Nem válaszol, csak átfordul a másik oldalára. Sóhajtok egy aprót és finoman a vállát kezdem simogatni. Szeretnék mellette lenni, de láthatóan õ nem nagyon akarja, mivel elhúzódik teljesen. Beszól az orvos, így felállok és megkerülve az ágyát adok egy apró puszit a homlokára és még egyszer végigsimítok az arcán.
Még kint is hallom, ahogy üvölt a szobatársa. Nagyon sajnálom, hogy pont most kell itt hagynom Noelt, szívem szerint vinném haza rögtön.
A doki elmondja, hogy kipucolták a gyomrát és az elvonót is elõadja, de én úgy gondolom talán arra még nincs szüksége. Megkérem a dokit, hogy engedjen vissza hozzá, hogy ne egyedül maradjon itt, de nem engedi, mondván nem vagyok hozzátartozó és már lejárt a látogatási idõ. Kicsit felhúztam rajta magam, mert velem sem a legkedvesebben közli ezeket.
Faképnél hagyom és már el is döntöm, hogy holnap reggel elsõ dolgom lesz meglátogatni õt.
Hazamegyek és rendet teszek. Befejezem a zuhanyt és lefekszem, de nem igazán alszok, mert túlzottan aggódok érte.

~

Sajnos reggel behívtak a munkahelyemre, így nem tudok a kórházba menni és mire odaérek, a doki közli, hogy Noelt már hazaküldtek. Elkezdek szitkozódni és beülve az autómba, rögtön hozzá hajtok, mivel már tudom a lakcímét, nem kell a buszokkal bénáznom.
Odaérve rögtön bekopogok és türelmesen várok, hogy kinyissa nekem az ajtót. Amikor ez végre megtörténik, látom, hogy csak úgy záporoznak a könnyei. Kinyújtom a kezem és gyöngéden letörlöm a könnyeit.
- Noel, mi a baj? - Kérdezem, nagyon aggódok érte.
- Kirúgtak. - Jön a halk, szomorú válasz. Belépek és magamhoz ölelem. Nem szeretem, ha sír.
- Keresel újat. - Simítom félre a haját kedvesen.
- Na, de hogyan? - Távolodik el és leül a kanapéra.
- Segítek, ne aggódj, csak kérlek, bízz meg bennem. -  Én leveszem a cipõm, hogy ne abba mászkáljak és bemegyek utána. A nagy sóhaj nekem nem sok jót sejtet, de nem kérdezek rá. Odamegyek hozzá és letérdelek elé. Megfogom a kezeit, és lágyan cirógatni kezdem.
- Ne félj szépségem… minden rendbe jön… - Mosolyodom el bíztatóan és adok egy-egy puszit a kezeire. - De ami fontosabb, ettél már? Így is olyan vékonyka vagy… - Simítok végig az arcán. - Bár még nem ehetsz nehéz kaját, de valami könnyût összeüthetek… - Ajánlom fel.
- Nem kell semmi… majd késõbb eszek. - Mondja, nagyon el van kenõdve.
