Már épp felszabadultnak érzem magam minden fájdalom mellett, de azonnal megtorpanok, amikor utánam lép, hátamhoz simulva fog le erősen.
- Ne siess úgy – búgja fülembe, gerincemen végigcikázik a forró borzongás, és reszketni kezdek. Teljesen legyengít, már a közelsége is. Testemet simítja meg póló felett, és alatt is élveteget, s hol kellemes, hol fájdalmasan maró érzés fog el, ahogy eszembe jut… Mi már nem vagyunk együtt.
- Jaken… engedj el… - kérem halkan, nem futja többre.
- Áh nem akarod te azt. Mit szólnál egy gyors menethez itt a fák között, hm? –azonnal kikerekedik szemem az ijedtségtől, de felsóhajtva merülök ismét a kábulatba, ahogy fülcimpámat csócsálgatja - Ígérem, hogy nem mondom el senkinek.
Reszketegen nyitom ki pilláimat, fejembe a belevésett emlékek jönnek fel újra, és megsebeznek, belülről karmolnak végig.
Ugyan ezt… pont ugyan ezt csinálta mindennek az elején is… Olyan… nyers.
- Mi? – nyikkanok fel halkan.
- Ugyan kincsem... látom rajtad hogy majd elepedsz egy kis szexért. Mióta nem csináltad? Izomagy ezek szerint nem jutott el az ágyadig... Akkor... hm... már legalább három hete... Hű az sok idő – ecseteli, mintha túl hangosan gondolkodna, szívem összefacsarodik, és az izgatottság mellet más érzelem is kezd felsejleni bennem, főleg ahogy kuncogását meghallom - A te kéjsóvár kis éhes tested sosem bírta két napnál tovább.
Amikor nadrágomon simít végig, reflex szerűen csattan egy pofon arcán, s csak ekkor jövök rá…kiszakítom magam karjai közül, és ellököm magamtól, csak ekkor jövök rá.
Düh…
- Jaj mindig elfelejtem, mennyire szép vagy dühösen...! Ugyan, ne kéresd magad, nem vagy már szűz kiscsibe – élvetegen vigyorog, s ez csak még nagyobb fájdalmat okoz nekem.
Hatalmas pofon csattan arcán, fogaimat összeszorítva figyelek rá. Remeg a testem a dühtől és a gyengeségtől, a félelemtől…
- Te szemét! – rikkantom könnyezve, majd hatalmas léptekben elfutok.
~*~
Csapódik mögöttem az ajtó, és azonnal eldobok mindent, majd ágyamba vetődöm, és sírva fúrom arcomat a párnába.
- Miért? – sikítom bele tompán, és csak rázkódik testem.
Miért csinálja ezt velem? Tudom, hogy neki is fájt, és tudom, hogy utál már azóta amit vele tettem… de mégis miért kell kínoznia engem?
Talán nem tudja, hogy nekem sem volt a legkellemesebb? Talán nem is hinné el.
Oldalra fordítom fejem a párnán, és az utolsó könnycseppeket pislogom ki szememből.
Úgy sajnáltam őt, és talán még most is… De ha ezt így folytatja, nem tudom mit fogok gondolni róla.
Ahogy lassan nyugszom le, légvételeim is nyugodtabbá válnak, és egyre hosszabb pillanatokra hunyom le a szemem.
Talán… talán ha beszélnék vele, megértené. Talán abbahagyná. Hisz észrevettem, hogy változott valamennyit. De még mindig tartok tőle egy kicsit.
Nem tudom mi legyen.
Gondolataim elnyúlnak, a sötétség egyre hív, végül álomba merülök szipogva.
~*~
Amikor felkelek, már félhomály uralja a szobát, a naplemente festi sötétebbé az eget, s én álmosan pislogva, kissé csipásan ásítok egyet.
Elaludtam? Észre sem vettem.
Felülök az ágyon, majd az ajtó felé nézek bágyadtan, és meglátom a ledobott holmikat. Lassan feltápászkodom, és összeszedem őket, majd lezuhanyozom, és felkapom egyszerű pizsamámat. Egy kis póló, és egy rövidnadrág, alig éri el a térdemet.
Habár csak most keltem, nem vagyok éber, fáradtnak, kimerültnek érzem magam, s visszabújok az ágyba, a takaró alatt keresve jótékony meleget.
Nem ölelés, és még csak nem is olyan kellemes, mégis nyugtató hatással van rám, de bármennyire is úgy érzem hogy álmos vagyok, szemeim nem maradnak sokáig lehunyva, az álom messze elkerül, és csak forgolódom a puha anyagok között.
Miért nem tudok aludni?
Tekintetem folyamatosan az órára terelem, s szinte öt percenként számolom az idő múlását, zavar az, hogy képtelen vagyok elaludni.
Fejemben csak pörögnek a gondolatok, az emlékek, és minden más, amit szeretnék végleg kitörölni az emlékezetemből. Miért kínoz még a saját agyam is ezzel?
Hátrafelé nyújtva fejem pillantok ki az ablakon, s észreveszem, hogy az éjjel uralja az eget, csillagok ékesítik gyöngyöző villogásukkal, s a kifli alakú Hold ragyogja be az egész eget ezüstös-sárga színével.
Egyszer úgy szeretném megfesteni, mégis olyan értelmetlennek tűnik.
Szívem zakatolni kezd a mély emlékekre, s rásimítom kis tenyerem mellkasomra.
