|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Ayame | 2009. 08. 13. 22:18:40 | #1503 |
Karakter: Riku
-Jól van, vegyetek elő egy lapot.- mondja halál nyugalommal és elkezdi diktálni a kérdéseket. – 30 percetek van. Kezdjétek el!
Nem is olyan nehéz. Jóformán csak évszámok vannak meg helyszíneket kell leírni. Egyszer csak valaki oldalba bök.
- Mi az? – kérdem egy kicsit ingerülten
- Segíts létszi. – nézz rám könyörgő szemekkel Hikaru. Átnézek a másik oldalamra és ugyan azt a könyörgő szempárt látom, mint Hikarunál. Hajjaj… na joooool van. Sóhajtok egyet beleegyezően és nem kell ahhoz szem, hogy most tudjam, örülnek, mint majom a banánnak. Folytatom az írást, de most már úgy, hogy a fiúk is lássák. Na… kész van. Leteszem a tollam és már nyújtanám feléjük, amikor volt lapom nincs lapom… eh hova tűnt? Felnézek, és akkor látom meg mögöttem az Osvald urat amint éppen a dolimat olvassa, és már indulna el a tanári asztalhoz.
-Ömh. még nem néztem át. - mondom ijedten. - Ad vissza lécci – könyörgök magamban.
- De én igen. Szóval mindegy. – öh… O.O… ezt most nem mondja komolyan, de ahogy látom nem csak én vagy ennyire meglepődve, hanem a fiúk is. Ők hamarabb túlteszik magukat ezen és kidugják a nyelvüket Osvald úrra. A doli utolsó 15 percét mögöttünk tölti el. Annyira idegesít, hogy itt van a hátam mögött. Egyszer csak megszólal, hogy kéri a többi dogát is. Mire beszedte kicsöngettek… végre mehetünk. Már mennénk ki a többiekkel az ajtón, amikor megszólal.
- Ma egész nap velem lesztek, szóval mindenki üljön vissza a helyére!
-Na neeeee! Ilyen nincs! – hallom osztálytársaim hangját. Hát ez nagyon de naggyon vicces.
Visszaülök a helyemre és meghallom, hogy a fiúk forralnak valamit.
-Ti meg miről beszélgetek?
- Megszívatjuk. – jelenti ki nemes egyszerüsségel Haruko.
- Megszívatott minket ezért véres bosszú jár. – mosolyodik el ördögien Hikaru.
- Ilyenkor nagyon félek tőletek. –jegyzem meg. Mind a ketten csak mosolyognak rajta amikor becsöngetnek felvillan a szemük, mint az éhes vad aki most látta meg a napi kaja adagját.
-Na, jó. Akkor kérlek, mutatkozzatok be nekem.
A lányok gyorsan elmondanak, mindent aztán visszatérnek a további beszélgetésekbe. Aghogy látom most fognak a fiúk jönni.
-Az én nevem Hikaru Hael és ö itt a fivérem Haruko Hael és mi azért jelent kezdtünk ebbe a suliba, hogy majd egyszer ügyészek vagy ügyvédek legyünk. – ööö… és ebben hol volt ebben a bosszú o.o?
-Tanár úr! Magának még véletlenül sincs barátja… mert ha télleg nincs akkor….. – mondja ártatlan arccal Hikaru. Na neee! Már megint kezdik.
-Hééé! Megcsalsz? Ha igen akkor én tekints úgy, hogy ezennel vége. – mondja tettetet sértéssel a hangjában Haruko.
-Neeee! Csak vicc volt, hidd el. Tudod, hogy te vagy nekem a legfontosabb édesem. – ne ügyvédnek hanem színésznek menjenek el ezzel komolyan. A lányok fele már papírzsebit kének egymástól orrvérzés miatt.
- HMMM. Akkor adj egy csókot!- MIVAN??????
Haruko átkarolja Hikami derekát és már majd nem megcsókolta amikor Osvald úr közbe szólt.
