Karakter: Sky Heartline
Megjegyzés: Szőke Hercegemnek
Heartline, Irakba kéne menned. A fejesek a tűzszerészek életéről akarnak egy cikket az újságba. Elvileg tűzszerész hiány van, valószínűleg azért, mert az a munka nem épp a legbiztonságosabb, ezért is kéne a tűzszerész életről írni, hogy milyen jó buli is az. Hülye az, aki bombák közé megy dolgozni, de ha nekik így jó… Na, majd még beszélünk! Jó hónapot Irakban!
Irak. Ott még nem voltam. Mindent el kell egyszer kezdeni, nem igaz? A tűzszerészek is érdekesek lehetnek. Mondjuk francnak van kedve újra bunkó katonák közé menni, sokkal szívesebben mennék kannibál bennszülöttekhez, mint katonákhoz, de a munka az munka. Talán nem lesznek olyan bunkók, mint mondjuk a kínaiak Tibetben. Végül is ők most amcsik, nem kínaiak… Áh, eleve halott dolog abban reménykedni, hogy nem lesznek bunkók, és nem fognak csicskáztatni. De mindegy is. Egy hónapot csak kibírok köztük! És legalább ott nem lesz ilyen kurva hideg!
Összeszedem a jéghotelben levő cuccaimat, kezdve a laptopommal. Jéghotel? Ó, igen. A kanadai jéghotelről kellett élménybeszámolót írnom, mert az emberek vannak olyan okosak, hogy nem mennek olyan helyre, ahol jéggé lehet fagyni. Na jó, így nem igaz. Elég sok őrült jár ide, megfagyni, de ahhoz túl kevesen, hogy fönt tudják tartani ezt a helyet. Ezért is kellett ide jönnöm, megfagyni, és valami meleg hangvételű ajánlást írnom erről a helyről. Ennél a hollandiai mentőkabin-hotel ezerszer jobb volt! Nem is értem, miért engem küldtek ide… Azt hitték, hogy a jéggé fagyás az hozzám illő extrém dolog? De jó… De legalább végre mehetek valami melegebb helyre, még ha ott bunkó katonák vannak, akkor is! Halleluja!
Gyorsan elkészülök, mert minél hamarabb valami melegebb helyre akarok érni, és miután kijelentkezek, bepattanok a bérelt autóba, és Quebec-be hajtok. Az összes meleg ruhámat leadom, mert ezek is csak béreltek, és valami Irakban is hordható ruhák után nézek. Föltankolok a legszükségesebb dolgokból, és a Browning 25-ösömhöz még veszek tartalék golyókat. Muszáj, mert Irakban ki tudja, mikor kell használni. Tökéletes önvédelmi eszköz – kicsi és fegyver. Igaz, leginkább női fegyver, de sajna elég kicsi vagyok, szóval ez az egyetlen, amit még én is el tudok tüntetni a ruháimban, vagy akár csak simán a markomban. Van hozzá engedélyem, így a repülőre is föl engednek vele, de csak úgy, hogyha nincs megtöltve, és nem az utastérben, hanem a poggyászban, egy elzárt helyen van. Még szerencse, hogy a főnökök olyan nagy fejeseket ismernek, hogy mi, újságírók simán viselhetünk fegyvert. Szeptember 11 óta elég nehéz fegyvert vinni Amerikába, vagy Amerikából. Párszor már elgondolkoztam ezen, hogy hogy lehetséges, de ilyenekbe inkább nem ártom bele magam. Kíváncsi vagyok, és egy kíváncsi újságíró elég veszélyes, de egy lebuktatott nagyfejes még veszélyesebb, ráadásul a munkámat is meg akarom tartani, szóval inkább még csak nem is gondolkozom az ilyen dolgokon.
