2009.05.01 16:4-i bejegyzés után jön, mivel kitépte a GP!
Kisumi:
Szinte őrült módjára rohanok miinél messzebb otthonomtól. Nem... Nem akarok ott lenni! A kapuhoz érve gyorsan szedem a levegőt. Még nem volt rá eset, hogy így huzamosabb ideig kellett volna futnom. De, úgy tűnik... lasan ideje lesz hozzászoknom. Szememmel végigkövetem a kerítés mentét.Teljesen biztos, hogy nem tudok rajta átmászni.
Sóhajtok egyet, majd véve egy nagy sóhajt mutatok érzelemmentes, tudatos arckifejezést, hogy intve az őröknek engedjenek ki. Azt hazudom nekik, hogy kicsivel arrébb áll a limuzin, rám várva.
Biccentve értik meg és vissza is fordulnak egymáshoz, megbeszélni a hét történéseit. Chh... pletykafészkek.
***
Óvatosan szállok ki a taxiból, s szinte percenként megroggyanó lábakkal lépkedek a kapuhoz, mi kis zúgás után ki is nyílik. Szinte csak elmosódó foltokat látok, semmi többet. Ryouta ajtajához érve csak egy fedetlen mellkast vélek megpillantani magam előtt, a "megszokott" foltokkal. Ryouta...
- Jó estét Kisumi úr. – mosolyog. Álszent... Úgy gyűlölöm, amikor valaki kívülről mást mutat, mint mit igazából goldol... - Minek köszönhetem megtisztelő jelenlétét szerény hajlékomban? Eme… földi birodalomban…, ami korántsem akkor paradicsom, mint amihez hozzá szokhatott.
Jegesen biccentenék, mint ahogyan a tárgyalásokon szoktam, de sajnos most nem tudok az állarcom mögé rejtőzni. Pedig nem érdemelne jobbat, hm.
Int nekem, s én belépek, vigyázva arra, hogy még csak ne is súroljam... a ház belüről csodálatos. Némileg hasonlít ahhoz, amit anyám szobáiban szoktam látni...
Torkon összeszorul, s egy nyeléssel térnék a "tárgyra", de azonnal rám villan vigyora, s csuklóm elkapva lök valahová. A múltkori pasas... - villan át elmémen, miközben kicsit megrezzenek. Azt hiszem... inkább mentem volna az utcára... talán ott is jobb lenne...
Ryouta mellkasát tanulmányozom. Eme egyetlen testrész is rengeteg dolgot elárul az életstílusáról. Arról, amiben én a legkevésbé sem akarok részt venni. A tegnapi bőrcuccos alak a hajamba túr, mit én csak tűrök... csak mehessek már...
Mutatóujjával megérinti nyakamnak vonalát, s végigsimítva érinti meg ajkaim, s felsőtestem.
- Szóval, mit is szeretnél?suttogja szinte számba.
- Ryouta... - kezdek bele, de rám villantja tekintetét. - Ryu... én csak... szeretném Katsu címét... - susogom, mikor ő már az inggemmel foglalatoskodik.
- Oh, hát, mint látod, nincs itt. - mondja szinte unottan. - De, ha már tt vagy, szívesen látunk.
Szívesen... persze... csak én nem szívesen maradok itt. Hajába lököm a kezem, jelezve ellentmondásom, s kiszabadulva a szabadság pillanatnyi téveszmélének ütközök a másik férfibe.
- Én csak a címét szeretném! Szükségem van rá! - reszket hangom vészesen. - Én... én... Egy Sheeret nem bánthatsz, mert azt megkeserülöd! - próbálok hatni rá, bár igaz, tényleg így van. Ha akár csak durván hozzámér, a család összes pártfogólya lázadva őt veszi majd célba. Hogy megölje... Hm.
Elém lépve, megemeli fejem, hogy tekintetünk találkozhasson.
- Ha bántani akarnálak, már megtehettem volna, többször is. - és... igaza van... - Ha bántani akarnálak, már megtehettem volna… többször is. - suttogja és tovább folytatja a nemrég félbehagyott tevékenységét. - Kicsit túlértékeled a jelentőségedet, azt hiszem… Ha akarom… olyat teszek… amit örök életedre megemlegetsz majd… és nem lesz senki, aki megvédjen… se dada, se testőrök, se anyuci… és semmilyen törvénnyel, avagy egyéb módon nem tudod majd az igazad bizonyítani… - Nehhm... Nem! Ilyen nincs... engem... engem nem bánthat, mert...
...mert...
...mert...
...mert...
Istenem! Igaza van... szabad kezet adtam neki, azzal, hogy idejöttem. És ez... hatalmas hiba volt.
Akármit reaglhatnék, már hozzá is érinti ajkait enyémekhez. A másik alak morog, én pedig összeszorítom a szemeim. Hiba... volt... ide jönnöm! Mellkasát kezdem el verni ökleimmel, de semmit sem érek el vele. Nem vagyok elég erős...
- Tényleg fel akarsz húzni? - kapja el kezem, s keménységét szinte azonnal megérzem saját péniszemnél. M-mihh?! Kitágult pupillákkal kémlelem őt.
Hirtelen megcsörren a telefon, mire csak el kell folytanom egy megkönnyebbült sóhajt.
Mikor felveszi, én a beszélgetésből csak egy szót vélek felfedezni; Katsu...
Szabadulni próbálok és kiáltani akarok, de fogvatartóm csak morran egyet és ajkaival tapasztja be szám. Elenged, mikor Ryouta befejezi a telefonálást.
- Nos, hol is tartottunk? - vigyorog, mire én csak ijedten nézek rá. A nappaliba lök, és ismét megszólal;
- Ja igen, kerülj beljebb. - mosolyog, mire én csak még inkább megrémülök. K-Katsu...
Megbotlok a küszöbben, s a kanapéban kapaszkodom meg. Megnyalja száját. Komolyan... mint egy éhes vadállat, aki épp a prédáját fixírozza... Miközben ők megcsókolják egymást, én menekülni próbálok, ám nekik ütközve esek el. A földön "kiterülve" pislogok rájuk, nagy szemekel meresztve, de ő csak fölém mászik. Felsőm anyagába markol, s ajkaink összezárja, majd nemsokára már nyelve is számban kutat.
Félve nézem őket, de egyikük sem kíván magyarázattal szolgálni, vagy elengedni. Kezem az előttem álló Ryouta mellkasára szorítom, s tekintetemmel égetem.
A másik leszedi Ryouta nadrágját, mire hozzám simul.
- Nem fogom hagyni, hogy megerőszakolj… vadállat! - sziszegem arcába, mire csak nevet. Most... most meg miért?! Mi olyan vicces neki ezen?! Csak mert én nem találom szórakoztatónak...
- Ki mondta, hogy megteszem…? Na és... ha már itt tartunk… ki mondta, hogy erőszak lenne…? - távolodik el tőlem némileg.
H-hogyan?! Csak nem... úgy értette, hogy én majd önszántamból lefekszem vele?!
Megérinti ágyékom.
- Nem tudod eltitkolni… le sem tagadhatod… - Megnyalja fülkagylóm. M-mi?! Mit...? Vagyis...
Vissza kell fognom egy sóhajt, mikor belső combomon simít végig.
Szétfeszíti lábaim, s nadrágom, kezdi el leszedni rólam, és én épp felocsulnék, mikor valaki közbeszól.
- Elég legyen. - Katsu! Istenem, végre...
Ryouta elenged, s ránéz Katsura.
- Hagytunk neked is belőle... - hm?! Mi?! Hogy érti... hogy neki is...? Talán félreismertem...? Nem, biztosan nem! Ő nem lehet "ezek" közé való...
Dühösen nézi Ryoutát, ki rögtön folytatja is.
- Mondtam, hogy időben gyere.
- Épp időben vagyok, amint látom. - sziszegi.
Odafutok és a háta mögé lépve kiengedek egy könnycseppet, majd megigazítom ruházatom.
- Jó szórakozást! - szól utánunk, mire én csak egy elfutó zokogással válaszolok.
Amint kiérünk, én azonnal mellkasára hajtott fejjel kezdek sírni. Szemem összeszorítom.
Nehemm, ez nem lehet... először anya, most meg ez...
De itt van... itt van és ez a lényeg...
Kedves mosolya villan rám, mire szipogok egyet és ránézek.
- Gyere, - nyújtja a karját. - hazaviszlek.
- Nehm! - kapom ki kezem az övéből, majd döbbenetét látva lesütöm a szemeim, és halkan kezdek neki magyarázni.
- Nem mehetek haza, mert édesanyám... "beteg" - nyomom meg a szót. - és nem hiszem, hogy szívéjes fogadtatásban részesülnék... ami azt illeti... ide is azért jöttem, mert... a címedet szerettem volna elkérni... most azt hiszem senki máshoz nem mehettem volna... Sajnálom... hogy ennyi gondot okozok... arra nézve, hogy alig ismersz... - motyogom, s felnézve rá látom őszinte döbbenetét, majd kis mosollyal figyelem.
Őszintén ragyognak rá íriszeim, mire csak megrázza a fejét, és egy semmi bajjal húz magához.
Egy ideig még így állunk, majd elindul velem autójához. Mielőtt megkérdezném hova megyünk, már válaszol is.
- Hozzám.
Rámosolygok, s beülök mellé az ajtóba. Kellemes beszélgetéssel igyekszik oldani a feszültségem, s néha-néha egy kicsit megszorítja a kezem.
***
Lakásában kellemesen elbeszélgetünk, majd kicsivel később megkérdi, éhes vagyok-e. Helyettem rögtön a gyomrom válaszol. Kis pirulással reagálok, ő pedig csak mosolyog, és kijelenti, hogy csinál valamit. Felpattanva ajánlom fel segítségem, s megmosolyogva gyermeki lelkesedésem el is fogadja.
A konyhába érve mellé állok, s izgatottan érdeklődöm meg, hogy mit főzünk.
- Nos... inkább csak valami egyszerűt... - felnevetek, és kiveszek a hűtőből pár zöldséget, de röktön Katsu mellkasának ütközöm.
Gyorsan leguggolok, majd mikor meglátom kicsivel arrébb, Katsu lábai között átmászva fogom meg. Gyorsan lépdel arrébb, mikor felállnék.
Kicsit értetlenül pislogok rá, enyhe pírral arcomon. Hirtelen felnevet és mögém lépve segít összevágni a hozzávalókat.
Mint egy pár... - pirulok el a gondolatra, s gyorsan meg is rázom a fejem. Érdeklődve figyel, mire csak lesütöm a szemem.
***
Mikor mondja, hogy alszik a kanapén, hogy egy szobában lehessen velem, én azonnal rávágom, hogy nyugodtan maradhat velem egy ágyban... talán túl gyorsan is. Rám villan szeme, mire én
azonnal elpirulok némileg.
Megkérdezem hol a fürdő, s azonnal be is szaladok a megadott irányba. Egy gyors zuhany után kiveszek egy alsót, s felveszem, miközben egy köntöst is magamra öltök. Mélyen magamba szívom az illatát. Hmm..
Katsu-illat... finom...
Vagyis... MI?!
Szerkesztés Törlés
2009.05.08 18:25 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Katsu:
Az ingembe kapaszkodva sír, s én egyszerre elbizonytalanodom, egy pillanatra mit tegyek, főleg ahogy teste egyre jobban préselődik az enyémhez.
Nah, de nem ácsoroghatunk itt… még a végén észreveszi és folytatni kívánná a lelki terrort.
Kicsit eltávolodom tőle, rámosolygok, mire sírása szipogássá szelídül és gyenge mosolyféleséget próbál megereszteni.
Majd mesél magától, sem az idő, sem a hely nem alkalmas most arra, hogy faggassam.
- Gyere, hazaviszlek. – nyújtom a karom felé, mire nagyra nőtt szemekkel azonnal élénken tiltakozni kezd.
