Az orromba kúszó fertõtlenítõszag mintha a hajamnál fogva rángatna fel a bódulatomból. Remegõ pillákkal tekintek fel a plafonra, ám hamar a látóterembe kúszik egy ismerõs arc.

- Rui… ön az? – kérdem reménykedve.

- Valaki másra számított? Az isten szerelmére… nem tudom hogyan lehetett ennyire ostoba. A szemtanúk szerint hirtelenjében átgázolt az úton. Ez nem vall egy felnõtt emberre…

- A lelkem mélyén… gyerek vagyok. Örülök, hogy itt van velem. Nem nagyon voltam eddig kórházban.

 Borzasztó nehezemre esik beszélni, mivel minden levegõvételemnél szúr a mellkasom. Mintha egy egész Stonehenge telepedett volna a tüdõmre. A fejemrõl nem is beszélve… ott lehet a jegyiroda, mert úgy zsong, hogy kis híján beleõrülök.

-  Maradjon inkább csendben… az orvosok szerint agyrázkódása van, ami valószínûleg erõs fejfájással jár és némi hányingerrel. Valamint kiment a bal válla, zúzódások az egész bal oldalán, ott érte el az autót. Vagy az autó önt… ahogy tetszik. A lényeg, hogy most bent tarják megfigyelésen. Óóó, hogy lehetett ennyire felelõtlen?

-  Csak nem aggódik? Fe… felesleges – nyikkantom, õ pedig már hívja is az ápolókat.

Azt hiszem, nem túl okos dolog ilyen állapotban beszélni…

- Áh, Mr. Narawa. Hogy érzi magát? – érkezik meg a fõnõvér.

Elragadó teremtés.

- Remekül, hölgyem. Azt hiszem, egyedül a hajam nem fáj, egyébként rendben vagyok.

- Nos, ami engem illet, én távozom. Dolgoznom kell.

- Máris elmegy Rui? – kérdem ilyedten.

-Idefigyeljen, elõször is nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ön a keresztnevemen szólítson. Másodsorban nem fogom az idõmet pazarolni ezen a végtelenségig kényelmetlen széken. Harmadszor, örüljön neki, hogy egyáltalán megvártam, míg felébred, különben a kutyát sem érdekelte volna! Most pedig távozom. Fõnõvér. Akkor, ahogy megbeszéltük, még ma történjen meg.

Meg sem várja, hogy legalább annyit mondjak, mukk. Bevallom, nagyon rosszul esnek a szavai, de valahogy nem vagyok képes haragudni rá. Érzem a kemény szavak mögött, hogy valójában bizonytalan, és tán valamiért szán is.

Pár nap telhet el, mire újra meglátogat. Még bennem van a tüske, ezért alvást színlelek, most igazán nincs kedvem a földbetipró monológját hallgatni. Legnagyobb meglepetésemre azonban egyáltalán nem lesújtó, amit mond. Sõt! Te jó ég, a végén még belepirulok!

Egyre biztosabban érzem, hogy közel sem olyan hidegvérû, mint amilyennek mutatja magát. Õ is ember, akárcsak én, és tele van érzelmekkel, amiket igyekszik minél mélyebbre dugni a lelke sötét dobozában. Mikor felém fordul, képtelen vagyok megállni mosolygás nélkül. Cuki. Ez az elsõ szó, ami eszembe jut az ijedt képe láttán.

- Ha azt mondom, hogy mindent hallottam, csupán tettettem az alvást, akkor elrohan? – kérdem.

- Tessék? Semmit nem mondtam…

Csacsi, akkor mi ez az ijedt pofa? Drága kis hercegem, nem is sejtheted, hogy mennyire nem érdemes nekem hazudni. Úgyis a vesédbe látok.

Lassan felemelkedek az ágyról, és a takarót félrelökve a padlóra teszem a lábaimat. Kék-zöldek, ezért nem épp a legszexibb formámat nyújtom, de talán a meggyõzõerõm nem csorbul a harci sérüléseim miatt.

Óvatosan végignéz rajtam, majd zavartan fordul az ablak felé, mintha bármi is fontosabb lenne odakint nálam.

- Fogalmam sincs, mirõl beszél – hebegi.

Mögé lépek, ám nem érek hozzá, pedig legszívesebben átölelném. A távolság ígyis minimális, érzem a testébõl áradó hõt. A mellkasom kis híján a hátát súrolja, ezért is látom, ahogy finoman lúdbõrzeni kezd, mikor megszólalok.

- Maga eszméletlenül gyönyörû, Rui – suttogom neki. – Nem is értem, miért nem élvezi az életét. Úgy él, mint egy herceg, bárkit megkaphatna. Miért hagyja, hogy a múlt árnyai sötétben tartsák? Magának tündökölnie kellene.

Idegesen kapja hátra a fejét, és fordul meg. Végig az ablakpárkányhoz préselõdve bámul rám dacosan.

- Magának fogalma sincs róla, mit beszél!

- Nagyon is tudom, mirõl beszélek. rám van szüksége – suttogom, mintha attól félnék, hogy egy hangos szóval is elijesztem.

- Nincs szükségem senkire! – tiltakozik.

Oda a hidegvér, innen már nincs megállás.

- Rui…

- Ne hívjon így!

- Maga pedig ne hadakozzon az érzelmei ellen – korholom.