- Jól van… - Nem akarom erõltetni, majd akkor kicsit késõbb. - Sajnálom, hogy nem tudtam odamenni reggel… be kellett mennem dolgozni… Az orvos meg az este nem engedett vissza… szemétláda… - Mérgelõdök.
- Semmi baj… már megszoktam, hogy mindig egyedül vagyok. - Rántja meg a vállát.
- Hát… akkor majd én hozzászoktatlak az ellenkezõjéhez. - Féloldalas mosolyra húzódik a szám.
Félresimítom a haját és a tarkójára csúsztatom a kezem. Kicsit elõrébb húzom és lágyan megcsókolom.
- Nem hagylak magadra… sõt… már az idegeidre fog menni, hogy mindig mindenhol ott vagyok… - Mosolyodom el és homlokon csókolom.
- Már az agyamra mész, szóval ezt már elérted… és ne csókolj meg. - Közli velem, mire csak sóhajtok.
- Rendben, bocsánat… igazad van… Elõbb udvarolnom kéne igaz? Csak elég türelmetlen típus vagyok, ne haragudj… - Engedem el a kezét és felállok. Leülök mellé és újra megfogom az egyik kezét.
- Kicsi Noel… nem jönnél velem egy randira? Amolyan étterem, mozi és miegyéb. Én nagyon örülnék neki… Odamennénk, ahova csak szeretnél… - Csókolom meg a kezét és az arcára simítok. - Jó lenne, ha igent mondanál… Összetörnéd a szívem, ha nem. - Hát igen… igazi sármõr vagyok, kár tagadni, még a kiskutya szemeim is elõvettem. - Kérlek…
Hosszú csend, már kezd gyanússá válni, félek, hogy nemet fog mondani.
- Rendben, menjünk. - Válaszol végül. Erre felvidulok és megölelem.
- De jó! - Engedlek el és kisfiúsan mosolygok.
- Akkor… menjünk el vacsorázni ma. - Mondom és végigsimítok az arcodon.
- Jól hangzik. - Nem vagyok benne biztos, hogy komolyan is gondolja, de remélem, hogy igen.
Elmosolyodom, majd eszembe jut valami.
- Vettél már be valamit? - Kérdezem kedvesen.
- Nem… - Válaszol, én pedig elmosolyodom.
- Akkor dobjuk ki õket… - Mondom komolyan. - Vagyis… te fogod kidobni õket, én pedig csak nézem. Csak foglalják a helyet, nem igaz?
- De… - Tekintetemmel beléfojtom a szót.
- Nincs rájuk szükséged, erõs vagy te nélkülük is… - Én tényleg hiszek benne, hogy képes bogyók nélkül élni.
Nem akarok most semmit erõltetni, hiszen végre itt vagyok, és nem akar kidobni az elsõ pillanatban és elküldeni. Reménykedem, hogy talán nem fog késõbb se elküldeni a fenébe.
- Figyelj édesem… most akkor ne, majd ha készen vagy rá… - Mondom kedvesen és adok egy puszit. - Ha nagyon nem akarod, nem kell… már az is nagy elõrelépés, hogy délelõtt még nem vettél be egyet se…

