Karakter: Oi Uromise
Megjegyzés: Ancsámnak
A szokásos reggeli kelés… ajj de nincs kedvem hozzá, Istenem. Mivel nii-chan már dörömböl az ajtón így felkelek, majd kisétálok, és a fürdő felé veszem az irányt.
-Igyekezz! –szól rám.
-Jól van, na… -motyogom még félájultan, majd megmosakszom. Visszamegyek a szobámba, összekapom magam, és kimegyek. Nii-chan már az ajtóban toporog.
-Siess már, lekéssük a buszt!
-Megyek, megyek… -mondom halkan, majd kisétálok mögötte. Csendesen kullogunk, majd egyszercsak odaérünk a buszmegállóba. Kicsit várunk, nii-chan cigire gyújt… csúnya szokás. Egyszercsak csatlakozik valaki… igen, őt nem lehet összetéveszteni. A szőke haja… Naoya… ő olyan… nem is tudom. Olyan ámulatba ejtő… mindig mosolyog… türelmesebb, mint nii-chan. Olyan sokat gondolok rá… de természetes, hogy rám se hederít, hányan lehetnek érte oda? Ide ér, elmosolyodik.
-Sziasztok! –köszön azzal a meleg hangjával… beleborzongok. Időm nincs elkalandozni, hiszen kezet fog velem… olyan erős és finom szorítása van.
-Szia… -köszönök vissza. Miért vagyok ilyen félénk? Fenébe.
-Na ma akkor edzés? –kérdi Takahama. Héé, énis akarok vele beszélnii! Én nemnormális…
- Persze ki nem hagynám, Uromise, neked nincs kedved focizni egyet? –kérdezi azzal a lágy hangjával.
-Nem, köszönöm… -válaszolom félénken. Elmosolyodik. Olyan szép a mosolya…
Megérkezik a busz, igen, várhatóan tele van. Nii-chan, és Naoya felszállnak… nekem ez szoros lenne, de Naoya beljebb taszítja a népet, és felránt. Olyan közel vagyok hozzá… egészen belepirulok. Megáll a busz, leszállnak, kicsit mi is leugrunk, kifújni magunkat.
-Jól vagy? –kérdezi, mintha lázas lennék. Szemeiben aggodalom tükröződik… de miért aggódik ő értem?
-Persze, csak melegem lett a nagy tömegben. –hazudom, most érdekes módon elég hihetően.
Közel egy háromnegyed órát utazunk a buszon, amikor végre leszállnak páran, így van ülőhelyünk. Megfogja, lazán lehuppan egy kettes székbe és maga mellé húz. Gyűrögetem a táskám szélét.. ideges vagyok így mellette. El akarja tenni, de nem tudja sehová. Jó lesz itt. Takahama megint nőzik… mit is várok tőle. Naoyára pillantok, majd vissza. Vajon ő miért nem néz egy lány után? Azt tudom, hogy nincsen barátnője. Megnyomja a jelzőt leszállunk. Nagyot szippant a finom levegőből… olyan szép… elköszönnek, majd bemegyek a suliba.
OoooOoooOoooO
Amint hazaérek ledobom a cuccomat, gyorsan előkapom a festőcuccaimat és a nappaliban már neki is látok. Nemsokára nii-chan hangját hallom… gondolom, nem egyedül van. Hallom, ahogy Takahama babrál a kulccsal, így odamegyek, és ajtót nyitok. Visszamegyek és folytatom a művem.
-Mi ez a bűz már megint öcsi!? –kérdi tőlem Takahama.
Hamar megijedek a hangjától. Válaszolok.
-Csak kedvet kaptam a festéshez –mondom halkan és lehajtom a fejem.
- Ne bántsd ezt a fiút. –hallom meg Naoya hangját, és beljebb jönnek. – Mit festettél? – kérdezi kedvesen és bíztatóan.
-Csak ezt. –virulok fel kissé, és megmutatom neki.
-Te ez iszonyat jól néz ki. – A szája is mintha tátva maradna.
-Pedig szerintem ez nem olyan jó. –nézem.
-Higgy nekem, ez nagyon tetszik, nincs kedved a mi tablónkat megcsinálni? –kérdezi meg hirtelen, és a képemet szemléli.