Hátrakapja a fejét, azt hiszem, sejti, mirõl beszélek. A következõ pillanatban, mintha eltaszítana magától, és kifelé veszi az irányt. Próbálja elhitetni magával, hogy õrült vagyok, és talán ezt velem is megpróbálja megetetni, de nem most jöttem le arról a bizonyos falvédõrõl. Hevesen kapok utána, minek következtében mindketten az ágyon landolunk. Alig van erõm tartani magam, ám igazából nem is nagyon akarom. Olyan gyönyörû, mint egy angyal, ezért szeretném, minél közelebb tudni magamhoz.

Ahogy a sötét haja szétterül a fehér ágynemûn, ellágyulnak a vonásaim. Azt hiszem, nem sok mindent szoktam így csodálni, ez neki is feltûnik. Látom rajta, hogy ég a kíváncsiságtól, ám fél is az ismeretlentõl. Lassan a hajához érek, és az ujjaim közé simítom a vékony tincseket. Az illata csalogat, felébreszti az érzékeimet, az ösztöneimrõl nem is beszélve. Azon kapom magam, hogy veszettül vágyom rá. Szinte üvölt bennem a vágy, ám nem vagyok állat, gátat tudok szabni neki… egy ideig.

- Jöjjön el hozzám, Rui – suttogom még mindig.

- Felejtse el – rázza meg a fejét, ám alig hallom, amit mond.

A hangja rekedtes, a szája alig mozog. Azt hiszem, sikerült annyira elbûvölnöm, hogy csituljon a hevessége. Nagyszerû.

- Miért mondja ezt? Ha bántani akarnám, már megtehettem volna, emlékszik?

Látom rajta, hogy megrohamozzák az emléktöredékek, mert zavartan oldalra kapja a fejét. Ahogy kidudorodik az ütõere, alig bírom megállni, hogy ne csókoljak a nyakába.

- Kérem, csak egy este. Az lesz, amit maga akar. Adjon egy esélyt. Legalább nem kell veszekednie azzal a bizonyos Carollal – mosolygok rá kedvesen.

Látom, ahogy lassan az arcomra kúszik a tekintete, majd bizonytalanul végigmér. Semmi hátsó szándékom nincs vele… az egészséges ösztöneimen kívül. De hát könyörgöm, ki bírna ellenállni egy ilyen kecses szépségnek?? Ahogy a nyaka lassan ívbe fordul, és a gömbölyû vállaiban végzõdik… ahogy a finom bõre ide-oda csúszkál a kulcscsontján… ahogy a gyönyörû, íves szemöldöke fel-felszalad. Megõrülök tõle.

- Kérem, adjon egy esélyt – súgom.

Talán a sármom teszi, nem tudom, de lassan bólint egyet, ám azzal a lendülettel újból eltaszít magától. Úgy illan el, mint a füst, ám nem is bánom, hiszen eléggé csak megdagadt valami odalent. Lassan belenyomom az orrom az ágynemûbe, ahol feküdt, és magamba szívom az utolsó kis illatkát is. Érzem, ahogy egyre jobban szorít az alsónadrágom, ezért kioldalgok a mosdóba. Nagyon fájnak a lábaim, de cseppet sem érdekelnek. A falnak dõlve vezetem a kezem a nadrágomba, és markolok a férfiasságomra. Csukott szemekkel képzelem el, ahogy Rui vékony ujjai a hajamba szántanak, miközben ügyes mozdulatokkal hámozza le rólam a ruhát. Magam elõtt látom, ahogy gyönyörû, kontúros ajkaival a mellkasom, majd a hasam csókolgatja, végül a szájába fogad. Megremegek a gondolattól, hogy nyáltól síkosan mozoghatok benne, majd huncut mosollyal szétszakít minket. Az ülepembe markolok, és elképzelem, hogy az õ gömbölyû fenekét foghatom, majd belé is hatolhatok az ujjaimmal. Szinte hallom az elégedett zihálását, ahogy a nevemet nyögdösve ösztökél folytatásra.

- Kazuhiko, még!

Felnyögök, ahogy a testem megrázkódik a képektõl, ám nem bírok gátat szabni a fantáziámnak. Végigdöntöm õt a vérvörös selyem ágynemûmön. Szinte világít a fehér bõre. Megõrülök! Látom, ahogy vékony karjaival magához von a vállaimnál fogva, és nedves ajkaival az enyéimet kóstolgatja. Micsoda kéj! A combjait markolva szorítom az ágyhoz, majd lassan a meleg barlangba furakszok. Egyszerre nyögünk fel, ahogy egyesülünk, és mozgunk teljes harmóniában. Zihálva markolja a saját mellkasát, majd vezeti végig a kezét a feszes hasán. Úgy trónolok fölötte, mint egy oroszlán, aki elejtette a vadat. Éhes harapásokkal izgatom egyre jobban, míg nem sikoltozni kezd.

- Rui! – marok a falba magam mögött, és egyre erõsebben szorítom magam.

Teljes testemben átjár az az õrült vágyakozás, amit iránta érzek. A látogatásával felkorbácsolta bennem az érzelmeket, amiktõl addig nem szabadulok, amíg csak élek.

Hangosan nyögve élvezek a markomba, ám képzeletben Rui feszes combjait borítom el a magommal. Remegek a gondolattól, hogy a meleg anyag azon a gyönyörû, makulátlan bõrön csorog végig. Zihálva lapulok a falhoz, és remegek még percekig, mire magamhoz térek. Az elõbbi hévnek nyoma sincs, helyét a bûntudat veszi át. Hogy merem…

Szégyenemben visszakúszok a takaró alá, majd a fejemre húzom, mintha óvni akarnám magam valamitõl. Napokig csak fekszem, mire érzem, hogy kezdek jobban lenni. Az orvos haza is enged, nem is érti, miért nem örülök. Az ok egyszerû. Rui azóta sem látogatott meg. Talán jobb is, hogy nem láttuk egymást.

