|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| makeme_real | 2012. 03. 08. 11:55:10 | #19703 |
Karakter: Nathaniel C. ”Nate” Fick
Megjegyzés: (Őrmesteremnek)
Túl sokáig hallgat… Én pedig időközben el is döntöm magamban, hogy nem valóban nem emlékszik semmire. De aztán megszólal.
- Arra gondolsz, mikor a humveek mögött szoktunk szeretkezni? – vonja fel a szemöldökét.
Megilletődve nézek rá. Emlékszik…?
- Igen, arra! – fordulok felé.
- Hát… ezek szerint – von vállat.
- De… Brad… te…
- Én? – kérdezi nyugodt hangon.
- Neked nincs amnéziád??
- Ő… nincs? – vonja fel újból a szemöldökét.
Nem értem… Egyszerűen nem értem.
- De… Brad, én ezt nem értem!
- Ahogy én sem – ráncolja a homlokát.
- Én csak… Furán viselkedtél – sóhajtok fel.
- Furán? – kérdezi megilletődve.
- Nem hagytad, hogy hozzád érjek… és… nem is figyeltél rám, mikor hozzád beszéltem!
- Ennyi? – dől előre.
Hogy… mi? „Ennyi”? Ennyi?!
- Ennyi?! – fakadok ki.
Továbbra is ugyanúgy némán-értetlenül, de felháborítóan nyugodtan néz rám.
- Neked hogy esne, Brad? – kérdezem. – Egy kicsit… gondolj bele ebbe! Mikor rád omlott az épület, és azt hittem, meghaltál… mit érezhettem?? Napokig nem tértél magadhoz. Idehozattalak, hogy én legyek az első, aki gondoskodni tud rólad!
Hosszú ideig néz rám némán, én pedig már kezdek reménykedni, hogy esetleg olyasmit mond majd, hogy „ne haragudj, kicsit össze vagyok zavarodva a robbanás miatt”, vagy valami... de nem.
- Miért…?
Ennyit kérdez. Miért. Miért?! Mindenre emlékszik, és mégis azt kérdezi, hogy… miért?
- Baszd meg, Brad! – nyögöm ki megdöbbenésemben.
Sarkon fordulok, és kiviharzok a sátorból.
Egészen a tábor széléig megyek, és az ellátmányos teherautók mögött telepszem le a homokba. Zavar, harag, döbbenet, megilletődöttség, és… és szomorúság kavarog bennem. Szomorúság és csalódottság. Az utóbbi időben kezdtem azt remélni, hogy… hogy talán nem csak szex vagyok számára, nem csak alkalmi szórakozást jelentek neki. De tévedtem. Az után, hogy rájöttem, hogy szerelmes vagy belé, valószínűleg romantikus kényszerképzeteim támadtak. Beleképzeltem a helyzetbe mindent, amit csak lehetett – pedig nem szabadott volna. Bemagyaráztam magamnak, hogy ő is szerethet engem, nem csak én őt, hogy az iránta érzett szerelmem viszonzott…
A francba, hogy lehettem ekkora idióta?! Állítólag értelmes ember vagyok, mégis… Nemhogy nem vettem észre a nyilvánvalót, még be is magyaráztam magamnak valami hülyeséget. A fenébe, Brad… miért kellett beléd szeretnem?!
Mikor nem sokkal később valaki leül mellém a homokba, meg mernék rá esküdni, hogy Brad lesz az, de amikor oldalra pillantok, Puskást pillantom meg.
- Na jó, ki vele, mi bajod van? – kérdezi rögtön, kertelés nélkül.
Felsóhajtok, és szórakozottan a homokba markolok.
- Semmi.
- Hát persze – horkan fel. – Már vagy egy hete tök zombi vagy. Először a Jeges sérülésének számlájára írtam, de utána is ilyen maradtál. Szóval, mi van? Úgy nézel ki, mint akinek szerelmi bánata van, pedig nem láttalak kamatyolni egy arab puncival sem. Mondjuk fejbe is vertelek volna – teszi hozzá vigyorogva.
- Mivel nem is történt semmi ilyesmi – felelem.
- Akkor hallgatlak – mondja kitartóan.
- Ha ezt elmondom, minimum ordítva fogsz elrohanni – motyogom. – Talán egyenesen Schwetjéhez.
- Neeem tudsz te olyat mondani nekem, hogy önként menjek a Neandervölgyihez – röhög fel. De amikor látja, hogy én még csak nem is mosolygok, elkomorodik. – Oké, kezdesz megijeszteni – ráncolja a homlokát.
- Elmondom, ha tényleg akarod. De meg kell ígérned, hogy magadban tartod – nézek a szemébe.
- A szavamat adom – bólint komolyan.
Felsóhajtok, és megint a homokkal kezdek babrálni.
- Nem lőttél mellé Braddel… - mondom halkan.
Puskásnak van esze, ebből is meg fogja érteni.
- Ezt hogy ért… Na várj. Te és…?
- Igen – bólintok, és a szemem sarkából ránézek. Meglepődött, de nem látok rajta undort vagy ilyesmit. – Én és Brad.
- Ööö, húú… Oké, erre tényleg nem számítottam – néz maga elé megszeppenve. Aztán gyorsan megrázza a fejét. – Mármint ne érts félre! Ettől semmivel sem lettél kevesebb a szememben, csak tényleg meglepett, na.
Erre halványan elmosolyodom.
- Megértelek, persze.
- De… mióta? Soha nem láttam rajtatok, meg nem is tudtam, hogy ti…
- Nem – vágok közbe. – Nem vagyunk melegek, vagyis… A francba, nem tudom. Soha nem vonzódtam a férfiakhoz, erre megesküszöm, barátnőim is voltak többen, de Brad… valahogy elcsavarta a fejem. Nem tudom, hogy csinálta, de tény, hogy elég hatásosan. Meg ő sem meleg – rázom meg a fejem. – Neki is én vagyok az első ilyen kapcsolata… vagy mije.
- Nos, a hormonokon nehéz úrrá lenni – mosolyog rám. – De akkor mégis mi a baj?
- Eddig az egész csak a szexről szólt. De én… én…
- Belészerettél – fejezi be a mondatomat.
- Igen – sóhajtok fel. – Ami nem is lenne baj, ha viszonozná…
- Miből gondolod, hogy nem teszi? – billenti oldalra a fejét egy kicsit.
- Azt hittem – nézek a földre komoran. – De már azt sem engedi, hogy hozzáérjek. Mikor elmondtam neki, hogy miért vitettem a sátramba, annyit kérdezett, hogy miért… Nem érti, nem érzi ugyanezt.
- Talán csak össze van zavarodva – von vállat. – Szerintem meg kéne beszélned vele – paskolja meg a vállam.
- Lehet… - sóhajtom.
***
Végül csak estefelé térek vissza a sátorba, és ott is találom Bradet, de nem foglalkozok vele.
- Nate? – szólít meg, de nem reagálok. – Nathaniel Fick!
Erre már rá kapom a tekintetemet, de nem próbálom leplezni az érzelmeimet.
- Elárulnád, mi az ördög folyik itt? – kérdezi kissé idegesen.
- Miért érdekel ez téged? – sziszegem.
- Tessék? – tárja szét a karjait.
- Felejtsd el, amiket mondtam – morgom.
- Most komolyan hisztizel? – lép mellém.
- Ez nem hiszti! – kiabálok rá.
Azt hiszem ezután kölcsönösen egymáson töltjük ki a frusztrációnkat. Lökdösődéssel indul, de aztán Brad az ágyra taszít, én meg válaszul combon rúgom. Erre viszont ő is bedühödik, és az ágyra, vagyis inkább rám veti magát, mindkét kezemet lefogva.
- Eressz! – sziszegem.
Vicsorogva hajol fölém, aztán mintha lendületet venne. Már kezdem azt hinni, hogy le akar fejelni, amikor… egyszerűen megcsókol. Gondolkodás nélkül, éhesen marok az ajkaiba, egy pillanat alatt eszeveszetten megkívánom. Nagy szusszanással húzza el a fejét, és néz rám, én pedig lihegve, eszemet vesztve nézem őt. Egy pillanat alatt visszahajol rám, a tarkómra markolva engedi el a kezeimet, és csókol meg újra, vad, szenvedélyes, dühös vágyakozással. Kezeimet automatikusan a teste köré fonom, körmeimet a pólóján keresztül mélyesztem a hátába.
Vadul tépjük egymás ajkait, ezekben a pillanatokban most ott van minden zaklatottságunk is. A testünk összesimul, ölünk lüktetve szorul egymáshoz, így nem is bírjuk sokáig tartani magunkat. Szinte letépjük egymásról a pólót, nem is figyelünk másra, mint a másik ajkaira és vad csókjára. Felőlem akár Sixta is beléphetne a sátorba, én addig nem nyugszom, míg magamban nem érezhetem Bradet… A nadrággal nem is vesződünk sokat, a vágy eszünket veszi, így csak a térdünkig rángatjuk le az anyagot. Brad a combomra markolva húz közelebb magához, ágaskodó férfiassága forrón simul az enyémhez, miközben szuszogva marjuk tovább egymás ajkait. Érzem, hogy ő sem akar egy pillanatra sem elengedni, ahogy én sem őt. Csak addig szakad el az ajkaimtól, míg a szájába veszi az ujjait, aztán már hajol is vissza egy vad csókért.
Csókjai áttérnek a nyakamra és a vállaimra, izgató harapásokkal kiegészülve, miközben első ujját a testembe csúsztatja. Elégedett sóhajjal fogadom magamba, tarkóját karmolom, miközben mozgatni kezdi a csuklóját. Egyikünk sem bírja azonban sokáig, nem akarjuk elhúzni, hamar csatlakoztatja a második ujját is. Sóhajtozva élvezem a tevékenységét, de a testemben tombol a vágy, hogy igazán érezhessem őt.
- Brad – nyögöm hangosan, mire lihegve pillant le rám. – Akarom!
Válaszul vigyorogva a combomba markol, majd elhelyezkedik. Ahogy elmerül bennem, hangosan, elégedetten nyögök fel. A fejem mellett támaszkodik meg, ahogy mozogni kezd, és nem kímél – nem is akarom. A tempó mit sem változik a csókcsatánkhoz képest, őrült tempóban tesz magáévá, és én rohadtul élvezem. A hátába marok, és bár öntudatlanul, de azt hiszem rendesen meg is karmolom néhányszor. De képtelen vagyok irányítani magamat… Őrjítő!
Az őrült hajsza nem is húzódik el sokáig. Hamar elér minket a beteljesülés, és mikor ez megtörténik, mindketten önfeledten nyögünk föl. Szinte teljesen egyszerre élveztünk el, és ez engem valami megmagyarázhatatlan örömmel tölt el. Brad lihegve fekszik mellém, és ahogy karjait a testem köré fonva magához húz, valami megremeg bennem. Ez… Ez a régi Brad. Az én Bradem. De aztán valamiért a hátához kap, és mikor visszahúzza a kezét… Vér. Basszus!
- Nate – sóhajt fel. Bűnbánóan nézek rá, de ő csak mosolyogva megrázza a fejét. – Piszok nagy vadmacska vagy. Mégis hogy magyarázom ki magam?
- Brad, én…
- Hagyd, semmi baj – dönti homlokát az enyémhez.
A bensőséges mozdulatra a szívem heves dobogásba kezd. Főleg amikor gyengéden cirógatni kezdi a karom, és magához ölelve csókol a vállamra…
- Olyan szép vagy – súgja a fülembe édesen.
- Brad… - húzom fel a vállam zavartan.
Nem szabadna ilyen szépeket mondania nekem. Sem ilyen gyengédnek lenni… Édes mosollyal az arcán csókolja végig a vállam, aztán finoman az arcomra simít. Ismét a fülemhez hajol, és felkészülök az újabb édes bókra, de most olyat suttog, amit el sem tudok hinni…
- Szeretlek.
Felkapom a fejem, és döbbenten bámulok gyönyörű szemeibe.
- Tessék? – lehelem.
Még mindig mosolyogva néz végig az arcomon, és kezével hihetetlenül finoman végigsimít a hajamon.
- Azt mondtam, szeretlek – ismétli meg.
Érzem, hogy a szívverésem felgyorsul és… a francba, mindjárt elbőgöm magam! Az ajkamba kell harapnom, hogy ne törjek ki könnyekben, esküszöm.
- Hééh – húz magához gyengéden. – Mi a baj?
Nem törődve az erős hadnagy képével, gondolkodás nélkül a karjai közé fúrom magam, és a nyakába bújok.
- Én… Én azt hittem… Azt hittem…
Megrázom a fejem, és ezzel szinte a könnyeket is kirázom belőle. Mit művelek én itt?! Mindjárt elbőgöm magam, mint egy érzelgős kislány, ahelyett, hogy én is színt vallanék végre. Elhúzódok tőle egy kicsit, és nagy szemekkel nézek föl rá.
- Nate… – suttogja, egy kicsit mintha aggódna. – Én…
- Én is szeretlek – vágok közbe, mire kicsit megilletődik. A viselkedésem talán azt sugallta neki, hogy nem viszonzom az érzelmeit, pedig… - Szeretlek, Brad – jelentem ki mosolyogva.
Az ajándékom persze nem marad el. Az arca felderül, gyönyörű szemei boldogan csillannak fel, édes mosoly kúszik az arcára, aztán szorosan magához ölel, és boldogan megcsókol. Átölelem a nyakát, tarkóját cirógatva viszonzom a csókot boldogan. Szeret… Szeret engem!
- Van róla fogalmad, milyen boldoggá tettél most? – mosolyog édesen, mikor elválunk egymástól.
- Ha csak feleannyira is, mint te engem, akkor már elégedett vagyok – kuncogom.
Ahogy magához von, én pedig a karjai közé bújva a testéhez simulok, el is felejtem, hol vagyunk éppen. Akkor, ott, Brad karjaiban, a tudattal, hogy szeret… nincs háború, nincs tengerészgyalogság, nincs Irak, nincsenek katonák és sátrak. Csak Ő van és én. Egy nap majd meghalni is így, itt szeretnék…
Később még sajnos magára kell hagynom Bradet, egy rövid eligazításra kell mennünk Puskással. Aki egyébként mindentudóan, szélesen elvigyorodik, mikor kilépek a sátorból. Számára valószínűleg az arcomra van írva minden, ami történt. Miközben elindulunk, meglapogatja a hátamat, ezzel szavak nélkül is gratulálva a fejleményekhez. Tudom, hogy fogunk még beszélni a dologról, de ez az apró gesztus is jól esik.
Az eligazítás végül nem is olyan rövid, mert a kedves parancsnokunk számára megint égetően fontos a küllemszabály és a bajusz, így röpke egy órás kiselőadást hallgathatunk végig róla. Utána pedig még egy gyors fürdés, és már mehetek is vissza Bradhez. A szerelmemhez… Istenem, olyan furcsa, és mégis, jobb mindennél.
Mikor belépek a sátorba, Bradet már az ágyán fekve találom. Nekem viszont… jobb ötletem támad. Odalépek hozzá, mire már nyitja is ki azokat a jégkék szemeit, és rám mosolyog. Leguggolok mellé, majd finoman az ajkaira csókolok.
- Brad… – kezdem aztán.
- Hmm? – simít végig az arcomon.
- Nem szeretnél ma esetleg… mellettem aludni? – pislogok rá.
Nem tudom, mit fog szólni, de reménykedek a pozitív válaszban. Jó érzés lenne az ölelésébe bújva álomba merülni… Na meg miért mondana nemet?
- Dehogynem szeretnék – mosolyodik el édesen.
Kikel az ágyából, és miután én is felegyenesedtem a földről, együtt lépünk oda az én ágyamhoz. Ő már alváshoz van öltözve, így le is fekszik, én viszont még megszabadulok a cipőmtől, a zubbonyomtól és a nadrágomtól. Már éppen bebújnék mellé, mikor ciccegni kezd.
- Mi az? – vonom fel a szemöldököm.
Válaszul vigyorogva a meztelen felsőtestére mutat, mire elnevetem magam. Édes… Mindenesetre a kedvére szeretnék tenni, úgyhogy a pólómat is leveszem.
- Mindjárt más – vigyorog elégedetten.
Mosolyogva rázom meg a fejem, majd bebújok mellé az ágyba. A takarót ráteríti az én testemre is, de még annál is jobb érzés, amikor a karját fonja a testem köré. Boldogan bújok hozzá, és elégedetten, mosolyogva hunyom le a szemeimet.
***
Finom simogatásra ébredek, de valahogy a legkevésbé sem akaródzik felkelni, érezve, hogy Brad izmos teste az enyémhez simul. Érzem a teste melegét, hallom a szuszogását, ráadásul olyan kényelmes itt a karjaiban… Nyöszörögve, lehunyt szemekkel férkőzök még közelebb hozzá, ezzel is jelezve, hogy nem szándékozom elmozdulni innen.
- Nate… – kuncogja édesen. Finom ujjaival végigsimít a gerincem mentén, aztán puha ajkaival birtokba veszi, és végigcsókolja a nyakam ívét. – Ideje felkelni – suttogja a fülembe.
- A-a – rázom meg a fejem, és elégedett mosollyal rejtem arcomat a nyakához. – Ez itt tökéletesen jó nekem.
Édesen felnevet, és a nyakamba csókol.
- Sixtának lehet nem tetszene annyira, ha betoppanna a sátradba – jegyzi meg vigyorogva.
- Amíg egyikünknek sincs bajsza… – vigyorodom el.
- Nézzenek oda, a hadnagy kinyitotta a szemét – mosolyog le rám.
Morcosan nézek rá, de ő nem is foglalkozik vele, csak lehajol, és megcsókol. Én meg persze ellenállok… Na persze. Már ölelem is át a nyakát, és élvezettel viszonzom a finom csókot. Végre egy tökéletes reggel.
***
A délelőtt ismét eligazítással indul. Eleinte nem is értem, hiszen tegnap este már volt egy – az is tök fölöslegesen –, de aztán elég egy pillantást vetnem Keresztapa arcára, kezdem sejteni. Aztán mikor beszélni kezd, lassan biztossá is válik: megunta a semmittevést. Tény, soha nem tudta huzamosabb ideig elviselni a gondolatot, hogy nem csinálunk semmit, és hát… úgy tűnik, ezúttal most lett végleg elege.
- Egy pár csapatot holnapi indulással néhány napos razziára küldünk – mondja Keresztapa. – Azt a hírt kaptuk, hogy nem is olyan messze innen fekszik egy ellenséges város. Mit tudunk a város erőiről? Annyit, hogy Dowdy ezredes teljes ezredét feltartották és szétverték. – Puskással összenézünk. Egy teljes ezredet szétverő városhoz akar küldeni pár csapatot? – De Keresztapa rohadtul nem szereti, ha az ellenség diktál. Éppen ezért le fogjuk rohanni a várost.
- Melyik csapatok vesznek részt az akcióban? – kérdezi Patterson százados, az Alfák századparancsnoka.
- Maga, Patterson százados itt marad velem, hogy innen koordinálhassuk a támadást. – Schwetje kárörvendő röhögésbe kezd, én meg a fogamat csikorgatom. Remek, egyik öngyilkos küldetésből a másikba… - Schwetje százados, a Bravo század fogja véghez vinni a lerohanást.
- Értettem, uram – bólint vigyorogva a nyomorult.
- Fick főhadnagy! – fordul felém Keresztapa.
- Igen, uram? – pillantok rá.
- Sajnálattal értesültem a szakaszvezetője sérüléséről, de úgy hallottam, felépült. – Bólintok. – És mit gondol, készen állna már egy újabb bevetésre?
- Ezt én nem tudnám biztosra megmondani. Úgy látom, jól van, de biztosan csak ő vagy Bryan doki tudnának mondani.
- Értem. Akkor mindenképpen beszéljen velük, és értesítsen engem.
- Igenis, uram.
- Remélem, Colbert őrmester megfelelően érzi magát, mert a Bravo2-es vezeti majd a razziát.
Puskás legalább olyan komoran sétál mellettem, mint ahogy én is érzem magam.
- Schwetje ki fog nyírni minket – morogja.
- Minden bizonnyal – sóhajtok fel.
- Brad nem fog nemet mondani, ugye tudod? – sandít rám. – Még ha nem is menne vissza szívesen.
- Tudom…
Bradet szerencsére a sátorban találom. És persze nem is ő lenne, ha nem venné észre rajtam rögtön, hogy valami nem kóser.
- Mi történt? – lép oda hozzám rögtön.
- Keresztapa megunta a semmittevést – sóhajtok föl. Lenyomom az ágyra, de nem mellé, hanem valahogy ösztönösen az ölébe ülök. Ő pedig automatikusan fonja körém a karját. – Holnap párnapos razziát akar indítani.
- És? – kérdezi.
- Csak mi mennénk, az Alfák maradnak. És Keresztapa tudni akarja, készen állsz-e egy újabb bevetésre… mert mi vezetjük az egészet – mondom, egyenesen a szemébe nézve.
Szeretném, ha őszinte lenne. Ha nem áll készen, akkor nem szabad jönnie. Állja a pillantásomat, de valami egészen mást látok benne. Nem a büszkesége nyomasztja… Ha nem vallja be, hogy még nincs kész, azt nem a büszkesége miatt teszi. De akkor miért…?
- Tudod, hogy nem hagylak egyedül menni – mondja végül.
Felkapom a fejem.
- Brad! – nyögöm döbbenten. – Ne miattam, kérlek! Ha nem érzed elég jól magad, ne gyere, miattam ne… - Némán rázza a fejét. – Nem lesz bajom, ígérem – fogom meg a kezét.
- Ezt nem tudhatod – feleli komoran. – Nem te döntöd el. És… ne haragudj, de nem akarom ölbe tett kézzel várni, hogy esetleg egy hordágyon látlak viszont, vérbe fagyva. Nem, Nate… Ezt nem kérheted tőlem.
Gondterhelten sóhajtok fel, de hagyom, hogy magához öleljen, és szorosan a testéhez bújok. Nem… Nem eshet baja. Ha megint történik vele valami, én… A francba, beleőrülnék.
Szerkesztve makeme_real által @ 2012. 03. 25. 18:48:57
|
| Luka Crosszeria | 2012. 03. 05. 22:50:46 | #19650 |
Karakter: Brad "Jeges" Colbert
Megjegyzés: Hadnagyomnak
Fogalmam sincs, mennyi ideje lehetek ájultan, de egyszeriben magamhoz térek. Halk surrogást hallok, és… kibaszottul fáj mindenem. De még így is látom magam előtt Nate arcát. Ő hol lehet? Él még??
- N... Nh... Nate.. – nyöszörgöm.
Valami puha cirógatást érzek az arcomon. Aztán szintén valami puha nyomódik nekem, de ez már jóval nevesebb.
- Brad – suttogja valaki.
Ez ő, igen ő az! Nate… hát… élsz? De hát annyiran lőttek, aztán ott volt az a gyerek is, és… a… a gyerek!
Olyan hirtelen ülök fel, hogy egy pillanatra meg is szédülök. Rémülten nézek körbe. A gyerek! Fura, mert nem a ház romjait, összeégett darabjait látom, hanem egy sátor ponyváját. Méghozzá… méghozzá a hadnagy sátráét. Mi a szar folyik itt?
- Hol… ? – kérdezném, de hirtelen nem jut eszembe a második szó.
- Brad – suttogja, majd a karom után nyúl. – Brad, én vagyok az... Nate.
Odakapom a tekintetem. A mindenségit, nehezemre esik felismernem őt. Túl sok minden hat rám az újdonság erejével. Főleg a hely, az illatok… Nate. Istenem, úgy örülök, hogy jól van!
- Nate – suttogom.
- Nincs semmi baj, Brad – próbál nyugtatni. – Itt vagy velem. Épségben és biztonságban.
Nem tudok arra figyelni, amit mond. Túlságosan leköt az új helyzetem felmérése. Úgy érzem, minden sarokból veszély fenyeget. Hiszen az a rohadt kiskölyök is csak úgy kisétált a folyosóra!
- A kisfiú... Hol van a kisfiú? – kérdem rémülten.
- Milyen kisfiú? – kérdi.
A picsába, Nate!
- Egy kisfiú... Barna szemei voltak, ijedt volt, és... és ott volt rajta...
- Nincs itt semmilyen kisfiú, Brad – mondja. – A táborban vagyunk.
- De... De ő...
- Brad – nyúl felém, de elhúzódok, mert pokolian fáj, ahogy hozzámér. – Brad... Minden rendben?
Bólintok, de közben végig a sátor szegleteit vizslatom. Nem tűnhet fel megint olyan alattomosan. Lehet, hogy a táborban vagyunk, de ezek a rohadt hajik mindenre képesek. Nem akarom, hogy Nate-nek bármi baja is essen.
***
Napok telnek el, és én csak igen kis mértékben tudok megnyugodni. Valahogy minden apró zajban, vagy épp a csendben találom meg a fenyegetést. Félek, valami szörnyűség van készülőben, amiről nem tudok, és ez mélységes aggodalommal tölt el. Nate már alig szól hozzám, talán nem akaródzik neki. Mindegy, legalább nem kell azt hazudnom neki, hogy jól vagyok. Még mindig fáj a bőröm, már az is kikezdi, ha a ruhám hozzáér. Borzasztó, ráadásul ebben a rohadt melegben izzadok is, ami aztán csíp, mint a hétszentség.
Épp kint vagyok, Rayjel beszélgetek, mikor Nate odalép hozzám. Az arca aggodalmas, ha jól látom, eléggé gondterhelt. Félrevonulunk, majd mélyet sóhajtva felnéz rám.
- Brad... beszélhetünk? – kérdi.
Nagy zajt hallok jobb oldalról, ezért arra kapom a fejem, kicsit késve válaszolok neki.
- Persze – bólintok.
Bevonulunk a sátrába, gondolom, valami fontosat akar mondani. Remélem, nem olyasmit, hogy leszerel vagy ilyesmi.
- Brad – fordul felém. – Figyelj, amit most kérdezni fogok... lehet, hogy őrültségnek fog hangzani, aminek semmi értelme... de ha így van, akkor vedd úgy, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna, oké?
- Ööö... – nem egészen értem.
Mire gondol? Mi lehet őrültség?
- Akkor... Csak egy egyszerű kérdés, rendben? – vesz egy nagy levegőt, miközben elfordítja a tekintetét rólam. – Brad... te... emlékszel bármire is abból, ami... ami köztünk történt, mielőtt megsérültél?
