket keresztül Irakon? És ezt még csak meg sem említi?

- Mi oka volt rá, hogy eddig nem tájékoztatott? – kérem számon.

Széttárja a karjait, és vállat von. És még vigyorog is. Már a nyelvemen van, hogy megmondjam neki, bassza meg, de inkább visszafogom magam, és egyszerûen hátat fordítok neki. Kurva jó kilátások.

- Nincs páncélos kísérõnk. Egyedül kell belépnünk a tûzvonalba. Ezt felejtette el mondani?! – morgom.

- Én is magamban tartom – pillant rám Brad édes félmosollyal.

Megsemmisítõ pillantást vetnék rá, ha képes lennék pont rá úgy nézni. Ráadásul még igaza is van.

- Támogatás nélkül megyünk iraki tankok ellen. Így mindenki meg fog halni! – zendít rá folyamatos összeesküvés-elméletei egyikére McGraw. – Ég veletek! A kibaszott ég veletek!

Felvont szemöldökkel nézek utána. Ha õ mondja...

- Mintha túlpörgött volna, nem? – néz rám Brad.

- Nagy az izgalom – biccentek.

Megérkezik Puskás is, ideje visszatérni a Humveekhoz. Braddel még utoljára egymásra nézünk egy hosszú pillantás erejéig, mielõtt elindulnánk az ellenkezõ irányba.

***

Az út szerencsére rizikó nélkül megy estig. Semmi támadás, semmi fenyegetés, sehol az ellenség. Ez eddig megnyugtató. Nem mintha estére kellett volna elérnünk a határt... De persze a sázados nem látott ki a Humvee kurva leragasztott ablakán, ezért természetesen rossz helyen kanyarodtak le. Szerencsétlen idióta.

- Figyelem, minden Vadász2-es jármûnek. Még egy kilcsi a célig – szólok a rádióba. – Észak felé fordulunk.

Az út roncsok között és mellett vezet, az elõzõ háború nyomai még tisztán láthatóak. Még el sem takarították, de mi már jöttünk a következõre... Szép.

Éjszakára újra megállunk, a határ túloldalától néhány kilométerre. Ide még nem húzódott ki a háborús zóna, úgyhogy ez tekinthetõ a grátisz pihenésnek. A harc csak ezután fog igazán beindulni. A Humveekat egy kisebb-nagyobb dombokkal tarkított területek állítjuk meg, ez plusz biztonságot ad, ha esetleg mégis veszély leselkedne ránk. Nekem viszont az is eszembe jut, hogy ezeket a dombokat még igazán sok mindenre ki lehet használni... Tökéletes rejtekhelyül szolgálhat a nem kívánatos szemek elõl.

Keresztapa tájékoztat minket a holnapi indulás idejérõl, amit tovább is adok a szakaszomnak. Addigra mindenkinek indulásra készen kell csücsülnie a Humveeban. Az õrség is a megszokott. Miután búcsúzóan biccentek a srácoknak, pillantásomat az engem nézõ Brad tekintetébe fúrom. Szemeimmel üzenek neki. Puskás már bõven húzza a lóbõrt az egész napos vezetés után, Christesonék itt vannak... szabad a pálya.

Elég néhány percet várnom az egyik domb takarásában, magas alakja már fel is bukkan a sötétben. Mosolyogva várom, és mikor elém ér, kertelés nélkül húzom magamhoz a nyakánál fogva, hogy hosszan megcsókolhassam.

- Hmm, micsoda lelkes üdvözlés – öleli át a derekamat, aztán rám vigyorog. – Hogy is volt ez a tartsuk magukban a személyes érzéseinket?

- Elõttem kimutathatod – mosolygok rá.

Kezét az arcomra simítja, és közelebb húz magához.

- Elõfordult már olyan, hogy nem tettem? – suttogja az ajkaimra.

- Szerencsére nem – csókolok ajkaira.

Finoman kezdjük csak csókolni egymást, de csak mert Brad nem tud a tervemrõl. Van egy elintéznivaló ügyünk... Fokozatosan mélyítem el a csókot, egyre inkább belelendülve adom át neki a szenvedélyt, amit ébreszt bennem.

- Milyen kis heves vagy – vigyorog.

- Egyelõre kiegyenlítetlen a számlánk – mosolygok rá kacéran.

Idõt sem hagyok neki, hogy reagáljon, újra ajkai után kapok. Finoman harapdálom az ajkait, majd áttérek az arcára, és azt végigcsókolva jutok el a nyakához. Megnyalom a közvetlenül a füle alatti részt, tudom, hogy az az egyik legérzékenyebb pontja... Halkan felmordul, tenyere lecsúszik a derekamról, és a fenekembe markol. Csókokkal és érzéki harapásokkal borítom be a nyakát, közben kezem becsúszik a pólója alá, hogy bebarangolhassa felsõtestének egészét. Élvezettel simítom végig a domborodó izmokat.

Visszatérek ajkaihoz, vadul csókol meg, miközben ujjaim már a nadrágja derekánál játszanak. Hamarosan lejjebb tolom az alsónadrággal együtt, majd elé térdelek. Kezembe veszem már ágaskodó férfiasságát, rekedten nyög fel, ahogy ujjaimat köré fonva kezdem el izgatni. Felpillantok rá, õ pedig lenéz rám, tekintetünk találkozik. Elmosolyodom, imádom látni azt a vad tüzet a jégkék szemekben. Ahogy lassan a számba veszem, hátravetett fejjel fojt el egy újabb nyögést.

Most már minden figyelmemet férfiasságára fordítom. Kezeimmel felnyúlok, hasfalát simogatom és karmolászom gyengéden, miközben töretlenül elégítem ki lejjebb. Ujjait a fejemre simítja, élvezettel hallgatom sóhajait. Tudom, hogy imádja. Megállás nélkül dolgozom rajta, addig hajszolom, míg egy halk, rekedtes nyögéssel el nem élvez.

Mosolyogva egyenesedek föl, nyakát puszilgatom és a tarkóját cirógatom, míg légzése és szívverése újra visszaáll az eredetibe. Hirtelen kap el a tarkómnál, és húz magához egy mohó csókra, amit boldogan viszonzok, miközben visszahúzom a nadrágját.

- Most már kvittek vagyunk – nézek a szemébe mosolyogva.

- Kezdtél hiányozni – vallja be õszintén.

Annyira édes, kisfiús képet vág, hogy nem bírom megállni mosolygás nélkül. Jól esik, hogy ezt mondja.

- Bármikor megtalálsz, amikor kedélyjavításra van szükséged.

Lemászik a ládáról, és úgy néz fel rám elszántan. Annyira jól áll neki, hogy alacsony. Vagy csak én nõttem túl nagyra?

- Akartam... De a százados miatt millió plusz egy dolgom van – húzza el a száját.

- Akkor csak egy kicsit.

Jelentõségteljesen fúrom a tekintetem a szemeibe. Annyira akarom õt. Sõt, mindig arra gondolok, hogy bár mellettem lenne. Furcsa, mert néha nem is azt kívánom, hogy összefeküdjünk. Elég lenne csak hozzábújni, a nyakába csókolni, simogatni. Vagy pusztán látni, ahogy a karjaimban ébred. Nem tudom, mi ez az érzés, de furcsán érzem magam tõle.

- Herótom van a raktáraktól. De kivételt tehetek... – mosolyog rám.

A kezénél fogva húzom be az egyikbe. Nekem is jobban esne egy franciaágyon, de be kell érnünk ennyivel is. Afganisztánban jobb volt. Ott a raktárakban nem csak ládák, hanem használaton kívüli ágyak is voltak. Nem egyszer döntöttem le oda a hadnagyot, hogy kedvünkre mókázzunk.

Jobb híján egy ládára ültetem. Formás lábaival a derekamat, apró karjaival a nyakamat öleli át. Teljesen magához fog, mintha el akarnék menekülni. Ugyan, dehogy, sehol máshol nem lennék szívesebben, mint a karjaiban. Durva, hogy egy sima csók is mennyire fel bír tüzelni. De csak ha õ adja. Olyan mesterien bánik az ajkaival, a nyelvével, mintha arra született volna, hogy minden kisfiús bájával magához láncoljon.

- Brad – suttogja, mikor a pólója alá csúszik a kezem.

- Hm?

Nem különösebben érdekel, mit is akar mondani. Az ujjaim alatt érzem az apró domborulatokat a hasán. A menetfelszerelés alatt nem látszik, de így… gyakorlóruhában annyira szembetûnõ, hogy milyen formás az alakja. A köldöke olyan édesen árválkodik a hasa közepén, hogy lehetetlenség nem hozzáérni. Mindenébõl sugárzik az ártatlanság… ahhoz képest…

- Brad... – nyöszörgi, miután a nyakát kényeztetem.

Lassan rá emelem a tekintetem, félek, hogy olyat fog mondani, ami nem tetszik nekem.

