Jókedvûen és felszabadultan kacarászom, de közben azért jut idõm, csodás zenészem is néhány pillantást vetni, aki végig engem figyel, szinte le sem tudja venni a szemeit rólam. Kicsit talán túl feltûnõ is, ami persze engem nem zavar és mást pedig nem foglalkoztat, így teljesen rendjén van. Pontosan tudom, hogy most némileg változott rólam a véleménye, mert bár azt mondta, õ nem ad a szóbeszédre, nyílván valóan egy részét mégis csak elhitte.
-Ongaku! Kísérd a kabinba, hadd pihenjen! – szól a kapitány, mire Ongaku rám pillant. Addigra a röhögést már sikerül magamba fojtani, de huncut szemeim, mint mindig most is kacéran villogva mosolyognak.
- Tudsz járni? – kérdésére ismét elmosolyodom.
- Szívesen élvezném, ahogy az izmos karjaidban cipelsz, de azt hiszem most a saját lábaim választom. – mosolygok rá továbbra is, mint aki mondani akarna valamit, de mégis megtartja magának. Szeretek huncut lenni, és ebben még a szemének ide-oda mozgatása sem gátol meg. Ahogy segítõ kezet nyújt elfogadom és feltápászkodva támaszkodom rá, mintha a saját lábaim nem tartanának meg. Ez viszont koránt sincs így. Elég edzett vagyok, hogy egy kis lubickolás a tengerben ne fárasszon ennyire ki, de hát a lehetõséget ki kell használni, hogy minél közelebb legyek hozzá. Minimum olyan közel, hogy érezze a szívverésem.
- Kösz a segítséget. – huppanok le az ágyra, ahogy a kabinba érünk. – De… még mindig nem szeretnél máshogy is megérinteni? – váltok ismét stílusomon és kacérkodva simítok végig lábán talpammal, miközben nagyjából, olyan képet vágok, mint egy íncsiklandozó szusi tál, amit egy mezítelen testen szolgálnak föl. Tudom, hogy kínlódik, és bosszant, hogy nem akarja megadni magát. Ugyanakkor persze ettõl lesz igazán érdekes, és vonzó, de akkor is. Kell nekem, akarom!
- Attól még, hogy megmentettél valakit, nem fogok kezes báránnyá változni. – lép hátrébb morcosan. A gond ezzel csak az, hogy megerõsít abban, amit már úgy is tudok. Csak nagy küzdelmek árán képes visszafogni magát és ha nem lenne ilyen makacs, akkor bizony gondolkodás nélkül vetné rám magát.
- Szóval ez azt jelenti, hogy van rá esélyem, hogy kenyérre kenjelek? – villantom meg fogaim, és édesen pillázom hozzá.
- Biztos zúg a füled a sok víztõl, mert rosszul hallasz. Mondtam már, hogy nem kapod meg tõlem, amit akarsz. – morran rám, mintha mérges lenne, majd ahogy tekintetünk találkozik, szinte azonnal fordítja pillantását a kabin parányi ablaka felé. Hát persze aranyom, minden bizonnyal így van, azért nem vagy képes hosszú távon a szemembe nézni.
- Meddig akarsz még ellenállni mondd? Vagy ha nem is adod be a derekad legalább mondanál valami újat is.  – nyújtom ki karom és dõlök el az ágyon, teljes rálátást engedve, kivillanó pocakomnak és persze karcsú alakomnak. Be kell vallanom, elvezem, hogy ennyire ki tudom készíteni, habár azért lassan illene már beadni a derekát. Az örökkévalóságig nem tud ellenállni, és én is kielégítetlen vagyok. Ha lenne egy valamire való matróz a közelemben, már tuti elcsábultam volna egy kicsikét. Jelen helyzetben viszont csak Ongakura tudok koncentrálni, hisz a makacssága és az ellenállása lenyûgözõ. Még soha senki sem volt képes nemet mondani nekem, még a heterok sem, akik büszkesége, gyufaszélként tört meg a bûvöletemben. Csak õ tart ki, csak õ makacskodik és köti az ebet a karóhoz, hogy nem akar engem. Nem nagyképûség, ha azt állítom, engem mindenki akar, csak esetleg nem tudatosul benne. Hát nyeld le Ongaku, drága zenészem, hogy bizony te is beadod a derekad. Ezt hangsúlyozva nyöszörgöm egyet, amitõl hangom olyan szexivé válik, hogy nem is bírja tovább, és válasz nélkül kiviharzik a kabinból. Magamban elkuncogom magam és elégedett vigyorral hunyom le szemem. Azért ez a viharos tenger kivett belõlem némi energiát. Elég gyorsan el is alszom, és csak valamikor vacsora tájékán ébredek föl. Nagyot nyújtózkodom és kikászálódom az ágyból, majd felsétálok a fedélzetre. Elég éhes vagyok, de a vacsora helyett a többiek ovációja fogad. A nagy ünneplésben úgy tûnhet nem figyelek Ongakura, de hát ez butaság, hisz mindig figyelek rá. Látom rajta, hogy szívesen marad ki az ünneplésbõl, de valójában inkább keserû szájíz ez, hisz nem vele foglalkozom. Sajnos, ha azt szeretné, hogy õt ugráljam kõrbe, akkor azért tennie kell valamit. Vacsora alatt is végig engem figyel, habár rendesen külön vonul, mintha csak büdösek lennénk. Tudom, hogy ezzel próbálja védeni magát és azokat a hazugságokat, amiket a vacsorájával együtt igyekszik letuszkolni a saját torkán.
- Mielõtt még szétszélednétek, szeretném, ha tudnátok, hogy én is büszke vagyok ifjú társunkra. – öleli át a vállam és úgy mutogat, mintha csak az õ felfedezettje lennék. Ongaku szeme eközben úgy villog, mint aki gyilkolni készül. Érdekelne, hogy vajon ezt észreveszi e magán, mert szerencséjére rajtam kívül senki sem figyel rá. – Mindazonáltal, hogy az ünneplés teljes legyen, holnap délután kikötünk egy közeli kikötõben, hogy este igazán megünnepelhessük, hogy Sam nem lett a halak étke és csak azután fogunk onnan tovább állni, miután mindenki kialudta a másnaposságát. – fejezi be mondanivalóját ezzel az apró momentummal, mire mindenki éjjenezve tör ki. Na igen egy kis lazítás mindenkire ráférne, fõleg az én drága zenészemre. Félszemmel most is figyelem Ongakut és elmosolyodom, ahogy eltûnik a fedélközben. Gondolom megunta, hogy titkon engem lessen, miközben azon gondolkodik, hogy van e egyáltalán értelme ennek a fene nagy önuralmának. Ha megkérdezne az agyalás helyett én válaszolnék, habár a válaszom nem elégítené, ki nagy igényeit. Hisz semminek sincs értelme, ami csak gyötör minket.
A nagy örvendezést követõen, zene hiányában, egy idétlen játékkal próbáljuk agyonütni az idõt. Az idiótát itt szó szerint értem, és mivel elvileg én tisztes tengerész vagyok, nem mondhatok érdekesebb elfoglaltságot. A játék következménye ként, rendesen nyakon öntenek, eláztatva szinte mindenem, rummal. Úgy bûzlök mint egy cefre, így a kapitány kedvesen felajánlja egyik fölsõjét, hogy amíg a ludas ki nem mossa, amire nem sok esélyt látok.
Jókedvûen lés talán kicsit kimerülten megyek be a kabinba, ahol Ongaku kiterülve fekszik, mintha csak azt várná, hogy mint egy cica hozzá bújjak. Na jó, ezt inkább most nem említem meg neki, így is gyanúsan pillázik felém.
- Mondtam már, hogy Antaros kapitány hihetetlen? – huppanok le mellé, mosolyogva. Komor tekintetét elõször nem veszem magamra, majd ahogy elkaja csuklóm és maga alá ránt, kikerekednek szemeim. Nem értem mi a baja.
- Neked elment az eszed! Hazudtál! Azt mondtad, hogy nem zaklatod a kapitányt! – felháborodására végre leesik a probléma forrása. Az ember fia könnyen elfelejti, hogy nem a saját ruhája van rajta, de hogy ezt a következtetést vonja le, még inkább elárulja, mennyire féltékeny.
- Rossz az, aki rosszra gondol. Nem történt semmi. – felelem egyszerûen, miközben arcára simítok. Gyilkos pillantása szinte világít a félhomályban.
- Most komolyan engem akarsz hülyének nézni? – kérdésére megcsóválom a fejem. Nem tudom ezeket honnan szedi, de nagyon vonzó, ahogy dühöng.
- Olyan édes vagy, amikor ennyire félreérted a dolgokat. – kuncogom el magam – A fiúkkal játszottunk egy keveset, na nem úgy, ahogy azt te rögtön gondolni szeretnéd. – tartom föl kezem mosolyogva. – Ilyen idióta, gyerekeknek való játékokat, mert nem voltál ott, hogy zenélj nekünk. Valamelyik idióta meg leöntötte a felsõm. Azt mondta, hogy kimossa, bár, hogy mikor és hogyan az kérdés. – gondolkodom el, és hajtincsem tekergetve nézek ártatlanul tekintetébe.
- Értem. – dörmögi, mint egy vén tengeri medve. Szívesen beszólnék most neki, de talán nem lenne ildomos bottal piszkálni az amúgy is dühös mackót. Vagy talán mégis? Szemeim megcsillannak.
- De… - búgom és átvetem egyik lában a derekán, hogy fel tudjak ülni, majd megfogom kezét és formás, feszes fenekemre vezetem. – ha te magad szeretnél róla megbizonyosodni, hogy nem voltam a kapitányoddal… tudod mi az ára… - szinte lehelem szavaim nyakszirtjére. Szavaim mély hatással vannak rá, mivel keze megremeg és kicsit rászorít fenekemre. Ajkait szóra nyitná, de még mielõtt bármi is kicsusszanna rajta, visszakozva rántja el kezét fenekemrõl. A fenébe, pedig már majdnem megvolt. Morgom magamnak, de persze külsõmön nem látszik a bosszúság.
- Egyre kevésbé állsz ellen. –suttogom, miközben befekszem az ágyba és kényelmesen elhelyezkedem.. – Na de ma légy szíves ne ölelgess, mert fárasztó nap volt és nem vagyok szeretetszolgálat. Jó éjt… - fordítok neki hátat, és lehunyom szemem.
- Akar ölelgetni a halál. Jó éjt… - dörmögi, mire elkuncogom magam, de szemem nem nyitom ki. Fáradt vagyok, és muszáj aludnom, hogy feltöltõdjek.
***
Másnap reggel cirógatásra ébredek, de pontosan tudom, hogy ki az, így megvárom mit hoz ki belõle, és megjátszom, hogy alszom. Érintése nagyon finom. Legszívesebben hozzá bújnék, és szenvedélyes csókkal ébreszteném az új napot. Ez sajnos még várat magára, de érzem, már nem fogja sokáig bírni és learathatom munkám édes gyümölcsét. Jó darabig hagyom, hogy gyönyörködjön bennem és néha megérintsen, majd hirtelen megfogom kezét és kinyitom szemem. Azonnal érezhetõ, hogy nem ebben a pillanatban keltem, de nem érdekel, hogy tudja.
- Jó reggelt zenészem. – nézek igézõen, huncut mosollyal ajkaimon.
- Volt már jobb is. – kapja el kezét és mint akit puskából lõttek ki ugrik el mellõlem és felöltözve megy dolgára. Jómagam nyugodtan kelek, és szépen komótosan öltözködöm fel. Egész nap távol tartom magam Ongakutól. Nem sántikálok semmiben, vagyis semmi komoly sem jár a fejemben, mindössze éreztetni akarom vele, hogy a hiányomat elõbb utóbb észre fogja venni, és koránt sem biztos, hogy tényleg arra vágyok.
Este kötünk ki és azonnal elhagyjuk a hajót, hogy a parton, egy áporodott kiskocsmában múlassuk az idõt.  Mindenki jól szórakozik, csak az én drága zenészem ücsörög egymagában, mintha valamit bánata lenne. Talán engem hiányol. Fordul meg ez a butaság a fejemben, és széles mosollyal az arcomon lépek oda hozzá.
- Te nem mulatsz? – kérdezem édesen, de mint mindig a huncutság fénye ott csillog szemeimben.
- Azt teszem. – issza meg a korsó tartalmát.
- Azt látom. – felelem cinikusan – Még az öreganyám is izgalmasabb lehet nálad. – sóhajtom és kérek még egy kõrt mindkettõnknek.
- Te is nagyon mulathatsz, ha egy olyan izgalmas alakkal iszogatsz, mint én. –ez szép visszavágás volt, de hát mi is lehetne izgalmasabb, mint vele szórakozni?
- Én tudok mulatni, te nem. Csupán ennyi a különbség. Meg is mutatom, ha gondolod. – kezdek kacérkodni vele.
- Figyelek. – könyököl az asztalra, és érdeklõdve figyeli, ahogy fölveszem szokásos mosolyom, és felállok a pultra, hogy mindenki jól láthasson és halhasson.
- Héééóóóó! Antaros kapitány legénysége! Ongakuval fogadtam, hogy nem tud titeket lepipálni ivásban, de õ ezt egyedül meg akarja cáfolni! Ki segít be az ivó versenybe? – a fiúk azonnal fellelkesednek, és éjjenezve tapsolni kezdenek – Akkor öt perc múlva kezdünk! – bokszolok a levegõbe és visszatelepszem Ongaku mellé. Ennek már nem állhat ellen, hisz ha megteszi, gyávának fogják kikiáltani.
- Ez most mire volt jó? – kérdezi, kicsit rosszallóan.
- Demonstráltam, hogy milyen jól tudok szórakozni. Most már remekül érzem magam. – vigyorgok kárörvendõen.
- De én semmi ilyet nem mondtam, nem fogadtam és… - próbálja kimagyarázni magát, de nem akarom a kifogásokat hallgatni. Ezt már nem utasíthatja vissza, így félbeszakítom mondandóját, és ujjam az ajkára teszem.
- Kedves zenészem, nem az a lényeg, hogy te mit mondtál, hanem az, hogy mit hisznek. Ha elutasítod az ivóversenyt, akkor azt fogják gondolni, hogy hazudsz és senkit sem érdekel majd az igazság. Szóval választhatsz… pár korsó sör, vagy a hírneved. – fejtem ki egy ravaszdi pillantás kíséretében, és kicsit közelebb hajolok hozzá. Fura mód, mintha õ is reagálna és közelebb hajol. Ellenállása már nem fog sokáig kitartani, ez nyílván való, hisz ha egy kicsit engedne, már most vadul tapadna ajkaimra. Az ivászattal persze meg van a célom. Fel szeretném szabadítani benne azt az énjét amit annyira el akar nyomni magában és egy õszintébb lényét megismerni. A verseny kicsit máshogy alakul, mint amire számítok, mert az én drága zenészembõl, nem csak a gyõzni akaró kalóz bújik elõ, hanem a kisgyerek is. Annyit iszik, hogy a végére már a szék is túl labilisnak bizonyul és mikor a gong jelzi, hogy bizony az asztal alá ivott mindenkit. Gyõzedelmes mosollyal huppan le a földre, így jobbnak látom visszavonulót fújni és összekaparva az én drágám, indulok vele vissza a hajóra. Nem mondom szép súlya van, így, hogy teljesen elhagyja magát, kezdem úgy érezni mindjárt megszakadok, ráadásul egyfolytában beszél, mint akinek szófosása van.
-Tudtam én, hogy mozog a Föld, na de, hogy ennyire? – magyarázza, miközben teljesen rám támaszkodik. Nem is tudom eldönteni, hogy én irányítom a lépteit, vagy egész egyszerûen csak megyünk amerre a súly húz. – Amúgy a kalózélethez képest ez a sétahajókázás rémunalmas… néha úgy szeretnék valami izgalmat. – nyelve néha összegabalyodik, meg nem mondom mivel. Jókat mosolygok rajta, mert igazán édes, ahogy össze vissza hadovál. Még az õszintesége is vicces ebben a formában, habár pont emiatt éreztem jobbnak, ha nem maradunk. A végén még elkottyint valamit, ami egyikünk számára se lenne túl jó. Nem akartam én, hogy csap részeg legyen, csak egy kicsit fel akartam dobni a hangulatát, hogy lazítson. – De te meg a vegetarianizmusod. Minek neked kecske kaja, ha róka vagy? – kérdésére kikerekedik a szemem, de fölösleges lenne válaszolnom, pláne, hogy olyan jót mulat saját magán.
A hajóra érve, még rosszabb a helyzet, a tenger és a hullámok, nem akarnak a segítségemre lenni. Ongakú, úgy imbolyog, hogy alig bírom tartani. A kabinhoz érve, megpróbálom megtámasztani a falnak, hogy legalább a kulcslyukba betaláljak. A hajó persze megemelkedik, Ongaku pedig rám dõl.
- Olyan jó az illatod… - morogja a hajamba. Megcsóválom a fejem és elmosolyodom. Alapvetõen a kijelentésének örülhetnék, de ebben a helyzetben ez semmit sem ér, így igyekszem hárítani és rábírni az én drága zenészem a mozgásra.
- Tudom… Inkább segítenél a járásban… - szólok rá, hogy térjen végre észhez, ez nem az a perc mikor bókolgatnia kell. Az ajtón betessékelem és az ágy felé invitálom, majd ahogy dõlne felém, ellépek, így egyenesen az ágyban landol. Kicsit megmozgatom a vállam és a végtagjaim, hogy a vérkeringésem meginduljon, ami a súlya alatt, mintha megállt volna, majd mielõtt, bármit is tehetnék, elkapja karom és egész egyszerûen maga alá préselve kezdi csókolgatni a nyakam. El sem akarom hinni, hogy az alkohol ilyen hatással van rá. Csókjaitól teljesen lefagyok, és testem forróság önti el.
- Megadom, amit szeretnél, csak könyörgöm, légy az enyém…  - szinte elolvadok érintésétõl. Bõröm felforr csókjai nyomán, és a szívem hevesen kalimpál. Maga alá gyûrt ez nem vitás, és bár nagyon szeretnék engedni neki, ezt mégsem tehetem meg. Most nem, így nem. Holnapra nyílván valóan el fogja felejteni ezeket a szavakat és a végére megint csak az sülne ki belõle, hogy alattomos vagyok, és aljas mód manipuláltam az érzéseit, no meg a vágyait. Nekem Ongaku teljes egészében kell, ehhez viszont ezeket a szavakat józanul várom tõle. Kecses ujjaimmal beletúrok hosszú hullámos hajába és kicsit kiélvezve kényeztetését. Magamhoz húzom, és halk, még hihetetlenül erotikus sóhajokkal fokozom szenvedélyét. Pólusaimból csak úgy árad a szenvedély, még csak meg sem kell játszanom magam. Mikor tekintetünk találkozik elmosolyodom.
- Nem ez volt a célom az ivászattal drága zenészem, de jó látni, hogy az alkohol elõvarázsolja azt a híres igazmondó éned… - közel hajolok hozzá, és lágy csókot hintenék ajkaira, mikor vágyaitól elvakultan elõz meg és mint egy szomjazó a sivatagban kezdi el hevesen falni ajkaim. A vadsága meglep, de ezzel együtt tovább fokozza vágyaim, amit egyre kevésbé tudok leküzdeni. Lelkem mélyén persze tudom, hogy nem hagyhatom magam, így igyekszem felül kerekedni vágyaimon és eltolom magamtól.
- Valami gond van?... – néz rám elködösült tekintettel.
- Nincs… - suttogom negédes mosollyal arcomon, majd lágyan fordítok helyzetünkön és a hátára fordítva magasodom fölé. Nem hagyhatom magam, és a kiszolgáltatott helyzetem miatt, kénytelen vagyok kicsit ravaszkodni. Nem állítom, hogy Ongaku nem engedne el, de azért biztos sem lehetek benne. Párszor már sikerült megtapasztalnom, hogy hiába vagyok fürge és ravasz, a testi hátrányom, nyílván való, és ha Ongaku beindulna, bizony nem tudnám megvédeni magam.  Leveszem a nyakamba kötött kendõt és végigsimítva testét az egyik csuklójára kötöm.
- Mit mûvelsz?... – érdeklõdik.
- Játszunk kicsit… - suttogom, miközben közel hajolok füléhez és csókolgatva nyalogatni kezdem, néha lágyan ráharapva.
- Én nem akarok játszani… csak akarlak… megígérted, kimondtam, megadtam, amit akartál… - nyöszörgi elmélyülve kényeztetésemben. Nyakát kezdem csókolgatni, és közben másik kezét is megkötöm, miközben fixre rögzítem, hogy ne tudjon szabadulni.
- Tudom drága zenészem… - egyenesedem föl csípõjén és végigsimítva mellkasán mosolyodom el ismét. – de most nem adhatom meg azt amire vágysz… - szavaimra kicsit fölháborodva rántja meg karját. Meg értem, hogy most kicsit átverve érzi magát, de az ivással tényleg nem ez volt a célom.
- Megint becsaptál, csak szórakozol…azt mondtad, ha kimondom!! Te csak egy aljas… - félbeszakítom mondandóját, és hangját csókba fojtom.
- Csss… halkan, nem tudom pontosan mennyire vagy részeg, de még mindig nem hiszem, hogy a halálom kívánod… - suttogom ajkaira. – Nem vertelek át, nem hazudtam, de nekem a józan életû zenész kell, és nem az aki bûzlik a piától és azt se tudná megmondani, hogy a padlón vagy az ágyon fekszik… És ami a legfontosabb, hogy holnapra erre a beszélgetésre sem fog emlékezni…
- Honnan veszed, hogy nem?.. - kérdezne, de ismét belé fojtom a szót egy elképesztõen szenvedélyes csókkal. Pontosan tudom, mit akar kérdezni, de fölösleges lenne magyaráznom neki, hisz amint mondtam úgy sem fog erre emlékezni. 
- Semmi baj… most pihenj, majd holnap beszélünk, én ráérek. Csak azt szeretném, hogy végre ismét önmagad legyél, mert bármilyen illúzióba is ringatod magad a régi igazmondó éned kezd meghalni… Ha igazán õszinte lennél, már rég rám másztál volna, és nem hazudnál még saját magadnak is. Drága zenészem… - cirógatom és nyakához fúrom a fejem. – ez a lagymatag matrózélet megöl téged… Elpusztítja azt a csodálatos kalózt, akire, annyira vágyom… - nyakát és mellkasát cirógatom, miközben õ meredten nézi a plafont. Talán mondana valamit, de az is lehet, hogy csak az igazság sokkolja. Nem tudom és nem is érdekel. Ez most lényegtelen, és csak a holnapi nap során fog kiderülni az igazság. Én pontosan tudom, milyen könnyû elveszítenie önmagát az embernek és milyen nehéz visszaszerezni. Az idõ múlásával a veszteséget nem is érezzük, csak miután már késõ, és oly mélyre számûztük igazi énünket, ahonnan többé már nem halászhatjuk elõ. Ettõl akarom õt megóvni, és visszarángatni igazi valójához. A mocskos kalózhoz, aki bár sok gaz tettet követett el, mindig képes volt igazat mondani és önmagához hû maradni. A nagy hallgatás következménye, hogy lehunyom szemem. Cirógatásom lassan abba marad, és mély álomba szenderülök. Jóval kevesebbet ittam, mint Ongaku, de azért a szalonspiccig én is eljutottam, így úgy alszom, akár egy édes kisgyerek.