Talán beszélnem kéne vele.
Nem tudom, vajon meddig bírnám újra ezt a „zaklatását”. Régen teljesen máshogy fogadtam, csábított vele együtt a kíváncsiság is.
De mivel tudom, hogy már mindezt csak bosszúból csinálja, szörnyen fáj.
Talán ha megértené, hogy ezzel mély sebeket szakít fel, nem fogja folytatni. Csak reménykedni tudok abban, hogy megérti azt amire én gondolok.
Én szeretem még őt, de ha így kínoz félek, hogy összeroppannék. Nem akarom, hogy ez történjen.
Kitakarom magam, majd lábacskáim a papucsomba csúsztatom, és félve indulok utamra.
nesztelenül szelem végig a folyosókat, majd lebattyogok a lépcsőn, ujjaimat magam előtt összefűzve billegek a fokokon.
Az éjszakai portás néni pillant fel rám, de csak fáradtan mosolygok rá.
- Hova-hova? – viszonozza mosolyom, és lecsúsztatja szemüvegét.
- Csak nem tudok aludni, gondoltam sétálok a parkban – úgyis őrzött terület, nem kell félnem az éjszakától.
- Rendben – bólint rá – de vigyázz magadra.
- Köszönöm – biccentek felé, majd tovább indulok.
Amikor elérem jaken koliját megtorpanok, és óvatosan osonok be.
Az Ő e-heti éjjeli portásuk egy kövérkés férfi, és épp a székében elnyúlva hortyog, így bátrabban, mégis izgatottan osonok fel a lépcsőn.
Egészen az ajtóig eljutok, majd újra megállok. Talán mégsem most kéne… vagy igen?
Ha már ideáig eljutottam…
Felemelem kis kezem, majd határozottan, erősen kopogok a fa lapon.
Várok egy kicsit, de semmi válasz nem jön. Talán nem hallotta. Lehet hogy alszik, vagy csak most riadt fel?
Megismétlem a három kopogást, csoszogás, léptek zaja üti meg fülem, és szívem azonnal kalapálni kezd, pólóm alját megragadva kezdem el húzni és gyűrögetni, felforrósodik arcom, de már nem menekülhetek el.
Ahogy kinyílik az ajtó felemelem rá félénk tekintetem, és egy sóhaj után tudok csak megszólalni.
Összeér a kezünk, és végre felnéz rám égkék szemeivel. Arcán a halvány pír ahogy visszarántja a kezét tőlem... jaj a szívem.
Összeszedünk mindent, és a kezébe nyomom az utolsót is.
- Tessék.
- Köszönöm - nyünnyögi az orrocskája alatt aranyosan. Felállok, és megigazítom a ruhámat zavaromban. Lila gőzöm sincs mit mondjak, még mindig a hatása alatt állok, pedig csak a kezünk ért össze. - Merre tartasz?
Rápillantok, és tudatosan megakadályozom hogy ne olvadjak el a mosolyától.
- Csak a haverokkal megyünk szórakozni. Na és te? Hol hagytad az izomagyat?
- Ő… hazautazott.
- Nem akart magával vinni? - vonom fel kérdően egyik szemöldököm. Az a srác hülye.
- Nem, el akart vinni, de… visszautasítottam. Na de… nem tartalak fel, jó szórakozást.
Elszaladna, de utána ugrom, megragadom és a hátához simulok. Úúú... micsoda illata van...
- Ne siess úgy - suttogom lágyan a fülébe. Szaggatottan felsóhajt, és én elégedett vigyorral simítok végig mellkasán, kezem besiklik a pólója alá, és puha pocakjának bársonyos bőrén játszadozom ujjbegyeimmel. Minden érintésre megremeg...
- Jaken... engedj el...
- Áh nem akarod te azt. Mit szólnál egy gyors menethez itt a fák között, hm? - dörmögöm a fülcimpáját finoman megcsócsálva, gonosz kis mosollyal. - Ígérem, hogy nem mondom el senkinek.
- Mi?
- Ugyan kincsem... látom rajtad hogy majd elepedsz egy kis szexért. Mióta nem csináltad? Izomagy ezek szerint nem jutott el az ágyadig... Akkor... hm... már legalább három hete... Hű az sok idő - kuncogom halkan. - A te kéjsóvár kis éhes tested sosem bírta két napnál tovább.
Ujjaim végigsimítanak nadrágjának elején, és merevedését érintve gúnyosan felnevetek.
Felém fordul és ellök magától, arca piros, szemei szikráznak.
- Jaj mindig elfelejtem, mennyire szép vagy dühösen...! - vigyorgok le rá. - Ugyan, ne kéresd magad, nem vagy már szűz kiscsibe.
Paff.
A pofon hangosan csattan képemen.
- Te szemét! - kiáltja, és már csak a porfelhőt látom ahogy elviharzik. Keserű mosollyal simogatom meg az arcomat. Őt akartam bántani, mégis nekem fáj jobban. Ki a fene érti ezt?
Újra kikukkantok.
Nem látom már sehol elment volna?
- Bú!
- Hikk! – úgy megijedek a hirtelen jött hangtól, hogy minden azonnal kihullik a kezemből és nagy csörömpöléssel esik szét, mellkasomhoz kapok, hisz szíven majd’ kiugrik helyéről, és ahogy felé fordulok, pirulva kerekednek el szemeim, és hallgatom jóízű nevetését.