- Megõrjítesz, Nate – fojtom belé egy pillanatra a szót.

Nem hazudok. A lényébõl sugárzó, pozitív energia teljesen átitat. Mellette olyan vagyok, mint egy vékony papír, amit egy tócsába dobtak. Nem bírok jeges maradni vele. Pláne így, hogy még meg is csókol. Olyan gyengéd, olyan vonzó.

- Ez kölcsönös – suttogja –, de ki kell bírnunk.

Ettõl féltem. Nem akarja, talán fél, hogy ránk találnak. De kit érdekel? Egy ilyen nagy erejû szenvedélyt nem lehet maradéktalanul elfojtani.

- De hogyan, ha lehet, hogy már holnap indulunk?

- Remélem, hogy nem. Ha mégis, megoldjuk.

Azzal megcsókol. Kedvtelenül viszonzom. Nincs ínyemre ez a költözködés. Annyi veszélyt rejt magában… ráadásul… így még kevesebbet lehetek a hadnaggyal.

***

Másnap már kora reggel keltenek, hogy ideje lesz pakolni, a tábor költözik. Utálom, hogy folyton igazam van. Ray már most nyüsszög, hogy nincs kedve gödörbe szarni, és a humveeban aludni. Ilyenkor szívesen a képébe vágnám, hogy akkor minek ment el katonának, de félõ, hogy kimagyarázná magát. Még gyorsító nélkül is idegesítõ.

A sátrunkban vagyunk, nagyban készülõdünk, mikor Nate lép be a bejáraton. Annyira jól áll neki az egyenruha, kicsit férfiasabbá teszi. Persze, azt az angyali arcot akkor sem kendõzheti el elõlem, hiába ölti magára a szigorú vezetõ maskaráját. Elõttem mindig az a kép lebeg, ahogy a nevemet suttogva mosolyog rám a sötétben.

- Elõ a vegyvédelmi cuccal – bök a fejével a dobozokra. – Hatékonyan ellenáll a vegyi és biológiai fegyvereknek legalább harminc napig. Próbáljátok fel, jó-e, késõbb nem tudjátok becserélni.

- Uram – lép hozzá Garza. –, ha vegyifegyver-támadás alatt lõnek ránk és eltalálnak, hogyan mentenek meg minket, ha fertõzõdtünk?

- Sehogy.

- Tessék?

- Ha vegyi környezetben lõnek meg, már úgyis mindegy.

Frankó, erre számítani lehetett. Belenyúlok a sötét tasakba, és hüledezve húzom ki az egyenruhát belõle. ezek nem normálisak!

- Erdei terepszín? – kérdem szinte magamtól. – Senkinek sem jutott eszébe, hogy egy szaros sivatagban harcolunk?

- Hogyhogy a firkászé sivatagi? – kérdi Trombley.

- Nem én kértem – így a riporter.

- Haver, sortban vagy? – kérdi Stafford.

- Boxerban.

- Ne bassz! Baromi meleg lesz. Hallod, én Bagdadig lóbálom a tökömet.

Ch, halványan elmosolyodok, aztán a távolodó hadnagy alakját figyelem. Nate…

Sixta ordibálásától a fejem is megfájdul. Hitler benne születhetett újjá, esetleg valami náci rohadék volt a felmenõje. Durva, ilyen borzalmas szónoklatot rég hallottam már. A tekintetem végig Nate-en függ. Megint azt érzem, amit mindig, ha meglátom. Magamhoz ölelném, és a fejére csókolnék. Babusgatnám, cirógatnám az arcát.

- Oszolj!

Azzal mindenki a humveekhoz fut. Már minden cuccunkat elpakoltuk, így semmi dolgunk. Négy óra múlva már kezd idegesítõ lenni, hogy tényleg nincs. A rohadt tolmács még mindig nem húzta ki a valagát a konvojhoz, így nincs mit tenni, izzadunk. Legalább csinálunk valamit…

- Figyelem Vadász jármûvek, indulunk. 50 méter követési, sebesség 45 kilcsi – hallom meg Nate hangját a rádióból.

Remek, tehát indulhatunk. Rayjel összenézünk, majd beindítja a humveet, és elindulunk.

Egészen napnyugtáig megyünk. Ray rohadt fáradt, bár még így is a hülyeségeivel traktál.

- Hé, Töki, Te kit szopnál le a tisztek közül egy tál spagettiért?

- Senkit, kussolj, Ray – nézek ki az ablakon.

- Ne csináld már, utána én is elmondom!

- Valahogy nem tud érdekelni, milyen elfajzott buzi lett belõled – pillantok rá, mire játszott sértettséggel felhúzza az orrát.

Halványan elmosolyodik, és újból kipillantok a szürkületbe. Egyértelmûen Nate-et, de errõl neki nem kell tudnia.

- A feladatunk az, hogy öljünk – szól hozzánk Nate. – Egy civilekkel teli országot kell lerohannunk, de eközben nem tudjuk, hogy a ránk célzó fegyveresek egyenruhások vagy civilek. Ha civilekre lövünk, könnyen ellenünk fordul a lakosság és veszítünk, de nem halhat meg senki mert nem elég agresszív. Tehát a bevetések szabálya: ha úgy látod, hogy önvédelembõl lõsz valakire, akkor lõhetsz. Éjszakára kettes õrségeket kell felállítanunk, kétórás váltásokkal. A többiek addig aludjanak, amíg még megtehetjük.

Bólint, majd visszavonul a humveejához. A srácok mind összegyûlnek a rögtönzött tûz körül. Egyelõre nem vagyunk veszélyzónában, így megtehetik, hogy kiscserkészes tábori fílinget teremtsenek. Kihasználom az alkalmat, és Nate után surranok. A humveejánál rakosgatja a térképeket. A kis maximalista, még most sem képes lazítani. Szeretem, hogy ilyen alapos, ennyire odafigyel a munkájára. Õ valóban az az ember, aki a hivatásának él, és még a saját jólétét is az emberei mögé helyezi. Született maximalista, kiváló vezetõ.

Halkan mögé lépek, majd a derekát átölelve a nyakába csókolok. Összerezzen, és kis híján eldobja a térképeket. Vigyorogva hajolok a füléhez, és finoman megnyalom a nyelvem hegyével a peremét.

- Brad! – kapja felém ijedten a fejét.

- Hm? – vigyorgok rá.

- Az Isten szerelmére, megl…

- Senki sincs itt – suttogom a fülébe. – Csak Te… - itt a füle alá csókolok. – … és én.

Egy pillanatra elgyengül, keze a derekát ölelõ karomra csúszik.

- Mit… mit keresel itt? Aludnod kéne.

- Nos… Ray feltett nekem egy igen érdekes kérdést – döntöm el a fejem tûnõdve.

- Éspedig?

- Kit szopnék le a tisztek közül egy tál spagettiért.

Felhúzza a szemöldökeit, ahogy végignéz az arcomon, majd hunyorogva a szemembe néz.

- És mit feleltél?

- Természetesen semmit.

Mintha valami átsuhanna az arcán, sértõdötten oldalra pillant. Imádom, mikor kicsit ráncolja az orrát, olyankor elképesztõen aranyos.

- Nem kötném az orrára, hogy spagetti nélkül is megtenném a hadnagyommal – duruzsolom a fülébe.

Erre megtörik a jég, hunyorogva elvigyorodik. Az arcára csókolok, majd újbóla füle alá, aztán végig a nyakán.

- Brad! – próbál eltolni magától vigyorogva.

- Felejtsd el – suttogom. – Ha kaját nem is kapok érte…

Azzal megfordítom, és a humvee oldalának döntöm. Vigyorogva csókolom meg, kihasználom, hogy meglepõdött. Még fel sem eszmél, már a nyakát harapdálom. A mellkasomnak támasztja az egyik kezét, a fejét oldalra dönti. Halk sóhajokat csalok ki belõle, ahogy egyre közelebb húzódok hozzá, és veszem fokozatosan birtokba a nyakát. Érzem rajta, hogy feszült, talán attól fél, hogy lebukunk.

- Nyugi, nincs itt senki – suttogom a fülébe.

- Biztos? – kérdi rekedtes hangon.

- Kételkedsz a megfigyelõképességemben? – kérdem tettetett felháborodással.

- Ugyan… dehogy – ölel magához már jóval felszabadultabban.

Elégedetten bólintok egyet, majd csókolom meg. Egyre követelõzõbben és vadabbul csináljuk. A mellkasára markolok, és húzom el a fejem, majd az állára harapok. Lassan bebarangolom újból a nyakát, majd a ruháján keresztül a vállára harapok. Szívesen lefeküdnék most vele, de erre egyelõre nem nyílik lehetõségem. Fura, annyira nem is bánom, most inkább neki szereznék örömet.