***
Másnap reggel én ébredek elõször. Kinyitva a szemem Ongaku arcával találom szembe magam, és egy negédes mosoly kíséretében óvatosan mászom ki mellõle. A kezét is eloldozom, majd megigazítva magam megyek ki a fedélzetre.  A kapitány csukott szemmel emeli fejét az ég felé. Nyílván valóan õt is hazavágta a tegnap esti tivornya, de mindenki a punnyadó formáját hozza. Úgy tûnik csak én nem ittam annyit, hogy másnapos legyek.
- Jó reggelt kapitány… - állok meg mellette. Hangomra a fejéhez kap és félig kinyitott szemmel néz rám.
- Halkabban… szent ég, szétesik a fejem… - nyöszörgi. Szívesen kinevetném, de az nem lenne illendõ, így visszaveszek hangomból és kicsit megköszörülöm a torkom.
- Elnézést uram… Jól van?
- Nem, nagyon nem, de ahogy elnézem te igen… - feleli miközben megtámaszkodik a korláton.
- Nos én nem ittam annyit mint a többiek… Visszahoztam Ongakut, és utána már nem volt erõm visszamenni. – támaszkodom meg én is háttal, hogy rendesen lássam a kapitányt.
- Hûûû… Ongaku olyan sokat ivott, hogy azt hittem meg fog halni… Csodálkoznék, ha ma felkelne, és nem csak õ… Azt hiszem, csak holnap indulunk tovább.. Addigra talán mindenki emberi formát tud ölteni… - magyarázza és szemmel láthatóan, hasogat a feje. A szemei be vannak vérezve, és a levegõt is kapkodja.
- Remek, akkor elmegyek Sammal. Megígértem neki, hogy megtanítom úszni… Egy matróznál ez alapkövetelmény, legalábbis ott ahonnan én jöttem…
- Ez igazán rendes tõled, és igen ez alap lenne. Sam viszont nagyon gyorsan került hozzánk. A szülei meghaltak. Földmûvelõk voltak, így nem kellett megtanulnia úszni. Azért vettem föl, mert senkije sincs. Egyedül van akár a kisujja.  – magyarázza. Szavait figyelmesen hallgatom végig, és hogy az õszintét megvalljam, most nõtt igazán nagyot a szememben. Ez a férfi tényleg jó ember. Ongaku jól mondta és most már értem miért tart ki mellette, annak ellenére is, hogy a munka mellette dögunalom. Ennek ellenére még mindig úgy érzem, hogy Ongaku nem való közéjük.
- Akkor most már nincs egyedül…  - felelem mosolyogva, majd a kapitány vállára simítok és elindulok a fedélköz felé, ahol Sam egy kötelet kötöget. Megállok elõtte és leguggolna nézem ahogy szerencsétlenkedik.
- Te nem vagy rosszul? – mosolygok rá és kivéve a kezébõl a kötetet, kötöm meg a tengerészcsomót, amivel ép szenvedett.
- Nem annyira… Ez hihetetlen… nekem sosem fog menni. Béna tengerész vagyok… - roskad magába. A lelki nyomorával nincs nagy kedvem foglalkozni, de megmaradok az a segítõkész kis róka így felveszem a jobbik énem és vállon veregetem.
- Ne rágd magad… Gyere, menjünk lubickolni egyet. – állok föl és elindulok. Jön vagy sem, én biztos, hogy kihasználom a pihenõt és, hogy a sziget belsejében, legjobb tudomásom szerint egy csodálatos vízesésrendszer található. Rég voltam már erre, de nem hiszem, hogy eltüntették volna, így egyenesen a part felé indulok.
- Nem a tengerben tanítasz meg úszni? – kérdezi csodélkozva. Megfordulva elmosolyodom és megrázom a fejem.
- Anteros kapitány… Elmegyünk Sammel a sziget belsejébe… kicsit tanítgatom, estére visszaérünk… - Anteros csak bólint. Még mindig vacakul van, és bár szívesen megnézném Ongakut másnaposan, a fürdõ gondolata jobban csábít.  Visszafordulok Samhez aki közben mellém ér.
- Eszemben sincs a sós vízben lubickolni, ha ugyan azt édesvízben is megtehetem… Más részt a tenger veszélyes, tele veszélyes áramlatokkal, amik pillanatok alatt sodornak be a nyílt vízre, ahonnan esélyed sem lenne visszajutni.  A sziklás partot és ezt a kellemes áramlatot pedig kedvelik a szirti cápák is… Szóval összegezve, inkább nem… - rázom meg a fejem. Sam lefagy egy pillanatra, de ahogy elindulok, ismét õ is elindul, és lelkesen kérdezgetni kezd.
***
Nagyjából másfél órán keresztül sétálunk. Sam mintha nem lenne képes befogni a száját, ami egyre jobban idegesít, de igyekszem tolerálni, ahogy azt egy rendes, türelmes ember tenné. Legnagyobb megkönnyebbülésemre, valami mégis csak megakassza a torkán a hangot. Ez a valami a látvány, zaj és ahogy lassan elénk tárul a csodálatos látvány.
- Ez gyönyörû… - suttogja. Elkuncogom magam és bólintok.
- Igen, egész pontosan olyan, mint amilyenre emlékeztem… Gyere, nézzük meg mennyire hideg… - kezdek el vetkõzni, és szemérmetlen módon mindent leveszek magamról, kivéve a fejkendõt.
- Meztelenre?.. – kérdezi csodálkozva, mintha még nem látott volna meztelen férfi testet.
- Hát persze… A ruháinkat ne vizezzük össze, ha nem muszáj. – állok meg egy pillanatra a part szélén és felvont szemöldökkel sandán pillantok vissza a kisé rémült ábrázattal figyelõ Samre. – Vagy esetleg van valami rejtegetnivalód?... Mond meg, ha esetleg valami más lenne a lábad közt… - a kölyök alaposan végig mér és kezdem tényleg úgy érezni magam, mintha valami csodabogár lennék számára.
- Valamivel biztos másabb… te teljesen szõrtelen vagy… - mutat férfiasságomra. Meglepetten pislogok ki a fejembõl, mint egy hülye, mert ezt még soha senki sem említette meg, de tény, hogy odalenn nem vagyok ellátva szõrzettel, ami egy részt fura, más részt számomra ideális.
- Na igen, a legtöbb szõr a fejemen nõ, vagyis pontosabban szólva, csak ott van szõr a testemen.  De most komolyan ez a legfurább számodra velem kapcsolatban? – kérdezek vissza, komoly képpel, mint aki kicsit talán meg is sértõdött. Sam azonnal megrémül és már kezdene mentegetõzni, mire elnevetem magam és a vízbe lépve, azon nyomban le is fröcskölöm. Jó lenne ha kicsit el tudná engedni magát, hisz végül is gyerek, és mégis próbál felnõtt ként viselkedni. Valószínûleg azt hiszi ezt várják tõle, de én nem hiszem. A kapitányt nem így ismertem meg. Persze egy részrõl kell a komolyság, de lazítani is tudni kell, ahogy azt elõzõ este az én drága zenészem be is mutatta. Nem kell sok, hogy a megkeseredett és gyászoló fiúból kihozzam az ifjonti tüzet, és felszabadult nevetéssel, fröcsköléssel vetõdjön bele a vízbe. Tanulás közben is, végig viccelõdünk, de mindennek ellenére az úszás alapjait el tudja sajátítani. Ami pedig a leg meglepõbb, hogy közben észre sem veszi. Két óra önfeledt pancsolás után, lelkesedésünk kicsit alább hagy. Legalábbis nekem a kimerültség miatt, így úgy döntök, hogy kitelepszem pihenni az egyik sziklára és egy pipa társaságában figyelem az ifjúságot gyakorlás közben. Az alsóm persze magamra kapom, de mást nem, és egy sziklának támasztva a hátam figyelem a kölyköt.
- Kazuya kérdezhetek tõled valamit? – áll meg egyik pillanatról a másikra.
- Persze mit szeretnél tudni? – kérdezek vissza.
- A többiek beszélgettek rólad, hogy furcsa vagy… Én különlegesnek mondanálak, de többen úgy vélik, hogy démon vagy… - magyarázza zavartan.
- Ez a kérdés? Hogy démon vagyok e? – kuncogom el magam. – Sam, én annyira vagyok démon, mint te… Ez kielégítõ válasz?...
- Igen, de akkor mitõl ilyen a hajad? Mint az öregeknek. – ahogy rám néz akaratlanul is elnevetem magam. Ezek szerint olyan vagyok, mint az öregek, csak fiatal kiadásban.
- Így születtem kölyök…
- De hogy? – kérdez tovább, válaszokra várva. Szívesen elmagyaráznám neki, de koránt sem biztos, hogy felfogná, ráadásul, teljes magyarázatot én sem tudnék adni rá. Mégis megpróbálom szavakká formálni gondolataim, és már épp szólnék, mikor a hátam mögül megelõz egy ismerõs hang.
- Azért mert olyan akár a fehér tigris… Hiányzik belõle az a szín, ami a haja és a szeme igazi színét adná. Ezért a bõre is fehérebb, mint az átlagé… - szavaira elmosolyodom, Sam pedig veszettül megkomolyodik és szinte vigyázban áll Ongaku látványára. Tekintélyt parancsoló, hang és tekintet az biztos, de engem nem tud megfélemlíteni. Lassan fordulok felé, és közben kiverem a parazsat a pipámból, majd szépen a kelöltõm zsebébe rakom.
- Nocsak, a tegnapi ivóverseny gyõztese. Amint látom éppen és egészségesen… Ráadásul toppon, Nem gondoltam, hogy ennyi mindent tudsz az albínókról. – drága zenészem felvonja szemöldökét, és próbál minél cudarabb képpel nézni. Talán azt hiszi, ha arra következtetek, hogy haragszik rám, akkor le tudja törölni a képemrõl a vigyort. Csak, hogy ez kizárt.
- Utána jártam… és annak is, hogy csak a tudatlan emberek hiszik a magadfajtát démonnak.  Ezért nagyjából 40 évvel ezelõtt, még megégették a magad fajtákat, Európában… – néz tekintetembe, majd Samre, aki elszégyelli magát, hogy ilyen ostobaságot kérdezett.
- Ez pontosan így van… - hangomra Ongaku visszafordul és érdeklõdve várja, mit szeretnék még hozzá fûzni. - Viszont, aki nem mer kérdezni, vagy utána járni, az örökre megragad az ostobák szintjén… - mosolyodom el édesen. Erre már õ is elmosolyodik, és ismét Samre pillant.
- Kilubickoltad magad?
- Igen uram… és valamennyire tudok már úszni is. – lelkesedik be.
- Ez remek…  Akkor menj vissza a hajóhoz. Anteros kapitány hív.  – szavaira Sam bólint és elkezd kikecmeregni a vízbõl. - Visszatalálsz?
- Persze… - indul el, kicsit csalódottan, hogy már is befejeztük a beszélgetést. Úgy tûnik, akad majd egy hívem akit lehet formálgatni.
- Sam… Késõbb folytatjuk – kacsintok rá, mire elmosolyodik.
- Köszönöm Kazuya…  - feleli és eltûnik a bozótosban.
- Illedelmes kiskölyök az egyszer biztos… - állok fel és sétálok oda kecses léptekkel az én drága zenészemhez, aki rosszalló pillantásokkal illet. Érdekelne mire gondol most éppen, de van egy olyan gyanúm, hogy úgy is megtudom. Szinte biztos vagyok benne, hogy megint azt hiszi, valami aljas dologban sántikálok, és végül is lenne. Megállok elõtte és végigsimítok mellkasán, kacér pillantásom elárulja, hogy nem érdekel, mit gondol rólam, ilyen vagyok é kész, és ha nem tetszik neki, hát az csak az õ baja.
- Mit akarsz a kölyöktõl? Még csak gyerek… - böki ki, minden kertelés nélkül és megfogja kezem.
- Akarnék én bármit is Samtõl? Honnan veszed? – kérdezem kuncogva és másik kezemmel kezdem simogatni. A testem már nem vizes, de hajamról még csorog a víz, és egy-egy csepp arcomba gördül. Igazán erotikus látványt nyújtok, amit Ongaku is észrevesz, és alaposan végig mér a szokásos stílusában.
- Tanítgatod mi? Ugyan miért bajlódnál vele, ha nem lenne célod? Téged mégis ki tanítgatott annak idején? – kérdezget és egy lépést hátrébb lép, mintha nem akarná az érintésem, vagy csak alaposabban szemügyre akar venni.
- Az élet keserû édes tanára, aki néha igen csak fájdalmas leckéket adott… Talán könnyebb lett volna az életem, ha van aki segít. Csak, hogy a kalózok nem olyan segítõkészek… - kuncogom.
- Pont errõl beszélek. Te kalóz vagy, igaz? Szóval utoljára kérdezem, mi a célod a kölyökkel?
- És ha nem válaszolok, mint csinálsz? – nézek tekintetébe – Szerintem semmit. Inkább beszéljük arról, hogy hogy érzed magad? A fejed? – kuncogom, mire durván megragadja csuklóm és közel ránt magához. Ez a reakció kissé váratlanul ér, de akár számíthattam is volna rá, hisz ha már elfogynak az ész érvek, akkor jön az erõszak. És valljuk be, Ongakunál lassan elfogynak mind az ész érvek, mind a kifogások, amikkel leplezni próbálja érzéseit. Ez a mostani kérdése is, csak féltékenység volt.   Bármibe lefogadnék, hogy az bassza a csõrét, hogy nem vele foglalkozom. És valljuk be ez számomra jó jel, így ahelyett, hogy halálra rémülnék fagyos ábrázatától, alsó ajkaimra harapok. Ez az a kalóz, akire vágyom. A birtokló énje, lassan, de biztosan tör felszínre, és az igazi énjét, bár megpróbálhatja leplezni, az még nincs olyan mélyen, hogy ne törjön ki belõle. Tökéletes kapitányom lesz. Erõt és határozottságot sugároz, még a lélegzetvétele is. – Miért vagy dühös drága zenészem?... Csak nem feldühítettelek valamivel?  – kérdezem édesen pillázva.
- Szerinted miért vagyok dühös? Átvertél és hülyét csináltál belõlem. – na erre már tényleg meglepetten nézek rá. Mégis mirõl beszél? Oké játszom vele, de nem vertem át, legalábbis a legjobb tudomásom szerint.
- Mirõl beszélsz? Én nem vertelek át… - pislogok értetlenül és tényleg nagyon érdekelne, hogy most mire akar kilyukadni.
- Ezek szerint nem én nem emlékszem, hanem inkább a te memóriád hagy ki.. Igaz?.. – hirtelen jön a felismerés, hogy kicsit mellé fogtam, és bár úgy gondoltam semmire sem fog emlékezni, most úgy tûnik, mégis emlékszik. – Hülyét csináltál belõlem és átvertél… Könyörögtem neked, de te nem tartottad be a szavad… - magyarázza némi felháborodással a hangjában.
- Ha valóban emlékszel, akkor az okát is tudod… Nem vertelek át, mindössze nem akartam, hogy alkohol befolyásolása alatt cselekedj… És most? Mit szeretnél? Remélem nem azt, hogy bocsánatot kérjek… - vonom fel szemöldököm.
- Ó nem, dehogy… Mindössze követelem a jussom. Azt mondtad nem fogok emlékezni, de emlékszem, és nem fogom újra kimondani...  Pontosan tudod, hogy mit akarok, és most meg is fogom kapni… – közel ránt magához, olyan közel, hogy érzem a szívverését. Ez az új ébredés utáni énje, tetszik, nagyos is. Elmosolyodom, és szemébe nézve húzom ki kezem szorításából, majd arcára simítva lágyan megcsókolom.
- Nocsak, mi ez a kalóztempó?... Nem félsz, hogy esetleg megláthatnak minket?. Nem biztos, hogy jót tenne a hírnevednek, ha az egyik erre kószáló matróz észrevenne minket. – kacérkodom vele. Szemeiben vad tûz lángol, ami teljesen felizgatja érzékeim, és fantáziám.
- Te csak ne aggódj az én hírnevem miatt… - feleli és hátra lépve vetkõzni kezd. – Gyere utánam… - lép bele a vízbe, miután megszabadul ruháitól. Ajkamra harapva nézek végig csodás testén, és levéve alsónadrágom, követem a vízbe.
- Hová viszel?... – érdeklõdöm, kíváncsian.
- Azt hiszed, csak te ismered ezt a helyet? – fordul vissza felvont szemöldökkel. Eszemben sincs vitatkozni, egy feltüzelt kalózzal, így fölemelem kezem.
- Ez meg sem fordult a fejemben… - kuncogom, és ahogy úszva elindul az egyik irányba én zokszó nélkül követem. Nem tudom, hová visz, de nem is érdekel. Ezt persze õ még nem tudhatja, de bárhová követném.  Az egyik vízesés felé veszi az irányt, és ahogy tempózom, mellette kezdek aggódni, hogy mégis mire készül. – Ez egy vízesés igaz?
- Igen… – feleli egyszerûen és kicsit megáll a vízben evickélve.
- Mégis hová akarsz vinni engem? Ugye nem zápult meg az agyad a sok piától? – elmosolyodik, és hozzám úszva fogja meg kezem.
- Mi a baj? Nem bízol meg bennem, vagy csak félsz?... Azt hittem a kis róka nem fél semmitõl…
- Most szórakozol velem? – nézek rá felvont szemöldökkel. El sem akarom, hinni, hogy ugyan azt a játékot ûzi velem, mint eddig én vele. Azt hiszem kezd belelendülni, így hagyom, had élvezze ki a játék örömeit.
- Én sose tennék olyat… Vegyél mély levegõt és gyere… - kacsint és meg sem várva, hogy követem e, vesz mély levegõt és alá merül. Nem habozok, azonnal követem, minden megfontolás, vagy kétely nélkül. Tudom, hogy bízhatok benne. Furcsa, mert leginkább senkiben sem bízom, de Ongaku más. Nehezen ismerem be magamnak is, de teljesen levesz a lábamról, fõleg ez a mostani énje. A víz alatt úszva követem. A levegõm lassan kezd elfogyni, de akkor Ongaku elindul a feszín felé. Követem és kibukkanva a vízbõl egy gyönyörû barlangba találom magunk. Kitörölve szemembõl a vizet, nézek körbe.  Csodaszép a látvány, hangulatos és meghitt.  Ahogy nézelõdöm Ongaku megfogja a kezem és magához húz.
- Itt kettesben vagyunk… Tetszik? – túr bele hosszú ujjaival vizes tincsimbe.
- Igen… hangulatos… - suttogom ajkaira. – Akkor most behajtod a jussod? – kérdezem huncut mosollyal arcomon, de választ nem is várva, tapasztom ajkaim az övére, hogy egy forró szenvedélytõl fûtött csókban összefonódjunk. Szeretek a közelében lenni, hát még ha erõs karjában lehetek. Érintése megmozgatja fantáziám, és vad tettekre sarkall. Pont azt tudja nyújtani amire vágyom, amit mindig is kerestem. Persze ezt nem kell mondanom, érezhetõ. Lábammal átkulcsolom derekát és mivel a víz nem mély, így könnyedén tartja meg az amúgy sem vaskos testem. Keze fenekemre siklik, ahogy egyre szenvedélyesebben csókol és ölel. A víz szinte felforr testünk melegétõl, és érezhetõen veszítjük el mind a ketten a kontrolt. Rég öleltek így utoljára, és biztos vagyok benne, hogy neki még régebben volt utoljára hasonlóban része. Mindent beleadok, ami csak tõlem telik, hogy testemmel, és vágyaim megmutatásával magamhoz láncoljam lelkét. Nem tehetek róla, de kell nekem, és bármit el fogok követni, hogy újra az a kalóz legyen akirõl meséltek. Tudom, hogy annak nagy része hazugság, de mivel én is hasonló cipõben járok, tudok olvasni a sorok közt, és tudom, hogy Ongaku csodás kalóz, aki megérett a kapitány szerepére.
- Huncut kis róka vagy te… - suttogja, ahogy egy pillanatra szétválunk egy kis levegõt juttatva tüdõnkbe. Elkuncogom magam és elemelkedve testétõl egyik kezem férfiasságára csúsztatva, izgatni kezdem. Hatalmas férfiassága, már így is keményen meredezik felém, de az õrület határára akarom kísérni, ahonnan már nincs visszaút.
- Nem is tudod mennyire… - felelem halkan és ismét ajkaira tapadok. Nyelvünk vad keringõbe kezd, miközben egyre hevesebben izgatom. Keze ismét felfedezõ útra indul karcsú testemen, és bejáratomra siklatva ujját hatol belém. Hangom azonnal szabadjára engedem, és kéjes nyögéssel szakadok el ajkaitól. Fejem hátra vetem, gerincem szép ívbe hajlik, miközben vállába markolok. Férfiasságom lassan megmerevedik, és édesen ficánkolva követeli a folytatást. Ujjával gyorsan rátapint érzékeny pontomra és módszeresen kényeztetve kezd tágítani. Az egy ujjat lassan még egy követ, ami már-már eufórikus érzést vált ki belõlem. Hangom egyre kéjesebbé válik, és testem, szinte magától vonaglik ölelésében.  
Ujjait lassan kihúzza, és fenekembe markolva csúsztat bele merev tagjába. Hangosan és erotikusan nyögök fel az érzésre. A vágy elönti testem, de vele egy idõben a fájdalom is. Hatalmas szerszámmal bír, amit a testem nem épp kultivál, legalábbis elõször.  Rég értek így hozzám, és elszoktam az érzéstõl.
Szépen lassan azért csak hozzászokom az érzéshez és a kezdeti kellemetlen érzés helyét is, tömör gyönyör váltja föl. Az érzés már-már eufórikus hatással van rám. Teljesen elveszítem idõ érzékem, a világ pedig megszûni  látszó képlékeny masszává válik, ahol csak mi ketten létezünk. Hangom egyre erõteljesebbé és intenzívvé válik, miközben az övé, szinte beleég hallójárataimba és zsigereimbe. Mintha életem során, csak erre az érzésre, vagy sokkal inkább rá vártam volna. Kellemes bizsergés járja át testem, és beférkõzve lelkem legtitkosabb zugába, tábort üt, hogy onnan többé ki se kerüljön. Veszélyes játékba kezdtem, és csak most a beteljesülés kapujában érzem, hogy mekkora veszélynek teszem ki érzéseim. Sosem gondoltam, hogy valaki, valaha ekkora hatással lesz rám.
Testem eközben egyre többet remeg meg, ahogy tempója is egyre vadabbá és szenvedélyesebbé válik. Szinte összeolvadva üldözzük egymás a vágyaink kielégítetlen tengerén, hisz nem csak én szenvedek a magánytól, amit oly mélyen igyekszem magamba zárni. Érzem, tudom, hogy õ is magányos, de persze ezt nem kell és nem is fogjuk kimondani. Nem is kell, hisz elég, hogy öleljük egymást és néhány percre, vagy órára teljesnek érezhetjük magunkat.
A beteljesülés pedig már nagyon közel van. Testem ismét megremeg és egy elcsukló nyögéssel remegve élvezek erõs karjaiba, hogy végül kimerülten, pihegve dõljek vállára. Észhez kell térnem, bizony nem lenne jó, ha többet látna ebben az együttlétben, mint amit én meg akarok mutatni. Persze ez egy ilyen menet után nem egyszerû, hisz valószínûleg az arcomra van írva minden érzelmem. Ezért is igyekszem elrejteni, és nyakához furakodva, durva kimerültséget színlelni.