- Én sem akarok veszekedni, mégis eléred, hogy morogjak, meg felejtsd el, hogy itt fogok maradni veled, ki tudja, mit tennél velem. - Sóhajtok egy jó nagyot, nem tudom, honnan szedi ezeket. Úgy sem érnék hozzá ha nem akarja… persze… azt elérhetem, hogy akarja.
- Csak meg akarlak szabadítani, azoktól a vackoktól. - Rántom meg a vállam, tényleg csak ennyi a célom, meg ami még jön vele.
Szép csendesen kajálok, õ meg persze hozzá se nyúl. Néha õt, néha az ételét nézem, hátha a szugerálás bejön, de nem, így csak megszólalok.
- Örülnék, ha ennél valami. - Szólalok meg kedvesen, persze õ adja a süketet.
- Majd ha éhes leszek. - A pocikorgáson elmosolyodom kicsit. Hogy lehet valaki ennyire makacs…?
Inkább szedek neki egy jó nagy adagot, hátha akkor hajlandó legalább megturkálni kicsit. Megkönnyebbülök, ahogy legalább pár falatot eszik.
- Hogy ízlik? - Kérdezem mosolyogva.
- Elmegy. - Hm… szóval nem ízlik neki.
- Szóval szar. - Mondom nagy komolyan bólogatva, majd felállok és megfogom a tányérját, na meg a sajátom is.
- Most hová viszed? - Egész cuki, mikor így összehúzza a szemöldökét. Nem is gondolnám, milyen pukkancs tud lenni.
- Kukába. - Vágok egy mindent elmondó fintort.
- Inkább hozd vissza, mert nem fejeztem még be. - Szólal meg halkan, mire csak sóhajtok.
- Ha vissza is viszem, edd meg mindet, ha már elcsesztem vele az idõmet. - Teszem le elé.
Halkan elkuncogom magam a fintorokra, természetesen nem gondoltam komolyan, hogy mindent meg kell ennie, de szeretném, ha legalább a felét legyûrné. Miközben eszik, én szépen elrámolok mindent, majd leülök és nézem, ahogy küzd az étellel.
- Nem volt rossz. - Kicsit elmosolyodom, majd elviszem azt is. Szépen elmosogatok és visszamegyek hozzá.
Nem kell megfordulnom, anélkül is tudom, hogy feláll és a táskáját is magához veszi.
- Elmehetek? - Ez a remény. de kis naiv szegénykém.
- Megmondtam, hogy nem mehetsz sehova. - Mondom határozottan. Szinte biztos vagyok benne, hogy szökési tervet készít, de én annál ravaszabb vagyok.
Hallom a nagy sóhajt és akkor fordulok meg befejezve a mosogatást. Bemegyek a nappaliba és lehuppanok a kanapéra. Szépen bekapcsolom a tv-t, persze semmi normális nem megy, de kell a zaj. Ahogy leül mellém, ránézek az arcára és kicsit kémlelem, tudni akarom, mire gondolhat.
Néma csöndben bámuljuk a zörgõ dobozt, majd azt veszem észre, hogy egyre gyakrabban jönnek rá hõhullámok. Nem mondok arra se semmit, hogy gyakorlatilag ki-be járkál a fürdõbe. Ráhagyom.
Egyszer azonban túl hosszú ideig marad bent, így odamegyek és bekopogok, majd bemegyek.
- Jól vagy? - Lépek oda mellé aggódva. Biztos vagyok benne, hogy ezek elvonási tünetek.
- Szerinted úgy nézek ki, mint aki jól van? - Megértem, hogy dühös, lehet én is az lennék.
- Nyugalom, lélegezz mélyeket. - Finoman a hátát kezdem simogatni nyugtatás gyanánt, de ekkor elerednek a könnyei. - Héé. - Mondom szelíden és megfogva kezét, magamhoz húzom és tovább simogatom. Pár perc így telik el, majd lassan visszakísérem a kanapéra. Viszek neki egy pohár üdítõt is, remélem, a cukor benne valamennyire jót tesz. Szerencsére megissza.
Berakok egy filmet, hogy inkább odafigyeljen és ne a gyógyszerhiányra. Tényleg próbálkozom. Teljesen ledöbbenek, ahogy a kezét kezdi harapdálni, el is kapom gyorsan, nehogy kárt tegyen magába. Nem hittem, hogy már itt tart, hogy ennyire függ. Szépen bekötözöm a sebét és már el sem engedem a kezét, csak finoman simogatom törõdõen. Nem szólok semmit, ahogy elhúzza a kezét, csak hagyom. Igyekszem segíteni, de nem akarok több kényszert, ha nem muszáj.
