Egyre közelebb lép, és én hátrálni kezdek, de nem jutok sokáig, hisz a fal az utamat állja.
Lehajol hozzám, vészes közelsége, sugárzó aurája már csak ettől is megbizsergeti bőrömet, a puszta közelségével. Miért érzem mindig ezt a közelében? Teljesen zavarba hoz… Miért?
- Csak ezért jöttél utánam? Sajnálatból? – lehelete ajkaim cirógatják végig, testem felmelegszik, még az egyszerű vékony felsőben is melegem van.
Én… én nem…
- Hahh… - nem… miért nem vagyok képes szóhoz jutni? Nem jönnek ki hangok a torkomon.
Érzem, ahogy végignyal ajkamon, s akkora szikrák pattognak ettől bennem, hogy képtelen vagyok még egy egyszerű sóhajt is visszatartani.
- Látod? Még magadnak is hazudsz, kincsem. Valójában erre vágysz... – Alig érzem amit mond, halk duruzsolása szívem őrült dobogásától alig hallatszik.
Fejem zúgni kezd, ahogy egy csókkal fojtja belém a tiltakozás utolsó morzsáját, ujjaimmal görcsösen szorítom meg ruháját, ahogy nyakamra tér, majd erősen beleszív, a végén már fájdalmasan szisszenek fel, de észre sem veszi, vagy csak nem érdekli
Elhajol tőlem, arcán élveteg vigyor, ujjai síkos ajkamon siklanak végig…
Szégyellem magam, szörnyen. Hagytam magam neki. Miért? Miért nem tudok ellent mondani neki?
Forró tenyerei két oldalt arcomra simulnak, szemében olyan mérhetetlenül mély örvényt látok, olyan mély fényű csillogást, mint még soha.
- Jaken… - megint csak ennyit vagyok képes kinyögi… a nevét. Miért van rám, ilyen elemi hatással?
- A fenébe… - válaszol, és hirtelen nem értem, s megrezzenek, ahogy újra közelebb hajol.
- Engedd el! – dörren egy mély hang, s a fagyosság úgy nyilall keresztül testemen, hogy úgy érzem menten belehalok.
Ez Takashi hangja volt…
Jaken ellép tőlem, s én csak meredten figyelek magam elé, mondatfoszlánynak tűnő hangok jutnak csak el tusatomig.
„A tiéd lehet”
„Nekem már nem kell”
Könnyek szöknek szemembe. Magam elé tartom kezeimet, tenyereimet széttárva, és remegni kezdek. A könnyfátyoltól már csak homályosan látok, csak a közelembe lépő Takashit érzékelem már, felismerem őt így is.
- Sajnálom – nyöszörgöm remegve, és tenyereimbe temetem arcomat – Ne haragudj, kérlek – szipogom bele, de csak elém áll, és átölel.
- Nyugodj meg – mintha ezzel egy gátat szakítana fel, úgy kezdek el hangosan sírni, amit ujjaimba fojtok el, tenyereimbe tompítom a hangokat.
Szégyenletes vagyok, és gyenge. Csak úgy hagytam neki, nem lett volna szabad. Miért nem tettem semmit? Mit is hittem én?
De ami a legjobban fáj… Az a kettősség, amivel most játszik. Azt mondja, már nem szeret, mégis akkor miért teszi velem ezeket? Miért kínoz vele? Ennyire csak nem árthattam neki… Vagy mégis?
Már nem tudok semmit.
- Takashi… kérlek… ne haragudj rám… kérlek – elkeseredetten ölelem át, bár nem érdemlem meg az ő nyugtató simogatását a hátamon.
- Nem haragszom… - mondja ki halkan, s meglepődöm, abba is marad a sírásom, csak szipogok halkan. Elhajolok tőle, és felnézek rá.
- Tényleg? – pislogom ki az utolsó cseppeket, és ő ujjával törli le.
- Persze… Hisz nem tehetsz róla – oldalra fordul, abba az irányba ahol Jaken eltűnt – Alávaló féreg, hogy így kínoz téged – épp, hogy visszafordul felém, nyakamon akad meg tekintete – Istenem… ez mi? – simítja rá ujját.
- Hol? – megkeresem én is ujjammal, kitapogatom, majd megnyomom a foltot, és fájón szisszenek fel. Mit csinált velem?
- Na jó. Ebből elég – mordul fel halkan, majd mellém állva karolja át vállamat, és szorosak von magához, végül csípőmre teszi kezét, és felkísér a szobánkba.
- Miből?
- Nem bírom nézni, hogy így gyötör téged… de visszaadjuk neki.
Mi? Ezt meg hogy érti? Visszaadni?
~*~
Az iskola parkjában, egy nyilvános padon ülök Takashival. Azaz… Ő ül a padon, én pedig az ölében. Ha csak úgy jöttünk volna ki ide, nem lennék annyira izgatott, sőt még a nyilvánosság sem a megszokott vele, így egyre csak nő bennem a feszültség.
- Muszáj ezt tenni? – kérdezem feszengve, lábaim közé bújtatva kezecskémet, néha kalimpálok lábaimmal a levegőbe.
- Igen – válaszol határozottan, és lebiggyesztem ajkaimat – Nem járja, hogy szenvedj miatta, pedig te csak őszinte voltál vele.
- De… - ujját ajkamra teszi, nem hagy engem szóhoz jutni, és ilyenkor csak morcisan nézek rá. Én is akarok beszélni!
- Hallgass rám, és hidd el jobb lesz – oldalra sandít, majd vissza rám – Itt van.
- Mi? – néznék abba az irányba, amelyikbe Ő, de ekkor hirtelen ajkaim után kap, puhán, finoman, mégis szenvedélyesen megcsókol, oldalamat, karomat simítja végig, olykor a pólóm alá is csusszan keze, de karjait megfogva próbálom irányítani, nem sok eséllyel. Sokkal erősebb nálam, sokkal! Mit csinál? Már attól félek, hogy itt helyben…
Az nem lehet, ez túl nyilvános hely… nem…
Nyakamra tér, és forrón csókol bele, hátamra simul keze, majd tarkómra, és megtartja fejem, amit épp hátra vetek a feltörő kéjtől.
- Takashi – nyögöm halkan, hogy megálljt parancsoljak, de teljesen félresikerül a dolog, inkább hangozz bátorítónak. Ujjaimmal a ruháját markolom meg, és elkezdem húzni, összeszorított szemekkel lihegek, majd oldalra fordítom fejem, hogy végső megadásommal jobban elérhesse nyakam, lassan nyitom fel pilláimat, és de ja vu érzésem támad, testemen egyszerre kezd a hideg és a meleg futkosni.
Szándékosan úgy csinálom ahogy szoktam, és ahogy őt is annakidején becserkésztem. A hatás nem marad el, könnyezni kezd, letörli arcát és a földre esett dolgaiért lehajol. Lehajtott fejjel pakol össze és elszalad.
Édes a győzelem íze, de a bosszúé a legpikánsabb.
Elégedett mosollyal lépek hátra, elszakadva a kis édestől.
- Elégedett vagy? - kérdezi halkan. Meglepetten pillantok le rá. - Most egész nap sírni fog... miattad. Miért nem hagyod békén?
Öntelt, sármos mosollyal cirógatom meg az arcát, hüvelykujjammal puha ajkait.
- Mert szeretem - jelentem ki természetesen, és elengedem őt - és ő is szeret engem.