- Nehm! Nem mehetek haza, mert édesanyám... "beteg" és nem hiszem, hogy szívéjes fogadtatásban részesülnék... ami azt illeti... ide is azért jöttem, mert... a címedet szerettem volna elkérni... most azt hiszem senki máshoz nem mehettem volna... Sajnálom... hogy ennyi gondot okozok... arra nézve, hogy alig ismersz...
Szavai mélyen ledöbbentenek. Beteg… az a hangsúly… csak valami pszichiátriai eredetű betegséget takarhat. Fogadni mernék, hogy Ryu tudott erről… csak… véletlenül elfelejtett szólni… Eh… és még így is képes volt… Grrr… Bár, nem tudom miért fortyanok fel… mintha nem pontosan erre lehetne számítani tőle.
Immár mosollyal az arcán figyel felfelé, rám. Nem ez az alkalmas pillanat arra, hogy ezen gondolkodjak. Megrázom a fejem, magamhoz húzom, hogy érezze most már biztonságban van.
Ehhh… biztonságban… mekkora egy álszent barom vagyok. Kimentettem onnan, csak azért, hogy az enyém lehessen.
De… nem úgy… és… saját… szabad akaratából…
Vállát átkarolva vezetem a kocsimhoz, majd még mielőtt megkérdezhetné hova megyünk, meg is mondom neki.
- Hozzám.
Mire a lakásba érünk már-már teljesen felszabadultan beszélgetünk, az átélt feszültségnek csak nyomai fedezhetők fel rajta.
Nem sokkal később jut eszembe… nem hogy vendégfogadásra, de a saját magam részére sincs kaja… készen. Kénytelen leszek főzni valamit.
Amikor rákérdezek éhes-e, válasz helyett pirulva veszi tudomásul… és én is gyomra korgását. Majd azonnal felajánlja segítségét.
Mosolygásra késztet a gondolat. Mennyire abszurd… én tulajdonképpen… csak nagyon minimálisan tudok főzni… azt is, éppen attól az embertől tanultam, akinek a kezei közül nem is olyan régen már másodjára kellett kiszednem.
Vak vezet világtalant, módjára fog működni ez, azt hiszem.
Hihetetlen lelkesedéssel kérdez rá aztán a konyhában, mit is fogunk főzni.
Hát, ha te azt tudnád… igazából fogalmam sincs…
- Nos… inkább csak valami egyszerűt. – felelem kitérően, mire kacagva lép a hűtőből, a zöldségeket a pultra pakolja.
Azaz, csak pakolná, az egyik gömbölyű zöldség kezei közül kiszabadulva gurul a padlón, ami után vigyorogva siet, terpeszbe tett lábaim között is átmászva.
Jajj, anyám…
Vigyora értetlen arckifejezésnek ad helyet, , amin már nem tudok nem nevetni, mögé lépve terelem a pulthoz és vágjuk fel együtt a zöldségeket.
Akárhogy türtőztetem is magam mégis időnként pirulva süti le a szemét, vagy néz rám.
Sejti már… vajon… vagy ezek csak a saját kusza gondolatai és érzései, amik az elmúlt történésekről jutnak eszébe…?
Vacsora után, lefekvéshez készülődve, a vendégszobába pakolnék neki, amikor felvetődik, ne hagyjam magára éjszakára.
Jajj nekem…
De persze, ha a nyugodt alvásához ez szükséges, az én hálómban az ablak alatt van egy kanapé szerűség, akkor majd azon alszom.
De neki ez sem elég… megoldás… mert azonnal rávágja, hogy nyugodtan aludjak vele egy ágyban…
Jesszus… nem tudod… mit beszélsz… villan rá a tekintetem, mire pirulva, kapkodva kérdezi meg, merre van a fürdőszoba és eltűnik az ajtó mögött.
Jajj nekem… Végem… Akármilyen nagy is az az ágy… nem hiszem, hogy sokat fogok aludni az éjszaka…
Amennyire lehetséges az ágynak két szélére rendezem az ágyneműket, a díszpárnákat az ágy közepére dobálom. Ennél többet nem tehetek…
Az egyik zuhanyfülke mellé készített fürdőköntösben jelenik meg, mire eszembe jut, hogy… a biztonság kedvvért kellene neki valami hálócuccfélét adjak… ha félmeztelen testtel befekszik abba az ágyba, amiben én is kénytelen vagyok aludni… hát… akkor…
Nem, abba jobb nem is belegondolni.
Kidobok valamit az ágyra, hogy fel tudjon öltözni, aztán én is bevonulok fürdeni.
Lassan ráérősen fürdök, s közben reménykedek benne, hogy mire visszaérek a szobába, addigra mélyen alszik.
Ám ahogy boxer alsóban és pólóban kisétálok a fürdőből, be a hálóba az ablak alá állított kanapén ülve találom, a sűrűsödő éjszakát nézi az ablakon keresztül, mosolya felragyog, ahogy észrevesz.
Leülök az ágyra, magamra húzom a takarót, csak ekkor fészkeli be magát az ágy másik felébe.
Csend van, azonban egyikünk se alszik még. Forgolódik az ágy másik felén, aztán amikor szemei megtalálják az enyémeket, halk sóhaj szakad fel belőle… mintha megnyugodott volna.
- Te… - kezdene bee egy gondolatba, de aztán meggondolja magát, megrázza a fejét elhallgat.
- Mondjad csak nyugodtan… - bíztatom, a kezem kettőnk közé a díszpárnára teszem, halványan rámosolyogok. – Azt hiszem… ezt már nevezhetjük bizalomnak.
Erre azért rajta is felragyog egy mosoly, de aztán el is pirul.
- Azt mondta… a… férfiakhoz… nem a nőkhöz… vonzódsz?... – Böki ki nagy nehezen.
- Ha ez zavar téged, alszom a kanapén mégis, inkább. – mondom ki nem válaszolva a kérdésre, ezzel mégis választ adva.
- Nem! – vág közbe azonnal. Mintha tényleg félne egyedül maradni. … Arra nem is merek gondolni, hogy esetleg az elhangzott mondatra lenne ez a válasz.
Hangosan fújom ki a levegőt, a hátamra fordulok, a kezemet felé nyújtom, érzem az ujjait, tenyerét.
Nem vagyok normális! És… most ezért… önként vezeklek… Nem hiszem el!
Arról nem is beszélve… és ha megkapom, amire annyira vágyom… akkor mi van… utána mi lesz… a családja… eleven fal fel engem…
Odafordítom a fejem, már elaludt, a kezemet még mindig szorítja.
Még jó darabig nem tudok elaludni, csak bámulom a plafont és meg se merek mozdulni.
Aztán, amikor mégis… Hajnalban arra ébredek, hogy valami puha, meleg dolog tapad a mellkasomhoz. Fél álomban kinyitom a szemem, s egyből tudatosodik bennem… Kisumi feje a mellkasomon, egyik keze görcsösen kapaszkodik a rajtam lévő pólóba, az anyag érzem átnedvesedik. Sír, álmában sír.
Óvatosan simogatni kezdem a hátát, és erre úgy látszik lassan megnyugszik, és újra mély álomba merül, ám feje még mindig a mellkasomon…
Na, ennyit az alvásról azt hiszem…
*-*
Csak felületes, egyáltalán nem pihentető alvás, amiből telefoncsörgés ébreszt.
Francba! Elátkozott szerkezet!
Ő is kinyitja a szemét mellettem, egyik kezével még mindig a pólómat szorongatja, majd amikor tudatosodik benne, azonnal visszakapja a kezét, piros arcát a takaróba temeti.
A telefon meg még mindig csörög. Felkelek, odatápászkodom.
- Tessék? – szólok bele kissé barátságtalanul.
- Tudom, hogy nálad van!... Ha egy ujjal is hozzáértél… halál fia vagy! Egy óra múlva itt legyetek… sértetlenül… különben…
Aztán a vonal megszakad.
Döbbenet… Mintha elraboltam volna… mintha nem én mentettem volna meg...
Szerkesztés Törlés
2009.05.01 16:41 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Ryu:
Egy kis pihenés munka közben… és utána sokkal jobban megy minden.
A papírok szanaszét, az íróasztal üres… illetve… most már az… eddig nem volt az… khm… hehe.
Az ajtó kint halkan csukódik. Távozott. Pedig fogadni mernék rá, nem azon az ajtón jött be. Hehe.
Na, vissza a munkához… Katsu szerint úgyis valami gond van a teljesítőképességemmel. Hát… lenne tippem kit kérdezzen meg a dologról… hehe.
*-*
Csukódik a kapu a hátam mögött. Előttem és a ház között azonban, nem a megszokott kocsi feljáró üres betonja. Fekete sportkocsi, üres.
Tehát bejutott. Heh.
Kinyitom az ajtót, kényelmesen a kanapéra helyezkedve találom, haja a szőnyeget súrolja, testén a szokásos fekete bőrcucc. Mmmrrr…
- Nahát, rosszul emlékszem… ezek szerint már adtam kulcsot neked. – Vigyorgok rá szélesen, mire már hallom is halkan morogni.
Oh… hát tudom én, hogy nem… hehe… és azt is, hogy neki ez nem akadály… hehe.
A konyhába megyek lerakom a kezemből a cuccokat a pultra, laptopot táskástól és minden mást is. A hűtőből egy üveget veszek elő. Meg sem kérdezem kér-e úgyis tudom, hogy igen.
A tőle megszokott lazasággal támasztja a pult mellett az ajtókeretet, karjai mellkasa előtt keresztben.
Megtöltök neki is egy poharat, odaviszem testemmel nyomom az övének, a hideg a poháron keresztül is éri bőrét, és az enyémet is.
- Legközelebbre már majd szerzek neked fogkefét is… vagy… inkább egy polcot szeretnél… a szekrényemben…? – vigyorgok a képébe, mire hörögve szabadul meg a pohártól, ami a konyhapulton szánkázik végig ő pedig nekem esik…
Igazán nem értem a problémáját… a ruhák olyan sérülékenyek… hehe.
Felsőjét szétrántva karmolom végig vállait, érzem, hogy immáron ingtől megszabadított felsőtestem az övének feszül ajkai, fogai nyakamon… nyakamban…
Oh, igggen…
Kezem hátán szánt végig, az övét pedig érzem a nadrágomba becsusszanni… amikor csengetnek…
Ezt nem hiszem el… Ki a fene… ilyenkor…
Hasonló gondolatok foglalkoztathatják, de azért elenged, s én úgy ahogy vagyok meztelen felsőtesttel megyek az ajtóhoz.
Taxi áll a kapu előtt, ami éppen akkor húz el, amikor az ajtóhoz érek. A csengőnél pedig… ez hihetetlen… vigyorodom el. Ráadásul egyedül… és taxival…
Semmi limuzin, meg testőrök, meg dadák hada… mi a fene… hehe.
A ruhája se olyan, mint a legutóbb. Most nem úgy néz ki, mint akit skatulyából húztak elő… hanem, egyszerűen… emberi.
Oh, az arisztokrata burok alatt nevelkedett, elkényeztetett kölyök, leereszkedik hozzám… Hehe… Valamit nagyon akarhat… ha már ide is eljött. Ráadásul… hozzá képest… ilyen állapotban.
Ilyen gondolatok futnak át agyamon, miközben beütöm a kódot, és várom, hogy elsétáljon az ajtóig, amit épp akkor nyitok ki, amikor megáll előtte.
- Jó estét Kisumi úr. – mosolygok tetettet udvariassággal. – Minek köszönhetem megtisztelő jelenlétét szerény hajlékomban? Eme… földi birodalomban…, ami korántsem akkor paradicsom, mint amihez hozzá szokhatott.
Biccentéssel köszön, én pedig félmozdulattal tessékelem beljebb. Látom, hogy szemei némileg elkerekednek, amikor meglátja a belső teret. Igen… túloztam, kissé… hehe… Nem palota, de luxus az itt is akad, azért. Hehe. Vigyorom pedig bizonyára azonnal tudtára adja, amit gondolok közben… Belépett a sárkány barlangjába… méghozzá önként. Hehe.
