 Karakter: Camilo Espronceda
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Idegesítő, áloműző szirénaszerű visítás. A lehető legrosszabb dolog, ami reggelente keltheti az embert. Még öt percet kérek. Valaki szóljon a Napnak, hogy később kelljen föl, mert még aludni szeretnék. Na? Senki nem vállalja? Gondolhattam volna...
Nyöszörögve nyúlok ki a hálózsákból, kelletlenül kapcsolva ki az ébresztőórát. Ez a kis vekker egy igazi túlélő. Annyi helyen volt már velem, hogy megszámolni sem tudnom. Más kütyü hangjára szerintem már felébredni sem lennék képes. Hát igen, ha valaki egyedül járja a világot, annak ez a hátránya... egy idő után a tárgyaihoz jobban kötődik mint az emberekhez. Lassan elkezd majd beszélni hozzájuk, végül teljesen begolyózik. Még jó, hogy e a veszély engem egyáltalán nem fenyeget. Sosem állnék szóba ezzel az álnok vekkerrel.
Elgémberedett tagjaimat nyújtóztatva ülök föl, de egyenlőre semmi kedvem kimozdulni a meleg hálózsákból. Az éjszakák elég hűvösek már, pedig még egyáltalán nem járok olyan magasságokban, és még csak kora ősz van. Nem szívlelem mikor hidegben kell aludni. Azt pedig még kevésbé, ha ezzel szemben napközben meg hét ágra süt a Nap. Pfff nektek szélsőségek. De ha már a Napnál tartunk...
Sóhajtva kezdek el öltözködni. Bakancs, rövidnadrág, póló, és... hát... Tűnődve vacillálok a kontaktlencse és a szemüveg között, de végül lustaságom kerekedik fölül, és csak magamra kapom szemüvegemet. Jó lesz ez így. Majd később berakom a lencsét, amint kicsit fölébredtem.
Kihúzom a sátor cipzárját, majd kilépek a sötétségbe. Na jó, inkább hívjuk félhomálynak. A Nap egyenlőre még sehol sincs, de pont így terveztem. A jó fotós mindig tudja mikor van napfelkelte, és igyekszik megelőzni azt. Az olyankor készült képek mindig igazán gyönyörűek, és én imádom a gyönyörű képeket.
Visszahajolok a sátorba, majd egy kis kotorászás után előhalászok egy konzervet. Nem a legfinomabb, de az ember egy idő után megszokja az ízét. Ha nem vagyok lusta, akkor akár tüzet is rakok és megmelegítem, de jelenleg ehhez sincs túl sok kedvem. Most tökéletes lesz így, ahogy van. Úgysem nagyon tudom megállapítani mi is ez pontosan. Ezen pedig a hőmérséklete sem fog változtatni. Kezem szinte magától lapátolja számba az ételt, közben pedig a környéket fürkészem. Az átlagos szemnek ezek csak sziklák. Sok, sok kopár szikla egymás hegyén hátán, amin semmi sem képes megélni. Pedig ez egyáltalán nem így van. Hogy én mit látok? Apró kis kitartó növényeket, állatokat, miknek az életet jelenti a kövek vetette árnyék, és az a kevés kis csapadék, ami hullik. Még bőven a hóhatár alatt vagyok, így még az a kevés hó sem hullik. A keleti oldal száraz, de nekem pont ez válik hasznomra. Fene sem akar minden este elázni. Szeretem én az esőt, ott is lehet gyönyörű képeket készíteni, de a nedves sátor nem túl kecsegtető. Nem rég hagytam el az egyenlítő környékét, így most egy ideig nem szeretnék vizet látni. Lehet hogy inkább egy sivatagba kellett volna mennem? Na majd legközelebb.
Megszabadulok az üres konzervdoboztól, majd tegnap összekészített táskámat magamhoz véve szedem kicsit össze magam. Kivételesen nem csak fényképezőgépem táskája van nálam, hanem egész napra való élelem, víz, na meg persze a telefonom. Persze csak akkor érnek el, ha elég közel érnek hozzám, de így legalább tudnak értesíteni, ha bármi veszély közeleg, ami szabotálhatja az akcióm. Tényleg... el ne felejtsem, hogy este fel kell keresnem őket. Kétnaponta jelentkezem, hogy tudják semmi bajom, de amúgy kerülöm a dolgot. A természetbe nem való az állandó "központ jelentkezz" felkiáltás.