- Nem értem - ráncolja a homlokát. - Úgy tudom ejtett téged, legalábbis az egész suli ezt pletykálja.
- Az nem számít, úgyis visszajön hozzám.
- És ha nem?
Halvány, kegyetlen mosollyal csúsztatom fel orromra napszemüvegemet és elfordulok tőle. Sápadt arcát látva tudom hogy kezdi kapizsgálni a választ.
***
Ebédlő. Unott képpel turkálom a tányérom tartalmát, majd amikor hirtelen elcsendesedik a zsivaj, felemelem a fejemet és megnézem miért. Az ajtón Kawi-chan lép be azzal az izomeszűvel. Mint egy teniszmeccs nézői, úgy kapkodják a fejüket a diákok köztem és köztük. A pulthoz sétálnak, vesznek kaját és leülnek. Az én kis excicám pedig le sem veszi rólam a szemecskéit, folyamatosan szemmel tart. Elmosolyodom. Számításba vesz engem is, mi több, úgy fest a mellette ülő fiú nem is olyan érdekes számára. Ez csak önámítás tudom... mert Kawi-chan nem csélcsap fajta. Tényleg szeretheti azt az izompacsirtát, ha engem ejtett miatta.
Felcsillannak óceánkék szemecskéi és boldog mosollyal esik a süteményének. Igen, a csokoládétorta a kedvence... meg csokifüggő is. Emlékszem, mindig tartottam a táskámban csokit, amit ő boldog kis sikkantásokkal jutalmazott amikor megkapta tőlem. Születésnapján volt a legboldogabb, amikor...
Ökölbe szorulnak kezeim az emléktől, és haragtól elsötétült tekintettel figyelem őket. Izomagy megkóstoltatja vele a saját süteményét, és ő...
Felhördülve söpröm le asztalomról a tálcát, hangos csattanással törik darabokra minden.
Kiviharzom az ebédlőből, nem kell az ingyen cirkusz.
A folyosón a falhoz támaszkodom, és elgyötörten kezdem masszírozni fájdalomtól lüktető halántékomat.
A fenébe a fenébe a fenébe!
A harag az indulat és a vad féltékenység olyan erős, hogy legszívesebben visszamennék és...
- Jaken...
Jaj ne, még ez is. Rápillantok és leengedem a kezem, arcom kifejezéstelen. Nem fogom kimutatni mennyire tombolnak bennem az érzelmek.
- Mit akarsz még tőlem? - morgom és sikerül nem vicsorognom hozzá. - Mit akarsz még?
A heves indulat azonnal elhal amikor félénken gyűrögetni kezdi pólóját és a földet piszkálja cipőjével. Annyira édes, és tudja is, ezért kihasználja ellenem... hogy képtelen vagyok rá haragudni ilyenkor.
- Én... nem akarok neked rosszat - nyögi ki végre. Pont olyan kis félénk nyuszi mint mindig, főleg kezdetben volt hasonló. Állandóan zavarba hoztam akarva akaratlanul.
- Nem akarsz rosszat? - morgom összehúzott szemöldökkel. Jó vicc. - Ezzel már rég elkéstél picinyem... szörnyen elszúrtad.
- Tudom, de... - arca kipirul, ahogy teljesen elé állok, intim közelségben de mégsem érek hozzá. Megvárom mit akar kinyögni. - ...mit tehetnék, hogy jobb legyen?
Felé lépek és ő reflexesen hátrálni kezd, pont a falig. Mosolyogva támaszkodom meg mellette a falon, pont ahogy szoktuk mindig, és lehajolok hozzá de nem csókolom meg.
Mézszőke, hosszú szempillái megrebbennek, pupillái kitágulnak a vágytól, hallom ahogy levegőért kapkod, arcát elönti az a csodaszép pír amit ezer kefélés után is képes produkálni ha rólam van szó.
- Csak ezért jöttél utánam? - súgom ajkaiba. - Sajnálatból?
- ...hhh... - mondana valamit, de nem jön ki hang a torkán, amitől gonosz mosoly kúszik arcomra. Belenézek csodaszép szemeibe, majd még közelebb hajolok és megnyalom finoman a szájacskáját. Sóhaj szakad fel belőle, eszébe sem jut ellökni engem.
- Látod? - dorombolom lágyan. - Még magadnak is hazudsz, kincsem. Valójában erre vágysz...
Hozzásimulok, ágyékomat az övéhez dörzsölöm, nyelvemet pedig a szájába tolva csókolom meg őt szenvedélyesen, olyan hévvel ami ritkán esett meg közöttünk régen. Merevedése van. Legszívesebben felröhögnék, de inkább a nyakához hajolok, végignyalom és megszívom. Nyögve gyengül el, majd vigyorogva lépek hátrébb tőle. Szép jelet hagytam a nyakán, tetszik.
Megcirógatom duzzadtra csókolt ajkát, beleborzolok selymes hajába. Így a legszebb, amikor kiül arcára a vágy, de szemeiben csillog a sebezhetőség és bizonytalanság.
Édes kis Kawi-chan...
Forróság árad szét mellkasomban, és a bosszúvágyam elillan. Nem akarok mást, csak őt magamhoz ölelni. Elgyengülve veszem kezeim közé arcát, szemeimben meleg gyengédséggel nézek le rá. Szeretem őt...
- Jaken... - leheli.
- A fenébe... - suttogom én is, lehajolok hozzá... érzem kis kezeit a ruháimba kapaszkodni, szívem pedig vadul kezd dübörögni a füleimben.
- Engedd el!
Felpillantok és a felénk rohanó fiúra pillantok. Abban a pillanatban kitisztul a fejem, és elönti agyamat a szar. Ellököm magam Kawi-chantól és felé fordulok.
- A tiéd lehet - vetem oda neki, megvetően végigmérve őt is és a falhoz támaszkodó, ziháló exemet is. - Nekem már nem kell.
Látom a fájdalmat az óceánkék szemekben, ezek szerint betalált az ütés. Helyes. Nehogy már jó legyen neked.
- Hol hagytad a kandúrkádat, kiscica? – olyan halkan és sejtelmesen beszél, amikor… amikor nincs jó kedvében. Ilyenkor… mindig is féltem tőle.
- Úszni ment – vallom be – Miért jöttél ide? – bukik ki belőlem a kérdés.
- Nem miattad, ne aggódj – miért érzem egyszerre megkönnyebbülésnek és csalódottságnak ezt? Olyan… furcsa – Jó festegetést – jelenti ki és ujjával a mögötte lévő tárt ajtóra biggyeszti. Talán jobb lenne, ha gyorsan elmennék, nem akarom látni, miért is van itt, hisz van egy sejtésem, jól ismerem már.
- Ne nézz rám ilyen megbántott bociszemekkel! – mordul rám, és összerezzenek a félelemtől.
- Én… én nem… - szabadkoznék, de alig jön ki szó a számon, még erre is képtelen vagyok. Pólómnál ragad meg, hátamat a falnak csapja, és közel hajol hozzám, csak kerek szemekkel tudom figyelni, megremegek egész testemben közelségétől.
- Élvezem a facér életet kincsem, amit ajándékoztál nekem. Bocs, hogy épp itt portyázok, de annyi édes kis csokifalat van még itt rajtad kívül, hogy kár lenne kihagyni – mi… miért mondja ezt el nekem? Miért?
- Jaken… - már csak ezt tudom kimondani, mert érzem, hogy könnyek szöknek szemembe, torkomban egy gombóc forgolódik, és alig bírom visszanyelni. Tehetetlenül simítom arcára kezem. Mit tettem vele? Ugyan olyan lett mint régen, sőt talán rosszabb, már én sem tudom.