Csuklójánál fogva penderítem egyenesen Syd karjaiba. Odasétálok eléjük, szorosan megállok mellettük… Fél kézzel szórakozottan a hosszú haj tulajdonosát simogatva. Kettős célzattal… haha… egyrészt mert Kisumi is érzi… hogy igen nagyon rosszkor jött… másrészt… szerintem mióta ismerem nem értem ilyen óvatosan hozzá… hehe… Tudom, hogy ez fel fogja húzni… hehe.
Lenézek a széles mellkas előtt szobrozó élénken, döbbenten csillogó zöld szemekbe. Látom, hogy mellkasomat fixírozza… a különféle mintáit, amik közül egy sem tetoválás… hehe.
Látom, hogy Syd keze lendül, beletúr a hajzuhatagba maga előtt, majd alig észrevehető módon bólint. Értem… szóval… a testőreid ennyire féltenek… még le is hallgatnak… más esetben… Hehe… De, mint ahogy most semmilyen óvintézkedést nem tettél… és ők sem… hehe…
Mutatóujjamat végighúzom nyakának oldalán, majd ajkait rajzolom körbe vele, hogy aztán lefelé haladjak… felsőjén.
- Szóval… mit is szeretnél…? – suttogom pár centiről szájára.
- Ryouta… - kezdi halkan.
Szerkesztés Törlés
2009.05.01 16:40 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Ryu(2.):
Ryouta?... ejnye… villannak rá kék szemeim… Megértheti a célzást, mert azonnal változtat a hangon… Ryu… nah, így már mindjárt jobb… hehe.
- Ryu… Én csak… szeretném… Katsu… címét… - feleli elhaló hangon, éppen mikor szétnyitom felsőtestén az inget.
Oh, tehát már itt tartunk… Katsu barátom elcsavarta a fejét… Vajon akarva vagy akaratlanul? Na és vajon… miért hiszi, hogy ez engem visszatart… bármitől is… hehe.
- Oh… hát, mint látod… nincs itt… - válaszolom a gyakorlatilag be sem fejezett kérdésre, közben kezemmel végigsimítom kiszabadított felsőtestét. – De… ha már itt vagy… Szívesen látunk.
Tétova és nem is igazán fájdalmat kiváltó mozdulattal nyúl hajamba… Oh… hát… tényleg fel akarsz húzni…? Ha sértetlenül akarsz innen elmenni… én nem tenném a helyedben. Hehe.
Kitépi kezemből magát, ám pont nekiütközik a másik testnek, amiről ezek szerint elfelejtkezett.
- Én csak a címét szeretném…! Szükségem van rá… - próbálja mondani dühvel és félelemmel vegyesen reszkető hangon.
- Én…én… Egy Sheere-t nem bánthatsz… mert, azt megkeserülöd. – szűri fogai között, látom, hogy közben csuklóját a mögötte álló szorosan tartja.
Oh… tehát azt hiszed bántani akarlak… Ejnye… nem tűntél butának pedig. Hehe.
Másrészről meg…
Könnyed, ruganyos léptekkel sétálok hozzá, kezemmel emelem fel fejét, hogy szemem kontaktust teremthessen az övével.
- Ha bántani akarnálak, már megtehettem volna… többször is. – suttogom, közben folytatom az előbb megkezdett ámde félbehagyott mozdulatot. – Kicsit túlértékeled a jelentőségedet, azt hiszem… Ha akarom… olyat teszek… amit örök életedre megemlegetsz majd… és nem lesz senki, aki megvédjen… se dada, se testőrök, se anyuci… és semmilyen törvénnyel, avagy egyéb módon nem tudod majd az igazad bizonyítani… - magyarázom el neki, hogy tudhassa végre… igazán… mibe keveredett… hehe.
De mielőtt bármit is mondhatna éppen nyíló ajkait a sajátjaimmal tapasztom be. Amire viszont az ő mögötte álló halk morgását vélem felfedezni… ujjait abban a pillanatban megérzem testemhez érni.
Oh, hát ez hízelgő… elkényeztettek… hehe.
Egyik kezemmel beletúrok a hosszú tincsekbe, a másik, jóval kisebb test közben mozgolódni kezd kettőnk között, mintha öklével mellkasomat kezdené csépelni.
- Tényleg fel akarsz húzni…?... – kapom el a kezét mozdulat közben félúton. A nyomaték kedvéért ágyékomat hozzápréselem, csak hogy tudja… mire is gondoltam, pontosan. Hehe.
Kikerekedett szemekkel néz fel rám, ajkai nyílnak…
Amikor… valahol a házban megszólal a telefonom…
Micsoda kis szerencsés kölyök.
Hol is hagytam azt az elátkozott szerkezetet…? Ha elhallgatattam, kikapcsolom az biztos.
Ja igen… megvan… a pulton… a konyhaajtó mellett.
Még mindig csörög… Jé, ez Katsu! Nahát… megkérdezzem elkészültek a tervek, azért hívtál… hehe.
- Katsu… Nahát pont időben! A kis barátod annyira odáig van érted… hogy még hozzám is képes volt beállítani, miattad. Ugye… mondanom sem kell, hogy siess érte… ha sértetlenül akarod megkapni?... – mondom végül a telefonba, amikor felveszem. És azt hiszem… most felettébb kedves is vagyok.. elvégre… én is roppant jól el tudnék szórakozni vele… mint ahogy… megérkezéséig van is idő még… hehe.
A konyha ajtófélfájának dőlve hallgatom a kagyló másik felén a döbbent csendet… halk… francba szösszenettel, s közben a kettőst figyelem a bejárat és a nappali között.
A vonal megszakad… Szóval a megmentőd ezúttal is meg fog érkezni, hogy visszadugjon abba az undorítóan steril világba, ahonnan jöttél.
Micsoda szerencse az neked, hogy Katsu régi barátom… Ezzel… hogy láthatóan odáig vagy érte… sok mindentől kíméled meg magad. Hehe. Mindenki más esetében… mire ideérne… kipróbálnám az ajándékot… hogy úgy mondjam… hehe.
Így viszont… csak szórakozunk… egy kicsit… hehe.
- Nos… hol is tartottunk…? – mondom mosolyogva, egyenesen a zöld szemekbe nézve, közben pedig látványosan hatástalanítom a mobilt és visszateszem, ahonnan előszedtem.
Karját megfogva penderítem a nappaliba.
- Ja igen… kerülj beljebb… - mosolygok rá, látom rajta, hogy egyre jobban kétségbeesik.
Valósággal átesik a küszöbön, bizonytalan léptekkel eltántorog a kanapé támlájáig, abban kapaszkodik meg.
Megvaaagy… vigyorodom el magam, megnyalogatva ajkaimat, ugyanakkor megérzek egy izmos és kemény testet a sajátomhoz hátulról préselődni.
Tudom, hogy te is itt vagy… hidd el… nem felejtkeztem el rólad… hehe.
Hátrafordítom a fejem, ajkai hihetetlenül vad csókkal zárják le az enyémeket. Ha nem ismerném, azt hinném… hehe…
Kisumi időközben szökni próbál, de a két test pont elfoglalja az egyetlen számára használható kijáratot. Syd hátáról pattan vissza, s elterül a szőnyegen.
Oh… milyen kedves… ki is van terítve… hehe.
Szerkesztés Törlés
2009.05.01 16:39 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Ryu(3.):
Fölé mászom, fél térdre ereszkedve, nyitott felsőjébe kapaszkodva rántom magamhoz, nyelvem durván szétfeszíti ajkait… felsőtestem az övének nyomódik… ugyanakkor a hátam mögött szorosan… érzem… a játék harmadik szereplőjének ujjait… kezét…
Oh… Katsu… remélem… nagyon sietsz… a kis barátodért… különben… széttépem.
Testem a hátam mögött lévő testhez dörgölöm, elégedetten hallgatom fülembe fojtott morgását, ujjaim laza mozdulattal szántják végig az előttem fekvő testen, mellbimbója körül körözve…
Érzem, hogy közben ő sem tétlenkedik… haja vállamra hullik, fogait érzem kulcscsontom felett, az alattam elterülő egyre nagyobb kortyokban nyeli a levegőt, szemei lassan már nem tudnak tovább tágulni… a félelemtől és döbbenettől.
Előrehajolok, nyakát veszem célba, de csak annyira harapom meg, hogy ne maradjon nyoma… Egyik kezemmel megtámaszkodom feje mellett, míg a másikkal hátranyúlok, és pont el is érek vele… valamit. Hehe.
Két kis kéz feszül mellkasomnak, a zöld szemek tulajdonosa fél… és dühös…
Hát nem értette meg… ezek szerint… Hogy ezzel a módszerrel… nem a megfelelő úton jár…
De eddigi életem során egyetlen tartósnak mondható partnerem, mintha csak megérezte volna mire gondolok… hátulról nyúl nadrágomhoz, kéthatározott mozdulattal ránt ki belőle, hogy immár csak egy szál alsóban préselhessem altestem az alattam remegőjéhez.
- Nem fogom hagyni, hogy megerőszakolj… vadállat!... – sziszegi nekem, majd döbbenete visszatér, amikor nevetni kezdek.
Hmmm… szórakoztató… igazán…
- Ki mondta, hogy megteszem…? Na és... ha már itt tartunk… ki mondta, hogy erőszak lenne…? – ülök a sarkaimra, de közben nem eresztem feküdjön csak alattam… hehe.
A mögöttem lévő Syd úgy látszik közvetlenül nem szándékozik részt venni a mókában, de lehetővé teszi, hogy én viszont szabadon garázdálkodhassam… ugyanakkor ő is elfoglalja magát… az én testemmel… hehe.
Ezt nézve pedig az alattam fekvő rémülettől reszkető test… Igen… látom ám… a szemed csillogását… nem tagadhatod le… nem titkolhatod el…
Fél kézzel nyúlok ismét hozzá… méghozzá egyenesen ágyékához… jelezve, hogy tudom… a titkot, amit minden bizonnyal szeretne megtartani… hehe.
Kulcscsontján ível nyelvem végig, majd halkan fülébe suttogom.
- Nem tudod eltitkolni… le sem tagadhatod… - s végignyalom fülkagylóját is… kezem pedig altestét, egyik combját simogatja… fel-le… Hátamat hosszú hajtincsek söprik végig…
Felsőtestétől elszakadva szétfeszítem lábait, vigyorogva húzom le sliccét, ágyékát végigsimítva nézek rajta végig…
Amikor érzem… a két test közé szorulva is… a hideg levegő beáramlását… Majd lépteket.
- Elég legyen. – toppan be közénk a nappaliba.
Elengedem a nadrágját, amiből épp kibontottam volna.
Ejnye… a régi szép idők emlékére… hehe.
- Hagytunk neked is belőle. – vigyorgok rá szemtelenül, kezem még mindig Kisumi combján, ugyanakkor az ő keze már a csuklóján van már.
Olyan dühvel szikráznak rám szemei… amit tőle… csak nagyon kevés esetben láttam, eddig. Hiszen úgyis tudja… eléggé ismer… hehe.
- Mondtam, hogy gyere érte… időben… - folytatom, mintha valóban csak beszélgetni akarnék.
- Épp időben vagyok, amint látom. – szűri válaszképpen a fogai között.
Kisumi hozzáfut, elbújik a háta mögött, bizonyára öltözködni kezd. Kár… hidd el Katsunak is jobban tetszenél így. Hehe.
A tulajdonát féltő állatok szoktak így nézni… ahogy most ő teszi. Rekeszizmomat tornáztatja csak vele, alig bírom visszafojtani a kitörni készülő nevetésemet.
Nem szól… anélkül akarnak távozni… Nahát… szabad ilyet…? Hehe.
- Jó szórakozást! – szólk utánuk, mielőtt becsukódna az ajtó mögöttük. Majd visszafordulok a nappaliba…
- Nos… hol is tartottunk…?... – mintha csak elfelejtettem volna… és nem is lett volna ez a kis közjáték.
Katsu remélem elmondja neki… hogy mennyire gyengéd és figyelmes voltam… ezúttal vele… Ha legközelebb találkozunk… nem biztos, hogy megússza… ennyivel… hehe.