Szapora léptekkel indulok el a legtökéletesebb helyet megkeresni. A kövek ropogva ellenkeznek talpam nyomásának, de ügyelek rájuk, nehogy esés legyen a vége. Van már gyakorlatom benne. A hegység az hegység, akár európai, akár észak-amerikai. Ráadásul már napok óta itt vagyok, így kezdem megismerni a helyet. Egyenlőre nem is tervezek magasabbra menni. Még pár napot itt töltök, majd ha már eléggé fogytán lesznek a készleteim, akkor visszatérek. Lentebb már vannak kialakított menedékpontok, ahol biztonságban kivárhatom míg megérkezik az utánpótlás amit kértem. De nem lehet okom panaszra. Ez a pár nap is igazán termékeny volt. Sok különleges képet sikerült készítenem, amivel remélhetőleg elégedettek lesznek a kiadók. Ha meg nem tetszik nekik, akkor... tudom sajnálni őket. Én gazdagabb lettem tapasztalattal, és rengeteg képpel.
Végül egy szakadék szélén állapodok meg. Lepillantva egy pillanatra összeszorul a torkom, de a látvány kiveri belőlem az aggodalmat.Az ilyen végtelenül mély dolgok általában megrémítik az embert, valami elemi félelem van bennünk ezzel kapcsolatban, de ha élőben látja... tudja hogy mit kell nézni... Boldog mosollyal hunyom le szemem, élvezem ahogy a szél hajamba kap, majd kelet felé fordulok és összeszedem magam. Kicsit még járkálok föl alá a tökéletes hely után kutatva, de végül megvan. Táskámat ledobom, és előveszem gépemet. Szeretettel simítok végig rajta, miközben nyakamba akasztom. Még készítek pár képet napfelkelte előtt. Most érzem igazán otthon magam, ez íz én életem. Végül fölállítom az állványt, kicserélem az objektívet, majd a földre ülve várom az első melengető sugarakat. Szeretem a napfelkeltét...
oOoOo
Egész nap a szakadék mellett maradok. Az ilyen területeken gyakoriak a szirti sasok, és ez a mai célkitűzésem. A legsötétebb alfajuk él ezekben a hegyekben, és nekem még nem volt szerencsém hozzájuk. Szörnyen érdekelnek, és hatalmas vágyat érzek a lefotózásukra. Sajnos azonban nincs sok szerencsém. Nem hogy sasokat, de még egy aprócska bogarat sem láttam egész nap. Talán meg kéne próbálni a várakozást. Ha én nem találom őket, ők majd megtalálnak engem. Nagyon úgysincsen sok más lehetőségem.
Találok is egy sziklakiszögellést, ami megfelel céljaimnak. A szakadék fölé nyűlik, de egészen stabilnak tűnik, így óvatosan felmászom rá, és elhelyezkedem. A Nap már erősen tűz, és itt nem nagyon van fedezék, de táskám aljáról előhalászok egy sapkát. Fejembe húzom, lehasalok, majd fényképezőgépemen keresztül kezdem pásztázni a területet. Remélem hamar történik valami, mert nem akarom, hogy itt sötétedjen rám.
Sokáig csak egyszerű tájképeket készítgetek, persze igazán nagy sikerrel. Ez a hely még így is gyönyörű. Mondjuk nem csodálom, hogy nem sokan járnak erre, mert nem túl jók a körülmények. A szikla kényelmetlen, a szél kegyetlenül fúj, a nap pedig tűz. Tényleg csak nagyon kitartóaknak ajánlom. De hát ha az ember kényelmes munkát akar, akkor üldögéljen otthon egy jól kipárnázott fotelben.
Szinte már kezdem föladni, mikor végre megjelennek a várva várt állatok. Az adrenalin szintem azonnal megugrik. Végre, végre, végre. Erre vártam. Boldog mosollyal kattintom a gépet. Szinte elveszek a fotók világában. Annyira más ez, mintha nem is a valóság lenne. Egy külön kis világ, amit csak az ismerhet meg, aki időt szán rá, aki képes megnyílni neki. Ezt nem elég látni, érezni is kell. Szinte olyan, mintha én is együtt repülnék velük. Szinte érzem ahogy a szél átsüvít a tollaim között.