- Miért küzdesz ellene? Egész egyszerûen, csak add át magad az érzéseidnek, hisz miért is tagadnád, vágysz rám, minden amit képviselek, erõsebben vonz téged, mint bármi más, amivel életed során találkoztál. A kalóz vér, nem az esztelen öldöklésrõl szól, sokkal több annál… és ezt te pontosan tudod. A kaland és a vágy az ismeretlen után, az ami igazán hajt minket… Azt állítod én hazudok, de valójában te csapod be önmagad, azzal, hogy belekényszeríted magad ebbe az életbe. Gyerünk Ongaku, mutasd meg az igazi lényed, amit oly veszett mód próbálsz elnyomni magadban… - döbbenten nézem ahogy felemelkedik, a vesémbe lát, de minden erõmmel tagadom, hogy akár egy szó is igaz lenne a mondandójából. Mikor végig nyal ajkaimon egész testemben megremegek, ahogy felébredek és rögtön eltolom magamtól felemelkedem. Jobb ha minél távolabb tartom.

- Ne tegyél úgy, mintha ismernél, egy kicsit sem tudod, hogy mire vágyom, és sosem fogod hallani tõlem azt, amire vágysz. – felelem és hiába próbálok minél elszántabb hangot megütni, ravasz szemének csillogásán látom, hogy kihallotta azt, hogy nem vagyok magamban teljesen biztos. A francba!

- Egyre közelebb kerülsz hozzá, hogy felfedem kiléted… -  keményítem meg a hangom. Ha a fenyegetésig kell lealacsonyodnom, hogy ne veszítsek vele szemben, hát megteszem.

- Értem, ezek szerint meg akarod szegni szavad és elárulnál engem? Pedig megígérted, hogy nem fogod megtenni. – biccenti oldalra fejem, közben ravaszkásan mosolyogva círógat az ujjaival. A kurva életbe is! Igaza van! Nem igaz, hogy nem tudom sarokba szorítani!

- Tudod, szerintem nem tennéd meg, mert lehet, hogy dühít, amiért akaratod ellenére akarom bebizonyítani, mennyire álságos a viselkedésed, de nem hiszem, hogy bitófán akarsz látni engem… és elég nyílván való, ha föladnál, ott végezném.  – magyarázza, mintha én magamtól nem tudnám. Persze, hogy nem akarom látni, ahogy a hollók vájják ki a szemét a rothadó, élettelenül lógó testébõl! Nem azért segítettem neki.

- Tényleg nem akarom, de attól még nem adom meg amit akarsz és ne szórakozz velem, mert nem vagyok egy játékszer… - morgom más fegyver híján, de biztos vagyok benne, hogy ezzel inkább még több kedvet adtam neki a játékához.

- Nem is nézlek annak… de megsértettél, mikor visszautasítottál, ezért hallani akarom, hogy vágysz rám, hogy engem akarsz, mert megõrjít, hogy ilyen közel vagyok és te még sem érhetsz el… - suttogja édesded mosollyal míg arcomra simít és ahol megérint, mintha melegen bizseregne a bõröm.

- Valld be õszintén, nem élvezed az érintésem?... Nem érzed úgy, hogy legbelül, szétvet a vágy? Gyerünk zenész, mutasd meg igazi éned és dobd le végre ezt az állarcot… nem áll jól neked! – sürget, gyönyörû szemei szikráznak és én csuklóját elkapva hajolok hozzá közelebb, de ajkait nem érintem. Pedig arra vár, hiszen mi másért emelkedne meg és ajándékozná meg ajkaim egy apró sóhajjal? Kár, hogy ki kell ábrándítanom.

- Álmaidban, ez nem állarc és veled ellentétben én nem vagyok képmutató… - nézek rá dühösen, mire szemei újból felcsillannak.

- Hazudsz… Ha õszinte lennél és önmagad adnád, már rég letépted volna a ruháim, és magadévá tennél. Te magad átverheted, de engem nem és a tested sem, ami epekedik utánam… - Ajkaink egyre közelebb kerülnek egymáshoz, szinte észrevétlenül és én minden idegszálammal haragomba kapaszkodom, hogy ne csapjak le rájuk és kezdjem vadul falni õket.

- Csak, ha kimondod amit elvárok tõled… - suttogja, majd ajkaink egy leheletnyi pillanatig összeérnek, de ez pont elég ahhoz, hogy még többet és többet kívánjak érintésükbõl, de mielõtt jobban visszafognám magam, vagy éppen a kontrollt vesztém el, õ lök el magától. Meglepetten pislantok rá, hiszen igaz, hogy alig ismerem, de tõle nem ez a viselkedés a megszokott. Legalábbis a megfigyeléseim alapján. Mikor észreveszem, hogy az arcomat figyeli gyorsan visszarendezem magam és felülve figyelem, ahogy õ kimászik és elkezdi öltözni.  

- Még, hogy nem játék… - dünnyögöm, mint valami átejtett kisgyerek.

- Azt nem mondtam, hogy nem játék, csak, hogy te nem játékszer vagy, hanem a játszó pajti… - kacsint rám, miközben felköti fejére a kendõt.

- Viszont, hosszú távon nem leszek képes visszafogni vágyaim, amik már így is kielégítésre várnak, és ha te nem teszed meg, majd megteszi helyetted más… Jobb, ha gyorsan döntésre jutsz…- fordul felém hirtelen és újból megejt egy ravasz, de annál többet sejtetõ mosolyt. Valami nekem kevésbé tetszõ dolog fordult meg a szép és okos fejecskéjében…

- Most viszont megyek elfoglalom helyem a hajó fedélzetén, szexi kapitányom oldalán… - kuncogja. Esküszöm! Ez egy démon! Már teljesen kiélesítette a hatodik érzékemet arra, hogy mikor gyanítsam a nyakamba zúduló bajt.
Szépen kilibben és kitudja, hogy hol fog lecsapni Antarosra én meg csak itt ülök tehetetlenül és tehetetlenségemben neki vágom a csizmám az ajtónak. Ez egy szélvihar és én túl földhöz ragadt és merev vagyok, hogy irányítsam. Olyan tohonyának és lassúnak érzem magam… túl tehetetlennek… Egyetlen esélyem van, mégpedig, hogy nem hagyhatom õket kettesben, vagy túl sokáig magukra, négyszemközt. A legjobb lesz, ha minél gyorsabban utána megyek. Gyorsan felkapom magamra a ruhát és már a fedélzeten is szívom a sós levegõt, szememmel Saiant keresve.

Szinte azonnal megtalálom. A kapitánnyal beszélget, mily meglepõ. Rögtön odasietek és már beszélgetésbe is elegyedek a kapitánnyal. Mire felocsúdok Saian már eltûnt és csak remélni tudom, hogy nem töri semmin a fejét. Bár… tudom, hogy a remény hal meg utoljára… de… ebben az esetben úgy érzem, hogy soha nem is létezett. Nem hiszem el, hogy ilyen könnyen lecserélgeti az embereket. Egyik pillanatban még azt mondja eléri, hogy könyörögjek neki, másik pillanatban már a kapitány érdekli. Nem akarom õket együtt látni. Nem… helyesbítek. Nem akarom látni, ahogy tönkreteszi a kapitányt. de miért érzem úgy, hogy az elsõ megfogalmazás volt a helytálló?

Attól még, hogy Antaros az új célpont, attól még ugyanolyan jókedvvel megy az én idegeimre is a nap folyamán egy kis dörgölõzködéssel. Ez a kis tengeri róka minden önuralmam és energiám elöli az, hogy ne gondoljak kecses testére, bûvölõ szemeire és bõrének bódító illatára, de kitartok. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy egy gyõztes mosolyt villantson rám. Amúgy is… tudom, hogy õ milyen élethez szokott és tudom jól, hogy ez a hajó milyen unalmas. Reményeim szerint hamar elunja az egészet és eltûnik, mint csónak a ködös lápon.

A nap már magasan trónol felettünk és a tenger is nyugodt, semmi okunk az aggodalomra egy ideig. Eldöntöttem. Mivel semmim sincs amivel sarokba tudnám szorítani, ezért megpróbálok szavakkal hatni rá. Lehet, hogy felesleges, de egy próbát megér, hiszen nincs más választásom. A tenger szörnyen nyugodt, az elmúlt pár napban, mondhatni kegyes volt hozzánk. Még az éj leszállta elõtt kapom el, mikor mindenki a munkájával és nem velünk foglalkozik.

- Mi az drága zenészem… nem bírod kivárni az éjszakát? – simít arcomra egy kecses mozdulattal, de durván elkapom a kezét.

- Elég volt, fejezd be… és remélem, csak viccnek szántad, hogy kikezdesz a kapitánnyal… Családja van és gyerekei, neked nincs lelkiismereted? – adok utat felháborodásomnak és dühöm csak még inkább nõ attó, hogy ez az egész õt szórakoztatja.

- Családja igaz? – kuncog, amitõl még inkább dühösebb leszek, de igyekszem visszafogni magam. Utálom, ha viccet csinálnak bármibõl, amit komolyan mondok vagy teszek.

- Akkor jól figyelj drágám, sosem szakítanék szét egy családot, vagy zaklatnám föl ennek a kapitánynak a nagy lelki nyugalmát… Nekem õ nm elég érdekes, sõt igazán unalmas és érdektelen, viszont te nyugodtan bevallhatnád végre, hogy nem is ez bosszant… - néz mélyen a szemembe.

- Féltékeny vagy… a gondolat, hogy másra vetem ki a hálóm, bosszant… de ne aggódj nekem te kellesz.. – hajol hozzám egész közel. Kijelentésére, mintha megnyugodnék és bensõmben, mintha elégedett morgást hallanék.  Ez zavar, ez mindennél jobban zavar…

- Ez baromság, én nem vagyok féltékeny és már megmondtam, nem fogom megadni neked, amire vágysz… - ellenkezem és kezem feje mellé támasztom a kabin falának és újból felveszem a szemkontaktust még akkor is, ha minden erõmre szükségem van, hogy ne a kabinban kössünk ki az ágyon, vagy nekem már lassan mindegy. Elég! Az ilyeneket kéne kivernem a fejembõl! Ha nem gondolok ilyenekre, akkor a célját sem fogja elérni. Az egész csak önkontroll kérdése…

- Majd meglátjuk… - suttogom, mintegy magamban is tartva a lelket, hogy nem fogok neki behódolni, pedig… minden porcikám arra vágyik…. de a tudatom és akaratom erõsebb.  Önmagam gyõzködésébõl és az õ szórakozásából egy reccsenés, ordítás hangja és az utána levõ csobbanás hangja ránt ki minket.  Mintha tényleg elfelejtette volna régi énjét.