-Ha befejeztétek ezt a kis színházi előadást akkor kérlek üljetek le a helyetekre, mert még pár embert nem hallgatunk meg. – Nehogy mááááááááár…. semmi zavar, semmi pirulás… a tanárok többsége erre már rég vörös arccal makognának, még az igazgató is erre ő fapofával figyelt. Ahogy nem csak engem döbbentet le ennyire. Mint akit-hidegzuhanyt ért úgy dermedtek meg a fiúk is, de végül leültek a helyükre. Én voltam az utolsó, aki bemutatkozott.
- Riku Takeshi vagyok. Egy bátyám és két ikerhúgom van. Az az álmom, hogy egyszer ügyvéd lehessek, ahogy a családom többi tagja is.
-Rendben van ülj le! – le is ülök. - Most, hogy ezzel megvolnánk az utolsó 15 percben szabad foglalkozás van, de a teremből nem lehet kimenni! – mondja szigorúan és elkezdi a dogákat javítani.
Mindenki elkezd nyüzsögni . A lányok yaoiznak, pletykálnak, a fiúk egy kis része focimagazint olvas, a másik fele meg a lányokról beszélnek. Én inkább elvagyok itt és legalább alszok egy kicsit.
-Ezt nem hiszem el! Hogy-hogy nem akadt ki! Pedig eddig mindig sikerült. – háborgott Haruko
-Nem tom, de én bocsátatott szeretnék kérni mivel, hogy nem tudtam segíteni nektek. mondom szomorúan, lehajtott fejjel.
-Ugyan már! Te nem tehetsz semmiről. Inkább mi tartozunk köszönettel, hogy segítettél. – mondja mosolyogva Hikaru.
Visszamosolygok, de a szemem sarkából azt veszem észre, hogy Haruko a könyveimet berakja a padba.
-Te meg mit csinálsz??? – kérdezzük szinkronban Hikaruval
- Szerintetek? Elpakolom a könyveidet Riku, hogy el tudj dőlni egy kicsit. Látszik, hogy nem sokat aludtál és fogadjunk az ügy miatt. – mondja szemrehányóan.
- Jól van, na. – sértődök meg. – De abban igazad van, hogy egy kicsit fáradt vagyok.
-Na, ugye.- vigyorog győzelem ittasan Haruko, mire én csak a kezeimre hajtom a fejem és lehunyom a szemem. Érzem, hogy Hikaru a hajammal szórakozik, és közben beszélget Harukoval, hogy ilyen kor milyen aranyos vagyok meg minden…bah. De ha már az ügyet emlegettem, akkor már gondolkozok rajta egy kicsit. Mi van, ha nem is a nő a hibás, hanem a férfi, de mondták, hogy ö nem volt ott, amikor történt ez az egész, de akkor… Várjunk csak… Gyorsan felemelkedek a padról és előveszem a füzetem és a tollamat és leírok mindent, amire gondoltam figyelembe se véve a fiúk kérdéseiket. Igen, igen, igen…
- MEGVAN! – kiáltom hangosan. Persze erre mindenki idenézz. Eh… hello
-Igen Riku-kun? Mi van meg? – kérdezi Olsvald úr. Na, most légy okos Riku.
- Öhm… a… a tollam, amit leejtettem. – nevettek egy kicsit zavartan. Bahh… ez annyira ciki ^^".
|
| Ayame | 2009. 08. 05. 22:15:26 | #1417 |
Karakter: Riku
Szép reggel….lenne ha nem furdalná már két hete az oldalam a kíváncsiság hogy mit rontok el állandóan az ügyben. Mivel anyuék ügyvédek és én is annak készülök, ezért mindig megmondják, min dolgoznak éppen és így én is fel tudok készülni a jövőre. Persze csak azután mondják meg, miután ők már megoldották és, hogy én mit mondok, és az szerint segítenek. Kár hogy most nem ilyen nagylelkűek.. Ránézek az órámra és látom, hogy még van 20 percem, hogy elinduljak a suliba. Szeretek korán bent lenni… legalább a húgaim nem akarnak piszkálni. Elvégzem a reggeli rutin villámcsapásként jut eszembe, hogy ma elvileg írásbeli felelet lesz történelemből…neeeeeeeeeeeeeeeeee…….és én nem készültem rá…….ilyen nem létezik. Gyorsan bepakolok és megreggelizek és futok a sulihoz. Istenem csak legyen valaki, aki segít nekem.
