Ahogy belép, mosolyogva köszönt, mire megdobban a szívem. Szép a mosolya is, de ez most kicsit sem lényeges.
- Á, üdvözlöm, fõhadnagy. Hogy érzi magát? Remélem nem ment tönkre az egészsége alig egy nap alatt – kacsintok rá.
- Ezek szerint mindent rendben találtak? – kérdezi.
Közelebb lépek és megmutatom neki a papírokat. Kiszûrtünk ugye egy kis vashiányt, de azt majd kezelem a táborban, pár injekció és nyoma sem lesz azt hiszem.
Rajta viszont látszik, hogy nagyon örül a hírnek. Gondolom tényleg nagyon ki akart menni, így boldog vagyok, hogy én közölhetem vele: orvosilag minden rendben. Amikor örömködve fordulna felém, gondolom, hogy megköszönje, én sem veszem észre idõben, hogy túl közel vagyunk., így mindketten zavartan lépünk egyet az ellenkezõ irányba.
- Én... nagyon köszönöm, Brightmore õrnagy. Az egészet, mindent.
- Ne nekem köszönje, fõhadnagy...
- De akkor is hálás vagyok! - Mosolyogva teszem az õj leleteket az aktájába.
 - Rendben, akkor az orvosi igazolással minden oké – mondom. – Holnap délutánra kaptunk idõpontot Winters ezredesnél, akkor kéne bemennünk, hogy letudjuk a papírmunkát is.
- Részemrõl oké.
- Rendben. Akkor holnap délután háromkor találkozzunk ott.
- Ott leszek. Viszlát, Brightmore õrnagy.

Nem sokkal utána én is végzek, és indulok is haza. Ahogy kihajtok az útra, meg is látom, nem messze jár a kórháztól. Megállok mellette, hiszen nem sok idõ lehet hazaszaladni vele, nem hinném, hogy olyan messze lakik, bár nem emlékszem mi állt a kartonjában.
- Brightmore õrnagy? – kérdezi meglepetten, mikor megállok mellette.
- Jöjjön, elviszem!
- Köszönöm – mosolyog rám, mikor beült.
- Ugyan... Hova megyünk?

Ahogy lediktálja a címet, már indulok is. Nincs forgalom, de azért figyelni kell.
Amikor odaérünk, leparkolok és megköszöni.
- Ugyan már, még a végén lelopták volna magáról a díszegyenruhát – kacsintok. Ilyen ruhában tényleg nem lenne jó ötlet végigsétálni a környéken. – Egyébként nem is tudtam, hogy elismert tiszteket még itt is elszállásolnak. Azt hittem, mindenki kap szolgálati lakást.
- Hát, a sereg inkább a családos embereknek biztosította ezt. Mondjuk meg is értem. Egyedül vagyok, elférek itt is – mosolyog ismét.
- Valahogy pont ilyen válaszra számítottam.
- Még egyszer köszönöm – biccent mosolyogva.
- Ha gondolja, holnap is eljöhetek ide, és mehetünk együtt az ezredeshez – vetem fel. Igazán nem nagy kitérõ... és a társasága is kellemes.
- Én... köszönöm. Az remek lenne – felel zavart mosollyal az arcon. Aranyos... hiába katona, nagyon aranyos és kifejezetten helyes. Pont a típusom, de... nem.
- Akkor fél háromkor itt – bólintok, majd indulok is haza.

* * *

Az a pár nap, ami az indulásig maradt, kapkodással telik. A papírokat megkapjuk, így már csak pakolni kell és elköszönni anyáéktól.  Aznap, amikor a gép indul egy kisbusz fog összeszedni minket, így nem kell a kocsival sem foglalkoznom.
Anyáék viszonylag könnyen fogadják, hogy elmegyek, hiszen tudják, hogy szeretem ezt csinálni, szeretek segíteni azoknak az embereknek, akiket a haza szolgálatában ér sebesülés, vagy ilyen helyzetben veszítik el a karjukat vagy a lábukat. Sajnálom õket, és hálás vagyok nekik, ahogy minden polgártársunk. Anya persze sír, amikor elengednek, de ezek csak a szokásos, féltõ könnyek, pedig mindig elmondom neki, hogy annak, hogy nekem is bajom esik, kicsi az esélye, mert nem vagyok a harctéren. Ez persze nem teljesen igaz így, de neki elég, ha ennyit tud, apa pedig nem szól neki.