-Mifune, felejtsd el, nem bíznám rá. –szakítja félbe Takahama. Olyan gonosz vagy, nii-chan!
-Most miért, szerintem tehetséges. –rámnéz. Belepirulok az ingembe.
-De ő szivárvány bolond. –mutat rám nii-chan, amitől lehajtom a fejem. Mifune rámnéz.
-És? Legalább színes egyéniség, én amondó vagyok. –szólal meg és mellém áll. Átkarolja a vállam…. édes Istenem… -Ő készítse el. –hallom a határozott hangját. Neked bármit, örömmel!
-De, ha rohadt csúnya lesz leverem mindkettőtök derekát. –vágja rá Takahama, és leül mellém. Megszeppentem… miért véd engem ennyire?
Ránézek. Kissé elmélázok a tekintetében, mire eljutok a megszólalásig…
-Ne… nem vagy szomjas? –kérdezem fülig vörösödve.
-Nem, köszönöm. –mosolyog rám. megnyugtat a mosolya.
-Én…én, szívesen megcsinálom a tablótokat… de tudnom kéne az elképzelést… bár nem mintha szivárványon kívül másban jó lennék.
Átkarolja a vállam és a fülembe súgja.
-Biztos másban is nagyon jó vagy… nézz rám és a bátyádra. Mivel több fiú van az osztályban, ezért fiús tabló kéne… de persze lány is van… na ezt hozd össze. –nevet.
-Esetleg… -kezdek bele- azt tudom ajánlani, hogy mindenkinek a kedvenc dolgát tesszük rá… a képe mellé… és akkor úgy szép kompozíciót lehetne…
Elmosolyodik. Ahogy én is. Tetszene neki az ötlet? Tényleg? Ekkor kellemes elmélkedésemet nii-chan szakítja félbe.
-Ez akkora baromság! A végén tényleg szivárványt alkotsz. –morogja, majd kimegy a konyhába.
–Mifune, kaja?
-Nem kérek, kösz! –válaszolja, majd megint elmosolyodik. –Ne aggódj miatta. Nekem nagyon tetszik az ötlet.
Elmosolyodok. Tényleg tetszik neki! Hát megcsinálom, a legjobbra csinálom, amit csak lehet! Felszaladok a szobámba, és lehozok egy nagy A1-es lapot. Megmutatom neki.
-Ekkora a tabló mérete. –kicsit megszeppenve néz rám… azthitte, hogy megsértődtem… édes.
-Értem. És ha kész, erre mennek a képek, mi? –kérdezi.
-Pontosan. És akkor keret, üveg és már kész is! –mutatom vidáman. Elmosolyodik. Istenem a mosolya…
-Nagyon jó… kb. mikorra lenne kész? –kérdi.
-Amikorra te szeretnéd. –fenébe, most elárultam magam. Elkapom a vörös fejem. –szóval…
-Értem. –vágja rá mosolyogva, majd (mivel a szőnyegen ülök) leül mögém.
-Olyanra csináld, ami neked megfelel. Mert az nekem is tökéletes lesz. –súgja a fülembe. Belevirulok.
-Öm… izé… rendben. –mondom neki. Fogok egy ceruzát és nagyjából bejelölöm a képek helyét, a kompozíciókat, hogy mekkora hely kell majd a rajzokhoz. Elégedetten bólogat. Tetszik neki! De boldog vagyok! Mosolygok rá.
-Rendben. A szalagavatóra készen van! –merész elvállalás. Az nincs túl messze.
-Tökéletes. –mondja. Hallom, hogy nii-chan pakolászik, tehát mennek edzésre. Mifune feláll, de előtte nyom egy puszit a homlokomra. Innentől kezdve nem hallok, nem látok… miután elmennek, elterülök a szőnyegen… és egy gondolatot a fejemben tartva álomba ringok. Mifune-kun…
1-2 óra múlva Takahama kelt fel.
-Na végre! Azthittem elájultál! –morogja, majd a konyhába megy vízért. –Nehogy azthidd, hogy bejössz Mifunénak… ő nem olyan… „más” mint te. –mondta, szinte undorral a hangjában. Minden reményem most egy mondattal romba is dőlt.
-Nem érdekel… -válaszoltam. –Akkor is megcsinálom neki a tablót, úgy ahogy ő akarja. Hirtelen valami határozottság fogott el.
|