A repülőm három óra múlva indul, szóval előtte még veszek pár új bőr pántot, halálfejes fülbevalót és négy tartalék szemkötőt. Valamiért az elég gyorsan fogy. Hülye emberek, akik azt hiszik, hogy viccből ilyen az arcom, és szórakozásból hordom a szemkötőm… A gyerekek valamiért mindig versenyt csinálnak abból, hogy ki kaparintja meg elsőnek. Che…
Már csak egy óra van a felszállásig, szóval megyek becsekkolni. Az ellenőrző kapunál bepittyegek, de csak a fülbevalóim. Azokat nem szokásom kivenni, mert egyeseket elég nehéz visszatenni, szóval inkább hagyom, hogy a fejemnél matassanak a fémdetektorokkal. Mikor a bőröndöm miatt is sípolni kezd a detektor, fölmutatom az engedélyemet, amit aztán alaposan szemügyre vesznek, de engedélyezik, így nyugodtan beszállhatok a repülőgépbe. Az ablak mellett van a helyem. A kényelmes bőrülésben gondosan betakargatom magam, mert kicsit átfáztam a jéghotelben, és még nem olvadtam ki, majd előveszem a laptopomat, hogy majd mikor fölszállunk, kicsit utána olvassak a tűzszerészeknek. Egy helyes férfi foglal helyet mellettem, aki csábítóan rám vigyorog, de mikor felé fordulok, és meglátja az arcom másik felét, teljesen elborzad. Heh, mi van, nagylegény, csak nem félsz az apró szörnyikétől? Che, emberek… Ha nem isznak eleget, csak egy elkerülnivaló szörny vagyok. Miután viszont seggrészegre itták magukat, már én is csak egy megdugnivaló segg vagyok. Ilyenek az emberek… Még szerencse, hogy Jamison, és Dr. Cooper a barátaim, és nem riasztja el őket a kinézetem. Legalább nem gondolom, hogy minden ember egy szemét, felszínes baromi. Így csak azt gondolom, hogy egy a kétmillióhoz normális és emberséges.
Emberséges. Szép szó. De mit jelent? Hiszen az emberek a legnagyobb állatok. Mert ugye az állatok csak a túlélésért harcolnak és ölnek, míg az emberek élvezetből és kapzsiságból. Akkor mit is jelent az „emberséges” szó?
- Kérjük kedves utasainkat, kapcsolják be öveiket. A felszállást mindjárt megkezdjük – riaszt fel gondolataimból a stewardess hangja. Jaj, bocsánat, légi utaskísérő. Így politically correct. Na ja, Amerika, meg az ő politikailag korrekt kifejezései. Mert ugye stewardess csak nő lehet, viszont a légi utaskísérő az lehet nő is és férfi is. Nos, a mi bemondó utaskísérőnk éppenséggel nő.
Szótfogadva bekötöm magam, és várom, hogy fölszálljunk. Kicsit rosszul vagyok ilyenkor, de nem vészesen, mert megszoktam, no meg a daedalon eléggé hatásos egy gyógyszer. Egy fél óra múlva már a kívánt magasságon is vagyunk, így kicsatolom magam és előveszem a laptopom. Az idejövő utaskísérő mű-mosolyú érdeklődésére, hogy kívánok-e valamit, csak megrázom a fejem, és belemélyedek a – még a földön megnyitott – honlapokba.
„Érdeklődnie kell a műszaki tudományok iránt, nem szabad visszariadnia a veszélyes helyzetektől és a kihívásoktól, és egyenruhásként képzeli el a jövőjét…
…tiszthelyettes-képző/katonai főiskola, érettségi után fizikai, egészségi, pszichológiai vizsga, alapkiképzés, tűzszerészet alapjai fél év alatt…” Szép! Nos, akkor tényleg a legjobb oldalát kell majd bemutatnom a tűzszerész életnek. Elég kevés ember van olyan elkötelezett, hogy tűzszerész váljon valakiből. Mert valamilyen oknál fogva az embereknek az, hogy katonáskodás közben esik valaki el, az dicsőséget hoz. Viszont ha mondjuk: hogy ne robbanjon föl a Fehér Ház, a bomba hatástalanításáért az életét kockáztatja, azt mindenki leejti magasról.