A fõhadnaggyal az ezredesnél tett látogatás óta nem találkoztam. Akkor kitettem a laktanyánál, és leküzdöttem a kísértést, hogy megcsókoljam. A ki tudja, hányadik kísértést. De nem szabad, nyilván heteroszexuális, nem vethetem rá magam csak így, pláne nem annak tudatában, hogy hova készülünk és miért. Neki nem hiányzik, hogy feszült legyen ha fel kell keresnie, nekem meg nem kell, hogy furcsán nézzen rám. Ez így korrekt, mindenkinek így a legegyszerûbb.

* * *

A repülõn már áldom az eszem, hogy hoztam magammal néhány könyvet. Bár nyilván nem lesz túl sok idõm olvasni, de nekem a cigi és a könyv a fontos. Mivel a motorom nem fért be a táskába... Süskindtõl A parfümöt olvasgatom éppen, nem figyelve senkire, még a fõhadnagyra sem. Beszélget is valakivel már az indulás óta, akit nem ismerek, és nem is túlzottan szerepek repülni. Természetellenes a magasban utazni, de azért odaköszöntem neki. nem akarom zavarni, ha nem muszáj, nyílván õ sem fog csak úgy felkeresni - sajnos.

Amikor a gép leszáll, örömmel lépek végre a szilárd talajra. Hatalmasat sóhajtok, mire egykellemes hangocska üti meg a fülem.
- Ne mondja, hogy nem szeret repülni, õrnagy - vigyorog rám a kis zöldszemû.
- Maradhatunk a dokinál - mosolygok rá. - mellesleg... nem, nem félek, csak nem tartom jó ötletnek a repülést. Ha isten azt akarta volna, hogy repüljünk, ad szárnyakat.
- Értem. Szóval fél - jegyzi meg töretlenül vigyorogva. Milyen rohadtul jól néz ki... az a sebhely is olyan édesen szexi, csak még férfiasabbá teszi, bár anélkül sem lehet oka panaszra.
- Én nem... - kezdenék bele, de ahogy szemtelenül csillogó tekintetét és vigyorgó arcát nézem, felsóhajtok. - hagyjuk - intek, és elindulok, hátamon a cuccaimmal, de aztán eszembe jut valami, és megállok, mire a fõhadnagy is utolér.
- Mi az, doki?
- Érdekel valami - morgom, és tekintetemmel egy régebben itt szolgáló katonát keresek, és amikor megvan odalépek hozzá.
- Katona, mikor volt utoljára homokvihar? - kérdezem a szokásos üdvözlések után.
- Épp tegnap éjszaka, ma reggelre. Nem okozott mondjuk komolyabb gondot. - Bólintok és elköszönök, majd a fõhadnagyra nézek.
- Vacsora elõtt keressen fel a sátorban, adok fájdalomcsillapítót - mondom mosolyogva.
- Miért kellene...
- Az idõjárás. Ha jól sejtem, arra érzékeny a seb. - Nem szól, csak bólint és elindulunk. Félútig ugyanarra, de az én szállásom az egészségügyisekkel van, az övé a katonákkal. Rendben is van ez így, nem tudom mit tennék, ha még egy helyen is aludnánk.

* * *

Késõ délután érkezik pár sebesült. Egy kisebb egységet megtámadtak. Nem sokan élték túl, ha pontosak az információim, akkor tizenhat emberbõl hárman, ugyanis bombatámadás volt. Annak a háromnak is nagyon súlyos az állapota, így azt hiszem, nem fogok vacsorázni sem. Majd eszek valami kis maradékot, amit a konyhásoktól tudok kunyerálni éjszaka.
- Anna, kérlek hozz nekem egy kis kötszert, muszáj átkötünk ezt a csonkot - kiabálok az egyik ápolónak. Az egyiküket muszáj volt a bejárathoz közel fektetni, hogy az éjszakai szél kicsit hidegebben legyen, ugyanis a testének 60%-a hólyagosra égett. Tudom, hogy le fog hámlani, és azt is tudom, hogy ha minden kötél szakad, akkor nekem kell segítenem. Mivel itt nincsenek speciális eszközeink, így lehet, hogy meg kellesz kérnem pár helybelit, hogy segítsenek keresni azokból a húsevõ bogarakból... azt hiszem, itt is élnek. Egyszer az egyik professzoromnak volt hasonló esete és akkor segített ez a megoldás, a bogarak ugyanis csak a ténylegesen elhalt hámsejteket eszik le a testrõl, így ami maradna, azt tudnánk lényegében kezelni.