Napok telnek el, mire ráveszem magam, hogy felemeljem a telefont. Izgatottan tárcsázom a férfit, és várom, hogy az idegesítõ csörgést az õ megnyugtató, kellemes hangja váltsa fel. Soká tart, mire felveszi a telefont.

- Mit akar? – kezdi egybõl köszönés nélkül.

- Nocsak, hát mégis neheztel rám?

- Azt kérdeztem, mit akar?

Így, hogy nem szemtõl szembe kell beszélnünk, egész bátor lett.

- Magát, Rui. Beszélni szeretnék önnel. Látnom kell – búgom a telefonba. – Egyszer már beleegyezett.

- Nem emlékszem ilyesmire.

- Most azt mondja, amit az esze súg, vagy amit a szíve diktál?

Csend. Mosolyogva döntöm el a fejem.

- Jöjjön el hozzám, Rui, nem fogja megbánni. A címem úgyis tudja. Ne legyen nyuszi, élvezze, hogy él!

Azzal le is teszem. Nem tudom, eljön-e, vagy sem, de valami azt súgja, piszok jó estének nézünk elébe, ha mégis sikerül behálóznom.

-  Bocsásson meg, de vissza kell, hogy utasítsam bármennyire is szeretnék elmenni.

Próbálom leplezni a csalódottságom. Kár, pedig…

- Biztos benne? Higgye el, nem bánná meg. Szerintem nagyon jól elbeszélgetnénk… biztosan régen nyílt alkalma egy jó beszélgetésre – unszolom.

Titkon reménykedek benn, hogy mégis igent mond. Fura, hogy csak most tûnik fel, milyen selymes lehet a bõre. Szívesen végigsimítanék rajta. Csak egy egész kicsit. De ki tudja, hátha nem tudnám megállni, és vadul beleharapnék. Mondjuk a nyakába, igen. Nem!

- Rendben, legyen… egy rövid vacsora. De lenne egy kérésem, ha megengedi – emeli fel az ujját.

- Amit csak szeretne – pislogok rá megilletõdve.

- Tudja, nem vagyok az… - mutogat a kezeivel, a megfelelõ szót keresi. – Szóval ne legyen zsúfolt a hely. Csak ennyit akartam.

- Természetesen – mosolygok rá megkönnyebbülten.– Akkor este olyan hét órakor a Nobuban?

Reménykedve nézek végig az arcán. Ott akár külön is lehetünk, ha valóban nem bírja a tömeget. Ismerek ott jó pár embert, már most holt biztos, hogy lesz helyünk, pedig elég nehéz a bejutás.

- Rendben. És ha most megbocsájt, elmegyek, rengeteg dolgom van még ma.

-  Hogyne. És nagyon köszönöm Mr. Lafonten. Megtisztel – mosolygok rá.

Komolyan örülök neki, hogy eljön velem. Kivételes tehetségû embernek tartom, ráadásul olyan titokzatos. Imádom a kihívásokat, nehéz lesz õt megtörnöm. De… ha belehalok is, megszerzem magamnak! Kell nekem! Õrülten vágyok rá, hogy a magaménak tudhassam. Ha csak egy kis idõre is.

Amint elmegy a telefonomért nyúlok, és felhívom - a mi körünkben csak – Kopasznak emlegetett cimborám. Övé a hely, legalábbis részben, tehát méltán mondhatom rá, hogy fejes a cégnél. Mosolyogva váltunk pár szót, megérdeklõdöm, hogy vannak a gyerekek, míg õ a részvények felõl érdeklõdik. Nagy kegyesen válaszolok minden kérdésére, majd a tárgyra térünk. Foglaltatok is egy asztalt. Megkérem, hogy egy alkalmazott várja a bejáratnál a vendégemet, nem szeretném, ha az odalent tobzódó tömeg elijesztené. Na, igen, kicsit kezd átmenni a dolog megint vadászatba. Csak szépen, lágyan, csendesen, nehogy meglépjen a vad.

Legszívesebben öltönyt kapnék magamra, de semmi kedvem. Felveszek egy sötét nadrágot, arra egy fehér inget, meg egy laza, ám mégis testhez simuló mellényt. Tökéletesen szívdöglesztõ vagyok. Persze, ezt a nagyközönség elõtt sosem mondanám, de nem árt az önbizalom. Rácsörgök Kopaszra, hogy megbeszéljük a részleteket, amik elõzõleg kimaradtak. A menüt már lezsíroztuk, csupán a terítéken ment a vacila. Mivel láttam az irodát, ahol fogadott, meg az egész hely berendezését, arra az elhatározásra jutottam, hogy hagyományos berendezést és díszítést kérek. Kopasz ujjong, hiszen imádja az ilyesmit intézni. Mondhatni a hobbija. Nem tudom, mi jó benne, én sokkalta jobban kedvelem az amerikai szokásokat, mint például a kézfogás vagy a whiskyvedelés egy nehéz este után.

Az étterembe negyed órával elõbb érkezek. Van egy kis idõm elbeszélgetni a csinos kis hölgyikével, aki majd a Grimm herceg elé fog járulni. Mi tagadás, tetszik, de az érkezõ férfi által keltett izgalom valahogy kiver a fejembõl minden más gondolatot. Kicsit mintha félnék. Nem? Nem, inkább izgatott vagyok. Most még fogalmam sincs, mirõl fogunk beszélgetni. Lehet, hogy kínos csend telepszik majd ránk, ki tudja? Valahogy pedig muszáj lenne megnyernem, hogy a jövõben is kereshessem a társaságát. Nem csak üzleti berkekben, persze.