Nagyon lassan telik az idõ és látom mennyire szenved, és nagyon rossz nézni, de tisztában vagyok vele, hogy ez hosszabb távon jót fog neki tenni.
Egyszerûen nem akarom magára hagyni a gondban. Képtelen vagyok rá. Annyira védtelen. Valakinek meg kell védenie.
Elszaladok tusolni, hogy aztán õ is letudjon, de éppen csak megnyitom a vizet, hallom az ajtónyitódást, majd becsukódást és rögtön utána szaladok. Még éppen látom, melyik buszra száll fel.
Visszaszaladok a lakásomba és elzárom a vizet. Felkapom a kabátom meg egy rendes cipõt, nem fogom engedni, hogy ezt mûvelje magával.
Bezárok és lemegyek a buszmegállóba és felszállok a következõ arra menõ buszra. Sejtem, hogy hol kell leszállnom, a boltból kiindulva.
Megkérdezek pár járókelõt, nem látta-e most õt, szerencsére egy hölgy még azt is meg tudja mondani, hogy pontosan hol lakik. Már szaladok is oda. Szerencsére nagyon közel van.
Mikor odaérek az ajtaja elé, tudom, hogy nem engedne be így próba cseresznye alapon megnyitom, hátha nyitva van. Mázli. Nem zárta be az ajtót, mikor visszaért. Bemegyek és a fürdõt célba véve benyitok. A földön ülve találok rá és látom azt a rakat gyógyszeres flaskát is, amik össze-vissza vannak szanaszét.
- Megmondtam, hogy nem engedlek el… - Mondom komolyan. Elõveszem a telefonom és már hívom is a mentõket. - Jó estét… egy barátom túl sok gyógyszert vett be és nincs túl jó bõrbe… kérem jöjjenek ki… - Eddig szóhoz sem hagytalak jutni.
- Mit mûvelsz? Ki mondta, hogy bejöhetsz!? Takarodj innen! - Üvölt rám, de nem foglalkozom vele. Elkapom a karját és felrántom a földrõl.
- Nem megyek sehova… és most már te is csak egy helyre mész… - Közlöm és kihúzom a fürdõbõl.
Szerencsére a kórház közel van, így nem telik el pár perc sem és megjönnek. Ahogy rá néznek, már levágják, hogy gyógyszerfüggõ, így nem is kérdeznek semmit, csak a hadakozása ellenére lenyomják az ágyba és leviszik.
- Maguk mit mûvelnek!? Engedjenek el! Látják, hogy jól vagy nem!? - Akad ki egyre jobban Én is megyek, de végig nem szólalok meg a mentõben.
Mikor megérkezünk, átrakják egy másik ágyra, én pedig odamegyek hozzá.
- Így jobb lesz, hidd el nekem… - Suttogom fülébe. - Valószínû kimossák a gyomrod… itt várlak… - Engedem el.
Így is lett. Én a folyosón várok és közel másfél óra múlva kitolják, azonnal be egy kórterembe. Én utána megyek és leülök az ágya szélére. Látom mennyire megviselt, hogy milyen rosszul van. Bizony nem kellemes, ha kipucolják valaki gyomrát. Nem szólok semmit, csak megfogom finoman a kezét. Ekkor betolnak még valakit a kórterembe, aki elég rossz bõrben van. Éppen nem halt meg túladagolásban. Folyik a nyála, remeg és vonaglik az elvonási tünetektõl.
- Így akarod végezni te is…? - Kérdezem halkan és adok egy puszit a kezedre. - Ezek a gyógyszerek… egy idõ után nem fognak hatni és durvább dolgokhoz fogsz nyúlni… Te ennél sokkal több vagy és én szeretném megismerni azt a valakit, aki nem a gyógyszerei mögé bújik… - Simítom ki a haját az arcából. - Lehet õ is úgy kezdte, mint te… sokan kezdik így… lehet nehéz az élet, de ez nem megoldás… ha szeretnéd, én melletted leszek… ez nem kötelezõ, sõt teljesen megértem, ha el akarsz küldeni a halál faszára, de... én nem akarlak magadra hagyni. Nem tudom miért, csak nem akarom, hogy ezt csináld. - Mondom nagyon halkan és közben az arcát cirógatom finoman.