Már majdnem vacsoraidõ, amikor hirtelen belép valaki a sátorba. Épp a kis zászlóssal foglalkozom, aki olyan csúnyán megégett: próbálom finoman lekenni a testét hûsítõ krémmel.
- Doki... - szólal meg a hátam mögött a már ismerõs hang.
- Óh, már ennyi az idõ? - kérdezem kényszeredetten mosolyogva. - Várj egy pillanatot kérlek, ezt befejezem és adok egy fájdalomcsillapítót. Vagy ha sietsz, visszajöhetsz vacsora után.
- Akkor késõbb visszajönnék, még dolgom lenne vacsora elõtt. - A tekintetét nem veszi le az ágyon fekvõ fiúról. Mert még szinte gyerek, a kartonja szerint huszonegy éves.
- Itt leszek valahol - mosolygok rá, és visszafordulok a zászlós felé.
Amikor levetkõztettük, mosolyognom kellett. Azokon a részeken, ahol még ép bõre volt, tele volt csóknyomokkal a teste, és a vizsgálat során egyértelmû volt, hogy a baleset elõtt nem sokkal szeretkezett is. Szegény fiú, borzalmas lesz felébrednie, már csak azt remélem, hogy a másik két túlélõ között van a szeretõje.

Már sötét van kint, amikor újra megjelenik Bryant fõhadnagy.
- Azonnal adom... - kezdenék bele.
- Most nem sietek - mondja, mire elmosolyodom.
- Akkor megitatom a másik zászlóst és jövök - kacsintok rá és a másik katonához sietek. Õ is a balesetben sérült meg. Neki is vannak égési sérülései és leszakadt a bal alkarja, próbálom úgy kezelni, hogy gond nélkül tudjanak neki csonkot adni ha hazatér. A harmadik állapota a legstabilabb, csak néhány ficam és kisebb égések, õt két nap múlva el is engedném.
A másik katona szuszog. Azt hiszem Alex Smith a neve. Ébren van, de nem üvölt, elég morfiumot adattam neki.
- Jól van, zászlós? - kérdezem.
- Nem - nyöszörgi. - Fáj... - futnak tele a szemei könnyel. - És a karom...
- Cshh, kérem, nyugodjon meg, nem lesz baj - simítom ki az izzadt tincseket az arcából. - Igyunk egy kortyot aztán próbáljon meg pihenni.
- De a karom... - Azt hiszem, altatót kell adnom neki. Sóhajtva nyúlok a mellette levõ kis asztalra és leveszek egy szemet. Az ajkaihoz teszem, mire engedelmesen lenyeli. Mióta felkelt, sokkos állapotban van, és meg is értem. De így legalább alszik egy éjszakát.
Felegyenesedve a gumikesztyût a szemetesbe dobom és elveszek egy szem fájdalomcsillapítót a gyógyszerek közül.
- Tessék, nem túl erõs, de ha megfájdul, kitart egy darabig - mosolygok a fõhadnagyra.
- Õk... - kezdene kérdezni, de épp a zászlós ágya mellett állunk, így leintem.
- Anna, kiszaladok elszívni egy cigit, kérlek, figyelj rájuk - kiabálok hátra, mire a kis nõvérke már rohan is, így kimegyünk a sátor elé.
- Õk az életben maradtak, ugye? - kérdezi szomorkásan.
- Igen - fújom ki a füstöt. - Az egyikük állapota stabil, a másik kettõ súlyos. Vacsorázni sem volt idõm - nevetek fel kényszeredetten. - De nem hagyhatom itt õket, reggelre ki kell találnom, hogy a zászlóst hogy kezeljem. Ráadásul azt sem tudom, hogy ki volt a szeretõje - masszírozom meg a halántékomat.
- Szeretõ? - kérdezi felvont szemöldökkel.
- Hagyjuk - intek, és próbálok mosolyogni, majd gyorsan elnyomom a cigit és visszalépek. - Jó éjt, fõhadnagy - nézek rá, mire õ is köszön és már megy is, én meg tovább kenegetem a kis zászlós testét.