A hölgy felkísér az emeletre, majd biztosít róla, hogy megfelelõ módon fogja köszönteni a vendégem. El is várom, végül is nem a semmiért fizettem annyit. Lassan hét, majd el is múlik, de sehol senki. Meggondolta volna magát? Nem, nincs rossz érzésem, pedig általában megérzem az ilyet. Türelmesen várok vagy negyed órát még, aztán végre feltárul a boksz ajtaja. Szívbõl megörülök, amikor maga Rui Lafonten lép be a helyiségbe a szõke hölgy elõtt. Elegáns, nagyon elegáns, ez tetszik. Nem hivatalos, inkább amolyan félhivatalos-féle. Mintha most jött volna egy szépségszalonból, de mégsem. A bõre makulátlan, mint eddig mindig, a haja épp annyira kócos, ami még a jóízlés határait súrolja. Hihetetlen, hogy tud valaki így kinézni.

-  Elnézést a késésért – telepedik le velem szemben.

- Ugyan semmi gond. De kérem, hívjon Kazuhikonak. Ez a Mr. hozzátétel már eléggé kínos – kezdeményezek szinte azonnal.

- Akkor ön hívjon Ruinak… de ügyfelek elõtt Mr. Lafonten vagyok.

- Értettem – szalutálok játékosan, majd elé tolok egy kis szakét. – Látta micsoda hölgyek vannak itt? – teszem fel a legaljasabb kérdésem.

-  Nem igen érdekelnek a hölgyek – feleli kimérte, majd ledönti az italt.

- Helyes, mert engem sem. Akkor ezt letudtuk – bólintok mosolyogva.

Tökéletesen leplezem, hogy õrült gondolatok cikáznak a fejemben. A birtoklási vágyam szinte megõrjít, valami tajtékzik bennem, mint a viharos óceán.

A fogások rendre érkeznek, mi pedig az üzleti témák után lassan áttérünk a magánéletre. Az üres szakés poharak számával egyenesen arányosan nõ a jókedv is. Én egész jól bírom a piát, ráadásul közel sem ittam annyit, mint Rui. Észreveszem rajta, hogy egyre többet pislog, és hófehér arca is… mintha valami színt öltene. Vicces történeteket kezdek mesélni neki, amiken jókat derül. Visszafogottan teszi még így is, de legalább jól szórakozik. Az idõ pedig csak repül.

-… Na, most képzelje el. Hát teljesen megdöbbentett mikor elém jött – szórakoztatom az egyik történetemmel.

- Rémisztõ… én mondom. A helyében eliszkoltam volna – bólogat.

Látom, ahogy a gondolataiba mélyülve figyel. Különösen sok idõt tölt el a szemeim bámulásával. Mintha olvasni akarna bennem… vagy csak gyönyörködik? Remélem.

-  Kazuhiko… mondhatok valamit? – kérdi fura hanglejtéssel, majd leküld egy újabb adagot.

Kezdem kissé soknak érezni, de igyon csak, most megteheti. Nehezen tudom elképzelni, hogy féktelenül bulizik. Sõt! Hogy egyáltalán italozgatna valakivel.

-  Ami a szívét nyomja… meséljen. Szívesen meghallgatom… - felelem mosolyogva.

- Egy idegroncs vagyok… nap, mint nap szaros gyógyszereken kell élnem, mert ezek nélkül már a túlvilágon lennék. Nem is szabadna… innom – motyogja – Volt egy szívinfarktusom… reméltem, hogy meghalok, de képzelje… nem haltam meg.

- Azt látom.. és örülök neki. És – kezdenék neki, de közbevág.

- Ez még nem minden… mindenki, aki közel állt hozzám… mind megölték. Miért élek én egyáltalán?

- Rui… miért gondolkodik ilyesmiken? A fontos, hogy életben van. Az életben el kell fogadnunk, ami velünk történt, hiszen ha nincs múltunk, akkor jövõnk sincsen… nem igaz? – kérdem kedvesen.

 A pohara után nyúl, de finoman megfogom a kezét, és elhúzom onnan. Nem hiányzik, hogy összehányja magát, vagy ilyesmi.

- Azt hiszem mára ennyi épp’ elég volt. Menjünk haza… még hajnali egy óra – simítok végig a vállán.

-  Dehogy is… még csak 10 óra – motyogja.

-  Na, jöjjön! – húzom fel, majd kivezetem a helyiségbõl.

Odaszólok Kopasznak, hogy a számlát késõbb rendesem, s mivel cimborák vagyunk, na, meg látja a leamortizált férfit a kezeim közt, nem is akadékoskodik. A kocsimhoz támogatom Ruit, majd óvatosan beültetem. Magam is mellételepszem, majd a lehetõ leglassabbra veszem a tempót indulás után. A legkevésbé sem szeretném, hogy félig emésztett szakés kajamaradékban ússzon a kocsim.

- Mi lenne, ha felvinném a lakásomra? Ne gondoljon semmire… csak nem merem egyedül hazaengedni. Úgy tûnik nem szokott inni és hát – pillantok rá.

- De otthon vár a macskám… Azt mondtam neki… nyolcra otthon vagyok.

Atya ég!

- Majd reggel nyolcra – csitítom.

- Jó… az is megfelel. Mindkettõ nyolc, nincs igazam? – dõl mosolyogva a vállamra.

Bevallom, jó érzés, de jobb szeretném, ha magától csinálná ezt. Túl könnyû lenne így… leitatva.

- De, igaza van – mosolygok rá.