Elrántja arcát, majd visszanéz rám.
- Látom fáj ha leesel a toplistáról, de ez korántsem közelíti meg azt az érzést, amit én érzetem amikor elárultál kiscica – ez… ez nem így van, csak… én csak…
Gondolatomat is megzavarja egy kisebb csapat akik közös óráról térnek vissza, jól ismerem őket, az alattunk lévő szinten szoktak néha hangoskodni. Talán ők az animátorok, ha jól emlékszem. Jaken is odafordul, látom a szemében a csillogást, amint meglátja őket… Jaj ne… tudtam…
Visszanéz rám, arcán visszahúzódó vigyorral.
- És most dolgom van. Jó mázolgatást Kawi-chan – szinte suttogja a szavakat, bizsergés árad végig rajtam, egy apró csókot nyom a számra, ami csak fokozza az érzést, majd hirtelen sarkon fordul és az egyik fiú felé veszi az irányt.
Jaj… én… én nem akarom látni. Akkor mégis miért nézem? Nem tudom megmozdulni. Tényleg megteszi? Előttem?
Hiába ismerem, mégis azt hiszem, hogy nem képes rá, hogy talán nem, de mégis.
Olyan, mintha sarokba szorítaná, mint akkor… engem is. Pontosan mintha magunkat látnám. És… ez… ez olyan…
Könnyek szöknek szemembe, lefolyik mind az arcomon, és ruhám ujjába igyekszem törölni, de csak nem állnak meg. Gyorsan lehajolok a dolgaimért, felkapom őket, és futni kezdek, ahogy csak bírok.
Nem… nem akarom látni… Valamiért… fáj…
~*~
A park egy eldugott részében ülök, közel a bejárathoz, a kapuhoz.
Hátam egy fának támasztom, mégis felhúzott térdeimet karolom át, és térdeimre borulva sírok. Olyan rossz. Miért pont velem kell megtörténnie?
Talán igaz az, amit mondott? Csak az bántana, hogy már nem érdeklem őt? De… én nem vagyok ilyen, ez sosem érdekelt. Akkor miért éreztem rosszul magam, amikor máshoz ment? Nem értem saját magamat. Nem értek semmit.
Talán jobb lenne, ha egy időre hazamennék, vagy ki se jönnék a koliszobából, akkor talán nem kéne látnom.
Nem tudom mit csináljak.
- Kawi-chan – szólít meg egy lágy hang, azonnal felkapom fejem.
Takashi az. A körülöttem ledobált két dolgot figyeli, majd engem, s gyorsan megpróbálom vörösre sírt szemeimet megtörölni, azonnal leguggol hozzám.
- Mi történt? Csak nem…?
- Nem, dehogy – füllentem kedvesen, és mosolyt erőltetek arcomra. Sóhajt egyet megnyugodva, örülök, hogy hisz nekem.
- Na gyere ide – tárja ki karjait gyengéden mosolyogva, és megdobban a szívem. Olyan jó, hogy végre itt van.
Reppenek is oda, és ő a fűre ülve tűri, hogy gyorsan ölébe fészkeljem magam, szorosan át is ölelem, ahogy ő is engem, hátam simogatva próbál megnyugtatni. Vállára támasztom államat, közben a füvet nézem, így talán nem tör rám újra a sírás.
- Mondd, mi történt? – suttogja fülembe, és hangja máris kezd megnyugtatni, ahogy testének melege, illata… Az ölelés.
- Csak… csak bűntudatom van – makogom halkan, mire újra felsóhajt.
- Mondtam már, hogy felesleges. Jól cselekedtél, hidd el – hiba mondja ezt, akkor is. Ezen csak úgy nem tudok változtatni, nem megy olyan könnyen.
- Megpróbálom…
Kezét arcomra simítja, ujjával letörli fényes arcomat, és egy puha puszit nyom a számra.
Szívembe nyillal egy furcsa érzés…
Most miért nem éreztem bizsergést? Hisz az előbb, amikor…
- Gyere – húz fel magával álló helyzetbe – Tegyük le a cuccainkat, és menjünk a menzára, éhes vagyok – mondja mosolyogva, megpróbálom viszonozni, és rábólintok. Igaz én nem is reggeliztem még, bár Ő ezt nem tudja.
~*~
A menza eléggé tömve van ilyenkor, hisz csak egy óránk van a tanórák között, hogy ide jöjjünk ebédelni. Megnyugodtam egy kissé, hogy végre itt van Takashi, így sokkal könnyebb.
Kérdezgetem az úszásról, miközben sorba állunk, majd néha a tömegre vetül tekintetem, próbálok már előre hlyet keresni magunknak, ahova leülhetünk, de megakad a szemem valakin.
Jaken ül egyedül egy kisebb asztalnál.
Egyedül? Miért van egyedül?
Amikor észreveszi, hogy őt bámulom, először furcsa grimasz fut át arcán, majd olyan gonosz mosoly terül ajkaira, hogy összerezzenek. Mintha… szemeivel is azt sugallná, hogy…
Hogy már végzett azzal a fiúval. Úgy vigyorog, mint egy jóllakott oroszlán. Ledermedek és gondolatok cikáznak a fejemben.
- Ne nézz oda – takarja el szemem Takashi nagy és meleg tenyerével, majd visszahúz a pult felé, hogy válasszunk ételt. Csak amit elsőre meglátok azt teszem a tányéromra, olyat veszek el, amit meg is szoktam enni, és Takashi még egy sütit is vesz nekem. Látom, nagyon jobb kedvre szeretne deríteni.
Leülünk egy szélre eső asztalhoz, fél szemmel néha Jakent figyelem, de amikor látom, hogy Ő is minket néz, azonnal elkapom róla tekintetem.
Alig eszem valamit, mindennek csak a felét tudom magamba tömni, de a desszerttel teljesen máshogy vagyok. Akár egy kisgyerek, olyan vagyok, akit csak az édesség érdekel, de most nem számít. A csokis süti boldoggá tesz, és nekem most erre van szükségem. Semmire sem figyelve, kezdem el jóízűen majszolni, felcsillanó szemekkel.
- Ez nagyon fincsi, köszönöm – mondom Takashinak, hisz tőle kaptam.
- Kóstold meg ezt is – nyújt felém egy villányi fehér krémet, ami az ő túrós sütijéről van. Bekapom azt is, majd szemébe nézek, halványan mosolyogva.
Hirtelen erős csörgés csapja meg a fülünket, az egész menzára olyan csend borul, hogy a légy zümmögését is hallani, és a hang irányába kapja az összes ember a fejét, de már csak Jakent látom az ajtón kiviharzani.
Lebiggyesztem ajkaimat, és csak meredten figyelem az ajtót.
- Kawi-chan… Kawi-chan! – zökkent ki Takashi hangja, és felé kapom fejem, de csak aggódva néz.
- Pillanat, ki kell mennem WC-re – megtörlöm a szám egy szalvétában, majd kisétálok a menzáról, ahova hamar visszatért az élet.
Kint meglátom a folyosó végén Jakent egyedül, vállával a falat támasztja.
- Jaken… - szólítom meg halkan, és azonnal felém kapja fejét, ujjaival támasztotta homlokát.