Szerkesztés Törlés
2009.05.01 16:38 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Katsu:
Felérek a hosszú lépcsősoron, mosolya ragyogó és széles, a viszontlátás őszinte boldogsága sugárzik belőle.
Mielőtt még kezet tudnék nyújtani vagy valahogy máshogy köszönteni rögtön közelebb jön és öleléssel üdvözöl.
A meglepődéstől kissé kikerekednek a szemeim, de mosoly fut szét arcomon. Örülök, hogy ennyire örülsz a viszontlátásnak.
Beszélgetve megyünk a lakrészébe, ahol egy íróasztal mögé telepedve mutatom meg neki, az immár teljesen elkészült és jóváhagyott belső terveket, készségesen, mosolyogva magyarázok neki. Külön élvezem, hogy nem húzódik el akkor sem, ha testem egészen közel kerül az övéhez.
Jó házigazdaként érdeklődi meg, hogy kérek-e valamit, amit mosolyogva hárítok el.
Naná, hogy kérek… téged… ezen az asztalon pont meg is felelne. Hehe. De ne szaladjunk ennyire előre… majd, lesz erre is alkalom… Mosolygok rá rendületlenül.
De nem éri be ennyivel, meghív ebédre, és hiába utasítom el, nem fogadja el a nemleges választ.
- Ugyan, nem kell… - tiltakozom ismételten.
- Kérem. – mosolyog rám nagyra nőtt szemekkel.
Na, jó… meggyőztél.
Az étkezőbe vezet le, ahol megvárjuk amíg terítenek, közben most már az üzletet félretéve beszélgetünk… mindenféléről. Mosolyog, nevet, értékeli a poénokat, nem néz hülyének. Kifejezetten tetszik… már a beszélgetés is vele.
Ebéd után viszont nem fogadhatok el semmilyen újabb felkérést, tengernyi munka vár még, sajnos.
Egészen a kapuig kísér, majd aztán amikor gondolataimat összeszedve akarnék tőle illedelmes emberhez illő búcsút venni, behajol a nyitott kocsiablakon puszit nyom az arcomra, megint csak szélesen mosolyogva néz rám.
Döbbenten nézek rá, mire elpirul és egy kicsivel félénkebben viszonozza pillantásomat, majd integet is, ahogy kihajtok a kocsival a hatalmas kapun.
Mosolyom egyre kiszélesedik… örülök, hogy ilyen hatással vagyok rá… majd megtudja, hogy ő is rám…
*-*
Munka, munka, munka. Olyan sok új megbízás van, hogy egy részét kénytelen vagyok haza is vinni, hogy tovább dolgozzak rajtuk. Arról nem is beszélve, hogy határidős munkánk van Ryu most adta át a terveket, amiknek a belső részét be kell fejeznem és aztán minél előbb eljuttatni hozzá, hogy az ügyféllel minél hamarabb tudják a tervek után a készítést is jóváhagyatni és kezdeni az építkezést.
Jajj, pedig sokkal jobb ötleteim is lennének az esti programra nézve… mondjuk Kisumival, fut át agyamon a gondolat, ami megmosolyogtat. Ryu remélem nem ijesztette el teljesen.
Na, és ha már úgyis nála kötöttek ki a gondolataim…
Elveszem a telefonomat, a memóriából rutinosan választom ki a számot, tárcsázok.
Kicseng, de elég sokáig csörög. Ezek szerint megint nem munkával van elfoglalva.
Aminek… mint barát örülök is. Azt azonban elfelejtheti, hogy kézbesítem neki személyesen a most elkészült terveket, ha most éppen nyakig van… valaki másban.
Végre megszólal a vonal túlsó végén.
- Katsu… Nahát pont időben! A kis barátod annyira odáig van érted… hogy még hozzám is képes volt beállítani, miattad. Ugye… mondanom sem kell, hogy siess érte… ha sértetlenül akarod megkapni?... – duruzsolja a szokásosnál mélyebb hangon, amiből rögtön ki tudom következtetni.
Ez két dolgot jelent. Hogy Kisumi ott van… de azt meg is mondta. Másrészt… Éppen rosszkor állított be… vagyis… Ryu egyébként sem volt egyedül… ami azt jelenti…
Jajj, istenem…
Azt jelenti…, ha azzal a férfival van, aki az irodába is beállított hozzá…
Akkor… Ezek szétszedik élve… és Ryut ismerve… még élvezné is.
Idegesen dobom le a telefont magam elé az asztalra, a kocsi kulcsokkal és a lakáskulccsal száguldok le a garázsba. Olyan gyorsan hajtok a házához, hogy magam is csodálkozom, miért nem állított meg egyetlen rendőr sem. Na és ha megtette volna… ugyan mit mondok… bejelentem az erőszakot… vagy… nem megy azért olyan messzire…?
Az a legrosszabb… hiába ismerem már olyan régóta… fogalmam sincs mire számíthatok, amikor megérkezem.
*-*
Régi ismeretségünkre való tekintettel kulcsom van a házához és a kapu kódját is tudom. A legutóbbi felújítás következtében amúgy is sokat jártam itt mostanában. Felújítás… Az is éppen a fékezhetetlensége miatt vált olyan nagyon szükségessé.
Az ajtót kinyitva aztán nagyon nem is kell messzire mennem egyből meglátom a furcsa csoportosulást a nappaliban a vastag szőnyegen.
Kisumi halk hangjait hallom… de mégsem sírásét… remélem nem érkeztem túl későn…
- Elég legyen. – toppan be közéjük, Kisumi csuklójára fonódnak ujjaim, amit a számomra idegen hihetetlenül hosszú hajjal rendelkező pasi szorít félelmetesen erősen.
Dühösen villannak rám átlátszónak tűnő szemei. Ryu pillantása ugyanez, csak sötétkékben. Tudom, éppen eleget láttam már. Valamikor… amikor engem is el tudott szédíteni…
Valamikor… azóta változtak a dolgok… Jócskán méghozzá.
- Hagytunk neked is belőle. – vigyorog rám, keze azonban továbbra is Kisumi combján.
- Mondtam, hogy gyere érte… időben… - folytatja társalgási stílusban vállrándítással egybekötve.
- Épp időben vagyok itt, amint látom. – felelem tömören, és legalább amíg rám figyelnek, addig Kisumi kimászik közülük, a hátam mögé szalad, érzem testét szorosan az enyém mögött, valósággal hozzám tapadva.
Hátranyúlok fél kézzel, érzem karjainak mozgolódását, bizonyára a ruháit szedi rendbe éppen.
Pillanatra átfut az agyamon… ha olyan humorérzékkel rendelkeznék, amilyen neki van, akkor most távoztamban odavetném, hogy jó szórakozást… a tervek a kértnek megfelelően készen vannak.
De nem játszom azokkal az eszközökkel, mint ő, így elfordulok tőlük… Brrr… látni sem akarom, még kevésbé tudni, hogy mit művelnek.
Egyikükön sincs több egy boxernél, és a hófehér bőrfelületeken az a rengeteg változó alakú és színű folt…
Semmit nem változott, ezek szerint.
Bár… ez azért mégsem szép tőlem. Igenis volt idő, amikor tevékenyen részt vettem volna ebben a játékban. Aztán pedig… nem… hiba volt érzelmeket belekeverni ebbe a dologba, már akkor is… Soha nem szabad megtudnia.
- Jó szórakozást! – kiáltja utánunk, mielőtt becsukom a bejárati ajtót.
Na… honnan tudtam, hogy nem fogja kibírni beszólás nélkül…
Amikor az ajtó becsukódik alig lépek kettőt, karjait nyakam köré fonva borul a mellkasomra, és hangosan sírni kezd.
Teste teljesen az enyémhez préselődik, minden remegő porcikáját érzem…
Egyúttal érzem azt is… a durvaságon túl, azért egy valamit sikerült elérniük… Ötlik eszembe a gondolat, ahogy alteste nekem nyomódik, és megérzem…
Jajj, te jó ég… Fújom ki hangosan a levegőt, egyik karommal átölelem, hátát kezdem simogatni, míg a másik kezem ujjai haját fésülik.
Jesszus… magamat keverem egyre jobban bele… Vajon van annyi hidegvérem, hogy folytassam, amit eddig… elkezdtem…?
Szerkesztés Törlés
2009.04.28 10:08 Idézet Válasz Moderálás
Ai-chan
Kisumi: (2)
Elkerekedett szemekkel néz, s én pirulva mosolygok rá, majd intek neki még, mikor már a kocsiban van. Remélem, nem utoljára látom...
***
Anya szobájába kopogok, majd belépek. Hirtelen koppan egy váza a fejem mellett. Döbbenten nézem kisírt szemeit.
- Takarodj! Megölted, megölted, megölted! Elvetted tőlem! Hogy merted?! GYILKOS! - ordít arcomba, majd én csak arra eszmélek fel, hogy egy testőr kivonszol, míg anyámat egy orvos fekteti vissza az ágyába.
Ágyamon ülve nézek mereven magam elé. Dülöngélek előre-hátra. Olyan jól indult a nap... erre meg...?
Szobám ajtaján dübörögnek a testőrök. Azzal fenyegetőznek, berobbantják. Tudom, hogy meg merik tenni, de nem érdekel. Kinyitva az ablakot, mászok ki óvatosan. Megkeresem Katsut... de hol találom meg? A szerződésen csak Ryouta címe volt... sebaj. Elmegyek hozzá, és remélem eléggé el lesz foglalva ahhoz, hogy csak kinyögje a címet, és el is engedjen.
Szerkesztés Törlés
2009.04.28 10:06 Idézet Válasz Moderálás
Ai-chan
Kisumi:
Csak arra eszmélek fel, hogy kezem elkapva végigsimítja nyelvével a véres felületet. M-mi?! Hogy merészeli ezt megcsinálni? M-mint valami mesében... a herceg, és...
Akaratlanul is mély pír költözik arcomra. Magamban kezdek imádkozni felmenőimhez. Valaki hallgasson meg, és szabadítson meg tőle! Biztosan találunk jobb építészt...
Karom megfogva ránt magához és én izmos felsőtestének csapódok. Gyorsan veszem a levegőt, úgy nézem őt kikerekedett szemekkel.
E-engedj el...! Próbálok egy hosszas szemkontaktussal hatni rá, ám meg se rezzen. Nem értem... Megfogja kezem, s én remegve igyekszem nem összeesni. Fejem akaratlanul is hátrahanyatlik, s szemeimmel méregetem óvatosan. Csak ennél közelebb ne jöjjön...
Megnyalintja szám, mire vissza kell fogjak egy sikolyt. Ilyet nőkkel tesznek a férfiak... nem vagyok lány! Ajkaim között rést nyitok, hogy leállítsam, de már meg is érzem szájpadlásomon nyelvét. Érzem véremnek ízét... fúj... mikor végre elenged, s én a velem egy szintben lévő mellkast látom csak, észreveszem, alatta kutakodó kezeim, s kinyílt ing alatt pillantok meg különböző méretű lilás foltokat. Uhh-uhnn!
Ijedten ugrok hátra. Ki ez?! Mert, hogy biztosan nem az én társadalmi formám, az 100%! Kezeim mellkasom előtt vonom össze. Menjen már el...
Hatalmas vigyorral méreget,mire kezeim ökölbe szorulnak. Hogy meri?!
Ismét felém lép, mire térdeim vadul kezdenek remegni. Ne... menj innét! Mosolyog, arckifejezése vonzza szemeim. Olyan gyönyörű férfi... de mi történt a személyiségével? Tényleg ilyen lenne?
- A viszont látásra... holnap... a megbeszéltek szerint. - köszön el, s már sarkon is fordul. Nos, ennyit az olyan alapvető udvariasságokról, hogy kikísérem.
Nem is baj... cseppet sem bánom...
Uhhmm!
Istenem, nagyon rosszul vagyok... mintha kis pillangók repkednének a gyomromban, nhh... Megyek is, hogy kérjek valami gyógyszert...