Pár óra múlva megunom a böngészést, és az eddig megjelent cikkek elolvasását, és elrakom a gépet. Megeszem az adott kaját, aztán kényelmesen elhelyezkedek, és aludni kezdek. Végre nem jég-ágy!
---*---*---*---
A szintváltozás érzésére ébredek. Nem vagyok valami jó alvó, megtanultam, hogy minden apró változásra föl kell ébredni, mert az megmentheti az életemet. Hát igen, elég kalandos egy életem van, az már biztos… Szóval, arra ébredek, hogy szállunk le. Még kis ideig csukott szemmel pihenek, mert még nem érkeztünk meg, de fölfigyelek arra, hogy néznek. Elég intenzíven, ami már bámulásnak is beillik. Egyik szememet résnyire nyitom, hogy megnézzem, mégis ki az, aki néz, és látom, hogy a mellettem ülő hapsi az. Mintha meg akarna szólítani, mert úgy nyitogatja a száját, mint egy hal, de egy hang sem jön ki a torkán. Mi van, az alatt az idő alatt, mialatt én aludtam, néma lett?
- Uram, mindjárt szállunk! – krákogja halk hangon. Ja, hogy csak ébreszteni akar! De persze nem tudja, hogy hozzám érhet-e, vagy ő is így fog kinézni, ha megérint, mi? Che, nem segítek neki. Kíváncsi vagyok, mit fog kitalálni. Legutóbb egy öregasszony volt így, a vonaton, ő a botjával böködött meg. Vicces volt, mikor szúrós szemmel rábámultam, az asszony meg úgy nézett ki, mint aki menten szívbajt kap. Nem kapott, viszont mikor leszálltam, hallottam, hogy valakinek mondja, hogy milyen szemtelen voltam. No igen, az vagyok. De csak fél szememre!
---*---*---*---
- Sky Heartline? – kérdezi egy katonai egyenruhás fickó. Válaszként csak bólintok egyet. – Kövessen – int, én meg fölkapom a cuccaimat, és utána indulok. Egy hummer az úti célunk, ahová bedobom a cuccaimat, és én is utánuk pattanok. A katona elindul, én meg kinézek az ablakon. Egy eléggé lerombolt, szürke várost látok magam előtt. Mindenhol katonák, és rokkant, koszos irakiak. Szomorú látvány, az egyiptomi bombarobbanás utáni állapotokra hasonlít. Az a leamortizált város… Egy ugyanilyen városkép villan be az agyamba, csak ott nem ismeretlen irakiak voltak ilyen állapotban, hanem ismerős amerikai civilek. Gyorsan kilökdösöm agyamból azt a képet, és inkább ezt a látképet figyelem tovább, és azon kezdek el gondolkozni, hogy nem kellett volna-e újabb védőoltásokkal beoltatnom magam, mert bár már elég sok védőoltást kaptam már, de… mi van, hogyha pont egy ide kellőt nem kaptam meg? Na mindegy, csak nem egy ronda betegségben fogok meghalni…
Egy táborba érkezünk, ahol az emberek már ott tolonganak – gondlom, mert már beharangozták az érkezésemet. Ó, a franc, hogy is volt, az, hogy inkább a tűzszerészek, mint a jégszálló? Ide nekem az Északi sarkot!
- Uraim! Vendégünk érkezett! – harsogja az egyik magasabb rangjelzésű katona, mikor kiszállok a hummerből. Körbe nézve látom, hogy mindenki sunyin vigyorogva figyel. Előre érzem, hogy ezek sem mások, mint a többi katona. Hol is van az a jéghegy?!
- Az úr Sky Heartline. Azért jött, hogy ódákat zengjen arról, milyen szar az életük! – mondja, mire mindenki elmosolyodik, én meg visszakívánkozok a jéghidegbe. Ó, basszus, el is felejtettem, milyen szar dolog „újoncként” katonák közé kerülni, még ha az ember nem is katona, akkor is. No, mindegy, a munka az munka. Ha az a feladatom, hogy minél kecsegtetőbb színben tüntessem föl a tűzszerészeket, akkor azt fogom tenni, még ha ezek a barbárok pokollá is teszik ezt a hónapot. Ez egszer biztos. Na meg az is, hogy ezekkel tuti, hogy nem fogok kezdeni. Ha egy egész hónapig nem jutok szexhez, akkor sem.