Lassan a nadrágja derekához nyúlok, és letolom a combja közepéig. Izgatottan kapkodja a levegõt, ahogy a pólója alá dugom a fejem, és megkóstolom a mellkasát meg a hasát. Lassan lehúzom róla az alsónadrágot, és a meredezõ férfiasságára simítok. Egy halk sóhaj csúszik ki a száján. Vigyorogva felegyenesedek, és megcsókolom. Imádom, ha a számba nyög, meg aztán… így legalább nem hallanak meg. Lassú csuklómozdulatokkal izgatom, mígnem a mellkasát kidomborítva követelõzni nem kezd. A kis telhetetlen.

Lassan elhajolok az ajkaitól, és a hadnagy elé térdelek. Kényelmesen elérem a teste minden pontját, amit szeretnék. Ilyenkor jó, hogy olyan alacsony hozzám képest. A combjait simogatva veszem lassan a számba a szerszámát. Egyelõre csak finoman kényeztetem, kínzóan lassan mozgatom a fejem.

- Brad! – simít végig a hajamon.

Az ujjai görcsösen keresik a kapaszkodót, de túl rövid a hajam hozzá, hogy beletúrhasson, esetleg megmarkolja. A humvee oldala is sima felület, így csakhamar karmolni kezdi azt. Hirtelen engedme ki a férfiasságát a számból, és pillantok fel rá.

- Héh, hadnagy, le fog jönni a festék – figyelmeztetem.

A teste szinte görcsösen megmerevedik, ahogy nem ér hozzá semmi. Ölét ösztönösen löki elõre, tudom én, mit akar.

- Brad… kérlek… - nyöszörgi fojtott hangom.

- Hogyan? – hajolok kicsit közelebb ráncolt homlokkal.

- Baszd meg…

Majdhogynem felnevetek. Milyen édes. Nem kínzom tovább, újból a számba veszem, ám ezúttal addig ki sem engedem onnan, amíg el nem élvez. Lihegve kapaszkodik a humvee visszapillantójába, igyekszik minél hamarabb visszaállítani a légzését normál tempójúra. Mosolyogva figyelem, ahogy nagy levegõket véve nyitja ki a szemeit. Felállok, majd óvatosan a szájára csókolok.

- Remélem, így már jobban fog menni a meló – húzom ki magam büszkén, mint aki az imént nyert meg egy matekversenyt.

- Azzal nem lesz baj – mosolyodik el tündérien.

Segítek neki visszaráncigálni a nadrágjait, majd magamhoz húzva lehelek egy újabb csókot az ajkaira.

- Nemsokára éles tûzben kell akcióznunk – sóhajtom gondterhelten.

- Tudom – pillant oldalra. – Nem lesz baj, profik vagytok.

- Veled az élen – simítok végig az arcán, majd hátrapillantok.

Valaki mászkál a közelben. Nem kockáztathatom, hogy lebukjunk, így bármilyen nehéz is, ellépek a hadnagytól.

- Aludj, Brad! – bólint Nate.

Nem mondok rá semmit, csupán végignézek az arcán. Ahogy a világos szemöldökeit, apró füleit, íves orrát és vastag ajkait nézem… elfog egy furcsa érzés. Órákig bírnék gyönyörködni a látványban, ezt eddig nemigen éreztem. Mióta itt vagyunk Irakban… csak azóta.

- Jó éjt – bólintok a hadnagynak, és indulok el a humvee felé.

- Jó éjt, Brad – szól utánam Nate.

Szótlanul ülök be a humveeba, és dõlök hátra. Üresnek érzem magam Nate nélkül. Zavar, hogy ilyen hirtelen kell elválnunk mindig. Nem tudok normálisan búcsút venni. Egy csók, vagy egy hosszú ölelés… semmi.

- Hallod, Brad, ez a riporter tiszta hülye! – pattan be mellém hirtelen Ray.

Nem felelek, csak lehunyom a szemeimet. Aludni akarok, igen.

- Brad?

- Ray, aludni szeretnék.

- De ezt hallanod kell! – hajol oda hozzám.

Megadóan sóhajtok, és lassan rá emelem a tekintetem. Az arca felragyog, majd õrült hadarásba kezd. Ray, ha tudnád, mennyire nem érdekel a riporter… de addig úgysem hagysz, amíg nem hallgatlak meg.

Lassacskán kezdek csak teljesen magamhoz térni. Brad finoman simogatja bõrömet a gerincem mentén, amibe kellemesen beleborzongok, mindenem libabõrös lesz. Érzékeny terület. tagadhatatlan csalódottságot érzek, ahogy egy gyengéd csókot nyom a lapockáim közé, majd kimászik az ágyból. Tudom, nem tehet mást... de akkor is jobban tetszene, ha maradna.

- Holnap reggel teszt, igaz? – kérdezi öltözködés közben.

- Igen – bólintok.

Ahogy felülök, nem csak én mérem végig õt, hanem õ is engem. Csak én azt figyelem, hogyan öltözik, míg rajtam továbbra sincs egy szál ruha sem.

- Remek, akkor reggel találkozunk – biccent, mikor felöltözött, majd kifelé indul.

- Jó éjt, Brad – szólok még utána.

Megáll a sátor bejáratánál, és szívdöglesztõ vigyorával fordul felém.

- Jó éjt – mondja egy igencsak sokatmondó pillantás keretében.

Aztán kimegy. Magamra rántok egy alsót, meg a takarót, aztán nagy sóhajjal esek vissza z ágyba. Álmodozva kezdem bámulni a plafont, az agyam kattog, bár semmi konkrét dolgon, csak ide-oda csaponganak a gondolataim. De így legalább hamar elnyom az álom.

***

A másnapi gyakorlatozáson minden olajozottan megy. Az embereim profik, ez meg is látszik rajtuk: teszteljük a vészhelyzeteket, a támadásokat, és minden prímán megy, a tüzelés iránya és a kommunikáció is. Bedobom õket egy kicsit a mély vízbe is, hogy mi történne, ha az egyik jármû vezetõje megsérülne. Itt becsúszik ugyan egy-két apró baki, de annyi baj legyen, a gyakorlati elemzése során közösen dolgozunk ki erre egy kiváló stratégiát – aminek az alapötletét éppen Brad eszeli ki.

A táborba visszaérve jelentést teszek Keresztapának, aztán visszavonulok a sátramba, hogy írásos formában is meglegyen a jelentés. Mire ezzel végzek, már mehetünk is Puskással az eligazításra. Eckloff õrnagy jelentést tesz a holnapra várható idõjárásról. Nem túl bíztató, de túléljük.

- Egyedül az idõjárásnak van esélye ellenünk – súgom Puskásnak, aki egyetértõen bólogat.

- A parancsnok azt mondta, hogy álljunk készenlétben és törekedjünk továbbra is megfelelõ fokú készültségre itt, Kuvaitban – veszi át a szót Keresztapa. – Mit mond a Keresztapa? Megmondom: szerintem nincs hír. Továbbra is a mûveleti terület a cél, biztosítanunk kell az Eufráteszen átvezetõ hidat a többieknek. Az elsõ felderítõ zászlóalj nem arra van kiképezve, hogy nyitott dzsippel áthajtson Irakon. Nem fogjuk élvezni. De a vezérezredes kérésére a hadosztályunk lesz a rohamosztag és Keresztapa nem mondhatja azt, hogy nem erre szerzõdtünk.

Az Alfák parancsnoka, Patterson százados jogosan jelentkezik, hiszen állítólag új mûveletei térképeket kellett volna kapnunk, de ez még nem történt meg. A mi drága századosunk viszont megint hozza a formáját.

- Uram, mi az elõírás a sapkákkal kapcsolatban? – kérdezi. – Mikor lehet hordani?

Gratulálok, életbevágóan fontos kérdés. Puskással sokatmondó pillantással nézünk össze.

***

Nagyon nincs jókedvem másnap délelõtt. Éjjel szerettem volna hosszabb-rövidebb idõre összefutni Braddel, de végül annyi dolgom volt, hogy egy hangyafasznyi másodpercet sem tudtam felszabadítani. Az csak még morcosabbá tesz, hogy a mai napom sem lesz sok szabadidõvel teletûzdelve, ráadásul kapok egy fülest, hogy Keresztapa a mi nyakunkba készül varrni egy riportert.

Az mondjuk egy kicsit megnyugtat, mikor – miután biztossá vált, hogy hozzánk kerül a riporter – találkozok vele. Szimpatikus fószer, szerintem nem lesz vele gáz. Csak találja meg a közös hangot a srácokkal, és minden fasza.

Elvezetem a riportert a szakasz sátrához. Ezúttal igyekszem nem túl sokáig legeltetni a szemem Braden, ami nem is olyan könnyû, mert a tekintete valósággal felperzsel. A világért sem ellenkeznék, ha nem lenne jelenésem Keresztapánál. Patrick õrmester van hozzám a legközelebb, így hozzá lépek oda.