- Mit akarsz még tőlem? – mordul rám, de most még ettől sem rezzenek össze, az izgalmam sokkal nagyobb annál – Mondd mit akarsz még? – mordul újra, de csak összehúzom magam, lesütöm tekintetem, pólóm alját kezdem el babrálni, és cipőm orrával zavaromban köröket rajzolok magam mögé a szőnyegben.
- Én… nem akarok neked rosszat – nyögöm ki halkan, hisz mellette mindig is nehezemre esett a beszét, a hatalmas kisugárzása miatt.
- Nem akarsz rosszat? – lép felém komoran, csak félve pillantok fel rá – Ezzel már rég elkéstél picinyem… szörnyen elszúrtad.
- Tudom – makogom halkan, bűntudatom csak úgy süti az arcomat – De… - lassan megint ráemelem tekintetem, végigmérem lezseren álló alakját, zsebre dugott kezeit, majd komor, fagyos arcát, amitől régen nagyon féltem, mára valamelyest megszoktam, mégis gyorsabban ver a szívem az idegességtől… azt hiszem…- mit tehetnék, hogy jobb legyen? – kérdezem ártatlanul a szemébe nézve.
Sóhajtva fordulok a hátamra ágyamban, és homlokomra támasztom alkaromat. Meztelen testemről lecsúszik a könnyű takaró, de nem húzom vissza magamra. Így is melegem van. Lángol az egész testem, mert most először álmodtam vele ennyire erotikusat. A farkam olyan kemény mint a beton.
Kawi-chan...
Újabb hangos sóhajjal vetem oldalra magam, hajam arcomba hullik. Behunyom a szemeimet, és próbálok nem rá gondolni, de ugyanúgy sikertelen a próbálkozásom, mint eddig. Tegnap délután óta, egyszerűen nem találom sehol a helyem. Semmi sem jó, semmi sem érdekel, nem tudok koncentrálni az órákra, a tanulásra, semmire.
„...mást szeretek...”
Visszhangoznak fejemben a szavai, és parázsló dühöm ismét fellángol. Felszisszenve ülök fel, és a párnába bokszolok elkeseredett dühömben.
- Kurva életbe! - zihálom, majd egy dühös mozdulattal a hajamba túrok. Nem bírok így aludni, hogyha arra kell gondolnom, hogy éppen ebben a szent pillanatban az én Kawi-chanom mással van. Talán épp ebben a pillanatban nyöszörög az orgazmustól ahogy az én karjaimban szokott... azon a jellegzetes hangján.... ó istenem...
Keserűen szorítom össze a számat a gondolattól, mellkasomban összefacsarodik a szívem. Olyan erős féltékenység tombol bennem, hogy képes lennék akár most megfojtani azt a barmot, amiért elcsavarta az én ukém fejét.
- Na jó, ez így nem megy - dörmögöm halkan. Kikászálódom az ágyamból, és hálát adok a sorsnak, hogy a szobatársam hazautazott a betegsége miatt, így nyugodtabban dühönghetek és nem kell nekem elüldöznöm őt.
- Kawi-chan... - suttogom az ablakpárkányon üldögélve. Felpillantok a holdra, és hagyom hogy a hűs éjszakai szellő hűtse csupasz, forró bőrömet. A fájdalom, a féltékenység és a csalódottság átjárja lelkemet.
- Megbánod hogy elhagytál... esküszöm.
***
Kilépek az Alfa kollégiumi épületből, és menő napszemüvegem orromra biggyesztem. Elsüllyesztem kezeimet a zsebemben, és kényelmes léptekkel sétálok a suli nagy parkján keresztül a Gamma kollégiumba, ahol az én kis tündérkém lakik. Mellesleg még rajta kívül akad ott egy pár. A művész szakosok kolija olyan mint egy bonbonos doboz, tele fincsi kis falatokkal. Én a művészettörténet és hadtörténet szakommal abszolút nem passzolok oda, de ez sosem zavart.
Belépek a koliba, és kit látok lelibbenni formás lábacskáin? Na kit? Gonosz kis félmosolyra húzom a számat, és napszemüvegem mögül figyelem ahogy meglát, elsápad és kiejti a kezéből dolgait. Megint festegetni megy, látom a szokásain nem változtatott.
- Ja... Jaken... - dadogja és közelebb lép hozzám amikor leér a lépcsőn. Ejnye kiscsibe, hát nem látod a homlokomon a Veszélyes-táblát? Leveszem napszemüvegem, és hidegen nézek rá, szám gúnyos kis félmosolyra húzódik.
- Hol hagytad a kandúrkádat, kiscica? - kérdezem tőle megtévesztően lágyan. Összerándul ismét, hiszen jól ismer. Egy év együtt járás után ez a minimum. Egy év! Te jó ég. Kawi-chan előtt a maximum amit egy helyes fiú mellett töltöttem, az legfeljebb két nap, és akkor már nagyon jónak kellett lennie.
- Úszni ment - válaszolja lesütött szemekkel. - Miért jöttél ide?
- Nem miattad, ne aggódj - féligazság. Igazából miatta is jöttem, de nem kötöm az orrára, inkább az ajtóra bökök a hüvelykujjammal. - Jó festegetést.
Igazi megbántódás árad azokból a csodaszép szemekből. Dühöm fellángol, és rámordulok.
- Ne nézz rám ilyen megbántott bociszemekkel!
- Én... én nem... - dadogja, és már könnybe is lábadnak a szemei. Ó a fene essen belé! Pólóját megragadva nyomom a falhoz, és lehajolok hozzá hogy a szemébe nézzek, de saját csapdámba zuhanok és izgató virágillata hatása alá kerülök. Istenem, olyan szép...
- Élvezem a facér életet kincsem, amit ajándékoztál nekem. Bocs, hogy épp itt portyázok, de annyi édes kis csokifalat van még itt rajtad kívül, hogy kár lenne kihagyni.
- Jaken... - suttogja, könnyes szemeivel néz rám, kis keze arcomat cirógatja. Elrántom tőle a fejem és elengedem.
- Látom fáj ha leesel a toplistáról, de ez korántsem közelíti meg azt az érzést, amit én érzetem amikor elárultál kiscica. - Visszaveszem a napszemüveget és már látok is egy csapat édes fiúcskát közeledni, egyikük kíváncsian mér végig engem, majd bátorító vigyoromat látva elpirul. Na ő jó lesz. - És most dolgom van. Jó mázolgatást Kawi-chan.
Búcsúcsókot hintek puha ajkaira és vadászni indulok.
Kell a fenének az a kis uke, csak addig flörtölök vele amíg Kawi-chan látja, mert fájdalmat akarok okozni neki. Bántani akarom, hogy...
...hogy megtudjam, érez-e még valamit irántam.
A pirulós fiú mellett karomat a falnak támasztom, és miközben arcát megcirógatom legszexisebb mosolyommal, fél szemmel Kawi reakcióját figyelem. Most ugrik a nyuszi a zsákba...
A pár perces néma csend olyan feszültté és fullasztóvá válik, hogy levegőt is alig tudok venni.
- Megismételnéd? – kér halkan, s úgy érzem már nincs visszaút, újra kimondom.
- Én… mást… szeretek. Sza-szakítani akarok veled… - dadogom el újra, az összes vér kiszökik arcomból, érzem mennyire elhűlök.
- Ezek szerint jól hallottam – mondja lágy hangon.
- Sajnálom Jaken – teszem hozzá, erősen szorítom meg lábaimat, fejemet lábaim óvó takarásába rejtem. Úgy érzem egy hatalmas légvétel szorult belém és nem tudom kifújni.