- Samborn! – int a… hm… hadnagy talán. Katonai rendfokozatokban sosem voltam jó. Az a sok csillag…
- Igen, uram? – hangzik egy baromi dögös, szőke hajú és kék szemű herceg szájából. Ehh, még hogy herceg…
- Mr. Heartline magánál fog lakni, értve vagyok? – utasítja a hadnagy. Hát, legalább egy helyes hapsi lesz a „szobatársam”, nem pedig… hát, valaki más. No igen, újságíróként nekem is politikailag korrektnek kell lennem.
- Tökkkééletesen, uram – bólint. Tökkkééletesen tökkelütöttnek tűnik, így vigyorogva. Ahh, micsoda alliteráció.
- Helyes. A következő riasztásig mindenki pihenjen. Ja, és fiúk! Ésszel… - Ésszel, mi? Ezeknek, van eszük? Jó tudni… Bár az arcukon levő vigyorból ítélve nem sok. Bazz…
- Hé, Jack Sparrow! – He?! – Lábhoz! – utasít. Jack Sparrow?! Bazd meg! - Jó fiú vagy, Jackie.
- A nevem Sky. Tudom, nehéz lesz felfogni bármit is, amit mondok, de ezt jól jegyezd meg – morgom. Egyelőre még nem akarok visszaszólni, de ha ezt így folytatja…
- Vastagon leszarom, Jackie. Ha nem akarsz a homokban aludni, akkor szedd a formás lábaid! – Bazd meg! De… formás láb? Aszta. Valaki nem csak az eldeformálódott arcomat látja, hanem a lábaimat is? Mily meglepő… De valószínűleg csak azért, mert már kurvára kanosak, én nem érdeklik, hogy néz ki, csak lyuk legyen. Na, de én nem adom magam!
- Nyugi, cica, nem vagyok pedofil. Az érettségit letetted már? – vigyorog rám. Kac-kac-kac. Hú, de vicces valaki. Nyugi, Sky, nem szólunk vissza. Nem éri meg. Így nem szólok vissza, inkább követem a szállás helyre.
- Ott a helyed, kiscsillag – mutat egy ágyra, aztán leheveredik a másikra. Lepakolom a cuccaimat és körülnézek a helyiségben. Elég sötét hely, mert az ablakok el vannak torlaszolva. Nincs sokkal több dolog itt, mint a jéghotelben, márpedig ott egy ágyon, pár takarón és egy kis szekrényen kívül semmi nem volt.
A táskámból előszedem a mikrofonom, a Browningom és a fényképezőgépem. A Browningot az övemen található apró pisztolytáskába teszem, és ráhúzom a hosszú pólómat. A mikrofont beteszem a zsebembe, hátha lesz valami érdekes, vagy csábító a leendő újoncok számára, amiről tudósítanom kéne. A fényképezőgépet meg a nyakamba akasztom.
Halk szuszogást hallok meg oldalról, és látom, hogy Szőke Herceg alszik – vagy épp tetteti, hogy alszik. Mivel így se, úgy se valami nagy társaság, kimegyek körülnézni a táborban. Teljesen átlagos tábornak tűnik, lődörgő katonákkal.
- Mi van, cicus, elkóboroltál otthonról? – kiáltja nekem egy magát igazán vicces fiúnak tartó katona. Csak egy lenéző pillantást vetek rá, aztán a szemem elé teszem a fényképezőgépet, és megörökítem azt a bamba arcát. Meg is van az alcím:
… avagy az amerikai tűzszerészek újabb bárgyú, öngyilkosjelölt katonákat keresnek.
No igen. Azt hiszem, ezzel nem aratnék osztatlan sikert a fejesek körében.