- Nem kell előlem bujkálnod, nem eszlek meg. Na gyere, szedjük össze.
- Öh... jó... izé... szia... – Hebegek valami válasz félét, és lesütött tekintettel el is kezdem el összekapkodni a holmikat.
Az egyik festéken egyszerre akad meg kezünk, ujjam azonnal felforrósodik kezétől, és lassan pillantok fel hideg szemeibe, majd ijedt nyuszikét kapom vissza magamhoz kezem.
Sóhajt egyet, majd ő veszi fel, és pedig bokáimra ülök.
- Tessék – nyújtja át az utolsó darabokat és azonnal a helyükre pakolom őket.
- Köszönöm – dünnyögöm, majd ahogy végeztem, felpillantok rá, épp ruháját porolja le – Merre tartasz? – kérdezem mosolyogva.
- Csak a haverokkal megyünk szórakozni – mutat unottan hüvelykujjával a kapu felé, majd kezeit a zsebébe rejti. Aprócska fájdalom mar kicsi szívembe – Na és te? Hol hagytad az izomagyat?
Heh… meg sem lep a „becézése”.
- Ő… hazautazott – jegyzem meg aprócska mosollyal szám szegletében.
- Nem akart magával vinni? – kérdez rá halkan, és pedig összefogom mindenem, és úgyszintén felállok a földről.
- Nem – vágom rá – el akart vinni, de… visszautasítottam. – vallom be lesütött szemmel, és kínos mosoly húzódik számra. Szívem csak dobog, és zavarom egyre nő, ahogy csend áll be közénk – Na de… nem tartalak fel, jó szórakozást – hadarom ahogy csak tudom, majd összeszorított szemekkel futok a kollégiumom felé.
Oldalra fordul, és kényelmesen elfészkelődik az ölemben. Szinte hallom ahogy kattog fejecskéjében a sok műszer, annyira gondolkozik. Hagyom neki. Gondolkozzon csak.
- Nem – jelenti ki végül. - Én voltam a hibás Talán jobb lenne, ha…
- Kawi! Kawi-chan! – kiáltja tőlünk nem messze az idióta aktuális pasija. Kawi-chan kikászálódik karjaimból egy halk köszönömmel, még egy félénk Kawi-chanos puszit is kapok az arcomra.
- Te szemét! Mit csináltál vele? – förmed rám az izomagy. Feh. Kawi-chan eléugrik.
- Állj meg, nem tett semmit! Hagyd békén.
- Rendben… ha te kéred. Menjünk.
És mennek.
Felállok, arcom kifejezéstelen, nem mutatom ki keserű csalódottságomat. Elmegy vele. Kevesebbért dobott engem, vele meg elmegy és még csak nem is haragszik rá.
Ahrrg....
*****
Napokig tart mire felfogom, hogy tehetek bármit, Kawi-chan döntése végleges. Kurvára fáj. Napról napra rosszabb, keserűség önt el ha csak rágondolok. Nem is láttam azóta az incidens óta, csak a pletykákat hallom róla és rólam. Milyen nevetséges. Amióta kitette a szűrömet, többet beszélnek rólunk mint amikor összejöttünk.
Péntek.
- Na és mit csináljunk a hétvégén? - kérdezi egyik haverom ahogy keresztülsétálunk az udvaron. - Mit szólnátok hozzá, ha felszednénk néhány dögös pipit és elmennénk karaokezni?
- Nem rossz - bólintok.
- Te Jaken... nézd, elbújt oda a fa mögé valaki. Szerintem Kawasuo-kun az...
Jéghideg tekintetem a fára fordítom, majd előtte heverő ecsetet és rongyot meglátva gonosz mosolyra húzódik a szám.
- Igen, ő az. Bizonyára az izomagyú elutazott hétvégére, és nem vitte magával.
Keserű mosoly terjedne szét arcomon, de uralkodom magamon. Én bezzeg folyton hazaráncigáltam magammal, mert nem bírtam nélküle meglenni, sőt még nála is jártam sokszor. Nagyon szép otthona van... Ha csak belegondolok hogy idővel majd azt a faszfejet is odaviszi és a halványkék ágyacskájában rámászik, elönt a harag.
- Menjetek előre, mindjárt én is jövök.
Kerülő úton közelítem meg, és mosolyogva figyelem ahogy cuccait ölelve kukkant ki a fa mögül a másik irányba. Nesztelenül mögé lépek, kezemmel megtámaszkodom a fatörzsön, másikat zsebre teszem és lehajolok a füléhez.
- Bú.
- Hikk! - csuklik fel ijedten, és megpenderül majd hátrahőköl és hangos csörömpöléssel érkezik a talajra a kezeiben tartott sok cucc. Felnevetek. Még ha meg is tudnám fojtani, egyszerűen annyira aranyos hogy nem lehet rá haragudni. Befejezem a jóízű nevetést és megcirógatom arcocskáját.
- Nem kell előlem bujkálnod, nem eszlek meg. Na gyere, szedjük össze.
- Öh... jó... izé... szia...
Leguggolunk egymással szemben és amíg ő az ecseteit szedegeti össze, addig én a kiszóródott temperás tubusokat.
Karjai erősen fonódnak testem köré, ringatni kezd, s csitul bennem a bánkódás.