Valami azonban nem stimmel. Nagyon nem. Értetlenül emelem el szememtől a fényképezőgépet, de már késő. mire megértem mi történik, már csak félni van időm. Én ostoba, ostoba ember. Egyre hangosabb a recsegés, és már nem tehetek semmit. Túlságosan a perem széléhez kúsztam, és ez a végemet jelenti. Kétségbeesetten vetődöm vissza, de ujjaim csak táskám szíját tudja elkapni, a talaj már ki is csúszik alólam. Rémülten kiáltok föl, de senki sincs aki meghallja. Nem gondoltam komolyan ezt a repülés dolgot. Nem itt akarok meghalni. Nem itt, nem most, nem így. Könyörgöm... nagyon szépen kérem...
oOoOo
Tompa, lüktető fájdalom, hideg és sötétség. Ezek várnak mikor visszaküzdöm magam a kellemes, mindent beborító nyugodt semmiből. Csak lassan jut el tudatomig, hogy hol is vagyok pontosan, hogy mi történt, és hogy miért. Gondolatban milliószor elátkozom magam az ostobaságomért. Figyelnem kellett volna. Sosem szabad ennyire belemerülni a fotózásba, főleg nem akkor, mikor ennyire veszélyes terepen dolgozik az ember. Mekkora idióta vagyok. De legalább túléltem. Félek kinyitni a szemem, félek attól, amit látni fogok. Túléltem, de vajon milyen áron? Minden tagom lüktet, és ez jó jel... legalább érzem a fájdalmat, szóval valószínűleg a gerincem nem sérült... olyan nagyon. Igyekszem felidézni amit még régen az elsősegély oktatásokon tanultam, de nem sok megy. Túlságosan is fáj a fejem. Túlságosan is nehéz bármire is koncentrálni a lüktető kínon kívül. Az biztos, hogy este van. Az is biztos, hogy sziklán fekszem, és az is biztos, hogy a lábam fáj a legjobban. A bal lában, de kegyetlenül. Na jó Camilo... össze kell szened magad. Légy férfi, és nyisd ki a szemed.
Végül sikerül meggyőznöm magam. Először nem sok mindent látok, de ahogy szemem hozzászokik a fényhez, folyamatosan világosabbá válnak a dolgok. Tényleg egy kis sziklaperem, ami valószínűleg az életemet mentette meg. Hunyorítva pillantok fölfelé, és sikerül kivennem a szakadék peremét. Azt nem tudnám megmondani, hogy mennyit zuhantam, de talán nem olyan sokat. Az alja még biztosan messze van. De hogy fel tudnék e most mászni? Biztosan nem. Azt hiszem nem vagyok olyan állapotban. Óvatosan végigtapogatom karjaim, de csak horzsolások és kisebb zúzódások. Annyira nem is olyan rossz. Amikor viszont halántékomhoz érek vadul szitkozódva rántom el kezem. Nem kell zseninek lenni hozzá, hogy tudjam a ragacsos izé az a vérem. Az én vérem... és még mindig szivárog a sebből. A vérem. Nyugalom Camilo, ne nézz rá. Ne nézz a kezedre, és nem lesz gond. Amíg nem látod, addig nincs is ott. Semmi baj, majd eláll, és nem kell tovább nézned a véred. Semmi gond.
Nagyot nyelve, vizsgálom tovább magam. A hátam és a bordáim nagyon fájnak, de talán megmaradok... vagy nem tudom, ezt a megmentőmre hagyom. Legutoljára pillantok a legriasztóbb pontra. Egy dolog az, hogy érzem, de egy másik, hogy képtelen vagyok mozgatni. Bal lábam szinte teljesen egy hatalmas kődarab alá szorult. Csak egy nagy darab lüktető fájdalom, semmi más. Talán... talán csak eltört. Biztosan... biztosan nincs vele nagyobb baj.
Remegve dőlök vissza, és lehunyom szemeimet. Elfáradtam... már ennyitől is. Élek. Életben vagyok, de nem tudom hol. Nem tudom mi lesz. Nem tudom, hogyan menekülök el innen. Semmit sem tudok... Majd... majd reggel. Igen, akkor biztosan könnyebb lesz... Biztosan...
|