- Pappy! El kell mennem a zászlóaljparancsnokhoz, figyelj oda, hogy ne legyen semmi, jó? Csatlakozik hozzánk egy újságíró, a Rolling Stone-tól jött, csak finoman.

Nyugodt szívvel hagyom ott. A fiúk elõször hiénáknak tûnhetnek, de elég kimondani a megfelelõ szavakat, és kezesbárány lesz belõlük.

Egyre inkább tele a tököm a századossal. Az égvilágon semmihez nem ért, lövése sincs a dolgokról. Könyörgöm, hogy lehet egy ilyenbõl katona?! Ráadásul százados... Majdnem minden apróságról nekem kell gondoskodnom, mert õ egyszerûen képtelen rá. Õ így egész nap a napszemüvegében henyél a napom, én meg a tüdõmet is kiköpöm, annyit rohangálok közte meg Keresztapa között, mert valahogy mindig sikerül félreinformálnia. Elegem van.

Másnap telik be a pohár. Puskással éppen azon igyekszünk, hogy valami nagyjából megfelelõ útvonaltérképet összeszenvedjünk – ami nem kicsit idegtépõ feladat –, amikor feltûnik, hogy hatalmas hangzavar van a fõsátorban. Hallottam, hogy rengeteg jármû érkezett nemrég, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentõséget... ez viszont már nagyon furcsa. Kimegyünk a sátorból, én pedig homlokráncolva veszem szemügyre a Pizza Hut feliratú autók sokaságát.

- Mi a fasz? – mondja ki a gondolatomat Puskás.

Sietve indulunk meg a sátor felé. Kurvára nem értem, miért kapunk pizzát. Meg azt sem, hogy miért kell már két napja azon törnöm a fejem, hogy a többi század mire készülõdik annyira, mikor mi csak ülünk a seggünkön. Hamar kiszúrom Schwetje lópofáját, úgyhogy már meg is indulok felé.

- Százados!

- Mindenki kapott pizzát? – vigyorog a képembe. – Nekem maradt egy szeletem.

- Úgy látom, a többi század készülõdik. Összepakolnak, felkészítik az autókat. Mi van?

- Mire céloz? – kérdez vissza tele szájjal.

Elfojtok egy türelmetlen sóhajt.

- Uram, mégis mi az oka annak, hogy pizzát kaptunk?

Felsóhajt, majd leemeli a fegyverét egy asztalon lévõ papírkötegrõl.

- Keresztapa meghozta a térképeket – tolja elém a papírokat. – Rajta van a mûveleti terület. A holnapi megbeszélésen akartam felhozni. – Rövid hatásszünet áll be, míg gyorsan átfutom a térképeket. – Ja! Mattis vezérõrnagy készenléti parancsot adott ki, úgyhogy lehet, hogy az elkövetkezendõ 48 órában költözik a tábor.

Erõsen a nyelvemre kell harapnom, hogy ne mondjak valami nagyon csúnyát. Türelemért fohászkodva szorítom össze a számat, majd szó nélkül felnyalábolom a térképeket, és elhúzok onnan.

- Milyen rendes, hogy megemlítette – morogja Puskás.

Ja...

A tábor szélén telepszem le egy ládára. A térképeket elrendezgettük és eltettük, aztán Puskást elküldtem, hogy egyen annyi pizzát, amennyi csak belefér. Még most kell kiélvezni. Engem is próbál magával csábítani, de a százados az életkedvemet is elvette, nemhogy az étvágyamat. Mégis hogyan vigyek végig bármilyen küldetést is egy ilyen vezetõvel? A legnyilvánvalóbb csapdába is képes lenne belesétálni, annyira hülye. Nem is érdekelne ez az egész igazából, de ezzel az embereim életét veszélyeztetem. Azt meg nagyon nem szeretem...

 - Mi a baj?

Meglepve kapom fel a fejem. Aggodalmaim mellett melegség költözik a szívembe, ahogy megpillantom Bradet.

- A százados...

- Mi történt?

- Semmi... és ez a baj. A többi század sokkal jobban felkészült, mint mi. Õk már készülõdnek...

- Mégis mire?

- A tábor költözik... Féltem az embereimet, Brad – sóhajtom.

Pár másodperc múlva Brad finom, meleg tenyerét érzem meg a tarkómon. Végigsimít rajta, majd kellemesen masszírozni kezdi a nyakamat. Jólesõ sóhajjal ejtem elõre a fejem. Igen, ez kell nekem... egy kis lazítás.

- Túl sokat aggódsz – suttogja.

Ahogy kicsit erõsebben nyomja meg a nyakam az egyik legérzékenyebb ponton, kiráz a hideg, és egy nyögést sem tudok visszafojtani.

- Ez a dolgom – lehelem.

- Nagyobb szarban is voltunk már. Bízom a csapatban. És bízom a vezetésedben – simít az arcomra.

Felnézek rá, tekintetünk összekapcsolódik. Nézzük egymást, mert... egyszerûen jó. Hüvelykujjával végigsimít az ajkaimon, a szemkontaktus még akkor sem szakad meg, amikor ajkaim közé engedem az ujját. Elmosolyodik, ide-oda húzogatja az ajkamat, mire játékosan megharapom.

- Áú.

Hangszínén is érzõdik, mennyire „fájt” neki. Egy lágy búcsúcsókot nyomok az ujjára, mielõtt elvenné a kezét az arcomtól, de a tekintetünk továbbra sem ereszti a másikét. Furcsa dolog ez a miénk... nem csak az a határtalan szexuális vonzalom van, amit mindig érzek a közelében, hanem ezek a pillanatok is. Amikor szavak nélkül beszélgetünk. Amikor csak vagyunk, és jó.

- Kezdtél hiányozni – vallom be, mire újra rám villantja szívdöglesztõ mosolyát.

- Bármikor megtalálsz, amikor kedélyjavításra van szükséged.

Felállok a ládáról, hogy szemben lehessek vele. Bár még így is fölfele kell néznem, hogy láthassam az arcát. Lassan, finoman simítok végig a mellkasán.

- Akartam... De a százados miatt millió plusz egy dolgom van – húzom a számat.

- Akkor csak egy kicsit.

Felpillantok rá, a tekintete hívogat.

- Herótom van a raktáraktól. De kivételt tehetek... – mosolyodom el.

Negyed óra múlva már a raktár egymásra pakolt ládáin ülök, lábaim Brad derekát, kezeim a nyakát ölelik át. Ajka forrón tapad az enyémhez, nyelvünk izgalmas csatát vív. Félek, hogy nem fogjuk beérni ennyivel, de most olyan jó így... Kellett már egy kis Brad-féle lazítás. Nagyon is.

Keze becsúszik a pólóm alá – azt sem tudom, mikor lett egyáltalán kihúzva a nadrágomból. Kiráz a hideg, ahogy finoman simogatni kezdi a bõröm, így egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem fogjuk kibírni...

- Brad – suttogom.

- Hm?

Nem is figyel igazán, végigcsókolja az arcomat, így tér át a nyakamra. Lehunyt szemekkel sóhajtok fel, automatikusan oldalra billentve a fejem, hogy könnyebben hozzám férjen. Ajkai, nyelve és fogai egyszerre játszanak érzékeny bõrömön. Elkínzottan fojtok el egy nyögést. Megõrjít...

- Brad...

Visszatér az arcomhoz, szemeiben ott lángol az imádott tûz.

- Megõrjítesz, Nate.

Gyengéden simítom arcára a kezem, magamhoz húzom, és lágyan megcsókolom.

- Ez kölcsönös – suttogom –, de ki kell bírnunk.

- De hogyan, ha lehet, hogy már holnap indulunk?

- Remélem, hogy nem – sóhajtok. – Ha mégis, megoldjuk.

Újra megcsókolom, sosem elég.

***

Bradnek lett igaza.

Másnap parancsszóra ugrunk ki az ágyból, szedelõzködnünk kell, mert késõ délután, legkésõbb este indulunk. És még be kell hoznunk a pakolási lemaradásokat a többi századdal szemben... Bár én tegnap már figyelmeztettem az embereimet, ez sem teljesen elég.

A százados idõzítése megint csak kiváló. Szinte az utolsó pillanatban cipelteti be a jókora kartondobozokat a szakaszom sátrába, benne a vegyvédelmi felszereléssel. Jó egyáltalán tudni, hogy ezekben kell majd lennünk.

- Elõ a vegyvédelmi cuccal – fojtok el egy fáradt sóhajt a szakasz sátrában állva. – Hatékonyan ellenáll a vegyi és biológiai fegyvereknek legalább harminc napig. Próbáljátok fel, jó-e, késõbb nem tudjátok becserélni.

- Uram – lép közelebb Garza –, ha vegyifegyver-támadás alatt lõnek ránk és eltalálnak, hogyan mentenek meg minket, ha fertõzõdtünk?