***
A folyosón lépkedek elszántan. Sheere vagyok. És egy ilyen félresikerült ember miatt nem fogok megfutamodni... és anyámnak sem akarok aggodalmat okozni. Egyedül megyek. Egy mély levegő, s megyek is a szobámba. Majd holnap... gondolkodok még, hogy egyedül, milyen intézkedéseket, végezhetek el. Egyelőre viszont... fürdés.
Belépve a fürdőbe, egy fáradt sóhajjal veszem le kimonóm, minek selyem szálai simogatják bőröm. Meztelen testtel ülök be a kádba. A víz pont jó meleg, és a tusfürdő mellett még rózsaszirmokat is helyeztek bele a szolgák. Vízililiom is úszik a tetején. Elbűvölő látvány minden este... sajnos most nem tudok erre túlzottan figyelni.
A vízbe merülve mélázgatok. Nyakam kicsit megmasszírozom, ezáltal egy minimális szinten, de ellazulok. Mmm... végre egy kis nyugalom...
Egy sikoly hagyja el a szám, ahogy valaki szinte betöri ajtóm. Zihálva áll meg egyik testőröm, s karom elkapva ránt ki a vízből, majd egy köntössel bebugyolálva kezd vonszolni.
- Engedj azonnal el Tori! Hogy merészeled?! - kezdek bele, de mire akár felócsulhatnék, már be is vág egy sötét ablakú limuzinba, s voki-tokijába kezd beszélni.
- Az úrfi biztonságban! Ti szóljatok az orvosnak, hogy Ayani úrnőnek vagy nyugtatót adjanak, vagy altatót, de állítsa valahogy le! Addig is Kisumi úr majd alszik a család egyik messzebb lévő birtokán! Remegve ülök, s a bőrülést markolászva szorítom össze szemeim. Nem értem... miért én? Miért velem történik mindig ez?
***
Este, indulás előtt egy hosszú vitám volt a testőrséggel... nem akartak elengedni egyedül. Ahogy mostanában még a mosdóba is elkísértek... Végül sikerült dűlőre jutni, és bepoloskáztak... a hajamba van ragasztva egy kis mikrofon, így mindent hallani fognak...
De legalább nem lesznek ott közvetlenül mellettem. Az zavaró és gyáva is lenne... rólam gondolnák... hogy egy ijedős kis kölyök vagyok...
Pedig nem! Távol áll ez a valóságtól!
Kiszállva az autóból emelt fővel igyekszem kilépni, mikor kinyitják nekem az ajtót. Direkt nem akartam magamra felhívni a figyelmet. Ezzel a pólóval mindenem takarásba taszítom.
Köszönünk egymásnak, s a kocsi elindul. Nem megy messzire... tudom. Ha valami baj van, olyat hallanak, amit nem kéne, azonnal közbelépnek...
- A tervek odafenn megtekinthetőek. - mondja egész halkan, majd mikor beszállunk a liftet, minél távolabb húzódok testétől. Elém lép. Szemeibe nézve mélyülök el tekintetében. Megfogja csuklóm, mire csak mereven tudok szemébe nézni. Már... olyan közel vannak ajkai, hogy majdnem súrolja enyim... nhh!
- Megérkeztünk... - susogja, s lehelete szám csiklandozza.
Anya, most csak miattad nem hagyom itt ezt az egészet... túlzottan szeretlek.
Mikor kilépünk, megkönnyebbült sóhajt iktatok, mire rám villannak szemei. Pirulva fordulok el. Remélem csak egy-két percet kell itt maradnom, és már mehetek is.
Magyarázni kezd a tervekről, majd felmerülő kérdéseimre is udvariasan válaszol. Megtudom, hogy a belső tér terveit még nem készítette el teljesen a kollégája, de a számítógépen megtekinthetem, egészen nyugodtan.
Kedvesen érdeklődik, iszom-e valamit, de én nemmel válaszolok. Még csak az hiányzik... nem akarok mást, csak végre elmenni innen, és aludni...
- Készítettem egy példányt, amit elvihetsz édesanyádnak, hogy megbizonyosodhasson róla, minden az elképzeléseinek megfelelően készül el. Az irodában van… máris kihozom. - mondja.
Végre...! Huhh...
Csak azt nem tudom, hogyha a testőrök anyám közelébe sem engednek, akkor hogy adom át anyának? Postázom? Pff... remélem hamar végetér ez az állapot...
Felállok és egyenes testtartással maradok egy helyen. Mikor beér, rám emeli íriszeit, és átadja a tervet. Gyerünk már... egy Üdv', és én már megyek is...
Elém áll, mire halkan zihálni kezdek. Érzem testének melegét...
Az asztalra dobja a papírokat és arcom ujjai közé fogva fordít maga felé, mikor zavartan tekinteném a padlót. Pirulva nézem elégedett mosolyát. Neh... Nyelvével érinti először felső, majd alsó ajkam, mire én idejten kapkodom a levegőt. Hiba... máris vad, nyelves csókot ad... Alsótestével simul hozzám, s karom megfogva dönt az asztalra. Fülkagylóm nyalintja végig, mire összeszorítom a szemem.
Ne... csak ezt ne! Istenem... Miért nem jönnek már az őrök?! Felsőm széthúzza. Az anyag enyhén megszakad erős kezei által.
- Nahát, nahát… mindjárt féltékeny leszek… avagy kevés vagyok, ezért nézel más szórakozás után? - kérdi egy számomra idegen hang. Minden bizonnyal nem nekem regélt a mélységes hang gazdája...
- Igazából egy közös szórakozásra gondoltam... - jelenti ki. Hogyan?! Szemem az ajtóban álló személyre villan. Bőrruha van rajta és lábait keresztbe téve áll magabiztosan. Elém áll az idegen és kék szemei rám villannak. Ne... mit akar?!
Kettőjük közé lök, s a Ryuotán lévő inget szinte szétszaggatja. Én.. én nem ide tartozom! El akarok tűnni!
Sóhaj szakad fel a mély hangú ajkai közül, s Ryouta kemény erekcióját érzem már csak. Nh?! Szívogatni kezdi nyakam, végigsiklik alulról felfele. Hirtelen a padlón koppanok. Elkerekedett szemekkel nézem őket. Hogy keveredhettem ilyesmibe?!
- Katsu! - kiáltja Ryu... Ryu?! Mióta hívom így? Maximum Ryouta... huh. - Vidd haza kérlek.. - szól valakinek, ám én csak ülök egy helyben, szinte sokkosan. M... miért én? Valaki felnyalábol, és kivisz az irodából...
Nemsoká elenged a személy, mire én ráemelem tekintetem. Ruhám gombjait kezdi helyrehozni, viszonylagosan jobb megjelenést adva...
- Kö-köszönöm a segítséged... - susogok, s ahogyan az illem követeli, enyhe mosolyt villantok.
- Te bizonyára Kisumi vagy, édesanyád megbízásából voltál nálunk. - mondja halkan. Susogó hangja jól esik fülemnek. Bólintok, hogy kapjon valamiféle reakciót. - Katsu vagyok, én csinálom a belső építészeti munkát, nektek is… többek között. Ugye nem sérültél meg?
Megrázom fejem, és mélyeket lélegezve fogom vissza a keserves zokogást. Még nincs itt az ideje... majd...
- Egy gombom hiányzik, mindössze... - szedem össze magam.
A liftbe érve kezdem egyszer hol a plafont, hol a falakat nézni. Nem akarok a tekintetével találkozni... mert... mintha olvasna bennük...
Mikor kiérünk az épületből, lehunyom a szemeim. Jó a csend... meg kéne köszönnöm... hogy nem szól... ez most a legnagyobb segítség...
- Nem kell fáradjon, az autó már itt van értem. - még szép... de feljönni már nem tudtak volna...
- Holnap délután elviszem az elkészült terveket a belső térről. - m-mi? - Nem, ő nem lesz velem. - közli.
Mosolyogva nyújtok neki kezet.
- Örülök, hogy megismerhettem. Sajnálom, hogy pont ilyen körülmények között kellett megtörténjen. - nézek rá hálával a szememben. Valahogy majd visszaadom a "kölcsönt". Majd üzentetek neki... vagy ha jön, majd megbeszélem vele...
Intek neki, mielőtt beszállnék a limuzinba. Érzem magamon a testőrök, s dadáim tekintetét.
Kezem ökölbe szorulva nézek rájuk, s ordítva kezdeném őket kioktatni, de hamar lecsúszok a székről és keserves sírásba kezdek. Érzem magamon a szánakozó tekinteteket. Neh...
***
A kocsi egyenesen hazavitt. Végre. Összeszedve magam, indultam a szobámba. Most alszom, majd holnap tájékoztatom édesanyám... igen, így lesz a legjobb.
***
Mikor kinyitom szemeim, s megpillantom az órám, döbbentem veszem észre, hogy dél múlt. Miután megebédelek, pont, hogy jön is majd... öhm... hogy is hívták? Oh, megvan, Katsu. Felállok, hogy lemehessek az ebédlőbe. Eszek valamit, majd utánaolvasgatok a jogoknak... még inkább érdekel.
Mielőtt bármit tehetnék, egy tálcát már be is hozza egy szolga. Morogva veszem tudomásul. Lerakja én pedig, halkan megköszönve veszem elő könyvem, s lapozgatni kezdem.
- Uram, a belsőépítész megérkezett. - mondja nyugodtan a szolga. Oh... akkor a szórakozás marad későbbre!
Egy intéssel küldöm el, majd gyorsan felöltözve ülök le dolgozóasztalomhoz. Nekem is van, elvégre majdnem annyi papírmunkát végzek, mint édesanyám. Ha nem többet... neki manapság nem nagyon van ilyesmire sem idegzete, se ereje, Átnézem a papírokat, majd felpattanva sietek ki. Hamarosan már a lépcsősor tetején vagyok.
Megpillantom, s azonnal egy hatalmas mosollyal üdvözlöm.
Felér és én kedvesem ölelem meg. Pont, ahogyan a dadáim szoktam. Nálam ez azt jelenti, kedvelem és bízom benne. Döbbenten néz, majd elmosolyodik.
Erre megkönnyebbülök. Féltem, hogy félreéri... azaz... illetve... hmm.
Könnyed beszélgetést folytatva megyünk be a szobámba, s leülve az íróasztalhoz, kezd el magyarázni. Megérdeklődöm, kér-e valamit. Hozzáteszem, hogy épp ebédre készültem. Megkérdezem, csatlakozik-e.
- Ugyan, nem kell... - mosolyog, de én tényleg szeretném, hogy jöjjön.
- Kérem. - csillog szemem rá nézve.
Ellágyulva mond igent, s én megnyomva egy gombot hívok egy szolgát. Megkérem, hogy tálaljon ebédhez az ebédlőben.
Különösen hangsúlyozom az ebédlő szót. Nem szeretem, ha így körbeugrálnak...
Kellemesen eltársalogva megyünk le az étkezőbe, majd leülünk, és várva az ételt beszélgetünk tovább. Jó társaság, tényleg. Intelligens, vicces, de ugyanakkor tapintatos.
Az ebéd hamar elment, neki pedig lassan mennie kellett. A kapuhoz kikísérem, s ráragyogva tekintetemmel puszilom meg arcát. Nagyon jó volt mellette... és meg akarom köszönni. Így talán könnyebb... talán megérti.
Elkerekedett szemekkel néz, s én pirulva mosolygok rá, majd intek neki még, mikor már a kocsiban van. Remélem, nem utoljára látom...
***
<
Szerkesztés Törlés
2009.04.28 10:01 Idézet Válasz Moderálás
Ai-chan
Ayani:
- Nem, nem, nem!
- De, te is tudod... hisz' mindig is őt szerette jobban... ki tudja...? Talán még viszonyuk is volt...
- NEM!
- De, és ne tagadd. Ő volt... a fiad... megölte! Ő kergette a halálba a férjed, hehehehe. Jajj, de szép az élet, lálálá!