Pár órával késõbb, már azt sem tudom pontosan mikor, megjelenik ismét a fõhadnagy.
- Miben segíthetek? Baj van? - pattanok fel, és azonnal lehúzom a gumikesztyût, hiszen csupa krém.

- Hm... értem – sóhajt fel néhány perc múlva, miután megszemlélte az aktámat.
- Winters ezredes szerint ön is kijön velünk – szólalok meg, mire felpillant rám.
- Igen, fõhadnagy – mosolyodik el. – Van némi gyakorlatom a harcterektõl nem messze elhelyezett, ideiglenes kórházak irányításában. – Legszívesebben mondanék valamit, de... Nem. – Kérdezzen bátran. Utána én is fogok – kuncog halkan.
- Nem szeretném terhelni.
- Nem terhel, és nyugodtan lehet õszinte is – ül le az asztalra velem szemben.
- Nos, akkor az leszek – sóhajtok. – Nem tûnik... hogy is mondjam...
- Brightmore õrnagy – kacsint rám. – Többször jártam Afrikában, és bár Afganisztánban még pont nem voltam, biztosíthatom, van tapasztalom a leszakadt karok, szétlõtt lábak és lerobbant végtagok terén – mondja már kevésbé vidáman. – Én ennyit tehetek a hazámért.
Meglepve nézek, de csak a háta látja, mert megfordul, és felhúz egy gumikesztyût.
- Mikor utazunk ki pontosan, nem tudja véletlenül? – szólalok meg újra, miközben õ mindenfélét elõkészít.
- Véletlenül de – mosolyog rám. – Ha most mindent rendben találok, akkor három nap múlva indulunk, legalábbis az ezredes nekem ezt mondta.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Végre...
- Nos, akkor essünk ki a vizsgálatnak – lép elém.
A közelségére ösztönösen hátrálok egy lépést, de õ az arcom után nyúl kesztyûs kezével, és finom mozdulatokkal elkezdi végigtapogatni a bal szemem alatti területet. Igyekszem nem az arcát és a szemeit bámulni közben, de hát... Mi másra figyeljek? Úgysem érzek szinte semmi abból, amit csinál. A sebet úgy varrták össze, hogy a heg teljesen érzéketlen... csak azt érzem, amikor körülötte tapogatja a bõrömet.
- Ez rendben van – szólal meg. – Kérem, nézzen fel a táblára, takarja le elõször a jobb szemét, és olvassa fel, amit és ahogy látja.
Engedelmesen olvasni kezdem a tábláról a betûket. Utána a bal szemem következik, így számokat kell olvasnom. Elvileg mindent jól csinálok.
- Akkor most egy gyors vérvétel, aztán egy-két vizsgálat még és el is engedem – mondja. Leülök a vizsgálóágyra, õ meg... A lábai közé szorítja a karom? – Tapasztalataim szerint így könnyebben, gyorsabban és fájdalom nélkül tudom levenni a vért – mondja kimondatlan kérdésemre.
Ööö, hát nekem oké... Az viszont határozottan zavarba ejtõ, hogy zavarba jövök. Vagy mi.
Hamar végzünk, õ pedig kiviszi a véremmel teli csöveket az asszisztensének, miután leragasztotta az apró szúrás helyét. Miközben rá várok, az ablakhoz állok, és csak akkor fordulok meg, mikor megszólal.
- Van valami panasza, amirõl tudnom kellene? – kérdezi.
- Jelenleg picit éhes vagyok, de semmi egyéb – mondom, mire elmosolyodik.
- Rendben, akkor elvégezzük a szükséges vizsgálatokat, és holnap, este hatra kérem, ha tud, fáradjon vissza, hogy odaadhassam a leleteket. Akkor együtt majd szólunk az ezredesnek is.
- Rendben – felelem.
- Várom – mondja, majd kienged az ajtón.
Húúúh, hát ez... Izgalmasnak érkeznek az orvosi vizsgálatok.
Franc.