***
Nem találtam senkit, aki jó töriből ezért az udvaron leülök az egyik padra és bőszen elkezdem olvasni a történelmet hátha, megjegyzem az anyagot. Kár, hogy még órán is az ügyön gondolkodtam akkor most csak simán elkélne, olvasom és kész… pfffff.. na, jól van, ne siránkozzunk, hanem tanuljunk…. Istenem kérlek SEGÍÍÍÍTS. Egyszer csak azt veszem észre, hogy egy magas, szőke hajú férfi van mellettem… ö meg ki? Még soha sem láttam itt.
-Szerbusz!-köszön nekem. Milyen szép, mély hangja van.
-Jónapot kívánok! – köszönök vissza illedelmesen, bár nem tudom, hogy most ő az új tanár vagy egyszerűen valakinek a bátya olyan fiatal.
- Miért tanulsz ilyen korán? – korán? Igaz még van háromnegyed óránk, hogy becsengessenek, de hát, ha egyszerűen muszáj, tanulom.
-Egyszerűen nem tudom megtanulni és ha minden igaz akkor ma írunk töriből. – pánikolok be. VALAKIIIIIII SEGÍÍÍTSEN!!!!!
- Segítsek??? – öööh… ez most komoly?…ilyen még a mesékben sem létezik…
- Igen. - örülök meg ajánlatának – Kérem, segítsen. - kérlelem.
- Akkor menj arrébb hadd üljek le ide melléd. – jelenti ki.
Arrébb csusszanok és leül mellé és elkezdi magyarázni az anyagot. Aszta.. tök jól magyarázza… így sokkal könnyebb. Minden szavát megjegyzem és amikor látja rajtam, hogy már éretem feláll mellőlem és indulni készülne, de előtte megköszönöm a szívességét. Biztos, hogy ő az új tanár.
- Ön az új tanár???
- Igen én vagyok. – tudtam. – Épp ezért most indulnom kell. Szia!
- Viszont látásra!- köszönök el udvariasan és én is megyek be, hogy bemenjek az osztályterembe.
Már a folyosó végén hallom, ahogy zsibong az egész osztály. Mikor belépek, mindenkinek köszönök, aztán leülök a helyemre ahol egyből megrohamoznak az ikrek.
-Te meg hol mászkáltál??? – von kérdőre Haruko és Hikaru… hát igen a legjobb barátaim. Még jó, hogy meg tudom őket egymástól különböztetni.
Mielőtt válaszolhatnék, becsengetnek. Csengő után 5 percre bejön a… a férfi, aki segített ??O.O
Jó napot osztály! Alex Osvald vagyok az új osztályfőnökötök és a történelem tanárotok… – a többi meg már csak elmegy a fülem mellet. Ilyen nincs… nem csodálom, hogy ilyen jól elmagyarázta a törit.
-Riku! Riku! Minden rendben? – bököd oldalba Hikaru.
- Persze. Semmi baj nincs. – erőltetek egy vigyort.
- Fogadjunk, hogy megint az ügyön járt már megint az eszed?- kérdezi unottan Haruko.
De mielőtt megint válaszolhatnék Osvald úr hangja szakít félbe.
-És mivel ezután történelem órátok lesz lássátok, hogy milyen rendes vagyok kaptok 10 percet, hogy átnézzétek az anyagot és még ebben az órában megírjuk így a másik szabad óra lesz. - jelenti ki halál nyugalommal.
Ahogy hallom ez az osztálynak egyáltalán nem tetszik, de mindenki előveszi a könyvét és gyorsan átolvassa…..Hát ez a nap is furán alakul..csak jó legyen a törim.
|
| Levi-sama | 2009. 07. 04. 21:35:00 | #1060 |
Karakter: Vége a játéknak
vége
|
| Levi-sama | 2009. 06. 04. 17:03:57 | #587 |
Karakter: Sono
Kilépek az ebédlőből, de egy hang megtorpanásra késztet.