- Hogy a fenébe ne érdekelt volna? Ennyire bizonytalan vagy? Nem bízol magadban, és bennem sem... Azt hiszed csak a levegőt masszíroztam a számmal, amikor elmondtam neked mennyire szeretlek, kis butus? – tudom… igen tudom, hogy őszintén gondolta, hisz… hisz tudom, de… de ez más…
- De... de nem éreztem... – vallom be halkan, és kicsire húzom össze magam. Kimondtam…
- Nem érezted? – súgja halkan, majd egy nagy sóhaj szakad fel dübörgő mellkasából - Kawi-chan... sajnálom. Egy önző szemétláda vagyok, te pedig több törődést és gyöngédséget érdemelsz mint amit én nyújtottam. A francba... Ha csak egyszer is szóltál volna, jobban odafigyelek rád és megpróbáltam volna változni, mert fontos va... voltál nekem.
Csak… csak ennyit kellett volna tennem? Csak szólni? De hát… én… én nem tudtam. Ha ezt tudom, akkor… akkor talán minden máshogy alakult volna. Még mindig együtt lehetnénk, még mindig nyugodtan lennék a karjaiban… mint… mint most… csak könnyek nélkül.
Megdobban kicsi szívem, és lehunyom szemem amikor hátam simogatja, úgy érzem akár most azonnal el tudnék itt aludni… De… De mit csinálok?
- Ezzel nem azt akartam kifejezni, hogy téged hibáztatlak kiscicám. Az én hibám, mert észre kellett volna vennem a jeleket, de nem láttam a szememtől. Hülye voltam... egy idióta.
Oldalra fordulok ölében, majd lecsúszom mellé, lábaim még rajta maradnak, de csak továbbra is karol… vajon miért teszi? Vajon miért tett most vallomást nekem?
Nem értem miért szabadkozik. Azt hittem gyűlöl és nem akar látni.
De ha így lenne, nem lenne most itt velem, és nem hallgatott volna végig, és… nem lennénk itt.
Ujjamat görbítve teszem szám elé, és gondolkodni kezdek.
- Nem – rázom meg fejecskémet. Nem ő volt az egyedüli hibás, bár szívem mélyén úgy érzem a fele igaz annak amit mondott. Vagy csak a lelkiismeretemet szeretném felszabadítani a bűntudat alól? – Én voltam a hibás – felpillantok rá félénken pislogva, még mindig ujjam takarásából dünnyögve – Talán jobb lenne, ha…
- Kawi! Kawi-chan! – meghallom Takashi hangját a messzi fák közül, és azonnal felé kapom tekintetem, majd visszanézek Jakenre. Kikászálódom öléből, és négykézláb állok mellette – Köszönöm – nyomok egy puszit az arcára, majd bokáimra ülök, visszanézek Takashi felé, de akkor már épp rohan felénk.
Be… bevan kötve az orra? Mi történt?
- Te szemét! Mit csináltál vele? – szalad felénk, máris elkezdi ingjét feltűrni az ujján, de két lábra pattanok, és kitárt karokkal állok felette.
- Állj meg, nem tett semmit! – nézek rá szúrósan, és azonnal lenyugszik, közvetlen előttem áll meg.
- Kawi-chan – néz rám értetlenül, és leereszti karjait.
- Hagyd békén – mondom halkabban, és kérlelően nézek rá. Már tudom, hogy mit kell tennem.
- Rendben… ha te kéred – nyugszik le végleg és átkarolja a vállamat. Tudom, hogy Jaken amúgy sem szorul védelemre, de nem akarom látni a verekedésüket, az semmit sem oldana meg… semmit… - menjünk – kér halkan, és csendben követem.
Még visszanézek Jakenre, már ő is felállt a földről s fagyos, teljesen kifejezéstelen arccal néz ránk. Fáj a szívem, de már tudom, hogy nem érdemlem meg. Sem őt, sem mást. Nem játszadozhatok az emberekkel, és magamnak is be kell vallanom az igazságot.
Elszomorodik tekintetem, majd utána magam elé nézek, és lesütöm pilláimat, hagyom, hogy Takashi vezessen el onnan.
Amikor már teljesen az épület takarásában vagyunk, még egyszer hátra pillantok, és teljesen megbizonyosodom arról, hogy Jaken nem lát minket… Jól van.
Megtorpanok, és egy fél lépéssel utánam Takashi is.
- Kawi-chan… mi a baj? – áll velem szemben, és átölel, majd állam alá nyúl – Sajnálom, hogy megbántottalak… Nem azt akartam tenni, amit az a szemét mondott. Nem akartalak szégyenbe hozni, kérlek ne haragudj.
Felemelem pilláimat, és úgy pillantok rá. Talán igaz amit mond, már nem tudom, hogy hihetek-e neki. De talán már mindegy is, hisz döntöttem.
Kis tenyereimet mellkasára teszem, és eltolom magamtól.
- Sajnálom Takashi – mondom halkan, és leveszem róla kezemet – de szerintem ez nem fog menni – csóválom meg buksimat hatás fokozásaként.
- Na de… - hebeg értetlenül, de komolyan nézek szemeibe – Értem… visszamész hozzá? – szomorodik el hangja.
- Nem… - rázom meg ismét a fejem – Őt már nem hiszem, hogy érdeklem – suttogom szinte csak magamnak, lehajtott fejjel – De nem lehetne minden úgy, mint régen? Hogy csak barátok vagyunk? – mosolygok fel rá csukott szemmel, mert félek, hogy a végén elsírnám magam rá nézve.