Mélyen hallgatok, megpróbálom feldolgozni a kérdést. Ami köztünk történt… ami… köztünk… történt?
- Arra gondolsz, mikor a humveek mögött szoktunk szeretkezni? – kérdem a szemöldököm felvonva.
Erre láthatóan megilletődik, kezdem azt hinni, hogy az egészet csak álmodtam.
- Igen, arra! – fordul felém teljesen.
- Hát… ezek szerint – vonok vállat.
Igazán nem értem, mit akar kihozni ebből az egészből.
- De… Brad… te…
- Én? – kérdem nyugodtan, pedig rohadtul össze vagyok zavarodva.
- Neked nincs amnéziád??
- Ő… nincs? – vonom fel újból a szemöldököm.
- De… Brad, én ezt nem értem!
- Ahogy én sem – ráncolom a homlokom.
Komolyan nem tudom, honnan szedte ezt a baromságot, hogy amnéziám van.
- Én csak…
Nagyokat pislogva figyelem, ám nagyon nem akaródzik a nyelvére jönni, amit mondani akar.
- Furán viselkedtél – sóhajtja végül.
- Furán? – kérdem megilletődve.
- Nem hagytad, hogy hozzád érjek… és… nem is figyeltél rám, mikor hozzád beszéltem!
- Ennyi? – dőlök előre.
- Ennyi?! – fakad ki.
Képtelen vagyok elhinni, hogy ezen fennakadt. Annyi probléma gyűlt össze hirtelen, hogy hideg zuhanykért érnek a „vádjai”. Nem felelek, ám ezen teljesen felhúzza magát.
- Neked hogy esne, Brad? Egy kicsit… gondolj bele ebbe! Mikor rád omlott az épület, és azt hittem, meghaltál… mit érezhettem??
Hirtelen furcsa érzés fog el. Ez… ez egy leírhatatlan nyomás a mellkasomban. A szívem hevesen kezd verni, úgy tetszik, teljesen leizzadtam.
- Napokig nem tértél magadhoz. Idehozattalak, hogy én legyek az első, aki gondoskodni tud rólad!
Nagyobb levegőket véve nézek végig rajta. Teljesen ledöbbentem. Csak egyetlen kérdés motoszkál a fejemben.
- Miért… ?
Láthatóan megdöbben a kérdésem hallatán, én pedig képtelen vagyok leplezni a zavaromat. Hirtelen heves emócióhullám söpör végig rajtam. Lehetséges lenne, hogy ugyanazt érzi, mint én? Hogy épp színt akar vallani nekem? Nate, Te… szeretsz engem??
- Baszd meg, Brad! – hörgi, majd kiviharzik a sátorból.
Nem értem, őszintén nem értem, mitől gurult be. Ennyire megsértettem volna a kérdésemmel? Össze vagyok zavarodva, nem tudom szétválasztani a dolgokat. Mintha egy méhkas zsongana a fejemben. Zzssss…
Nate csak estefelé tér vissza a sátorba. Hunyorogva nézek végig rajta, rám sem pillant. Azt hiszem, megsértődött. Vagy valami hasonló.
- Nate?
Nem felel.
- Nathaniel Fick! – szólítom újból.
Erre rám villantja a szemeit. Először dühösnek látom, aztán kissé mintha szomorú lenne.
- Elárulnád, mi az ördög folyik itt? – fakadok ki.
Kétségek közt vergődtem egész délután, a franc se tudta, mi baja van igazából.
- Miért érdekel ez téged? – sziszegi szinte.
- Tessék? – tárom szét a karjaimat.
- Felejtsd el, amiket mondtam – morogja.
- Most komolyan hisztizel? – lépek oda hozzá.
- Ez nem hiszti! – kiált rám.
Az indulatok hamar elszabadulnak, azon kapom magam, hogy Nate a mellkasomat löködi, én pedig viszonzom a taszigálást. Hirtelen felindulásból az ágyára lököm, mire ő a combomra rúg. Feltámad bennem a harci ösztön, magam is az ágyra vetem magam, a két kezénél fogom le.
- Eressz! – sziszei.
Vicsorogva hajolok fölé, majd egy jól irányzott mozdulattal megcsókolom. Szinte rögtön megemeli a mellkasát, és éhesen az ajkaimba mar. Szusszanva húzom el a fejem, majd nézek végig az arcán. Lihegve néz rám, azt hiszem, mind a ketten eszünket vesztettük. A tarkójára markolva engedem el a kezeit, mire ő rögtön átölel. A körmeit a pólómon keresztül a hátamba vájja. Piszkosul fáj, ahogy hozzámér, de nem tud érdekelni. Csak azt érzem, hogy az ölem veszettül lüktet, és vágyom rá, hogy az enyém legyen.
Hiányzott, hogy nem volt mellettem délután, ezért hagyom, hogy a kedvére szórakozzon a testemmel. A pólót szinte letépjük egymásról, de annyira el vagyunk foglalva a másik ajkának mardosásával, hogy nem figyelünk másra. Akár le is bukhatunk, de ettől a rizikótól csak még jobban lázba jövök. Most nem vetkőzünk le teljesen, csupán a nadrágjainkat toljuk le a térdünkig. Nate combjára markolok, úgy húzom közelebb magamhoz. Mindketten készen állunk, legalábbis az ágaskodó férfiasságunkból ítélve. Szuszogva csókolom, még levegőt venni is sajnálok, nehogy egy pillanatra is elszalasszam őt. Csak egy kis időre húzom el az ajkam tőle, hogy a számba vegyem az ujjaim, ám amint végeztem, már hajolok is egy újabb tüzes csókért. Úgy érzem, szétfeszül a belsőm, ha nem teszem a magamévá. Lassan belé hatolok a mutatóujjammal, közben a nyakát és a vállait csókolgatom, harapdálom. Ő a tarkómat karmolgatja, elégedett sóhajokkal fogadja magába az ujjam. Óvatosan kezdem el mozgatni a csuklóm, ám csakhamar elégedetlenkedik. Lassan belé vezetem a másik ujjaim is, mire újabb elégedett sóhajjal válaszol. Sajnos nem tudom sokáig húzni az előjátékot, a puszta látványtól nyögni tudnék. Azt hiszem, ez nincs a hadnagyom ellenére sem, a vállaimat markolva von közelebb magához.
- Brad – hörgi.
Lihegve pillantok le rá.
- Akarom! – nyögi elfúló hangon.
Vigyorogva markolok a combjába, majd váltok kényelmesebb pózra. Lassan beléhatolok most már ténylegesen, és megkezdődik az őrült hajsza. A feje mellé támaszkodva kezdem el mozgatni a csípőm, mire ő a hátamba mar. Először nem is foglalkozok vele, ám amikor végighúzza a körmeit a hátamon, fájdalmasan felnyögök. Belefér, hiszen olyan csodálatos vele. Szűk, meleg, és mozoghatok benne. Megőrülök ettől a férfitől!
Az aktus alig tart 10 percnél tovább, ám számomra megállt az idő, mikor megcsókoltam Nate-et. Mikor beteljesülünk, mindketten önfeledten nyögünk fel. Szinte egyszerre megyünk el, és ez boldogsággal tölt el.
Lihegve fekszem mellé, a vékony ágy nyekeregve áll ellent a súlyunknak. Mosolyogva vonom magamhoz a hadnagyot, majd a hátamhoz kapok, hogy megvakarjam. Valami csurog róla, biztos kiizzadtam. Meglepetten veszem észre, hogy az ujjaim vörös árnyalatot vettek fel. Mi a… ?
- Nate – sóhajtom, majd rá pillantok.
Bűnbánóan néz rám, már nyoma sincs a dühnek, ami a gyönyörű szemeiben csillogott. Sóhajtva rázom meg a fejem, majd elmosolyodok.
- Piszok nagy vadmacska vagy. Mégis hogy magyarázom ki magam?
- Brad, én…
- Hagyd, semmi baj – döntöm a homlokom az övének.
Boldog vagyok, hogy ennyire élvezte, mindig nagyon jól érzem magam, ha örömet szerezhetek neki. Talán ezzel ő is így van. Talán… nem is lenne balgaság elmondani neki, amit annyira szeretnék.
A karját cirógatva vonom magamhoz, majd a vállára csókolok.
- Olyan szép vagy – súgom a fölébe.
- Brad… - vonja fel zavartan a vállát.
Mosolyogva csókolom végig a vállát, majd az arcára simítok. Most jött el az én időm! Lassan a füléhez hajolok, majd ennyit lehelek bele:
- Szeretlek.
|
| makeme_real | 2012. 03. 04. 21:28:50 | #19625 |
Karakter: Nathaniel C. ”Nate” Fick
Megjegyzés: (Őrmesteremnek)
Nem felel, de a tekintete mintha elkomorulna, miközben végigsimít a hátamon.
- Brad? – szólítom meg újra.
- Ne aggódj már ennyit – simít a hajamra.
- Már hogyne aggódnék...
- Nate – búgja olyan édesen, hogy el kell olvadni tőle.
Finom ajkaival lágyan simítja az enyémeket, mielőtt megcsókolna. Ebben a csókban most nyoma sincs vágynak. Ez gyengéd... Érzelmektől szenvedélyes. Érzelmektől? Hogyan...? Lehetséges, hogy ő is...? A gondolatra megremegek. Ahogy a csók megszakad, a testünk halk cuppanással válik el egymástól.
- Ó, te jó ég – nézek végig magunkon vigyorogva.
- Remélem, van nálad zsepi – nevet fel édesen.
Én is elnevetem magam, mi mást tehetnék? Letakarítjuk magunkat, eltüntetünk minden nyomot, aztán lassan öltözni kezdünk, hiszen hamarosan mennünk kell. Valami megmozdul bennem, mikor édes mosollyal, gondoskodóan megigazítja a sisakomat, aztán magához ölel. Színt kellene vallanom. El kellene mondanom neki, hogy mit érzek iránta, hiszen... A francba is, felderítő tengerészgyalogosok vagyunk, harcoló katonák az iraki háború kellős közepén. Soha nem tudhatom, mikor repül egy golyó éppen az én fejembe, vagy... vagy ne adj’ isten Braddel történik valami...
Nem, azt nem élném túl. Neki nem eshet baja, az nem lehet... De akkor is. Mi lesz, ha túl késő? Mi van, ha nem csak elbúcsúzni nem tudok majd tőle, de úgy kell elengednem, hogy soha nem mondtam el neki, hogy szeretem?
Csak ekkor tűnik fel, hogy ő sem szól egy szót sem.
- Min gondolkodsz ennyire? – nézek fel rá mosolyogva.
- Semmi különös, csak eszembe jutott a parancs – néz le rám.
- Vagy úgy – húzom el a számat.
Nem szeretem, ha rossz a kedve.
- Ideje indulnunk, hamarosan bevetésünk lesz – sóhajtok fel.
- Tudom – bólint.
- Vigyázz magadra! – suttogom.
Halvány mosollyal bólint, aztán már ott sincs. Na jó, ez most... egy kicsit furcsa volt. De nincs időm ezzel foglalkozni, a pihenőnek hamarosan vége. Fogom a fegyverem, és lassan visszasétálok a Humveehoz. Stafford és Christeson a platón hortyognak, Puskás meg láthatóan magába döntött egy féldoboznyi gyorsítót, mert ő meg jóformán túl eleven. Még a lábai is úgy járnak a Humvee padlóján, mintha steppelne.
- Na, találtatok valamit? – néz rám.
- Semmit, tiszta a terep – vonok vállat. – Meddig voltunk el? Mennyi van még a pihenőből?
- Kábé tíz perc – vigyorodik el.
- Stafford, Christeson, ébresztő! – csapok hátra a platóra, mire a két jómadár olyan hirtelen ül fel, hogy össze is fejelnek.
- Majmok – röhög fel Puskás.
Én is elmosolyodom, de aztán a rádió életre kel, és a drága százados már ki is adja az indulási parancsot.
- Bravo2-es figyelem, minden járműnek – veszem a kezembe a rádiót. – Indulunk.
Schwetje már megint egy kibaszott, agyatlan seggfej módjára viselkedik. Csoda, hogy nem füstöl a fülem, olyan ideges vagyok. Egy olyan város felé irányít minket, ahol szerinte hajik bujkálnak, de úgy egyébként az égvilágon semmit nem tudunk róla. Tele lehet gárdistákkal, akik a fejünkre vadásznak... Rohadtul nem biztonságos.
- Hadnagy, szóljak a dokinak, hogy nyugtatót is csempésszen az egészségügyis csomagjába? – néz rám kicsit aggódva Stafford.
- Inkább patkánymérget a századoséba – felelem fogcsikorgatva.
- Nyugi, Nate – néz rám Puskás a szeme sarkából, de látom, hogy ő is feszült.
Senki nem díjazza, ha a biztos halálba küldik őket.
- Vadász21, itt Vadász2! – szólok a rádióba. – Közeledünk a cél felé.
Azt már inkább nem teszem hozzá, hogy Colbert őrmester ugorjon ki a kocsiból még menetközben, hogy legalább ő megússza...
Ez a falu kurvára nem tetszik nekem. Ahogy mi sem tetszünk a lakóinak... A Humveek mögött lapulunk, onnan figyelem gyanakodva a nem messze elterülő házakat. Aztán már csak azt veszem észre, hogy Brad ott guggol mellettem. Megnyugtat a jelenléte, de sajnos a helyzetünkön nem változtat.
- Mi ez az egész? – suttogja.
- Fogalmam sincs, az eredeti parancs nem így szólt – súgom vissza.
- Rossz érzésem van – néz rám.
Felnézek rá, és meg sem próbálom titkolni az aggodalmamat. Féltem őt... Nagyon féltem.
- Nem szeretem, mikor ezt mondod – fordítom el a tekintetem, és belepillantok a távcsőbe.
Amikor észrevétlenül, de számomra nagyon is érezhetően végigsimít a felkaromon, megdobban a szívem... És a francba, majdnem be is könnyezek. Rohadtul félek, nekem is valami megmagyarázhatatlan rossz előérzetem van. Ha baja lesz... Istenem, ha baja esik, én...
Amikor Schwetje elrendeli, hogy hatoljunk be a faluba, majdnem eldurran az agyam. Kedvem lenne beleüríteni a fegyverem teljes tárát abba a hülye fejébe, de nem tehetem.
- Hirtelen kellett volna lecsapnunk. Csak megöletjük magunkat! – morgom idegesen. Mindenki bólogat, mindenki fél. És ettől senki nem lesz kevesebb... Katonák vagyunk, nem halhatatlanok. És a vezetőség hülyesége miatt meghalni... Az nem a haza szolgálata. – Felderítők vagyunk, nem kibaszott céltáblák! – fakadok ki.
Puskás megpaskolja a vállam, de ő is ugyanolyan ideges mint én. Meg mindenki más. A fenébe, Brad, miért nem maradhattunk ott a ház mögött...?!
Már majdnem elérjük az első házakat, mikor meghallom Brad hangját.
- RPG! – üvölti.
Egy emberként vetődünk hasra, a gránát pedig nem messze tőlünk egy sziklába csapódik. A törmelékek és repeszek viszont így is szanaszét szóródnak, fájdalmas üvöltéseket hallok, de most nem tudok velük foglalkozni. Gyorsan körbepillantok, Puskás, Stafford és Christeson egy emberként biccentenek, mire óvatosan feltápászkodunk, és tovább indulunk.
A szívem egy része viszont teljesen másra figyel. Bradet keresem a tekintetemmel, és mikor meglátom magas alakját tovább haladni, hihetetlenül megkönnyebbülök. Nem esett baja. Még nem... És nagyon remélem, hogy nem is fog. Tudom, a lehető legnagyobb balgaság, hogy nem csak a saját biztonságomra figyelek, de egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi van, ha baja esik.
Az egész akció egy káosz. Nem kaptunk térképet a városról, nem tudjuk, hol mi leselkedhet ránk, nem tudjuk, kikkel állunk szemben... Semmit nem tudunk, ráadásul az első pillanatban tüzet nyitnak ránk. A fegyverropogásban elveszne a hangom, de ilyenkor amúgy sem lehet parancsokat osztogatni. Az emberek szétszélednek, és oda mennek, ahol éppen menedéket találnak.
Az eszeveszett lövöldözés közben nem tudom szemmel tartani Bradet, sem senki mást. Igyekszünk biztos menedéket találni, miközben leszedünk néhány hajit, akik a csapatainkra lőnek. Rengeteg időbe kerül, mire egy kicsit csitítani tudjuk a ránk zúduló golyóáradatot, de végül sikerül egy kicsit megfékezni őket. Tudom, hogy nincs vesztegetnivaló időm, össze kell szednem az embereimet, mindenkit, és azonnal ki kell vinnem őket innen. Leszarom, mit parancsolt Schwetje, nem fogom megöletni az embereimet.
- Maradjatok itt – fordulok Puskáshoz. – Csak akkor mozdulhattok meg, ha veszélybe kerültök. Összeszedek mindenkit, és kimegyünk a pokol kapujából a francba – morgok.
Puskás bólint, én pedig elindulok. Akikkel út közben találkozok, Puskásékhoz irányítom őket. A fogamat csikorgatom, mikor lassan tudatosul bennem, mennyi sérültünk van. De őket is ki kell juttatni innen, a lehető leghamarabb. Mikor az egyik ház sarkánál térdelve megpillantok Rayt, határtalan megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam. Aztán rájövök, hogy Brad... Brad nincs mellette. Pedig eddig sem találkoztam vele. A francba, a francba, a francba...
Mögé guggolok, és megpaskolom a felkarját, hogy tudja, nem ellenség vagyok.
- Person tizedes – suttogom, mikor felém fordul. – Visszavonulunk, el kell tűnnünk innen. Hol van Colbert őrmester?
- Bement a házba – int a fejével a velünk szemben lévő ház felé.
- Bement a... – A kérdésemet fegyverropogás szakítja meg, aztán a ház ablakán kibucskázik egy RPG-s fickó.
Felsóhajtok. Brad, te őrült...
- Megvárjuk, míg kijön – fordulok vissza Rayhez. – Aztán elindulunk vissza a tö...
Újra félbeszakad a mondat. Ezúttal viszont közel sem Brad fegyvere az... Éktelen robbanás rázza meg éppen azt a házat, amiben ő is bent van. A lökéshullám majdnem minket is ledönt a lábunkról, én viszont ezt már fel sem tudom fogni. Elkerekedett szemekkel bámulom a házat, a fülem tompán zúgni kezd, a pulzusom pedig az egekbe szökik. A szívem olyan hevesen ver a mellkasomban, hogy majd’ kiugrik onnan, miközben úgy érzem, mintha jeges víz folyna az ereimben vér helyett. Elvesztem a fejem.
- Brad! – üvöltöm el magam.
Gondolkodás nélkül lódulnék meg előre, de Ray az utolsó pillanatban visszaránt. A keze szinte remeg, és ahogy ránézek, ugyanazt a zaklatottságot látom a szemeiben, amit én is érzek. Csak nem olyan intenzíven és nem olyan őrülten, mint az enyémben... Brad számára sem egyszerűen Colbert őrmester, hanem a bizalmasa és a barátja, de nekem... Nekem ő a minden. Ő az egész világom. Nem hagyhatom összedőlni a világomat...
- Nem mehet oda hadnagy – szólal meg Ray még mindig sokkosan, de bizonytalanul. – Nem tudhatja, mi van ott bent...
Megragadom a mellényét, és nem érdekel az őrült csillogás a szememben, miközben megrántom.
- Megmondom neked, mi van ott bent – sziszegem. – Brad Colbert őrmester. Sérülten. Egyedül. Szüksége van a segítségünkre!
Meg sem várom a válaszát, őrült módjára iramodok el újra. Átrohanok az utcán, meg sem állva a ház ajtajáig. Berúgom, és gondolkodás nélkül berontok rajta. Brad nevét kiáltom, de nem hallok semmit. Aztán ahogy tüzetesebben körülnézek...
Elfojtok egy nyögést, mikor megpillantom a nappali közepén fekve. Odarohanok hozzá, és térdre esek mellette.
- Brad! – szólítom meg kétségbeesve.
Nem mozdul... A torkomat sírás fojtogatja, ahogy gyorsan, de alaposan végigtapogatom a hátát. Nem tört el a gerince... És nem látok sehol intenzívebb vérzést. Óvatosan a hátára fordítom, és kitapintom a nyakán a pulzusát. Van... Hála az égnek! Az arca fölé hajolok, a lélegzete végigcsiklandozza a fülemet. Életben van...! Nagyot nyelve simítok végig az arcán.
- Brad! – szólítom meg újra, de még mindig semmi, hiába paskolgatom meg az arcát.
A következő pillanatban Ray jelenik meg az ajtóban.
- Hadnagy... Meg...? – bámul megkövülten Brad mozdulatlan testére.
- Nem – rázom meg a fejem. – Életben van, de nem tér magához. Hozz segítséget, gyorsan! Ki kell vinnünk innen. Azonnal.
Bólint, és már rohan is ki. Óvatosan az ölembe emelem Brad fejét, és lehajolva egy puha csókot nyomok az ajkaira. Aztán a homlokára.
- Brad, térj magadhoz... – suttogom megtörten. Kipislogok egy könnycseppet a szememből, ami így az ő poros arcára hullik. Nem szoktam sírni... – Könyörgöm! Szükségem van rád... Nem hagyhatsz itt, hallod?! Szeretlek, Brad... A francba is, fülig beléd szerettem! Nem... Nem hagyhatsz itt... Fel kell ébredned!
Mikor percek múlva meghallom kint Ray hangját, amint a ház felé irányítja az embereket, gyorsan letörlöm a könnyeimet, és óvatosan leteszem Bradet az ölemből. Öten érkeznek Rayyel, plusz egy hordágy. Puskás, Stafford, Christeson, Trombley és Hasser. Kik mások...? Óvatosan feltesszük a hordágyra Brad testét, én és Ray a fejénél fogjuk meg a tartóvasakat, Trombley és Hasser a lábánál, Puskás, Stafford és Christeson pedig fedeznek minket. Megköszörülöm a torkomat.
- Gyorsnak és óvatosnak kell lennünk – nézek rájuk. – Vigyük ki innen minél hamarabb, és lehetőleg még azelőtt, mielőtt mindannyiunkat leszednek a pizsamások.
Mindenki egy emberként bólint. A legjobb embereim. De miért a még közülük is legkiemelkedőbbnek kell eszméletlenül egy hordágyon feküdnie...?
***
Idegesen járkálok fel-alá az egészségügyi sátor bejáratánál. Kihoztuk Bradet. Utána még vissza kellett mennünk nem egyszer, de a lényeg, hogy mindenki kijutott. Öten meghaltak, és legalább húsz sérültünk van, közülük jó néhány súlyos állapotban. Azt egyelőre még nem tudni, Brad melyik kategóriába tartozik...
Schwetje azon nyomban le akarta ordítani a sisakot a fejemről, ahogy kiértünk a városból. Nem érdekelt. Szótlanul bámultam rá, miközben üvöltött velem, csakúgy, mint Ray és a többiek. Aztán egyszerűen, halkan annyit mondtam neki:
- Ha megbocsát, százados, szeretném odavinni a dokihoz a legjobb emberemet, mielőtt még egy öngyilkos következtében a hordágyon hal szörnyet.
Erre rögtön elkussolt. Ezúttal ő bámult rám némán és gyilkosan, valószínűleg értette a célzásomat. De abban a pillanatban nem érdekelt... és most sem érdekel. Keresztapa nem fogja engedélyezni, hogy fegyelmi eljárást indítványozzon ellenem. Tanúja voltam – minden tiszta tanúja volt – a reakciójának. Schwetje teljesen önfejűen cselekedett. Keresztapa teljesen kikelt magából, magán kívül üvöltözött vele, hogy hogy lehetett ilyen ostoba. A kedves századosunk nem a parancs szerint cselekedett... Az eredeti parancs nem úgy szólt, ahogy mi tettünk, ezt tudtam, de Schwetje azt mondta, megváltozott. Pedig nem. Engem viszont külön megdicsért, amiért kihoztam az embereimet a biztos halál torkából. A rengeteg felesleges sérült és halott miatt kényszerpihenőt tartunk, felállítottunk egy ideiglenes tábort. Addig maradunk itt, amíg a legfontosabb emberek többsége fel nem épül.
Amint ennek vége volt, azonnal idejöttem. Tudnom kell, mi van Braddel... Ha maradandó sérülése van, vagy hazaküldik... Valószínűleg bele fogok őrülni a hiányába. De bizakodónak kell lennem. Erősnek kell lennem. Muszáj...
Amikor Bryan doki kilép a sátorból, rögtön felé fordulok. Tudom, hogy Bradet ő látta el. És azt is tudom, hogy a doki sokszor pikkel rám, de most neki is elgyötört az arca, és tudom, hogy ugyanazt érzi, amit én. Itt mind bajtársak vagyunk. A veszteség mindenkit lesújt.
- Hogy van Colbert őrmester? – kérdezem.
Tudom, hogy a kérdés nem kelt feltűnést, mert a többi sérültről már megtudtam mindent. A súlyos sérüléseket vették előre, és Brad – hála az égnek – nem oda volt sorolandó.
- Jól... Legalábbis kívülről – feleli feszengve.
- Kívülről? – vonom fel a szemöldököm.
- Igen – sóhajt fel gondterhelten. – Elláttuk a sérüléseit, nem volt semmi súlyos. Zúzódások, vágások és horzsolások. Csontja sem törött, belső vérzése sem volt.
- De? – kérdezek rá félve a levegőben lógó kis szócskára.
- Nem ébred fel – fordítja a földre a tekintetét. – Nem tudjuk, miért, hadnagy. De egyszerűen... nem tér magához. Valószínűleg az agyrázkódása lehet ennyire súlyos, de így megsaccolni sem tudjuk, mikor fog felébredni.
Nagyot nyelek, és veszek egy mély levegőt. Nem szabad kimutatnom, mit érzek... Nem tudhatják.
- Azt akarom, hogy az őrmester a felépüléséig az én sátramban legyen – jelentem ki.
- De hát...
- A sátramban van elég hely, bőven. A legjobb szakaszvezetőm eszméletlenül fekszik, ki tudja meddig, és én felelősnek érzem magam emiatt. Én szeretnék figyelni rá.