~

Reggel, mikor felébredek (nagyjából dél tájba), elég kóma vagyok. Kapásból kezdem a napot egy nagy bögre kávéval, majd zuhany. Körülnézek van-e valami kajának való, de persze, hogy üres a hûtõ, így felöltözve lemegyek a boltba.
A boltban mindenfélét vásárolgatok, de akkor észreveszem õt, ahogy menekülõre fogja már megint. Kicsit morcos leszek, majd sóhajtok. Csak lerakom valahova a kosarat és utána sietek.
- Noel! – Kiabálok utána, de látványosan játssza a süketet. – Noel, állj meg! – Szólok utána újra, de nem áll meg, mert miért is. Nagy nehezen utolérem és lágyan a vállára teszem a kezem. – Noel. – Szólalok meg újra gyengéden és magam felé fordítom. – Noel. – Mosolyodom el kicsit, látom, hogy nagyon dühös rám, aminek hát nem örülök túlzottan.
- Mondd. – Áááhhh, tudtam, most utál, egyre jobb.
- Nem ülünk be valahova, hogy megbeszéljük a dolgot? – Próbálkozom helyrehozni, de ahogy megcsóválja a fejét, már érzem, hogy erõsen veszett az ügy, de sosem voltam az a fajta, aki csak úgy feladja.
- Nem. – Azért a fejcsóválást is értem, de a nyomatékosítás az még rosszabb volt.
- Kérlek, ne haragudj, csak segíteni akarok. – Tényleg csak segíteni szerettem volna.
- Akkor sem, lehúztad õket a wc-n. – Mikor meghallom az õket szót, majdnem eldobtam az agyam.
Az elindulásra, csak utána lépek és megállok elõtte, nem engedem el.
- Hallod, hogy beszélsz…? – Kérdezem szelíden. – Õket? Nem érzõ lények… a gyógyszerek nem lesznek melletted, ha bajban vagy. Sõt… azok sodornak bajba. Mi lesz, ha megtudják a könyvtárban, hogy egy gyógyszerfüggõ a recepciósuk? – Halál komolyan gondoltam.
- Micsoda? – Látom rajta az ijedelmet.
- Jól hallottad, akkor mit csinálsz? Olyan leszel, mint azok az olcsó kurvák, akik nem is pénzért, hanem drogért kefélnek mindenkivel? – Kicsit talán túl nyers voltam, de ez a legkevesebb.
- Tessék!? – Lehet kicsit felháborodott? – Hogy mondhatsz ilyeneket! Te is csak olyan vagy, mint a többiek! – Ez azt hiszem, nem túl jó jel.
- Ha megkérhetlek, ne kiabálj, fõleg ne az utcán, mindenki elõtt… furcsának fognak minket találni. – Közlöm nyugodt hangnemben,, hiszen már sutyorogtak körülöttünk. 
Elkaptam a karját és elvonszolom egy kis sikátorba, ahol nem vagyunk túl feltûnõek. Mikor odaérünk, szépen elengedem és sóhajtok egy méreteset.
- Én szeretnék még veled találkozni… Tényleg nagyon tetszel, de ez a gyógyszer dolog… - Sóhajtottam ismét egy nagyot.
- Te is csak szórakozol velem, hagy elmenni. – Lehet kicsit felhúztam volna?
- Most komolyan… mi a rákért futkároznék utánad, ha csak szórakoznék? – Akadok már én is ki. – De ez nem normális… mondjuk ez nem a jó kifejezés… jobb gyógyszerekkel élni, mint emberekkel? Kétlem, hogy az a bogyók átölelnek, ha magányos vagy… - Morogtam.
- Ez igaz, de nem okoznak csalódást. – Hát ilyen nincs.
- Mindenki csalódott már az életében… - Mondtam halkan, hisz engem is ültettek már fel elég csúnyán. – Mi lenne, ha elõröl kezdenénk…? Gyere fel hozzám… meghívlak egy ebédre, én fõzök… - Igyekeztelek meggyõzni. – Kérlek… bármikor elmehetsz, mikor úgy érzed. – Még a bociszemeket is bevetettem. – Erre nem mondhatsz nemet…
- De… de ha bármit csinálsz velük, soha többé nem akarlak látni. 
- Nem fogok...  – Bár ebben magam sem voltam biztos. – Viszont akkor gyere… be kell vásárolnom, különben éhen maradunk. – Mosolyodom el kedvesen.
Kézen fogva kihúztam a sikátorból és nem hagyom, hogy meglépjen. Végig úgy figyelek a vásárlás alatt, mintha valami szökevénnyel lenne dolgom. Bevásárlás után sem hagyom meglépni, szépen magyarázom, merre kell menni, de most nem beszéltem úgy folyamatosan, inkább csendben maradtam. Igazán nem laktam messze, csak pár utcányira.
Az ajtóm elé érve udvariasan kinyitom neki az ajtót és elõre engedem.
Nem volt túl nagy lakásom, mondhatni pont ideális. A mérete ellenére elég tágasnak tûnt, szinte minden tér egybe volt nyitva, kivéve a háló és a fürdõ. Teljesen modern volt és szép, na meg annyi könyv volt a nappaliba, hogy gyakorlatilag nem látszódott fal a sok könyvespolctól.
Elõre mentem és lepakoltam a konyhába, miután kivettem a kezébõl a zacskót.
- Gyere nyugodtan… érezd magad otthon. – Invitálom be kedvesen. – Tudod régóta te vagy az egyetlen, akit felhívtam magamhoz… de mindegy is, kérsz valamit inni?
- Nem, köszönöm. – Már éreztem, hogy ez nem fog túl jól elsülni.
- Akkor én hozzáfogok az ebédnek, foglald el magad nyugodtan. Ha bármi kéne szólj nyugodtan. – Azzal ki is vonultam a konyhába és hozzáfogtam fõzõcskézni.