- Olyan édes vagy – szólal meg lágy hangon, és hajamba borzol. Kinyitom a szemem, és mosolyog rám… vajon miért teszi? – A hétvégére szerettem volna, ha velem jössz haza, hogy megismerhesd a családomat is… de azt hiszem ennek lőttek – vakarja meg tarkóját zavartan.
- Sajnálom – motyogom halkan. Akkor… úgy néz ki egyedül maradok a hétvégén szinte az egész kollégiumban…
~*~
Péntek délután, mikor már a tanításnak is vége szakad megfogom palettám és ceruzáim, hogy a parkba siessek. Szeretek ilyenkor ott rajzolgatni, főleg ha tele van virágokkal, és a nagy csendben a mókusok is szaladgálnak.
Takashi már elindult, hogy hazautazzon, és enyém az egész szoba. Nem mintha annyira kihasználnám, de sokkal jobbnak fogom érezni a légkört, hogy egyedül lehetek.
Épp egy fán csücsülő madár párocskát igyekszem felskiccelni a lapra, s ahogy sikerül, körbenézek a parkon.
Meglátom Jakent, ahogy a haverjaival sétál, de ők egy idő után leválnak tőle, és egyedül ballag tovább… jaj… nem akarom, hogy meglásson.
Azonnal magamhoz húzok mindent, és a fa tövében kuporgok, néha ki-kilesve mögüle, hogy mikor megy el, de csak ekkor veszem észre, hogy egyik ecsetem, és a rongyom ott maradt fél méterre a fűben… jajj… csak ne vegye észre.
- Én… én… néha féltem. Féltem elmondani. Nem volt erőm, hogy elmondjam, azt hittem nem érdekel – válaszolja halkan, majd a szokásos lovagló ülésben elhelyezkedik az ölemben ahogy régen amikor beszélgettünk összebújva. Ezúttal is erős hatással van rám, de visszafogom magam, mert ez most nem a megfelelő pillanat. Nyakkendőmmel játszadozik édesen, pont úgy ahogy mindig is tette amikor zavarban volt valami miatt. - Aztán… aztán jött Takashi, és… és Ő olyan gyengéd volt velem. Azt mondta, hogy nem érdemelsz meg, igaz ezt nem gondoltam úgy akkor. Nem… nem tudtam elmondani, hogy… hogy mit szeretnék, azt hittem, hogy nem érdekel, vagy… vagy hogy… nem tudnál változni.
Elsírja ismét magát és mellkasomba fúrja arcocskáját, nekem a torkom összeszorul ahogy a lelkiismeretem hűvös, fagyos ujjai rákulcsolódnak.
- Sajnálom… annyira sajnálom. Hülyeséget csináltam, pedig Takashi azt mondta jól cselekszem… hittem neki, és azt hittem Ő jobban megért. De nem… Már magam sem tudom, hogy mit akarok…
Szorosan, erősen magamhoz ölelem. Szívem úgy dübörög mellkasomban, mintha egy hatalmas dob lenne, amin valaki egy nagy ütővel kalapálna.
- Hogy a fenébe ne érdekelt volna? - dörmögöm a fülecskéjébe halkan, és finoman ringatni kezdem magunkat, hogy sírása elcsituljon. Néha olyan tud lenni mint egy kisgyerek. - Ennyire bizonytalan vagy? Nem bízol magadban, és bennem sem... Azt hiszed csak a levegőt masszíroztam a számmal, amikor elmondtam neked mennyire szeretlek, kis butus?
- De... de nem éreztem...
Ledermedek.
- Nem érezted? - kérdezek vissza, de már értem mire gondol. A fenébe is. Felsóhajtok. - Kawi-chan... sajnálom. Egy önző szemétláda vagyok, te pedig több törődést és gyöngédséget érdemelsz mint amit én nyújtottam. A francba... Ha csak egyszer is szóltál volna, jobban odafigyelek rád és megpróbáltam volna változni, mert fontos va... voltál nekem.
Csendben pihen a karjaimban, nem szól semmit. Hosszú perceken át ülünk így, vagy talán még tovább. Megsimogatom a hátát és halkan megtöröm a csendet, fejemben kavargó gondolataimat próbálom rendszerezni.
- Ezzel nem azt akartam kifejezni, hogy téged hibáztatlak kiscicám. Az én hibám, mert észre kellett volna vennem a jeleket, de nem láttam a szememtől. Hülye voltam... egy idióta.
Elereszti hajam, és arcára olyan gyengéd mosoly terül, amit még szinte soha nem láttam, s amikor keze arcomra simul, akkor válik teljessé a kép. Gyengéd… Gyengéd velem?
- Magam sem tudom – válaszol halkan, szívem majd’ kiugrik helyéről - Kezdetben a bosszú hajtott, de már nem. Egyszerűen csak... hiányzol. Dühítő volt látni mit művelt az a seggfej... én soha nem tettem volna veled ilyet, mert ismerlek, pedig egy önző szemétláda vagyok.
- Igen – vallom be suttogva – Te sosem bántottál – teszem még hozzá, s erős nyilallást érzek mellkasomban.
Leül mellém és átkarol, megadva magam bújok ölébe, menedéket keresve, vállára hajolva folytatom keserű pityergésem.