A doki szomorú tekintettel bólint. Aztán rám néz, és olyat mond, amire tőle nem számítottam volna.
- Nem a maga hibája volt, hadnagy. Maga remek katona. A feletteseivel van a baj – rázza meg a fejét.
Megfogom a vállát, egy kicsit megszorítom, és halványan rámosolygok.
- Köszönöm, doki.
- Az igazat mondtam – viszonozza a mosolyt. – Menjen csak, majd én elintézem, hogy odavigyék az őrmestert.
***
Öt teljes nap telik el mindenféle változás nélkül. Brad állapota nem romlik, de nem is ébred fel. Bryan doki biztat, hogy ez csak átmeneti, adjak neki pár napot, és magához fog térni, én pedig igyekszem hinni neki. Az azért megnyugtató, hogy ott van mellettem. Hogy jóformán minden pillanatban figyelhetem, hogy nem romlik-e az állapota, vagy nem tér-e magához.
Éjszakánként néha rémálmok gyötörnek. Szerencsére nem túl hosszúak, nem is változatosak, mindnek ugyanaz a lényege: robbanás, de én már túl későn érkezem, és Brad... halott. Ilyenkor mindig az az egyetlen szerencsém, hogy hamar felébredek, és csak két lépést kell tennem az ágyamtól, hogy megbizonyosodjak róla: Brad nagyon is él. Ilyenkor sokáig csak ülök az ágy mellett, és az arcát simogatom. Közben pedig arra gondolok, hogy igazából milyen átkozottul nagy szerencsénk volt. Sokkal nagyobb baja is lehetett volna. Meg is halhatott volna... És abba én is belehaltam volna.
Nem bírom tovább. Ha magához tér, el kell mondanom neki, mit érzek. Nem tudom tovább magamban tartani. Tudnia kell róla... Muszáj elmondanom neki. Ha emiatt elszakadunk egymástól... akkor eleve nem szabadna tovább kínoznom magam ezzel.
A robbanást követő ötödik napon éppen egy rémálommentes éjszaka kellős közepén vagyok, mikor felriadok. De mire? Felülök az ágyon, kidörzsölöm az álmot a szememből és...
Brad.
Egy pillanat alatt kiugrok az ágyamból, és Bradéhez ugrok. A szemei még mindig csukva vannak, de mintha nyöszörögne...
- N... Nh... Nate...
Hirtelen nem tudok eldönteni, hogy felsírjak vagy felnevessek. Esetleg mindkettő? Brad úgy tűnik, kezdi visszanyerni az eszméletét, ráadásul... Még így, félájultan is a én nevemet suttogja. Megsimogatom az arcát, aztán egy gyengéd csókot is nyomok rá.
- Brad – suttogom.
Elég még néhány másodpercig cirógatnom az arcát, aztán hirtelen felpattannak a szemei. Olyan hirtelen ül fel, hogy még én is megijedek egy pillanatra, aztán rémülten körbenéz.
- Hol...?
- Brad – szólítom meg halkan, és felé nyúlok, de mikor megérinteném, elrántja a kezét. Értetlenül húzom vissza az ujjaimat. – Brad, én vagyok az... Nate.
Felém kapja a tekintetét, és bár beletelik néhány másodpercbe, látom, hogy lassan felismer.
- Nate – suttogja.
Miért ilyen rémült?
- Nincs semmi baj, Brad – mondom megnyugtatóan. – Itt vagy velem. Épségben és biztonságban.
Mintha a falnak beszélnék, tágra nyílt szemekkel néz körbe a sátorban.
- A kisfiú... Hol van a kisfiú?
- Milyen kisfiú? – kérdezem értetlenül.
- Egy kisfiú... Barna szemei voltak, ijedt volt, és... és ott volt rajta...
- Nincs itt semmilyen kisfiú, Brad – mondom lassan. – A táborban vagyunk.
- De... De ő...
- Brad – nyúlok felé, de megint elhúzódik, mikor hozzáérek. – Brad... Minden rendben? – kérdezem aggódva.
Bólint, de még mindig úgy bámul körbe-körbe, mintha minden sarokból veszély leselkedne rá. Szóval nem... semmi nincs rendben.
***
Ki gondolta volna, hogy a legrosszabb időszak nem az eszméletlenség lesz...?
Brad... átkozottul furcsán viselkedik. Amikor próbálok beszélgetni vele, mintha ott sem lenne. Vagy én nem lennék ott. Mintha a falnak beszélnék... Nem rám figyel, hanem mintha valami teljesen lekötné a figyelmét, még visszakérdezni is csak nagy ritkán kérdez vissza. Ha valami reccsen a közelében, mintha pisztoly dördült volna közvetlenül a füle mellett... És amikor hozzá akarok érni, egyszerűen... elhúzódik.
Nem értem, és napok alatt teljesen kétségbeesek. Mi van, ha... ha annyira beverte a fejét, hogy részleges amnéziája van? Lehetséges, hogy halovány emléke sincs arról, ami köztünk történt...? Az megmagyarázná, hogy miért nem keres, miért nem figyel rám és miért nem tudja elviselni, ha megérintem...
De én abba belehalnék.
Nem bírom sokáig. Két hét alatt bele is tudnék őrülni ebbe a helyzetbe... Muszáj cselekednem. Hogy legalább tudjam, mi a helyzet. Hogy érdemes-e küzdenem, és nem csak a semmiért csinálom. Egyik délután megkeresem a táborban.
- Brad... beszélhetünk? – kérdezem.
Valaki leejt egy ládát nem messze tőlünk, mire arra kapja a fejét, de aztán lassan visszafordul felém.
- Persze – bólint.
Na, legalább most arra emlékszik, hogy mit kérdeztem tíz másodperccel ezelőtt. A sátramba megyünk, mert ott biztosan nem lesznek útban kíváncsi fülek. Bár könnyen lehet, hogy semmi érdekes nem hangzik majd el... de azért nem árt biztosra menni.
Brad leül az ágyamra, de én nem vagyok rá képes. Néhány másodpercig csak járkálok, fel-alá, míg erőt gyűjtök. Ha most negatív választ kapok a kérdésemre... Nekem végem.
- Brad – fordulok felé, mire felpillant rám. – Figyelj, amit most kérdezni fogok... lehet, hogy őrültségnek fog hangzani, aminek semmi értelme... de ha így van, akkor vedd úgy, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna, oké?
- Ööö... – néz rám értetlenül.
Felsóhajtok. Rossz jel...
- Akkor... Csak egy egyszerű kérdés, rendben? – Nagy levegőt veszek, de mikor újra megszólalok, nem tudok ránézni. – Brad... te... emlékszel bármire is abból, ami... ami köztünk történt, mielőtt megsérültél?
|
| Luka Crosszeria | 2012. 03. 04. 01:15:43 | #19601 |
Karakter: Brad "Jeges" Colbert
Megjegyzés: Hadnagyomnak
Nem is emlékszem rá, mikor aludhattam el, de arra riadok fel, hogy Nate a humvee oldalát kocogtatja. Nate…
- 20:00-kor benyomulunk. Vadász2es vezeti a zászlóaljat, a ti kocsitok lesz a vezérjármű. Ha átjutunk a folyón, mindkét oldalról lőhetnek – kezd neki a mondókának.
Bólogatunk, majd jó katonához híven, a hadnagy felé fordítom a műholdas térképet. Nate…
- Itt van a Tarawa-különítmény – veszek erőt magamon. – Lassan haladnak. Gyalogsági szakasz – mutogatok a térkép különböző pontjaira.
- Kerüljük a kékekkel való tűzharcot. A 300 méteren belül lévő célpontokat ellenőrizzétek, nehogy a mijeinkre lőjünk.
- Helyben hány óra a 20:00 Greenwich? – kérdezi Ray.
- 23 óra – feleli Nate. – Már sötét lesz, ez nekünk kedvez.
- Igen, uram, ha lenne elemünk az infraszemüvegbe – sóhajtok fel.
Mióta könyörgök a kurva elemekért, de semmi…
- Spóroljatok a használattal.
- Örülök, hogy bölcsen éjjel indítanak útnak – morgom.
- Biztos vagyok benne, hogy még napkelte előtt átkelünk. Nem kételkedem – feleli Nate.
Félve rápillantok, de szinte rögtön elkapom a tekintetem. Nem akarom mutatni neki, hogy a tegnapi viselkedésével nagyon is megbántott. Nem akarok semmi érzelmet kimutatni. Semmit…
***
- Figyelem! – hallom meg Nate hangját a rádióban. – Baráti csapatok közvetlenül jobbra a híd után.
- Minden Vadász egységnek, itt Vadász21-es – szólok a rádióba.– A Tarawa-különítmény néhány csapata a hídtól északnyugatra harcol.
Folyamatosan nyomulunk előre. Romok, holttestek, meghibásodott járművek mindenütt. Szívet gyönyörködtető látvány, mit ne mondjak.
- Itt a Vadasz kettou! A seggunket lovik! Halljatok? Vettétek? – hallom meg ezt az idegesítő hangot.
Te jó ég, szét tudnék verni valamit!
- Nem vettem, Vadász23-as. Nem vettem egyetlen szót sem – morgom.
Kiváltképp gyűlölöm, ha úgy kell harcba indulnom, hogy nincs minden rendben Nate háza táján, ráadásul ha még így idegesítenek is…
- Vadász2-es egységek figyelem! – szól a rádióba, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. – Örvény és Ragadozó ellenséges tűzharcba kerültek, vettétek?
Mindenki igennel felel. Nem sok kedvem van a rádióba szólni, mert… valljuk be, ilyenkor mindig magamba roskadok. Ray fel is figyel a fura viselkedésemre, de azt hiszem, betudja a szokásos „jeges” viselkedésnek. Na meg a hír súlyosságának. Igen, sanszos, hogy meg fogunk dögleni.
- Vadász egységek, állj!
Azt a rohadt, komolyan?? Ray döbbenten néz rám, én is hasonlóan meglepett arcot vágok. Ez… nem jó ötlet.
- Vadász3-as, itt Vadész vezér. Ragadozó sérült katonát ment ki.
- Pont itt kellett megállnunk? Pont ránk látnak! Nagyon könnyű célpont vagyunk! Bármelyik oldalról jöhetnek! Bármelyik oldalról jöhetnek!!
Az hagyján, nemsokára nem sérült katonát kell kimenteni, hanem egy századot elföldelni. Bassza meg…
Sorozatlövést hallunk, feszülten fülelni kezdek. Nem a mi fegyverünk, így kicsit tele lesz mindenki gatyája. Megszorítom a fegyverem, és várok.
Később tájékoztatnak, hogy sikerült kimenteni a katonát, mi pedig nyomulhatunk tovább. Csak a rohadt nagy szerencsének köszönhetjük, hogy egyáltalán élünk. Bár… most még azt sem bánnám, ha valaki lelőne. Borzalmasan érzem magam.
A dolgot csak tetézi a kurva százados tehetetlensége. Nem is értem, hogy került a tisztek közé ez a kőkori barom. Az utasításaival egyre csak a halál szakadékának szélére lökdös, a legjobban viszont az dühít, hogy igyekszik úgy tenni, mint aki semmiről sem tehet. Nem, nem is ez dühít. Inkább az, hogy félbeszakította Nate-et, mikor épp bocsánatot akart kérni. Ettől már igazán megolvadt a jeges vérem. Legszívesebben a képébe nyomnám a fegyverem, hogy könyörögjön bocsánatért.
A kedvem egyre rosszabb, érzem, hogy valami ki akar törni belőlem. Igyekszem higgadt maradni, ám a dolgon nem segít, hogy csupa olyan dolog történik velem, amitől csak mélyebbre süllyedek a szarban. Kiváltképp az, mikor Schwetje ránk fogja a baromságát. A többiek mögé kerültünk, mert az a barom még térképet sem tud olvasni, és nem magát teszi felelőssé, hanem Colbert csapatát. Igen… Colbertét.
Szinte megváltás nekem a pihenő, bevonulok az első ház mögé, és végre kiengedem magamból a feszültséget. Nate megállított, mikor vissza akartam ugatni a századosnak, ám itt nem lát, és legfőképp nem hall senki. A falba csapva sírni kezdek, mint egy óvodás. Nem sűrűn csinálom, ám jelen helyzetben így tudok legkönnyebben megszabadulni a felgyülemlett feszültségtől. Tombolnék, szétzúznék mindent, de nem tehetem. A sírás viszont előnyös. Hamar eltűnnek a nyomai, és maradéktalanul kiürül a méreg a szervezetemből.
Nem tudom, mennyi ideje ülhetek ott, a földre hányt holmikat nézem, mikor megpillantom Nate-et. Fogalmam sincs, honnan jött rá, hol bujkálok, de most itt van. És láthatóan aggasztja az állapotom. Ez jól esik.
- Brad... – simít az arcomra, miután a földre hányta a holmijait, és elém térdelt.
Halványan elmosolyodok, de valahogy nem sikerül hihetőre. Vajon miért…
- Ne foglalkozza a százados kreténségével. Ezerszer jobb katona vagy nála, ezt mi mindannyian tudjuk, az ő véleménye meg magasról le van szarva.
Erre már tényleg nem bírom megállni a mosolygást, de igazán boldog akkor leszek, mikor magához ölel. Boldogan viszonzom a finom gesztust, hiszen Nate jelenti az elsődleges támaszt ezen a kurva helyen.
- Brad, ami a tegnap estét illeti...
- Nem számít – vágok közbe.
Nem akarok emlékezni rá.
- De igenis számít. Nem szeretném, hogy azt hidd, ellened szólt a dolog. Én egyszerűen csak... féltelek. Ha lebuknánk, és neked ebből bármi bajod származna... Én azt soha nem tudnám megbocsátani magamnak.
Lassan az arcára simítok, kissé mintha meghatódtam volna.
- Édes vagy – mosolygok rá.
Látom rajt, hogy majd elolvad, és ettől rettentő jó érzésem lesz. Oly annyira, hogy azon kapom magam, hogy csókolózunk, majd az ölembe ül. Két kezem a fenekén nyugszik, ő pedig az arcom csókolja.
- Most én jövök – suttogja.
Mire készül? A válasz egyszerű, hiszen csakhamar azon kapom magam, hogy letépi rólam a pólómat, és elkezdi kényeztetni a felsőtestem. Először a nyakam, majd fokozatosan lefelé halad. Mindenhol, ahol hozzámér bizseregni kezdek. Hihetetlenül jó érzés, ahogy a puha, telt ajkai a bőrömet súrolják. Kezdem úgy érezni, hogy igen szűkössé vált a hely a nadrágomban.
- Nate... – nyögök fel, miután a szájába fogadott.
Imádom, ahogy csinálja, még soha senki sem kényeztetett úgy, mint ő. Pedig tudtommal én vagyok az első férfi az életében. Ezzel ő sincs egyedül, sosem voltam olyan bátor, hogy mással kezdjek. De ő…
Addig mozgatja a fejét, karmolja a combom, és kényeztet minduntalan, míg a szájába nem élvezek. Nem veszi zokon, rögtön le is nyelni az egészet.
Nagy sokára térek csak magamhoz, ám egy perc szünetet sem hagy, megcsókol, így első kézből… vagy nyelvből érezhetem az élvezetemet. Nem tétlenkedek, ő is megérdemli, hogy eljusson a csúcsig, így a nadrágjára simítom a kezem. Ekkor váratlanul felsóhajt.
- Ne! Várj... Veled akarom.
Erre nem bírom megállni vigyorgás nélkül. Az én hadnagyom velem akarja csinálni. Ennél nagyobb öröm nem is érhet. Vidáman megcsókolom, majd kezdődik is az a bizonyos „revans”. Szuszogva mélyítjük el a csókot, majd lassan kényeztetni kezdem Nate puha bőrét. Hamarosan a ruha is lekerül róla, így teljes egészében láthatom őt. Micsoda teste van, egyszerűen hibátlan. És ezt nem azért mondom, mert a sok gyakorlattól izmosodott. Közel sem. Mindene olyan tökéletesen arányos. A szép, finom kezei, a vállai, a mellkasa, a feszes combjai. Tökéletes, ez lenne a legjobb szó rá, bár ez sem fejezi ki, mit is látok pontosan. Azt hiszem… szerelmes vagyok.
Lassan rám ereszkedik, majd lassú tempót kezd diktálni. Kimondhatatlanul élvezem, ahogy sóhajtozva kezd el lassan gyorsítani. Olyan szorosan ölelem magamhoz, amennyire csak tudom. Egymás nevét nyögjük, majd szinte egyszerre élvezünk el. Másodszorra még jobban is esik, mint először, egy pillanatra azt sem tudom, hol vagyok.
Lihegve öleljük át egymást, azt hiszem hasonlóan kifáradt, mint én. Imádom hallgatni a lihegését, az elégedett szuszogását. Ilyenkor mindig olyan büszke leszek. Persze magamra. Ránk.
- Azt hiszem, kibékítettél – suttogom.
Kuncogva pillant fel rám.
- Ennek örülök – mosolyog rám.
Mosolyogva odahajolok hozzá, és lágyan megcsókolom.
- Ó, apropó... Ray úgy tudja, hogy az előttünk lévő területet derítjük fel – pislog fel rám.
Halkan nevetni kezdek, mindig is csodáltam a leleményességét.
- Hát... felderítettünk pár területet, az tény – vigyorgok rá.
- Brad... Remélem, most már nem fog aggasztani Schwetje baromsága.
Ami azt illeti, ez eddig eszembe sem jutott, de ahogy kimondja a százados nevét, összeszorul a gyomrom. Nem felelek, csak végigsimítok a hátán. Olyan szép íves.
- Brad? – szólít meg, miután látja rajtam, hogy nemigen akarok megszólalni.
- Ne aggódj már ennyit – simítok a hajára.
Milyen pici. De élvezem, ahogy puhán böködik a szálak a tenyeremet.
- Már hogyne aggódnék…
- Nate – búgom.
Lassan az ajkaira simítom az enyéimet, majd megcsókolom. Lágyan csinálom, érzem, ahogy apró teste megremeg a karjaim közt. Mosolyogva húzom el a fejem, majd tolom el finoman. Felszisszen, ahogy egy halk cuppanással kettéválunk, majd mosolyogva nézek végig magunkon.
- Ó, te jó ég – nyögi vigyorogva.
- Remélem, van nálad zsepi – nevetek fel.
Ő is nevet, ezen nem is tudnánk mást. Miután eltakarítottuk magunk után a nyomokat, magunkra vesszük a felszerelésünk. Mosolyogva megigazítom a sisakját, majd lassan magamhoz vonom. Tudom, lassan indulnunk kéne, de nem akaródzik elengednem. Valami azt súgja, hogy el kell mondanom, mit érzek iránta. Hogy mennyire őrülten szeretem. Pedig… szinte semmi okunk rá. Vagy mégis? Mindig vigyáz rám, csak a javamat akarja… és még jól is néz ki. Teljesen behálózott. Direkt csinálta volna? Vagy önhibáján kívül? Talán nem is akarna tőlem semmit. Ki tudja. Most mér nem árulom el neki, mit érzek. Félek, hogy eltávolodnánk egymástól.
- Min gondolkodsz ennyire? – kérdi mosolyogva.
Végignézek az arcán, és elfog a bűntudat. Hazudnom kell, gyűlölöm.
- Semmi különös, csak eszembe jutott a parancs.
- Vagy úgy – húzza el kicsit a száját, majd megpaskolja a mellkasom.
- Ideje indulnunk, hamarosan bevetésünk lesz – sóhajt fel.
- Tudom – bólintok.
Olyan fura ez az egész. Zavarban vagyok, vagy mi? Pedig nála sosem szoktam ezt érezni. Most mégis… legszívesebben elfordulnék. Ez… gáz!
- Vigyázz magadra! – suttogja.
Halványan mosolyogva bólintok, majd kiszökök a karjai közül. Nem láthatja a zavaromat. Nem láthatja, hogy az arcom lángba akar borulni. Talán elhamarkodottan döntöttem, hogy így faképnél hagytam őt, de szükségem van egy kis egyedüllétre. ezt a humveeba ülve nem nagyon kapom meg.
- Na? Sikerült felderíteni azt a bizonyos terepet? – vigyorog rám Ray.
- Kussolj, Ray – dőlök a humvee ajtajának.
Csipetnyit jobb lett a kedvem, de most, hogy nincs mellettem Nate, ezernyi gondolat férkőzik a fejembe. A százados, az a bunkó fasz, a szerelem kérdése. Nem is tudom, mit tehetnék. Schwetje ellen nyilván semmit, de Nate-tel mi legyen? Nem mondhatom meg, hogy odáig vagyok érte.
- Hé, Töki, tudod mit álmodtam? – vigyorog rám.
- Hogy kigyúrt buzik tömték a farkukat a seggedbe?
- Még annál is jobbat! – csap a kormányra. – Jessica Alba nyalogatta a lábujjaimat.
Halkan nevetve rázom meg a fejem.
- Tudod szexi volt? Ahogy bekapta a kisujjamat. Még mindig feláll a farkam tőle!
- Eddig is tudtam, hogy a Te fejedben valami nagyon nincs rendben – vigyorgok rá.
- Ezt pont egy karót nyelt buzi mondja? – vigyorog rám.
- Pont… - rázom meg a fejem.
Nate épp beszáll a humveejukba. Szívesen megtámogatnám hátulról. Hamarosan meghallom a hangját a rádióban, indulnunk kell. Túl soká időztem a ház mögött magamat sajnálva, nem maradt időm kész tervet sem kidolgozni. Mindegy, majd improvizálunk.
Elindulunk, egy közeli kis település felé tartunk. Állítólag hajik bujkálnak ott. Csak remélni tudom, hogy így van, és az egyik felrobbantja Schwetjét. Még gratulálnék is az illetőnek. Kezd kiborítani annak az embernek a rengeteg faszsága. Ezzel nem vagyok egyedül.
- Kezdem unni, amit a nagy tudású századosunk csinál – morogja Ray.
- Ezzel nem vagy egyedül –sóhajtok fel.
A többiek mélyen hallgatnak, talán jobb is így.
- Vadász21, itt Vadász2! – csendül fel újra Nate hangja. – Közeledünk a cél felé.
A térképre pillantok, majd Rayre.
- Még jó, hogy kurva sok gyorsítót zabáltam – morogja.
Egyetértően bólintok, majd a tekintetemet az apró házak körvonalaira függesztem. A csapatunk a falu szélénél áll meg. Mindenki a humveek mögé lapulva figyel. A falu lakói gyanakodva figyelnek minket, majd csak sétálgatnak, mintha mi sem történt volna. Nate kocsijához sétálok, majd leguggolok mellé.
- Mi ez az egész? – suttogom.
- Fogalmam sincs, az eredeti parancs nem így szólt – súgja vissza.
- Rossz érzésem van – pillantok rá.
Ő is felnéz rám. Mintha félelmet látnék csillogni azokban a gyönyörű szemekben.
- Nem szeretem, mikor ezt mondod – néz el előre a távcsövén keresztül.
Tudom, én sem, mert általában igazam van. Észrevétlenül végigsimítok Nate felkarján, majd tovább somfordálok. Nem szeretném, hogy egy vállalkozó szellemű pizsamás az én kikandikáló fejemen gyakorolja a céllövészetet.
A továbbiakban Schwetje elrendeli, hogy hatoljunk a faluba. Nem értjük, miért pont most, miután kellően megmutogattuk magunkat mind a két oldalunkról. Már csak egy céltáblát kellene a homlokunkra rajzolni, és tökéletes célpontok lennénk.
- Hirtelen kellett volna lecsapnunk. Csak megöletjük magunkat! – morogja Nate a közelben.
Egyetértően bólogatunk, nagy hülyeség ez a vezetőség részéről.
- Felderítők vagyunk, nem kibaszott céltáblák! – morog tovább a hadnagy.
Szeretném magamhoz ölelni, hogy megnyugtassam, de sajnos ez ebben a helyzetben lehetetlen. Pedig az ajkai szinte ordítanak egy csók után.
Már a határnál járhatunk, mikor egy RPG csövét látom megvillanni az egyik ház ablakában.
- RPG! – ordítom, mire mindenki hasra vágja magát.
A robbanó töltet elsüvít a fejünk fölött, és az egyik nagyobb sziklába csapódik valahol mellettünk. A nehéz törmelékek így is ránk zuhannak, rohadtul fáj, ahogy a lábszáramra esnek. Ennek biztos nyoma marad.
Sajgó tagokkal tápászkodok fel, és indulok el a hadnagy parancsára. Mikor a hátamat az első ház falának vetem, kicsit megnyugszom. Legalább nem lőttek fejbe, amíg odaértem. Pár társunk így is súlyosan megsérült, ez a vezetőség lelkén szárad. Mintha érdekelnék őket. Már az az őrült ötlet is kipattant valaki fejéből, hogy el akarnak tüntetni minket. Nem tudom, nem vagyok az összeesküvés elméletek híve, de ebben tuti, hogy van valami!
Lihegve rohanok végig a szűk utcákon, a hajik tüzet nyitottak. Nem tudom, hol vannak a többiek, Ray-jel ide menekültünk a fülünk mellett elsuhanó golyók elől. Hirtelen elfog a rémület. Nem is a saját életemért aggódok, Nate-et szeretném biztonságban tudni. Bárcsak ő is ott állna Schwetje mellett, és onnan figyelne minket. De… így… félek. Nagyon félek, hogy legközelebb egy fekete hullazsákban látom viszont. Nem, Colbert, nem gondolhatod ezt!
- Hé, Töki, ez nagyon nem cuki így – morogja mögöttem Ray a fegyverét markolva.
- Egyetértünk – sóhajtom, majd lelövöm az utcába berohanó pizsamást.
- Merre menjünk? – kérdi zihálva.
- Erre – intek előre a fejemmel, majd megindulunk.
Megállok az utolsó ház falánál, és kipillantok. Titkon Nate-et keresem, de a nagy kavarodásban persze nem találom. Szemben velünk megpillantok egy házat. Az ablakában egy RPG-s van. Innen nem tudom leszedni, ezért odaintem Ray-t.
- Bemegyek, és elintézem. Te várj itt – suttogom.
- Gondolod, hogy jó ötlet ez, Töki? – vonja össze a szemöldökét.
- Fogalmam sincs, ebben a helyzetben mi a jó ötlet – sóhajtok fel.
A fejét vakarva néz végig rajtam, majd bólint.