- Szóval sajnálod, he? Na és ki az a srác? Várj, had találgassak! Oh már tudom is: a szobatársad.
Mi? Ezt meg honnan tudta, hisz…
Még a gondolatom is megszakad, amikor feláll, és alakom fölé tornyosul.
A pad háttámlájára támaszkodik fejem mellett, szemeim elkerekednek… istenem… félek…
- És mióta tart ez közöttetek? Hányszor húzott már meg téged kicsi Kawi-chan, hm? Ismeri már a kéjenc kis tested titkait?
Ahogy arcomhoz ér puhán, mégis égetően hidegnek érzem, fagyosnak és szúrósnak. Egyik ujjával számba nyúl, és érzem, hogy lassan könnyeimmel fogok küszködni.
- Le is szoptad már, te kis ringyó? – kész, végem van.
- Elég! – végre, Takashi! Kérlek segíts!
- Ó hát te is eljöttél, Takashi? – mondja megvetően, ahogy felegyenesedik tőlem - Milyen kellemes meglepetés. Heterók gyöngye, a híres és jóképű csapatkapitány. A lányrajongóid mit szólnak majd ahhoz, hogy a faszt szereted?
- Fejezd be Jaken. Fogadd el hogy engem választott, és lépj tovább.
- Nagy büdös francokat! – vágja rá, de csak hallom, hisz térdeimre borulva várom, hogy elmenjen végre… félek…
Ujjak túrnak hajamba, elkerekedik könnyfátyolos tekintetem, majd fájón szisszenek fel mikor felrántja fejemet, összeszorított szemekkel hagyom neki.
- Nézz a szemembe! – förmed rám, és azonnal kipattannak pilláim.
- Sajnálom… - nyekergem újra… Kérlek ne bánts!
- Sajnálhatod is kicsikém, mert ennyivel nincs vége – gonosz mosoly siklik ajkaira, és én ebből már tudom, hogy semmi jó nem kerekedik, főleg akkor, amikor ajkaimra tapad, és durván megcsókol - Ezt még nagyon megbánod te kis ribanc… - susogja fülembe, és meghűl bennem a vér.
Elenged, majd elcsörtet puffogva, a hatalmas levegő kiáramlik belőlem, fokozatosan, minél távolabb van.
- Hé! – lépne utána Takashi, de a padról felpattanva még épp elkapom karját.
- Ne! Kérlek! Ennyi elég volt. Én bántottam meg, jogosan dühös – szabadkozom lesütve szemeimet.
- De ez akkor is túl durva volt, ezért…
- Hagyd – mosolyodnék el, de megfájdul a szám, és felszisszenek, majd odakapok, látom, hogy ujjbegyeimen piroslik a vér.
- Megharapott? – fogja meg felkarjaimat, szemeiben csillog az aggódás. Ezért szerettem meg annyira, mert olyan gyengéd velem.
- Semmiség – mondom mosolyogva, majd megfogja csuklómat, ujjamról is, majd államról, számról is lenyalja a sűrű folyadékot, és puhán, óvatosan megcsókol.
- Takashi… - sóhajtom pihegve, majd mellkasába fúrom arcomat, óvón ölel át engem.
- Vége van, látod? Most már szabad vagy – borzolja meg hajamat, jólesően hunyom le szemeimet, felsóhajtva – és ne aggódj, nem fog semmit tenni, csak fenyegetőzött.
Megrezzenek egy pillanatra.
„Ezt még nagyon megbánod, te kis ribanc…”
Szeretném azt hinni, hogy nincs mitől félnem…
~*~
Palatáblámat szorongatom egyik kezemben, másikban az ecseteket és ceruzákat, tusokat és radírokat tartalmazó dobozkát, és a kollégiumból indulok ki.
Még van pár percem, így kényelmesen sétálok a terem felé a kollégiumból.
Alig látok pár lelket, biztos már szinte mindenki a helyén van, néha rámosolygok pár ismerősre.
Olyan furcsán érzem magam. Szabadnak és mégis mintha egy szál még a földhöz ragasztana. Egy vékony szál, de vajon mi?
Felsóhajtok, és lehunyom egy pillanatra a szemem. Takashi épp úszáson van, biztosan jól megy neki. Szeretnék egyszer vele menni, és ha nem is úszni, csak megfigyelni a mozdulatokat, és megrajzolni.
Fáj még a szívem, hogy Jakent… ejtettem. Nagyon sajnálom őt valamiért, pedig Takashi-senpai szerint nem kéne. De ráhagyom, olyan jó őt végre boldognak látni, és ez attól van, hogy már csak az övé vagyok.
Kinyitom szemem és egy mélyet szívok a friss levegőből, épp a lépcsőre lépnél fel, amikor a közeli bejárati ajtónál meglátom Őt.
Teljesen ledermedek, szívem hevesen kezd verni, és még a dobozt is kiejtem a kezemből, annyira elengednek izmaim.
Térdem remegni kezd, de megpróbálom csillapítani, mellkasomhoz kapok, és görcsösen szorítom össze egyenruhám, levegőt is alig kapok, szúr a mellkasom.
„Kérlek gyere A padhoz, beszélni szeretnék veled. Kawi”
Összecsukom a mobilomat, és felsóhajtok. Az én kis Kawi-chanom tegnap olyan furcsán viselkedett. Olyan kis finom érzékeny lelke van, de nem bánom, ezért is olyan különleges számomra. Ő az első és egyetlen ember a világon, akit magamnál is jobban szeretek. Emlékszem... amikor először megláttam az iskolai tanévnyitón, abban a pillanatban belezúgtam. Elcsábítottam, és saját csapdámba zuhantam. Úgy beleestem, mint vak nénike az útfelbontásba. Szeretem minden porcikáját, a selymes, jázmin illatú bőrétől egészen az aprócska lábujjáig. Selymes, méz-szőke hajtincseit is... jaj és azok az ibolyaszín szemek! Egyszerűen csodaszép, és az enyém.
Őelőtte csak játszadoztam másokkal, minden nap mást keféltem meg, kínoztam lelkileg és megaláztam őket, de amióta őt ismerem, más nem is érdekel. Teljesen a hatása alatt állok, és alig várom az estéket, és a nap közben lopott perceket amelyeket együtt tölthetek vele.
Elszabadulok töri óráról, és sietek is hozzá. Ő már ott kuporodik rajta. Ó ha az a pad beszélni tudna... Emlékszem, miket műveltünk mi ketten rajta, és nem csak ott, hanem az úszómedencében, az öltözőben, a szobámban, az ő szobájában, és még ki tudja hol. Kezdetben telhetetlen voltam, mindenhol meghúztam, ahol csak tudtam, később már hajlandó voltam lemondani egy-egy menetről a kedvéért, pláne amikor bele is szerettem.
Felé lépkedek, és öntelt mosollyal mérem végig ismét. Határozottan jó ízlésem van. Ledobom magam mellé, lágyan beszélek hozzá mély hangomon, arcomon elbűvölő félmosolyommal amiről annyit beszélt nekem, hogy mennyire erotikusnak találja és izgatónak.
- Itt vagyok kincsem, mondd mit szeretnél – hajolok hozzá közelebb egy csókra, de elhúzódik és jobban összekuporodik, kezét mellkasomnak feszíti. – Mi a baj?
Összehúzom szemöldököm, és ő összerezzen. Nem tetszik ez nekem, valami baromira nem stimmel. Miért fél tőlem?
- El kell mondanom valamit... – motyogja a térdének.