Talán nem is egyedüllétre van szükségem, hisz egy ölelés hiányzik a szívemnek. Egy meleg ölelést ahol biztonságra lelhetek, ami megnyugtat. Most mindegy, hogy honnan származik. Vagy mégsem mindegy?
- Egy akkora barom vagyok – sóhajtja bosszúsan, karjai szorítása csak még erősebbé válnak, felforrósodik testem ettől az érintéstől.
- Nem – vágom rá, és felemelem fejem - Nem vagy... barom. Te nagyon rendes vagy...
Igen… hisz most is itt van velem, a helyett, hogy mással lenne, pedig én voltam az… az, aki… aki ejtette őt.
- Valóban? – kérdez vissza hitetlenkedve, mégis halkan - Mégis mit nem kaptál meg tőlem, amit máshol kellett keresned? Hol rontottam el, Kawi-chan, hogy inkább szakítottál velem, semhogy elmondd mire vágysz?
Olyan… olyan más, ahogy tekint rám, teljesen más, mintha megváltozott volna. Vagy ez is egy hirtelen hangulatváltozásnak tudható be?
Talán… talán megérdemel egy őszinte választ tőlem. Bár még magam sem tudom mennyire igaz, vagy mennyire valós az, amit gondolok, de úgy érzem el kell mondanom neki.
- Én… én… néha féltem. Féltem elmondani. Nem volt erőm, hogy elmondjam, azt hittem nem érdekel – lehajtom bűnbánóan fejecském, majd szembe fordulok vele kis terpeszben ülök rajta, és nyakkendőjét kezdem el birizgálni, hogy erőt nyerjek, nem merek a szemébe nézni.
- Aztán… aztán jött Takashi, és… és Ő olyan gyengéd volt velem. Azt mondta, hogy nem érdemelsz meg, igaz ezt nem gondoltam úgy akkor – nyakkendőjének alját húzogatom el ujjaim között, nyelek egy nagyot, hogy folytatni tudjam, s bár a gombóc nem tűnik el torkomból, küzdök ellene – Nem… nem tudtam elmondani, hogy… hogy mit szeretnék, azt hittem, hogy nem érdekel, vagy… vagy hogy… nem tudnál változni – újra elöntenek a könnyek, vállaiba kapaszkodom, és halk sírásom mellett remegni kezdek, hangom nyöszörgőssé válik.
- Sajnálom… annyira sajnálom – pityergem mellkasára borulva – hülyeséget csináltam, pedig Takashi azt mondta jól cselekszem… hittem neki, és azt hittem Ő jobban megért. De nem… - harapom el a végét, könnyeimet nyelve remegek a karjaiban – Már magam sem tudom, hogy mit akarok… - vallom be végül.
Amikor elé érek, felpillant rám. Pont ahogy sejtettem, tiszta könny mindkét szeme, és ilyenkor egészen zöldeskékké válnak.
- Mi… miért vagy itt? – kérdezi halkan, arcát törölgetve. Megvonom a vállam. Nem lennék itt, ha nem szeretném, ez nyilvánvaló, de nem fogok egy olyan fiúnak szerelmet vallani aki ejtett és mással jár. - Azt hittem már gyűlölsz meg utálsz azért, mert Takashit választottam.
Elfordul és tovább szipog.
- Gyűlölni? - ízlelgetem a szót. Gyűlölni. Igen, amikor szakított velem, akkor és ott igazán gyűlöltem őt. Az érme másik oldala. Szerelem-gyűlölet, más nem létezik ha mély érzelmekről van szó. Lenézek rá, de sajnos nem látom csinos arcát. Nem, nem gyűlölöm őt, még akkor sem, ha egy idióta miatt ejtett, pedig azt hittem szeret engem.
- Tényleg szereted azt a barmot? - kérdezem tőle hirtelen, és ő azonnal felkapja a vizet, igazi Kawi-chanosan. A régi kellemes vitáinkat juttatja eszembe, amelyek mindig béküléssel és forró szeretkezéssel értek véget.
- Ne hívd baromnak! - kiáltja édesen, szemei szikráznak. Kissé ledöbben hogy milyen közel állok már hozzá, ezért dadogni kezd. Olyan édes ilyenkor. – Ő… ő valójában kedves és figyelmes, csak… csak most…
- Barom volt.
- Igen - suttogja maga elé beletörődve. Okos fiú. Megsimogatom buksiját mint a jó diáknak, aki ügyesen felmondta a leckét. Lehajolok hozzá hogy közelről láthassam szép szemeit.
- Még egyszer megkérdezem. Tényleg szereted?
- Én… én nem tudom... azt hiszem... igen... - dadogja.
- Szóval nem tudod? - dörmögöm halkan. - Had segítsek.
Fejét cirógató ujjaim hajába markolnak, és mohón csókolom meg, igazi szenvedéllyel, lelkem minden éhes rezdülését belezúdítva szájába.
Kis kezei belém kapaszkodnak, érzem hogy remeg, és ajkai szinte azonnal megnyílnak nekem, nyilván meg sem fordult a fejében hogy eltaszítson. A teste emlékezik és reagál rám. Mi az hogy! Felemelem a fejem, és ő kábán, kipirulva néz vissza rám.
- Ő is tud így csókolni? – kérdezem tőle vágytól karcos hangon, de csak könnybe lábadnak ismét a szemei.