~*~

Másnap reggel, ahogy magamhoz térek, szépen elmegyek letusolni és miegyéb. Mindent elintézek, ami a reggeli rituálémhoz hozzátartozik. Mikorra úgy nagyjából magamhoz térek egy jó erõs kávé után összeszedve magam elindulok a könyvtárba. Beérve rögtön a pulthoz megyek, vagyis kifejezetten Noelhez.
- Szia. – Köszönök és még mellé el is mosolyodtam.
- Szia. – A kezét figyeltem, ahogy leteszi a könyvét. Milyen szép karcsú ujjak.
- Tegnap te kerestél telefonon? – Kérdezek rá konkrétan, bár szinte biztos vagyok a válaszban.
- Igen, ne haragudj. – Minek kér bocsánatot, ha egyszer azért adtam meg a számom, hogy keressen? De kis butus.
- Miért kerestél? – Hajtott a kíváncsiság.
- Magam sem tudom. – Csak szelíden elmosolyodom.
- Ha beszélgetni szeretnél, itt vagyok. – Szólalok meg kedvesen.
- Rendben. – Örültem, hogy beleegyezik a dologba.
- Akkor… Most már van kedved ahhoz a kávéhoz? – Kérdezem kedvesen.
- Igen… - Olyan aranyos tud lenni.
- Nekem most még be kell mennem dolgozni, de az csak pár óra, utána eljövök érted, rendben?
- Rendben, nem kell rohannod. – Elmosolyodom, majd elõveszem a könyvet.
- Már elolvastam és köszönöm, hogy segítettél tegnap… - Raktam ki. Megvártam, míg belenyomja a pecsétet, hogy visszahoztam. – Egyébként nagyon örülök, hogy csak eljössz velem… ígérem, nem fogod megbánni.
Igyekszem bíztatni, hogy ne legyen ennyire kis nyuszi. Mondjuk ez valahol aranyos, csak szerettem volna sok mindent megtudni róla, így reméltem addigra valamennyire összeszedi magát, na meg az a rengeteg gyógyszer még mindig nem hagyta nyugodni a fantáziám. Illedelmesen elköszöntem és mondhatni rohanva mentem a munkába.
Az iroda eléggé a város másik végén foglalta el helyét. A legfelsõ emeletre megyek és le is rendezem a dolgom pár óra leforgása alatt, majd ahogy ígértem, visszatértem hozzád.
Kapkodom ám a lábaim, hogy minél hamarabb ott lehessek nálad. Ahogy beérkeztem a recepcióhoz, elmosolyodom.
- Szervusz szépség! – Gondoltam, ennyit már megengedhetek magamnak, ha már beleegyeztél egy randiba, mert én ezt annak gondoltam.
– Akkor indulhatunk…? – Mivel már kész volt, mire odaértem, meg se várva a választ karon ragadtam és elindultam vele.
Biztos voltam benne, hogy ezért még kapni fogok, de féltem, hogy visszakozni kezd. Persze ahogy elindul, elengedtem, nehogy tolakodásnak vegye. Azért én jóval életvidámabb voltam nála.
- Az egyik kedvenc helyemre gondoltam. Itt van nem messze. – Magyarázok, talán kicsit még zavarban is vagyok, ami elég meglepõ. – Szinte mindig oda térek be, ha van rá idõm és lehetõségem. – A beszéd erõsségem volt, na meg hátha így õ is megnyílik legalább egy kicsit.
Elvezetem egy kis takarós kávézóba. Annyira eldugott helyen van, hogy szinte nem is látni az utcafrontról. Elindulok a kis közben és visszafordulva elmosolyodom, majd intek a fejemmel. Az ajtót kinyitva elõre engedem udvariasan.
Nagyon kellemes hangulatú a hely. Mindenhol a piros és a narancs dominál. Kellemes félhomály, pont ideális egy csendes beszélgetéshez vagy amolyan szerelmi légyotthoz. Ahogy belépett rögtön utána én is. Bíztatóan újra rámosolyodom, hogy ne érezze magát annyira feszültnek. Odavezetem az egyik asztalhoz és lesegítem a kabátját.
- Köszönöm… - Ahogy megköszönte, láttam, hogy nem sokan ilyen elõzékenyek vele szemben.
- Ugyan, semmiség. – Belém meg belém nevelték az udvariasságot, na meg tudtam mitõl döglik a légy. - Öhm, ha valami nem tetszik vagy ilyesmi mond nyugodtan… nem sértõdöm meg egykönnyen. – Olyannak tûnt, mint aki retteg.
- Nincs semmi. – Csak sóhajtok egyet, reméltem így is van.
- Tudod… lehetnél kicsit magabiztosabb… Ezt most nem azért mondom, hogy bántsalak csak szerintem nem vagy vele tisztában, milyen édes is vagy. – Igyekeztem azt éreztetni, hogy nem szándékozom kihasználni.
- Elnézést, kérhetnénk két itallapot? - Szóltam oda a pincérnek, aki készségesen ugrott.
- Parancsoljanak. – Nyújtotta át nekem és neki is.
- Köszönjünk, majd szólunk, ha kitaláltuk. – A pincér csak finom hajlással jelezte, hogy érti, majd lelépett kettesben hagyva minket.
- Kérj bátran, amit csak szeretnél. A vendégem vagy. – Mosolyodom el és odanyúlva kisimítok egy kósza tincset a szemébõl. – Így ni. Szépek a szemeid, ne rejtegesd. – Célom volt zavarba hozni és látszólag jó úton haladtam.