- Mondd, mi történt.
- Én... – kezdi, de elakad és újra próbálkozik. – Nem akarom tovább húzni az időt... Én... én mást szeretek... Szakítani akarok veled.
Döbbenten nézek rá. Biztos rosszul hallottam.
- Megismételnéd? – kérdezem halkan.
- Én...mást...szeretek. Sza-szakítani akarok veled... – nyögi ki ismét. Kifejezéstelen arccal nézek sápadt arcába, kerüli a tekintetem, a földet nézi inkább.
- Ezek szerint jól hallottam – jegyzem meg halkan.
- Sajnálom Jaken – suttogja homlokát a térdére támasztva, ujjai elfehérednek, úgy szorítja saját lábait.
- Szóval sajnálod, he? – Hangom halk és szinte lágy. Kibaszottul dühös vagyok. A harag forró lávaként fortyog bennem, és kitörni készül. – Na és ki az a srác? Várj, had találgassak! Oh már tudom is: a szobatársad.
Felkapja a fejét, én felpattanok és fölé magasodom, kezeimmel mellette a pad háttámláján megtámaszkodom. Néhány centiről nézek gyönyörű szemeibe. A harag szinte árad minden pórusomból, tombolok.
- És mióta tart ez közöttetek? Hányszor húzott már meg téged kicsi Kawi-chan, hm? Ismeri már a kéjenc kis tested titkait?
Megcirógatom szép pofiját, hüvelykujjam szájába tör a puha ajkak között, arcomon lágy és kegyetlen mosoly.
- Le is szoptad már, te kis ringyó?
- Elég! – dörren mögöttem egy mély hang. Felegyenesedek és felé fordulok.
- Ó hát te is eljöttél, Takashi? – mosolyodom el. – Milyen kellemes meglepetés. Heterók gyöngye, a híres és jóképű csapatkapitány. A lányrajongóid mit szólnak majd ahhoz, hogy a faszt szereted?
- Fejezd be Jaken – morogja közelebb lépve. – Fogadd el hogy engem választott, és lépj tovább.
- Nagy büdös francokat! – horkantok, és gonosz mosolyra húzódik a szám. Visszafordulok Kawi-chanhoz, szőke hajtincseibe bújnak ujjaim, majd belemarkolok abba a gyönyörű hajába és hátrarántom a fejét hogy a szemembe nézzen, de ő csak összeszorítja a szemhéjait.
- Nézz a szemembe! – dörrenek rá. Megrándul, és szót fogad. Igazi kétségbeesés és félelem tekint vissza rám az óceánkékségből. Gyilkos hidegséggel figyelem ahogy könnybe lábadnak a szemei. Hiába picsog, engem nem tud meghatni vele.
- Sajnálom... – suttogja. Ehh, már megint kezdi.
- Sajnálhatod is kicsikém, mert ennyivel nincs vége – mosolygok le rá kegyetlenül, durván megcsókolom, ahogy még soha. Eltépem tőle a számat. – Ezt még nagyon megbánod te kis ribanc... – súgom lágyan a fülébe.
- Jah… Jaken - sóhajtozom fulladozva, amikor nyakamra tér, erőtlenül markolok egyenruhájába. nyelek egy nagyot, és erőt veszek magamon – Nekem mégh… mh… tanulnom kéne – nyöszörgöm halkan, utolsó mentsvárként.
- Hm – hajol el tőlem, és kifújok egy mély levegőt – igazad van, holnap nekem is dolgozatom lesz – ezt… megúsztam… - Köszönöm – hint egy puszit ajkaimra, és feláll az ágyról, igyekszem visszaigazítani szétborzolt ingemet. Még visszahajol hozzám, és egy utolsó csókot ad nekem – Szeretlek – suttogja halkan, és megborzongok. Kezd hatalmas bűntudat eluralkodni testemen.
- Én… én is… - motyogom akadozva. Na remek, most még nagyobbat hazudtam neki… Úgy szégyellem magam. Beleborzol hajamba, és kimegy a szobából, gyorsan begombolom ingem, ujjaimmal fésülöm meg hajamat, majd kinyitom kicsit az ablakot, hogy friss levegő jöjjön be.
Igyekszem lenyugodni, így beülök az ablakpárkányra, és elkezdem rajzolni azt, amit látok. Lent éppen kosáredzés van, és felcsillanó szemekkel figyelem őket, lassan megpillantom Takashi-samat.
Mosolyogva kezdem el rajzolni alakját, miközben játszik. Egyszer, amikor felpillant észrevesz, és integetni kezd, viszonzom üdvözlését.
Egy fél órával később már Ő lép be az ajtón, hisz Ő a szobatársam is.
- Elment már? – morogja megvetéssel.
- Már nagyon rég elment – mondom sóhajtva, és leteszem a füzetemet, majd ceruzámat az asztalra, és felé lépet. Vizes haját borzolja meg, biztos most volt zuhanyozni edzés után, finom illata áraszt el.
Hirtelen sikkantok egyet, ahogy csuklóm után kap, és magához rántva ölel meg szorosan.
- Nem… - válaszolok halkan.
- Még mindig azt hiszi, hogy hetero vagyok?
- Igen – biccentek rá, mellkasába fúrva arcomat.
- Mikor akarod elmondani neki? – hirtelen a vér is megfagy ereimben, lefagy a mosoly arcomról.
- Nem tudom – mondom keserűen.
- Pedig már ideje lenne, nem bírom tovább rejtegetni – állam alá nyúl, majd felemeli fejem, és közel hajol ajkaimhoz. Már sóvárogva várom csókját, de nem teszi meg.
- Kérlek mondd el neki, nem játszhatod ezt örökké…
- Tudom… de… félek tőle – motyogom halkan, pólójába markolva.
Felsóhajt, majd puhán megcsókol, lehunyom szemem és viszonzom, annyira jól esik, megnyugtat.
- Tudod mit? Ha holnap beszélj vele… Követni foglak titeket, és ha bármit tenni mer, megvédelek rendben?
Lehajtom fejem, összekuporodom, de végül rábólintok, azt hiszem igaza van, így lesz a legjobb.
- Rendben…
~*~
Egyedül ülök az iskola udvarának egy eldugott padján, ahol mindig találkozni szoktunk. Felhúzom lábaimat, és szorosan átölelem őket, kezembe veszem telefonomat. Tudom, hogy Takashi-senpai valahol a közelben van, mégis nagyon félek… Szörnyen.
Szívem idegesen kalapál, fázom és melegem van egyszerre, szörnyű érzés.
Elkezdek neki egy sms-t pötyögni, amikor tudom, hogy épp vége van az utolsó órájának.
„Kérlek gyere A padhoz, beszélni szeretnék veled. Kawi”
Nagy levegőt veszek, amikor megnyomom a küldés gombot, és visszacsúsztatom zsebembe a telefont.
Továbbra is a padon kuporgok, nem kell sokat várnom, és megérkezik, számat térdeim mögé rejtem.
- Itt vagyok kincsem, mondd mit szeretnél – azonnal leül mellém, és már hajolna felém, amikor még kisebbre húzom össze, torkomban hatalmas gombóc kerekedik. Kezemet elé tartom, hogy eltartsam magamtól – Mi a baj? – kérdezi furcsállóan – Miről akarsz beszélgetni? – szemöldökeit összehúzza, és nekem már elég ahhoz, hogy összerezzenjek.
- El kell mondanom valamit – motyogom alig hallhatóan.