- Ember a vízbe!! – ordítja el magát valaki. Leszakadt a fõárboc. Mindketten egy szó nélkül, azonnal pattanunk és rohanunk a hajó oldalához. Sam, a legénység legfiatalabb és legtapasztalatlanabb tagja esett bele a vízbe. A többiek már nagyjában dobálják a köteleket, de nem tudja õket megfogni és egyre távolabb kerülünk. Be kell ugranom. Ám mielõtt még bárhogy is megmozdulhatnék Saian rám pillant. Tekintetében ezúttal nincs csintalanság, gúny, szórakozni vágyás, nem érzem azt, hogy résen kell lennem, mert tervez valamit.

- Remélem tudod, hogy nem akarok meghalni… - mondja, mire csak pislogok; de amikor megragad egy kötél hátsót, a leghosszabbat, és egyik végét a kezembe nyomja, másikat a derekára rögzíti, akkor már mindent értek.

- Szívesen dobnálak be inkább téged, csakhogy én nem vagyok olyan erõs mint te… és a hajón én vagyok a legkisebb… így sem lesz egyszerû kihúzni minket… - fejti ki, miközben egy erõs csomót köt a derekára és egy hang nélkül igazat adok neki. Aztán nekifut és már el is tûnik a szemünk elõl. Én erõsen tartom magam, de még így is erõsen megránt a kötél, mikor a vízbe érkezik. Szerencsére Sam közelébe ugrott.  Egy másodperc alatt odaúszik, de Sam még mindig kapálózik. Ez így nem lesz, a kölök teljesen megrémült. A következõ pillanatban Saian a víz alatt, bennem reked a levegõ. Nem halhat meg! Ha megfullad akkor én magam fogom ellátásban részesíteni Samat, meg a bicskám. Nem, elég! Lehet, hogy aggódom érte, sõt már az is elképzelhetetlen, hogy aggódjak érte, hiszen folyton feldühít, örülnék a nyugalomnak, de… miért hoz belõlem elõ ilyen régi gondolatokat?

Egyiküket sem szeretném látni ahogy elmerül a habokban, de valamiért… Saian megmentése lett számomra az elsõdleges. Elkezdem a kötelet visszahúzni, hogy egy helyett ne kettõ vesszen oda, de Saian immáron a víz fölött, visszafordul és fejet ráz. Nem szívesen, de hagyom. Muszáj bíznom benne.

Hirtelen lebukik, mindannyian veszettül figyelünk és aggódunk, majd mikor Sam is eltûnik szem elõl, akkor sokan a hátam mögött felkiáltanak, én csak minden idegszálam megfeszítve figyelek a legkisebb jelekre és számolom magamban a másodperceket. Ha túl sokáig lesz lent felhúzom. Az utolsó pillanatokban felbukik Sammel a karjában, aki már nem kapálózik, hanem eszméletlen bábként pihen a karjaiban. Int és azonnal húzni kezdem. A többiek minden kérés nélkül összefognak és a segítségemre sietnek. Ezért szeretem a tengeri életet. Akik egy hajón vannak, azok olyanok, mintha egy test és egy lélek volnának. Persze mindig akadtak kivételek és rossz csapatok, rossz kapitányokkal, de szerencsémre a vészhelyzetben a legtöbb esetben egy emberként gondolkodtunk.

A fedélzeten Saian azonnal kiterül és kiköhögi a tengervizet, míg a többiek Samet próbálják felpofozni. Én vagyok az egyetlen, aki a kicsi rókát figyeli, aki… elhagyta a kendõjét. Ha kiderül, hogy ki õ, akkor itt bajok lesznek. Gyorsan elé állok eltakarva õt, hogyha bárki megfordulna, akkor ne lássák az arcát és kezébe nyomom a saját kendõm, amit lihegve vesz fel.

- Kösz… - pihegi és gyorsan a fejére köti. Samet eközben sikeresen felébresztették a csipkerózsika álomból, mire mindenki fellélegzik. Innentõl kezdve minden rendben lesz.

- Nem haltam meg? – kérdi Sam hitetlenkedve miközben értetlenül körbenéz rajtunk. A kapitány vállon veregeti, míg a többiek is nevetni kezdenek, de mind közül Saian nevetése van tele a legtöbb élettel, õt vidította fel leginkább ez az egyszerû mondat. Hátát a fedélzet padlójának vetve kacarászik, azt se csodálnám, ha a könnyei is kifolynának. Némán figyelem vidám, gyönyörû alakját míg az érzelmeim próbálom beazonosítani, de ahhoz kétség sem fér, hogy ma hatalmasat nõtt a szememben. 

-Ongaku! Kísérd a kabinba, hadd pihenjen! – szól a kapitány, majd két másik alaknak, hogy Samet is elsegítsék valami fekvõhelyig. Ránézek Saianra.

- Tudsz járni? – erre csak elmosolyodik.

- Szívesen élvezném, ahogy az izmos karjaidban cipelsz, de azt hiszem most a saját lábaim választom. – somolyog én meg szemeim forgatva nyújtok neki segítõ kezet és húzom talpra. Ez az alak javíthatatlan, de most valamiért… nem tudok rá haragudni. Átkarolom, hogy rám támaszkodjon, bár lehet nincs rá szüksége és a kabin felé vesszük az irányt.

- Kösz a segítséget. – huppan az ágyra – De… még mindig nem szeretnél máshogy is megérinteni? – változik meg újból a pillantása és a mosolya és lábfejével végigsimít a lábam oldalán. Miért? Miért imád kínozni?

- Attól még, hogy megmentettél valakit, nem fogok kezes báránnyá változni. – húzom fel az orrom és hátrébb lépek egyet, hogy lábával ne érjen el.

- Szóval ez azt jelenti, hogy van rá esélyem, hogy kenyérre kenjelek? – villantja meg fehér fogait.

- Biztos zúg a füled a sok víztõl, mert rosszul hallasz. Mondtam már, hogy nem kapod meg tõlem, amit akarsz. – morgok és kinézek a kabin ablakán.

- Meddig akarsz még ellenállni mondd? Vagy ha nem is adod be a derekad legalább mondanál valami újat is.  – emeli fel karját és hátradõl, hogy újra kecsesen nyújtózkodjon az ágyban. Szemem sarkából mérem végig, majd észbe kapva megfordulok és megyek ki a kabinból. Menekülök elõle, mintha minimum leprás lenne. Vagy nem is elõle, hanem önmagam elõl menekülök? Már semmiben sem vagyok biztos.

A fedélzeten a kapitány nyugodtan bóklászik, osztogatva a parancsokat, felügyelve a rendet. Mikor hozzám siet derûsen csapkod hátba.

-Ongaku! Ez a fickó egyszerûen nagyszerû! Amikor abban a kocsmában találkoztam vele nem hittem volna, hogy ilyen bátor és kitûnõ ifjút veszünk fel magunk közé! Energikus, nem habozik és ész is van a fejében! Rajtad kívül van egy másik talpraesett emberünk is! Hát nem csodálatos? – kérdi, de már megy is tovább én meg a dolgomra.

De igen… csodálatos… Hogy hasonlítana rám? Nem véletlen, ezek a tulajdonságok többnyire ott vannak a leghíresebb kalózokban, de ezt már nem állt szándékomban a kapitány orrára kötni, amúgy is végig az õ szavai csengtek a fülemben egész nap. Rengeteg jó tulajdonsága van Saiannak és csak egyetlen vagy talán kettõ rosszat tudnék felsorolni, de még így is… még így is úgy érzem, hogy a tûzzel játszok. Pedig én aztán óvatos vagyok.

Saian legközelebb csak vacsora idõben jelenik meg a fedélzeten, macskásan nyújtózkodva és egy másodperc múlva már a többiek üdvrivalgása, hátbaveregetése öleli körbe. Messzirõl figyelem az egész jelenet és próbálok úrra lenni azon az érzéseimen. Próbálom magamnak megmagyarázni, hogy csupán azért zavar, hogy Saiant körberajongják, mert tudom, hogy csak szerepet játszik, nem pedig azért, mert azt jobban szeretném, ha õ rám, nem pedig a többiekre figyelne. Lassan már megõrülök. Egyszerûen nincs olyan percem, hogy ne rá gondoljak!

Inkább keresek egy távoli, sötét zugot, megeszem a vacsorám és némán, komoran figyelek, az árnyékban meghúzódva. Saian boldogan sütkérezik a középpontban, miközben nem tudom kitalálni, hogy mi igaz és mi nem a mondandójából és látszólag egy cseppet sem érdekli, hogy hol vagyok. Hirtelen felkapom a fejem. Miért is kéne érdekelnem? Ebbõl elég! Ki kell vernem a fejembõl! Nem gyõzhet!
Éppen állnék fel, hogy visszamenjek a kabinom adta ideiglenes biztonságba, mikor a kapitány feláll és csendre inti a társaságot.

-Mielõtt még szétszélednétek, szeretném, ha tudnátok, hogy én is büszke vagyok ifjú társunkra. – karolja át Saiant a vállánál fogva és bennem a féltékenység és talán az irigység keserû elegye kavarog. – Mindazonáltal, hogy az ünneplés teljes legyen, holnap délután kikötünk egy közeli kikötõben, hogy este igazán megünnepelhessük, hogy Sam nem lett a halak étke és csak azután fogunk onnan tovább állni, miután mindenki kialudta a másnaposságát. – vigyorog és a többiek ovációban törnek ki tapsviharral koronázva az ötletet. 

Miután más nem történik visszatérek a kabinomba és megpróbálok aludni, de nem sikerül, csak álmatlanul forgolódom. Aztán az ajtó kivágódik és Saian dúdolva lép be rajta, remek hangulata van. Felé fordulok és félmeztelen felsõ testén, kissé zilált haján akad meg elõször a szemem. A dúdolt dallamra lágyan ringatja a csípõjét.  Mikor észreveszi, hogy figyelem elmosolyodik.

-Mondtam már, hogy Antaros kapitány hihetetlen? – huppan le az ágyra. Elõször teljesen leblokkolok. Mégis megtette volna?! Annak a férfinek családja van!  Elkapom a csuklóját és durván hanyatt döntöm.

- Neked elment az eszed! Hazudtál! Azt mondtad, hogy nem zaklatod a kapitányt! – dühöngök visszafogottan, de õ csak szórakozottan simít az arcomra.

- Rossz az, aki rosszra gondol. Nem történt semmi. – de hát akkor a haja, a ruhája… Úgy nézek rá, mint aki szemmel ölni tudna.

- Most komolyan engem akarsz hülyének nézni?

- Olyan édes vagy, amikor ennyire félreérted a dolgokat. – kuncog gonoszkásan – A fiúkkal játszottunk egy keveset, na nem úgy, ahogy azt te rögtön gondolni szeretnéd. – tartja fel mosolyogva a kezét. – Ilyen idióta, gyerekeknek való játékokat, mert nem voltál ott, hogy zenélj nekünk. Valamelyik idióta meg leöntötte a felsõm. Azt mondta, hogy kimossa, bár, hogy mikor és hogyan az kérsdés. – filózik hajtincsét tekergetve.

- Értem. – dörmögöm. Szóval megint behúztak a csõbe, nagyszerû.

- De… - búgja és egyik lábát átvetve térdel fel az ágyra. Egyik kezem megfogja és feszes fenekére vezeti. – ha te magad szeretnél róla megbizonyosodni, hogy nem voltam a kapitányoddal… tudod mi az ára… - játszik ravasz félmosoly csábos ajkain. Egy pillanatra, mintha kiszáradna a szám, már szólásra is nyitnám, de gyorsan észhez térve elrántom a kezem.

- Egyre kevésbé állsz ellen. –susogja, míg befészkelõdik az ágyba. – Na de ma légy szíves ne ölelgess, mert fárasztó nap volt és nem vagyok szeretetszolgálat. – Jó éjt.

- Akar ölelgetni a halál. Jó éjt… - dörmögöm vissza kelletlenül.

Másnap reggel én ébredek fel elsõként. Nyújtózkodva ülök fel, de még nem akaródzik felkelni. Oldalra pillantok, Saian békésen húzza a lóbõrt, pöttöm alakja elvész a takaró alatt. Átfordul a másik oldalára, így szunnyadó arcát is láthatom. Vajon mirõl álmodhat?
Kezemet combjára teszem és végigsimítok a testén, erre kicsit mozgolódik, de nem ébred fel. Néhány tincset, ami a hajába hullott, elsimítom, hogy zavartalanul csodálhassam arcának szépségét. Ujjbegyeim ajkaira vezetem és kezdem el cirógatni õket, de nem merülhetek bele teljesen, mert egy kéz elfogja az enyémet. Saian kinyitja a szemeit, kezemre puha csókot hint.

-Jó reggelt zenészem. – néz igézõen a szemeimbe, tekintetében éberség csillog. Szóval már ébren volt… Ördög és pokol, hogy mindig egy lépéssel elõttem jár!

- Volt már jobb is. – kapom el a kezem rögtön, gyorsan felöltözöm és megyek a dolgomra. A nap hátralevõ részében kétszer annyira kerülöm Saiant, mint eddig, de a hatodik érzékem újra feléledt. Készül valamire. Hogy ezt mibõl gondolom? Csak onnét, hogy nem botlok belé egész nap, nem akar az idegeimen táncolni… a biztonság csalóka érzése, mi? Na abból aztán nem eszel.

Estefele sikeresen kikötünk egy nagyobb város partjainál és megcélozzuk a kocsmákat. Saian még mindig nem keresi a társaságom, de mindegy, most nem tud érdekelni. Jó a hangulat, jó a pia, szóval minden okunk meg van rá, hogy minél többet koccintgassunk és nevetgéljenek harsányan a többiek, míg én csöndben iszogatok.

-Te nem mulatsz? – terem mellettem az egész nap hiányolt fenomén.

- Azt teszem. – húzom le a korsó tartalmát.

- Azt látom. – odapillantok. A cinikus hangnemhez cinikus pillantás társul. –Még az öreganyám is izgalmasabb lehet nálad. – sóhajtja és kér még két kört.

- Te is nagyon mulathatsz, ha egy olyan izgalmas alakkal iszogatsz, mint én. – válaszolom enyhe éllel, de rá se hederít.

- Én tudok mulatni, te nem. Csupán ennyi a különbség. Meg is mutatom, ha gondolod.

- Figyelek. – könyökölök az asztalra. Saian felveszi azt a mosolyt, ami sosem ígér semmi jót és felpattan a székre.

- Héééóóóó! Antaros kapitány legénysége! Ongakuval fogadtam, hogy nem tud titeket lepipálni ivásban, de õ ezt egyedül meg akarja cáfolni! Ki segít be az ivó versenybe? – a fiúk felzengnek és tapsolnak. – Akkor öt perc múlva kezdünk! – bokszol a levegõbe egyet vidáman, majd felvéve eredeti arcát huppan le mellém. Idegbajt kapok, de komolyan.

- Ez most mire volt jó?

- Demonstráltam, hogy milyen jól tudok szórakozni. Most már remekül érzem magam. – virít egy hatalmas kárörvendõ mosolyt felém.

- De én semmi ilyet nem mondtam, nem fogadtam és… - folytatnám, de ujjait ajkamra teszi.

- Kedves zenészem, nem az a lényeg, hogy te mit mondtál, hanem az, hogy mit hisznek. Ha elutasítod az ivóversenyt, akkor azt fogják gondolni, hogy hazudsz és senkit sem érdekel majd az igazság. Szóval választhatsz… pár korsó sör, vagy a hírneved. – szûkülnek össze az elbûvölõ szemei. Észre se vettem, hogy ilyen közel hajolt, vagy én közeledtem? Fene se tudja már. A lényeg az, hogy igaza van.

A következõ egy órát ivással töltöm, egészen addig ameddig az asztal alatt nem szeretnék kikötni, ezért a kapitány keres nekem egy kevésbé ittas embert, hogy dülöngéljen velem vissza a hajóig, az ágyig… és útitársnak persze, hogy az én rókámat kaptam, ki mást? Hiszen õ alig ivott az éjszaka, de ez akkor, abban az állapotban még nem ütött szöget a fejembe.

-Tudtam én, hogy mozog a Föld, na de, hogy ennyire? – magyarázok Saiannak miközben támaszért rádõlök, a nálam jóval alacsonyabb kalóztársamra. – Amúgy a kalózélethez képest ez a sétahajókázás rémunalmas… néha úgy szeretnék valami izgalmat. – mondom lassan forgó nyelvvel – De te meg a vegetarianizmusod. Minek neked kecske kaja, ha róka vagy? – kérdem majd jót nevetek a saját viccemen, míg õ néha válaszolgat, miközben igyekszik, nehogy mindketten elboruljunk. Leginkább csak én, hogy õ is szórakozhasson, gondolom én.

Mikor már a hajón vagyunk, ami ugye vízen van és ez sem segíti az egyenes járást, nekidönt a falnak, míg kinyitja az ajtót. Lépek egyet bizonytalanul, majd a hajó emelkedik és süllyed én meg Saianra borulok, de nem lököm fel.

-Olyan jó az illatod… - morgom a hajába, míg nyakánál fogva átkarolom, ami kissé komikusan festhet.

- Tudom… Inkább segítenél a járásban… - szól rám, amikor elkezd húzni. Gyorsan kapcsolok és megtenném a tõlem telhetõt, mikor eltûnik elõlem, mint támasz és már rá is zuhanok az ágyra. Elbûvölve nézem, hogy a holdfény milyen szép fénybe vonta az alakját, felidézõdnek bennem az elmúlt napok és habozás nélkül nyújtom ki kezem, hogy karját elkapva rántsam be az ágyba. Egy szemvillanás alatt fölötte termek és nyakát csókolgatva, fülét harapdálva suttogok.