- Fedezem a selymes valagad – lök meg egy kicsit.
Bólintok, majd elindulok a ház felé. Golyók süvítenek a fülem mellett, ezért megszaporázom a lépteimet. Épségben bemasírozok a házba. Elég poros, a bútorzata szegény, de szerencsémre egy árva lélek sincs idelent. Az emelet felé igyekszem, Ray odakint vár. Ketten túl nagy zajt csapnánk, holott a fegyverropogás így is elnyomja a lépteim keltette morajt. Felsietek a lépcsőn, majd odaosonok az egyik ajtóhoz. Hallom, hogy ketten is beszélgetnek, így várok egy kicsit. Visszafojtom a lélegzetem, majd egy határozott mozdulattal belököm az ajtót, és tüzet nyitok. A hajik holtan rogynak össze, én pedig megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Már épp indulnék kifele, mikor egy kisfiú torpan meg előttem. Barna szemeit rám függeszti, majd remegve a falhoz préselődik. Egy pillanatra azt hiszem, tőlem fél, de azt hiszem, másról van szó. Lepillantok a fiú mellkasára, akkor veszem csak észre a rá erősített szerkezetet. Nem várom meg, míg cafatokra szakadok, ezért rohamvást indulok a lépcső felé. Alighogy leérek a nappaliszerű helyiségbe, halk pittyegést hallok, aztán valami ledönt a lábamról. Halvány emlékem van róla, hogy valami nagyot reccsen, majd minden emlékem elszáll a nagy feketeségbe.
|
| makeme_real | 2011. 11. 01. 20:48:41 | #17535 |
Karakter: Nathaniel C. ”Nate” Fick
Megjegyzés: (Őrmesteremnek)
Csakhamar azon kapom magam, hogy a homokban fekszem Brad alatt. Egész testem az övéhez feszül, vágyom rá... Mint mindig. Édes mosolyától a szívem heves dobogásba kezd, de most nem akarom azzal strapálni magam, hogy azon törjem a fejem, miért is van ez. Most csak Ő van és én. Nem érdekel semmi más.
Halk sóhajokkal élvezem, ahogy lassan a nyakamhoz hajol, majd finom, gyengéd csókokkal halmozza el érzékeny bőrömet. Tarkójára simítom a kezem, lehunyt szemekkel élvezem a kényeztetést, miközben ő a kezével is felfedezőútra indul. A mellkasomat simítja, majd a hasamat, végül ujjai megtalálják a combomat is.
- Brad – sóhajtok fel végigsimítva a hátán.
- Lazíts! Ez a te estéd – suttogja.
Kellemesen megborzongok, forró lehelete a nyakamat, mély hangja a lelkemet simogatja. Engedelmeskedek neki, miközben ő kihúzza a pólómat a nadrágból. Lassan a nadrág problémáját is megoldja, a térdemig lehúzza, én pedig újfent megborzongok, ahogy ujjai puhán simítják végig a bőrömet. Ahogy mosolyogva végigmér... Némán figyelem, és mintha valami elindulna bennem. Valami furcsa, amit eddig még soha nem éreztem vele kapcsolatban.
Hamarosan már a hasamat borítja be csókjaival, minden egyes porcikám reagál a gyengéd kényeztetésre, egyetlen apró mozzanatát sem tudom figyelmen kívül hagyni. Olyan furcsa ez az egész, hogy milyen hatással van rám... Annyira jó.
- Hé, Nate! – tör be Puskás hangja az idillbe.
Hirtelen ülök fel, Brad is felemeli a fejét. A fenébe, nem figyeltünk eléggé...
- Ne gyere ide! – bukik ki belőlem.
Brad nagy szemekkel pislog rám, hallom, hogy Puskás is megtorpan. Jó, ez most elég hülyén jött ki, de basszus, mi a francot kellett volna mondanom?!
- Valami baj van? – kérdezi Puskás óvatosan.
- Neeeem... nincs – harapok az ajkamba.
Na jó, most tényleg nem tudom, mit csináljak. Brad hirtelen közelebb hajol.
- Mondd neki, hogy az őrmestered kényeztet – suttogja a fülembe, majd bele is nyal.
Jókorát vágok a combjára, legalább ezzel is leplezve a rekedt nyögésem, mert még ilyen helyzetben is képes jobban felizgatni.
- Őőőhh... esetleg... a riporter barátnőjét nézegeted?
Haragosan pillantok Bradre, mikor kis híján felröhög. Ez most nem valami vicces helyzet, simán lebukhatunk...
- Nem, nem! – Elakad a lélegzetem, ahogy megérzem Brad ujjait a merevedésemre simulni.
Széles vigyorral kezdi el mozgatni a csuklóját, és legyen bármilyen necces a helyzet, még így is képes pillanatok alatt elérni, hogy elfelejtsem, hol vagyok. A francba Brad, ne szítsd tovább... De még így is tehetetlen vagyok vele szemben. A légzésem felgyorsul, és nem kis erő kell hozzá, hogy visszatartsam a nyögéseimet.
- És kell? – szólal meg újra Puskás.
- Nem, nem kell, de kérlek, hagyj magamra! – felelem sietősen.
Legnagyobb szerencsénkre Puskás elhúzza a csíkot. Brad pimaszul vigyorog rám, én pedig dühösen pillantok vissza rá.
- Egy barom voltál, Brad! – morgom.
Természetesen rá se bagózik a haragomra. Mosolyogva hajol közelebb és csókol meg, de én dacosan elfordulok. Kuncogva hajol újra hozzám, a fülem alá csókol, majd a nyakamat kezdi harapdálni, közben keze egy pillanatra sem áll meg a kényeztetésben odalent, így nem bírom sokáig.
- Brad... – sóhajtom.
- Add fel! – búgja a fülembe.
Mosolyogva hajol az ajkaimra, ezúttal már meg sem próbálok ellenállni – úgysem tudnék. Szenvedélyesen kezdünk csókolózni, de mivel közben töretlenül elégít ki lent, nem tudok megálljt parancsolni magamban, hamarosan bevadulunk kissé. Csakhamar zihálni kezdek, már most közel érzem a véget, annyira jó...
Lassan elengedi az ajkaimat, aztán úja lejjebb költözik. Hosszan, hangosan sóhajtok fel, ahogy a szájába vesz, ujjaim görcsösen markolnak a mellényébe. Combjaimat markolja, de olyan közel vagyok már, hogy kínzóan lassúnak érzem a tempót.
- Gyorsabban... – sóhajtom.
Engedelmeskedik, én pedig lassan eszemet vesztem a tudatomon eluralkodó kéjtől. Sóhajaim nyögésekké fokozódnak, pláne, ahogy karmolni kezdi a combjaimat.
- Brad! – nyögök fel.
Tarkóját végigkarmolva élvezek el végre. Remegek, a mögöttünk lévő sátornak dőlök, és lehunyt szemekkel pihegek, miközben Brad visszasegíti rám a nadrágomat.
- Olyan édes vagy, ha dühöngsz – vigyorog rám.
Legszívesebben azt felelném, hogy ó meg rohadt izgató, ahogy a száját törölgeti, de... de ilyet nem szabad még egyszer.
- Te meg felelőtlen! Ide is jöhetett volna!
- Megtagadni a főhadnagy parancsát? Mm... abszurd – csókol meg.
- Ezt akkor sem csinálhatod többször...
- Jól van, többé nem fordul elő – forgatja a szemeit.
A nyakamhoz hajol, és belecsókol, de valaki pont ezt a pillanatot választja, hogy felénk jöjjön.
- Jön valaki – ugrik ki a karjai közül, és gyorsan elslisszolok, mielőtt lebuknánk.
Elgondolkozva ülök a Humveeban, és kifelé bámulok. Annyira furcsa ez az egész és egyre csak fokozódik. Brad és én... mintha egyre fontosabbak lennénk egymásnak. Vagy legalábbis ő nekem biztosan. De miért? Miért nem éreztem én ezt eddig vele kapcsolatban? Sőt, bárkivel kapcsolatban... Persze, voltak már barátnőim otthon, voltam már szerelmes – legalábbis azt hiszem –, de... de azt még soha senkivel kapcsolatban nem éreztem, hogy ha bárki is az életére törne, gondolkodás nélkül vetném magam elé, hogy a saját testemmel védhessem meg. Mert Braddel megtenném. Előbb küldeném magam önként a halálba, minthogy hagyjam, hogy neki bármi baja essen...
Ez... ez lenne az igazi szerelem? Lehetséges lenne, hogy... hogy fülig beleszerettem Bradbe? De hát... De hát hogy fogom én ezt elmondani neki?! Hogy fogom elviselni, ha elutasít? El kellene mondanom egyáltalán? Talán pont azzal rontanék el mindent... Lehet, hogy kinevetve és onnantól kezdve még az eddigi közös pillanatink sem léteznének. Nem... Ezt mindenképpen el kell hallgatnom előle, nem ronthatom el.
- Hé, Nate! – Összerezzenek Puskás hangjára, felkapom a fejem. – Nyugi, ne ijedezz. Nem mondom el senkinek, hogy a szakaszparancsnokunknak is szüksége van néha fél óra egyedüllétre – kacsint rám vigyorogva.
Huh, legalább nem kell magyarázkodni.
- Kösz – vigyorgok rá.
Hamarosan elindulunk a százados sátrához, hátha meg van már a pontos indulási idő. Amikor elmegyünk Bradék Humveeja előtt, valósággal kényszerítenem kell magam rá, hogy ne nézzek arra. Schwetje azt mondja, még éjszaka kelünk át, bőven napfelkelte előtt. Hm... hallottuk már ezt párszor, úgyis nappal fogunk menni.
Puskás a Humveehoz megy, én viszont teszek egy kis kitérőt, tájékoztatom a szakaszt az indulásról. Utolsónak Bradék kocsija marad. Megkocogtatom a Humvee oldalát, mire minden fej felém fordul a járműben.
- 20:00-kor benyomulunk. Vadász2es vezeti a zászlóaljat, a ti kocsitok lesz a vezérjármű. Ha átjutunk a folyón, mindkét oldalról lőhetnek – nézek végig rajtuk.
Mindenki bólogat, Brad kisé felém fordítja a műholdas térképet.
- Itt van a Tarawa-különítmény – mutatja. – Lassan haladnak. Gyalogsági szakasz – mutat egy másik területre.
- Kerüljük a kékekkel való tűzharcot. A 300 méteren belül lévő célpontokat ellenőrizzétek, nehogy a mijeinkre lőjünk.
- Helyben hány óra a 20:00 Greenwich? – kérdezi Ray.
- 23 óra – felelem. – Már sötét lesz, ez nekünk kedvez.
- Igen, uram, ha lenne elemünk az infraszemüvegbe – sóhajtja Brad.
- Spóroljatok a használattal.
- Örülök, hogy bölcsen éjjel indítanak útnak – ironizál, édes.
- Biztos vagyok benne, hogy még napkelte előtt átkelünk. Nem kételkedem – teszem hozzá szarkasztikusan.
Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, mielőtt elindulnék, és utána végig ezen jár az agyam. Furcsa, mert... a szemében megbántottságot láttam. De miért? Mivel bánthattam...? Talán azzal, hogy úgy elrohantam? De hát az nem neki szólt... Illetve nem úgy, ahogy hiszi. Egyszerűen csak óvni szeretném. Ha a viszonyuk napvilágra kerülne és neki ebből kifolyólag bármi baja származna... azt sosem bocsátanám meg magamnak.
***
Természetesen bár bőven nappal van, mire elérjük a hidat. Folyamatosan kapom az infókat Keresztapa rádiójából, ezt igyekszem továbbítani a szakaszomnak is.
- Figyelem! – szólok a rádióba. – Baráti csapatok közvetlenül jobbra a híd után.
- Minden Vadász egységnek, itt Vadász21-es – hallom meg Brad hangját. Igyekszem nem törődni a hevesebb szívdobogásommal. – A Tarawa-különítmény néhány csapata a hídtól északnyugatra harcol.
Fokozatosan nyomulunk be a városba. A mellkasomat furcsa érzés szorítja össze... Sosem aggódtam még Bradért így. Feszülten figyelek és hallgatózok, de szerencsére egy ellenséges lövést sem hallok.
Az utcák tele vannak vérrel és mocsokkal, az út szélén mindenütt hallottak, körülöttük fegyveres amerikai katonák járkálnak. Szörnyű látvány. A helikoptereink a fejünk felett húznak el, hogy aztán rakétákat eregessenek a környező épületekbe.
- Itt a Vadasz kettou! – A rádióban Baptista hangja hallatszik, aki az idegesség miatt megint elfelejtette, hogyan kell helyesen kiejteni az angol szavakat. Alig néhány szót lehet csak kivenni a hadoválásából. – A seggunket lovik! Halljatok? Vettétek?
- Nem vettem, Vadász23-as. Nem vettem egyetlen szót sem – morogja ingerülten Brad.
Puskás felröhög a kormánynál és én is elmosolyodom. Imádom. A rádió ismét életre kel, Keresztapa tájékoztat, hogy a testvérszázadainkat tűz alá vette az ellenség.
- Vadász2-es egységek figyelem! – szólok a rádióba. – Örvény és Ragadozó ellenséges tűzharcba kerültek, vettétek?
Sorra érkeznek az igenlő válaszok, de én valamiért csak Brad hangját tudom igazán értékelni. Alig haladunk néhány kilométert előre, mikor a százados hangja hallatszik.
- Vadász egységek, állj!
Puskással összenézünk. Ez kurvára nem jó ötlet... Ezüst tálcán kínáljuk fel magunkat a pizsamásoknak. Kérdőn néz rám, mire kelletlenül, de bólintok.
- Állj meg.
Mindenki kiszáll a Humveekból – a toronylövészeket kivéve – és a környező épületekre szegezzük a fegyvereinket, feszülten figyelve. McGraw szívemből szól, mikor azt kérdezi a rádión, miért álltunk meg.
- Vadász3-as, itt Vadész vezér – feleli Schwetje. – Ragadozó sérült katonát ment ki.
- Pont itt kellett megállnunk? Pont ránk látnak! Nagyon könnyű célpont vagyunk! – hisztizik McGraw, és bár igaza van, akkor is idegesít. – Bármelyik oldalról jöhetnek! Bármelyik oldalról jöhetnek!!
- Édes istenem, fogd már be! – morgok a rádióra.
- Nyugi, hadnagy – csitít Stafford, bár látszik, hogy neki is tele a töke.
Egyszerre kapjuk a hátunk mögé a fejünket, amikor hosszú sorozatlövés kezdődik valahonnan hátulról.
- Ezek a mijeink, ugye? – kérdezi Christeson.
- Nem – felelem feszülten –, ez egy Kalasnyikov.
- Valamelyik nap úgy láttam, Amerika Kapitány beszerzett egyet – jegyzi meg Puskás.
- Gondolod, hogy McGraw lőtt? – pillantok rá. – De mi a francra?!
- Biztos ideges – grimaszol Stafford.
Szerencsére hamarosan jelentkeznek, hogy a sérült katona állapota stabil, így végre továbbindulhatunk. A város bevétele végül szerencsésen jött ki. Veszteség és sérülés nélkül megúsztuk, bár fegyvert még így sem sikerült elsütnünk... Mindegy, legalább ránk sem lőttek.
A várostól nem messze megállunk egy rövid eligazítás erejéig.
- Parancsot kaptunk, hogy menjünk tovább északra, az elágazásig. Ide – rajzolom végig a térképen a vonalat. – Az új műveleti terület Mezopotámia, az Eufrátesz és a Tigris közötti föld. A civilizáció bölcsője.
- Az előző csapat beléjük verte a civilizációt – jegyzi meg Espera a körülöttünk fekvő vérbe fagyott afgán fegyveresekre mutatva.
- A második hadosztály tegnap itt járt – magyarázom. – Végignyomultak Nasszírián, itt voltak. Páncéltörők támadtak rájuk, gépfegyverrel verték le őket.
- Tisztelet a második hadosztálynak – vonja fel a szemöldökét elismerően Espera.
- Nem dőlhetünk hátra, tíz kilométer és elválunk – fordulok vissza a térképhez. – Lekanyarodunk az útról, lecsatlakozunk a többiekről, és ha elhagytuk az utat itt – mutatok a térkép megfelelő pontjára –, Keresztapa azt akarja, menjünk át a csatornán. Teljesen egyedül.
Egy rövid, kb. félórás pihenőt tartunk még. Tudom, hogy kockázatos, de gyötör a lelkiismeretem, muszáj elkapnom Bradet. Behúzom az egyik legjobban rejtő Humvee mögé. Bizonytalanul pillant rám.
- Nate, itt...
- Css, tudom – teszem az ajkaira a mutatóujjam. – De muszáj.
- Baj van? – billenti oldalra a fejét.
- Igen. A tegnap este... Nem akartalak megbántani a viselkedésemmel – simítok az arcára, egyenesen azokba a gyönyörű szemeibe nézve. – Brad, én...
Hirtelen hallgatok el és rebbenünk szét, mikor lépteket hallunk közeledni. Hamarosan felbukkan Schwetje, hogy nincs időnk szarakodni, indulnunk kell. Szomorúan nézek Bradre, de a parancs az parancs...
- Minden egységnek. Nézni minden szabad, bámészkodni nem – adom tovább a rádión a százados roppant fontos parancsát.
- Most nagyon tudnék aludni egy jót – ásít Puskás.
- Vettél be gyorsítót? – pillantok rá.
- Persze. Több gyorsító van bennem, mint kaja – röhög.
- Látszik – vigyorodom el.
Az út ismét roncsok és hallottak sokasága mellett vezet. Még egy felrobbantott PM21-es mellett is elmegyünk. Még most is füstöl. Hamarosan megpillanthatjuk a civil áldozatokat is. Férfiak nők, civil autók roncsai, a felismerhetetlenségig megégett emberek... A legborzasztóbb mégis egy arab kislány, aki letépett lábakkal hever az út mellett. Szörnyű...
Hamarosan újra meg kell állnunk. Ellenséges tüzelőállást pillantunk meg az úttól nem messze. Pontosabban Brad szúrja ki, ők figyelmeztetnek. A távcsövön keresztül figyelem, és bár nem látok mozgást, muszáj ellenőrizni.
- Igen, én is látom – eresztem le a távcsövet, majd a mellettem térdelő Bradhez fordulok. – Dokival vigyétek Christesont és Staffordot, rájuk fér a gyakorlás.
- Értettem, uram – áll föl, majd elindul.
- Vadász, itt Vadász2-es – szólok a rádióba. – Ellenséges táborhely előttünk...
- Vadász2-es – szakít félbe Schwetje hangja valahol mögöttem. – Itt Vadászvezér, mögötted vagyunk.
Felegyenesedek, és inkább nem reagálok semmit a lenéző hangnemre. Majd beleíratom a tengerészgyalogosok alkalmasságijába, hogy hátul is növesszenek szemeket, amik persze átlátnak a sisakon is... Idióta.
- Legalább móresre tanították a mocskos hajikat – lelkesedik Griego.
- A letépett lábú kislány tanult az esetből – jegyzem meg.
- Neked meg mi bajod? – néz rám.
- Tegnap éjjel a legjobb csapatom alig látott a sötétben – kezdem. Ha a bajaimat akarja hallani, hát tessék. – Nincs elég elemünk az infraszemüvegekbe.
- Hadnagy...
- Több elemes kütyü van a mellényeden, mint az egész szakaszomban. Fogadjunk, hogy van hozzájuk elég elemed.
- Elveted a sulykot – mordul rám. – A századparancsnoké.
- Spórolnunk kell a tartalékkal – szólal meg Schwetje. – Ezt tudja minden katona.
Minden katona, mi? Veled az élen... Nyomorult. Bosszúsan sétálok vissza a Humveehoz, és kissé megbántottan is. Fantasztikusan felemelő érzés, hogy még ilyenkor is én vagyok a hülyének kihozva hármunk közül.
- Mi a gáz? – pillant rám Puskás. – Mit mondott?
- Burkoltan közölte, hogy szar katona vagyok, ő meg jó.
- Jesszus, ezt ugye te se hiszed el? – kérdezi elképedve.
- Igyekszem – morgom.
Tovább indulhatunk. Mielőtt elérnénk az ominózus kereszteződést, ahol mi leválunk, Brad kiszúr két aknavetőst az út mellett. Imádom, hogy ilyen éles a szeme és ennyire figyel. Közel s távol a legjobb katona. Az RPG-seket végül Pappy és Rudy iktatják ki az M40-essel.
Hamarosan elérjük a kereszteződést, ahol nekünk le kell kanyarodnunk balra. Se támogatás, de többi század, se légerő. Remek. Áthaladunk egy-két faluszerűségen, aztán a százados jelentkezik a rádióban, hogy a következő hídnál lekanyarodunk. Homlokráncolva nézem a térképet, szerintem rohadtul el van tévedve, de hiába mondom neki, hajthatatlan.
- 21-es itt a 2-es – szólok Bradéknek. – Forduljatok rá az előttünk lévő hídra, vétel.
- Vadász2-es, biztos benne? – hangzik Brad válasza. – Tényleg a közelebbi hídra gondol? Mert szerintem nem arra kell menni.
Szerintem sem, de nem tudok mit tenni.
- Ez a Vadászvezér parancsa. Az ő térképén ez van.
Természetesen nekünk lesz igazunk, ez hamarosan be is bizonyosodik. Muszáj megállnunk, mert elfogy előlünk az út. Csak magas fű, és egy-két elhagyatott ház, de út nem megy tovább. Kiszállok és előresétálok Bradhez, aki a Humvee mellett vizsgálja a környéket. Egy hosszúra nyúló pillanatra egymás szemébe nézünk, aztán mindketten Schwetje irányába fordulunk, mielőtt újra egymásra néznénk.
- Rájött, hogy rossz az irány – sóhajtom.
- Azt már fél órája is megmondtam volna. A zászlóalj kilométerekre van a Gharaff-csatorna másik oldalán. Sikerült a többiek mögé kerülni.
Elhúzom a számat. Gondolhattuk volna...
- Vadász2-es, itt a Vadászvezér – szól Schwetje a rádióba. – Vissza kell mennünk. A Vadász3-as megy elöl. Colbert csapata rossz helyen fordult be.
Brad élesen szívja be a levegőt mellettem, és látom, hogy már nyúl is a rádióhoz. A kézfejére simítom a kezem, és amikor rám pillant, egyenesen a szemébe nézve ingatom meg kissé a fejem. Csak bajba keveredne. Az ajkába harap, felsóhajt, de végül hallgat rám, és hagyja a dolgot. Gyilkos tekintettel méregeti Schwetjééket, de legalább nem lesz baja.
A százados nagylelkűen úgy dönt, hogy kapunk egy körülbelül 3 órás pihenőt itt. Végighallgatok egy rövid tájékoztatást a további tervekről, aztán már megyek is. Ez a pihenő nekem pont kapóra fog jönni. Visszatérek Bradék kocsijához, de ő nincs sehol. Seperc alatt összeáll a fejemben a leplező terv, így Rayhez fordulok.
- Colbert őrmester hol van? Szükségem van rá az előttünk lévő terep ellenőrzéséhez.
- Nemt’om – von vállat, majd előre mutat az egyik elhagyatott ház felé. – Valahova arra ment, pont irányban van – vigyorog rám, a szája mindkét sarkában víz folyik ki.
Elrejtem a mosolyomat, úgy indulok Brad után. Ez a Ray egy majom.
Nem kell sokáig keresgélnem, a ház túlsó felén találok rá. Bár így is majdnem tovább megyek, mert nem veszem észre a kis beugró részt a falnál, márpedig ő pont ott bujkál. Hátát a falnak vetve ül a földön, sisakja, mellénye és fegyvere hanyagul maga mellé dobva. Határozottan bosszúsnak tűnik. Nem csodálom, teljesen meg tudom érteni, én sem érezném jobban magam, ha Schwetje rám kenné a hülyeségét.
Odalépek hozzá, én is ledobom magamról ezeket a fölösleges cuccokat, aztán letérdelek mellé.
- Brad... – simítok az arcára.
Lassan felém fordítja a tekintetét, és halványan ugyan, de elmosolyodik. Megsimogatom az arcát.
- Ne foglalkozza a százados kreténségével. Ezerszer jobb katona vagy nála, ezt mi mindannyian tudjuk, az ő véleménye meg magasról le van szarva.
Újra elmosolyodik, ezúttal kicsit hihetőbb. Nem is gondolkozok, egyszerűen csak magamhoz ölelem. A szívem boldogan dobban meg, amikor viszonozza az ölelést, ráadásul szorosan tart. Remélem, ez azt jelenti, hogy már nem haragszik annyira...
- Brad, ami a tegnap estét illeti...
- Nem számít – vág közbe.
- De igenis számít – makacskodok. – Nem szeretném, hogy azt hidd, ellened szólt a dolog. Én egyszerűen csak... féltelek. Ha lebuknánk, és neked ebből bármi bajod származna... Én azt soha nem tudnám megbocsátani magamnak.
A szívem újfent heves dobogásba kezd, ahogy most ő simítja tenyerét az arcomra.
- Édes vagy – mosolyog rám szívdöglesztően, én meg elolvadok.
Magához húz, ellenkezés nélkül ölelem át a nyakát, ahogy ajkaimra csókol. Hosszan, érzékien és lágyan csókolózunk, a szívem olyan hevesen ver, mintha a maratonon lenne. Egy kicsit helyezkedek, szemből az ölébe ülök. Így sokkal kényelmesebb, és sokkal közelebb érezhetem magamhoz. Testünk szorosan összesimul, egyik tenyeremmel a mellkasára simítok, miközben az ő kezei a combomra, majd a fenekemre csúsznak. Lassan engedem csak el azokat a finom ajkait, végigcsókolom az arcát, egészen a füléig.
- Most én jövök – suttogom a fülébe.
Elmosolyodom, mikor látom a nyakán, hogy kirázta a hideg. A füle alá csókolok, majd a nyakát kezdem kényeztetni. Puha csókokkal, finom harapásokkal borítom be a bőrét. Közben türelmetlenül veszem le róla a zubbonyát, amitől ő is megszabadít engem. Egy pillanatra sem hagyom abba nyaka kényeztetését, miközben kihúzom a nadrágjából a pólót, és felsőtestére simítok. Érzem, hogy izmai összerándulnak ujjaim simogató érintése nyomán, és én imádom ezt. Csak annyi időre szakítom el ajkaimat a bőrétől, hogy levehessem róla a pólót, aztán már lejjebb is tudok haladni. Mellkasát halmozom el csókjaimmal, miközben a hasát simogatom, ujjaimmal körbesimogatok mindegy egyes kockát a hasfalán. És mindeközben mindennél jobban élvezem sóhajainak hangját.