Felsikoltok másik két énem vitájára. Csak ezt ne! A fiam... bántani akarják! Mikor elkapják a karom, én felordítva rázom le magamról. Ne, ki fog szabadulni...
- Eressz! - zengek és felpofozva a testőrt akarok elidulni Kisumi szobája felé. Megölte... a férjem... az ÉN férjem! Aki az enyim volt... még most is az! Nem adom...
'Ha megölöd a túlvilágon ő kaparintja meg először!' - okoskodik másik felem.
- Hehehe, nem baj, én is megyek utána... - mondom ki hangosan és egy nagy konyhakéssel indulok, hogy megölhessem. Vége... ki fogom nyírni, hehehe.
***
- Elvitték a tetsőtök...
- Igen!
- Sebaj, úgy is vissza kell jönnie... és akkor elkapjuk, hehehehe.
Elnehezedve ájulok el. Öntudatlan állapotba kerültem...
***
Felkelve látom meg, hogy ki vannak kötözve a kezem. Hogy?! Miért?!
- Úrnő... - szólal meg halkan a legbefolyásosabb emberem. - Kikötöztük...
- Észevettem... - morgok.
- Mert...
- Mert?! - tajtékzok.
- Mert meg bakarta ölni Kisumi úrfit. Az úrfi pedig, megszökött. Azóta sem tudjuk, hol lehet...
Arca fokozatosan nyeri vissza arcszínét, ahogy elengedem, mély sóhaj kíséretében próbálja összeszedni magát, több-kevesebb sikerrel.
Körülöttünk a teremben, mostanra mindenki minket néz, halk sutyorgások mögött kommentálják az előbb lezajlottakat, és minden bizonnyal botrányosnak ítélt viselkedésemet.
Oh, pedig… ha tudnátok… haha.
- Kér valamit? Vagy esetleg körbevezessem az udvarunkon? – visszanyerte önuralmát úgy érdeklődik, mintha az előbb csak az időjárásról társalogtunk volna.
Kert? Hát magad ajánlod fel? Nem lehetsz ennyire… vagy mégis?... Hehe… meglátjuk.
- A sétát választanám. – vigyorgok rá szemtelenül, mire azonnal elkapja a tekintetét rólam, a hátunk mögött pedig újrakezdődik a suttogás.
Féltitek? Hehe… jól teszitek.
Mosolyom nem hervad le arcomról, ahogy lépkedek mögötte, amikor ajtón kívülre érünk, ahol már csak ketten vagyunk, pillanatra meg is állok és visszanézek, vigyort villantok feléjük. A soha viszont nem látásra… unalmas népség.
A rózsalugasban áll meg, leguggol az egyik illatozó virághoz, behunyt szemmel élvezi az illatát, majd amikor egy méhecskét vesz észre elkapja a kezét, de nem elég óvatos, úgyhogy felsérti a bőrét egy tüske a rózsa szárán. Ennek nyomán pedig sötéten vöröslő csepp jelenik meg ujjbegyén.
Oh, vér… Mmm… Most tényleg… nem direkt csinálod? Hát akkor… fogalmad sincs mibe keveredtél… hehe.
Villámgyorsan kapom el a kezét, ujja olyan gyorsan éri el ajkaimat, hogy csak akkor veszi észre, amikor már nyelvemmel sikerült megtisztítanom a vértől.
Mmm… fel akarsz húzni…? Jut eszembe, azonban amikor a szemébe nézek és abban rettegést vélek felfedezni, ráébredek, hogy… valóban fogalma sincs a dolgokról. Csodálatosan felépített, gondosan, burokkal körülvett világába most törtem be, és épp készülök darabokra szaggatni mindent. Oh… ígéretes… élvezetes. Hehe.
Ijedtsége annyira elborítja tudatát, hogy akármit tehetnék. Sötét van, a rózsalugas elég magas, és végül is úgyis mindegy, egyedül vagyunk a kertben, nincs itt senki rajtunk kívül…
A másodpercek tört része alatt kapom el karját és teste már csapódik is mellkasomnak. Nagyra nőtt szemekkel néz, ijedt tekintetét az enyémbe fúrva.
Hehe… nem rossz próbálkozás… csak kár, hogy hiába… nem hatsz meg vele, egyáltalán.
Kezeimet az övére téve teszem mellkasára, és mivel jóval kisebb az én kezemnél, prímán érzem izmainak finom remegését. Feje hátrabillen, nekiütődik vállamnak smaragd színű szemei úgy fürkészik arcomat, mintha én lennék a farkas, ami most bújt elő a bokor mögül és megtalálta a számára megfelelő áldozatot.
Nos… nem is tévedsz… hehe.
Nyelvemen még az ő vérének izével hajolok ajkaira. Tudatlanságát, és ártatlanságát kihasználva tiltakozásra nyíló szájával csak azt éri el, hogy immár nyugodtan bebarangolhatom minden szegletét. Puha, meleg és illatos… finom.
Ajkaim akkor szakadnak el tőle, amikor megérzem kezének önálló mozgását felsőtestemen. Valószínűleg véletlenül jutnak ujjai ingem alá, de mosolyom azonnal vigyorrá szélesedik, ahogy a gombok elszabadulnak és látni engedik számára felsőtestem egy részét, kisebb nagyobb, halványuló és sötét foltokkal tarkítva.
Elképesztő árnyalatot vesz fel arca, ahogy meglátja… aztán észbe kap, és rögtön vagy egy kartávolságnyira ugrik tőlem, karjait maga előtt fonja össze.
Üdvözöllek a világomban… hehe, mosolyom vigyorrá szélesedik.
Fél lépést előre lépek, újra felveszem vele a szemkontaktust, rámosolygok, és neki ennyi elég is, nem tudja visszafogni a remegést, de nem tudja szemeit elszakítani tőlem.
- A viszont látásra… holnap… a megbeszéltek szerint. – búcsúzom és még mielőtt bármit tehetne vagy mondhatna én már megyek is.
Szaladsz vissza anyukához… vagy testőrrel jössz holnap este… esetleg egyik sem?
Hehe.
Anyád egészen biztosan elmondja, ha rákérdezel… a sok unalmas, pénzéhes sznob közt én kifejezetten üde színfoltnak számítok… na és keresve se találna az ő nagyszabású terveihez nálam jobb szakembert. Vagyis… akármennyire szeretnél, nem tudsz megfutamodni. Hehe.
*-*
Másnap este a közeli étteremből sétálok vissza az irodába, amikor pont a kapu előtt, elsötétített üvegű limuzin áll meg, a sofőr kiszáll, a hátsó ajtóhoz sétál, ahonnan pedig ki száll ki…
Nahát… Egyedül, jöttél?...
A sofőr becsukja az ajtót, visszaszáll majd a kocsi elgördül.
Hosszú nyakú felső van rajta, aminek az ujja is hosszú, eltakarva ezzel mindent.
Ejnye… Felhívás keringőre? Hehe.
Mereven néz a szemembe, tartózkodása mögött azonban én észreveszem a kétségbeesett próbálkozást… hogy úgy tegyen… mintha semmi nem történt volna előző este.
Nahát… csak azt ne mond, hogy rosszul esett… magadnak feleslegesen hazudnál, nekem pedig úgysincs értelme.
Se testőr, se dada? Magadtól jöttél rá vagy anyád segített? Üzleti tárgyalásra nem illene egyik sem, valóban. Hehe.
Kölcsönös udvarias köszönés után, befelé terelem az épületbe.
- A tervek odafenn megtekinthetőek. – magyarázom halkan, miközben beszállunk a liftbe és a megfelelő gomb megnyomása után elindul a szerkezet.
A lift legtávolabbi sarkába húzódik előlem, amire muszáj nevetéssel reagálnom.
Azt hiszed, hogy itt…? Hehe… na és… ha igen… szerinted ezzel elérsz bármit is?... Hehe.
Közelebb megyek hozzá… még közelebb… amikor már nem tud hova menekülni, felnéz a szemembe.
Hello… üdv újra a világomban. Hehe.
Arcom közelít az övéhez, most már ha akarna se tudna menekülni. Csuklójára tekerednek ujjaim. Centikről nézem megszeppent arcát, érzem hajának illatát, parfümjét.
Szája alig egy centire lehet az enyémtől. Ez alatt a pár pillanat alatt is teljesen cserepesre száradtak ajkai, mégsem csókolom meg… neeehem. Hehe.
- Megérkeztünk. – suttogom gyakorlatilag a szájába, majd félrelépve előle elindulok az ajtó felé, hagyva, hogy kövessen.
A terveket, papíron és laptopon egyaránt a társalgóban hagytam, egyből az ajtó mögött.
Nem halálra rémíteni akarom, csak… kicsit szórakozni. Hehe.
Az üzlet részét tulajdonképpen hamar le tudnánk rendezni. Ha akarnám, ugyebár. Hiszen az anyjával már mindent megbeszéltem, a terv készen van a megbeszélteknek megfelelően… de hát… most miért kapkodnám el… hehe.
Villámcsapásra változom egyszeriben üzletemberré, aprólékosan elmagyarázva neki mindent, Katsu tervei a belső térről még nincsenek kész teljesen, de számítógépen azok is megtekinthetők, csak hogy a látványra is adjunk ugyebár.
Részletesen magyarázok, udvariasan válaszolok minden kérdésére, egészen sikerül meg is nyugtatnom vele.
Amikor ezzel végeztünk, még itallal is megkínálom, amit tartózkodó udvariassággal elutasít, hiába adok többféle alternatívát a választásra.
Igazán nem tennék bele pedig semmi bódítót… semmi szükségem rá, és ezt te is nagyon jól tudod… ugye… hiszen emlékszel… tegnap este.
- Készítettem egy példányt, amit elvihetsz édesanyádnak, hogy megbizonyosodhasson róla, minden az elképzeléseinek megfelelően készül el. Az irodában van… máris kihozom.
Mintha megkönnyebbült sóhajt hallanék felszakadni belőle, amint megfordulok.
Azt hiszed máris megszabadultál? Oh… gyermeki naivitás… mennyire tetszik ez nekem.
Az ajtó azzal ellentétben, amire emlékszem nyitva van. Pedig én határozottan úgy emlékszem, hogy becsuktam, mindig becsukom.
Odabent minden sötét, ami szintén nem szokott előfordulni, a tervezőasztal felett mindig égve hagyom a lámpát és csak mielőtt bezárom az irodát, akkor kapcsolom le.
Óvatosan mozgó árnyék semmi más.
Árnyék? Mozgó?... Nahát ez érdekes.
Az asztalon összetekerve azonban ugyanúgy ott van a terv, ahogy hagytam.
*-*
Indulásra készen áll az asztal mellett. Nahát… máris mennél? Ennyire sürgős… hol marad a búcsú? Hehe.
Nem nyújtom oda a tervet, továbbra is a kezemben marad, egészen közel megyek. Még hozzá sem értem, és máris gyorsabban veszi a levegőt… ez… felettébb szórakoztató… hehe.
Az összetekert papírdarabokat az asztalra ejtem, fél kézzel fordítom arcát magam felé, hófehér arca, fokozatosan veszi fel a rózsaszín árnyalatot, amitől mosolyom csak egyre szélesebb lesz.
Egyenként nyalom végig ajkait, először a felsőt majd az alsót, ijedt sóhaját felhasználva csúszik be nyelve szájüregébe. Lábaim és csípőm hozzáér az övéhez, karját megfogva segítek rá, hogy hátát az asztalra dönthessem.
Egy kézzel söpröm haját arrébb, hogy odaférhessek nyakához, fülkagylójához.
Szinte hallom gondolatait… jajjj istenem… neee… Hehehe.
Egyetlen határozott mozdulattal húzom szét a felsőt rajta, hogy kezem kalandozhasson felsőtestén… ennyit a védelemnek felvett magas nyakú, hosszú ujjú cuccról… hehe.
- Nahát, nahát… mindjárt féltékeny leszek… avagy kevés vagyok, ezért nézel más szórakozás után?- szólal meg az irodám ajtaja felöl a borzongatóan mély, és roppant ismerős hang.