- Miért csinálod ezt velem? - suttogja elkeseredve. Összefacsarodik a szívem. Mit is teszek vele tulajdonképpen? Kínzom őt, mert nem tudom elfogadni a döntését. Bosszút akartam állni, de valójában csak minden percben, másodpercben vele akarok lenni, még akkor is ha tudom hogy mást szeret és engem már nem akar látni. Hm. Mást szeret és nem akar engem látni... ez fájdalmas, de talán igaz. Talán igaz. De ha mégsem... ha még visszakaphatom őt...
Megcirógatom arcát és gyengéden mosolygok le rá.
- Magam sem tudom - vallom be őszintén. - Kezdetben a bosszú hajtott, de már nem. Egyszerűen csak... hiányzol. Dühítő volt látni mit művelt az a seggfej... én soha nem tettem volna veled ilyet, mert ismerlek, pedig egy önző szemétláda vagyok.
- Igen... - suttogja behunyt szemekkel. - Te sosem bántottál...
Újabb könnyek csordulnak ki szemhéjai alól, és én sóhajtva ülök le mellé, hátamat a kút falának támasztom és egy egyszerű de mégis gyengéd mozdulattal magamhoz ölelem őt. Hagyja mi több, magától mászik az ölembe, s arcát a nyakamba fúrva pityereg tovább.
Derekát ölelem, másik kezemmel szőke fürtjeit cirógatom. Volt már ilyen, hogy a vállamon sírta ki magát mert egyest kapott, vagy éppen a szülei veszekedtek vele... vagy mert valaki megbántotta. Most épp az aktuális pasija miatt bőg.
- Egy akkora barom vagyok - sóhajtom halkan, és szorosabban magamhoz ölelem ahelyett hogy ellökném és faképnél hagynám. Talán... aznap amikor szakítottunk és pokolian haragudtam, akkor megtettem volna vele, sőt. Talán még élvezettel belealáztam volna a földbe is.
- Nem - szipogja buksiját felemelve. - Nem vagy... barom. Te nagyon rendes vagy...
- Valóban? - húzom fel érdeklődve egyik szemöldököm. - Mégis mit nem kaptál meg tőlem, amit máshol kellett keresned? Hol rontottam el, Kawi-chan, hogy inkább szakítottál velem, semhogy elmondd mire vágysz?
Amikor köhécsel egyet Jaken már felettünk áll, és pedig legmélyebb szégyenpírban égve honolok még mindig Takashi ölében… Ezért hívott ki ide engem? Vagy miért? Nem értem.
- Mit akarsz? Nem látod, hogy zavarsz? – kérdi Takashi. Akkor mégsem miatta. Akkor mit keres itt Jaken?
- Ne zavartassátok magatokat, folytassátok nyugodtan. Kíváncsi vagyok, képes leszel-e megbaszni őt az egész iskola előtt. Azt még megvárom – hogy… hogy MI? Takashi tényleg ezt tenné? Istenem… Hova kerültem? Jaken maga mögé mutat, és félve pillantok a háta mögött álló kisebb tömegre.
Tö… tö… tö… TÖMEG?!
Mit tettél velem Takashi? Engedj el! ENGEDJ!
Még beszélni sem tudok, csak gondolatban tiltakozom, vadul kapálódzni kezdek, és csak nagy nehezen tudok kikászálódni az öléből. Amint ez sikerül, felkapom a nyúlcipőt, és futni kezdek ahova első gondolatom és lábam visz, hisz látni is alig látok a könnyektől, csak ösztönből futok. Próbálom kezembe törölni a könnyeket, de mindhiába, hosz folyamatosan jön az utánpótlás.
Elérem az iskola hátsó kerítését, ahogy egy régi, öreg szökőkút pihen, és a sarokba kuporodva húzom össze magam a lehető legkisebbre, majd folytatom a bömbölést.
Olyan szánalmas és szégyentelem vagyok. Annyi… annyi ember előtt olyat tenni. Miért csinálta ezt velem Takashi? Soha nem volt ilyen, mindig kedves volt hozzám, akkor most miért tette ezt? Nem értem. Semmit nem értek. És mit keresett ott Jaken?
Ha Ő nem jön, akkor… akkor talán tényleg…
Cipő kopogása zökkent ki és azonnal felkapom a fejem, de hátra fordulva először csak egy homályos pacát látok. Alkaromba törölve szemeimet nézek fel rá újra. Jaken? Miért van itt megint? Miért jött utánam? Azt hittem teljesen megutált, és már rég mással van.
- Mi… miért vagy itt? – szipogom halkan, és folyamatosan törlöm könnyeimet. A kiszáradt szökőkút közepén áll, lezserül zsebre vágott kezekkel, de nem válaszol, csak egy vállrándítással rendezi le ezt az egészet.
- Azt hittem már gyűlölsz meg utálsz azért, mert Takashit választottam – dünnyögöm visszafordulva, háttal neki. Nem tudok a szemébe nézni, mert félek, hogy nem jönnének szavak a számra. Annyira zavarban vagyok mellette, hogy az hihetetlen. Most mégis a bánkódásom túltesz ezen. Szégyellem magam, amiért hagytam, hogy… hogy Takashi…
Újra elönt a sírás, a torkomban lévő gombóc, mintha folyamatosan termelné.
- Gyűlölni? – ismétli meg halkan szavaimat, bár nem értem. Most talán nem is akarom. Miért van még itt? Miért nem hagy egyedül? Már így is teljesen megalázott, a nyoma is itt van még a nyakamon, és már magam sem tudom, hogy mit akarok.