***

Másnap szinte egész nap menetben vagyunk a társammal, Smith hadnaggyal. Elõzõ éjszaka sajnálatos tragédia történt Irakban, egy akna felrobbantotta a tengerészgyalogosok két jármûvét. Rengetegen vesztek oda, mi pedig kora reggeltõl késõ délutánig járjuk a környéket, hogy minden hozzátartozónak tolmácsolhassuk a hadsereg részvétét.

Így eshet az is, hogy Smith menetben dob ki a kórház elõtt. Épp csak ideértünk az utolsó családtól, hogy ne késsek el a hat órai idõpontról. Ez viszont azzal jár, hogy díszegyenruhában kell bepáváznom a kórházba, és a doki rendelõjébe...
Ahol õ épp az ablakpárkányon bambul, amíg be nem lépek.

Valami érthetetlen hülyeség folytán nem tudom visszafojtani a mosolyomat, mikor üdvözlöm.
- Brightmore õrnagy – köszönök egy apró bólintással.
- Á, üdvözlöm, fõhadnagy – viszonozza a köszöntést, és felkel a párkányról. – Hogy érzi magát? Remélem nem ment tönkre az egészsége alig egy nap alatt – kacsint rám.
A gesztustól és azoktól a kékségesen kék szemektõl érzem, hogy zavarba jövök. A francba... Mióta jövök én zavarba?! Csak azért, mert ilyen átkozottul jóképû... Na jó, elég.
De aztán leesik az is, amit mondott. Nem ment tönkre egy nap alatt...? Az azt jelenti, hogy...?
- Ezek szerint mindent rendben találtak? – kérdezem felvillanyozva.
- Igen, így van – lép hozzám mosolyogva. A kezembe nyom néhány papírt, a leleteimet, aztán mellém helyezkedik, és sorra végigveszi a vizsgált dolgokat. Igazából a felét sem értem, részben azért, mert nem értek hozzá, részben pedig azért, mert lenyûgöz a hangja mély dallamossága. Várjunk, hogy mi...? Nem, részben azért, mert csodálom, milyen okos. Igen. – Itt láthat csak egy egészen kicsi eltérést a normál értéktõl – mutat az egyik adatsorra. – Emiatt viszont nem kell aggódnia, csak enyhe vashiány, amit vitaminokkal tökéletesen tudunk stabilizálni.
Olyan szinten megkönnyebbülök, mintha egy egész hegyoldal omlott volna le a mellkasomról. Kimehetek! Két hosszú év után végre visszatérhetek...!
Hirtelen örömömtõl és megkönnyebbülésemtõl vezérelve fordulok a doki felé, hogy hálás köszönetet mondhassak neki... és csak akkor jövök rá, hogy milyen közel voltunk egymáshoz végig. Ugyanis ahogy megfordulok, az arca alig pár centire van az enyémtõl.
Zavartan kapom el a tekintetemet, és lépek egyet hátra. A francba... nem szabadna ennyire zavarban lennem senki közelében. De mintha õ is... Na nem, biztos csak képzelgek. Megköszörülöm a torkom, mintha ezzel kitörölhetném az elõzõ jelenetet.
- Én... nagyon köszönöm, Brightmore õrnagy – szólalok meg végre. – Az egészet, mindent.
- Ne nekem köszönje, fõhadnagy – mosolyodik el, én meg igyekszem nem zavarba jönni, különben még saját magamnak kéne visszamondani a külszolgálatot, mert átmentem kislányba...
- De akkor is hálás vagyok – ellenkezek apró mosollyal.
Ezt csak egy mosollyal nyugtázza, aztán az asztalhoz lép, és az új leleteket is hozzáteszi az aktámhoz, a többi anyag mellé. Mikor ezzel megvan, ismét felnéz rám.
- Rendben, akkor az orvosi igazolással minden oké – mondja. – Holnap délutánra kaptunk idõpontot Winters ezredesnél, akkor kéne bemennünk, hogy letudjuk a papírmunkát is.
- Részemrõl oké – vonok vállat.
- Rendben – mosolyog rám. – Akkor holnap délután háromkor találkozzunk ott.
- Ott leszek – bólintok mosolyogva. – Viszlát, Brightmore õrnagy.