A mai nap jó kezdése. Vagy befejezése? Mindegy, nemtudom, de egész jól alakult. A suliban minden oké volt, és remekül jött az is, hogy volt ma infó óránk. Szeretem azt a tantárgyat. Ma egész nap nyüzsöghettem, az ügyeletes tanárok is békén hagytak. Ma délután benézek a könyvtárba is. Hazamegyek, ledobálom a cuccaimat, majd indulok is. De nem ám olvasni, nem hülyültem meg! Hát gépezni! Ahogy kiérek a megállóhoz, elszáguld elõttem a busz. Remeeeek… - morgom, majd felcaplatok a könyvtárba. Egyszer majdnem elütnek, ZEBRÁN, de sebaj, fõ az optimizmus. Vigyorogva lépek be, majd köszönök. Az összes könyvtáros jól ismer itt. beljebb lépkedek és leteszem magam az egyik gép elé. Éppen böngészni kezdek, közben magamban morgok, hogy minek adtam oda a húgomnak a laptopom, nem összeszedett rá valami vírust? Vihettem el szervizbe. Ennek már egy hete van. Na, mindegy –gondolom, majd böngészgetni kezdek. Nyílik az ajtó, valaki bejön. Nem számít, folytatom a dolgom. Böngészek, böngészek, egyszercsak ezt hallom: „A francba!” utána, „A picsába!” –elvigyorodok. Biztos az a srác beszél így, aki bejött. Felállok, majd odasétálok hozzá. Tyjûû –gondolom. Helyes. Ráköszönök.

-Szervusz. Takamoto vagyok. Segíthetek? –nézek rá mosolyogva.

-Õmm, ja. Szevasz, Preston vagyok.

-Örvendek. Speckó kis gép… honnan szerváltad?

-Nyertem. –mondja.

-Okés, akkor… -leülök mellé. -… aztmondom, hogy elõször próbáljuk meg így… -hosszas percekig magyarázok neki mindenfélét, majd végülis elvigyorodik.

-Hûû. Sokat tudsz.

-Õõ, ja. –mondom vigyorogva.

-Basszus, te milyen egy hiperaktív gyerek vagy! Egész végig nyüzsögtél. –nevet. Édes a nevetése.

-Õmm, ja… én ilyen vagyok… eh-eh… -nevetek zavartan. Rámnéz.

-Hát köszi. Meghívhatlak esetleg valamire? Egy fagyi, vagy valami…?

-Õmm… elfogadom, köszi. –lecsukja a lapit és kimegyünk.