- Tényleg szereted azt a barmot?
- Ne hívd baromnak! – rivallok rá azonnal visszafordulva felé, de csak ekkor látom, hogy már teljesen közel áll hozzám, még mindig a szökőkút száraz medrében, és pedig most négykézláb állok a lábánál, teljesen ledermedek. Muszáj visszanyernem a lélekjelenlétem, már ha van olyan – Ő… ő valójában kedves és figyelmes, csak… csak most… - nem tudom folytatni, nem jönnek a számra a szavak, ráadásul még mindig szipogok.
- Barom volt… - dörmögi halkan. Őszintén szólva… most ez az igazság.
- Igen – hajtom le fejem csalódottan. Most már teljesen el vagyok veszve… Gondolkodnom kéne… egyedül…
Fejem búbjára teszi a kezét és ahogy ujjait tincseimbe fúrja, kellemes bizsergés fut végig testemen, kába szemekkel pillantok fel rá.
- Még egyszer megkérdezem. Tényleg szereted? – hajol közelebb, és alig kapok levegőt, a szívem félrever.
- Én… én nem tudom... azt hiszem... igen... – fordítom oldalra tekintetem. Belemarkol hajamba, és lehajolva durván megcsókol, meglepetten nyögök szájába, és kezecskéimmel feljebb támaszkodom meg, pontosan a szökőkút peremén. Nem… nem tudok ellenállni neki, pedig valahol agyam legmélyén azt visítják a sejtek, hogy ezt nem szabad.
De teljesen elgyengít remegni kezd karom, felforrósodik testem, és úgy érzem, mindjárt összeesek itt helyben.
Amikor elkapja tőlem fejét, lihegni, pihegni kezdek, ajkaim lüktetnek, szemeimet csak nagy nehezen tudom felnyitni, hogy rá nézzek.
- Ő is tud így csókolni? – dörmögi még mindig közel hajolva arcomhoz. Kába tekintetemre ismét könnyfátyol húzódik, ajkaim remegni kezdenek, torkomba visszaköltözik a hatalmas gombóc, és csak pislogok egyet, máris gördülnek le a cseppek az arcomon.
Mától ezt a napszakot fogom a legjobban utálni. Ilyenkor Kawi-chan a kertben várt rám mindig, vagy én rá. Nem baj, nem fogok emiatt búslakodni, majd találok magamnak más elfoglaltságot. A sulitól nem messze van egy kellemes teázó, ahova gyakran elvittem őt, majd elmegyek oda a haverokkal és felszedek valakit.
Keresztülvágok két osztálytársam és haverom kíséretében a parkon, amikor is megpillantom egy padon... őket. Az izomagy szinte felfalja Kawi-chant. Elönti agyamat a vér, és feléjük lendülnék, de barátaim lefognak és visszatartanak.
- Nyugi-nyugi... - sutyorogják. - Ne is foglalkozz vele, nem éri meg!
Lecsillapodom valamennyire, majd kitépem magam az erős kezek közül és feléjük trappolok.
- Takashi... - nyöszörgi Kawi-chan azon a hihetetlenül szexis hangján, és elönt a gyűlölet, a harag a féltékenység és minden egyéb szar, ami csak tud.
- Khm - köhintek egyet és az izomagyú diadalittas mosollyal emeli fel a fejét, belemarkolva az engem ijedten figyelő Kawi-chan fenekébe.
- Mit akarsz? Nem látod, hogy zavarsz?
Gonosz mosolyra húzom a számat.
- Ne zavartassátok magatokat, folytassátok nyugodtan. Kíváncsi vagyok, képes leszel-e megbaszni őt az egész iskola előtt. Azt még megvárom - bökök a hátam mögött álló kisebb seregletre. Kawi-chant ismerem mint a tenyeremet. Elképesztően szégyenlős, még nyilvánosan a kezemet is csak félénken merte megfogni.
Meglátja az őket bámulókat, és ijedten kapálózni kezd hogy kiszabaduljon Takashi karjaiból, arc paradicsom-vörössé válik. Vigyorogva figyelem.
Belül pedig fáj az egész lelkem. Mintha roston sütné valaki a szívemet, vastagon megöntözve csípős chili-szósszal.
Kawi-chan végre talpra ugrik és elszalad. Elsétálok, de hirtelen visszakézből behúzok egyet Takashinak. Elesik és a vérző orrára szorítva kezét nekem akar ugrani de a haverok lefogják. Megropogtatom sajgó öklömet és komoran nézek le rá.
- Ha megbántod őt, saját kezemmel öllek meg. Ezt veheted ígéretnek, barom.
Faképnél hagyom, és Kawi-chan után sietek. Őt ismerve most valahol elbújva kuporog és sírdogál szégyenében. Megkönnyebbültséget érzek. Egy pillanatra azt gondoltam, elvesztette a gátlásait és megváltozott, de szerencsére ez a reakció arra a kis csillagbogárra jellemző, akit én úgy szerettem mindig is.
A suli parkjának leghátsó zugában az öreg és kopott, használaton kívüli szökökútjánál találom meg. Összekuporodva ücsörög, hátát a medence falának támasztva. Pont úgy ahogyan szakításunkkor ücsörgött, lábait ölelgetve, fejét a térdére támasztva. Vállai ütemesen rázkódnak a sírástól.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 04. 18. 18:35:39