- Megadom, amit szeretnél, csak könyörgöm, légy az enyém… 

- Nem vagyok egy játékszer, már mondtam… Ne akarj felhúzni. A segítségnyújtásban nincs benne a szex. – teszek pontot az egésznek a végére, mielõtt még nem tudnám magam visszatartani.
- Ha annyira nem akarsz engem, akkor árulj el nekem valamit? – néz szemembe ajkait megnyalva és szabad kezével rámarkol ágaskodó férfiasságomra. Ahw… igen, ezt azért nehéz lenne tagadnom.
- Lehet, hogy tetszel nekem, ezt nem tagadom, de nem vagyok olyan mint te. Engem nem elégítenek ki az egy éjszakás kapcsolatok. – jelentem ki, mire elenged és durván eltol magától.
- Engem viszont a hosszú távú dolgok nem hoznak lázba! Ha nem akarod élvezni az életet az a te bajod és, ha nem akarsz engem kielégíteni, akkor vigyen el az ördög!! – morran rám és visszafekszik az ágyra és elkezd olvasni. Láthatóan dühös, amiért nem jött össze neki ez az egész és most már pillantásra se méltat.
Vajon miért ellenzi ennyire a hosszú kapcsolatokat. Vajon volt már valaki az életében, akihez igazán ragaszkodott? De mi van akkor, ha neki van igaza? Vajon lehet neki igaza?  Ilyen gondolatokkal sétálok az ágyhoz, mire Saian dühtõl szikrázó szemekkel felnéz rám.
- Kell az ágyad? – kérdi, de én csak leülök és nyugodtan megvárom, ameddig rám figyel.
- Mi bajod a hosszú távú kapcsolatokkal kicsi róka?
- Ne nevezz kicsi rókának… - morogja.
- Pont az a bajom vele, mint a nagy barátságokkal. Szerintem a barát csak egy olyan ellenség aki még nem árult el, de csak idõ kérdése, hogy mikor teszi meg. A bizalom egy kapcsolat alapja, de mégis, hogy legyen kapcsolatom, ha nem vagyok képes megbízni senkiben? Én a pillanatnyi vágyaimnak élek, másra nincs is szükségem és valahol igazad van, hogy te kicsit sem hasonlítasz rám. A múltban élsz és arra vársz, hogy valami csoda folytán majd visszatér és minden újra olyan lesz mint régen. Hát jól figyelj… - emeli fel mutatóujját.
- Sosem jön vissza és egy valamit megígérhetek neked… - elhallgat és ravasz, mindentudó mosolya ismét árnyékként kúszik fel arcára csillogó szemei mellé.
- Térden állva fogsz könyörögni, hogy adjam neked a testem… - ígéri ezt a hallatlanul nagy marhaságot és feláll az ágyról, hogy lefekhessek. Én? Könyörögni? Ezt vajon milyen módszerekkel szeretné elérni? Vagy ez csak egy szimpla, üres fenyegetés? Ennyire dühös lenne, amiért nem jött össze velem a kis játéka? Biztosan, hiszen többet úgy sem látom.
- Alhatsz az ágyon, de azért ne bízd el magad velem kapcsolatban és sosem könyörgök, fõleg nem szexért. – mondom, mire elkuncogja magát, bár fogalmam sincs, hogy min. Valamit forgat a fejében és ettõl egy cseppet sem lettem nyugodtabb.
- Majd meglátjuk… drága Ongaku, csak nyugtával a napot. Az ágy maradjon a tiéd, hisz amúgy is a tiéd és így is sokat segítesz. Ráadásul szükséged lesz a pihenésre, hisz vihar közeleg… - jelenti ki sejtelmesen, mire azonnal felkapom a fejem és elengedem a karját.
- Vihar?
- Igen… Csúnya nagy vihar. Te nem érzed? A tenger veszettül nyugodt és friss esõ illatát hozza a nyugati szép. Hamarosan elszabadul a pokol… Aztán vigyázz, nehogy a tenger fenekén végezd mint imádott kapitányod… - kuncog gúnyosan, de nem érdekel, egy sötét pillantással próbálom lerendezni a dolgot, de fel sem veszi.
- Ha a vihar igaz, akkor fel kell rá készülnünk… - viharzok ki a kabinból. Azonnal szólok a kapitánynak és, mintha parancsszóra tennék, megjelennek az elsõ viharfelhõk is, ahogy megállíthatatlanul sodródnak. Szinte azonnal nagy sürgés-forgás támad a fedélzeten. Mindenki megerõsíti a köteleket, ellenõrizzük a mentõcsónakokat és mindent, amit csak lehetséges. Hatalmas vihar lesz... Ha Saian nem szólt volna, akkor nem lett volna ennyi idõnk felkészülni. Pár órán belül az orkán erejû szél is megérkezik, hogy a hullámokat felkorbácsolva a fedélzetre próbáljon minket örök hullámsírba temetni. Fejünk felett sötét felhõk hömpölyögnek felettünk vizet zúdítva ránk. A hajó teljes sötétségbe borul. Csak néhány viharlámpás segít nekünk és a villámok, ahogy sejtelmes, kísérteties fénybe vonnak minket. Ég és föld egybeolvadt, már csak nehezen tudom megkülönböztetni a fentet és a lentet. Mindenhol víz… A fedélzet vizes padlóján egyensúlyozva ordibálom a parancsokat, miközben a tenger dobálja a hajót.
- Ember a vízben! Ember a vízben! – hallom a másik irányból a legénység kiáltásait és én is odarohanok, hogy valamilyen módon segíteni próbáljak társamon, de mire odaérek, addigra már késõ. Elnyelték a hullámok.
- Ki volt az? – próbálom túlordítani a szél bömbölését.
- A másodtiszt, Kelly! – kiabálja vissza a matróz. Szerencsétlen… olyan fiatal volt még…

Szerencsére több embert nem vesztünk el és a hajót is majdhogynem sértetlenül megmentettük a rakománnyal együtt. Én is megúsztam az egész éjszakát néhány zúzódással. A vihar hajnaltájban el is vonult.
Fáradtan vonszolom magam vissza a kabinomba. Ahogy belépek a falnak támaszkodva pihenek egy kicsit. Saian is odalép hozzám. Szinte teljesen megfeledkeztem róla.
- Látom kifáradtál. Rendesen tombolt odakinn az esõ. – mondja, miközben hanyatt dõlök az ágyon és bezárja az ajtót.
- A másodtiszt odaveszett… - suttogom elkínzottan, bár fogalmam sincs, hogy miért osztok meg vele ilyen teljesen felesleges információkat. Biztosan nem kavarja fel a lelki világát. Legnagyobb meglepetésemre leül mellém és kezemet megsimítva fejezi ki diplomatikus részvétét.
- Részvétem…
- Nem is ismerted és biztos, hogy kicsit sem érdekel. – jelentem ki a nyílvánvalót. Tudom, hogy ezt szokták mondani, mégis bosszant, hogy õ csinál ilyet. Saian felsóhajt és mellém dõlve kezdi cirógatni a mellkasom. Olyan jó érzés…
- Ez szó szerint így van, de te nem hagysz hidegen. Meg ne kérdezd az okát, mert úgysem tudnék válaszolni… - feleli sejtelmesen.
- Tartasz valahol kötszert? Van egy két sérülésed, amit el kellene látni.
- Nem, nem tartok semmit, és nincs szükségem ápolásra… csak pihenésre. Estére kikötünk… -  fordítok neki hátat és megpróbálok aludni, ami könnyen megy. Mintha hatalmas sziklához lennék kötözve, ami egyre jobban süllyed a mélybe engem is magával rántva… bár mintha még hallanám valahonnan távolról Saian lágy suttogását.

Mire felébredek ideiglenes kabintársam már sehol és meglepõdve tapasztalom, hogy a sérüléseim ellátta. Valamiért hiányérzetem van, most hogy nincs itt, pedig nem ismertem olyan rég. Vajon merre járhat és mi a terve? Mindegy, nem hiszem, hogy látjuk még egymást.
A kikötést követõen lerakodjuk a rakományt, miközben a kapitánnyal mesterembereket hívunk a hajó ráncbaszedéséhez és a másodtiszt kérdésén tanakodunk. Megbeszéljük, hogy holnap körbekérdezõsködünk, bár a sérüléseim miatt kicsit nehezebben tudok mozogni, ezért megegyezünk, hogy másnap én inkább a sebeimet nyalogatom. Amúgy is teljesen megbízom a kapitányban. Másnap egésznap alszom egy fogadóban, egészen addig, míg kapitányom be nem kopogtat hozzám a hírrel, hogy van egy új, Kazuya nevû másodtisztje a fedélzetnek. Tájékoztat a holnapi kifutás idejérõl is, majd magamra hagy, hogy pihenjek.

Másnap reggel kicsit körbejárom a várost, hogy kicsit nyomozzak Saian után, hátha ebbe a városba tévedt, de nem járok sok sikerrel. Nem is értem, hogy miért szeretném megtalálni, hogy miért érdekel ennyire a sorsa. Talán azért, mert búcsúztunk el. Lehet...
Majdnem lekésem a kifutást, de idõben odaérek.
Kapitányom már vár rám és azonnal felkerekedünk, hogy megkeressük a másodtisztet. Épp a hajó árbocának köteleit ellenõrzi, de mivel nekünk háttal van, ezért nem veszi észre jöttünket. Valahonnét olyan ismerõs alakja van…
Mikor a kapitány kérésére megfordul kicsit ledöbbenek, de gyorsan rendezem arcvonásaim. Saian, cseles, nagyon cseles…

- Kazuya, bemutatom neked Ongakut az elsõ tisztemet… leginkább neki tartozol majd elszámolással a munkádat illetõen. Maximálisan bízom benne… Õ legjobb emberem. – Saian mosolyogva kezet nyújt felém, amit nem túl lelkesen, de elfogadok.
- Nagyon örvendek Ongaku. Remélem elnyerem majd tetszésed…
- Abban nem kételkedem. – gondolok vissza pár nappal ezelõttre.
- Nos, akkor én rád is bíznám az idegenvezetést, addig átveszem a helyed.
- Igenis kapitány. –fogadom el a parancsot, majd teljesen közönyösen vezetem körbe Saiant a hajón. Mintha kicsit idegesítené, hogy ennyire figyelmen kívül hagyom nagyszerû tervét és nem reagálok rá idegesen vagy bárhogy máshogy. Tény és való, nehezemre esik. Leérünk a raktárba is, ahol elõször találkoztunk és itt már megered a nyelve.
- Hát ennyire nem örülsz, hogy viszont láthatsz?
 - Hát ennyire nem örülsz, hogy megszabadulhattál tõlem?- morranok fel.
- Ó ugyan már! Tudod jól, hogy szeretem a kihívásokat. –koppint egyet pajkos mosollyal az orromra. – Ugye emlékszel még az ígéretemre? Könyörögni fogsz azért, hogy a tiéd legyek. –csillannak meg újra a szemei és már elõre ideges vagyok. De nem fogom engedni, hogy felborítsa a nyugodt életem.

A nap további részét kemény munkával töltöttük és Saian egy alkalmat sem hagyott ki, amikor a helyzet megengedte, hogy törékeny, karcsú testével hozzám simuljon. Például akkor, amikor teljesen ártatlanul próbált magának utat törni köztem és egy másik ember között.
A vacsoránál mindannyian összegyûltünk és a többiek nem állták meg, hogy ne hagyják békén az újoncot.
-Kazuya! Mondd csak, félsz a kalózoktól? –néztek össze társaim vigyorogva, aminek én nem nagyon örültem. Saian tetettet félelemmel tátja el a szemeit és idéz fel olyan rémmeséket, amiknek nyílván a tanúja volt.
- Szinte rettegek tõlük! Hallottam, hogy napokig képesek kikötözni egy embert az árbochoz, hogy ott haljon szomjan, miközben elõtte van egy palack víz, vagy azt, hogy a cápáknak lelógatják az embereket, hogy azokat falatokként egyék meg. – suttogja megjátszott rémülettel, mire barátaim büszkén összenéznek.
- Aztán azt elhiszed-e, hogy vannak jó útra tévedt kalózok is?
- Nem, olyan nem létezik. A kalózok egy életre választanak hivatást. – feleli magabiztosan és észrevétlen, jelentõségteljesen pislant rám. Igen tudom. Ezt anélkül is érzem, hogy külön felhívná rá a figyelmem. Kalóz voltam és az is maradok, de a próbálkozást még senki sem tiltotta.
- Pedig igen! Nézd csak meg drága Ongakut, az elsõ tisztünk! Õ régen kalóz volt ám!
- Nem! Az nem lehet! – kapja ajkai elé szép kezeit, de szemében látom, hogy nevetését próbálja leplezni.  – Ki se nézné belõle az ember.
Máskor ezt igazán jópofának tartanám, de most valamiért bosszant. Legszívesebben leleplezném, mert még a gyomrom is tótágast áll ettõl a színjátéktól. A többiek azonban nem igazán veszik ezt észre, ezért folytatják.
-Ráadásul ha hallanád, hogy játszik a hegedûjén! Igazi maestro!
- Ne! – lepõdik meg újból. – Egy zenélõ kalóz? Igazán? Ongaku, kérem, játsszon valamit!
- Sajnálom, de nincs kedvem. – utasítom el a kérést.
- Ugyan Ongaku, ne kéresd magad. – szól bele kapitányom is és kénytelen, kelletlen muszáj felállnom és hegedûmet államhoz fogva játszanom valamit. A többiek újból tapsban törnek és én visszaülök.
- Ez csodálatos volt! Nem is hittem, hogy kalóz ember lehet ilyen tehetséges! – folytatja tovább Saian a játékot és lassan ott tartok, hogy felfedem a kilétét. Nem jó piszkálni egy alvó oroszlánt, még a végén fel talál ébredni…
- Támadt egy remek ötletem! Szeretném nektek megmutatni a hazám táncát, de ahhoz szeretném Ongaku segítségét kérni.
- Nagyszerû ötlet! – üti össze tenyerét a kapitányom és már nem tudom eldönteni, hogy most fojtsam meg Saiant vagy egyszerûen álmában dobjam be a hullámok közé és bár nem értem, hogy hogyan csinálom, egyszerûen senki sem veszi észre, hogy úgy bámulok az újoncra, mint akit fel tudnék nyársalni az árbócrúdra.
- Honnét származol? –kérdezgetik jobbról, balról.
- Egy Indiához közelesõ, nem túl ismert szigetrõl. – húzza ki magát büszkén, sunyin mosolyogva. Istenem… mennyi hazugságot kell még ma meghallgatnom?  - Nos akkor segítesz?
- Persze, hiszen úgysincs más választásom. – adom be a derekam és újból felkapom a hegedûm. – Csak ad meg a dallamot. –Saian feláll és elénekli a dallamot és én folytatom, miközben õ a többieknek magyaráz.
- Nálunk a férfiak meztelen felsõtesttel táncolnak úgy mozogva, mint a kígyók és sokszor elõfordul, hogy még énekelnek is.  – húzza le a felsõjét, hogy kecses testét közszemlére mutogassa. Próbálok nem odafigyelni. Tudom jól, hogy csak engem próbál hergelni. Ráadásul már azt sem tudom eldönteni, hogy társaim tényleg ennyire naivak és ostobák vagy csak Saian túl magabiztos elõadásmódja hitet el velük mindent.
Aztán a zeneritmusát átvéve lágyan kezd mozogni, majd csábosan, sejtelmes mosolyával és pillantásával mindenkit megigézve, többek között engem is. A végén még az is nehezen jut el a tudatomig, hogy már nem táncol, csak énekel egyenesen a szemembe nézve. Akár egy kígyóbûvölõ… Amikor abbahagyja a dalt, én meg a hegedülést, mintha a többiek is felébrednének és  egy másodpercnyi csend után tapsviharban törnek ki.
A vacsora végeztével lassan elkezdünk oszolni és amikor én is mennék már a kabinomba Saian is felpattanva követ.
-Hogy tetszett az elõadásom? –kérdi mikor a kabinom ajtaját nyitom.
- Igazán jó színész vagy. – válaszolom tömören felé fordulva.
- És a táncom? – várja a választ, de csak csendet kap, ezért õ folytatja. – Mondd csak, nem hozott lázba? Láttam ám, hogy hogy figyeltél. – simít végig mellkasomon. De mivel hangok közelednek ezért csak int és belibben a saját kabinjába, ami az enyém mellett van.
Én is elteszem magam másnapra, azonban mielõtt elaludnék végig õ jár a fejemben. De ezt az egész badarságot azzal magyarázom, hogy biztos csak azért, mert bosszant, de azt egész álló nap teszi.

Reggel mikor kimegyek a fedélzetre pont azt látom, ahogy a kapitány és Saian elgondolkodva beszélgetnek és amint meglátnak felém intenek, hogy én is menjek oda. Kíváncsian lépkedek feléjük, viszont azt a ravasz, sunyi pillantást nem bírom. Már megint készül valamire…
- Ongaku, akadt egy kis probléma. –kezd bele Antaros kapitány.
- Milyen probléma?- szakítom el tekintetem a rókáétól.
- Semmi vészes, csupán Kazuya nem tud bemenni a kabinjába és mi sem tudjuk kinyitni az ajtaját. Szóval meg kell várnunk ameddig kikötünk és lakatosokat hívunk, de addig is Kazuyának valahol kéne aludnia és arra gondoltam, hogy a te kabinodban el lehetne addig. Hiszen az õ elmondása szerint téged ismer a legjobban mindenki közül.
- Igen ez így van…- jelentem ki sötéten.
- Nagyszerû! Remélem jól meglesztek ezalatt a pár nap alatt. – mondja, majd elégedetten távozik.
- Remélem, hogy nem fogok gondot okozni. – vigyorog és szemei szinte szikráznak a boldogságtól, hogy ennyire sikerült az eddig összes kis terve.
- Mit csináltál a ajtóval?
- Az maradjon az én titkom. – kacsint rám és elmegy a dolgára.
A nap folyamán többet nem beszélünk egymással, de lépten, nyomon belém botlik. Vagy olyankor, amikor meztelen felsõtestét csillogó vízpermet díszíti, vagy amikor feltûnés nélkül hozzám simulhat vagy akkor kihívóan nyújtózkodik pihenõidõben a földön vagy egy hordó tetején.  Egyszóval valahányszor találkozunk mindig sikerül valami olyan helyzetet teremtenie, amiben legalább egy kicsit is megkívánom.

Este rosszhangulatúan térek vissza a kabinomba, de ott is õ fogad. Legszívesebben sarkon fordulnék, de megemberelem magam.
-Nagyon kényelmes az ágyad. – nyújtózkodik ismét, közszemlére téve csodás idomait, de nem nézek rá.  – Miért nem nézel rám zenészem? Csak nem tetszene túlságosan a látvány? – hallom, ahogy kuncog, de nem reagálok. Most én jövök és visszafizetem azt, amit kaptam. Semmire nem reagálok, hisz tudom jól, hogy mennyire idegesíti, ha nem veszik figyelembe. Legalábbis azt hiszem, hogy ez egy kicsit felidegesíti. Szó nélkül leoltom a lámpát és befekszek mellé elfordulva tõle.

Reggel kellemes érzés szakít ki félig álmomból. Mellkasomon simogatást érzek, mellbimbóm környékén egy nyelv játszadozik. Félálomban sóhajtok egyet, mire minden abbamarad és a következõ pillanatban lágyan ajkaimba harapnak, pont úgy, mint pár nappal ezelõtt. Most viszont tudatlanul is belemegyek a játékba. Puha, teljt ajkakat kicsit megharapdálom majd nyelvemmel táncra hívom az õ nyelvét is, amit habozás nélkül elfogad. De ekkor hirtelen mintha fejbe vágnának. A szemeim kipattannak és Saian arcával találom magam szemben. Ajkam elszakítom az övétõl, pontúgy, mintha legalábbis mérgezett lenne és fölé magasodom.

-Mi a rohadt életet mûvelsz?- kérdezem felháborodva, mire csak felveszi azt a levakarhatatlan mosolyát.
- Én csak segítek neked.
- Nem értem mirõl beszélsz.
- Nem? Pedig álmodban úgy simultál hozzám és csókoltál bele a nyakamba, hogy nem lehetett nem figyelmen kívül hagyni.
- Hazudsz.
- Mibõl gondolod? – villannak fel szemei.
- Kicsi róka, mondtam már, hogy ne játszadozz velem. – próbálom újra elvenni a kedvét az egésztõl, de szemmel láthatólag nem járok sikerrel.
- Csak nem kezdesz megtörni? – mosolyog, miközben combját férfiasságomnak nyomja.