Szinte rögtön elalszik, így macerás bevinnem õt a házba. Párszor mintha magához térne, de hamar rájövök, hogy félálomban beszél. Nem is fogja fel, hogy mi történik vele. Felsejlik a fejemben a gondolat, hogy a magamévá teszem, hogy kegyetlenül elhintek benne magamból egy darabot, de elvetem az ötletet. Õ túl értékes. Nem tudom, miért, de kihívásnak érzem, hogy meghódíthatom. Sajnos maximalista vagyok, így nem hagyom, hogy ilyen könnyen az enyém legyen. Néha jól esik, ha szenvedhetek.

Az éjszaka folyamán hosszasan bámulom, ahogy az ágyamban alszik. Egy apró mozdulata sem kerüli el a figyelmem, tökéletesen szemügyre vehetem. Még így, részegen, alvás közben is lehengerlõ. Mint egy angyal. Vagy mesebeli királyfi.

Hajnaltájban eltakarodok aludni, kellemesen tompa vagyok, így hamar elalszok. Másnap… azaz inkább reggel 8-9 fele kelhetek, utálok sokáig henyélni. Enyhe fejfájás feszíti a kobakom, így elmegyek zuhanyozni. A hideg víz azonnal helyre tesz, felfrissülve lépek ki a zuhanyzóból. Kb. fél órát áztathattam magam, ha nem többet. Teszek-veszek a lakásban, csinálok reggelit, ami már lassan az ebéd funkcióját tölti be. Már kezdenék neki a tökéletes ébresztõ kifundálásának, mikor motoszkálást hallok a szobám felõl. Vigyorogva indulok el a helyiség felé. Igaz, jobb szerettem volna felkelteni… teszem azt egy csókkal. Kíváncsi lennék, mit szólna, ha az ajkaim lágy simogatására ébredne. Hm, lehet, nem örülne túlzottan. Elég visszahúzódó figura.

Mikor belépek a szobába, végre megpillanthatom a döbbent ábrázatát. Olyan édes, mint egy kisfiú. Szinte vádlón villantja rám a tekintetét, mélyrõl jövõ felháborodás tükrözõdik a szemeiben.

- Végre felébredt. Fél tizenkettõ. Jó sokáig aludt – vigyorgok a képébe.

- Elmondaná, hogy miért vagyok a lakásán? Talán elrabolt vagy mi a fene? Várom a választ…

Ej, milyen harcias még így másnaposan is. Követeli, hogy válaszoljak, én viszont szeretném kiélvezni a helyzetet. Kajánul vigyorogva sétálok az ágyhoz, majd leülök a szélére. Látom, ahogy lassan elhúzza a lábát tõlem, talán attól fél, hogy észreveszem. Ch, tapasztalt vadász vagyok, szemet szúr a legkisebb mozdulat is.

- Csodás éjszakánk volt – lehelem örömittasan.

Látom, ahogy a szar is megáll benne, kikerekedett szemekkel mered rám.

- Hogy… mit beszél… ?

Felnevetek, ahogy a döbbent arckifejezése lassan haragosba csap át. Kis buta, azt hiszed, elszalasztom a lehetõséget, hogy behálózzalak?

- Félre ne értsen. Nem történt semmi olyan, amire gondol. Csak szórakoztunk egy jót.

- Szórakoztunk? – kérdi fojtott hangon.

- Úgy bizony – bólintok. – Méghozzá nem is akárhogy! Igaz, amikor eljöttünk, féltem, hogy a sok szesztõl rosszul lesz. De nem történt semmi ilyesmi.

Látom, hogy mélységesen hallgat, próbálja megemészteni a hallottakat.

- Gondolom, nemigen emlékszik, mi történt – hajolok hozzá még tisztes távolságba.

- Eltalálta…

- Nos, jócskán felöntött a garatra. Aztán beszélgettünk – mosolyogva pillantok rá, ám a beszélgettünk szóra felkapja a fejét.

- Mirõl? – kérdi homlokráncolva.

- Nos, leginkább az állapotáról – esek gondolkodóba hümmögve.

Ahogy beavatom a részletekbe, az arca úgy kezd el a szivárvány minden színében pompázni. Eszméletlen. Mint egy kaméleon, csak épp nem igyekszik beleolvadni a környezet színébe. Látom rajt, hogy majd felrobban, teljesen kiakad, de nyugalmat igyekszik erõltetni magára. Hm, ez a fene nagy büszkeség. Vagy épp félelem volna? Nem kellene félnie tõlem. Olyan õszinte volt, mikor be volt rúgva. A részeg embernél pedig nincs õszintébb. Kapcsolatokra van szüksége, igen. Kapcsolatokra, és én pont megfelelõ lennék ehhez. Lehetnénk akár barátok is, miért ne? Vagy… kicsivel többek, mint barátok. Bevallom, ahogy itt fekszik… és látom a takaró alól kivillanó combját, egészen tûzbe jövök. Egyre tüzesebb gondolatok kezdik befészkelni magukat a fejembe. Szinte látom magam, ahogy hozzásimulok, az ölünk a takaró jelenlététõl eltekintve is találkozik. A képzeletemben Rui mohón kap az ajkaim után, hosszú ujjait a hajamba fúrja. Mézédes hangján a nevemet suttogja, és azt, hogy akar engem. Én pedig hörögve duzzadok a…

- …Kazuhiko?

Nagyokat pislogva emelem fel a fejem.

- Figyel rám egyáltalán?

- Természetesen, mibõl gondolja, hogy nem? – emelem fel védekezõen a kezeimet.