- Sehogy.

- Tessék?

- Ha vegyi környezetben lõnek meg, már úgyis mindegy.

Garza hitetlenkedve néz rám, majd grimaszolva arrébb megy.

- Erdei terepszín? – hallom meg Brad hangját, mire rápillantok. – Senkinek sem jutott eszébe, hogy egy szaros sivatagban harcolunk?

Nem felelek, csak szkeptikusan felvonom a szemöldökömet, amolyan „miért, mire számítottál?”-módon.

- Hogyhogy a firkászé sivatagi? – szólal meg Trombley.

- Nem én kértem – védekezik a riporter.

- Haver, sortban vagy? – kérdezi tõle Stafford.

- Boxerban.

- Ne bassz! Baromi meleg lesz. Hallod, én Bagdadig lóbálom a tökömet.

Fejcsóválva hagyom ott õket.

Mikor már mindenki a vegyvédelmi felszerelésében feszítve sorakozik fel a tábor szélén, végighallgatjuk Sixta fõtörzs lelkesítõ üvöltözését. Komolyan, néha a falra mászok tõle. Ez még akkor is fejhangon ordítva adná ki a parancsot, ha rejtõzködve kellene megközelítenünk az ellenséget.

- Oszolj!

A vezényszóra minden katona egyszerre kezd rohanni a Humveeja felé – a riporter Bradék jármûvében kapott helyett, így miatta nem aggódom. Ám végül hiába száll be mindenki indulásra készen... utána még legalább négy órán keresztül rostokolunk ott, a hõségben rohadva, mert a tolmácsunk még tollászkodik. És mikor végre felbukkan a cuki kis rózsaszín pólójában, még neki áll feljebb, hogy nem hozhatja a „cuccait”.

A Humveek motorja felbõg, én pedig a kezembe veszem a rádiót.

- Figyelem Vadász jármûvek, indulunk. 50 méter követési, sebesség 45 kilcsi.

***

Napnyugtakor állunk meg legközelebb. Még az új táborhely közelében sem vagyunk, így a Humveekat megfelelõ távolságokban megállítva feltesszük az álcahálókat, és berendezkedünk éjszakára. Nyugovóra térés elõtt még összehívom a szakaszomat, most már élesbe kapcsolunk, nem árt beszélni a fejükkel egy kicsit.

- A feladatunk az, hogy öljünk – kezdem. – Egy civilekkel teli országot kell lerohannunk, de eközben nem tudjuk, hogy a ránk célzó fegyveresek egyenruhások vagy civilek. Ha civilekre lövünk, könnyen ellenünk fordul a lakosság és veszítünk, de nem halhat meg senki mert nem elég agresszív. Tehát a bevetések szabálya: ha úgy látod, hogy önvédelembõl lõsz valakire, akkor lõhetsz. – Végignézek a társaságon, hogy mindenki megértette-e. – Éjszakára kettes õrségeket kell felállítanunk, kétórás váltásokkal. A többiek addig aludjanak, amíg még megtehetjük.

Biccentek búcsúzóul, aztán visszamegyek a Humveenkhoz. Érdekes érzés belegondolni, hogy holnaptól tényleg élesben indul a háború, számunkra is.

Sanszos, hogy Keresztapa meghajt minket, így este kelletlenül battyogok fürdeni. Franc, pedig olyan kényelmesek ezek a mobilvécék. A civilizáció utolsó kis morzsái. Amíg véget nem ér ez a nyomorult háború, tuti nem látok hasonlót.

A sátrunk felé sétálok, mikor kiszúrom a hadnagyot. Engem néz, ki mást. Látom a tekintetén, hogy akar valamit. Pontosan tudom, micsodát, így töretlen magabiztossággal felelek a hívására. Hosszú másodpercekig bámuljuk egymást. Nate szemei szinte lángolnak a sötét éjszakában. A szívem hevesen ver, akarom õt. Megint, de ezúttal el akarok merülni benne. Csókolni, harapdálni akarom a teste minden pontját. Csodát akarok tenni, szeretnék boldog lenni! Vele…

Nem bírok magammal, visszatérek a sátramba, odaszólok Raynek, hogy elmentem kiszellõztetni a fejem, majd nagy köröket leírva a hadnagy sátrához araszolok. Nem vagyok feltûnõ, sosem célirányosan megyek oda. Mindig gondosan körülnézek, s csak aztán közelítem meg azt a bizonyos sátrat. Most sem teszek másként.

- Hadnagy.

Megilletõdve fordul felém, talán nem várt.

- Igen, õrmester? – mosolyog rám pimaszul kacéran.

Mélyen a szemeibe nézve lépek hozzá, majd egy határozott mozdulattal az egyik térképes ládának döntöm. 

- Azt hiszem, félbehagytunk valamit – bámulok a szemeibe.

A pólóm mellkas részére markol, majd epekedve az ajkaim után kap. Micsoda csók, bizsereg tõle mindenem. Úgy érzem, a szívem egyre hevesebben kezd verni, az ágyékom is furán mozgolódni kezd. Érzem, ahogy selymes ujjai a nyakamra kúsznak, majd kiráz tõle a hideg. Válaszol a fenekébe markolva vonom közelebb magamhoz, hogy érezhesse, már jócskán készen állok.

- Brad – nyöszörgi.

Megszabadulunk a pólóktól, Nate rendkívül türelmetlen. Mohón csókol, miközben az övemet bontogatja. Ejnye, hadnagy, eddig a hidegvérûségedrõl voltál híres. Hamarosan a nadrágjaink is a földre kerülnek, mi pedig a vágytól feltüzelve simulunk egymáshoz. Hihetetlen, milyen tökéletes az alakja. Azok a szálkás karok és combok. A felsõteste is pont olyan, mint kell lennie. Az egész férfi tökéletesen szimmetrikus, minden mozdulata könnyed, légies.

Halk sóhajjal karmolja végig a hátam. Imádom, mikor ezt csinálja, jólesõ bizsergés járja át tõle a testem. Nate, olyan csodálatos vagy! Érzem, ahogy formás combjait a derekamnak dönti, azt hiszem, kellõen felkészült. Végre a tettek mezejére léphetek. Lassan az ajkaihoz emelem az ujjaimat, mire mohón bekapja õket. Halkan morogva figyelem, ahogy vastag ajkai közt el-eltûnnek az ujjaim. Akár egy vérbeli pornósztár.

- Brad! – nyögi a nevem, amint beléhatolok.

Halványan mosolyogva csókolom meg, szeretetet érzek, ahogy látom, hogy szenved a kéjtõl. Nate nem az a tipikus macsó férfijelenség. Egészen más. Elõbb képzelnék el vele egy romantikus vacsorát, mint egy fülledt, vad szexet.

Érzem, ahogy vékony ujjaival megmarkolja a szerszámom, és lassan mozgatni kezdi a csuklóját. Annyira jól csinálja! Mindig akkor és oda nyúl, amikor és ahol épp jól esik.

- Nate – morgom lehajtott fejjel.

A nyakamra csókol, finoman meg is harap. Imádom, mikor ezt csinálja, annyira izgató. Kis híján megõrülök, tétova lassúsággal teszem a lábait a vállaimra, majd húzom ki belõle az ujjaimat. Tátott szájjal figyeli az ügyködésem, majd velem együtt nyög fel, ahogy újból beléhatolok. Ezúttal nem az ujjaimmal. Már most olyan mélységembe kerülök, hogy elélvezhetnék. Nagy kínok árán tartom magam, hogy a lehetõ legnagyobb élvezetet nyújthassam a hadnagynak.

 - Brad – sóhajtja a fülembe.

Nem bírom… A combjára markolva esek neki, és kezdem el harapdálni az ajkait. Õ sem rest, mohón megcsókol, így a lehetõ legnagyobb szenvedéllyel fordulunk a célegyenesbe. A hátamba vájja a körmeit, libabõrös leszek. Imádom, ahogy fájdalmat okoz, ilyenkor mindig nagyon élvezem.

- Mmh, Nate.. – sóhajtom, amint megérzem, hogy az izmai összeszûkülnek.

Ismét sikerül majdnem egyszerre elélveznünk. Ez legutóbb is így volt, sõt, azelõtt is. Nagyon boldog vagyok, hogy ennyire egy hullámhosszon pendülünk. Gyakorlatilag egymás tökéletes társa vagyunk ilyen téren.

Ahogy mellé fekszem, odakucorodik hozzám. Csendben figyelem, ahogy pihegve szedi még a levegõt. Hihetetlen, hogy az elõbb még a hátamat karmolta, most pedig olyan nyugodt, mégis árad belõle a csillapodó szenvedély.

- Most már csak két raktári kalanddal tartozol – mormogja a fülembe.

Mosolyogva cirógatok végig a hátán, valóban tartozom neki.