Kicsit kijjebb érek a táborból, és így az egészről tudok készíteni egy képet. Egész jól sikerül, jók a délutáni fények. Még nincs túl sötét, de már nincs túl világos, és így kicsit sejtelmes árnyékok vannak a házikók között. Egész jó! Még nekem is kedvem lenne jelentkezni ide. Höh, na meg rózsaszín malacként repkedni a Mars körül.
Kicsit elfotózgatok, és mikor már elég sötét van a fényképezéshez, visszamegyek a táborba. Ejj, pedig eddig olyan jó volt, most viszont ismét közel kell mennem azokhoz a kedves és értelmes katona bácsikhoz. Franc…
- Na mi van, kiscsillag? Csak nem visszataláltál? Már azt hittük, hogy elkaptak, és már kezdtük szervezni a megmentésedet! – mondja gúnyosan Szőke.
- Kac-kac. Még szerencse, hogy nem kaptak el, mert ha rajtatok múlna, ott rohadnék meg – vágok vissza. Csodálkoznék, ha a segítségemre sietnének. Ha meg mégis, az is csak felsőbb utasításra, mert milyen már, hogy egy amerikai újságíró a katonák mellől eltűnik. Na, az lenne a szép hírverés számukra! – Mi van, szöszke, elaludtad a hajad, azért ilyen kakastaréj? – kérdezem. Ajj, hogy nem bírom ki, és már első nap vitázni kell! Buta, buta Sky.
- Óóó – jön a közönség felől. Táblákat kéne mutogatni nekik, hogy mikor milyen reakciót adjanak ki magukból – a közönségnek olyanokat mutogatnak, nem?
- Ne kóstolgass, kiscsillag! – mondja. Ehh, na mindegy! Nem szólok vissza, inkább hátat fordítok neki, és le se szarva bemegyek a szálláshelyemre. Hát… legalább van ágy, ami nem egy rohadt jégtömb. Ledobom magam, de csak vigyázva, mert sosem tudhatja az ember, mennyit bír egy ágy. Szerencsére nem dőlt össze, tört szét, szakadt el, hanem simán megtart. De jó!
Megnézegetem a képeket, amiket készítettem, és közben a szemem sarkából látom, hogy Szőke is bejön, pár katonával egyetemben. Nem figyelek rájuk, próbálom kizárni őket a tudatomból, ami sikerül is, mert egy idő után megunják a piszkálásomat és, ha jól látom, kártyázni kezdenek. Nem tudom, mit csináljak.
Most vagy kérem, hogy hadd játsszak velük, és talán nem fognak annyit piszkálni. Vaaagy… folytatom a levegőnek nézésüket, és akkor… ugyanolyan lesz a hónap további része, mint a mai nap volt. Hmm… Nehéz kérdés.
„- Knock, knock!
- Who’s that?
- Me, I’ll kill you!” – hallom meg a csengőhangom. Achmed the dead terrorist. Hm, lehet, hogy meg kéne változtatni? Nem biztos, hogy egy életbiztosítás itt ez a csengőhang. Majd később megváltoztatom.
- Hallo? – szólok bele a telefonba. Látom, hogy bár nem néznek felém, mégis fülelnek, de nem érdekelnek.
- Sky! Hallom, Irakba küldtek! Kérlek, vigyázz magadra, és ne adjál nekem több munkát! – mondja Coop vigyorogva. Ő az orvosom, és egyik legjobb barátom – a kettő közül az egyik. Még az apja kapott meg a robbanás után, aztán mikor felnőttünk, ő vett át.
- Ne izélj már! Nem direkt robbantottam fel magam, hogy aztán neked okozhassak gondot! – morgom mosolyogva. Rég találkoztam vele… Van az fél éve is már.
- Jó, de tényleg vigyázz magadra! Bocsi, de mennem kell, sürgős eset – köszön el, és leteszi. Én is kinyomom, és megváltoztatom a csengőhangot. Fölnézek a kártyázókra, akik furcsán néznek rám, de csak megvonom a vállam.
Éhes vagyok. Vajon itt adnak kaját, vagy koplalnom kell egy hónapig?
|