- Felejtse el – suttogja szinte, majd kimászik az ágyból.

Megbabonázva figyelem, ahogy hófehér combjai elém tárulnak, ám hamar el is tûnnek a szemeim elõl, ahogy maga köré tekeri a vékony paplant. Csalódottan emelkedek fel az ágy szélérõl, majd indulok el a konyha felé. Mutatom az utat, már várja õt a szokásos ellenszer a másnaposság ellen. Kávé és aszpirin. Bár én inkább az öt km futásra voksolok, de nem tûnik jó fizikumúnak ez az elragadó teremtmény.

- Rántottát esetleg? – kínálom.

- Nem… köszönöm – veszi be az aszpirint, majd iszik egy korty kávét.

Épp nyitnám a szám, hogy felajánljam, hazaviszem, de már kap is a mobilja után, és tárcsázza a sofõrjét. Már ha jól vettem ki a szavaiból, persze.

Fél óra múlva már az üresen kongó házban ácsorgok. Nem egészen úgy sült el a reggel… eh, délelõtt, ahogy terveztem. Kicsit elõrébb képzeltem magunkat. Legalább egy mosolygós beszélgetésnek kellett volna történnie. Nem pedig… Rui úgy suhant el, mint egy kósza kísértet. Mintha soha a büdös életben itt sem lett volna.

A délutánt bevásárlással töltöm. Tudom, a nõk reszortja, hogy új ruhák vásárlásával boldogítsák magukat, ám nekem is tökéletes boldogságot nyújt, ha pár friss, ropogós részvényt tudhatok a magaménak. Gondosan tanulmányozom a jóslatokat, a világgazdasági híreket, így csak olyan ágazatba fektetem a pénzem, ami biztosan fial is. Nem kis meló ezt csinálni, ráadásul az állandó izgalom miatt nem egyszer volt már gyomorfekélyem is. De ez van, ettõl függetlenül szeretem csinálni. Igaz, nem tudom, minek halmozok fel ennyi pénzt. Nincs kölyköm, akire hagyhatnám. Régebben szerettem volna, és bántott is, hogy nem lehet, de mára már megbarátkoztam a gondolattal, hogy képtelen vagyok nõkkel együtt élni. Inkább nagykanállal falom az életet, inkább való nekem egy bulis este, mint a cumisüveg.

Az utcán sétálok, épp a kedvenc cukrászdámból jövök kifelé, mikor megpillantom Ruit a túloldalon. Telefonál épp, így lehetetlen, hogy észrevegyen. Elfog a vágy, hogy kövessem, megtudjam, hová megy, mit csinál, így tisztes távolságból követni kezdem. Oké, ciki utcán enni, én mégis a papírzacskómba nyúlok, és egy ízletes fánkot kezdek el majszolni, miközben balett táncos módjára sasszézok a járókelõk között. Elképesztõ, egy igazi vadászat! Úgy lopózok utána, mint egy tigris. Lesem minden mozdulatát, nem tûnhet el a szemem elõl. Nem találkozhat senkivel anélkül, hogy tudnék róla.

Jézus, anyám! Ez már egészen beteges. Egy postaláda mögül figyelem, ahogy finom léptekkel igyekszik a szûkebb utcák felé. Szándékosan kerüli az emberek társaságát, ez pedig nagyban megnehezíti a dolgomat. Eldobom a papírzacskót, és a fánkot rágcsálva suhanok be utána egy sikátorba. Épp eltûnik a sarkon, mikor én csak az elején vagyok, így futólépésbe kapcsolok. A ház oldalánál kikukkantok az utcára, és újra megpillantom Ruit. Az egyik aluljáró felé igyekszik, én pedig bepánikolok. Nem tudom, miért, de félek, hogy elveszítem. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy ne tudjak minél többet róla, így újból utána iramodok. Kétségbeesetten kapkodom a lábam. Mindjárt… mindjárt ott vagyok! Megszólíthatom, mintha életlenül találkoztunk volna! Lelépek a járdáról, majd egy hatalmas csattanás. Érzem, ahogy nekivágódok egy kemény felületnek, majd végiggurulok rajta. Hallom, ahogy a tenyerem végigszántja az autó tetejét, majd az utolsó emlékem, ahogy az ég felé fordulok, és a betonon landolok. Aztán teljes sötétség.

A tegnap éjszaka után úgy érzem magam, mint egy elhasznált rongydarab. Egykor fehér voltam, mára azonban rám ragadt a szenny, a rothadó, mocskos fertõ. Ébredés után percekig bámulom a mindent elárasztó fehérséget. Olyan vakító, de így legalább nem látom a hibáimat. Vagy… csak egy pillanatra nem. De az érzés attól még megmarad. A nap minden percében érzem, hogy egy rohadt gyilkos vagyok. Álmokat, életeket ölök meg, teszek tönkre. Ez vagyok én, a kegyetlen vadász. Mindez éjjel. Nappal egészen más vagyok. Nyájas, mégis szûkszavú. A rókaképû. Milyen ironikus, a róka is éjjeli vadász, vagy nem?

Kikecmergek az ágyamból, és magamra kapom a legjobb öltönyöm. Szörnyû dolog a másnaposság, de elég egy jó erõs kávé, és minden a helyére billen. Legalábbis egy idõre biztosan. Rengeteg elintéznivalóm akad, így gyorsan végzek az irodai ügyletekkel, aztán kicsivel dél után jut idõ magamra is. A noteszembe egy piros felkiáltójeles szám áll. Áhá, a lakberendezõ. Azt mondják, nagyon jól dolgozik, itt az idõ, hogy leteszteljem. Hajrá, hajrá!