- Mondd, mi történt… - sürget meg, és nyelek egy nagyot, mély levegőt veszek. Ki kell mondanom… most…
- Én… - újabb mély levegő, végül rászánom magam – Nem akarom tovább húzni az időt… Én… én mást szeretek… - megrezzenek – Szakítani akarok veled.
Egyszer csak ellöki magát a faltól és felém sétál. Na, most kapom az újabb büntit. De a várva várt mondat helyett leül mellém és elkezd ő is játszani. Ez…ez Beethoventől a Für Elise. Nagyon szerettem ezt a darabot. Ami még jobban megdöbbent, hogy Alex-san ilyen jól tud zongorázni. Látom, hogy ettől a darabtól nagyon meg tud nyugodni. Nem is olyan, mint amilyen a tanteremben volt. Néha- néha rám pillant, de én csak zavartan nézek rá. Nem értem. Amikor az utolsó dallamot is eljátszotta, odahajol hozzám és csókot hint az ajkaimra. MIVAAAAAAAAAAAAAN??????? Totálisan paff vagyok tőle.
-Tanár úr… - már csak ennyit tudok kinyögni, mert az ajkaimat a sajátjával tapasztotta be. O.O Okéééééééééééé….. én most fogok sokkot kapni. De mielőtt bármit csinálhatnék elszakad az ajkaimtól és a csuklómnál fogva ránt ki a teremből egészen ki az autójáig. Ott egy egyszerű mozzanattal bependerít az anyósülésre. Héééééééé… nem vagyok krumpliszsák. Zsörtölődésemből Alex- san hangja szakit ki, miközben valakivel beszél, hogy ha a srácok befejezték elmehetnek. Télleg? Mi meg hova megyünk?? Van egy olyan sejtésem, hogy nem akarom megtudni. Ránézek a tanár úr arcára és egyből elfog az az érzés, hogy meneküljek. De hova????? Miközben tanakodok, ha most kiugorni csak horzsolások vagy törés is lenne az akció közben. Amilyen gyorsan vezet van egy olyan érzésem, hogy inkább törés. Miközben ilyeneken gondolkodok, egyszer csak megáll a motor búgása. Amikor újra felnézek és kiszállok, a kocsiból újra megfogja a csuklómat és elkezd rángatni a házába. Ez fáj, és ami a legfontosabb mit akar tőlem?????? Nincs időm körbe nézni, mert amint beléptünk a házba elkezd terelni az egyik szoba felé. Amit legközelebb érzek az magam alatt egy hatalmas ágyat. Feleszmélni sincs időm már vadul marcangolja a számat. Utána a nyakamat szívogatja és egyre lejjebb halad majd leveszi a fölsőmet. Mint akibe villám ütött úgy kezdek el tiltakozni.
-Thanárh…úrhh..fejhzz..fejezze bhee…- nagy erőfeszítés árán tudta kinyögni, de mintha meg se hallotta volna tér le a hasamhoz. Csak ne a hasamat. Ót vagyok a legérzékenyebb. Hirtelen megszólalt egy mennyi hang….ja ez csak a telefonom. Döbbenetét kihasználva lököm le magamról és a pólómat felkapva rohanok ki a lakásból egészen a következő utcáig. Ott a térdemre támaszkodva nézem meg ki hívott. Bátyám…..vajon mit akarhatott???? Gyorsan felhívom, de amikor kicsöng nem egy kedves hang fogad.
- TE MEG HOL A FÉSZKES FRANCBAN VAGY??????????? – eh..úgy néz ki egy kicsit mérges ^^"
- Öhhh….miért is?Még korán van?-jogos a felháborodóságom
- Ha neked a korán fél hetet, akkor igen. - fél hét? - Anyuék halálra aggódják magukat.
-Oh…akkor értem jössz?? – gyorsan lediktálom a címet és 15 perc múlva már a kocsiban ülök. Hamar hazaérünk, és amikor kinyitom az ajtót drága édesanyám szorításában találom magam.
- Riku! Hol voltál? Nem szoktál elmenni úgy sehova mielőtt fel nem hívtál?? – von kérdőre anyám.
- Hát…tudod…. az új tanárnál voltam, mert megkértem, hogy korrepetáljon töriből és annyira jól éreztem magam, hogy el is felejtettem az időt. – hazudtam. Jaj de utálok hazudni. – Sajnálom.
-Jól van, de legközelebb akkor is szólj. Örülök, hogy ennyire jól kijössz az új tanároddal.
- Hát..igen..jól ért a történelemhez. – nevetek zavartan. –Egyébként azok mik? – mutatok az asztalra lévő borítékra.
- Tudod fiam.. – szólal meg apám lejőve az emeletről. – Holnap elutazunk anyáddal és a bátyáddal Amerikába elintézni néhány fontos ügyet…
-És mi??? – vágok közbe apám szavába
- A húgaid nagyanyádnál lesznek Franciaországban és mivel úgy gondoltuk hogy már elég nagy vagy egyedül maradsz itthon. –Na, ne már. Kik ők és mit csináltak a családommal.
- Ez tök jó. –örülök meg. – De ha nem bánjátok, én most lefeküdnék. – nem érzem valami jól magam
- Ilyen korán? – lepődik meg bátyám
- Aha. Fáradt vagyok. – látom, hogy nem győztem meg, de mit sem törődve vele felmegyek a szobámba és be zutyanok az ágyamba. Pihe, puha ágyikó. Nem kell sokat várnom máris jön a jótékony álom.
**********
Másnap épp, hogy betudtam menni a suliba annyira nem éreztem magam jól. Azt pedig mégsem csinálhatom, hogy 1 hétig nem megyek aztán amikor kérik az igazolást nem tudom igazolni azzal a kifogással, hogy apámék 1 hónapig nincsenek itthon majd akkor megkapja. Az első két órát még végig tudtam ülni, de már a második szünetben nagyon nem éreztem magam jól.
-Figyelj! Elkísérünk az orvosiba, hogy adjon valamit, mert így nem maradhatsz! – mondja határozottan Hikaru. Hikaru pedig helyeslően bólogat. Nem vitatkozok velük inkább csak felállok, de amikor már közelítenénk az ajtóhoz becsöngetnek. Gyorsan kimegyünk az ajtón, de ezt inkább nem kellett volna. Elkezd körülöttem forogni a folyosó és mielőtt elájultam volna azt vettem észre, hogy Osvald úr van előttünk. Egyszer csak jön a jótékony sötétség.
****
Mikor újra magamhoz térek már az orvosi szobában vagyok. Az ajtó feléforítom a fejem ahonnad zajokat hallo. Egyszer csak Alex- san lép be, telefonnal a kezében.
-Látom ébren vagy. – mondja nyugodtan. Én csak bólintottam. – Hogy vagy????
- Szédülök, meg hányingerem van. – mondom erőtlenül. Ha ezt szüleim megtudják….
- Felhívtam a szüleidet… - mondja nyugodt hanggal. Hogy miiiiiiiiiiii?
- Tessék???? – vágok a szavába. – És mit mondtak. Ugye nem jönnek haza. Nem szeretném, ha miattam menne tönkre a tervük.
- Ha megengednéd, hogy folytassa. – csendbe maradok ,és csak bólintok. – Elmeséltem nekik mindent , amit az ikrek mondtak és elválaltam, hogy vigyázok rád amíg fel nem gyógyulsz! – jelenti ki. HOGY MIIIIIIIIVAAAAAAAAAAAAN??????? Neeeeeeeeeee…1 teljes hónapig ezzel az alakkal. Kitudja mit fog velem csinálni ,amíg beteg vagyok …..Valaki mentsen meg T.T
Egyszer csak feláll a tanári asztaltól a dolgozatokkal a kezében felénk sétál.