Nadrágon keresztül markolok rá merevedésére, miközben csókjaimmal áttérek a hasára. Rekedten nyög fel, mire elmosolyodom. Belenyalok a köldökébe, egész hasfala megfeszül. Végigpuszilgatom a kockákat, miközben bontogatni kezdem a nadrágját, majd hamarosan lejjebb is húzom rajta.
Lábai közé helyezkedek, és a kezembe veszem a lényeget. Felpillantok rá, miközben kezdetnek végignyalok teljes hosszán. A szemeiben lángoló tűz, az a féktelen vágy... Mindennél boldogabbá tesz a tudat, hogy én idézem elő. Lassan a számba engedem, most már minden figyelmemet ennek szentelem.
- Nate... – nyög fel.
Megborzongok, imádom, ahogy kiejti a nevemet... Legyen az akár suttogás, sóhaj, vagy nyögés, megőrülök érte. Az egész férfiért megőrülök. Ennek fényében kezdem mozgatni a fejem, és mindent beleadva hajszolom a kielégülés felé. Addig nem nyugszom, míg minimum a mennyekbe nem jut. Hol a combjait, hol a hasát simogatom, karmolgatom, miközben kissé fokozok a tempón. Egyre hangosabban sóhajtozik, végül már nyögéseit élvezhetem.
Végigsimít a fejemen, ujjait a tarkómra simítva hagyja, miközben egyre szaporábban kapkodja a levegőt. Már nem kell neki sok, elég még néhány mozdulat, aztán a nevemet nyögve élvez el. Itt nem nagyon kellene nyomot hagynunk, úgyhogy lenyelem élvezetét, de nem zavar, előfordult már egyszer-kétszer. Visszamászok az ölébe, pont akkor, amikor kinyitja a szemeit. Még mindig zihál, megmosolyogtat a látvány. Lassan az arcára simítok, és lágyan megcsókolom. Viszonozza a csókot, ismét hosszú, szenvedélyes csókcsatába kezdünk. Csak akkor engedem el, mikor érzem, hogy a nadrágomba akar nyúlni.
- Ne! Várj... – zihálom. Felvont szemöldökkel néz rám, mire újra megcsókolom. – Veled akarom.
Szívdöglesztő mosolya újra az arcára kúszik. Tarkómnál fogva húz magához, újra ajkaim után kap, fenekembe markolva szorítja magához az egész testemet, főleg ott lent.
Hamarosan már ruha nélkül ülünk ott, ugyanabban a helyzetben. Brad a nyakamat harapdálva készít fel, de már nem bírom sokáig. Őt akarom, egészen... Hasamnak nyomódó merevedéséből tudom, hogy ő is készen áll, így nem tétlenkedek. Megemelem magam, aztán magamba irányítva lassan visszaereszkedem, így teljesen magamba fogadva őt. Egyszerre nyögünk fel az érzésre, olyan csodálatos...
Eleinte lassan kezdek mozogni rajta, hogy legyen időm megszokni. Az egész helyzet... fantasztikus. Ő is ülő helyzetben van, így olyan közel lehetünk egymáshoz, amilyen szorosan csak akarunk. Bármikor lophatok tőle csókot, a nyakamban és a mellkasomon érezhetem sóhajait, hozzásimulhatok... És úgy tűnik, ez neki sincs ellenére. Szorosan tart, hol a combjaimat, hol a fenekemet markolja, miközben ajkaimat, nyakamat harapdálja.
- Brad – nyöszörgöm remegő hangon.
Egyre gyorsabb a tempó, mindketten zihálunk, testünk izzadtan tapad össze. De Ő még így is meg akar őrjíteni... Néhányszor ő is megmozdítja a csípőjét, ezzel elérve, hogy a lehető legmélyebben csússzon belém. Ilyenkor mindig teljesen egyszerre nyögünk fel, és számomra ez a legszebb hang, ami csak létezhet. Olyan érzés, mintha... mintha tényleg egyek lennénk. Együtt.
Ajkai után kapok, vadul kezdünk csókolózni. Hiába kevés így is a levegő, nem tudjuk elengedni egymást. Az utolsó percekben szinte egymás nyakába borulunk, a másik bőrébe nyögjük élvezetünket.
- Nate – nyögi a nevemet, mire megborzongok.
Fenekembe markolva irányítja az utolsó mozdulataimat, a végső pillanatban pedig ő is lök egyet a csípőjével, így biztosan a csillagok közé repítve minket. A vállába kell harapnom, hogy ne sikoltsak fel a gyönyörtől, még szerencse, hogy ezt eltakarja majd a pólója. Ha a nyakára kapta volna, azt nehéz lett volna kimagyarázni...
Lihegve borulunk egymásra, karjait a derekam köré fonja, míg én átölelem a nyakát. Brad... Ó, Brad, ha tudnád... Annyira szeretném elmondani neki, hogy szeretem, de nem ronthatom el ezt.
- Azt hiszem, kibékítettél – suttogja a fülembe.
Kuncogva húzódom el kissé, de csak annyira, hogy láthassam az arcát.
- Ennek örülök – mosolygok rá.
Közelebb hajolva csókol ajkaimra.
- Ó, apropó... Ray úgy tudja, hogy az előttünk lévő területet derítjük fel – pislogok rá az ajkamba harapva.
Hevesen dobogó szívvel hallgatom és figyelem édes nevetését.
- Hát... felderítettünk pár területet, az tény – vigyorog rám.
Helyeslően bólogatok, majd újabb csókot lopok.
- Brad... – ...szeretlek. – Remélem, most már nem fog aggasztani Schwetje baromsága.
Mosoly mögé rejtem, hogy mennyire nem ezt szerettem volna mondani.
|
| Luka Crosszeria | 2011. 10. 29. 19:16:26 | #17465 |
Karakter: Brad "Jeges" Colbert
Megjegyzés: Hadnagyomnak
- Ne haragudj, jöttem volna hamarabb is, de Ray képtelen egy információt két másodpercnél hosszabb ideig fejben tartani.
Mindeközben a humveek felé sétálunk. Muszáj vagyok hozzáérni, éreznie kell neki is és nekem is, hogy vágyunk a másikra. Elég egy pillantás, egy gyors érintés. Bármi. Csak érezni akarom őt. És szeretni.
- Ez kínzás – simít végig az arcomon.
Az ajkait figyelem. Annyira szépek, miközben formázzák a szavakat. Nem is értem, hogy nem vettem észre eddig, mennyire vonzó férfi.
- Az – csókolok a tenyerébe. – Nagyon is az.
Nem bírom ki, azok a kecses ajkak hívogatnak, odahajolok hozzá, és egy lágy csókot hintek el rajtuk. Az illata mélyen az orromba fúródik, és nem is akar távozni onnan. Ha akarnám, se tudnám már kitörölni az emlékezetemből őt. Nate számomra egy mérföldkő. Csak tudnám, miért érzem így. Sajnos, mielőtt beszélhetnék neki az érzelmeimről, hangos morgással zúg el felettünk egy helikopter.
- Nem jó ez. Ide-oda szállnak a mentőhelikopterek.
- Állítólag Nasszíriát biztosították – sóhajtom. – A neten írták.
- Bármi is zajlik ott, nekem nem úgy hangzik, mintha bármit elértek volna – rázza meg a fejét.
- Majd mi elintézzük – vigyorgok rá.
Halványan rám mosolyog, majd tűnődve néz végig az arcomon. Mi járhat a fejedben, Nate? Miért ilyen fátyolos a tekinteted?
- Brad! – ragad meg hirtelen, mi történt? – Kérlek... ha odarendelnek minket nagyon vigyázz magadra, jó?! Én... én... nem szeretnéle... szeretném, ha bajod esne.
Megilletődök. Ez kissé váratlanul ért. Miért aggódik ennyire? Ráadásul úgy néz ki most, mint egy riadt kisfiú. Megmosolyogtat.
- Ne aggódj, Nate – simítok végig az arcán.
Komolyan megrémít, hogy ennyire aggódik. Képtelenség lenne, hogy talán azért, mert… szeret engem? Nem hiszem, egy ilyen remek ember jobbat érdemel egy rideg, árva
***
A humveenál épp a friss híreket hallgatjuk. Elkeserítő, veszteségekről számolnak be. Ráadásul nem is kismértékű. A doki csendben ráncolja a homlokát, nekem sem tetszik a helyzet. Mindannyian ki vagyunk akadva, azt hiszem, jogosan.
- Miért mászkálnak a helyiek rajtunk keresztül? Miért nem figyeli senki a fegyvereket? – kiáltja Nate a hátunk mögött. – Mozgás!
Aj, már rá is ráragadt ez az idegesség. Mondjuk nem csodálom, a helyében engem is szétvetne a méreg.
- Gyerünk! – hajtja meg Pappy az embereit.
- Brad! – szólít meg már jóval higgadtabban. – Parancsot kaptunk. Megyünk Nasszíriába és segítünk az ott bevetett csapatnak. Változtak a bevetés szabályai: aki fegyveres, az ellenség is. Ha egy nőt látsz elsétálni a hátán puskával, lődd le. Ha egy fegyveres pasas árul lángost a lakókocsiból, lődd le. Az sem baj, ha gránáttal nyírod ki.
Fogom, hogy mit mond, de magam előtt az a kép lebeg, ahogy nyögdécselve követel még többet belőlem. Féloldalasan elvigyorodok, majd bólintok.
- Értettem, uram – felelem, majd az embereimhez fordulok. – Mozgás emberek! Indulunk!
Idegesen figyeljük, ahogy az NGY-k integetnek. Faszom, ettől csak még idegesebbek leszünk. Trombley hátul morog, de valahogy próbálom figyelmen kívül hagyni. Igen feszült vagyok, féltem Nate-et. Nagyon, nagyon féltem.
- Minden Vadász egységnek, ellenséges területre lépünk. Ellenőrizzétek a fegyvereket – szólal meg szinte kísérteties módon a rádióban.
- Fegyverellenőrzés – mormogom a többieknek, mire sorra ellenőrzik a sajátjaikat.
Mindeközben rendületlenül robogunk a város felé. Hihetetlen, mennyi rom és mennyi vértócsa. Pedig még a város közelében sem vagyunk. Elkeserítő.
A hídnál borzalmas látvány fogad. A fegyverropogás és a robbanások zaja teljesen kikészítik a fülemet. A magas fűben állva kémlelem a tájat a távcsövemen keresztül. Egy gránát robban mellettem, de nem igazán foglalkozok vele. Sarkon fordulok, majd határozott léptekkel indulok az embereim felé.
- Minden egységnek! Szálljatok ki a kocsiból, fedezékbe, a testvérszázadunk végre harcolni kezdett!
A humveenkhoz sétálunk, Ray felháborodva fordul hozzám.
- Hogyhogy ők lőhetnek, mi meg csak várunk?
- Más a küldetésük, mint a miénk – felelem kurtán, majd tovalibbenek.
- Eeeezt nagyon imádom! – ordítja sixta vigyorogva. – Végre elkezdődött a háború! Garza! Tolja le a seggét, ott nincs mire lövöldöznie!
Atya ég, nem zavarja, hogy alig 50 méterre egy robbanó töltet szakít atomjaira egy fát. Ilyen egy igazi vezető, mi? Na, persze.
- Uram, meddig kell még itt rohadnunk, miközben tüzelnek ránk? – térdelek Nate mellé. – Amíg a többiek bejutnak a városba?
- Brad, addig rohadunk még itt, amíg a másik egység átjut a hídon, és mi összeszedjük a sebesülteket. Vagy amíg ki nem lőnek minket – sóhajtja.
- Az A századot elkapták. Ne induljunk el?
- Az nem rossz ötlet – bólint.
Futva keresünk magunknak egy helyet, ahol viszonylag biztonságban vagyunk, és jól látjuk az eseményeket.
- Főhadnagy! – kiáltja Espera.
Nate odasiet hozzá, és lekushad mellé a fűbe. Követem a példáját.
- A bevetési egység gyalogosait a folyón túlról lövik – mondja Espera.
Hirtelen felrobban a csapatunk felett álló áramelosztó jobb oldala.
- A francba! Ez tüzérség, hozzánk tartoznak!
Hirtelen a doki jelenik meg, puha léptekkel halad felénk, majd letérdel Nate mellé.
- Uram, hadd nézzek körül...
- Menj! – utasítja Nate, mire a doki előre siet.
Francba, nagyon nem lesz ez így jó.
***
Este szerencsére pihi van, a humveenknál állva bogarásszuk a térképet. Itt még az este is mozgalmas.
- Az amerikai konvojt valahol itt találták el – bök Pappy a térképre. – Tizenegy katonát elkaptak. Mutatták a tévében. Kínozzák őket...
- Volt köztük egy katona nő is – mondja Lovell. – Megverték, megerőszakolták.
- Van egy rossz hírem – szólok közbe. – Mindegy, hogy akit itt elfognak, az nő-e. Úgyis megerőszakolják.
- Álmodban, Brad – legyint Espera.
- Ahogy ma az Eufrátesznél megtanultuk, miután nyolc órán át tüzeltek ránk, az ellenség nehezen fárad. Nem ismerem a küldetést, de gondolom, hogy Nasszíriába megyünk. Mentőhelikopterek – pillantunk fel. – Azt beszélik, a Tanama különítményből kilencszázan megsebesültek a városban.
- Nem tudni, hogy nekünk mikor kell a városba mennünk? – kérdezi Pappy.
- Keresztapa most beszél a parancsnokokkal – feleli Nate.
- Használjátok ki az időt és még most aludjatok egyet – szólal meg Puskás.
- Hadnagy – szólal meg Espera –, mi hír arról, hogy ki van most a városban?
- Nem láttam mást, csak fekete pizsamásokat – feleli. – Gárdisták. Fedayeen-ok.
- Pizsamások verték szét két ezredünket? – kérdezi.
Jogos, nevetségesen hangzik.
- Tudod, a pizsamás harcosok Vietnamban is elég jók voltak – szólalok meg. – Tisztelni kell a fekete pizsit.
Nate lelép Puskással, hogy megtudják, mi a terv. Nagy kár, elnézegettem volna még azt a hívogató, vastag szájat. Garzat lecserélem Hasserre, ő már többször lőtt 50-essel. Rolling Stone faggatni kezdi Garzat, hogy hol a barátnője képe. Eszméletlen.
- Hagyod, hogy ezek a barmok a barátnőd képét nézzék? – kérdem tőle, majd otthagyom őket.
Most fontosabb dolgom van. Például megtalálni, majd elkapni Nate-et.
Bevallom, kissé megijedek, mikor valaki karon ragad, és az egyik üres sátor mögé von. Mikor megpillantom a gyönyörű, zöldes szemeket, megnyugszom. „Csak” Nate az.
- Héé – simítok az arcára, látom, valami nyomasztja. – Baj van?
- Ühüm – bólint félve.
- Mi történt? – kérdem aggodalmas hangon.
Úgy ölel át, akár egy rémült kisgyerek az apját. Vajon mi történhetett? Finoman átölelem, majd simogatni kezdem a hátát. Azt hiszem, attól félek, hogy elbőgi magát.
- Brad... Le fogjuk rohanni a várost. És... mi vezetünk. A ti kocsitok lesz a vezérjármű.
Megilletődve pislogok rá, majd nevetve magamhoz szorítom. Már azt hittem, valami nagyobb baj történt.
- Ez a baj?
- Igen – pillant fel rám.
Az ábrázata annyira kisfiús, hogy majd elolvadok belé. Az aggodalom hajszálvékony ráncai szántják végig a homlokát. A vak is látja, hogy be van majrézva. Miattam… félt talán?
- Ugyan már, Nate – simítok az arcára, majd megcsókolom. – Kevés ahhoz néhány gárdista, hogy bennünk kért tegyen.
A nyakamat átölelve von magához, és újabb csókot követel. Talán így akar megbizonyosodni a szavaim hitelességéről. Drága Nate. Ha csak sejtenéd, milyen komolyan gondolom, amit mondtam. És ha egyáltalán el tudnád képzelni, mit érzek most irántad…
- Esküdj meg, hogy nagyon fogsz vigyázni magadra!
- Esküszöm – bólintok mosolyogva.
Újabb csókért hajol az ajkaimra, ezúttal azonban jó adag szenvedélyt is visz bele. Hihetetlen. Eleinte olyan hidegek voltunk egymással. Csak szex, semmi érzelem. Most viszont… a hülye is látja, hogy aggódik értem. És ezt én is érzem. Egyre gyakrabban merül fel bennem a gondolat, hogy talán… talán szeret. Vagy ha nem is, de ragaszkodik hozzám. Néha azt érzem, hogy szeretném boldoggá tenni. Nem csak a testi örömökre gondolok. Szívesen meglepném valamivel, csak hogy lássam azt a szíveket dobogtató mosolyát. Az örömöt az arcán, a halványt pírt az orra körül. Ilyenkor erőszakolom meg magam, és szállok le a földre. Ugyan, Brad, az ábrándjaidnak semmi köze a valósághoz.
Észre sem veszem, sebességbe kapcsolunk. A homokban fekve találom magunkat. Nate teste ívbe feszül alattam. Huh, ma már másodszorra lep meg. Mosolyogva hajolok a nyakához, és borítom el finomabbnál finomabb csókokkal. Halkan sóhajtozva simít végig a tarkómon, majd a fejem hátsó részén hagyja a kezét. Nem tétlenkedek, a jobbommal bebarangolom az egész testét. A mellkasára markolok, majd a hasára simítok, végül a combjait kezdem el fogdosni.
- Brad – sóhajtja mosolyogva, miközben a hátamon simít végig.
- Lazíts! Ez a Te estéd – suttogom, majd lassan kihúzom a pólóját a nadrágjából.
Mosolyogva tesz eleget a kérésemnek, csakhamar a nyakamba veszem a lábát, és húzom egészen a térdéig a nadrágjait. Kirázza a hideg, amint az ujjaim végigsiklanak a bőrén. Mosolyogva mérem végig, egy árva hibát sem találok benne. Annyira tökéletes mindene.
Lassan leteszem a lábát a földre, így kényelmesen be tudom magam fészkelni a lábai közé. Nedves csókokat hintek el a hasán, minden egyes izomrostja megfeszül, ahogy az ajkaim a bőréhez érnek. Imádom, hogy a legapróbb reakciót is észreveszem, így bizton tudom, egyáltalán nem vagyok közömbös a számára. Ez pedig megint azt az őrült gondolatomat hivatott alátámasztani, miszerint… valami kezd kialakulni köztünk.
- Hé, Nate! – halljuk meg Puskást közeledni.
A hadnagy úgy ugrik ülésbe, mintha valami megcsípte volna, én pedig megilletődve emelem fel a fejem. A francba, ennyire elvonta volna a figyelmem?
- Ne gyere ide! – bukik ki Nate-ből.
Nagy szemekkel nézek rá, kétségbeesésében nem tudott mit mondani. Halljuk, ahogy Puskás megtorpan, gondolom legalább annyira váratlanul érte a felszólítás, mint engem.
- Valami baj van? – kérdi óvatosan.
- Neeeem… nincs – kezdi el a száját rágni.
- Mondd neki, hogy az őrmestered kényeztet – suttogom Nate fülébe, majd belenyalok.
Akkorát sóz a combomra, hogy kis híján felnyögök. Bevallom, nagyon kell röhögnöm, de csak az ajkaimba harapva rázkódok hangtalan.
- Őőőhh… esetleg… a riporter barátnőjét nézegeted?
Itt már majdnem felnevetek. Hihetetlen, hogy egy ilyen húzós helyzeten is képes vagyok derülni. Ez nagyon durva.
- Nem, nem! – feleli Nate akadozva, ugyanis a kezem a merevedésére téved.
Vigyorogva kezdem el apró csuklómozdulatokkal kényeztetni. A mellkasa hamar szaporán kezd el fel-le mozogni, tekintete elködösül.
- És kell? – kérdi újból Puskás.
- Nem, nem kell, de kérlek, hagyj magamra! – morogja ingerülten Nate.
Puskás hamarosan elszelel, én pedig vigyorogva pillantok fel a hadnagyra. A szemei dühtől csillognak, imádom, mikor ilyen tüzes.
- Egy barom voltál, Brad! – morogja.
Nem tud meghatni a dühe, hiszen látom rajta, hogy a kockázat ellenére élvezi a helyzetet. Mosolyogva hajolok az ajkaihoz, és csókolok rá finoman. Durcásan elkapja a fejét, oldalra fordul. Milyen édes! Kuncogva csókolok a füle alá, majd békítően kezdem el harapdálni a nyakát. Mindeközben persze a kezemmel kényeztetem odalent, így fél perc alatt megadja magát.
- Brad… - sóhajtja.
- Add fel! – búgom a fülébe.
Mosolyogva hajolok újból az ajkaira, ezúttal sikerrel járok. Szenvedélyes csókcsatába kezdünk, ám a tempó egyre fokozódik. Hamarosan zihálni kezd, pedig még meg sem adtam neki azt, amire igazán vágyik. Lassan újból a lábai közé fészkelem magam, és óvatosan a számba veszem a gerjedelmét. Hosszan sóhajtva markol a mellényembe, és kezdi el cibálni. A combjait markolva kezdem lassan mozgatni a fejem, nem sietünk sehová.
- Gyorsabban… - sóhajtja.
Vonakodva bár, de engedelmeskedek, fokozom a tempót. Sóhajai lassan nyögésekké alakulnak át, teste egyre gyakrabban feszül meg. A combjait karmolva igyekszem közelebb segíteni őt a kielégüléshez.
- Brad! – nyög fel hangosan, majd a tarkómat karmolva a számba élvez.
Remegve húzza fel a lábait, majd engedi vissza eredeti állapotukba. A sátor egyik tartóoszlopának dőlve fújja ki magát, míg én visszahúzom rá a nadrágjait. A homokba köpöm az élvezetét, majd gondosan betakargatom. Nem hiányzik, hogy bárki is rábukkanjon. Igaz, Puskás nem lepődne meg rajta.
- Olyan édes vagy, ha dühöngsz – vigyorgok rá a számat törölgetve.
- Te meg felelőtlen! Ide is jöhetett volna!
- Megtagadni a főhadnagy parancsát? Mm… abszurd – hajolok hozzá, és az ajkaira csókolok.
- Ezt akkor sem csinálhatod többször…
- Jól van, többé nem fordul elő – forgatom meg a szemeimet.
Megint duzzog, pedig aztán semmi oka sem lehetne rá. Békítően a nyakára csókolok, ám halk léptek zaja üti meg a fülünket.
- Jön valaki – hadarja, majd úgy iszkol el a karjaim közül, mint egy nyúl.
Tudom, nem láthatnak meg együtt, de ez… furcsa mód bánt. Eddig fel sem vettem volna, most viszont személyes támadásnak veszem. Biztos vagyok benne, hogy ellenem irányul. Talán rájött, hogy túl sokat mutatott meg nekem, és igyekszik visszavonulni. Talán… talán nem szeret.
Morogva vonulok vissza a humveehoz, Trombley és a firkász már alszik. Hasser messze jár, így csaj Ray kérdő tekintetével kell farkasszemet néznem.
- Mit bámulsz? – morgom bosszúsan.
- Hol voltál? – kérdi gyanakvóan.
- A farkamat vertem…
- Kizárt, akkor nem így festenél. Nem jött ki a kaki?
- Hagyj, Ray! – morgom, és beülök a humveeba.
- Ugyan, Töki, Téged csak a szarás szokott nyomasztani – hajol oda hozzám.
- Kussolj, Ray! – fordulok felé szúrós tekintettel.
- Ahogy akarod, Brad – von vállat, majd elhelyezkedik.
Morogva fészkelem magam az ülésbe, és dőlök a fegyveremnek. Annyira bánt ez az egész. Tényleg ennyire a szívére vette? Azt hiszi rólam, hogy szándékosan sodrom veszélybe? Nem, Nate, sosem tennélek ki semmi ilyesminek. Annál sokkal jobban… szeretlek.
- Töki, kérdezhetek valamit? – szólal meg Ray olyan negyed óra múlva.
- Kérdezz – sóhajtok lemondóan.
A haragom már elszállt, azt hiszem, kissé igazságtalan voltam Ray-jel. De mit tehetnék, mikor kurva idegesítő, ha gyorsítót szed??
- Te verted már ki itt? – hajol közelebb hozzám.
Bevallom, meglep a kérdés. Legszívesebben azt felelném, hogy nem, mert a hadnagyom megteszi helyettem, de nem tehetem.
- Igen – morgom, végtére is nem hazudok.
- Tudod, ez kissé furán hangzik, de még sosem láttam, hogy magadhoz nyúltál volna – emeli fel az ujját diplomatikusan.
Halál lassan járatom végig a tekintetem az arcán. Esküszöm, felképelem egyszer.
- Áááá, nem szereted, ha néznek?? – vigyorodik el.
- Csak a magadfajta exhibicionista, babzabáló, köcsög buzeránsok gerjednek arra, ha nézik őket – bólintok lassan.
Nevetve ül vissza a helyére, és markol a kormányra.
- Azért örülök, hogy nem vagyok olyan, mint Te – hunyja le a szemeit.
- Milyen? – vonom fel a szemöldököm.
- Ilyen karót nyelt fasz – vigyorog.
Nem bírom ki, az én szám is felfelé görbül.A mosolyom azonban hamar lehervad, amint meglátom Nate-t, amint Puskással az oldalán elvonul a kocsink előtt. Bár utána mehetnék, és karon ragadhatnám. Esélytelen. Ez valahogy nem volt az én napom.
|
| makeme_real | 2011. 10. 20. 22:16:13 | #17355 |
Karakter: Nathaniel C. ”Nate” Fick
Megjegyzés: (Őrmesteremnek)
Valamiért nem lepődök meg, a szívem mégis furcsán heves dobogásba kezd, ahogy egyszer csak feltűnik Brad, és leül mellém a homokba.
- Ennyire a szívedre vetted? – kérdezi.