Hehe… hogy miért nem lepődöm meg? Felegyenesedem, az iroda ajtajában áll, lábait lazán keresztbe tette, testére hívogatóan feszül a bőrcucc, haját a nyitott ablakból beáramló szél repteti.
- Igazából közös szórakozásra gondoltam. – felelem ártatlanul vigyorogva, amin ő persze úgyis átlát, viszont morgásra készteti, a kettőnk közé szorult Kisumi pedig értetlenül és egyre jobban tükröződő félelemmel szemlél bennünket.
Egyetlen pillanat alatt terem előttem, vagyis Kisumi előtt, úgy szemléli azokkal a jégkocka színű szemekkel, hogy épp csak nem fakad sírva itt helyben. Hát igen… ettől csak én indulok be, úgy látszik.
A kis, reszkető testet kettőnk közé préseli, szemei az enyémbe mélyednek, egyik keze, átnyúl Kisumi mellett, feltépi a rajtam lévő inget… halk sóhaj szakad fel belőle… ágyékom lassan kezd bizseregni, amit Kisumi nyilván észre is vett, hiszen teste szorosan az enyémnek feszül…
Ajkaim rákúsznak az előttem lévő remegő test nyakára, végigsúrolom alulról felfelé, majd amikor a füléhez érnék kipenderíti kettőnk közül, teste hangos csattanással ér az enyémhez.
Szemeim kifürkészhetetlenül mélyednek Kisumi zöld szemeibe, kezeivel kétségbeesve kapaszkodik felsőjébe.
- Katsu… - kiáltom el magam. Tudom, hogy ott van hátul, a saját irodájában. Meg is jelenik azonnal, felhúzott szemöldökkel nézi a jelenetet, ám nem szól egy szót sem. Okos srác vagy… ezért vagyunk még mindig barátok, és ezt te is tudod. Hehe.
- Vidd haza, kérlek. – utasítom halkan. Biccentve veszi tudomásul, felkapja a papírtekercset az asztalról, másik kezével Kisumit és fél pillanattal később már ajtón kívül vannak.
Felhasználó tiltása Szerkesztés Törlés
2009.04.19 20:12 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Katsu:
Dolgozni… ilyenkor, ez is csak neki lehet természetes. Ehhh… hihetetlen.
De, mivel én mindig mindent megteszek és sosem panaszkodok… ezért tudunk ilyen hatékonyan együtt dolgozni, a kezdetektől. Na meg persze, én ismerem elviselem, és kezelni is tudom, ha szükséges. Vannak emberek, akikből eredendően hiányzik a fék… neki én vagyok az.
Volt idő persze, amikor én is a hatása alá kerültem… de már régen nincs így. Van abban valami izgató… abban a mérhetetlenül sok szenvedélyben… de ezt a legtöbben nem élvezik. Nekem is rengeteg fájdalommal járt annak idején. Na és akkor azt se felejtsem el, ő csak így élvezi, és senkivel szemben nem fogja vissza magát… én szerencsére képes vagyok gyengédségre is.
Na, lassan kész is vagyok ezzel a tervvel, amit kért.
- Katsu… - hallom a félreismerhetetlen hangot odakintről. Ezek szerint megérkezett az ügyfél… vagy már el is ment.
A laptopot otthagyva lépek ki a nekem fenntartott irodából.
Az előtérben… érdekes látvány fogad.
Egy fiatal fiú, tépett felsőben, riadt tekintettel, sírást ígérő arckifejezéssel, kétségbeesve néz rám. Egy hosszú hajú csupa bőrbe öltözött férfi pedig Ryu mögött áll… elképesztően szorosan mögötte, régi barátomnak és munkatársamnak az inge szétszedve, tekintetében a régen látott vadság és… kéj…
Döbbenten állok a furcsa csoportosulás előtt. Képes volt ennyire megrémíteni ezt az ártatlan szépséget? Miért lepődöm meg? Hiszen ismerem… eddig is ilyen volt, ezek után sem fog változni.
- Vidd haza, kérlek. – mondja halkan, de mintha már oda sem figyelne, úgy kezdenek el egymással foglalkozni… ezek ketten.
Sietve kapom fel a papírtekercset az asztalról, másik kezem az ijedt számomra még ismeretlen szépség csuklójára simul. Kérlek… lehetne, hogy előbb ajtón kívül legyünk… legalább?... Két-három lépés és már csukódik is mögöttünk irodánk ajtaja.
Elengedem, megállunk. Végigfuttatom rajta tekintetemet, úgy látszik nem sérült meg… segítek a ruháját gombolni, de nem merek egy szót sem szólni… félek ha megteszem azonnal sírni kezd.
- Kö… köszönöm… a segítséget. – suttogja, majd felnéz szemembe, mosolyt próbál erőltetni az arcára.
- Te bizonyára Kisumi vagy, édesanyád megbízásából voltál nálunk. – igyekszem minél halkabban beszélni, hogy meg tudjon nyugodni. Bólogat. – Katsu vagyok, én csinálom a belső építészeti munkát, nektek is… többek között. Ugye nem sérültél meg?
Megrázza a fejét, mélyeket sóhajtozik, láthatólag nem akar sírni, vagy legalábbis nem előttem. Arisztokrata nevelés.
- Egy gombom hiányzik… mindössze. - feleli a tőle telhetően leghiggadtabban.
A lift megérkezik, beszállunk. Nézelődik, körbe, össze-vissza, de még véletlenül sem néz rám.
Hidd el megértelek… először találkozni az érzékiséggel… szembe nézni vele… pont egy ilyen embertől… nem könnyű. Te gyengédséget érdemelsz.
Jesszus, mi jut eszembe… most került csak szembe Ryuval… nem járhat már most azon az eszem…
Leérünk, magam előtt engedem ki a friss levegőre. Pillanatra behunyt szemekkel élvezi a csendet, gondolom igyekszik megnyugodni.
- Nem kell fáradjon az autó már itt van értem. – mutat egy kicsit távolabb a parkolóba, ahol egy fekete sötétített ablakú limuzin áll.
Megnyugtató félmosolyt igyekszek az arcomra csalni. Értem.
- Holnap délután elviszem az elkészült terveket a belső térről. – térek rá az üzletre. Megszeppenve néz a szemembe hirtelen.
- Nem, ő nem lesz velem. – sietek a tudtára adni azonnal.
Mintha felderülne az arca egyszeriben, gyengécske mosolyra is futja ezúttal. Kezet nyújt.
- Örülök, hogy megismerhettem. Sajnálom, hogy pont ilyen körülmények között kellett ez megtörténjen.
Diplomatikus, és udvarias. Látszik, hogy a vérében van a dolog. De ez a mosoly… a megmentőjükre néznek így az emberek. A gondolat pedig, majdnem széles mosolyt csal arcomra… és mi tagadás… valami olyasmi történt, valóban.
*-*
Másnap verőfényes napsütésben gördülök a kocsival egy hatalmas kovácsoltvas kapu elé. A csengetésre és férfihang válaszol, Kisumi úr már vár.
Hmm, nahát… ő? Nem az anyja? Azt hittem ezek után hét lakat alatt őrizteti magát, de ezek szerint mégsem olyan fából faragták. Megállok, fogok a laptopot, kiszállok a kocsiból, becsapom az ajtót. Már az óriási lépcsősor legtetején állva vár, és nyoma sem tűnik fel az előző esti megszeppentségnek, szélesen mosolyog… egyenesen rám.
Hidd el… én sokkal jobban tudok bánni veled… mosolyodom el magamban.
Szerkesztés Törlés
2009.04.10 16:25 Idézet Válasz Moderálás
Ai-chan
Kisumi:
Percekig némán vonszol maga után dadám, s én nem tudom elengedni fülem mellett halk szitkozódását. Végighúz majdnem az egész úton, majd, mikor már csak pár perc lenne hátra, mikor megáll, s rám néz szikrázó tekintetével. Most meg... miért néz így?
- Remélem tudod, hogy most hatalmasat csalódtam benned! Hogy tehetted ezt? Van fogalmad róla, mit szólt volna édesanyád, ha szemtanúja lett volna eme esetnek? - határozott, megválogatott szavai szinte koppannak a kettőnk között fennállt csöndben. A közlekedő autók zaja hallatszik, bár csak tompán. Lélegzetem bennakad, és kikerekedett pupillákkal szemlélem. Ezt nem mondhatja komolyan...! Hogy érti? Miért? Mit csináltam?
- Én...én... - esek térdre, s teszem le kezeim a koszos földre. Szemében szánalommal közli, hogy álljak fel, mert ma még egy fontos tárgyalásra kell mennünk. Rendbe szedve magam állok fel, s még szipogok egyet, majd elindulok a megfelelő irányba. Cseppet lemaradok, míg gondolataimba mélyedve dúdolok lassan. Egy megnyugtató dallamot, mit még kiskoromba énekelt nekem édesanyám. Sokszor bejött esténként, és ő altatott el. A dal szövegére nem emlékszem, de a zenéje megmaradt bennem. Ez nekem egyfajta lelki segély. Tudom, gyermeteg, de legalább segít rendben tartani arcvonásaim ehhez hasonló helyzetekben.
***
Kényelmes léptekkel nyitok be szüleim régi hálószobájába, s köszönök kedves mosollyal anyámnak.
- Sheere! - néz végig rajtam mosolyogva, büszkén csillogó szemekkel.
- Anyám... - hajolok meg enyhén, miképp az illem megköveteli. - Szerettem volna elkérni egy könyvet. Tudod, szerettem volna átnézni a joggal kapcsolatos dolgokat, mert úgy halottam, nagyon szigorúak a törvények...
- Kisfiam...? Ugye nem keveredtél semmibe? És különben is, még fiatal vagy ahhoz, hogy a jog érdekeljen!
- Nyugalom. - intek mosolyogva. - Csak szerettem volna utána nézni a dolgoknak. Érdekesnek tartom csupán. Ennyi az egész anyám.
- Remek. - enged meg egy megkönnyebbült sóhajt, majd a könyvespolcon kotor egy cseppet. Kezembe adja a keménykötésű könyvet, ám, mielőtt én kilépnék, még pár szót intéz hozzám.
- Hamarosan a lent lévő fogadásra érkezik egy építész. Elintéznéd az ügyet? Oh, és szórakoztasd el utána. Ez az ügy nagyon fontos nekünk. - pillant rám a tükörből.
- Természetesen. - intek búcsút, majd sietős léptekkel szelem át a folyosót. Már elkezdődött a rendezvény. Remélem, nem kell megvárakoztatnom.
Az ajtót kinyitják előttem, s én szinte surranva lépek be, körülpillantva. Rögtön kiszúrom a sok sznob között. Te jó Isten...
Gyerünk, csak mosolyogj, csak mosolyogj! Nem kell látnia, hogy már most elsüllyedsz szégyeneben... ó, anyám.
Veszek egy nagy levegőt, s máris belekezdek monológomba;
- Üdvözlöm nálunk, Kisumi Sheere vagyok. Anyám sajnálja, hogy nem tud többet foglalkozni önnel, de sajnos halaszthatatlan ügy szólította el. Ha jól tájékoztatott a kész terveket meg lehet tekinteni önnél.
- Én is nagyon örülök, hogy megismerhetem. – nyújt kezet, én pedig udvariasan fogadom el a gesztust. – Arashi Ryouta, az édesanyjával kész öröm üzletet kötni. – megvillantja mosolyát, mivel reggel is zavaromba kergetett. Kicsit oldalra pillant, s inge nem takarja el a sötét foltot a nyakán. Na nem... ez most az, amire gondolok?! Anyám hogy kérhetett meg, hogy egy ILYEN emberrel foglalkozzak helyette?!
Na jó, mééély levegő. Mindenkinek lehetnek rossz döntései/tulajdonságai, nem de?
Na ugye!
Eláll lélegzetem is, mikor államon érzem meg kezét, miképp megemeli arcom. Szélesen mosolyog, bizonyára szórakoztatósnak gondolja arcpírom.
Ezért még a pokolra kerülök...