-Tessék Hikaru és Haruko. Osszátok ki! – jelenti ki, mire a fiúk szó nélkül elkezdik kiosztani. Ahogy elnézem az arcukat nem valami kedv derítő jegyeket kaphatott az osztály. Arra eszmélek fel, hogy a tanár kezében van a füzetem amibe írogattam az elméleteimet. Héééééé…adod vissza..
-Jól van Riku-kun, ha ez egy igazi ügy akkor a tolladat állítsd bíróság elé, mert ő tette. – MIVAN?? Ezt meg ő honad tudta ezt meg?? Egyszer csak meglátom magam előtt a dolgozatomat amin egy négyes szerepel. Neeee…paff na szép..igaz aki nem tanult…T.T
Mire a fiúk kiosszák a dolikat és körbenéztem a szomorúbbnál szomorúbb arcon kicsengettek, de mindenki a helyén maradt.
-Elmehettek, de még senki sem pakoljon! Nos a dolgozat jegyeket nem írom be, mert akkor az egész osztály egyest kapna. –Huráááááááááá……talán nem is olyan rossz ez a tanár, mint az gondoltuk. – Ne örüljetek még, nem fejeztem be. Holnap viszont újra megírjátok, a kérdések pedig ugyan ezek lesznek, szóval könnyebb lesz felkészülnötök. Most elmehettek. – éljen. Elkezdjük az ikrekkel és még néhány osztálytársammal megbeszélni kinél ülünk össze gyakorolni. Mikor mennénk ki a teremből a tanár hangja üti meg a fülemet.
-Riku Takeshi, Hikaru Hael és Haruko Hale! Ti hárman maradjatok! – ajaja…miért van az a sejtésem, hogy ebből nem fogunk jól kijönni???
Mikor a többiek eltátogták, hogy megvárnak minket és kimentek, Osvald úr odajön hozzánk és leül velünk szembe és nézz minket. Nézz és nem csinál semmit. Na, jó ez már télleg nem tetszik és ahogy látom a szemem sarkából a fiúk is egy kicsit félnek.
-Szóval..- töri meg a csendet egy kis idő után… - Tudjátok miért vagytok itt?
- Nem. – szólalunk meg egyszerre
- Szóval nem. Akkor elmondom. – annak örülnénk. – Riku- miért a kicsivel kell kezdeni??? – te azért mert dolgozat közben segíteni akartál az ikreknek. Fiúk ti meg a kis produkciótok miatt, amit bemutatkozásnál adtatok elő. - uhh ezért mit fogunk mi még kapni. de nem csak itt hanem otthon ha ezt a család megtudja. – Riku te okos gyerek vagy. Mit kap az a tanú, aki megpróbálja átverni a bírót? – hogy mit kap??
- Őt is börtönbe zárják, ahogy a bűnöst. – erre meg most mire akar kilyukadni?? nem nagyon szeretnék büntetést kapni.
- Rendben. Akkor ki is szabtad a büntetést a fiúknak. – MIIIIIIIIIII??O.O – 3 hétig mindig az utolsó óra után itt kell maradnotok este 6-ig. Én foglak titeket ellenőrizni. Ja és majdnem elfelejtettem. Közben segítenetek kell a takarítóknak és a tanároknak. Riku te meg mivel csalni próbáltál, ezért egy hétig a fiúkkal tartasz. Most viszont mehettek. – amilyen csak gyorsan tudunk el is mentünk és kint mérgelődtünk. Ahogy a többiek megígérték kint megvártak és gyorsan el is mentünk hozzám. Beköszöntem anyuméknak és gyorsan odaadtam a füzetemet amibe leírtam az elméletemet és futottam vissza a többiekhez tanulni. Hála Hanabinak könnyen mentek átvenni a kérdéseket, mert leírta őket. Hamar átfutottuk őket még az átköltésre is gyakoroltunk hátha beveti. Amint elmentek a többiek már rég kilenc. Gyors tus, apámékkal megbeszéltük az ügyet és megdicsértek, hogy jól eltaláltam aztán zutty az ágyba. ZZZZZZZ………
****
-Na. Mindenki felkészült? – kérdezem nagy mosollyal az arcomon a többiektől. Mindenki csak bólint amikor egyszer csak kinyílik az ajtó és belép rajta Osvald úr. Wááááoooo… illik hozzá a kék, de ahogy látom a lányoknak is ez a véleményük. Mindenki leül a helyére és a tanár utasítására elővesszük a lapot és ráírjuk a nevünket. Elkezdi diktálni a kérdéseket és amikor befejezte elkezdjük a munkát..vagyis kezdtük volna el, de ez nem is azok a kérdések amik tegnap voltam. Hirtelen eszembe jut és a fiúk felé fordulok fülig érő mosollyal és ők is viszonozzák. Látom leesett nekik akkor jöhetnek a többiek. Hangosan elkezdek köhögni, de csak hármat és látom, hogy néhányan csak bólogatnak, néhányan pedig nyújtózkodnak. OK. Akkor lássunk neki. Mire befejeztük a dolgozatokat addigra kicsöngettek és mehetünk a többi órára. Viszonylag hamar eltel a mai nap,de ránk még vár a büntetés. Hogy én mennyire örülök neki, de ahogy látom a fiúk is ugyan úgy repesnek az örömtől. lemegyünk a tanári iroda elé és ott várjuk a tanár urat.
-Látom, nem kell utánatok mennem. Helyes. – jelenti ki tök nyugalommal. – Haruko és Hikaru megy segíteni a takarítóknak. Riku te pedig segítesz a tanárnőnek. – mutat rá Mitsuko tanárnőre. – Menjetek!
- Igen! – mondjuk egyszerre és a fiúk elindulnak a takarítok felé én pedig be a tanárnőnek segíteni.
- Ohh. Riku-kun. Örülök, hogy látlak. Legyél kedves és ezt vidd az zeneterembe ezeket a dolgokat. Tudod amióta Hisagi tanár úr megbetegedett azóta nem is láttalak. – mondja kedvesen
- Igen. Máris viszem. - kapom fel a dobozt és megyek a zeneterem felé. Amint beértem lerakom a helyére. Már úgy ismerem ezt a tantermet, mint a saját tenyeremet. Ahogy végig siklik, a szemem a tantermen meglátom azt a gyönyörű, fekete, versenyzongorát. Szinte vonzz magához, hogy játsszak rajta egy kicsit…… csak egy kicsit. Nem fog érte leszúrni senki. Eljátszok rajta egy gyors játékot és megyek is. Gyorsan elhelyezkedek a zongora előtt. Óvatosan, lágyan, de határozottan kezdek el játszani.
( http://www.youtube.com/watch?v=62y9gSNvypk&feature=related )
Lehunyva a szemeimet élvezem a hangok simogatását.Nagyon szeretem ezt a zenét. Még anyukámtól tanultam, amikor elkezdetek érdekelni a zongorák. Olyan megnyugtató a dallama. Mikor az utolsó billentyűt leütöttem és kinyitottam a szemem észreveszem Osvald urat, ahogy az ajtónak dőlve figyel és mosolyog. Öhh…. mosolyog??? De ami a legfontosabb, hogy én még mit kapok ezért…… T.T