Közel hajol hozzám, ami más esetben nagyon is tetszene, mivel kiemeli férfias vonásait, ahogy a beszûrõdõ fény megcsillan arcélén. Elképesztõ látvány egy magam fajtának. A felvillódzó tekintetrõl már nem is beszélve. Megsértettem az imént ez biztos, így vigyorogva várom reakcióját.
- Lehet, hogy te még nem hallottál róla, de ha kell, akkor hidegvérrel megnyúzlak. Nem szórakozásból foglalkozom egy ilyen kis senkiházival, mint te. – válasza eléggé sérti hatalmas önérzetem, de mint azt már megállapítottam nincs választásom és bíznom kell benne.
- Én a saját törvényeim és erkölcseim szerint élek, pont úgy, mint te. Ha azt mondom, segítek, akkor segítek, ha azt mondom, hogy hálából teszem, akkor hálából teszem, ha azt mondom, hogy én egy kétfejû birka vagyok, akkor én az is vagyok. – nocsak miket mond, ezen jót tudnék kacagni és meg is tenném, ha nem szorítaná nyakamhoz késének pengéjét. Érzem, hogy nem az élével találkozik bõröm, de ez nem változtat a tényen, hogy szorult helyzetben vagyok és kicsit sem tetszik.
– De egy dolgot jegyez meg kicsi róka… sosem hazudok és lehetséges, hogy nem vagyok ártatlan, mint egy újszülött, de bûneim a koré, amelybe születtem.
- Micsoda magasröptû gondolatok… - gúnyolódom alig hallhatóan a torkomnak feszülõ penge miatt. Egyre kényelmetlenebb és szeretnék megszabadulni tõle, szavai mégis oly hihetetlennek tûnnek, hogy képtelen vagyok szó nélkül hagyni.
- Olyan nincs, hogy valaki nem hazudik. Akkor mégis, hogyhogy nem uszítottad rám a falusiakat? – mosolyodom el egy ravasz tekintet kíséretében. Számomra ez csak süket dumának tûnik.
- Flake kapitány hajóján egy hazug szemrebbenésért halál várta az illetõt és ha az emberek nem olyanok lettek volna, amilyenek, akkor én nem itt lennék és sosem álltam volna kalóznak. A földesúr azt kérdezte, hogy ismerlek-e. Akkor még nem ismertelek, azt sem tudtam, hogy nézel ki és csak annyit tudtam, hogy hívnak. – veszem el a kést a torkától és durván talpra segítem. – Vedd fel a köpönyeged. – ez elég meggyõzõ volt, de attól még nehéz elhinnem, hogy sosem hazudott. Kijelentésére kérdõn nézek rá. Vajon mire készül?
- Itt nem maradhatsz. – vonja meg vállát.
- Mondtam már, hogy nem adom fel magam. – kapok kardomhoz felháborodva, de megfogj kardom, mire megint csak kérdõn nézek rá.
- Egy szóval sem mondtam, hogy fel kell fedned az ittléted. – komolyan beszél, ez már egyre biztosabb, mégis nehezemre esik bízni benne, hisz ha megbízom benne és mégis el akar árulni, akkor még jobban kiszolgáltatom magam és még csalódom is, mint már oly sokszor.
- Akkor mégis mire gondolsz? Az is biztos, hogy nem fogok a partig se evezni, se úszni. – próbálom kardom elõ rántani, de nagyon erõs és nem hagyja.
- Azt mondtam az elõbb, hogy segítek, nem? Öt percig próbálj meg bízni bennem. – ezt könnyebb mondani mint megtenni. Engem már nagyon sokszor árultak el és mindig olyanok, akikben megbíztam.
- De…! – próbálnám kifejteni, hogy nagyon nem vagyok kibékülve azzal amit mond, de megragad és szorosan magához ránt. Próbálok kiszabadulni, de még a szám is befogja, ráadásul amúgy sincs esélyem ellene, hisz túl erõs. Beránt az árokba és mikor megint megpróbálnék ficánkolni kinyílik az ajtó. Egy férfi jön le rajta, amitõl azonnal mozdulatlanná dermedek és ölelésébe simulok.
- Biztosan hallucináltatok! Itt nincs senki!
- Biztos? Valami beszélgetés félét hallottam…
- Ezek szerint cseng a füled! – kacag egyet a lent lévõ és elindul fölfele. Az ajtó csukódást követõen még egy darabig simulok hozzá. Erõs karja jól esõ érzéssel tölti el kiéhezett testem. Már nagyon rég nem voltam senkivel, pedig a testi kapcsolatok megszállottja vagyok és ez a hiány kezd némileg hazavágni. Kicsi megmocorgok, hogy engedjen el, de nem teszi, ami meg is lep és mikor elenged zavartan nézek rá. Még jó, hogy pont úgy vetül rám az árnyék, hogy ebbõl szinte semmi sem látszik. A hajó hirtelen meginog egy nagyobb hullámtól, és bambulásomnak köszönhetõen elveszítem egyensúlyom , aminek köszönhetõen Ongaku karjában kötök ki. Erõsen kapaszkodom ingébe.
- Mi a terved?- mellkasán támaszkodom egy kicsit és így suttogok.
- Elrejtelek. – suttogja vissza és megsimogatja fejem. Micsoda kellemes érintés, szinte teljesen beleborzongok.Felállunk és felveszem a köpenyem. A csuklyát fejemre hajtom . Így igazán titokzatos látványt nyújtok.
- Tudsz kis területen észrevétlenül mozogni? – ez egy igen mulatságos kérdés, amire nem is tudok mást csak elmosolyodni.
- Ki más, ha én nem? – felelem, nagy önbizalommal.
- Ezt igennek veszem. – válaszolja és megfordulva kinéz, hogy mi a helyzet odakinn. Még mindig bizalmatlan vagyok a tervével kapcsolatban, de az is lehet, hogy a segítõkészsége az ami megkavar.
- Most kezdõdik a vacsora. Én elvonom a társaság figyelmét, amíg te elosonsz az árnyékban. Lehetõleg úgy, hogy se a kormányos, se a többiek ne vegyenek észre. – fejti ki tervét részleteiben, bár ez kicsit zavaros még nekem.
- És mégis hova menjek? – kérdezek rá konkrétan zavaromra.
- A hajó másik végébe. – a nyakából elõhalász egy kulcsot miközben tovább magyaráz.
- Ott lesz egy lépcsõlejáró. Én vagyok a kapitány jobb keze, ezért nekem is van külön kabinom, bár jobb szeretek a többiekkel aludni függõágyakban. A második ajtó. Zárd be és várj meg.  – szóval a kabinjában akar elrejteni? Nm rossz ötlet, de annyira nem is tetszik, csak agyalgatok, hogy mitévõ legyek. A part már jó messze lehet oda semmi kép nem mehetek vissza, ha mégis le akar buktatni. Nem tehetek róla, még mindig csak ez jár a fejemben, túl sokszor árultak már el.
- És mégis honnét fogom tudni, hogy te vagy az és nem küldtél rám fegyvereseket? – teszem fel kérdésem kis gondolkodás után.
- Onnét, hogy szerintem remek hallókád van és a fegyverek csörgését azonnal kiszúrnád és, hogy háromszor fogok kettõt kopogni egymás után. – a rám aggatott csuklya teljes takarást ad, így nem láthatja mennyire agyalok, miközben a kulcsot figyelem.
- Rendben. – veszem el a kulcsot kezébõl.
- Van még kérdés?- nyújtózkodik egy nagyot, kellemes ásítás kíséretében, amit meg is mosolygok. Persze ezt sem láthatja igazán.
- Igen. Honnét fogom tudni, hogy mikor indulhatok? – teszem zsebre a kulcsot.
- Nyugodj meg, tudni fogod. – jelenik meg halovány mosoly az arcán és vállon veregetve fordul a kijárat felé.
- Aztán olyan legyél, mint az árnyék. – int és kisétál a raktérbõl. Mint az árnyék, ez nem lesz nehéz, hisz a parton sem tûntem föl, még neki sem, pedig közvetlenül mellette sétáltam el. Visszahúzódom az árnyékbe, de már közvetlenül az ajtó mellett, hogy a jelre azonnal reagáljak és indulhassak.
- Hé! Lusta bagázs! Ki akar egy kis muzsikát a vacsorájához? – hallom meg hangját é a matrózok hangos nevetését. Igazi bohóc az ürge ki sem nézném belõle, da tovább hallgatom mire készül.
- Miiii!!! –kiáltják föl egyszerre, mire Ongaku játszani kezd. Még mindig nem látom õket, de hallom, hogy hegedûn cincog és kifejezetten jól csinálja. Hirtelen eszembe jut, honnan volt õ olyan ismerõs. Ongaku a zenész, ez igazán találó név és legalább már nem a sötétben tapogatózom vele kapcsolatban. Elmosolyodom és mivel a matrózok már igencsak belemelegednek a muzsikába, megkockáztatom és kilépek a fedélzetre. Egy pillanatra meg is állok és így figyelem õket az árnyékok oltalmában. Persze nem idõzöm sokat és tovább osonva megyek le a kabinokhoz, pont arra amerre mondta. Gyorsan haladok észrevétlenül akár egy macska, faltól falig. Szerencsémre mindenki a fedélzeten tartózkodik a zenét hallgatva. Az ajtóhoz érve még egyszer körülnézek és kinyitva az ajtót besurranok rajta. Miután bezárom jó alaposan megvizsgálom a helyet, hátha el kell rejtõznöm. Ez nálam alap ha valahová bemegyek. Terepszemle után ledõlök az ágyra, ami nagyon kényelmes és még innen is lehet hallani, mikor Ongaku befejezi a muzsikát. Kár, még hallgattam volna egy darabig és ha jó kedvemben talál, talán még énekelnék is egyet, csak a tökéletes hangulat kedvéért. Kicsit lehunyom szemem és pihengetve várom, hogy Ongaku is megérkezzen. Kicsit be is bóbiskolok, mivel kopogásra kapom fel a fejem. Kipattanok a kényelmes ágyból és azonnal a fegyveremhez nyúlok, hogy kihúzva az ajtóhoz settenkedve, óvatosan kinyissam. Mikor meglátom Ongakut elrakom a kardom, de látom rajta, hogy kicsit bosszantja amiért még mindig nem bízom benne. Ezt el kell néznie nekem, mivel én senkiben sem bízom, csak és kizárólag saját magamban.
 - Igazán nagyszerû egy bohóc vagy. – jegyzem meg, ahogy a hegedûjére nézek. Viharvert és ütött kopott, de ez csak a külsõ látszat, mivel hangjából jól kivehetõ, hogy nagy becsben van tartva. Sajnos a gúny sem marad ki hangomból, de valójában ez is amolyan védekezés részemrõl, hogy megközelíthetetlen vagyok és még a muzsika sem hat rám. Pedig aki igazán ismer az tudja a zene nagyon is fontos számomra. Az ágyhoz sétálok és ismét elterülök rajta. 
- Köszönöm a bókot. Igazán megtisztelsz.  – válaszolja, amibõl azt veszem ki, hogy nem könnyû felbosszantani, vagy megsérteni.
- A zenész... nem hittem volna, hogy valaha is találkozom veled. – suttogom huncut mosollyal az arcomon.
 - Micsoda egy mészárossal mulatnak ezek a matrózok. Ha tudnák! – kuncogok magamban, mivel a híre õt is megelõzi, így amik terjengnek róla az én köreimben kicsit sem azt mondatják amiket õ ad elõ magáról. 
- Nem értem mire gondolsz. Nekem sosem volt hírem a tengeren. – micsoda önkontrol és fapofa, ez nevetésre késztet. Talán tényleg nem tud a hírérõl és emiatt vérszemet kapok egy kis vérszívásra.  
- Nem-e? Ugyan már! Hol voltál az elmúlt években?  - kérdezem szemtelem tekintetemmel.
- Elnézést a naprakészségem miatt, de épp azon vagyok, hogy nyugodt életet szerezzek magamnak. – nyugodt élet? Igen nekem is ez lenne a vágyam, csakhogy egy kalóz mindig kalóz marad, még akkor is, ha új életet kezdve próbálja ledobálni a múlt sötét árnyait. Talán pont ekkor kezd el leginkább veszett hírünk keringeni, de nem hiszem, hogy ezzel õ nincs tisztában.
- Igazán nem tudod, hogy milyen híreket terjesztenek rólad? Velem együtt legenda vagy! – nézek rá sejtelmesen és felülök, hogy alaposan meg tudjam nézni arckifejezését. Közben akár egy cica mozgatom fejem.
- Nem. De nem is érdekel. – kapom válaszát.
- Nem tudja és nem is érdekli, hát ez jó! –kapok a fejemhez és elterülök az ágyon, miközben nyújtózkodom akár egy cica. Észlelem, hogy alaposan végig mér. Tetszem neki, ez nyilvánvaló és mosolyogva figyelem, ahogy észbe kapva megrázza fejét, hogy visszatérjen a valós világba. Vajon mire gondolhat ilyenkor?
- Elmesélnéd, hogy mit regélnek? – kérdezi amolyan elterelésképpen.
- Ha már egyszer ilyen szépen kéred. – válaszolom és lassan feltápászkodom az ágyról, ülõ pozícióba. Huncut tekintettel méregetem és közben egész máshol kalandoznak gondolataim. Szeretek játszani az emberek érzelmével és zavara jobban tetszik mint bármi ezen a világon. Nagyon jóképû férfi, vonzza tekintetem és csábítja érzékeim.
- Azt mesélik, hogy A zenész Flake kapitány titkos embere volt. Olyan volt, mint egy titkos ügynök. Oldalakat tudott megjegyezni és több órás párbeszédeket tudott szó szerint felidézni. Észrevétlenül csatlakozott a társasághoz, folyt bele a beszélgetésbe és szedett ki információkat a célpontokból. Ami a legabszurdabb a mesében az az, hogy mindezt úgy csinálta, hogy csak igazat mondott, mert mindig úgy forgatta a szavakat, hogy neki jó legyen. Sokan köszönhették a halálukat neki. De mindemellett azt is regélik, hogy nyílt harcban is jól megállta a helyét. A leglíraibb az egész köréd épült legendában az, hogy állítólag minden csata elõtt a hegedûdön játszottál valami hátborzongató muzsikát és amikor Flake kapitány meghalt és a hajója elsüllyedt, te végig játszottál, állítólag egy rekviemet a süllyedõ hajó fedélzetén, egészen addig, amíg el nem nyeltek a hullámok. A kalózok világában te akkor és ott meghaltál... – suttogom sejtelmesen, mint a nagy mesemondók, csillogó szemekkel és közben végig figyelem minden rezdülését. Történetemen elmosolyodik, de látom rajta, hogy nem tetszik neki, hogy halottnak hiszik.
- Nem minden igaz. Sosem mondtam fel több órás párbeszédeket. –ezt mondjuk sejtettem.
- És a többi? – érdeklõdöm komótosan.
- Az stimmel. – rendezi össze ábrázatát és ismét komor tekintettel figyeli, ahogy felállok és közel  megyek hozzá. A kabin elég szûkös, így közvetlenül elõtte állapodom meg és kezemmel játszadozni kezdek mellkasán. Akarom ezt a komor srácot, de magam sem értem mi fog meg benne ennyire. Talán a vonzó külsõ, de az ois lehet, hogy ennek semmi köze semmihez.
- Ongaku, Ongaku... – suttogom édesen és sokat sejtetõen.
 - Sosem vágytál vissza a végtelen tengerekre és óceánokra? – kérdezem, mivel úgy érzem ez a mostani állapot nem elégíti õt ki, talán az élet hiányzik igazán tekintetébõl, de valamiért felhúzom ezzel a kérdésemmel és megragadja csuklóm. Értetlenül nézek rá, ahogy a kabin falának présel és rideg tekintettel néz végig rajtam. Érdeklõdve figyelem, hogy most mi lehet a problémája. Tetszem neki ez lerí róla, mégis elutasító a közeledésemmel szemben.
- Kicsi róka... ha valakivel ravaszkodni akarsz rossz embert választottál. Nem megyek bele a kis játékodba. – elmosolyodom kijelentésén, és ravasz tekintetem ismét megmutatkozik. Ezek szerint nem szereti, ha játszanak vele, pedig a játék igazán jó móka, már amit én játéknak nevezek. Kezdem megérteni mi az ami megfog benne és meg akarom értetni azzal a kemény kobakjával, hogy az életet bizony élni kell, az apró örömökben pedig meglátni a szépséget. Ezt úgy tûnik valahol nagyon elveszítette. Kihúzom kezem szorításából és egyik tincsével kezdek játszani.
- Ongaku, kicsit félre ismersz engem, de sebaj. Mibõl gondolod, hogy játszadozom veled? Az életedet úgy tûnik elvették tõled és már nem is vagy képes élvezni, pedig hidd el, minden egyes pillanatát élvezned kell, különben csak a halált várod… Miért tagadod meg magadtól a boldogság leg apróbb megnyilvánulását is? Talán ennyire szeretted kapitányod? Sajnálod, hogy nem tartottál vele a halálba? – kérdéseimtõl egyre idegesebbé válik. Nem hiszem, hogy sokan képesek õt kihozni a sodrából, de én talán érzékeny pontjára tapintok, vagy egész egyszerûen felkavarom benne rég elveszettnek hitt érzéseit. Remélem ez utóbbi, mert nem szeretném azt látni, hogy a halálvágy elhatalmasodik benne.
- Ne vesézgess engem megértetted? – morran rám erõteljesen és ismét elüti kezem, de persze ez engem nem rémít meg.
- Fáj az igazság? Hiányzik a régi életed, mikor az ismeretlenbe hajózva új kalandokat élhettél át, csakhogy a drága kapitányod már a múlté és te magad is csak egy múzeumi darab lettél, akit mostani társai, kinevetnek és nem értenek meg.  Ongaku én megértelek téged, hisz ugyan ez a vágy hajt engem is, leszámítva, hogy én nem adom fel… én küzdök . – közel hajolok ajkaihoz és szinte belesuttogom, lágy dallamos hangomon.
- Gyerünk zenész… Mutasd meg nekem milyen a valódi Ongaku, akirõl mesélnek… Vagy húzd fel magad az elsõ árbocra, hogy véget érjen nyomorult vergõdésed… - hangom olyan érzéki, ha nem ezeket a szavakat ejteném ki rajta, biztosra venné bárki, hogy sexre csábítok. Mondjuk ez nagyjából így is van. Fel akarom szítani a tüzet Ongaku szívében, ami most valljuk be, mindössze pislákol.
- Mi a francot akarsz ezzel elérni?? – suttog vissza, de hangjából érzem nem csak méreg halmozódik benne, hanem vágy is. Jelenleg én vagy az ismeretlen számára, amire már annyira vágyik és csak egy karnyújtásnyira vagyok tõle. Vajon elveszi? Ez a játék amit most indítok csak róla fog szólni és tetszik neki vagy sem, már abban a pillanatban bee került, mikor azt mondta elbujtat. Ez pedig egy nagyon fontos és felettébb szórakoztató játék az élet játéka.
- Ugyan mégis mit akarhatnék elérni? – harapok lágyan alsó ajkára és kezem lassan ismét mellkasára siklatom, hogy ingétõl megszabadítsam adoniszi testét. Érzem õ is vágyik rám, de valamiért mégis megpróbál ellen állni és megfogva kezem ismét a falnak nyom, amire halkan fenyikkanok.
- Nem vagyok egy játékszer, már mondtam… Ne akarj felhúzni. A segítségnyújtásban nincs benne a szex. – jelenti ki határozottan, de tekintete egészen mást sugall. Nehéz dió az biztos, viszont én fel akarom törni és nem tud benne megakadályozni ezzel a lagymatag ellenállással.
- Ha annyira nem akarsz engem, akkor árulj el nekem valamit? – nézek tekintetébe, és megnyalom ajkaim, majd szabad kezemmel férfiasságára fogok, ami mereven ágaskodik felém. Ez egyértelmû tény, még csak nem is tagadhatja.
- Lehet, hogy tetszel nekem, ezt nem tagadom, de nem vagyok olyan mint te. Engem nem elégítenek ki az egy éjszakás kapcsolatok. – ez egy igen határozott visszautasításnak érzem, már a részemrõl, mivel én bizony, nem tervezem senkivel hosszú távra, ezért elengedem és eltolom magamtól nem túl finoman.
- Engem viszont a hosszú távú dolgok nem hoznak lázba! Ha nem akarod élvezni az életet az a te bajod és, ha nem akarsz engem kielégíteni,. akkor vigyen el az ördög!! – morranok rá és elsétálok mellette, nagyon dühös vagyok és visszafekszem az ágyra, hogy elõvéve egy könyvet olvasásba fojtsam idegbajom. Még, hogy az egy éjszakások õt nem elégítik ki? Duzzogok magamban és rá sem nézek Ongakura, de egyet érzek . Engem figyel és valamin agyal, csakhogy én most túlságosan ideges vagyok, hogy ezzel foglalkozzam. Nem szoktak visszautasítani, de nem is ez bosszant a legjobban, hanem az a veszett makacsság amivel olyan korlátokat állít fel maga köré, amit én se felfogni, sem megérteni nem tudok. Számomra ragaszkodni valakihez maga az öngyilkosság és az életem az egyetlen amit mindig fontosnak tartottam. Végül odasétál hozzám és megáll az ágy elõtt.  Felnézek rá igen mérgesen.
- Kell z ágyad? – kérdezem, mivel nem nagyon tudom elképzelni, hogy az iménti után lenne, bármi mondanivalója számomra. Leül mellém ezért lerakom a könyvet és érdeklõdve nézek rá. Ismét nagyon nyugodtnak mutatja magát, amitõl kezdek a falra mászni. Jómagam tele vagyok élettel és olyan tûz ég bennem, amit senki és semmi sem olthat ki, ez látszik és kicsit sem szoktam titkolni. Imádott kapitányát annak idején pont ez fogta meg bennem.
- Mi bajod a hosszú távú kapcsolatokkal kicsi róka? – érdeklõdik, mire felhúzom szemöldököm.
- Ne nevezz kicsi rókának… - morranok fel.
- Pont az a bajom vele, mint a nagy barátságokkal. Szerintem a barát csak egy olyan ellenség aki még nem árult el, de csak idõ kérdése, hogy mikor teszi meg. A bizalom egy kapcsolat alapja, de mégis, hogy legyen kapcsolatom, ha nem vagyok képes megbízni senkiben? Én a pillanatnyi vágyaimnak élek, másra nincs is szükségem és valahol igazad van, hogy te kicsit sem hasonlítasz rám. A múltban élsz és arra vársz, hogy valami csoda folytán majd visszatér és minden újra olyan lesz mint régen. Hát jól figyelj… - emelem föl mutatóujjam.
- Sosem jön vissza és egy valamit megígérhetek neked… - kicsit elhallgatok és elmosolyodom, huncut és ismételten sokat sejtetõ mosoly ez, mintha pontosan tudnám, mit fog reagálni szavaimra, pedig ez nem így van. Mindössze a saját képességeimmel vagyok tisztában és eddig minden ellenállást megtörtem.
- Térden állva fogsz könyörögni, hogy adjam neked a testem…  - felállok, hogy átadjam a fekvõhelyet. Látom rajta, hogy nagyon agyal valamin. Megfogja karom és visszahúz.
- Alhatsz az ágyon, de azért ne bízd el magad velem kapcsolatban és sosem könyörgök, fõleg nem szexért. – feleli komoly ábrázattal amint elkuncogom magam. Nagyon magabiztos, ezen a téren is, csakhogy a magabiztossága mögött egy magányos ember lakozik, akár csak én bennem és elõbb utóbb rá fog jönni, hogy az ölelés az egyetlen ezen a mocskos világon, amiért érdemes élni és én ki fogom várni azt a pillanatot. Addig pedig had éhezzen.
- Majd meglátjuk… drága Ongaku, csak nyugtával a napot. Az ágy maradjon a tiéd, hisz amúgy is a tiéd és így is sokat segítesz. Ráadásul szükséged lesz a pihenésre, hisz vihar közeleg… - jelentem ki sejtelmesen.
- Vihar? – kapja föl tekintetét és elengedi karom.
- Igen… Csúnya nagy vihar. Te nem érzed? A tenger veszettül nyugodt és friss esõ illatát hozza a nyugati szép. Hamarosan elszabadul a pokol… Aztán vigyázz, nehogy a tenger fenekén végezd mint imádott kapitányod… - kuncogom gúnyosan. Na igen néha kimondottan gonosz tudok lenni,. fõleg ha nem kapom meg amit akarok. Amolyan gyermeteg duzzogás ez, talán ezért nem is veszi fel most magára, csak egy csúnya nézéssel intézi el. Mintha meghatna vele. Nem félek tõle, lehet bármilyen a híre én a mának élek és sokkal nagyobb veszély leselkedik rám odakinn, mint az õ természete. Az a megszállott kalóz vadász azóta is a nyomomban van, az ördög tudja mitõl ilyen megszállott.
- Ha a vihar igaz, akkor fel kell rá készülnünk… - pattan föl és viharzik ki a kabinból én pedig nézek utána egy darabig, majd visszafekszem az ágyba. Mégis csak az enyém lesz ma éjszakára, hisz a vihar ezer százalék. Ehhez nagyon jó érzékem van. Odakinn pillanatok alatt nagy sürgölõdés támad, kiabálás, ahogy a horizonton megjelennek az elsõ baljós villámok. A vihar még messze van, de egy biztos. Pokoli erõvel fogja súlytani a hajót és legénységét.  Alig egy órán belül a szél már hatalmas erõvel tombol és veszettül dobálja a hajót. A legénység hangját, csak hébe- hóba lehet hallani a vihar zaján keresztül, így persze én sem pihenek, csak próbálok megmaradni nagyjából egy helyben és nem összetörni magam. Remélem hamarosan elvonul ez a vihar, mert a végén kidobom a vacsorám. Hajnal felé enyhül az idõ és a legénység tagjai megnyugodhatnak, hogy épségben megúszták, kisebb nagyobb károkkal. Ekkor tér vissza kabinjába Ongaku is, hulla fáradtan, vizesen zúzódásoktól tarkítva. Odasétálok hozzá, ahogy a falnak támaszkodva igyekszik kifújni magát.
- Látom kifáradtál. Rendesen tombolt odakinn az esõ. – bezárom az ajtót és ahogy eldõl az ágyon csak a plafont bámulja.
- A másodtiszt odaveszett… - suttogja kissé megviselten. Ez persze engem nem kavar meg, hisz nem ismertem az illetõt. Felé fordulok és visszasétálva leülök mellé, megsimogatom, karját.
- Részvétem… - felelem együtt értõen, de látszik, hogy ez csak amolyan formalitás részemrõl. Nem vagyok álszent és megjátszani sem szoktam magam, de ezt szokták mondani, így én sem teszek másként. Valahol sajnálom a történteket, de csak Ongaku miatt, mivel õt ez nagyon megviseli és nem is titkolja.
- Nem is ismerted és biztos, hogy kicsit sem érdekel. – vágja hozzám az igazságot. Felsóhajtok és mellé dõlve cirógatni kezdem mellkasát, csak amolyan nyugtatás képen.
- Ez szó szerint így van, de te nem hagysz hidegen. Meg ne kérdezd az okát, mert úgysem tudnék válaszolni… - fejtem ki kicsit sejtelmesen és elmosolyodva felülök.
- Tartasz valahol kötszert? Van egy két sérülésed, amit el kellene látni.
- Nem nem tartok semmit, és nincs szükségem ápolásra… csak pihenésre. Estére kikötünk… - fordít nekem hátat és lehunyja szemeit. Eközben egy gondolat igencsak szöget üt fejembe, mégpedig, hogy ha a másodtiszt meghalt, akkor bizony szükségük van egy új tisztre a hajón és mivel nem tettem le tervemrõl, miszerint könyörgésre bírom a marcona zenészt, már készülõdik is a remekbe szabott terv édes pici buksimban.
- Szép álmokat Ongaku… - suttogom és mikor elalszik összekészítem cuccaim. Álmában ellátom sérüléseit, mivel nálam akad némi gyógynövény, elfertõzõdésre és hasonló sérülések kezelésérem, majd még mielõtt felébredne én eltûnök a kabinból és még a hajó kikötése elõtt lépek meg a hajó fedélzetérõl. Nem áll szándékomban búcsúzkodni, vagy hálálkodni a segítségéért így ahogy beléptem életébe úgy lépek ki belõle. Amúgy is szeretem a hatásos belépõket és a végén még megkérdezni, hogy ezek után mi a tervem? A partra érve elvegyülök a tömegben, ami számomra nem okoz gondot és megkezdem tervem kivitelezését. A helyi kocsmába veszem az utam és közben alaposan szemügyre veszem a környéket. Nyugodt és barátságos hely, csupa mosolygó emberekkel, amilyenekkel ritkán találkozni manapság. A hely vezetõje minden bizonnyal törõdik a városka jólétével és a kikötõ sokszínûsége azt is elárulja, hogy nagykereskedelem zajlik ezen a környéken. Ez mind kapóra jön nekem, mivel így könnyen állíthatom, hogy az egyik hajóval érkeztem messzi vidékrõl. Újonnan szerzett kardom persze túlságosan is feltûnõ lenne, így alaposan bebugyolálva teszem hátamra, hogy véletlen se keltsen feltûnést. Homlokomon lévõ jelet pedig egy kendõvel teszem láthatatlanná ami meglehetõsen jól áll nekem. A helyi kocsmában elég nagy a forgalom, így szépen beolvadok a környezetbe és beszélgetésbe elegyedem a helyiekkel. Mindenfélérõl beszélek velük, míg végül elhintem, hogy másodtisztként dolgoztam egy hajon, de sajnos a kapitány nem bírt kifizetni, így odébb álltam és éppen munkát keresek. Végül estére szobát veszek ki és másnap kezdek mindent elölrõl, hogy minél hamarabb egy bizonyos személy fülébe jusson, aki épp a minap veszítette el odaadó másodtisztjét. Persze felmerül bennem, hogy mivel Ongaku a legjobb embere a kapitány magával fogja hozni az új tiszt kiválasztására, de azért bízom benne, hogy sérülései miatt most inkább kimarad ebbõl a procedúrából, hisz hová lenne akkor a meglepetés. Másnapra meg is érkezik a várva várt kapitány és azonnal hozzám jön. Gyorsan terjed a pletyka egy ilyen városkában. Leül velem szembe én pedig érdeklõdve nézek rá, mintha fogalmam sem lenne mit akarhat tõlem.
- Úgy hallom másodtiszt vagy… és éppen egy hajót keresel. – tekintetébe nézek és elmosolyodom.
- Az attól függ. Ingyen nem szeretek dolgozni és az elõzõ kapitányommal megjártam a hadak útját. – fejtem ki határozottan.
- Nos a fizetség nálam sosem marad el, errõl biztosítalak, de vajon alkalmas vagy a hajómra? – érdeklõdik.
- Próbáljon ki és meglátja… Dicsérhetném magam, de nem szeretném, hisz fölösleges lenne. Inkább a tettek embere vagyok, de egyet bizton állíthatok. Még sosem volt rám panasz. – iszom meg italom és közel hajolok hozzá.
- Mikor fut ki a hajó ismét?
- Holnap hajnalban… Ne késs és majd meglátjuk meg állod e a helyed a legénységemben. A hajó neve Admirális az 5-ös dokkban áll, jelenleg a vihar kárait javítják, de még ma elkészül…
- Értem… Akkor holnap ott leszek. A nevem Kazuya – adok meg egy állnevet, mire kezet nyújt és elmosolyodik.
- Az enyém Antaros kapitány… - feláll és ezzel el is megy a dolgára. Felmegyek a szobámba és összeszedem cuccaim, majd kis pihenést követõen még este lemegyek kicsit kikapcsolódni, hátha akad egy formás férfi test aki fölmelegíti az ágyam, de sajnos úgy tûnik magasra tettem a mércét és Ongaku lett az etalon. Ez kicsit fel uis bosszant, mivel nem szeretem, ha valakiért ennyire epekedem, ez gyengévé tesz. Legalábbis az én meglátásom szerint. Így egyedül térek nyugovóra és másnap hajnalban , fizetés után távozom a kikötõbe. A nap még éppen csak pirkad, mire a hajóhoz érek és a helyi árusok elkezdik kipakolni portékáikat. Leülök a dokknál és várom, hogy a kapitány megérkezzen. Természetesen õ érkezik elõször és szépen sorban mindenki más, de Ongaku sehol. Kezdek kicsit bepánikolni, hogy hol lehet, remélem nem fogja kihagyni ezt az utat. Azért nem voltak olyan komoly sérülései. Közben a kapitány bemutat a legénységnek, akik bár szomorúak az elõzõ tiszt halála miatt, de mégis barátságosan fogadnak. Azonnal bele is lendülök a teendõkbe miután a kabinomban lepakolok. Éppen a hajó árbocának köteleit ellenõrzöm, mikor meghallok egy ismerõs hangot a hátam mögül. Nem fordulok meg, csak mikor a kapitány megkér rá, így azonnal Ongakuval találom szemben magam.
- Kazuya, bemutatom neked Ongakut az elsõ tisztemet… leginkább neki tartozol majd elszámolással a munkádat illetõen. Maximálisan bízom benne… Õ legjobb emberem. – elmosolyodom és kezet nyújtok neki. Kicsit meg van döbbenve, de ezt szerencsére csak én veszem észre, mivel azonnal rendezi arcvonásait.
- Nagyon örvendek Ongaku. Remélem elnyerem majd tetszésed…