Rápillantok, majd vissza a lemenő Nap halvány derengésére. Gyönyörű, de őt még jobb volt nézni. A francba, bár az lenne az egyetlen gondom, hogy mi is ez a valami Braddel..!
- Szar érzés...
- Ne foglalkozz vele! Mindenki nyűgös.
- Ez még nem ok arra, hogy megrendüljön a belém fektetett bizalmuk! – villantom rá a szemimet. Nem szól semmit, csendesen fürkészi az arcomat. A fenébe, nem ő tehet róla... – Ne haragudj... – hajtom le a fejem.
- Az egy ok, amiért haragszom, hogy emiatt rágod magad. Mindenki tudja, hogy csak parancsot teljesítesz.
- Akkor miért...?!
- Mert valakit mindig okolni kell. Még ha nem is hibás – sóhajt fel. – Majd megbékélnek.
A végtelen homoktenger felé fordítom a pillantásom. Igaza lehet... Bár a lelkem még háborog, mégis jóleső érzés jár át, ahogy lassan a hátamra simít, majd magához ölel.
- Ha minden adandó alkalommal leépíted magad, az hosszú távon nem sok jót ígér – súgja a fülembe, majd alá csókol.
- Brad...
- Lazíts. Hagyd, hogy kényeztesselek – duruzsolja a fülembe.
Lehunyt szemekkel élvezem, ahogy finoman csókolgatni kezdi a nyakam, testemen végigfut a jóleső borzongás. Viszont amikor lecsatolja a mellényemet, megszólal bennem a vészcsengő. Még... még csak be sem sötétedett.
- Brad! – húzom el a fejem.
- Nyugi – búgja a fülembe.
A hátamra fektet, majd mellkasomon végigsimítva nyúl a pólóm derekához, hogy aztán kihúzza a nadrágomból és felgyűrje a nyakamig. Légy, érzéki, és borzalmasan izgató csókokkal indul el a hasfalamnál, át a mellkasomon, meg sem állva a kulcscsontomig. Rekedten nyögök fel, ahogy forró nyelvével megnyalja a mellbimbómat.
- Brad... ez nem a legjobb alkalom – suttogom, vajmi kevés ellenállással.
- De igen. Szükséged van rám – csókol a nyakamra.
Lehunyt szemekkel élvezem, ahogy lassan újra végigcsókolja a felsőtestem, ezúttal lefelé haladva. Testem megfeszül, izmaim összerándulnak csókjai nyomán. Elképesztő hatással van rám... a legapróbb ingerekre, legfinomabb simogatásokra is reagál a testem, ha tőle származik. Életre kelt...
Felsóhajtok, ahogy köldökömet csókolgatva markába fogja merevedésemet.
- Brad... Brad, ha elkapnak, én... – sóhajtom.
Rögtön el is mosolyodom, fogalmam sincs, mit akarok mondani. Ha elkapnak, ha nem... Akarom őt. Itt és most.
- Te? – sóhajtja a combomra.
Felnyögve simítok végig a haján, hogy meg is harap.
- Akkor...
- Akkor? – vigyorog rám.
A nadrágomon keresztül finoman megharapja a férfiasságomat, mire felnyögve feszítem meg magam, és tárom széjjelebb a lábaimat, hogy közéjük férkőzhessen. Nem is sokat késlekedik, hamarosan már egész testével az enyémhez simul. Ajkaimhoz hajolva csókol meg finoman. Ugyanígy viszonzom. Nincs feltétlen szükségünk a vadságra. Bár az egymás iránt érzett lángoló szenvedélynek felemésztő tüze lehetne, mégis képesek vagyunk visszafogni. A vágyat a lágy, érzéki csókok is képesek felszítani, főleg, ha rólunk van szó.
Nem sok idő kell hozzá, hogy már ne is érdekeljen, lebukunk-e. Sőt, semmi ne érdekeljen Rajta kívül... Ahogy megszabadítjuk egymást a ruháinktól, és testünk meztelenül simul egymáshoz, a maradék józan eszemet is elveszi. Soha senki nem volt még ilyen hatással rám, hogy a legkisebb érintkezéssel is ezt érje el nálam, amit most érzek...
Rekedt hangon nyögök fel, ahogy belém hatol. Lassú mozgásba kezd, időt hagyva, hogy megszokhassam, én pedig halkan sóhajtozva élvezem minden egyes mozdulatát.
- Brad – sóhajtom remegő hangon.
Végigsimítok izmos hátán, lábaimat a dereka köré kulcsolom. Átölelem a nyakát, ujjaimat a tarkójára simítom, és finoman masszírozni kezdem, mire elégedetten felsóhajt. Ajkaimhoz hajolva csókol meg újra, ezúttal is finoman és érzékien. Boldogan viszonzom ugyanolyan lágysággal, és ez a csók... Ez most más. Nem tudnám megmondani, miért, de az...
Fokozatosan kezdi felgyorsítani a tempót, egyre mélyebbre hatol, így engem egyre jobban megőrjít. Felszabadultan nyögdécselek, annyira őrületesen jó... Nem hiszem, hogy bárki mással tudnám így élvezni a szexet. Sőt, az talán még durvább, hogy... hogy nem is akarom mással. Igen, bennem van ez a furcsa érzés, hogy én már csak Bradre vágyom. Semmi nem fogható ahhoz az érzéshez, mikor látom arcát eltorzulni a kéjtől, hallhatom sóhajait és mély nyögéseit. A tudat, hogy örömet szerezhetek neki, legalább a testemmel, mindennél szebb. És csak vele akarok így érezni.
Ismét majdhogynem teljesen egyszerre élvezünk el. Lehunyt szemekkel pihegek, ez megintcsak eszméletlenül jó volt...
- Nate, én... – szólal meg, mire kinyitom a szemem.
- Hm? – nézek a gyönyörű jégkék szempárba mosolyogva.
- Remélem, jobban érzed magad – sóhajt.
- Ez után ki ne érezné jobban magát? – kuncogok.
Átölelem a testét, és magamhoz húzom. Elengedi magát, erőtlenül fekszik el rajtam, arcát a nyakamhoz bújtatva. Álmodozva ölelem tovább. Milyen idilli ez az egész most... Bár örökre így maradhatnánk!
- Komolyan gondoltam, amit mondtam – pillant fel rám.
Elmerülök a csodálatos kékségben, majd elmosolyodva csókolom meg. Annyira édes... Annyira jó vele. Vajon ez lehetne... több is..? Hogy mi ketten esetleg... Na neeem. Jobb lesz, ha abbahagyom a reménytelen álmodozást. Én nem lehetek olyan szerencsés, hogy egy ilyen fantasztikus, ráadásul kívül-belül tökéletes pasi pont velem tervezzen hosszútávra. Ilyen nincs.
Meglepve húzódom el, mikor megérzem, milyen hevesen ver a szíve.
- Ennyire megviselt?
- Micsoda? – kérdez vissza.
- Úgy fest, menten infarktust kapsz.
- Kétlem – húzódik el.
Hirtelen nyúl a ruhái után. Ezt egy kicsit furcsállom is, de... Mindegy. Ha valamiről nem szeretne beszélni, én nem fogom erőltetni.
- Vissza kéne menni – sóhajtom, mikor már mindketten felöltöztünk.
Bólint, majd átöleli a derekam, és magához húz. Mosolyogva vonom fel a szemöldökömet, mire kapok egy édes vigyort válaszul.
- Hát a búcsúcsókom hol marad? – suttogja.
- Nem ment sehová – ölelem át a nyakát.
Boldogan csókolom meg, olyan jó... Bár nem tagadom, eléggé meglepődök, mikor kissé felemel a földről. Így olyanok vagyunk, mint... mint a szerelmesek. De kérdő tekintetemre csupán egy hasonló pillantással válaszol, miután letett, aztán szó nélkül elindul a tábor felé. Értetlenül pislogok utána. Ez.. nagyon furcsa volt. Tényleg, mintha... nem, nem, az nem lehet. Minden bizonnyal valaki mást képzelt a helyemre hirtelen, és ezért csinálta... Igen, gondolom ezért is ment el olyan sietősen.
Puskás megint javában húzza már a lóbőrt, mire visszaérek, úgyhogy most sem kell esetleges kellemetlen kérdésekre számítanom. Bár úgyis kivágom magam, ha arról van szó.
***
Másnap folytatjuk az utunkat. Egy hídról kanyarodunk rá a már jócskán zsúfolt főútra. Teherautók, lánctalpasok, dzsipek... Vonul a tengerészgyalogság.
- Vadász2 egységek, maradjatok le a menetoszlopnál, ne keveredjünk közéjük – szólok bele a rádióba.
A főútra kanyarodva nem kell sok idő, hogy beszoruljunk a dugóba. Szép. Az első tengerészgyalogos hadosztály megszállná Irakot, erre dugót csinál a főúton. Kurva jók vagyunk. Hamarosan elhaladunk egy jókora, koszos, zöld tábla mellett, ami fehér betűkkel hirdeti, hogy Nasszíria még negyven kilométerre van.
- Itt fogunk megrohadni – sóhajt Puskás.
- Nekem mondod? – szól előre Stafford. – Totál bepálltak a golyóim ebben a kurva melegben.
- Nyugi, srácok. Ha szerencsénk van, hamar kivergődünk innen – próbálom őket megnyugtatni.
Nem lett szerencsénk. Egész nap a dugóban rohadtunk, úgyhogy estére tábort verünk, hogy mindenkinek legyen alkalma kihisztizni magát. A közelünkben viszont már javában folyik a küzdelem, a gépágyúk és géppuskák ropogása egészen idáig elhallatszik. Mi a tábor végében álltunk meg, így tőlünk tökéletes rálátás is nyílik a távolban villódzó fényekre.
A százados szól a rádión keresztül, hogy egyeztessek a szakaszvezetőmmel. Már csak azt felejti el közölni, hogy mégis miről kellene egyeztetnünk... De hát mindegy is. Ha Brad közelében lehetek és hallhatom a hangját, akkor én még az időjárásról is elcsevegek vele. Legfeljebb azt elmesélhetem neki, hogy ma 25%-os őrséget tartunk, hacsak nem lövi le Puskás a poént.
- Vadász21 Alfa, itt a Vadász2-es, vétel – veszem magamhoz a rádiót.
- Várjuk a parancsot, vétel – felel Ray.
- Hadd beszéljek a rajvezetővel, vétel!
- A rajvezetőnk épp küldetésen van. Kakálni ment. Az első iraki kaka, vétel.
Majdnem elnevetem magam, de még si így vigyorgok. Hogy ez a Ray mekkora barom!
- Akkor ha visszatért, hívjon vissza! Vétel – felelem végül.
- Igenis.
Mikor már fél órája semmi hír, Puskás ásítva, nyújtózkodva kászálódik ki a Humveeból.
- Úgyis megyek feléjük, szóljak Bradnek? – fordul felém.
- Ha megteszed.
- Uram – szalutál idiótán.
Vigyorogva rázom a fejem. Nem csak Ray tud bekattanni a gyorsítóktól. Puskás elsétál, én meg kicsit arrébb sétálok a Humveetól, és a távolban folyó küzdelem fényeit figyelem. Ekkor üti meg a fülem Sixta eltéveszthetetlen hangja.
- Nem akarom, hogy a hölgyek sírva fakadjanak, de a bajuszkorszaknak vége. – Sóhajtva sandítok hátra. Bajusz, bajusz, bajusz, bajusz... Esküszöm, növesztek egyet, hogy megtudjam, mi ennyire izgi benne. Sixta Baptistához fordul. – Hé, majom! Elég a pinabajuszból.
Stafford alig tudja visszafojtani a nevetést.
- Ne bassz! – vigyorog.
- Nem tetszik a küllemszabály, Stafford? – fordul felé Sixta.
- Deehogynem, főtörzs. Imádom!
Most én nevetem el magam majdnem, úgyhogy inkább visszafordulok.
- Csakis szőrtelen és tiszta arcokkal indulunk el! – harsogja Sixta, aztán szerencsére eltágul.
Brad hamarosan felbukkan mellettem.
- Ne haragudj, jöttem volna hamarabb is, de Ray képtelen egy információt két másodpercnél hosszabb ideig fejben tartani.
Halkan felnevetek, közben egy kicsit odébb sétálunk, a Humvee takarásába. Bár így is kockázatos lenne bármit csinálni, legalább megérinthetem. Közelebb húz magához, de nem túl feltűnően, tekintetünk egymásba olvad.
- Ez kínzás – simítok végig az arcán.
- Az – csókol bele a tenyerembe, mire elmosolyodok. – Nagyon is az.
Lehajol, és lop egy apró, rövid, de annál finomabb csókot. Csak lassacskán húzódik el, mosolyogva nézek gyönyörű kék szemeibe. Csak akkor pillantunk fel, mikor hangos rotorzajjal elhúz felettünk egy helikopter.
- Nem jó ez. Ide-oda szállnak a mentőhelikopterek.
- Állítólag Nasszíriát biztosították – pillant rám Brad. – A neten írták.
- Bármi is zajlik ott, nekem nem úgy hangzik, mintha bármit elértek volna – csóválom a fejem.
- Majd mi elintézzük – vigyorog rám magabiztosan.
Halványan mosolygok rá. Miért van az, hogy most nem az izgalmat érzem, hanem aggodalmat... érte? De tényleg... Mit csinálnék, ha történne vele valami?!
- Brad! – ragadom meg a kezét hirtelen. Meglepve néz rám. – Kérlek... ha odarendelnek minket nagyon vigyázz magadra, jó?! Én... én... nem szeretnéle... szeretném, ha bajod esne.
Gyengéden mosolyog rám.
- Na aggódj, Nate – simogatja meg az arcomat.
Nem bírom ki, újra tenyeréhez simítom az arcom. Ha bármi történne vele... belehalnék. De... mégis miért? Miért érzek így?!
***
Másnap reggel a százados tájékoztat, hogy megyünk Nasszíriába, csatlakozunk az Alfákhoz. Előre indulok, hogy szóljak a fiúknak, de szinte sehol senki. Homlokráncolva figyelem, ahogy a helyiek a Humveekon keresztül terelgetik a kecskéket, meg ők maguk is ott járkálnak, meg-megtapogatva egy-egy fegyvert. Basszus, még jó, hogy el nem sütik az egyiket véletlenül! Türelmetlenül hessegetem odébb őket, kicsit bosszúsan érek oda Bradék dzsipjéhez. Mindenki ott van.
- Miért mászkálnak a helyiek rajtunk keresztül? Miért nem figyeli senki a fegyvereket? – emelem fel kissé a hangom. – Mozgás!
- Gyerünk! – int Pappy az embereinek.
Utánuk nézek, aztán Bradhez fordulok.
- Brad! – Felém fordul. – Parancsot kaptunk. Megyünk Nasszíriába és segítünk az ott bevetett csapatnak. Változtak a bevetés szabályai: aki fegyveres, az ellenség is. Ha egy nőt látsz elsétálni a hátán puskával, lődd le. Ha egy fegyveres pasas árul lángost a lakókocsiból, lődd le. Az sem baj, ha gránáttal nyírod ki.
Azt már nem teszem hozzá, hogy elég nehéz elmondani, amit akarok, ha ilyen vadító tekintettel néz rám. Úgy vetkőztet a szemével, mintha nem éppen azt ecseteltem volna neki, hogy akár gyerekeket is kellhet ölnünk majd.
- Értettem, uram – feleli, továbbra is a szemembe nézve. A francba, Brad... Végül egy huncut félmosollyal az arcán fordul meg. – Mozgás emberek! Indulunk!
Alaposan végigmérem, mielőtt visszatérnék a saját Humveemhoz. Ma este muszáj lesz elkapnom...
Hamarosan útnak is indulunk. Az NGY-k nagyon lelkesen csápolnak, persze, neki már csak a romeltakarítás marad. A tüzet mi kapjuk a fejünkre. Magamhoz veszem a rádiót.
- Minden Vadász egységnek, ellenséges területre lépünk. Ellenőrizzétek a fegyvereket.
A százados rádión keresztül kérdezi, mi lesz a dolgunk, de az a valami nem túl izgalmas. Át kell vennünk az őrhelyet, és várni a sérülteket. Pofonegyszerű és totál harcmentes... Még a végén el sem fogjuk sütni a fegyvereinket ebben a kurva háborúban.
A tűzharc nem kicsi a híd mellett. A pizsamások a túloldalról lövik az A századot, elég rendesen. Alig tudják viszonozni. Mi meg csak állunk és lógatjuk a farkunkat. Fasza.
- Eeeezt nagyon imádom! – harsogja Sixta. Olyan peckesen járkál a kocsik között, mint a pávakakas. Mintha nem a feje körül pattognának a golyók. – Végre elkezdődött a háború! Garza! – süvölti szerencsétlennek, aki még mindig a toronypuskánál áll. – Tolja le a seggét, ott nincs mire lövöldöznie!
- Uram, meddig kell még itt rohadnunk, miközben tüzelnek ránk? – bukkan fel egyszer csak mellettem Brad. – Amíg a többiek bejutnak a városba?
- Brad, addig rohadunk még itt, amíg a másik egység átjut a hídon, és mi összeszedjük a sebesülteket. Vagy amíg ki nem lőnek minket – teszem hozzá lemondó mosollyal.
- Az A századot elkapták. Ne induljunk el?
- Az nem rossz ötlet – mosolygok rá halványan.
Mindketten futólépésben indulunk ki a Humvee menedékéből.
- Főhadnagy! – hallom meg a nem messze a fűben térdelő Espera hangját.
Odasietek hozzá, és letérdelek mellé.
- A bevetési egység gyalogosait a folyón túlról lövik – mutat előre.
Igaza van, méghozzá nem is gyenge ellenséges tűz alá vették őket. Hirtelen egy gránát robban az emberek közelében, az egyik áramelosztónál.
- A francba! Ez tüzérség, hozzánk tartoznak!
Elhúzom a szám. Kurva élet... Nincs is ennél szarabb helyzet, mint mikor a sajátjainktól kell félni. Megjelenik Bryan doki is.
- Uram, hadd nézzek körül...
- Menj! – vágom rá, mikor még alig fejezte be a mondatot.
Kurva élet.
***
Estére ismét letáborozunk. Bradék Humveejánál állunk néhányan, a térkép a motorháztetőre fektetve, egy infralámpával világítom meg.
- A amerikai konvojt valahol itt találták el – mutatja Pappy a térképen. – Tizenegy katonát elkaptak. Mutatták a tévében. Kínozzák őket...
- Volt köztük egy katona nő is – teszi hozzá Lovell. – Megverték, megerőszakolták.
- Van egy rossz hírem – jelenik meg Brad. – Mindegy, hogy akit itt elfognak, az nő-e. Úgyis megerőszakolják.
- Álmodban, Brad – feleli a vele érkező Espera.
Halvány mosollyal rázom a fejem, és jobbnak látom elterelni a témát.
- Ahogy ma az Eufrátesznél megtanultuk, miután nyolc órán át tüzeltek ránk, az ellenség nehezen fárad. Nem ismerem a küldetést, de gondolom, hogy Nasszíriába megyünk. Mentőhelikopterek – nézünk föl mindannyian. – Azt beszélik, a Tanama különítményből kilencszázan megsebesültek a városban.
- Nem tudni, hogy nekünk mikor kell a városba mennünk? – kérdezi Pappy.
- Keresztapa most beszél a parancsnokokkal – felelem.
- Használjátok ki az időt és még most aludjatok egyet – szólal meg Puskás.
Egyetértően biccentek.
- Hadnagy – pillant rám Espera –, mi hír arról, hogy ki van most a városban?
- Nem láttam mást, csak fekete pizsamásokat – felelem. – Gárdisták. Fedayeen-ok.
- Pizsamások verték szét két ezredünket? – kérdezi szkeptikusan.
- Tudod, a pizsamás harcosok Vietnamban is elég jók voltak – szólal meg Brad. – Tisztelni kell a fekete pizsit.
Mosolyogva nézünk össze, aztán Puskással felkeressük a századost, hogy mi az új parancs.
- Sokkal keményebben küzdünk majd – mondja Schwetje. – Keresztapa mondta.
- Az alezredes ennél közelebbit nem árult el erről? – vonom fel a szemöldököm.
- A Keresztapa szerint a bajusznövesztő versenynek nincs köze a harci kedvhez. – Lemondóan fojtok el egy sóhajt. Megint bajusz?! – A háború előtt a második hadosztály arról értesült, hogy irakiak akarnak beszivárogni közénk. A bajusz része volt az őrnagy ellenséges erőket leleplező tervének. Tehát, ha mostantól bajuszos katonát látnak, lehet, hogy iraki. – Hitetlenkedve bámulok rá. Ez tényleg ilyen hülye, vagy remek színész? – Úgyhogy nincs több bajusz. De nem muszáj ma borotválkozni.
Puskással döbbenten-értetlenül nézünk össze, ahogy sarkon fordul. Ez tényleg ilyen hülye.
- Ja, igen – fordul vissza Schwetje. – A B század vezeti a városba nyomulást. Aztán a végén leválunk.
Mi a... Milyen édes, hogy szólt. Bassza meg! Fél órákat tud beszélni a bajuszról, azt meg csak így odaveti, hogy mi megyünk elöl?!
- Mi vezetünk? – bámul rám McGraw. – Lerobbant, védtelen dzsipekben? Miért nem első öngyilkos zászlóalj a nevünk?
Nem tudok válaszolni. Ez egyszerűen hihetetlen. Ilyen... nincs.
- Próbáljuk megakadályozni, hogy a kreténsége ne jusson el az embereinkhez – szólal meg Puskás.
Egyetértően bólogatok. De van valami, ami sokkal jobban aggaszt, mint Schwetje kreténsége.
Félrevonom Bradet. Nagyon félre, ahol senki nem lát, mert tudom, hogy most neki fogok esni. Ha csak hosszú csókok erejéig, de akkor is.
- Héé – simít az arcomra, mikor már csak ketten vagyunk. Hagyom hogy maga felé fordítsa az arcom. Aggódva néz a szemembe. – Baj van?
- Ühüm – bólogatok.
- Mi történt? – kérdezi.
Átölelem, és szorosan hozzábújok. Gyengéden karol át, majd simít végig a hátamon.
- Brad... Le fogjuk rohanni a várost. És... mi vezetünk. A ti kocsitok lesz a vezérjármű.
Halkan felnevet, és szorosabban ölel magához.
- Ez a baj?
- Igen – nézek fel rá az ajkamat biggyesztve.
- Ugyan már, Nate – simít újra z arcomra mosolyogva. Lehajol, és forrón csókol meg. – Kevés ahhoz néhány gárdista, hogy bennünk kért tegyen.
Átölelem a nyakát, és újabb csókra húzom magamhoz. Fogalmam sincs, mi ez a hirtelen féltés... De nagyon intenzív.
- Esküdj meg, hogy nagyon fogsz vigyázni magadra!
- Esküszöm – leheli ajkaimra.
Szenvedélyesen csókolom meg. Benne bízom, csak mindenki másban nem. Ha egy karcolást is ejtenek rajta, mészárlást rendezek. A francba... mit teszel velem, Brad?!
|
| Luka Crosszeria | 2011. 10. 15. 18:18:24 | #17283 |
Karakter: Brad "Jeges" Colbert
Megjegyzés: Hadnagyomnak
- Lovin' you is easy cause you're beautiful, makin' love with you is all i wanna do, Lovin' you is more than just a dream come true. And everything that i do is out of lovin' you… La la la la la la la... do do do do do!
Rayjel teljesen belejöttünk a nótázásba, önfeledten vonyítunk, mint a sakálok. Rolling Stone felnevet mögöttem, tetszik neki az előadás.
- Amikor a Limp Bizkit elő zenekara voltunk, jó szarul játszottunk. De lássuk be, hogy ők is. Csak az a különbség, hogy ők befutottak, én meg katona lettem – magyaráz Ray az újságírónak.
- Hé, kézen fogva mennek! – mutat fent Garza két irakira.
- Hű, de cukik – nézek végig rajtuk. – Ne lődd le őket, Garza!
Vigyorogva pillantok fel rá, mire felröhög, és tovább kémleli a tájat.
- Burkolt út van előttünk, őrmester – szól le.
- Igen, ez itt a Tampa – helyeselek. – Ha átmegyünk rajta, mi leszünk a legészakibb egység.
A rádiómhoz nyúlok, közben le sem veszem a szemem az útról.
-Vadász2 itt 21-es. Átmenetileg biztosítsuk járművel a burkolt út északkeleti szakaszát?
- Rendben – feleli Nate. – Itt a Vadász2-es, mindenkit a 21-es fedez.
Az út két oldalára állunk, így megfelelően tudjuk biztosítani az áthaladó járművek zavartalan útját. Fáradtan dőlök a humveenk oldalának, Ray dohányt rágcsál, és szokása szerint, köpköd. De utálom, mikor ezt csinálja!
- Két fehér kocsi tart felénk, uram! – hallom hirtelen.
Egy emberként fordulunk a közeledő járművek felé, a humveek fedezékében kémleljük őket, ujjaink a ravaszon. Ha kell, teketóriázás nélkül tüzet nyitunk.
- Uram, Kalasnyikovos férfiak a szembejövő kocsiban!
Franc, ez egyáltalán nem jó! Átpillantok a legelső járművek csoportjához. A tekintetem Nate-et keresi. Látom, amint a rádióért nyúl, el is csípek pár szófoszlányt. Intek Raynek, majd odaaraszolok a legelső járműhöz.
- Itt a 2-es. Legalább az egyiket hadd kapjam el, hogy megtudjuk kik ezek! Vétel.
- Nem. Intse tovább őket! Végeztem.
Francba, ez nem jó hír. Engem is érdekelne, hogy mi a francnak jöttek. Talán csak cinkelni akarnak minket. Pfh. Látom, ahogy Nate lassan kilép a sorok közül. Azaz lépne, meg a karja után kapok. Furcsa érzés tör rám. Eddig is aggódtam érte, hiszen a felettesem, és igen jó ember, de… de ez most más. Érzem, hogy egyre hevesebben ver a szívem, a tenyerem leizzad. Forróság önti el a testem, ahogy lassan a kezemre simít, majd lefejti magáról a szorításom. Kisétál a két kocsi elé, majd int nekik, hogy tűnjenek el. A szívem végig a torkomban dobog, pedig nagyon ritkán érzek ilyet. Most azonban mégis… komolyan féltettem őt!