- Mindenképpen – felelem.

Fakó szemei lassan megtelnek élettel, kezd magához térni a kábulatból. Ábrándos tekintettel cirógatom fel-le a gerincét. Látom, ahogy kirázza a hideg, még a feneke is libabõrös lesz. Finoman a lapockái közé csókolok, majd kimászok az ágyából, és öltözködni kezdek.

- Holnap reggel teszt, igaz? – kérdem, miközben felrángatom magamra a nadrágom.

- Igen – bólint, és lassan ülésbe erõlteti magát.

Még mindig meztelen, és ez igazán tetszik nekem. El tudnám viselni, hogy egy egész éjjelen át bámuljam a sötétben világító testet.

- Remek, akkor reggel találkozunk – bólintok, majd elindulok kifelé.

- Jó éjt, Brad – szól utánam.

Még mielõtt kilépnék a sátorból, megállok, és széles vigyorral a képemen ránézek.

- Jó éjt – küldök felé egy jelentõségteljes pillantást, majd kilépek az éjszakába.

***

Másnap minden úgy megy, mint a karikacsapás. Élesben kipróbáljuk az M15-ösöket, prímán mûködnek, jól kézre áll mind, nincs velük probléma. A gyakorlat során felmérjük, mi történne egy esetleges támadás során, ki is dolgozunk egy remek stratégiát, mit tegyünk, ha az egyik kocsiban megsérül valaki.

A táborban már leveleket kapunk. Nekem csak számlák jönnek, a többiek a kisiskolások hízelgõ sorait olvassák. Senki sem gondol ránk, csak a nyálas, buzeráns békepártiak és a maguk alá vizelõ, taknyos kölykök. Nem csípem az ilyesmit. A háború, az háború, akinek nem tetszik, az dugja homokba a fejét.

- Hé, Brad, állat ez a kiscsaj, figyeld csak! – mutat egy képet Ray.

Nem érdekel túlzottan, így egykedvûen tolom el a kezét, és sétálok ki a sátor elé. Nate-et akarom látni, senki mást.

- Brad, basszus, ezt figyeld, meztelen csajok! – vihog odabent Ray, ám szóra sem méltatom.

A hadnagy körül forognak a gondolataim. Vajon mit csinálhat éppen?

***

Másnap épp az új mûholdas rendszert tesztelem Rayjel, mikor Nate lép be hozzánk. Végigjáratom a tekintetem a testén, szûnni nem akaró vágyat érzek iránta. Még két kaland. Hm. Mintha egy idegen férfi lépdelne mögötte. Igen, az öltözéke civil, ki a franc lehet?

- Pappy! – lép oda a hadnagy Patrick õrmesterhez. – El kell mennem a zászlóaljparancsnokhoz, fogyelj oda, hogy ne legyen semmi, jó? Csatlakozik hozzánk egy újságíró, a Rolling Stone-tól jött, csak finoman.

Azzal kimegy. Minden tekintet az újságíróra szegezõdik. Páran máris kóstolgatni kezdik, nem lennék a helyében.

- Christeson! Mutasd meg Rolling Stone-nak, hogy hol alszik! – nézek fel az újságomból.

A riporter zavartan kapkodja a fejét, a többiek nem hagyják abba a cinkelését.

- Megírod, hogy gyerekgyilkos, anyakefélõ vadállatok vagyunk? – lép oda Chaffin.

- Megírod a Rolling Stone köcsög olvasóinak, milyen érzés a fronton harcolni? – kontrázik a doki.

- Ha jól tudom, a Rolling Stone törzsolvasói csak azt tudják, hogy milyen érzés, ha egy kemény dákó figyel bennük – böki oda Ray.

- Volt rosszabb is, mikor a Hustlernek írtam – mosolyodik el a riporter.

Megfagy a levegõ, újra rá szegezõdnek a tekintetek.

- A Hustlernek? – tudakolják.

Végleg megtörik a jég, mikor a nõk kerülnek a középpontba. Szimpatikus ez az újságíró, azt hiszem, nem lesz vele probléma. Bár a tapasztalatlansága miatt, talán elkövet majd egy-két bakit.

Másnap ismeretlen jármûvek érkeznek a táborba, míg mi a humveekat kalapáljuk. A Pizza Hut feliratból ítélve, ma finom vacsorát kapunk. Kicsit elvesz a kedvembõl, mikor kiderül, egy szelet vagy tíz dollárba kerül, de azt hiszem, megéri. A következõ idõszakban úgyis konzerven fogunk élni. Ray két pofára tolja magába a szeleteket, én csupán csak egyet eszek. Az evésnél valami jobban leköti a figyelmem. Nate a századossal tárgyal. Az arca aggodalmas, szinte már rémült. Vajon mi történhetett?

Az elsõ adandó alkalommal meglépek, és megkeresem a hadnagyot. Egy ládán ül valahol a tábor szélén, és meredten bámul a semmibe. Halkan mögé lépdelek, és végignézek rajta. Olyan jól esne átölelni egy kicsit.

- Mi a baj? – szegezem neki egyenest a kérdést.

Meglepve kapja fel a fejét, mintha melegség futna át az arcán, ahogy felismer. Aztán újból gondterheltté válik.

- A százados…

- Mi történt?

- Semmi… és ez a baj. A többi század sokkal jobban felkészült, mint mi. Õk már készülõdnek…

- Mégis mire?

- A tábor költözik…

Hm, ezek szerint tényleg vége a Hawaii-ozásnak. Bár ebbõl a pizza is sejteni engedett.

- Féltem az embereimet, Brad – sóhajtja gondterhelten.

Lassan körülnézek, tiszta a levegõ. Finoman a tarkójára simítok úgy mellette állva, és masszírozni kezdem a nyakát a jobb kezemmel. Elégedetten sóhajt fel, és dönti elõre a fejét. Olyan feszült, nem áll jól neki, ha görcsben van a teste.

- Túl sokat aggódsz – suttogom, és kicsit erõsebben nyomom meg a nyakát.

Erre felnyög, még a hideg is kirázza. Hm, érzékeny pont, bocsánat.

- Ez a dolgom – leheli hunyorogva.

- Nagyobb szarban is voltunk már. Bízom a csapatban. És bízom a vezetésedben – simítok az arcára az utolsó mondatnál.

Olyan szemekkel bámul rám, mint egy kéthónapos kiskutya. Lassan végigvezetem a hüvelykujjam az ajkain. Töretlenül bámulunk egymás szemébe, csupán akkor pislogok, mikor a nedves ajkai közé fogadja az ujjamat. Mosolyogva húzogatom ide-oda az ajkát, mire pajkosan megharapja az ujjam.

- Áú – mondom színtelen hangon, hisz nem fájt egyáltalán.

Egy lágy csókot nyom az ujjamra, mielõtt elveszem a kezem az arcától. Onnantól kezdve csak bámuljuk egymást. Már megszoktam, hogy szavak sem kellenek hozzá, hogy beszéljünk. Érdekes paradoxon, mindenképp elgondolkodtató.

Szinte magamon kívül nyögöm újra a nevét. Ujjai a derekamra marnak, hevesen csókol ajkaimra. A szívverésem felgyorsul a hévtõl, akarom õt végre...

- Nate – suttogja.

Felsimítok izmos hátán, lapockáiban kapaszkodok meg, hogy aztán finoman összedörzsöljem ágyékunkat. Kis híján felnyögök.. igen, Te is akarod... Lágyan, de akaratosan harap az ajkaimra, tekintetünk találkozik. Imádom ezt a látványt. Imádom látni, ahogy a jeges kékség lángolóvá válik a szenvedélytõl... amit én gyújtok benne.

Megremeg, ahogy keze elindul a mellkasomtól, le a hasamon... Aztán meg is találja vágyam összpontosulását, markába fogja merevedésemet a nadrágot keresztül, mire hátravetett fejjel felnyögök. Derekára simítok, majd a fenekére markolok. Érezni akarom...

- Brad! – nyögöm.

Elmosolyodva nyom egy csókot a szám szélére, keze elindul a nadrágomba... Aztán a raktár ajtaja kivágódik és két katona trappol be. Megint...?!

Brad egészen hozzám simul, hogy ne lássák meg, én pedig a vállára dõlök, és levegõt sem véve várunk. Keresztapát szidják, meg a jelenlegi tábort, de a fenébe, ezt kint nem tudták volna megbeszélni?

- A francba már! – morgom, mikor bezárul mögöttük a raktár ajtaja.

Brad gyengéden simít végig az arcomon, majd egy csókot is nyom rá. De mindezek után már... én feladom mára. Ez volt a harmadik, hogy félbeszakítottak.

- Brad, elég... – tolom el.

Arcán leplezetlen csalódottsággal lép hátra. Imádom, hogy elõ tudom csalni belõle az érzéseit, de ezt most nem. Sokkal jobban szeretem, ha vágytól csillognak azok a jégkék szemek, nem csalódotsságtól.