- Te szemétláda nem vagyok rongybaba, ha nem vennéd észre, és ha már itt tartunk szívesebben ebédelnék Sonoval mert neki legalább van annyi bőr a képén hogy nem a haverjait küldi utánam!
Néhány másodperc múlva pedig egyenesen a mellkasomnak ütközik a kirobogó kis szépség. Fenékre csüccsen mielőtt elkaphatnám, de nem gond. Elégedett vigyorral hajolok le érte, és könnyedén a vállamra dobva indulok el vele. A tanításnak még nincs vége, de nem érdekel.
Behajítom a kocsim hátsó ülésébe, és fölé térdelve támaszkodom meg feje mellett kétoldalt, úgy nézek mosolyogva a kristálykék szemekbe.
- Én...izé...szóval...ööööö - dadogja zavartan elpirulva,
- Nagyon jó a fülem Noaki-kun... - súgom a fülébe, és ajkammal végigsimítom fülétől az álla hegyéig. Mmm... nagyon édes vagy. Kis Noaki... Imádok kellemesen csalódni az emberekben, és ő most nagyot nőtt a szememben. De ettől még nem változik semmi. Az enyém leszel, amíg rád nem untam.
Megcsókolom, és hozzásimulva sóhajtok fel. Na jó, legfeljebb kedvesebb leszek vele mint a többivel. Egy kicsit.
Ahogy karjai nyakam köré fonódnak, belemosolygok a csókba.
- Uram? - hallom a sofőr hangját, és eltépem számat Noaki kis ajkaitól.
- A Hét Íz étterembe. Ebédelni megyünk... - mosolygok le az alattam pihegő kis édesre, és felülve húzom fel őt is.
- De nem lesz baj, hogy...
- Egy-két igazolatlan óra nem a világ vége - intek lazán, és vállát átölelve húzom magamhoz. Finoman megharapdálom a fülét, és felkuncogok. - Jól kiosztottad Tomoyát. Szereztél egy nagyon veszélyes ellenséget kicsikém... de ne aggódj, majd én megvédelek.
- Veszélyes? - pislant fel rám. Bólintok.
- Nagyon befolyásos, de nem jobban mint én. Sajnos... - sóhajtok bosszúsan. - ...belecsöppentél kettőnk rivalizálásába. Na de félre a rosszkedvvel. Itt is vagyunk. Kiszállunk a kocsiból, és kezét fogva húzom magam után az étterembe. Egy pincér már vezet is minket egy asztalhoz, és az étlapot a kezünkbe nyomja.
Látom hogy kissé megszeppenve pillant körül, így füléhez hajolok.
- Rendelj nyugodtan bármit... - puszilom meg finoman az arcát, és kedvesen megcirógatom arcát.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 04. 17:04:09
|
| Levi-sama | 2009. 06. 04. 17:03:02 | #585 |
Karakter: Sono
- Na mi van? A Nagy Sonót pofára ejtették? - gúnyolódik legfőbb riválisom, Tomoya. Tök egyformák vagyunk, mégsem jövünk ki egymással, talán éppen ezért. Arrogánsan felvetett fejjel lép asztalomhoz, Armani zakójának zsebébe süllyesztett kezekkel. Szép arcán megvető fintor, és felvetett fejjel pillant le rám világosbarna szemeivel. Sötét, fekete haja lágyan keretezi jóképű arcát. Utál engem. Bassza a csőrét, hogy a legszebb fiúcskákat mindig megkapom, mielőtt ő csapna le rájuk. És az is zavarja, hogy szüleink az üzleti életben is riválisok egymással. Mondjuk ez engem soha nem érdekelt, ahogy Tomoya sem, de az utóbbi időszakban egyre bosszantóbb.
Nyílik az ebédlő ajtaja, és berángatja néhány nagyobb fiú az én kis új szerzeményemet. Tomoya barátai.
Dühösen állok fel, és nézek jegesen a két fiúra.