Hetek óta hánykolódom a tengeren, egy nyavalyás raktérben, ahol, pár patkány társaságán kívül senki sincs. A legénység hanyag, beleértve a kapitányt is, hisz mindig a fejétõl bûzlik a hal, de nekem épp kapóra jön, mivel így észrevétlen tudok maradni, pedig lassan a szagom is elárulhatná, hogy a hajón tartózkodom. Egy sziget közelében haladunk el, és kapva-kapok az alkalmon, hogy végre megszabaduljak tõlük.  Kiosonok a fedélzetre, és a vízbe ugrom, egy elegáns fejessel, majd a part irányába kezdek tempózni. A part messzebb van, mint ahogy látszik, de elég jó úszó vagyok, és nem szeretnék vízbe fulladni, ezért kitartok, és hol háton, hol mellúszásban pihentetem izmaim, de még így is kimerítõ az út, és mire partot érek, mozdulni sem bírok. Kiterülök a parton és a homokban pihengetve nézem az eget, és már a következõ lépésemen agyalok. Sajnos az anyagi javaimból, m,ára szinte teljesen kifogytam, így arra a döntésre jutok, hogy alakit sürgõsen ki kell rabolnom, a lehetõ legkisebb kockázattal, persze ez nem egyszerû, hisz a jellel a homlokomon, elég feltûnõ vagyok.  Alig két óra heverészés után, az élet kezd visszatérni végtagjaimba, és bár remegve, de lassan feltápászkodom. Ahogy kiegyenesedem pocakom megmordul, amitõl igen érdekes arcot vágok.

- Fene, napok óta nem ettem, ha mást nem egy kis kaját vennem kell, vagy lopnom… - jegyzem meg magamnak, miközben pocakomra simítok. Ezután szütyõm ellenõrzöm, de sajna, pár ezüst talléron kívül már nem maradt más benne. Mindegy, most ebbõl kell gazdálkodnom, amíg nem töltöm fel készleteim, hisz minden faluban akad, legalább egy gazdag család, akitõl érdemes elvenni néhány holmit. Megmozgatom végtagjaim, és elindulok, az egyik irányba, amerre feltételezem, hogy életet is találok. Közben csuklyám is fölteszem, hogy nagyjából észrevétlen maradjak. A baktatás talán még rosszabb, mit az úszás, mivel az erdõs területen, elég nehéz mozogni.  Pár óra séta után, el is érem az elsõ lakott területet, és végigsétálva a falu fõterén felmérem a terepet. Lassan és feltûnés mentesen mozgok, nem kell a feltûnés. Egy pékárus standhoz lépek, csupa illatos finomságokkal, van megtöltve, egy darabig szemlélem õket, majd egy cipóra esik a választásom, erre még van pénzem. Fizetés után tovább sétálok, és nem tudom nem észrevenni, hogy ez a falu mennyire nyomorog, ez nagyon nem tetszik nekem, talán mégsem akad itt ellopható, akkor viszont megint éheznem kell egy darabig.  Épp beleharapnék a cipóba, mikor meglátok, két kolduló gyereket. Szörnyû látványt nyújtanak, csont és bõr mind a kettõ. Gyomrom azonnal összeszûkül, és már nem is érzem magam olyan éhesnek. Odasétálok hozzájuk, és lenyújtva a cipót, állok meg elõttük. A két ártatlanság, kikerekedett szemmel néznek föl rám, de látni semmit sem láthatnak belõlem, csak ajkaim.

- Bácsi? – suttogja a kisebb.

- Vegyétek el… és ezt is… - halászom elõ, arany medálom zsebembõl. Ez az utolsó emlékem, régi kapitányomtól, de nekik nagyobb szükségük van rá, mint nekem, ráadásul, az emlékek pont azok amiktõl igyekszem megszabadulni.

- Adjátok oda anyátoknak, õ tudni fogja mit tegyen vele… - teszem még hozzá, majd ahogy elveszik, én azon nyomban el is lépek, mintha ott sem lettem volna. Már rég jártam ennyire szegény faluban, de ahogy tovább sétálok, meglátok egy idõsebb párt, két fiúval, és némi kísérettel sétálgatni. Ruháik elárulják, hogy mennyire jómódúak.