***
Érzem, ahogy a testem egyre jobban felhevül, az ölem kellemesen lüktetni kezd. A tábor szélén álló ellátmányos kocsinak döntöm Nate-et, és csókolom, ahogy csak bírom.
- Brad! – sóhajtja, ahogy a nyakát kezdem csókolni.
Lassan felhúzza a lábát a derekamhoz, a fenekébe markolok sóvárogva. Annyira akarom őt, mikor nem? Még sosem láttam olyan szép embert, mint ő. Annyira szeretnék vele… vele… nem, nem lehetek belé szerelmes. Miért lennék??
Eszembe jut a délután, és az a borzalmas érzés fog el, ami akkor. Elhúzom a fejem, majd az arcára simítok, és magamra irányítom a tekintetét.
- Soha többet ne csinálj olyat, mint ma, oké? – simítok végig a bársonyos bőrön.
- Brad..? – kérdezi kis reakciókéséssel.
- Csak ígérd meg!
- Neked bármit – suttogja.
Mosolyogva bólintok egy aprót, komolyan boldogabb vagyok, hogy ezt mondta. Csak jelent valamit! Ráadásul… az a csók, amit ezután váltunk. Olyan meghitt. Érzem a hadnagyon is, hogy nem a vadság, az a pajkosság vezérli, mint eddig. Lágyan kóstolgat, élvezi, hogy ennyire közel lehet hozzám. Hm.
- Hé, Töki, hol vagy? – hallom meg Ray hangját a távolból.
Francba, nagyon nem jókor zavargolódsz! Csalódottan döntöm a fejem Nate homlokának. Annyira megmondanám neki, mit érzek. De félek, hogy hülyének néz, így inkább nem mondok semmit. A tudatlanság boldogság.
- Majd holnap, rendben? – simít végig az arcomon Nate.
Aprót bólintok, mire elmosolyodik, és megcsókol. Nagyon jól esik, ahogy az ajkai búcsúcsókot hintenek az enyéimre. Fura, de így nem érzem úgy, mintha egyszer csak ellépnék tőle, és úgy tennék, mintha mi sem történt volna. Az ilyen gesztusok valami emelkedett, belsőséges kapcsolatot szimbolizálnak. Lehetséges, hogy… ?
- Oké, gondoltam valamire! – vigyorog rám Ray.
- Sárga? – kérdem a tájat bámulva.
- Igen – feleli halálra vált arccal.
- Homok…
- Basszus, Brad, honnan tudtad?! – fakad ki.
Rávigyorgok, majd kiszállok a humveeból.
- Hagytál valamit a gyorsító tablettákból? – kérdem tőle, mikor ő is kiszáll.
- Biztos… egy szemet tuti, csak Neked – dönti el a fejét, mint egy szüzike.
- Igazán kedves Tőled – sóhajtok.
- Tudom, Töki.
Hirtelen felkapom a fejem, irakiak közelednek a vasút mentén. A fegyverem távcsövében megszámolom őket, majd intek a fiúknak, hogy ideje lesz bevetni a tudásukat. Lassan megérkeznek a pizsamások. Sorban átkutatjuk őket, leültetjük őket egy kupacba a homokba. Az egyik kulacsában egy kést találunk, leültetjük a gyanús személyek közé. Sittes módszer, mindenki látott már ilyet, ch.
- Ők ártatlan civilek. Menekültek. Hálásak az amerikai felszabadítóknak – hallom meg Meesh hangját, mikor elsétálunk a hadnagy mellett.
A tekintetemet előbb Nate-re, majd az iraki férfira függesztem. Fura, nagyon fura… az az öv.
- Kopasz, szerinted az úr milyen típusú övet visel? – szólok Esperának.
- Katonai övet – veszi kézbe, majd a késével felhasítja.
Egy összehajtott papírt nyom a kezembe, amit figyelmesen olvasni kezdek.
- Ez köztársasági gárdás – jelentem ki.
Nate kezébe adom a papírt, hadd olvassa el ő is. Fura, még egy ilyen helyzetben is képes vagyok a kezében gyönyörködni. Szívesen végigcsókolnám egyenként az ujjait. Kicsalnék belőle egy kacér mosolyt. Ahj, Nate…
- Őrmester – szólít meg Garza, megfordulok. – Valaki már adott nekik amerikai kaját.
Francba, ez nem jó. Az összes iraki lóbálni kezdi a kezükben lévő papírjukat, idegesítően kárognak. Igyekezzük csillapítani az izgalmukat, ám egyre hevesebben igyekeznek a kezeink közé juttatni a papírosokat. Nate elveszi az egyiktől a papírját, majd bosszúsan pillant fel rám.
- Ezt a pszichósok dobták le az araboknak. Azt írják, aki megadja magát, annak nem esik bántódása.
Az egyik iraki elkezd habadabadázni, mire Meesh felénk fordul.
- Azt mondja, innen 30 km-re van egy híd, ahol iraki katonák kivégeznek mindenkit, aki dezertált a seregből. – Az iraki megint mond valamit. – A kivégzőosztag piros jelzésű fehér kocsival közlekedik.
Na ne... Összeszorítom a fogaimat, Braddel összenézünk. Ez kurva jó.
- Fedayeen gárdisták. Lojálisak Szaddamhoz – teszi hozzá Meesh, lefordítva az iraki szavait.
A háttérből hallom, ahogy Ray egy meleg irakit cinkel, a többiek is röhögnek. Megfordulnék, hogy szemügyre vegyem a férfit, de akkor megpillantom Keresztapát. Jobbkor nem is jöhetett volna…
- Meesh, Meesh! Vidd el innen, jön Keresztapa – hessegettem el.
- Alfa3 találatot kapott – lép hozzánk Keresztapa. – Valaki tudja, hogy merre járunk? 4 óránk van sötétedésig, a következő táborhelyig. Nem pazarolhatjuk ezekre az időt! A hadosztály parancsa. Zavarják csak vissza őket.
Szótlanul figyelek, pedig tudnék mit mondani. Gyakorlatilag megöljük ezzel őket. Ennyi erővel golyót is ereszthetnénk a fejükbe… bár az lőszerpazarlás lenne a vezetőség szemében.
- Értettem – feleli Nate.
- A parancs az parancs – vágja még oda fellengzősen Schwetje.
- Ezt komolyan gondolják? – lép hozzánk a doki. – Hová menjenek? A kivégzőosztaghoz? Uram, a genfi egyezmény 13-as és 20-as pontjának értelmében meg kell védenünk minden nekünk magát feladó ellenséges kis pöcsöt.
- A hadosztályparancsnok üzeni, hogy küldjük vissza őket – feleli, majd a riporterhez fordul. – Írjon, amit csak akar. Én nem cenzúrázom.
A tekintetemet a firkászra függesztem, majd Nate-re. Látom, ahogy egyre nő benne a feszültség, pedig ő az egyetlen, aki igazán nem tehet semmiről. Jó katonához híven parancsot teljesít. Mégis rajta csattan az ostor.
- Most látnak először amerikaiakat – folytatja a doki. – És kicseszünk velük.
Nate szó nélkül hagyja faképnél a kis csapatot. Látom a többieken, hogy cifrákat tudnának mondani, de beléjük fojtom a szót.
- Bravo2-es figyelem! – kiáltom. – Indulásra készülj!
Mindenki felmordul, a fejét rázza, de a szigorú fellépésemnek hála, visszakászálódnak a humveekba. Ray-jel és a firkásszal gondolkodva bámuljuk a távolodó irakiakat, majd mélyet sóhajtva szólalok meg.
- Forduljunk meg, Ray, elindulunk.
Senki sem szól egy kurva szót sem, amíg a táborba nem érünk. Mikor kiszállok a kocsiból, hallom, hogy dokiék morgolódnak. Sóhajtva veszem le a sisakom, és dobom a humvee ülésére.
- Hé, Töki, jössz kajálni? – lép mellém Ray.
- Nem, most nem – rázom meg a fejem.
Fontosabb dolgom is van annál, minthogy egyek. Intek Raynek, majd útnak indulok. Tekintetemmel az egyenruhásokat fürkészem. Egy valakit szeretnék most megtalálni, mert tudom, hogy most nagy szüksége van rám. Meg is találom, a homokban ücsörög a tábor szélén túl. Senki sincs itt, ezért is nem tudták, hol van a hadnagy. Nem mozdul, mereven bámul előre. A szívemet elönti egy jóleső érzés… igen, most én húzhatom ki a bajból. Lassan mellé lépdelek, majd leülök mellé a meleg homokba.
- Ennyire a szívedre vetted? – kérdem tőle.
Kérdőn néz rám, majd a lemenő Nap felé pillant.
- Szar érzés…
- Ne foglalkozz vele! Mindenki nyűgös.
- Ez még nem ok arra, hogy megrendüljön a belém fektetett bizalmuk! – villantja rám a szemeit.
Csendben maradok, megvárom, amíg kicsit lecsillapodik.
- Ne haragudj… - motyogja, és lehajtja a fejét.
- Az egy ok, amiért haragszom, hogy emiatt rágod magad. Mindenki tudja, hogy csak parancsot teljesítesz.
- Akkor miért… ?!
- Mert valakit mindig okolni kell. Még ha nem is hibás – sóhajtok fel. – Majd megbékélnek.
Oldalra pillant, hosszú percekig nem szól semmit. Jobbnak látom, ha más fegyverhez nyúlok. Lassan végigsimítok a hátán, majd magamhoz ölelem. Olyan jó érzés, hogy gondoskodhatok róla, nem is értem, eddig miért nem éreztem ezt.
- Ha minden adandó alkalommal leépíted magad, az hosszú távon nem sok jót ígér – suttogom a fülébe, majd alá csókolok.
- Brad… - suttogja.
- Lazíts. Hagyd, hogy kényeztesselek – búgom érzékien a fülébe.
Látom, ahogy libabőrös lesz a nyaka, megmosolyogtat a látvány. Finoman a nyakát kezdem csókolgatni, majd óvatosan lecsatolom a mellényét.
- Brad! – húzza el a fejét.
- Nyugi – duruzsolom a fülébe, majd a hátára fektetem.
Lassan felsimítok a mellkasán, majd a pólója derekához nyúlok. Lassan kihúzom a nadrágjából, és felgyűröm a nyakáig. Pillangócsókokkal haladok végig a hasfalán, a mellkasán, egészen a kulcscsontjáig. Mosolyogva nyalom meg a nyelvem hegyével a mellbimbóját, mire rekedt hangon felnyög.
- Brad… ez nem a legjobb alkalom – suttogja.
- De igen. Szükséged van rám – lehelek egy csókot a nyakára.
Újból végigcsókolom a felsőtestét, ám ezúttal lefelé haladok. Élvezem, ahogy a csókjaim hatására összerándulnak az izmai. Szeretem nézni, hogy él a teste. Szolgálat alatt, mintha meghalna, nem reagál a külső ingerekre, ilyenkor viszont, mikor hozzáérek, megelevenedik, és a legapróbb érintésemre is válaszol.
Elmélyülten csókolgatom a köldöke környékét, majd a lábai közé simítok. Felsóhajt, amint a markomba fogom a gerjedelmét, egyelőre csak nadrágon keresztül.
- Brad… Brad, ha elkapnak, én… - sóhajtja, látom, amint halványan elmosolyodik.
- Te? – sóhajtom érzékien a combjára, majd megharapom.
Elégedetten nyögve húzza szét a vigyorát, követelőzően végigsimít a hajamon.
- Akkor… - suttogja.
- Akkor? – vigyorgok rá kacéran, és a nadrágján át finoman megharapom a férfiasságát.
A hasfala megfeszül, lábait jobban széttárja, hogy közéjük tudjak férkőzni. Ezt meg is teszem, teljes testemmel simulok hozzá. Az ajkaihoz hajolok, és lágyan megcsókolom. A bennünk tomboló szenvedély ellenére sem hagyjuk, hogy elvaduljon a dolog. Nincs szükség rá. Tökéletesen jó így is. Békés és idilli. Az apró, bizsergető csókok is képesek felkorbácsolni a szenvedélyünket.
Hamarosan a ruháinktól megszabadulva öleljük egymást. Nem aggódok, hogy ránk találnak, hisz mindenki kajál, a sok vezetéstől pedig mindenki igyekszik a legtávolabb maradni a humveektól. A forró homokba markolok, mikor – egy kis előjáték után – Nate-be hatolok. Halkan sóhajtozik, ahogy lassan mozogni kezdek. Hagyom, hogy a saját tempójában szokhasson meg, nem sietem el az aktust. Olyan jó így, teljes harmóniában.
- Brad – sóhajtja remegő hangon.
Apró kezeivel felsimít a hátamon, a nyakamat átölelve kulcsolja át a lábaival a derekam. Elégedetten sóhajtok fel, ahogy formás ujjaival a tarkómat kezdi masszírozni. Az ajkaihoz hajolok, és lágyan megcsókolom. Ugyanolyan finomsággal viszonozza, ahogy kapta. Ez azt jelenti, hogy ő is azt érzi, amit én? Nem… nem, az kizárt. Miért érezné?
A tempó egyre fokozódik, olyan mélységekbe hatolok, hogy Nate hangos nyögései hamarosan egymás végét érik. A féktelen gyönyör nem sokat várat magára, szinte egyszerre élvezünk el. Remegő karokkal tartom magam, ábrándos tekintettel bámulom az arcát. A szemeit összeszorítva piheg, izzadtságcseppek gyöngyöződnek a homlokán. Olyan szép így. És ez az egész… olyan meghitt.
- Nate, én…
… szeretlek. Nem tudom kimondani. Nem megy.
- Hm? – pillant fel rám mosolyogva.
- Remélem, jobban érzed magad – sóhajtom.
- Ez után ki ne érezné jobban magát? – kuncogja.
Szálkás karjaival átölel, teljesen magához húz. Erőtlenül fekszem rá, és fúrom a fejem a nyakához. Olyan jó így, nem kell sietnünk, nem kell a kíváncsi szemek elől bujkálnunk. Csak egymásnak vagyunk. Ő és én.
- Komolyan gondoltam, amit mondtam – pillantok fel az arcára.
Mélyen a szemeimbe néz, majd halvány mosollyal az arcán az ajkaimra csókol. Finoman viszonzom, szinte elolvadok tőle. Életemben, ha kétszer éreztem ilyesmit. A szívverésem felgyorsul, azt hiszem, ezt ő is megérzi. Megilletődve húzza el a fejét, és nézi végig rajtam.
- Ennyire megviselt? – kérdi félve.
- Micsoda? – próbálom tettetni a hülyét.
- Úgy fest, menten infarktust kapsz.
- Kétlem – húzódok el tőle, és kapok az alsónadrágom után.
A Nap már javában lement, az alattunk fekvő homok is kezd kihűlni. Nate szó nélkül nyúl a ruhái után, ő sem akar megfázni. Mindketten teljes harci díszben tündöklünk, mikor a tábor felé fordulunk.
- Vissza kéne menni – sóhajtja Nate.
Helyeslően bólintok, majd a derekánál fogva magamhoz húzom. Mosolyogva húzza fel a szemöldökeit, mire széles vigyor terül el az arcomon.
- Hát a búcsúcsókom hol marad? – suttogom.
- Nem ment sehová – öleli át a nyakam, majd megcsókol.
Kissé felemelem a földről, úgy viszonzom. A szívem boldogan kalimpál, a tagjaim bizseregnek, legszívesebben ordítva futnék egy kört a tábor körül. Ez ijesztő. Nagyon, nagyon ijesztő. Mikor visszateszem a földre, értetlenül pislog rám. Talán… talán… óú. Én is hasonlóképp nézek rá, majd szó nélkül elindulok a sátrunk felé. Ez nagyon gáz volt…
Másnap újból útra kelünk. Rengeteg humvee nyüzsög a főúton, majdhogynem dugóba kerülünk. Mint egy kicseszett nagyvárosban.
- Jézusom, ezt nézzétek – pillant fel Ray a mellettünk álló teherautóra. – Dühös amerikai. Óh, anyám. Ne taposs rajtam! Mindent bele. Az agyamra megy ez a nyálas, köcsög duma!
- Most végre jól beszélsz – sóhajtok fel.
- Olyan ez, mint az a dal a zászlóról, meg a sasokról. De vazzeg, sasok Kanadában is röpködnek! Afganisztán után az anyám lejátszotta nekem a dalt. De kibuktam! Tengerészgyalogos vagyok! Nekem nem kell hazafias zászló a kocsimra ahhoz, hogy tudjam, hazafi vagyok.
- Az a dal buzeráns, parasztvakító, szellemi fogyatékos hányadék – bólintok, mire Ray felröhög.
- Nasszíria negyven kilcsi! – hallom kintről.
Mindjárt odaérünk.
Egész nap mentünk, így este letáborozunk. Je, megint humveeban fogunk aludni. Unottan ülünk a kocsiban, Ray dohányt tömköd a szájába.
- Na, dobok egy barnát – szólalok meg hirtelen, és a törlőkendő után nyúlok.
Kicsit odébb megyek, majd kényelmesen elvégzem a dolgom. Mondjuk… mi nevezhető kényelmesnek. A gödörbe szarás nem volt épp a kedvencem. Jobb szeretem a pottyantóst, ott legalább le lehet ülni.
Komótosan visszasétálok a humveehoz, és dudorászva bepattanok.
- Jó volt, őrmester? – kérdi Trombley.
- Kiváló! – felelem. – Nagyon jól esett. Se túl kemény, se túl folyós.
- Gáz, ha folyik, és egy csomószor meg kell törölni.
- Igen, de nem ez a lényeg. A túl kemény vagy túl laza széklet rosszat jelent. Már pedig az csak nehezíti a bevetést.
- De az mindig jó, ha egy kicsit savas. Csúcs érzés, ha kifelé jövet csíp.
- Legfeljebb a te segglyukadban, Ray – rázom meg a fejem. – Amit már érzéketlenre keféltek.
- Apám, folyton a köcsögölésről dumálunk – szólal meg Espera. – Nincs semmi más témánk. Nektek is feltűnt ez a tömény homo erotika?
Épp válaszolnék, mikor Puskás lép oda hozzánk.
- A főhadnagy hívat, Brad.
- Jaaaj, vazze, elfelejtettem szólni, hogy rádión is keresett – fogja a fejét Ray.
Szúrósan pillantok felé, mi az, hogy nem szól, mikor Nate keres?!
- Ne haraguuudj – rázza meg a fejét.
Szó nélkül szállok ki a humveeból, majd indulok Nate-hez. Tudom, valami hivatalosról lesz szó, de mégis. Olyan jó érzés, mikor találkozhatok, beszélhetek Vele.
|
| makeme_real | 2011. 10. 12. 21:10:18 | #17250 |
Karakter: Nathaniel C. ”Nate” Fick
Megjegyzés: (Őrmesteremnek)
- Annyi szent – vigyorog rám.
Leül a homokba, úgyhogy én is leereszkedek, szorosan mellé. Ahogy átöleli a vállam, valami kellemes melegség jár át... Jó érzés. Nagyon jó. Felnézek, és rámosolygok, rögtön elveszve a csodaszép jégkék szempár mélységében.
Amikor lassan hátradől, engem is magával húzva, kissé megszeppenve fekszem el vele a homokban. A francba, miért érzem ilyen rohadt boldognak magam? És miért... miért vagyunk most... így?
- Öm, Brad? – pillantok fel.
- Hm?
- Mondd, mit csinálsz? – kérdezem mosolyogva.
- Ugyan… semmit – mosolyog rám.
Lehunyja a szemeit. Néhány másodpercig csak nézem elképesztően jóképű, nyugodt arcát. Simogatni kezdi a felkarom, mire visszahelyezkedem, a karjaiba simulok, fejem a mellkasán pihentetem. A szívverésem furcsán felgyorsul, a hasam bizsereg. Mintha... Mintha... Na nem. Azt biztosan nem.
Te jó ég. Mit művelsz velem, Brad...?
- Kérdezhetek valamit? – szólal meg rövid hallgatás után.
- Ühüm.
- Szerinted gáz, ha két pasi együtt van?
Újfent megszeppenek. Miért kell ilyet kérdezni az agyam idióta szüleményei után?
- Hogy érted? – nézek föl rá.
- Ahogy mondom.
- Hogy járnak?
- Aha.
- Nem is tudom. Szerintem nem gáz. Az a fontos, hogy szeressék egymást.
- Neked volt már?
- Nem, még férfihez sem nyúltam eddig rajtad kívül.
Édesen elmosolyodik válaszomat hallva, mintha örülne ennek. De miért lennék olyan fontos számára, hogy ezzel törődjön? És Ő miért olyan fontos számomra, mint amilyennek egyre inkább érzem?
- Igen? – kérdezi mosolyogva, elgondolkozott arcomat látva.
- Miért kérdezted? – hajolok közelebb.
- Egyszerűen érdekelt – von vállat.
- Vagy úgy.
Felülök. Ezek a kérdések... Mintha... De nem, egészen biztosan nem. Mi mást akarna tőlem? A háború alatt úgymond a segítségére vagyok, és ennyi. Aztán majd hazamegyünk, és kalap-kabát. De a francba, miért szorul össze a szívem erre a gondolatra?
Gyengéd simítását érzem a hátamon, aztán olyan finoman csókol a halántékomra, hogy beleborzongok.
- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra holnap!
Meglepve pillantok rá. Még soha nem mondott nekem ilyet...
- De csak ha te is – biccentek mosolyogva
- Értettem, hadnagy – mosolyog rám.
Elsöprő csókkal ajándékoz megy, majd újra a homokba dönt. Egymásba gabalyodva csókolózunk szenvedélyesen, testünk szorosan összesimul. És mintha... a lelkünk is. Ez őrület. Brad...
***
- Figyelem, minden Vadász2-es járműnek – szólok a rádióba. – A kanyar után kíséret nélkül megyünk nyugatnak.
- Vettem, ennyi volt – hallatszik McGraw hangja. – Nincs kíséretünk, csak vékony falú dzsipek a tankok ellen.
Szemforgatva sóhajtok fel, és inkább válaszra sem méltatom. Puskás széles vigyorral néz rám.
- Nem is értem, te miért nem vagy beszarva.
- Hát én sem – mosolyodom el. – De lehet, hogy azért, mert vetettem némi bizalmat az embereimbe.
- De hát jönnek a tankok! – rángatja meg a karom halálra vált képpel.
- Jézusom, lődd le magad, Wynn – nevetem el magam.
- Csak óvatosan, még a végén megijed a százados! – szól közbe Stafford vigyorogva.
Felnevetünk. Na igen, képes lenne szétágyúztatni a konvojt, mert valaki lőtt.
Már bőven a műveleti területen járunk, de egyelőre nyugalom van, így tábort verünk az egyik várostól nem messze. Bár ez inkább csak amolyan pihenőidő, éjszakára nem itt maradunk, hanem egy kicsit tovább fogunk menni.
Magamhoz veszem a műveleti térképet, és Puskással az oldalamon előre indulok, hogy ismertessem a srácokkal a terveket.
- Jó napot, uram! Csodás nap ez a háborúra – vigyorog rám Rudy.
Mosolyogva biccentek neki.
- Jól van, figyelmet kérek! – lépek oda Bradék Humveejához.
A térképet a motorháztetőre helyezem, és megvárom, míg mindenki körém gyűlik. Közben nem szalasztok el egy gyors, de annál sokatmondóbb pillantást Braddel. Szemei pajkosan csillognak, talán a tegnap emlékei teszik.
- Itt vagyunk – mutatom meg nekik a térképen. – A parancs az, hogy haladjunk észak felé, amíg a parancsnok meg nem állít.
- A híd, amit elvileg el kéne foglalnunk, hat óra múlva itt van – szólal meg Brad a hídra bökve. – Nem vagyunk egy kicsit lemaradva? Még mindig azt kérik tőlünk, hogy az eredeti tervet tartsuk?
- Erről nem mondtak semmit – felelem.
- Túl régóta állunk már anélkül, hogy bárki fedezne – hallom meg McGraw hangját a rádióban. Jézusom, már megint?! – Egyetlen iraki tank kicsinálhatna minket! Ez öngyilkosság!
Lemondóan felsóhajtok.
- Uram, a másik szakasz parancsnokának, az Ön tiszttársának a viselkedése kezd nyugtalanítani – szólal meg Brad.
- Amerika Százados amatőr – mondja Bryan doki.
- Ha gúnynévvel illetik a tiszteket, nem akarom tudni – ellenkezek. Így hazugság nélkül tudom megvédeni az embereket, ha esetleg ilyen baromságok miatt kerülnének slamasztikába. – Mindenki eleget alszik a rajokban?
- Amióta meghozták a pizzát, nem aludt a csapatom. És az már harminc órája volt – mondja Pappy.
- Nem tudjuk, mi vár ránk – bólintok. – Váltsátok egymást, és aludjatok.
- He’s just a boy and I’m just a girl, can I make it anymore obvious? We are in love, haven’t you heard? How we rock each others wooooorld!
Kétkedve fordulok meg, de velem együtt mindenki más is. Nem hallucináltam, tényleg Ray énekel mesteri énekhanggal, hugyozás közben. Elmosolyodok. Ez már megint magába borította a fél doboz gyorsítót. Halvány mosollyal az arcomon fordulok vissza, hogy magamhoz vegyem a térképet. Tekintetem találkozik Bradével, pillantásunk néhány másodpercre összeolvad. Ó, Brad, bár többet lehetnénk együtt...
***
Hamarosan elérjük az utat, amit még mindenképpen át kell lépnünk napnyugta előtt. Ha áthajtottunk rajta, elérjük a megfelelő pozíciót, és nyugodtan letáborozhatunk éjszakára.
- Vadász2 itt 21-es – hallom Brad hangját a rádióban. – Átmenetileg biztosítsuk járművel a burkolt út északkeleti szakaszát?
A francba, de imádom ezt a hangot...
- Rendben – felelem. – Itt a Vadász2-es, mindenkit a 21-es fedez.
Megállunk az út két szélén két-két kocsival, egy járműnyi szélességet hagyva a Humveek között, hogy mindenki kényelmesen át tudjon haladni. Szemügyre veszem a környéket, de semmi mozgást nem látok, így átsétálok Bradék oldalára. Már éppen megszólítanám Pappyt, hogy mi a helyzet, mikor Garza hangja megüti a fülem.
- Két fehér kocsi tart felénk, uram!