Tekintetét íriszeim világába fúrva, mitől én kifejezetten frusztrálva érzem magam.
Csak legyen már vége a napnak...
- A tervek természetesen kész vannak, holnap estére beszéltük meg az irodámban a találkozót, ahol át lehet őket venni… a kivitelezővel már elkezdetem a munkát jövő héten. - mondja kimérten.
- Anyámnak sajnos halaszthatatlan ügyben kell holnap délután elutaznia, rám bízta a tervek átvételét. Ha ez megfelel önnek… - dadogok lesütött szemekkel.
- Természetesen. - hagyja rám vigyorogva, majd elenged, és hátrébb lép némileg.
Egy mély sóhajjal kényszerítem magam a vele való szemkontaktusra, majd kedves mosollyal illetem, miközben könnyed beszélgetést próbálok kezdeményezni.
- Kér valamit? vagy esetleg körbevezessem az udvarunkon? - érdeklődöm, édesanyám utasításait követve.
- A sétát választanám. - villantja elő fogsorát, s sugdolózás kezd hallatszani a terem minden részéből. Zavartan fordítom félre tekintetem, majd összekulcsolva kezeim lépkedek kényelmesen előre, s hallom, ahogy cipője koppanása jelzi; jön utánam.
A kellemes szél cseppet megbillenti a hajam, szemembe söpörve, úgyhogy fülem mögé tűröm. A kert szépsége engem mindig elbűvöl. Egy rózsabokor mellé guggolva érintem hozzá ujjam, s simítom végig a vörös szirmokat. Gyönyörű...
gyors mozdulattal vinném arrébb a kezem, mikor megjelenik egy méh, ám egy tüske felsérti kezem.
Bágyadt kis kuncogással nevetem ki ügyetlenségem. Felállok, s már csak azt veszem észre, hogy a jobb kezemen lévő sérült ujjam a jelenlegi vendégünk szájában van. Szopogatva tisztítja meg a vértől.
Istenem...
Szerkesztés Törlés
2009.03.09 19:34 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Ryu (2.)
Aztán egyszer csak megjelenik a teremben… hagyományos viseletben, kiengedett hosszú, sötét hajjal, és szikrázóan zöld szemekkel… az a fiú… reggelről.
Nahát, kicsi a világ… ugyebár.
De a meglepetéshez ez nem elég, egyenesen hozzám sétál. Tartózkodó mosollyal arcán, nyújtja kezét nekem.
- Üdvözlöm nálunk, Kisumi Sheere vagyok. Anyám sajnálja, hogy nem tud többet foglalkozni önnel, de sajnos halaszthatatlan ügy szólította el. Ha jól tájékoztatott a kész terveket meg lehet tekinteni önnél. – Úgy fog bele mondókájába, hogy abból azonnal látszik gyakorlott ebben.
- Én is nagyon örülök, hogy megismerhetem. – nyújtok kezet neki viszonzásul, majd ahogy ujjai tenyerembe kulcsolódnak folytatom is. – Arashi Ryouta, az édesanyjával kész öröm üzletet kötni. – mindeközben pedig úgy mosolygok rá, ahogyan reggel is, a boltban. Zavartan fordítja el tekintetét, ahogy megpillantja a kivillanó fehér bőrömön a sötét foltot.
Mosolyom csak még szélesebb lesz. Odanyúlok álla alá, mélyen a szemébe nézek mielőtt folytatnám.
- A tervek természetesen kész vannak, holnap estére beszéltük meg az irodámban a találkozót, ahol át lehet őket venni… a kivitelezővel már elkezdetem a munkát jövő héten.
Sötétrózsaszín lesz a ragyogóan fehér bőr. Megpróbálja arcát elfordítani, de természetesen nem megy neki.
- Anyámnak sajnos halaszthatatlan ügyben kell holnap délután elutaznia, rám bízta a tervek átvételét. Ha ez megfelel önnek… - hebegi zavartan.
- Természetesen. – vigyorgok rá, majd elengedem.
Már hogyne felelne meg… már alig várom… hehe.
Szerkesztés Törlés
2009.03.09 19:33 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Ryu:
Reggel van. A nap nemrég bukkant csak elő a látóhatáron, én máris az edzőteremből indulok a mai napnak. Az emberek még csak lézengenek az utcán.
Vagy az is lehet, hogy… azért mert szombat van? Csak én dolgozom ma is…, hogy a fene egye meg. Na és akkor ki ne felejtsük, azt az esti rendezvényt, amire felhívták a figyelmem, muszáj elmennem. Pedig azt terveztem Katsu-t küldöm magam helyett, és én… nos… sokkal kellemesebb szórakozás is van annál, mint hogy a felső tízezer unalmas locsogását hallgassam. Heh, kékvérűek… eh.
Na, és akkor… derült égből a villámcsapás súlyt le rám a felismerés… el kell menjek azért az elrakatott ajándékért a régiségkereskedőhöz. Bah… ha Katsu-t küldöm, nem kell ezzel is nekem foglalkoznom.
Kissé bosszúsan fordulok meg az ezüstszínű sportkocsival, majd gázt adva hajtok el az edzőterem parkolójából.
Nem túl nagy üzlet a város egyik jó nevű negyedében.Ha antik berendezés kell szoktunk vele dolgozni, ha jól emlékszem, a belsőépítészem, Katsu rendszeresen kér szállítást tőlük.
Ez az ajándék is az ő ötlete volt… egy kis figyelmesség. Bahhh… üzleti kapcsolatban állunk… Igen, mondhatni szimpatikus a nő, a ház asszonya, aki ma estére odainvitált…, de attól még…
Na, de ha már így alakult, majd próbálok jópofát vágni a dologhoz. Az üzletfelem nem sértem meg a távolmaradásommal, és hát… ő már úgyis tudja, hogy engem így kell elviselni. Hehe.
*-*
Leparkolom az autóm az üzlet mellett, majd nagy lendülettel besietek. Amíg keresik a nekem félretett, bedobozolt és csomagolt cuccot, addig nézelődök egy kicsit.
Nyílik az ajtó, ketten sétálnak be. A fiúnak, aki mögött egy idősebb nő sétál, olyan széles a mosolya és érdeklődő tekintete rögtön mutatja, hogy nem egészen ebből a világból csöppent ide.
Egyre közelebb jönnek, majd ahogy észreveszi a könyvespolcokat arra fordul, ezzel szépen belém is ütközik.
Az idősebb nő egyből mögötte is terem, olyan szemeket meresztve rám, mintha… Hehe… Hát úgy nézek én ki… Hehe.
Előveszem lehető legszélesebb mosolyomat, és leguggolok hozzá. Karon ragadva állítom talpra, és nem is rá, hanem a vele foglalkozó nőre vetem mosolyom.
Mindössze egyetlen biccentés és valósággal kiviharzik a sráccal az ajtón.
Felvont szemöldökkel vigyorgok. Hogy mik vannak… bizonyára szerencsés, aki burokban nő fel. Hehe.
*-*
Fekete öltöny, ezüstszínű ing. Nyakkendő? Minek?
Meglehetősen nagy, fallal körülvett kert, a ház előtt már több kocsi is parkol. Kiveszem a dobozt, zsebre teszem a kulcsom és elindulok.
Már a lépcsőn felfelé hallom a beszédfoszlányokat és a számomra inkább langyosnak mondható zene hangjait.
Alig jutok pár lépésre a bejárattól, fogad a ház asszonya, és noha minden szempár ránk szegeződik, szerencsére ő van már olyan rutinos, hogy nem zavartatja magát. Beljebb invitál, és hamarosan rátérhetünk az üzletre is.
Hát, ez igazán remek… aztán én már mehetnék is…
Igazán vicces, hogy ezek az emberek még a nyakkendő hiányára is ilyen meredt tekintettel tudnak reagálni. Jah és hát… igen… az ingem nincs is nyakig begombolva. Ha pedig valaki jobban megnézi… láthatja, hogy nem takar el az ingem minden foltot a bőrömön.
De hát végül is, rendszeresen járok edzőterembe… ugyebár… Bahhh… még, hogy edzés… Hehe… ha ezek tudnák.. nah, akkor vajon hogy néznének… hehe.
Úgy néznek, mintha cirkuszi darab lennék, akit csak az ő kedvükért hoztak el ide.
Elég egy szemtelen, cinikus vigyor, az elővillanó lilafoltokkal együtt olyan kontraszt, hogy nem is nagyon tudják állni a pillantásomat. Egyikük sem. A nők pirulva fordulnak el, a férfiak megpróbálnak úgy tenni, mintha itt se lennék.
Utóbbit meg tudom érteni… én nem csak úgy tennék, mint aki itt sincs.
Aztán egyszer csak megjelenik a teremben… hagyományos viseletben, kiengedett hosszú, sötét hajjal, és szikrázóan zöld szemekkel… az a fiú… reggelrő function userAction(userid,act) { var msg=act=='access'?'Biztosan engedélyezni akarod a felhasználót?':'Valóban le akarod tiltani a felhasználót?'; if(confirm(msg)) document.location = 'gsuser.php?pg=29794592&usr='+userid+'&act='+act; }
Felhasználó tiltása Szerkesztés Törlés
2009.03.08 10:55 Idézet Válasz Moderálás
aiemma
Kisumi:
Halk lépteim tompa hangja szeli ketté a folyosón uralkodó tompa csendet. Hajam elegánsan meglibben az üres térben. Még a legtöbben alszanak, s a szolgák már sürögve-forogva dolgoznak a mai ebéden, s a következő tárgyalás előkészületein. A nemesebb urak, és hölgyek úgy gondolják, nekik ilyenkor nem kell felkelni, csak ha valamely szolga anyám parancsára megy a szobályukba.
Sőt.
Még akkor is megkövetelik az ágybareggelit, s páran még ahhoz is lusták, hogy egyedül fürödjenek. Undorító, ahogyan kihasználják a hatalmuk,-holott - anyámnak egy szavába telne, s repülnének a mocskos utcára.
- Kisumi úrfi... - szólit meg suttogva dadám. - Ha nem sietünk, nem érünk időre vissza, akkor az Ön édesanyja ideges lesz, hogy eltűnt.
Halvány mosollyal válaszolok.
- Indulhatunk Eriiz, és ne aggódj, anyám nem szerez erről tudomást. Majd sietünk.
- Rendben... - egyezik bele, bár hangja cseppet megremeg mondandója közben. Ő a legkedvesebb, és leggondoskodóbb nevelőim közül, hiába vannak annyian, csak ő törődik velem igazán.
Ő az, akivel mindent meg merek osztani.
***
- Úrfi! Úrfi! - lohol utánam Eriiz. - Biztos abban, hogy jó ötlet volt ide jönni? Bárki megláthat minket!
Kissé zihálva állok meg a kiszemelt körútnál. Pár alkalommal már kiszöktünk a dadámmal, hisz' alapvető szinten ismernem kell a környéket. De még soha sem mehettem arra, amerre én akartam volna.
Most viszont, mehetek nyugodtan, s már tudom is, merre szeretnék... Gyönyörű ez a környék, koránsem olyan, mint az a sok unalmas Múzeum és Színház, ahova vonszoltak mindig kiskoromban.
Íriszeim figyelme, egy közeli boltocskára irányul. Szép, boltíves kívülről, s elegáns, büszke betűkkel díszeleg rajta a felirat:
Régiségkereskedő
Remek...! Remélem, találok majd itt egy érdekes könyvet, lehetőleg valami latint...
Felragyogó arccal közelítem meg a bejáratot, s mosolyogva lépek be. Szememmel rögtön végigfuttatom az Antik vázákat, de nekem nincs szükségem ilyenekre. Otthon, van elég.
Tovább nézem a kínálatot, s boldogan indulok el a könyvespocok irányába.
Hirtelen valaminek nekimegyek, és a földön landolva nyikkanok fel meglepetten. Tekintetem találkozik az előttem álló férfival. Épp elnézést kérnék, de dadám felnyalábol, és megbotránykozó arckifejezéssel kezd hazavonszolni.