Elgondolkozva sétálok ki a kórház épületébõl. Furcsa ez a doki... Vagy inkább én vagyok furcsa vele kapcsolatban. Nagyon furcsa. Én nem... Én soha nem éreztem vonzódást férfiak irányába. Nem... még csak dolgom sem volt velük. Nem mintha nõkkel nagyon lett volna... Mindig a seregnek éltem, soha nem is foglalkoztatott a szerelem igazán. Most viszont... A fenébe is, ez a Brightmore doki olyan gondolatokat ébreszt bennem, amit a legkevésbé sem szabadna éreznem.
Fiatal koromban az olyanok keserítették meg az életem, mint õ. A jóképû, kék szemû, magas, izmos szõke hercegek. Akik mindig lenéztek és megaláztak. Most meg... szabályosan megtetszik egy ilyen? Nekem, a kis gnómnak? Nem, egészen biztos, hogy nem vagyok normális...
Gondolataimból egy autó dudálása térít magamhoz. Felpillantok, és egy autót látok meg, amint éppen a járda mellé húzódik, a sofõr pedig...
Ó, jaj nekem.
- Brightmore õrnagy? – torpanok meg meglepetten.
- Jöjjön, elviszem! – int az anyósülés felé.
Azt hiszem, zavaros és zavarba ejtõ gondolataimmal a meg-kéne-tennem-listán a legutolsó dolog lenne az, hogy beszálljak a zavarom fõ okozójának kocsijába, de bunkóság lenne visszautasítani, ha már felajánlotta. Így hát fogom magam, és az autót megkerülve beszállok mellé.
- Köszönöm – mosolygok rá.
- Ugyan – mosolyog vissza. – Hova megyünk?
Lediktálom a címemet, de a pillantásomat ott felejtem az arcán. Még a profilja is...

Ahh, elég.
Erõszakkal fordítom el a pillantásomat róla. Nem, nem, nem, nem, nem és nem. Nem szabad. Ha észrevenné, hogy vonzódom hozzá... Francba, tuti visszavonná a most megadott orvosi engedélyt.

- Igazán köszönöm a fuvart – nézek a dokira mosolyogva, mikor leparkol a laktanya bejáratánál.
- Ugyan már, még a végén lelopták volna magáról a díszegyenruhát – kacsint vigyorogva. – Egyébként nem is tudtam, hogy elismert tiszteket még itt is elszállásolnak – teszi hozzá meglepve. – Azt hittem, mindenki kap szolgálati lakást.
- Hát, a sereg inkább a családos embereknek biztosította ezt – vonok vállat. – Mondjuk meg is értem. Egyedül vagyok, elférek itt is – mosolyodom el.
- Valahogy pont ilyen válaszra számítottam – mosolyog rám.
Régen az ilyen mondatok mind lenézõnek számítottak, de ez most más... A mosolya kedves, és a mondatban semmi él vagy megalázás nem volt – sokkal inkább dicséret. A jellememé. És ez hihetetlenül jól esik... valamiért.
- Még egyszer köszönöm – biccentek mosolyogva, és a kilincsért nyúlok, de a hangja megállít.
- Ha gondolja, holnap is eljöhetek ide, és mehetünk együtt az ezredeshez – mondja.
Meglepve pillantok rá. Na jó, tényleg kezdtem megkedvelni, de ennyire nagylelkûnek azért nem gondoltam...
- Én... köszönöm. Az remek lenne – felelem zavart, de õszinte mosollyal.
- Akkor fél háromkor itt – bólint mosolyogva.
Elköszönök, kiszállok, és a lehetõ legértetlenebbül, legzavartabban... és leginkább izgatottan sétálok a D épület felé.
Mi a franc van velem...?

Nagyot nyújtózom az ágyamban.

Aztán azzal a lendülettel ugrok is ki belõle, ahogy rápillantok az órára. Francba, francba, francba, megint elaludtam! Ha nem igyekszek, kurvára el fogok késni. Morogva iszkolok a fürdõszobába, és kezdek kapkodva mosakodni. Még szerencse, hogy nincs túl nagy távolság a helyiségek között. Igen, inkább lakok egy nagyméretû szobában, mint egy lakásban. A sereg mostanában inkább a családos embereknek biztosított szolgálati lakást, úgyhogy én egyelõre a laktanyában lakok, a barakkszerû mobillakok D épületének 357. lakásában, vagy szobájában, ahogy tetszik.