- Azonnal engedjétek el! - morranok rájuk. Szót fogadnak, de ekkor felcsendül Tomoya mély orgánuma, ahogy gúnyosan felnevet. Naoki mellé sétál, és vállára dobva karját öleli magához, mit sem törődve ellenkezésével.
- A kis édes nem akar veled ebédelni Sono... Ugye hogy nem akarsz? - fordul felé mosolyogva, de nem várja meg a válaszát. - Ugyanis velem fog. Elkezdi az asztala felé vezetni, és emberei körbeveszik. Kihívóan pillant rám. Azt várja, hogy nekiugorjak, de nem tehetem. Önös érdekből nem szíthatok verekedést az iskola ebédlőjében... nem csak az iskola szabályai miatt, hanem mert nem lenne fair a barátaimmal szemben sem.
-A francba! - borítom fel dühösen az asztalomat, és kiviharzok az étkezőből... Tomoya irritáló nevetése csak olaj a lángoló dühömre.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 04. 17:03:16
|
| Levi-sama | 2009. 06. 04. 16:59:26 | #583 |
Karakter: Sono
Unottan beszélgetek a haverokkal, majd becsengetéskor elbúcsúzom csajomtól, akivel szerencsére nem egy osztályba járunk.
Elválnak ajkaink és ahogy felpillantok, ledöbbenek. Az én kis cicusom a mi iskolánk egyenruhájában! Tekintetünk találkozik, látom a fájdalmas kis fintorát, majd a hátát ahogy elszalad.
Elvigyorodom.
Hát ez egyre izgalmasabb lesz. Ezek szerint már az én sulimba jár... tök jó.
Ebédszünetben az étkezőben figyelem a tömeget, de őt nem látom sajnos...
Nem baj, majd holnap.
*
Hamarosan becsöngetnek, és én unottan támaszkodom az iskola bejáratának. Végre felbukkan az én kis Nakoim is. Arrogáns mosollyal, zsebrevágott kezekkel várom be, és ahogy mellém ér, elállom az útját és félrehajtott fejjel gyönyörködöm dühösen összeszorított szájában és pirulásában.
- Szia Noaki - köszönök neki. Kék szemeit rám emeli, és ahogy végre elkapom tekintetét, mégjobban elpirul. Válasz képpen morran egyet, és kikerülne de egy laza oldallépéssel újra elé állok.
- Oh mi a baj? - cirógatom meg arcát, de elrántja tőlem. - Csak nem haragszol rám?
Mosolyogva figyelem.
- Hagyjál... - kerülne ki, de én csak mellé lépek, lazán a vállára vetem a karomat és besétálok vele.
- Üdvözöllek a sulinkban - folytatom fesztelenül, mit sem törődve ellenkezésével, és csakazértis a vállát ölelve vezetem tovább.
- Engedj el te...
- Új vagy, ezért önként elvállaltam az osztályfőnöködnél, hogy körbevezetlek, és az első néhány napban segítek neked eligazodni. Sajnos nem egy osztályba járunk, mert feletted járok egy évvel, de ettől még jól megleszünk - csevegek mintha mi sem történt volna.
Közben mindenki minket néz, de nem zavar. Tudják csak, hogy hozzám tartozik, ezzel egy csomó kellemetlenségtől védem meg őt. Mondjuk a kártékony kis bandák zaklatásától, na és a riválisoktól is. Apropó riválisok...
Noaki hajába túrok, és csábítóan lemosolygok rá.
- Együtt ebédelünk? - duruzsolom lágyan. - Nagyon örülnék neki...
Kinyitja duzzadt kis szájacskáját, de mielőtt megszólalhatna már meg is csókolom. Futó, felületes csók, de nem is az élvezet a lényeg (habár élvezem is), hanem az üzenet, amit a többiek számára jelent.
„Enyém.”
Mélyen elvörösödve szorítja szájára kezecskéjét és pokolian zavarban van. Mosolyogva figyelem. Annyira aranyos...
- Ha nem mondasz igent, újra megcsókollak... - súgom mosolyogva. Sietve biccent egyet.
