 Karakter: Ryuugamine Mikado
Megjegyzés: Emikomnak
Ikebukuro a város mely sosem alszik így mondják. Több mint valószínű így van, hisz jelenleg szombat este fél tizenegy van, és még mindenki sürög és forog itt a Tobu-Tojo metró állomáson. Sokan igyekeznek már végre haza a munkából, meg még többen indulnak el az éjszakába azzal a tudattal, végre nem kell otthon ülnöm.
Különös a sors, hogy épp ugyanannál a büdös és még mocskosabb falnál állok ahol nem is oly rég még teljesen tudatlanul álltam. Igen épp akkor múltam el 16 és feljöttem a nagyvárosba a legjobb barátom kedvéért ki meghívott ide.
Aztán történt egy és más.
Meg még több más.
Rengeteg más.
- Mikado! – hallom meg nevem egy igencsak túlismerős vidám szinte napfénynevetős hangon.
- Huh – nézzek oldalra meglepett szemeimmel. – Kida-kun?- mire a szőkeség bólintott aranyszínűivel. Közelről mindig is annak tűntek...szőke tincsei szinte világítottak az aluljáró sötétjében, tejbe tök vigyorát meg az istenért le nem törölte volna magáról, a szakadt koptatott farmerról és igen csak léhán gombolt ingről inkább már nem is szólnék.
Igen ő Kida Masaomi.
- Hármat találhatsz – jajj ne – Egy: Kida Masaomi – felemelte egy ujját – Kettő: Kida Masaomi – felemelte még egy ujját, mindenki minket néz – Három: Kida Masaomi – három ujj, és ha lehet mondani még nagyobb vigyor ez, de égő. Póker arccal figyeltem, míg őrá rájött a „sírhatnék”.
- Mikado-nak nem tetszett a viccem – „sírta” továbbra is a járókelők meg vagy röhögte vagy, borzadtak, azt hiszem csak én, tartozom mind a két kategóriába.
- Ezt már előtted egyszer – világosítom fel - és akkor is ugyanilyen pocsék volt.
- Ezt most mért mondod – „bőgi” még mindig.
- Na melyik táskádat vigyem – kérdem megelőzve az újabb parádéját. Csak csajozni ne kezdjen el út közbe Istenem! Csak azt ne! Ezt az ici-picit kérem!
- Ezt – majd egy nagy piros gurulóst toll felém. Arról volt szó, hogy csak pár napra jön, nem, hogy haza cuccol. Kiülhetett arcomra a döbbenet a méret miatt ezért sietve megszólalt. – Újra a Raira Akadémiára fogok járni, és visszaköltözök. De csak holnap tudok beköltözni, így ma nálad alszom.
- Ööö – válaszolok érthetően – értem. Na és Saki-chan ő nem jött veled – kérdezem mosolyogva teljesen gondtalan őszinteséggel.
- Nem – szólalt meg maga letört reménytelenség majd hátat fordítva egy nagy kéket kezdett maga után gurítani – menjünk.
Azt, hiszem pont bele, trafáltam valamibe. Bámulatosak a következtetéseim igaz? Ellenben az nem valami csodálatos, hogy a mindig hiperaktív, mindig hangos Kida-kun úgy közlekedik mellettem, mintha egy zombie-s film főszereplő szörnyetege lenne.
Kida Masaomi egy bolond.
De mindig megmarad elég bolondnak ahhoz is, hogy teljes bizalmat adjon azoknak, akik megérdemlik és Saki-chan ebbe a kategóriába, tartozik, ahogy Anri-chan és talán még én is.
Ötletem sincs mi történt, ám a tény, hogy Kida-kun farzsebéből egy sárga kendő kandikál ki sok mindent sejtet.
A Sógun visszatért Ikebukuroba. Miértre nem tudom már a választ.
Az pedig már egyenesen groteszk látvány, hogy a Sárga Kendősök bandavezére illetve az ellenfél a Dollars főnöke fej-fej mellett sétál az éjjeli holdfényben.
Haza érve én a géphez ültem mereven, Kida az ágyhoz battyogott és lezseren ruhástul feküdt el benne.
Míg én a napi hülyeséget az interneten addig ő azt a tévében nézte.
- A lakásod még mindig kicsi és szürke - világosít fel.
- Hát köszi az együttérzést – fordulok hátra a felé – tudod, szegény vagyok. Ennyire futja.
- Nyugi, nincs bajom a kis helyekkel - nevet fel – ha felhozol valakit, akkor, muszáj, hogy közelebb legyél hozzá nem?
- Mivel csak te vagy itt ennek már nincs is jelentősége – vigyorgom felé.
- Mért Anri-chan nem jár erre? – kérdezi kikerekedett szemekkel.
- Nem igazán.
- Értem - mondja lassan ásítozva. – Asszem én szunyálok, teljesen kóma vagyok.
- Aludjál én, még gépezek – és fordultam is a Laptop felé. Igen már az is van!
- Bháááh – hallom meg vinnyogó hangját - Mindig kockulsz. Inkább gyere te is, aludjál.
- Igen kocka vagyok és? - nézek rá szúrósan, ő meg hirtelen már nem is volt annyira fáradt, mert felpattant és közvetlenül előttem tornyosult már.
- Az, hogy gáz! – dobbantott egyet. – Tiszta kocka, kocka, kocka, kocka, kocka, kocka...
- Nem vagyok az – morgom már én is.
- Hol van az a Mikado aki, gyerekkorunkba kis aranyosan és félénken összekuporodottan szundizott csak, mellettem – teszi fel a költőit én, pedig elpirultam – Úgy, hogy, kocka kocka, kocka, kocka, kocka...
- Hagyd már abba Kida-kun, és ne mondj ilyen zavarba ejtő dolgokat! – kiabálom neki, és már rángatom lentről az ingjét.
- Mért néha még a pizsama felsőmet is szorongattad – vigyorogta- Kocka, kocka, kocka, kocka...
- Jó oda viszem a laptop-m és ott netezek! Csak maradj csöndben! És csak az ujját fogtam annak is!
- Kocka, kocka, kocka, kocka, kocka...
- Jól van, ott alszok, csak fogd már be –kiabálom holt rákvörösen már majd bizonyítékként, már kapcsolom is ki.
- Ezazzz! – kiáltja ő és startol az ágyhoz és fekszik is a takaró alá. Nem sokkal később én is befekszek, és ahogy ő mondta „aranyosan és félénken összekuporodva” háttal neki akárcsak ő nekem. Teljes csönd, csak a kinti autók zaja hallatszik meg és Kida-kun szuszogása. Talán tényleg jobb, ha néha nem hajnalig bámulom a monitort.
- Most nem fogod meg az ingujjamat - hallom kajánul vigyorgó hangját.
- Kicsi voltam, na – motyogom.
- Ugye én vagyok az „egyetlen” Legjobb barátod – kérdi ő halkan kicsit furcsa hangnembe. Ez meg most mi?
- Hát persze – motyogom már fél álomba – Kida-kun.
Természetesen másnap Kida-kun vigyorogva vágta hozzám vagy kétpercenként, hogy mi már pedig másnap reggel úgy ébredtünk, hogy csak szorongattam azt az istenverte ingujjat.
|