Mindenki egyszerre fordul az út irányába, és az autókat megpillantva a Humvee fedezékébe helyezkednek csőre töltött fegyverekkel.
- Uram, Kalasnyikovos férfiak a szembejövő kocsiban!
Azonnal a rádióért nyúlok, hogy előbb szedhessük le őket, minthogy ők lelőnék az én szakaszomat.
- Vadász, itt Vadász2-es. Fegyveres irakiak közelednek felénk, vétel!
- Itt Vadász, ismételd meg.
- Vadász, civil fegyveres irakiak közelednek piros jelzésű fehér kocsiban!
- Füstöljük ki őket! – hallom a doki hangját.
- Vadász2-es, itt Vadász. Próbálják meg továbbinteni őket az úton, vétel.
- Itt Vadász 2-es. Ezek fegyveres irakiak, a fegyvereik ránk irányulnak! Vétel.
- Csak egyenruhásra lőhetünk, főleg ha nem támadnak ránk.
Bosszúsan szusszanok egyet.
- Itt a 2-es. Legalább az egyiket hadd kapjam el, hogy megtudjuk kik ezek! Vétel.
- Nem. Intse tovább őket! Végeztem.
Fogamat csikorgatva teszem vissza a kagylót a helyére. Lassan indulok az út felé, de mielőtt kiléphetnék a Humvee takarásából, valaki megragadja a karom. Oldalra pillantok... Brad az. Nem szól semmit, de a tekintete minden elárul. Nos, igen, nem a legnagyobb életbiztosítás a dolog, de nem hiszem, hogy rám lőnének, ha egy szakasznyi katona lesi minden mozdulatukat csőre töltött gépfegyverekkel. A szemébe nézve simítok észrevehetetlenül a kezére, miközben elhúzom a karom, aztán folytatom az utamat.
Kilépek az útra, és határozott intésekkel jelzem nekik, hogy jobb, ha elhúznak innen. Ahogy sejtettem, nem mernek megkockáztatni egy lövést sem. Csikorgó kerekekkel fordul meg mindkét autó, és padlógázzal száguldanak el az ellenkező irányba.
***
Éjszakára letáborozunk a közelben. Most már mi vagyunk a legészakibb egység Irakban. A küldetésünkről még nem tudok semmit, bár az igazat megvallva, ez érdekel most a legkevésbé... Sokkal inkább foglalkoztat a szorosan előttem álló, engem az egyik ellátmányos teherautó oldalának préselve csókoló Brad.
Óriási nagy mázlink volt ezzel a járgánnyal, nincs itt senki, mindenki beljebb ment aludni... És mi ezt pofátlanul ki is használjuk.
- Brad! – nyögöm elfojtott hangon, ahogy ajkaival a nyakamra tér át.
Lassan kezdi birtokba venni az érzékeny területet, mire sóhajtozva húzom fel egyik lábam a csípőjéhez. A fenekembe markol, és ágyékához présel, majd combomon végigsimítva már azt markolja, és tartja az oldalánál. Elhaló hangon sóhajtozok, alig térek magamhoz, mikor hirtelen maga felé fordítja az arcom, és a szemembe néz.
- Soha többet ne csinálj olyat, mint ma, oké? – szólal meg rekedtes hangon.
Eltart néhány pillanatig, mire rájövök, hogy az utas incidensről beszél. De... miért olyan fontos ez?
- Brad..?
- Csak ígérd meg!
- Neked bármit – suttogom, mielőtt még meggondolhatnám, mit mondok.
Egyszerre hajolunk közelebb a másikhoz, hogy végül csókban forrhassunk össze. Ez most... olyan másnak érzem. De miért?! Mi ez? Miért van ez? Brad, felborítod az egész életemet... A sors viszont, mintha csak megérezné, hogy ez most fontos lehet, közbeszól.
- Hé, Töki, hol vagy? – halljuk Ray hangját távolabbról.
Brad sóhajtva szakítja el magát tőlem, csalódottan döntöm homlokom az övének. A szemembe néz, látom, hogy mondana valamit, de nem teszi.
- Majd holnap, rendben? – simítok arcára mosolyogva.
Bólint, mire magamhoz húzom, és megcsókolom, még mielőtt elengedném. Most végre nem hirtelen az elválás... van idő elbúcsúzni. Elgondolkozva nézek távolodó alakja után, egyre furcsább ez a mi ügyünk...
Reggelre egy kisebb tömegnyi civil érkezik a táborunkhoz. A mellettünk lévő vasúti sín mellől érkeznek, és csak jönnek és jönnek. Folyamatosan vezetjük őket lefelé, átkutatjuk a zsebeiket, a ruháikat, a holmijukat, fegyvereket, igazolványokat keresve, miközben az ellenőrzötteket Bryan doki veti alá egészségügyi vizsgálatnak. Nincsenek valami jó bőrben, de egyelőre fogalmam sincs, mi történt velük, mert Meesh, a tolmácsunk csak azt hajtogatja, hogy az irakiak mennyire örülnek, hogy jöttünk őket felszabadítani. Persze.
- Ők ártatlan civilek. Menekültek. Hálásak az amerikai felszabadítóknak.
Fáradtan nézek rá. Az a szerencsétlen fél órán keresztül habadabadázott, nem hiszem, hogy ezt ragozta eddig. Hirtelen Brad jelenik meg Meesh mellett, oldalán Esperával.
- Kopasz, szerinted az úr milyen típusú övet visel? – szólal meg.
- Katonai övet – csatolja le Espera az iraki derekáról.
Felhasítja az öv belső részét, és egy összehajtogatott papírt ad át Bradnek, miközben homlokráncolva méregetem az irakit. Brad megnézi a papírt, majd rám néz.
- Ez köztársasági gárdás.
Remek. Sóhajtva veszem át a lapot, és én is megnézem, közben Brad elém lép.
- Őrmester – szólítja meg Garza, mire megfordul. – Valaki már adott nekik amerikai kaját.
Erre minden a homokba ültetett iraki egyszerre kezd el kiabálni valamit, mindegyik ugyanolyan papírt lenget felénk. Esperáék igyekszenek visszafogni őket, én addig kiveszem az egyik kezéből a papírt, amit felénk mutogatnak. Bosszúsan meredek a papírra.
- Ezt a pszichósok dobták le az araboknak – pillantok föl Bradre. – Azt írják, aki megadja magát, annak nem esik bántódása.
Az egyik civil megint hadarni kezd. Meesh borús képpel fordul vissza felénk.
- Azt mondja, innen 30 km-re van egy híd, ahol iraki katonák kivégeznek mindenkit, aki dezertált a seregből. – Az iraki megint mond valamit. – A kivégzőosztag piros jelzésű fehér kocsival közlekedik.
Na ne... Összeszorítom a fogaimat, Braddel összenézünk. Ez kurva jó.
- Fedayeen gárdisták. Lojálisak Szaddamhoz – teszi hozzá Meesh, lefordítva az iraki szavait.
Az iraki imádkozni kezd, vagy könyörögni, vagy bánom is én, mit csinálni. A sok habadaba között csak az „Allah”-ot értem. Meesh próbál neki magyarázni valamit, ekkor szúrom ki a háttérben közeledő Keresztapát.
- Meesh, Meesh! Vidd el innen, jön Keresztapa – hessegettem el.
Felhúzza a földről a civilt, és odább viszi, pont mikor Keresztapa odaér hozzánk.
- Alfa3 találatot kapott – mondja. – Valaki tudja, hogy merre járunk? 4 óránk van sötétedésig, a következő táborhelyig. Nem pazarolhatjuk ezekre az időt! A hadosztály parancsa. Zavarják csak vissza őket.
Vissza? A kivégzőkhöz? Egyre jobb.
- Értettem – felelem kelletlenül.
- A parancs az parancs – szúrja még oda Schwetje.
Gyűlölködve meredek utána és a fellengzős képe után.
- Ezt komolyan gondolják? – jelenik meg mellettünk a doki. – Hová menjenek? A kivégzőosztaghoz? – Felém fordul. – Uram, a genfi egyezmény 13-as és 20-as pontjának értelmében meg kell védenünk minden nekünk magát feladó ellenséges kis pöcsöt.
- A hadosztályparancsnok üzeni, hogy küldjük vissza őket – felelem. Látom, hogy a riporter előkapja a jegyzettömbjét. – Írjon, amit csak akar. Én nem cenzúrázom.
A firkász mosolyogva bólogat.
- Most látnak először amerikaiakat – néz rám szúrósan a doki. – És kicseszünk velük.
Szó nélkül fordulok meg és hagyom ott. Nincs kedvem arról vitatkozni, hogy itt én is teljesítem a parancsokat, nem kizárólag adom.
- Bravo2-es figyelem! – hallom még magam mögött Brad hangját. – Indulásra készülj!
Szótlanul figyelem a lassan elkullogó arabokat.
Ahogy egész úton, a táborhelyet elérve sem igazán szólalok meg.
- Ne idegesítsd magad – paskolja meg Puskás a vállamat. – Tudod, hogy nem a te hibád.
- Ja – nézek félre.
- Lehet, hogy nem is lesz semmi bajuk.
- Lehet. De ha az embereid bizalma megrendül benned, az nem túl vezetőhöz méltó dolog.
- Hagyd már! Tudod, hogy a doki hajlamos túlzásokba esni. Ha meg benned látják a hibát, és nem a feletteseidben, az az ő hülyeségükre vall.
- Hm.
- Nate...
- Mindegy – lököm el magam a Humveetól.
Nem jön utánam és nem is próbál megállítani. Ismer már, tudja, hogy ilyenkor aztán mondhat bármit, fölösleges. Elballagok a kocsikon túlra, meg egy kicsit tovább is megyek, aztán leülök a homokba, és gondolataimba merülve bámulok ki a fejemből.
|
| Luka Crosszeria | 2011. 10. 10. 20:18:51 | #17221 |
Karakter: Brad "Jeges" Colbert
Megjegyzés: Hadnagyomnak
- Braaad! Braaad! – hallom Ray hangját, majd a szólongatást felváltják a gyenge rúgások.
Mh… csak… öt percet…
- Ébren vagyok – morgom álmosan.
- Jó is lesz, mert felkúszott az égre a Napocska, ki az ágyból, álomszuszééék!
- Ne húzz fel, Ray! – pillantok fel rá, mire csak rám vigyorog.
- Nem terveztem, megteszi majd helyettem Keresztapa. Gyűlés van a fejeseknek, és a Te okos buksidra is számítanak – simít végig a hajamon, akár egy kisgyerek fején szokás.
- Remek – lehelem fáradtan, majd összekészülök.
***
- A tüzérség már a Safwan-dombon van. A túloldalon két iraki hadosztály állomásozik. Amennyire hallom, nincs túl jó napjuk. Most végre megmutatjuk az irakiaknak: nem azért jöttünk, hogy ártatlanokat bántsunk és otthonokat dúljunk fel, de ha harcias kedvű iraki jön szembe, annak csúnyán szétrúgjuk a seggét. Most újabb csíkokat szerezhetnek a vállapjukra, uraim. Nem keveset. Uraim, van egy rossz hírem. A hadosztályi versenyre növesztett bajszokat le kell borotválni, mire az Eufráteszhez érünk. A zászlóaljunk betartja a küllemszabályt. Végeztünk.
Te jó ég, már megint a bajszok. Lassan elnevezhetnének minket bajuszegységnek. Hihetetlen…
- Le akarunk rohanni egy országot, és ezzel jönnek a vezetőink? – kérdem Nate-et. – Borotvával?
- Nyugtass meg, hogy magadban tartod a személyes érzéseidet – mosolyog rám.
Mélyen a szemeibe nézek. Pontosan jól tudja, milyen nehéz feladat ez számomra.
- Ezt nézzék! Leragasztottam az ablakokat, hogy sötétben is nyugodtan bekapcsolhassam a laptopomat – mutat a százados a humveejára. – Jó, mi?
Hát ez… igazi mestermű, bravó. Valóban nem szűrődik ki belőle fény, de… akkor ki sem nagyon fog látni, az pedig egy kocsi szempontjából nem épp előnyös. Bár lehet, hogy túl egyszerűen gondolkodok. Na, még mit nem…
- Hogy rézitek magatokat a történelmi pillanat előtt? – lép elénk Griego egy kamerával.
- Megvannak már az új elemek az infraszemüvegeinkbe? – kérdem egyenesen a kamerába bámulva.
- Ez igazán nem volt szép – ereszti le a kamerát. – Nem az én hibám, hogy akadozik az ellátás.
- Már elnézést, de úgy tudom, te vagy a felelős a beszerzésért, és az éjszakai bevetéshez haladéktalanul szükségünk van elemekre – vágok vissza.
- Valami NGY-től örökölten meg ezt a tisztet, aki nagy szart hagyott maga után.
Mielőtt visszaszólhatnék, Nate finoman a karomra csúsztatja a kezét. Pusztán egy érintés is elég tőle, megnyugszom. Különös, egy doboz nyugtató sincs rám olyan hatással, mint ő. Azt hiszem, hogy… á, ez hülyeség.
- Tudjuk már, hogy ki kísér? – toppan elénk McGraw százados.
Ó, kiváló kérdés, csak fogalmam sincs, mi lehet a válasz.
- Százados! – fordulok Schwetje felé.
- Tankot vagy helikoptert kapunk? – kérdi McGraw.
- Háát... – feleli Schwetje.
- Ki fog kísérni? – kérdi Nate türelmetlenül.
- Néhány órája kaptuk a híreket. Nem kísér minket se tank, se helikopter a határra.
Azt a rohadt… hogy mi?! Mezei humveekkal fogunk végigmasírozni egész Irakon?! És még egy kurva helikoptert sem küldenek?!
- Mi oka volt rá, hogy eddig nem tájékoztatott? – kérdi Nate szárazon.
Vigyorogva széttárja a karjait. Ja, szerintem is kurva vicces. Örül neki, hogy nem az ő fejét fogják levinni elsőnek, ha tűzharcba keveredünk… fasza.
- Nincs páncélos kísérőnk. Egyedül kell belépnünk a tűzvonalba. Ezt felejtette el mondani?! – morog Nate ingerülten.
- Én is magamban tartom – mosolygok rá szelíden.
Annyira édes, mikor mérges. Ahogy a homlokán megjelennek a gond mély ráncai. Szívesen megcsókolnám, hogy elfeledtessem vele a háború nehézségeit, ügyeit, bajait. Két perc is elég lenne, hogy ellazítsam. Csak egy egész kicsit…
- Támogatás nélkül megyünk iraki tankok ellen. Így mindenki meg fog halni! – kiált fel McGraw. – Ég veletek! A kibaszott ég veletek!
Már megint ezzel jön… kurva Amerika Kapitány…
- Mintha túlpörgött volna, nem? – nézek le Nate-re.
- Nagy az izgalom – bólint.
Váltunk egy forró, érzelmekben gazdag pillantást, majd Puskással az oldalán elmegy. Aj, Nate…
***
Bumm, bumm. A lövedékek tompa zaja úgy hallatszik a háttérben, mint egy menő rockbanda koncertje. Ray folyamatosan beszél, most épp a „globális pinahiányról” tart kiselőadást. Esküszöm, egyszer leütöm.
- Ray, Ray! – szólítom, hogy végre elkussoljon. – Hány gyorsító tablettát szedtél be?
- Amennyi a pofámba belefért, Brad! Haha, nagyon pörgök! – feleli vigyorogva.
Ja, azt észleltem.
- Többet nem kaphatsz… Ha gyorsítót nyomatsz, folyton pofázol – morgom.
Persze, eszébe sincs abbahagyni. A riporter még adja is alá a lovat, így kezd felforrni az agyvizem.
- Saddam csak egy kis része a problémának! Ha ő több pénzt fektetne iraki punci infrastruktúrájába, mint a köcsög serege felfegyverzésébe, akkor nem lennének rosszabbak, mint mondjuk Mexikó!
- Ray! – szólok rá, mikor megunom a sületlenségeit. – Fogd már be…
El is hallgat, végre csend.
- Köszönöm – lehelem elkínzottan.
- Figyelem, minden Vadász2-es járműnek. Még egy kilcsi a célig – hallom meg később Nate hangját a rádióban. – Észak felé fordulunk.
Halványan elmosolyodok, ahogy elképzelem az arcát. Ahogy a rádióba leheli a szavakat, mozog a szája. Nate…
Hamarosan megállunk, a hadnagy ismerteti velünk a további infókat a menetről, aztán rám pillant. A tekintete hívogat. Igen, ez a „Gyere, Brad, és tégy a magadévá!” nézés. Hunyorogva figyelem, ahogy lassan megfordul, és eltűnik a dombok között.
Megvárom, amíg mindenki figyelme elterelődik, csak azután indulok útnak. Hamar megtalálom, egy távolabb domb mögé húzódott. Okos fiú, nekem eszembe sem jutott volna. Ahogy megpillant, elém lép, és a nyakamat átölelve csókol meg. Az ajkai már most vértől duzzadnak, mi lesz így velem?
- Hmm, micsoda lelkes üdvözlés – ölelem át a derekát vigyorogva. – Hogy is volt ez a tartsuk magukban a személyes érzéseinket?
- Előttem kimutathatod – mosolyog rám szelíden.
Az arcára simítok, úgy vonom közelebb magamhoz. Milyen szép.
- Előfordult már olyan, hogy nem tettem? – lehelem az ajkaira.
- Szerencsére nem – csókol meg lágyan.
Érzem, ahogy a nyelve egyre vadabb táncot jár, apró kezeivel pedig bebarangolja a felsőtestem.
- Milyen kis heves vagy – vigyorgok rá.
- Egyelőre kiegyenlítetlen a számlánk – mosolyog rám sokat sejtetően.
Hm, sejtem, mit tervezel, Nathaniel Fick. Fel sem eszmélek, már az ajkaimat harapdálja, aztán áttér az arcomra, és lassan birtokba veszi a nyakamat. Annyira érzékein csinálja, hogy pillanatok alatt feltüzel. Nate! Felmordulok, mikor a fülem alá harap. Az egész testem libabőrös lesz, annyira imádom, mikor a nyakamnál izgat.
Borzongató ténykedése közben a pólóm alá nyúl, végigsimít a felsőtestemen. Egy centit sem hagy ki, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy minden rendben van-e. Persze, hogy minden a helyén van. Csak neki.
Sóvárogva kapok az ajkai után, érzem, hogy merevedésem van. Mint mindig, mikor elkezd játszani velem. Apró ujjai lassan a nadrágom derekához csúsznak, aztán csak azon kapom magam, hogy a nadrágom már a combom közepét súrolja. Nem bírom ki, felnyögök, ahogy ujjait a férfiasságom köré kulcsolja. Mereven bámulok rá, annyira… annyira izgató látvány. El sem tudom hinni, hogy tényleg velem történik mindez. Lassan a szájába fogad, a meleg falak nedvesen ölelnek körül. A hajába simítva döntöm hátra a fejem, és harapok el egy felbucskázó nyögést. Annyira… annyira… Nate!
A hajába túrnék, de túl rövid hozzá. Ah, milyen kár, pedig érzem, hogy egyre közelebb kerülök a csúcshoz. Mindjárt, mindjárt! Nyögve élvezek el, Nate még ezután is babusgat, hagyja, hogy visszanyerjem az öntudatom. A tarkómat cirógatja, közben a nyakamat csókolja. Lehetetlen, hogy ilyen rövidke idő alatt ennyire kiismert volna. A tarkójánál fogva húzom magamhoz, és csókolom meg a lehető legnagyobb mohósággal. Szó nincs rá, mennyire akarom, hogy a közelemben legyen. Még ha hozzá sem érthetnék, akkor is megnyugtató lenne a gondolat, hogy velem van.
- Most már kvittek vagyunk – szólal meg, miután visszaügyeskedte a nadrágom.
- Annyi szent – vigyorgok rá, majd leülök a homokba.
Lassan mellém telepszik, mire átölelem a vállánál. Olyan fura, nem megszokott, de mégis nagyon jól esik. Halvány mosollyal néz fel rám, gyönyörű szemei ragyogóbban csillognak, mint a csillagok a fejünk felett.
Lassan hátradőlök, és magammal húzom. Meglepetten fekszik a homokba, a fejét a mellkasomra hajtom. Olyan kellemes így. Mintha… mintha egy pár… nem, ez baromság.
- Öm, Brad? – pillant fel rám.
- Hm?
- Mondd, mit csinálsz? – kérdi mosolyogva.
- Ugyan… semmit – felelem szintén mosolyogva.
Lehunyom a szemeimet, miközben simogatni kezdem a felkarját. Engedelmesen simul a mellkasomhoz, érzem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Olyan jó így.
- Kérdezhetek valamit? – töröm meg a csendet pár perc után.
- Ühüm.
- Szerinted gáz, ha két pasi együtt van? – kérdem.
Megilletődve emeli rám a tekintetét.
- Hogy érted?
- Ahogy mondom.
- Hogy járnak? – dönti el a fejét.
- Aha.
- Nem is tudom. Szerintem nem gáz. Az a fontos, hogy szeressék egymást – feleli.
- Neked volt már?
- Nem, még férfihez sem nyúltam eddig rajtad kívül.
Ez valahogy… jól esik. Irtóra tetszhetek neki, ha kipróbálta velem a szexet. Meg… mást is. Mosolyogva nézek végig az arcán, ő viszont gyanakodva méreget. Mosolyog ugyan, de látom rajta, hogy valami kikívánkozik belőle.
- Igen? – kérdem mosolyogva.
- Miért kérdezted? – hajol kicsit közelebb hozzám.
Őszintén szólva, fogalmam sincs.
- Egyszerűen érdekelt – vonok vállat.
- Vagy úgy – néz végig hunyorogva az arcomon, majd ülésbe erőlteti magát.
Én is felülök, és fülelni kezdek, nem-e akad hívatlan látogatónk. A környék néma, nem kell ettől tartanunk. Gyengéden felsimítok a hadnagy hátán, majd a halántékára csókolok.
- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra holnap!
Látszólag megilletődik, aztán szelíden mosolyogva bólint.
- De csak ha Te is.
- Értettem, hadnagy – mosolygok rá.
Lassan a szájára csókolok, majd újból a homokba döntöm, és egyre forróbban csókolózva egymáshoz simulunk. Nem bírok betelni vele, a végtelenségig képes lennék csókolni. Nate… mi történik velem?
***
Másnap már ténylegesen a bevetési terület peremén járunk. Egyszer csak sisteregni kezd a rádió, Espera szól bele.
- 21 Alfa, itt 21 Bravo. Rakétacsőnek látszó tárgyat látunk két órára, ötszáz méterre. Valami csillog, vétel!
- Garza – szólok fel neki. – M19-es két óránál, ötszáz méterre.
- Látom a csillogást, őrmester – szól le, miután alaposan szemügyre vette az említett gondot. – Nem tudom, hogy tényleg rakétacső-e.
- Megnéztem, sima fémcső – teszem le a fegyverem, miután én is megnéztem magamnak az említett csillogást. – 21 Bravo, itt 21 Alfa, csak egy cső a szemétdomb tetején, vétel.
- 21 Bravo, vettem, vége – válaszol Espera.
- Elmondom azt is, hogy ki itt a legnagyobb kretén. Maga Saddam Hussein! – csattan fel Ray. – Egyszer már szétrúgtuk a seggét, erre mit csinál ez az überdebil? 10 éven keresztül egyre csak hergel minket, hiszen nem mi akartunk itt rohadni!
- Ne jegyzetelj! – szólok a riporterre. – Ezzel csak hergeled…
Igen, egy „békés”, humveeban zötykölődő délelőtt. Még a seggem is bepállt ebben a kurva nadrágban. Lassan elérjük a település szélét, emberek integetnek nekünk.
- Hé haver! Délelőtt 10 óra van, nem kéne végre levenned a pizsamádat? – ordít Ray az egyik biciklis irakinak.
Nem bírom ki, halkan felnevetek. Hatalmas nagy barom ez a Ray.
Ideiglenes tábort verünk a város határában. Épp a kajás csomagjainkat bontogatjuk, mikor Nate állít oda hozzánk.
- Jól van, figyelmet kérek! – hallom meg a hangját, önkéntelenül is elmosolyodok.
Eszembe jut a tegnap este, ahogy elcsalt a dombok mögé. Kis mohó.
Egy térképet hozott magával, kiteríti a humvee motorháztetőjére. Mindenki odagyűlik köré, azt hiszem, most ismerteti az útvonalat, illetve a terveket. Odaevickélek hozzá, váltunk egy gyors, ám árulkodó pillantást. Imádom.
- Itt vagyunk – bök a térkép egyik pontjára. – A parancs az, hogy haladjunk észak felé, amíg a parancsnok meg nem állít.
- A híd, amit elvileg el kéne foglalnunk, hat óra múlva itt van – bökök a térkép felső részére. – Nem vagyunk egy kicsit lemaradva? Még mindig azt kérik tőlünk, hogy az eredeti tervet tartsuk?
- Erről nem mondtak semmit – feleli Nate kurtán.
Hamarosan megszólal a rádió. Amerika Kapitány nyávog, mi mást tenne? Rinyál, mert fosik a tankoktól. Ch, nála beszaribb katonát életemben nem pipáltam.
- Uram, a másik szakasz parancsnokának, az Ön tiszttársának a viselkedése kezd nyugtalanítani – vallom be őszintén.
- Amerika Százados amatőr – szólal meg végre a doki.
- Ha gúnynévvel illetik a tiszteket, nem akarom tudni – vág vissza Nate. – Mindenki eleget alszik a rajokban? – vált gyorsan témát.
Ugyan, hadnagy, mintha Téged nem idegesítene ennek az amatőrnek a viselkedése. Bár mindegyik vezető olyan lenne, mint Te. Ennyire… tökéletes.
- Amióta meghozták a pizzát, nem aludt a csapatom. És az már harminc órája volt – közli Pappy.
- Nem tudjuk, mi vár ránk – bólint Nate. – váltsátok egymást, és aludjatok.
- He's just a boy and I'm just a girl, can I make it anymore obvious? We are in love, haven`t you heard? How we rock each others wooooorld! – hallatszik Ray hangja.
Mindenki hátrafordul, és kétkedve nézi ezt az ütődöttet, amint Avrilt énekel hugyálás közben.
Nate-tel mosolyogva nézünk egymásra, majd ellökjük magunkat a humveetól, és elillanunk a dolgunkra.
|
|