- Jól van... akkor az ebédlőben találkozunk - vigyorogok le rá, és egy ajtóhoz vezetem. - Ez az új osztályod. Csá.
Még rákacsintok és faképnél hagyom.
Jaj már alig várom az ebédet! Imádom ezt a kis édest... jó vele játszadozni.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 04. 16:59:42
|
| Levi-sama | 2009. 06. 04. 16:54:51 | #580 |
Karakter: Sono
- Várj Sono! - kiáltják utánam ahogy kilépek a tanteremből. Vállamra vetem legújabb Mario Figoni kellekciójú bőrtáskámat, és Gucci nadrágom zsebébe süllyesztett kezemmel lezserül elindulok a folyosón. Nem várom meg a többieket, ha annyira körülöttem akarnak legyeskedni hát majd utolérnek. Szép arcomon sármos mosollyal pillantok a folyosón kacarászó lánykoszorúra, bezsebelek néhány szerelmes pillantást, és továbbsétálok. A sleppem már körülöttem van, és szövegelnek hozzám, de én csak unottan morranok néha valami választ. Nem érdekel a népszerűségem. Szarok rá. Kezdetben jó volt, de mostmár csak zavaró.
Kilépek az iskola kapuján, és az udvaron keresztülvágva tartok a limuzinom felé, a sofőr már az ajtajánál áll. Intek a „barátaimnak”, és végre lerázom őket ezzel.
- Áááá... vigyáááázzzz...! - hallom oldalról, és harcművészeti edzéseim során elsajátított reflexszel és rutinnal lépek félre és kapom el a levegőben repülő testet hogy ne essen pofára és törje össze magát a betonon. A gördeszka, ami alóla kicsusszant, becsapódik egy fába nagy csattanással.
Lepillantok a karjaimban pihegú fiúcskára. Dühösen szikrázó tengerkék szemek ejtenek rabul.
- Nem tudsz vigyázni? Miért nem néztél körül, amikor tudod hogy itt gyakorlunk minden délután? - dorongol le egyből. Elvigyorodom, és felállítom, de még nem eresztem el. Hm... épp az államig ér. Nagyon szép arca van... mint egy lánynak. És ahogy kezeimmel érzem, formás kis teste is van.
Mélyen a szemébe nézek szürke szemeimmel, és ő elpirul. Kis édes.
- Legközelebb majd körülnézek - válaszolom mély hangomon.
- Elengednél? - feszíti kezeit mellkasomnak. Ó még mit nem!
- Mmm... nincs kedvem.
- Mi? Hogy mi...? - hápogja zavartan. Hát megzabálom. Lesöpröm fejéről a baseball sapkáját, és dús, sötét hajtincseibe túrok.
- Így sokkal helyesebb vagy... - súgom, és a sapkát lazán a hátam mögé hajítom.
- Hékás! Mégis hogy merészeled...?! - kiabálja.
- Csss... - mosolygok le rá, és mit sem törődve azzal, hogy az égvilágon mindenki minket néz, megcsókolom puha kis szájacskáját. Ó igen... finom. Meglepett nyögéssel feszíti kezeit mellkasomnak hogy eltoljon, de az erőfölény egyértelműen nálam van. Finoman megharapdálom száját, és az engedelmesen szétnyíló ajkak közé csusszan a nyelvem. Igazi, forró, szexi nyelves csók. Ó igen...
Alábbhagy az ellenkezése, és halkan nyöszörögve lazul el karjaimban. Ugye milyen finom?
Elengedem, és paprikapiros arcára pillantok. Hehe, szép színed van. Köpni-nyelni sem tud, annyira meglepődött, így lazán felkapom a földre ejtett táskámat, és zsebrevágott kézzel elindulok a kocsim felé.
- Csá picim - vetem hátra neki, és rákacsintok búcsúzóul.
Hát ezt az arcot me kéne örökíteni... amilyen képet vág. Hehe.
A kocsiban később, önelégült vigyorral dőlök hátra kényelmesen. Hjaj... amint látom, nem fogok unatkozni most néhány napig...
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 04. 16:57:33
|
|