A szemem alatt undorító karikák sötétlenek, az éjszaka nyomai. Hát igen, ezért szívás a veszteségértesítésnél dolgozni. Egyszerre megtisztelõ, elkeserítõ és rohadtmód fárasztó. Megtisztelõ, mert jó érzés méltón hírét vinni a hõsök halálának. Elkeserítõ, mert miközben én itthon vakarom a seggemet, a fronton katonák esnek el sorra. És fárasztó, a nyomorult média miatt. A vezetõink félnek, hogy esetleg túl hamar fognak szimatot, és a szülõk véletlenül elõbb olvassák el az újságban a gyermekük halálát, mint hogy mi értesíthetnénk õket. Éppen ezért van úgy kitalálva a rendszer, hogy amint halálhír érkezik, mi megyünk is. Tényleg rögtön. Kaptak ajándékba egy kis fekete csipogót, aminek olyan nagy hangja van, amilyen kicsit a kütyü – tényleg nagyon hangos – ezzel riasztanak. A hangjának fõleg éjszakánként veszem hasznát.

Ha viszont szerencsém van, pont ezt fogom megúszni mostantól. Talán éppen ezért nem kellene elkésni. Az ezredesemnél kell megjelennem egy konzultáció erejéig, méghozzá arról, hogy a következõ csoporttal én is kiutazhatok-e végre.

Gyorsan magamra rángatom az egyenruhámat, a hajammal nem csinálok semmit, mert egyébként se lenne túl sok értelme, aztán kiiszkolok az ajtón. Ki az épületbõl, le a lépcsõn, rohanva azt a pár métert az utcáig. Még az istenek is azt akarják, hogy kiutazzak, mert épp arra jön egy taxi. Leintem, bepattanok, és nyomás.

Halálpontos vagyok. Éppen a megbeszélt idõre érek oda. Megállok az iroda ajtaja elõtt, és határozottan bekopogok.

- Szabad! – hallatszik ki az ezredes hangja.

Benyitok, belépek, behúzom magam mögött az ajtót, és szalutálok.

- Á, Bryant fõhadnagy. Üdvözlöm, foglaljon helyet!

- Köszönöm, uram – indulok el az íróasztallal szemben álló szék felé.

Winters ezredes kedves ember, olyan kedves nagyapaféleség. A haja már teljesen õsz, a feje tetején kopaszodik. Az orrán vékony olvasószemüveg ül, mindig az fölött les az emberre a fakókék szemeivel.

- Hogy érzi magát, hadnagy? – mosolyog rám kedvesen.

- Nagyon jól, uram, köszönöm.

- És gondolom még jobban lenne, ha ez a beszélgetés pozitív eredménnyel zárulna, nemde?

- Teljes mértékben.

Turkálni kezd a papírjai között.

- Nos, akkor szeretném félig megnyugtatni. Van nekem egy ilyenem itt, ni – húz elõ egy papírt és mosolyogva lobogtatja meg elõttem. – A jelentkezése Afganisztánba. – Felcsillan a szemem, mire újfent elmosolyodik. – Minden ki van töltve rajta, már alá is írtam. Már csak a maga aláírása hiányzik és róla, meg még valami...

- Micsoda, uram?

- Egy orvosi igazolás – sandít rám a szemüveg fölött. – Maga az egyik legjobb katonám, Ryan. Maga hozta haza a legtöbb kitüntetést és elismerést Afganisztánból, legszívesebben már most útnak indítanám, hiszen öröm nézni, hogy ilyen fiatalon ennyi akarata van. De a honvédség megköveteli az orvosi jóváhagyást.

- És ezt...?

- Ne aggódjon, mindent elintéztem. Szereztem beutalót a honvéd kórházba, ma délutánra. Egy kicsit huncut is voltam – kuncog fel –, ugyanis ahhoz az orvoshoz megy, aki majd kiutazik magukkal, ha minden jól megy. Annyi a dolga, hogy odamegy az idõpontra, a doktor már tudni fogja, hogy kicsoda-micsoda.