- Biztos ezt akarod? – billenti oldalra a fejét.

- Ez egy jel...

- Ahogy akarod – bólint, és begombolja a nadrágját.

Tekintete minden mozdulatomat követi, ahogy lesimítom, majd betûröm a pólóm a nadrágomba. Ne kínozz, Brad...

- Khm... jobb, ha Te mész elsõnek – intek fejemmel az ajtó felé.

A bejáratra pillant, amjd vissza rám. Szemeiben még ott lángol a nemrégi események elfojtott szenvedélye. A francba, ha nem lép le gyorsan, tuti magamra rántom. De végül megkegyelmez, bólint egyet, majd lassú lépésekkel indul kifelé – bár az õ hosszú lábaival így is hamar megteszi azt a távolságot. A fenébe. Brad...

***

Persze, hogy megint eligazítást kell tartani. Még alig hevertem ki a raktáros incidenst, már mehetek is. Puskással nem sietjük el a dolgot, nyugisan megyünk Keresztapa sátrához, de tudjuk, hogy nem mi leszünk az utolsók. Schwetje mindig késik, történjen bármi.

Keresztapa ismerteti a parancsot. Holnap egy kis gyakorlatozás, hogy mindenki közelebbi barátságot köthessen az M15-ösével, aztán holnapután indulás tovább. Egy-két razziával egybekötött táborköltöztetést, egyszerû feladat, csak Keresztapát ismerve ez minimum két éjszakai Humveeban alvással jár.

Századosunk megint hozza a formáját, neki legnagyobb problémája a küllemszabályzat, nem az, hogy hány ezer pizsamás vár majd ránk az út során. Hát, õ tudja...

Csodával határos módon ezúttal máris megkapjuk a térképeket a mûveleti útvonalról – ez ritkaságszámba megy mifelénk –, Puskás a kérésemre ezeket viszi a sátramba, míg én tájékoztatom a szakaszt a fejleményekrõl.

- Figyelem, mindenki! – szólalok meg hangosan, ahogy belépek a sátorba.

Mindenki elhallgat, a tekintetek rám szegezõdnek.

- Keresztapa parancsot adott. Holnap reggel gyakorlatozni megyünk, kipróbáljuk élesben is az M15-ösöket, holnapután pedig indulunk.

Körbepillantok a társaságon. Utoljára Bradével találkozik a tekintetem, hosszan el is idõzök rajta. Nem tagadom, a fantáziám ilyenkor hajlamos beindulni és továbbgondolni a raktári jelenetet, hogy Brad egyszerûen az egyik ládára dönt, aztán... huh, nyugi. Imádom, hogy soha nem kapja el a tekintetét. Ezek a hosszabb-rövidebb szemezések már valóságos szemszexelésnek is elmennek. Halványan elmosolyodom, majd fegyelmezem a gondolataimat.

- Mindenki felfogta? – fordulok vissza az emberek felé.

- Igen, uram! – visszhangozzák kórusban.

- Helyes – bólintok.

Kifelé indulok, de Brad hangja megállít.

- Hadnagy!

Meglepve torpanok meg és fordulok felé. Nem tudom nem végigmérni, ahogy elém lép, de hát... na, jól esik.

- Igen, Colbert õrmester? – kérdezem, fenntartva a szerepjátékot.

Kicsit kínzó, de pont ezért izgalmas ez a kis játék... Nyilvánosság elõtt nem mutathatjuk a vonzalmunkat, az egymásban szított szenvedélyt, hanem tartanunk kell magunkat a hivataloshoz.

- Mi újság az elemekkel?

- Milyen elemekkel?

- Amit az éjjellátókba rendeltünk – magyarázza. – Már vagy egy hete várunk rá.

- Oh, el is felejtettem mondani, a szállítmányozók fejét leváltották a napokban. Sajnos az ellátmány akadozik, amíg helyre nem áll a rend.

- Marha jó – morogja.

- Tudom... – paskolom meg a felkarját.

Tényleg elég nagy szívás, hogy nem látunk rendesen éjjel. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy pontosan kinél is akadnak meg azok az elemek... De a gondolataim már megint egy csapásra elterelõdnek, ahogy Brad a szemembe néz. Franc... Nem szabadna így elvesztenem a fejem a gondolattól, hogy mi mindent akar velem csinálni.

- Türelem, Brad – simítok végig a karján, majd sarkon fordulva elindulok a sátram felé.

Csak mi ketten tudjuk az elõzõ mondat kétértelmûségét.

***

Este mindenki egyszerre rohan fürdeni. Nem ritka, hogy egy holnaputánra kitûzött indulásból már másnap este lesz, így mindenki ki akarja használni az esetleges utolsó lehetõségét erre a luxusra. Én pont ezért várok türelmesen, és csak akkor indulok neki, mikor a nagyja már régen végzett. És pont így lehetek szemtanúja annak, amikor is az õrmester visszaindul a fürdésbõl.

Frissen, kellemes illatúan... félmeztelenül. Egyenként is megbabonáznának ezek a dolgok, pláne az összhatás... Ahogy elmegy mellettem, tekintetünk ismét találkozik, szemeibõl legalább olyan heves vágy sugárzik, mint amit jómagam is érzek.

Furcsa ez a mi ügyünk. Már Afganisztánban is együtt harcoltunk, de akkor még közel sem volt semmi ilyesmi. Szimplán egy csapatban harcoltunk. Itt, Irakban viszont... Az elsõ pár hét után kezdett egyre furcsább fordulatokat venni a dolgok. Elõször azt vettem észre magamon, hogy sokszor felejtem rajta a tekintetem. Pláne mikor félmeztelen volt, vagy nagyritkán kivillantotta hófehér fogsorát azok alól a finom ajkak alól. Aztán azt is kiszúrtam, hogy mintha õ is hasonlóan viselkedne. Utána kezdõdött ez a bizonyos szemszex.... Amíg elõször egymásnak nem estünk.

Azt azóta is életem egyik legfantasztikusabb éjszakájaként tartom számon. Õ õrségben volt és sétálgatott, én meg nem bírtam aludni, és a Humvee környékén lófráltam. Máig nem tudom, ki esett elõbb a másiknak hosszan szemezés után, de az biztos, hogy percek múlva már egymás ruháit tépve csókoltuk vadul a másikat. A Humvee motorháztetején tett magáévá, úgy, hogy egymást csókolva fojtottuk el nyögéseinket – amennyire tudtuk.

Az emlékektõl édesen gyötrõdve öltözök a sátramban, mikor visszatérek a fürdésbõl. Megint eszembe jut a mai raktáros jelenetek sokasága, és morcosan biggyesztem az ajkaimat. Pedig elég jó dolgok sülhettek volna ki belõle, hmm...

- Hadnagy.

Ajkamba harapok, majd megfordulok Brad hangjára. Basszus, de szexi ott a holdfényben.

- Igen, õrmester? – mosolygok rá kacéran.

Nem mond semmit, csak végig engem nézve gondosan behajtja a sátor bejáratát, majd két hosszú lépéssel átszeli a köztünk lévõ távolságot. A következõ pillanatban már a sátorban felpakolt ládák egyikének préselve találom magam.

- Azt hiszem, félbehagytunk valamit – néz egyenesen a szemembe.

Kellemesen megborzongok. Hogy tud valaki ennyire tárgyilagos, mégis ilyen szenvedélyes lenni? Nem bírom ki, pólója elejére markolok, és magamhoz rántom, hogy aztán követelõzõn megcsókolhassam. Egyik kezemmel a pólójánál fogva tartom, a másikkal a nyakát ölelem át, miközben õ a fenekembe markolva préseli ágyékomat az övéhez.

- Brad – nyöszörgöm a csókba.

Szuszogva ragad meg és dönt le az ágyra, és ahogy fölém mászik, már veszem is le róla a fölöslegessé vált pólót. Õ is azonnal megszabadít az enyémtõl, majd újra egymás ajkainak esünk. Türelmetlenül kezdem bontogatni az övét, majd a nadrágját, õ ugyanígy tesz az enyémmel. Hamarosan már sem a gyakorlónadrágok, sem az alsónadrágok nincsenek útban.

Sóhajtva karmolom végig a hátát, ahogy a nyakamra csókol, lábamat vágyakozva húzom a derekához. Legalább annyira készen van már, mint én. Ezúttal én vagyok a soros, hogy „házi” síkosítást adjak neki, halkan felmorranva figyeli, ahogy végig õt fixírozva szopogatom az ujjait... mintha nem az ujjai lennének.

- Brad! – nyögök fel, ahogy elsõ ujja belém csúszik.