Bájcsevejgek egyet a titkárnõvel, aki kis szünet után kapcsol a nagyfõnökhöz. Kicsit izgulok, nem tudom, mire számítsak.

- Rui Lafonten. Mit tehetek önért? – dorombol fel egy kellemes hang a vonal másik végén.

- Üdvözlöm, a nevem Kazuhiko Narawa. Az ügyben kerestem fel önt, hogy nem rég vettem egy ingatlant a környéken. Több ismerõsöm önt ajánlotta, mint lakberendezõ. Szeretnék személyesen is találkozni önnel… megoldható lenne ez?

- Természetesen. Ön vásárolta a 12. sugárúton lévõ luxusvillát, ha nem tévedek.

- Igen.

El vagyok képedve. Arról nem volt szó, hogy ilyen alaposak lennének. Bár, amit azt illeti, lehet, hogy csak nyomon követi a napi híreket. Nem kis port kavartam azzal, hogy megvettem azt a villát. Történt ott egy s más. De ez most lényegtelen.

- Cecil, a titkárnõm majd egyeztet önnel. Viszonthallásra.

- Köszönöm vi – fejezném be, de a vonal megsüketül, mire kitenném a pontot a mondat végére.

Ej, nem vall jó modorra. Kissé fellengzõsnek érzem a stílust, de ha valóban ilyen, kellõképp visszavágok, ettõl nem kell tartanom.

***

Fél 11-kor már az irodaház elõtt toporgok. Tudom, stílusos lenne késni, de most annyira nem érdekel. túl szeretnék esni ezen az egészen, aztán beülni valahová, meginni egy jó martinit, és elfelejteni a világ minden gondját, baját. Azt hiszem, ha így folytatom, rövid idõn belül alkoholista leszek.

Lassan telik az idõ ugyan, de ideje indulni, így felcaplatok a csillogó lépcsõsoron, és homlokegyenest találom azzal a bizonyos névtáblával. Milyen sejtelmes, és milyen jól hangzik. Lafonten. Akár egy mesehõs is lehetne.

A dolgos titkárnõ végül elém toppan, majd tájékoztat a szokásos dolgokról… csak a mihez tartás végett. Bla, bla, mintha nem hallottam volna már ezerszer, hogy a fõnökúr milyen elfoglalt. Magam is fejes vagyok, talán nem kellene kioktatni. Mogorván küldöm el kapálni, sürgetem, hogy szóljon Mr. Grimm-hercegnek, és essünk túl a bizniszen. Sértõdötten kopog el, de végül is hol érdekel ez engem. A lényeg… hogy ragadjon a bélyeg.

- Uram, õ itt Mr. Kazuhiko Narawa – vezet be a divatszolga.

Határozottan fékezek le a fõnök elõtt. Másra számítottam. Hasonló kaliberû férfire, mint én… de õ… õ egy angyal. Igen, ez az elsõ szó, ami eszembe jut. Finom, lágy vonásokkal bír, arca olyan mérhetetlen ártatlanságot tükröz, hogy kis híján meghalok belé. Ha nem lenne tartásom, elvesznék azokban a szemekben. Micsoda szépség! Most már biztos, hogy egy mesekönyvbõl lépett elõ. A legcsodálatosabb regék egyikébõl. Végigjáratom rajta a tekintetem, igyekszem minél többet felfalni belõle. Kissé csapzottnak tûnik, de még így is olyan fennkölt… és a kezei. Azt hiszem, beleszerettem a kezeibe. Az ujjai hosszúak, kissé nõiesek, de pont így szépek. Szívesen kezet csókolnék neki.

- Üdvözlöm a Lafonten Lakberendezésnél. Kérem, foglaljon helyet – mutat az egyik székre.

- Köszönöm, hogy ilyen hamar fogadott. Engedje meg, hogy elõször is részvétemet nyilvánítsam. – hajtom le a fejem.

– Borzasztó, ami önnel történt. Sajnálom.

- Köszönöm – leheli szárazon. – De térjünk a tárgyra. Nos… - pillant felém.

- Kérem, akkor majd felvázolom mire is gondoltam – kezdek neki udvariasan.

 Nagyvonalakban felvázolom az elképzeléseimet. Úgy tûnik, figyel rám, olykor egyetértõen bólogat, ám a vállának mozgása valahogy nem hagy nyugodni. Mi a francot mûvel az asztal alatt?

- Mr. Lafonten? Jól van? – hajolok elõre, hogy megbizonyosodjam, tényleg jól érzi-e magát.

- Hogyne… - támasztja meg a fejét, és ezzel rá is cáfol az állítására.

A csuklójából dõl a vér, én pedig csak kikerekedett szemekkel pislogok rá. Mi a… fene?

- A keze… - nézem a hófehér bõrön végigbucskázó vérfolyamot. - Ön nincs jól… engedje meg, majd én segítek – tápászkodok fel.

Még jó, hogy a jogsihoz tanultam elsõsegélyt, így igen szakszerûen helyezem rá a zsebembõl elõhalászott papír zsebkendõt a vérzõ felületre. Egy árva szót nem szól, meg sem mukkan. Vajon mi lelhette? Úgy viselkedik, mint egy drogos. De tényleg! Egy ideig rám sem néz, csak miután letörölgettem a vérét, és egy pohár vizet nyújtok neki. A tekintete réveteg, mintha nem is érzékelné, hogy itt vagyok.

- Köszönöm – leheli, majd belekortyol a vízbe.