- Értem.

- Úgyhogy egyelõre még nem a jelentkezést adom át, csak ezt itt – tolja elém a beutalót. – Biztos vagyok benne, hogy nem lesz baj. Már egy éve itthon van, ki fogják engedni – mosolyog rám bíztatóan.

- Remélem is, uram.

***

Kómásan kelek föl, de legalább fölkelek a telefonom ébresztõjére anélkül, hogy vakon kinyomnám. Muszáj voltam bedobni a szunyát még az ezredes meg a doki között, mert tényleg nagyon ramatyul éreztem magam.

Újra megmosakszom, kimosom az álmot a szemembõl. Máris sokkal jobban érzem magam. Frissen, fitten... és reméljük, jó szemmel. Most nem veszem nagyon katonásra a dolgot, megelégszem a gyakorlónadrágommal meg egy fekete pólóval, úgyis meleg van kint. Lazán készülõdöm, bõven ráérek, még az is lehet, hogy gyalog megyek.

Megint idõben vagyok. Ma kedvelnek az égiek. Belépek a kórházba, és a recepcióhoz sétálok. Odaadom az összes biszbaszt, ami kell neki, a beutalóval meg a szolgálati igazolványommal együtt, hogy nehogy azt higgyék, csak valami útszéli jöttment sasszézott be terepgatyában. A recepciós nõ megköszöni, visszaadja a dolgaimat, aztán útbaigazít, hogy az elsõ emeleten a 4-es rendelõben van a helyem. Ám legyen.

Felmegyek a lépcsõn, hamar meg is találom az ominózus rendelõbe vezetõ ajtót. Bekopogok, az ajtó pedig rekordidõn belül nyílik ki, egy kis barna asszisztenslány pislog rám nagy szemekkel.

- Ööö... – kezdenék bele, de félbeszakít.

- Bryant fõhadnagy? – kérdezi.

- Igen – felelem zavartan.

Akárhányszor jártam ebben a kórházban, soha nem voltak képben feleennyire sem.

- Jöjjön csak be, a doktor úr már várja – tárja szélesebbre az ajtót, és félreáll az útból.

Belépek az ajtón, pár lépést teszek egy szûkös folyosón, aztán kibukkanok a rendelõbe. A következõ dolog, amit érzékelek, az a döbbenet. Valami idõsebb, kopasz, vagy legalábbis kopaszodó, szemüveges fószerre számítottam, amolyan tipikus orvosvagyok-fejjel... Vagy igazából bármire, csak erre nem.

A fehér köpenybe valami angyalarcú szépfiút bújtattak. Széles vállaival és magas alkatával még a harctéren is simán el tudnám képzelni, bár azt az ördögien jóképû arcot elnézve... Neem, ennek tuti valami nyámnyila anyámasszonykatonájának kell lennie. Tipikusan az a fajta, akikkel körül voltam véve a középsuliban is. Elkényeztetett anyuci kisfia, aki tökéletesen tisztában van a testi adottságaival, meg azzal, hogy a magafajta gnómok elbújhatnak mellettük.

Azonnal megzavarodok viszont, mikor a szemébe nézek. Basszus... ilyen szép kéket még sose láttam.

- Bryant fõhadnagy? – lép oda hozzám feltételezéseimet meghazudtoló kedves, vagy feltételezéseimet igazoló színlelt mosollyal. – Üdvözlöm, Dax Shanon Brightmore vagyok.

Bunkó azért nem vagyok, úgyhogy viszonzom a mosolyát.

- Örülök – fogadom el a felém nyújtott jobbot.

- Nos, nekem azt mondták, hogy csak egy bizonyos alkalmasságot kell tüzetesen megvizsgálnom, de részletekrõl nem nagyon tájékoztattak.

- Igen, a szememet kell megnézni – mutatok a bal szemem alatt „díszelgõ” hegre.

Közben átnyújtom neki a betegségi kartonomat, amit azóta vezettek, mióta a szanitéc turbánkötést tekert a fél fejemre a jármûvünknél. Ez biztos többet segít neki orvosi szempontból, mint az én magyarázásom.