Vágyakozva emelem meg a csípõm, mire elmosolyodva csókol meg, majd késlekedés nélkül mozgatni kezdi a kezét. Nem kell sokáig várnunk, hamar felkészülök a második körre. Nyögdécselve élvezem ujjai mozgását, miközben én sem vagyok rest férfiassága köré kulcsolni az ujjaim, és izgató mozgásba kezdeni a csuklómmal.

- Nate – morran fel.

Mosolyogva csókolok alulról a nyakára, finoman harapva a bõrébe, hogy ne hagyjak nyomot. Nem bírjuk sokáig egymás kínzását, percekkel késõbb Brad ujjai kihúzódnak belõlem, én pedig elengedem, hogy elhelyezkedhessen. Mindkét lábamat támaszkodó kezei fölé teszi, így amikor végre belém hatol, rögtön a lehetõ legmélyebbre csúszhat. Egyszerre nyögünk föl a csodálatos érzésre, de gyorsan be is tapasztjuk egymás száját egy kiadós csókkal, mielõtt túl hangosak lennénk.

Fokozatosan növeli a tempót, együtt zihálunk és sóhajtozunk, tekintetünk összekapcsolódik – imádom látni, hogy hogyan forgatom ki önmagából a Jegest. Senki nem hinné el nekem, micsoda lángoló szenvedélyt lehet benne szítani...

- Brad – sóhajtom a fülébe.

Combomba mar, miközben követelõzõ vadsággal kap ajkaim után. Szenvedélyes csókolózásba kezdünk, érzem, már nincs sok hátra. Körmeim a hátába marnak, tudatos utat járva be – pontosan tudom már, hol van a tetoválása, arra még a legnagyobb hév közben is vigyázok.

- Mmh, Nate.. – nyög fel, ahogy a kéj elsõ hullámai elérik a testemet, ezzel õt is csalogatva.

Majdhogynem teljesen egyszerre élvezünk el. Lihegve borul mellém, az én légzésem is nehézkes, ahogy közelebb fészkelõdöm hozzá. Úristen, ez valami eszméletlen volt...

- Most már csak két raktári kalanddal tartozol – dorombolom a fülébe.

Elmosolyodik, keze végigcirógatja a hátamat.

- Mindenképpen.

Fura... megint rám jött, hogy nem akarom, hogy elmenjen. Tudom, muszáj, különben kiszúrják, de... néha jól esne vele aludni.

- Brad! – nyögi elfúló hangon.

A derekába marok, és az ajkai után kapok. Érzem, ahogy a vér egyre gyorsabban áramlik a testemben. Az egész lényemmel akarom õt.

- Nate – suttogom.

Apró kezével felsimít a hátamon, majd a lapockáimba kapaszkodva dörzsöli az ölemhez az övét. Alig pár másodperc alatt felizgulok. Vaskos ajkaira harapok, lágyan mardosom a vörösen lüktetõ húst. Gyönyörû, zöldeskék szemei a vágy tüzében égnek. Remegni kezd, ahogy a mellkasára markolok, majd lassan lesimítok a hasán. Halványan elmosolyodom, ahogy oldalra fordítja a fejét, és igyekszik a lehetõ leghalkabban venni a levegõt. Nate…

Lassan az ölére simítok, és marokba fogom a nadrág dudorodó részét. A fejét hátravetve nyög fel rekedten. Vékony ujjai lassan a derekamra csúsznak, majd halkan felmorranok, ahogy a fenekemre markol.

- Brad! – nyögi követelõzõen.

Kis türelmetlen. Mosolyogva nyomok egy halovány csókot a szája szélére, majd lassan a nadrágjába nyúlok… és megfagyok. Hallom, ahogy kivágódik a raktár ajtaja, két katona sétál be rajta.

- Picsába, remélem, Keresztapa hamarosan kiadja a parancsot, mert szarrá aszalódnak a tökeim itt! – mondja az egyik.

- Ja, én is unom már, hogy itt kell rohadnunk – így a másik.

Hunyorogva simulok teljesen a hadnagyhoz, hogy még véletlenül se látszódjak ki a doboz halom mögül. Nate a szemeit összeszorítva dõl a vállamra, levegõt sem veszünk, csak csendben várjuk, míg a szitkozódó páros elhagyja a helyiséget. Mindketten megkönnyebbülten lélegzünk fel, ahogy a raktár bejárata becsukódik.

- A francba már! – morogja a hadnagy.

Gyengéden simítok végig az arcán, majd egy csókot nyomok rá.

- Brad, elég… - tol el magától.

Csalódottan lépek hátra.

- Biztos ezt akarod? – döntöm el kissé a fejem.

- Ez egy jel…

Na, igen, ez a harmadik alkalom, hogy ránk nyitottak. Pedig még a nadrágját sem sikerült levennem. Talán valami felsõbb hatalom akarja úgy, hogy ne legyünk most együtt… persze.

- Ahogy akarod – bólintok beleegyezõen, majd begombolom a nadrágom.

Õ is visszaöltözik, áhítattal figyelem, ahogy finom kezeivel végigsimít a pólóján, majd betûri a nadrágjába. Kedvem lenne letépni róla, és ledönteni valamelyik ládára. Megint marad a szemszexesdi… abban legalább már profik vagyunk.

- Khm… jobb, ha Te mész elsõnek – bök a fejével az ajtó felé.

Lassan a bejárat felé pillantok, majd rá. A pillantásom sokatmondó, ott tombol benne az elfojtott szenvedély. Engedelmesen bólintok, majd lassú léptekkel kifelé veszem az irányt. Borzalmas érzés itt hagyni a hadnagyot, hisz tudom, õ is annyira akar, mint ahogy én õt.

***

- Hé, Ray! – kiáltom el magam, hogy végre meghalljon.

A sátrunkban ülök, nagy a nyüzsgés. Mindenki eszik, beszélget, edz, nevetgél. Hiába, én most is dolgozom. Egy új térképrendszer tesztelését végzem. Mûholdas cucc, így mindig pontos és friss információkat kapunk az ellenséges mozgásokról.

- Ray, gyere már ide! – kiáltok újból, mire felkapja a fejét.

Valami olcsó pornóújságot nézegetett épp Kocher õrmesterrel. Vigyorogva lép mellém, majd hajol le hozzám.

- Mi az, Töki? – kérdezi.

- Szükségem van egy rádiósra… megtennéd nekem hogy…

- Figyelem, mindenki! – hallom a bejárat felõl a hadnagy hangját.

Egybõl síri csend lesz, minden tekintet Nate-re szegezõdik.

- Keresztapa parancsot adott. Holnap reggel gyakorlatozni megyünk, kipróbáljuk élesben is az M15-ösöket, holnapután pedig indulunk.

Körbetekint mindenkin, utoljára rajtam állapodik meg a tekintete. Hosszan elidõzik rajtam, amit nem bánok. Látom rajta, hogy eszébe jutott a raktárban félbehagyott kis kalandunk. A szemeivel vetkõztet, talán nekem is esne, ha nem lenne maximális önuralma. Halványan elmosolyodik, egy pillanatra sem nézek másfele, állom a tekintetét. Olyan gyönyörûek a szemei, ahogy álmodozva elködösülnek.

- Mindenki felfogta? – fordul hirtelen a népes publikum felé.

- Igen, uram! – visszhangzik a sátor.

- Helyes – bólint, majd elindul kifelé.

- Hadnagy! – pattanok fel, és indulok utána.

Meglepetten fordul meg, majd cövekel le a sátor elõtt. Ahogy elé lépek, végignéz. Jól esik, hogy még így is látom, tetszem neki.

- Igen, Colbert õrmester? – kérdi érdeklõdve.

Páran lézengenek körülöttünk, így muszáj a hivatalos megszólításokat használnunk. Nem bánom, imádom ezt a szerepjátékot. Nate ilyenkor annyira ártatlan. Mintha tényleg csak a hadnagyom lenne, és nem nyögné éjszakánként a sátrában a nevem a kielégülést hajszolva. Hm, érdekes.

- Mi újság az elemekkel?

- Milyen elemekkel?

- Amit az éjjellátókba rendeltünk. Már vagy egy hete várunk rá.

- Oh, el is felejtettem mondani, a szállítmányozók fejét leváltották a napokban. Sajnos az ellátmány akadozik, amíg helyre nem áll a rend.

- Marha jó – morgom.

- Tudom… - paskolja meg a felkarom.

A kezére pillantok, majd lassan a szemeibe nézek. Már megint. Ugyanaz a tekintet. Elveszek a szemeiben.

- Türelem, Brad – simít végig a karomon, majd ellép tõlem.

Szeretem ezeket a gesztusokat. Nekem mindennél többet jelentenek, más viszont csak egy egyszerû bátorításnak veszi. Ez így jó.

- Hali, Brad, valami nem kóser – szól ki Ray.

Egy ideig még a hadnagy gömbölyû fenekét stírölöm, majd visszamászok a géphez, hogy normálisan belõjük a térképeket.