Azt hiszem, kezdek aggódni érte. Valami nagyon nincs rendben vele. Biztos vagyok benne, hogy a múltjára vezethetõ vissza ez a viselkedés. Talán antidepresszánsokon él, ki tudja? Vagy a drogokba menekült? Bár a kettõ szinte majdnem ugyanaz. Nem jó, nagyon nem jó. Az meg pláne, hogy ennyire segíteni szeretnék rajta.

- Hívjak orvost? – ráncolom tanácstalanul a szemöldököm.

- Felesleges – rázza meg a fejét. – Óhajt esetleg még valamit?

Áú, ennél nyilvánvalóbban le sem pattinthatna. Bár megértem, most nem alkalmas, rendben.

- Azt hiszem, elmondtam mindent – felelem szárazon, majd felnyalábolom a papírjaimat. – A viszontlátásra! – bólintok, majd elhagyom a tárgyalót.

Utólag visszagondolva, jó nagy paraszt lehettem. Pedig nem szoktam bunkózni különösebben, mindenkit hideg közönnyel kezelek. Franc, kezdek megborulni. A közelében éreztem, ahogy a bennem lakó vadász lassan készül felszegni a fejét. Pedig rohadtul nappal van!

Hazaérvén legelõször is eszek, majd a unkába temetkezek. Teli hassal jó dolgozni, ezt már õsapáink is megmondták. Sajnos nem tudok maradéktalanul elidõzni a számok birodalmában, ugyanis egy türkiz szempár képe kúszik be elém, bár hányszor is próbálom alkalmazni az MR=MC alaptörvényt. Nem megy, egyáltalán nem megy! Minden olyan kusza, olyan érthetetlen.

Felsóhajtok, majd hátradõlök a kényelmes székben. Hm, Mr. Lafonten, ön igazán elbûvölõ személyiség. Külsõre igen meggyõzõ, ám az angyali ábrázaton túl is van még élet. Valahol biztosan, csak olyan mélységekbe kell hatolni, ahová nem ette be magát a sötétség rothadó penésze. Igen, a szívéig kellene hatolnom, hogy kisajtoljam belõle a kín utolsó cseppjeit is, hogy aztán… megállj! Elõbb a munka…

***

Éppen két pofára tömöm magamba a kedvenc csoki mázas fánkomat, mikor lágy nyomást érzek a bal oldalamon. Megilletõdve pillantok oldalra, azt hiszem, fellöktem valakit. Igazam is lesz, ám olyasvalakivel sikerült karamboloznom, akire a legkevésbé számítottam. Igen, vele…

- Bocsánat – motyogom, és belegyûröm a fánkos zacskót az oldaltáskámba.

Most nem hivatalosan vagyok öltözve, így talán nem tartja majd fent az üzletemberek közti tisztes távot. Bár nem értem, miért van ez így, hiszen rohadtul nem egy síkon mozgunk.

- Ó, Mr. Narawa – bólint a férfiú.

Végre belenézhetek abba a türkiz szempárba. Hm, egész sokat álmodoztam róla, mióta elváltunk. Az emlékeimben azonban nem ilyen szépek.

- Hogy van? – dobok be egy sablonkérdést.

Valamin csak el kell indulni…

- Jól, köszönöm – bólint lassan. – Sajnálom a tegnapit. Esetleg felajánlhatok egy új idõpontot, ha megfelel.

- Ráér – legyintek.

Megint látom a szemeiben azt a fura csillogást. Nem értem, õszintén mondom, nem értem!

- Ahogy óhajtja.

Látom, nem az a könyörgõs fajta, ez tetszik.

- Mondja csak, ráér? – kérdem hirtelen.

Megilletõdve pislog fel rám. Talán épp tartott valahová, ki tudja.

- Megértem, ha nem – rázom meg a fejem. – Gondoltam, ha már így összefutottunk, megmutatnám a villát.

Halkan felsóhajt, talán megkönnyebbült? Nem, az nem ilyen. Inkább erõt vezs magán, hogy belemenjen a dologba? Vagy hárítson?

- Rendben – bólint egy aprót. – De nem maradhatok sokáig.

- Maximálisan megértem – bólintok.

Még szerencse, hogy állítólag empatikus vagyok… Egész út alatt alig beszél. Próbálom szóval tartani, de csak néhány félmondatot bök felém. Aj, nem lesz ez így jó. Muszáj egy kicsit megismernem, hogy mélyebbre áshassak. Túlságosan izgatja a fantáziám, hogy ilyen. Kihívás lesz meghódítani. Párszor biztos pofára ejt, de ez nem ejthet csorbát a töretlen lelkesedésemen.

- Itt volnánk – fékezek le az ingatlan elõtt.

Szélsebesen körbevezetem, hiszen nincs tengernyi ideje, mint nekem. Igaz, nálam is furcsa, ha kivehetek egy szabadnapot. Sajnos állandó figyelmet igényelnek a tõzsdemozgások, naprakész információk egész áradatát kell magamba innom, hogy sikeres üzleteket bonyolíthassak le a világhálón.

- Már megvannak az elképzeléseim – fordul körbe a nappaliban.

- Ahogy nekem is.

- Parancsol? – emeli rám a tekintetét kíváncsian.

- Lenne kedve velem vacsorázni? – bököm ki hirtelen.

Egy cseppet sem jövök zavarba, ha visszautasít. Érthetõ, lehet, hogy félreérti, és azt gondolja, hogy randit kérek tõle. Pedig nem egészen. A finom, légies mozdulataiból arra következtettem, hogy nem egy domináns hím, így nyeregben érzem magam vele szemben. Bár kitõl félek… senkitõl. Csak… ne legyen hetero.