- Nocsak, úgy tûnik, nem mindenki nyomorog… - suttogom magam elé, és az árnyékba visszahúzódva figyelem õket. Dölyfösen járnak az emberek közt, szinte a hányinger kerülget tõlük. A házukig osonok utánuk, észrevétlenül, és egyre jobban érzem, hogy õk tökéletes alanyok lesznek, tervemhez, ráadásul a falusiaknak is csurran cseppen majd némi segítség, hisz úgyis, csak annyit tartok meg, amit el is bírok. A nap hátralevõ részében egy fa ágán pihengetek, és erõt gyûjtök az estéhez. Nem is kell több, a sötétség a legnagyobb segítségem, elrejt, és homályba vonja, amúgy elég feltûnõ külsõm.  A házba bejutni, könnyebb, mint gondoltam, bár valószínûleg, õk terrorizálják a falusiakat, így senkinek sem jutna eszébe behatolni ide. Találok, jópár kedvemre való holmit, aranyat, és ezüstöt, de ami igazán felkelti az érdeklõdésem, egy csodaszép kard. Imádom a kardokat, noha nem vagyok a legjobb kardforgató, a szép fegyverek mégis vonzanak, ráadásul ez van a legkiemeltebb helyen, így bizonyára fájó pontjuk lenne, ha magamévá tenném. Ezekkel a mélyenszántó gondolatokkal, és egy ravasz, gúnyos vigyorral a képemen emelem el, a csodaszép pengét, takarójával együtt. Dolgom végeztével, már indulok is tovább, mikor a falnál, egy õrbe botlom. Némi hadakozás után, csuklyám leesik így elég nagy valószínûséggel meglátja arcom, de legalábbis, néhány részletem biztos. Végül , sikerül meglépnem, és biztos helyre húzódnom, a ház õrei elõl, de csak egy hajszálon múlik, hogy ne végezzem újra a bitófa kísérteties árnyékában, még egyszer nem valószínû, hogy meg tudnék lépni, így arra a következtetésre jutok, hogy óvatosabban kell mozognom.  Egy közeli barlangban húzódom meg, az éjszaka, és csak másnap jövök elõ, hisz akad még némi dolgom, és gyorsan keresnem kell egy hajót, amivel megléphetek errõl a nyomorult szigetrõl. Kicsit nehéz szívvel gondolok, erre, hisz ez megint azt jelzi, hogy egy bûzös raktárban kell meglapulnom, kitudja meddig. Másnap a mozgás, még nehézkesebb a faluban, mivel minden õr engem keres, és ahogy elnézem a plakátokat, némi leírást is sikerült összehozniuk rólam. Remek, még szerencse, hogy csak a tetoválásomról, amit úgysem mutogatok, és mivel szó szerint árnyéktól árnyékig haladok, még engem sem vesznek észre. A kis koldusokat keresem, de csak az egyiket találom meg, akit felnyalábolva viszek egy sikátorba, persze alaposan befogva száját, hogy ne sikongasson. Egy kisebb szemétkupac mögé térdelek le hozzá.

- Ne kiabálj… Hol van a tesód? – kérdezem, de a csuklya még mindig marad, talán pont ezért ismer föl.

- A bácsi tegnapról… - rikkantja el magát, mire ismét befogom kicsi száját.

- Csönd! – suttogom. – Hol van a tesód? – A kicsi elszomorodik.

- Beteg lett… - suttogja. Ez mondjuk nem meglepõ, elég vékonyka, es lerongyolódott volt. Sóhajtok egyet és felállok, majd megfogom kezét.

- Merre laktok? – kérdezem halkan, mire a kislány magyarázni kezd. Végig hallgatom, majd ismét csendre intem, és elindulok vele. Nagy kockázatot vállalok, ezzel az akciómmal, de jól ismerem a gyógynövényeket, és a gyerekek szenvedését nem tudom elnézni tétlenül. Biztos van ebben a faluban, aki segítségre szorul, de én egyedül vagyok, és most csak rájuk futja idõmbõl. A sikátor szélén megtorpanok, és hátam mögé húzóm a kicsit. Azok a pökhendi alakok, egy hajóskapitánnyal beszélgetnek. Honnan tudom, hogy kapitány az illetõ? Messzirõl felismerem õket, még a mozgásuk is másmilyen, mint egy közembernek, vagy matróznak. Nem szemlélem õket sokáig, hisz a kapitány hajót jelent, így az idõm még inkább sürgetõvé válik. Lehajtott fejjel sétálok el a tömegben, mikor a kapitány hangját hallom meg.

- Ongaku, beszélhetnék veled pár percre? – nem fordulok meg, és igyekszem, feltûnésmentes maradni. A kérdésre, egy hosszú hajó férfi bólint, és elindul feléjük. Mellette sétálok el, és vállam súrolja karját. Magas, és erõs matróz, ráadásul, pont kedvemre való lenne, kár, hogy most nem tudok kikezdeni vele. Már rég volt dolgom, férfivel, fõleg ilyen kiállásúval. Az európai férfiak, valahogy, mindig vonzóbbak voltak számomra. A kicsi a partra visz, egy szörnyen rozoga tákolmányhoz. Még azon is elgondolkodom, hogy nem fog e rám dõlni, ha bemegyek. Mindegy, vágjuk bele, nincs sok idõm. A hajó valószínûleg tovább, indul, ahogy kirakodnak. Szemlélek a távolba, és közben kezdem kialakítani magamban, hogyan jutok föl a hajóra. Belépve az anyát látom meg elõször, amint vizes rongyot cserélget a gyereken, és meglátva megrémül.

- Semmi baj, segítek… - ülök le mellé, és mikor megfogja csuklyám, hogy levegye kezére fogok.

- Ezt nem. Nem kell tudnod, ki vagyok. Legyen elég, hogy segítek, és beszélned sem kell, sietek… - fejtem ki, mire bólint és elveszi kezét. A kicsit kezdem vizsgálni, és egy elég gyakori, vitaminhiányos betegséget szedett össze, ami leginkább a hajósokat szokta sújtani (SKORBUT). Egyserû ügy, viszont sajnos halálos, ha nincs kezelve.

- Semmi gond, csak gyümölcsre és zöldségre van szüksége, hogy a szervezete megerõsödjön. Vidd be egy kicsit a tengerbe, hogy a hideg víztõl lemenjen a láza. Viszont, ha nem jut , vitaminhoz, meg fog halni… Van nálad egy nyaklánc, tegnap óta, biztos nem sikerült túladnod rajta. – magyarázom, de rá sem nézek a rémült, és kétségbeesett asszonyra.

- Nem, még megvan… De nem tudom, hol adhatnám el, hisz ebben a faluban mindenki szegény. Persze talán mi vagyunk a legszegényebbek. Mióta a férjem meghalt, nagyon nehezen élünk… - akad el hangja, talán sírni akar, de a sírás engem nem hat meg, sõt felbosszant.

- Csönd! – förmedek rá, és felé fordulva elõveszem szütyõm, és kezébe nyomom.

- Lépjetek le a faluból, itt már nem terem számotokra babér, de elõbb erõsítsd meg a picit, ez elég lesz, egy új élethez. A medált, viszont kérem vissza, szép emlékeim fûzõdnek hozzá, és bár tegnap azt hittem könnyen válok meg tõle, most mégsem érzem így… - nyújtom ki kezem, mire az asszony belerakja.

- Most megyek, és te ne siránkozz, hisz élsz, csak ez a fontos… A kicsi is rendben lesz… - mormolom orrom elé, és megsimogatom a kicsik fejét, majd a megigazgatom a ruhám alá rejtett kardot, és felállva, köszönés nélkül távozom. Mire kiérnek a viskó elé, én már sehol sem vagyok. A partra osonok, és mivel már kipakoltak mindent, az egyik csónakot teszem magamévá, amíg a többiek a parton nevetnek és beszélgetnek a helyiekkel. Gyorsan a hajóhoz jutok, és a vasmacska, láncán fölkapaszkodva jutok be a raktárba, ahol meghúzom magam. A hely meglepõen tiszta, és rendezett. Szokatlan ahhoz képest a mocsokhoz képest, amit az elõzõ hajón tapasztaltam. Felüdülés lesz, ezen utazni, talán a hetek sem lesznek olyan elviselhetetlenek, hisz nem tudhatom, hová tartanak, és meddig leszek kénytelen bevackolni ide. Találok is egy remek helyet, ahol eltudok bújni az idõ alatt, amíg bepakolják a csere holmit. Mázlimra nem veszik észre, hogy az egyik csónak, mondhatni üres járatban jött vissza, és mikor befejezik a rakodást elõbújok. A hívogató gyümölcsöknek képtelen vagyok ellen állni, ezért elemelek egy almát, mikor a hajó, megmoccan, és véletlenül, egy pisebb kosár megadja magát.

- Fene, ezt biztos meghallották… - morranok fel, és ismét belépek az árnyékba. Egy fickó le is jön, de sajnos nem tudom megnézni, hogy melyik matróz lehet az, ráadásul, azt sem tudhatom, hogy lebuktam, e de ha mégis lebuktam sincs mit tenni, mivel innen csak a nyílt óceán vár rám. Meghúzódva inkább leülök, és a kardot a hátamra erõsítem, hátha szükségem lesz rá. Megfogadtam anno, hogy élve nem kap el még egyszer senki.  Nem kell sokat várnom, hogy ismét megjelenjen valaki, valószínûleg ugyan az a fickó, de most megnézem magamnak. Az a fickó, a szigetrõl, hogy is hívják? Ongaku, ha jól emlékszem. Furcsa név, egy európai fickónak, de valószínûleg ragadvány név, ami matrózoknál, nem meglepõ. A fatányér hangját hallom, ahogy az egyik hordó teteján koppan, majd õ is megszólal.

- Saian! Gyere elõ! Hoztam ennivalót. – mondja bele a semmibe. Nem tudja hol vagyok, ez nyílván való, mivel nem néz rám, viszont ismer engem, ez meglepõ. Honnan tudja a nevem, és mégis, miért gondolja, hogy én vagyok itt? Ezeken hiába is agyalok, hisz csak tõle kaphatnék választ, viszont nem bízom meg benne, és amíg lehet nem is fedem fel magam.

 - Nem fogom elárulni, hogy itt vagy. Cserébe ne lopod meg a fedélzet egyetlen tagját sem.  és egyre – hol él ez a fickó? Elvileg ismer engem, de én még biztos nem találkoztam vele, arra emlékeznék. Nem válaszolok, és még mindig nem moccanok, bár eszembe sem jutott meglopni a matrózokat, ez a kijelentés, vagy kérés, nagyon megtekeri gondolataim, és egyre jobban felkelti érdeklõdésem. Tudnom kell, mi olyan furcsa ebben a férfiben, és ha mégis trükközne, itt van a kardom, elõbb csapom le a fejét, minthogy meg tudna moccanni. Ezen gondolatom, még engem is megrémít, hisz még soha senkinek sem vettem el az életét, csak és kizárólag önvédelembõl, de ebben az esetben fölösleges enne, mivel egy egész hajó legénységével úgysem bírnék, és még ha le is gyõzném õket, egy ekkora hajó irányításához, nem lennék elég egyedül. Mindent összevetve, nincs túl sok lehetõségem. Lebuktam ez tény, elõveszem újonnan szerzett kardom, és lassan elõjövök a búvóhelyemrõl. Kezem le sem veszem fegyveremrõl, és farkasszemet nézek vele. Bár sok fény nem szûrõdik be, de annyi igen, hogy karcsú sziluettem, és világító szemeim megvillanjanak.

- Miért segítesz? – kérdezem, teljes nyugalommal, amit persze, csak kívül mutatok, belül, nagyon is aggódom. Minden mozdulatát szemmel tartom, és kihúzom a kardot hüvelyébõl.
- Egyszer megmentetted a kapitányom. Igaz nem szánt szándékkal, de hálával tartozom. – mondja, és ellép a hordótól. Megmentettem a kapitánya életét? Kizárt, sosem láttam még a kapitányát, és õt sem.
- Sosem láttam még ezt a kapitányt. – közlöm ridegen, és még jobban megmarkolom kardom, majd hátra lépek egyet, hogy pont kézre essen, ha le kell súlytanom.
- Nem rá gondoltam. – feleli, amivel ismét meglep.
- Hát akkor? – kérdezem, rideg hangon, de nem kapok választ. A zsebébe kezd kotorászni, ami nagyon nem tetszik, de hagyom, hátha valami értelmes sül ki belõle. Egy medál kerül elé, és mikor felém nyújtja alaposan szemügyre veszem.  A medálon tengeri kígyó tekeredik és középen egy vasmacska foglal helyet. Alul a kalózok zászlajának koponyája a lábszárcsontokkal. Összehúzom szemeim, amitõl még sunyibbnak nézek ki. Kalóz medál? Nem nézném kalóznak ezt a férfit, de a medál valós, és õ is, így már tudom, melyik kapitányra gondol.
- Kalóz voltam,  Flake kapitány alatt. Sajnos már nem él.  – válasza, elég kielégítõ, így kardom visszacsusszan hüvelyébe, és rendesen szembe fordulok vele.

- Becsületes gazember volt, és jó kapitány, viszont, véletlenül a teám szoktam kilöttyinteni, életeket nem mentek meg, csak szándékosan… - mosolyodom el, és visszarakom kardom a hátamra, majd kezet nyújtok neki. Egy kézfogás után a hordóhoz lépek, és elveszem az almát, az ételre nézve, felhúzom szemöldököm, és ismét ránézek.

- Ez a te adagod nem? Nyugodtan edd meg, az én gyomrom kissé össze van szûkülve, ráadásul nem eszem húst… Ez tocsog a zsírban, már bocs… - fejtem ki.

- Hogy gondolod, de szükséged lesz az erõdre nem? – kérdezi, és nekilát az evésnek, és pedig az almát kezdem falatozni.

- Talán igen, de az alma, és a banán, elég energiát ad… Viszont egy dolog érdekelne… - huppanok fel az egyik láda tetejére. Kicsit sem vagyok már fenyegetõ, ami a híremhez képest meglepõ.

- Mond.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok az? Oké, a hírem talán megelõz engem, de akkor sem következik egyértelmûen, hogy egy hajóra fellopódzó, potyautas a róka lenne. – nézek rá érdeklõdve. Tekintetemben, huncut mosoly jelenik meg, ami még különlegesebbé teszi külsõm. Szemeim szinte csillognak, ahogy az édes alma ízért kóstolgatom.

- Nos akit kiraboltál, egy rajzot mutatott rólad,egész pontosan a tetoválásodról, és mivel láttam, hogy az egyik csónakot meglovasította valaki, azonnal tudtam, hogy csak te lehetsz az a bizonyos potyautas. – fejti ki két falat között. Remek, szóval a tetoválásom, az igazán híres, ez azért nem túlcsábító. Elgondolkodom, miközben a semmibe bámulok.

- Kicsit másmilyennek gondoltalak, elmondás alapján… - töri meg a csöndet. Érdekes arccal nézek rá, hogy ezt most fejtse ki.

- Hát tudod, magas erõs, vérmes férfinak… Ehhez a képhez képest, te nem ilyen vagy… - erre csak elkuncogom magam, amin látszólag meglepõdik, az õ merev stílusához.

- Hát igen, én is hallottam ám a szóbeszédet, hogy egyszerre több helyen tudok lenni, meg matrózokat vacsorázom, vagy aki velem találkozik, az nem éli túl… - leugrom a hordóról és lekönyökölök vele szembe. Elég közel kerülök arcához, és így minden pontját jól meg tudja nézni tekintetemnek.

- Nem vagyok, sem magas, sem vérmes, és bármilyen meglepõ, egyszerre, csak egy helyen tudok tartózkodni… Viszont, tényleg matrózokat vacsorázom… Afféle, éjjeli nasi… - kuncogom.

- Az emberek hajlamosak nagyokat mondani, ha egy olyan személlyel kapcsolatban kell bármit mondaniuk, akirõl semmit sem tudnak…

- Ez jogos… - rideg és komoly tekintettel hallgat végig, pedig legalább egy mosolyt ki szerettem volna facsarni belõle, de semmi. Ellépek tõle, és az almácska maradékát, vagyis a csumáját, is megeszem.

- És most mi a terved velem? Megetettél, és azt mondod nem adsz fel… Akkor mit fogsz csinálni? – ez egy jogos kérdés, és remélem nekem tetszõ választ kapok. Ongaku, lerakja a villáját, és megtörli száját, majd felállva elém lép.

- Itt nem maradhatsz az biztos. Ez egy tiszta hajó, és gyakran takarítják a raktárt, ha itt maradsz, felfedeznek, mielõtt partot érünk. A kapitány jó ember, talán ha beszélnék vele, és biztosítanám… - próbál valami megoldást találni, ezt látom, de ez nem ér semmit, kizárt, hogy bejöjjön a terve.

- Nem, felejtsd el… Nem adom fel magam, akkor sem, ha a kapitányod jó ember, nem bízhatom meg senkiben. Benned sem bízom, attól, hogy kalóz voltál, csak még kevésbé bízom meg benned. – megfogom medálját és kinyújtom elé. Igen, az imént elloptam tõle, amit észre sem vett, elég volt,. egy pillanatnyi bambulás hozzá. Meglepõdve nézi zsebét.

- Gyors vagy… - jegyzi meg nyugodtan.

- Igen, és ez itt, nem egy testvéri jelkép, hogy bizalmat adjak neked… csak azt mutatja, becstelen vagy, akár csak én, és mint becstelen ember, csak a bizalmatlanságot érdemli… A kapitányod, igazi becstelen gazfickó volt, még akkor is, ha emberként megállta a helyét… Szép vérdíj van a fejemen, és nem tudhatom, nem adnál e föl, ha lehetõséget kapnál. – adom vissza medálját, mire elrakja és egy hirtelen, de annál jobban irányított mozdulattal, küld padlóra és kését nyakamhoz nyomja. Talán feldühítettem, ezzel a becstelen szöveggel, mert most inkább mérgesnek látszik. Hiába küzdök ellene, mozdulni sem tudok.

- Már a faluban is feladhattalak volna, ha a vérdíjadra utazom, de nem tettem. A kapitányom, pedig nem volt becstelen, és én sem vagyok az!! – tekintete, nagyon komoly.

- Most meg akarsz ölni? Eldönthetnéd mit akarsz… Nem vagy becstelen? Oké, akkor tedd, amit jónak látsz, és majd kiderül, hány becsületes, vagy becstelen személy tartózkodik ezen a hajón… - fejtem ki, teljes nyugalommal, mivel szabadulni nem tudok, és nyílván való, hogy ebben a pillanatban, Ongaku kezében van az életem. Talán a sértegetés nem volt jó ötlet, de mégis, miért érzi magát olyan becsületesnek? Számomra, egy igazán becsületes ember feladott volna, hogy a törvény, ami elvileg, megvédi az embereket, sújtson le rám.

Hetek óta, vándorlok ezen a csodás vidéken. Elhagytam a hegyeket, és az ültetvényeken keresztül vándorlok, tovább, hogy megtaláljam a tökéletes helyet, ahol, meglelhetem a békét, vagy legalább valami érdemleges ellopható, akad. A földeken, reggeltõl estig dolgoznak a népek. Bolondok, halálra dolgozzák magukat a semmiért, hisz az uruk úgyis leveszi a vámot, pláne ilyen háborús idõszakban. Mondjuk, nincs választásuk, hisz vagy ez, vagy a biztos éhenhalás. Nekem eszemben sincs ezt az életet választani, nem azt már nem, eleget zsákmányoltak ki, amíg lehetõségük volt rá, de többé nem leszek más, lábtörlõje. Estére, egy csendes és elég tiszta városkába érek. Azonnal a fogadó felé veszem az irányt, de nem tervezem, hogy sokat pihenek. Egy gazdag család lakik itt a környéken, gondolom, rengeteg kincsük van, ami pont kapóra jön nekem. Nekik van elég bõven, nem fog hiányozni, egy két dolog, vagy ha mégis, nem okoz gondot pótolni. A kicsi falu, tengerpartjához közel találok, megfelelõ szállást, ahonnan jó rálátásom van szinte mindenre, legalábbis amire szeretném.  Elõre fizetek a vén perverz fogadósnak, aki nagylelkûen ajánlott ingyen szállást, némi ellenszolgáltatás fejében. Még jó, hogy tudtam fizetni.

Kiállok az erkélyre és onnan nézek kõrbe, csodás látván tárul elém, ahogy a halászok, napnyugta elõtt, még visszahúzzák hálóikat, valami remek fogás reményében, de ez a látvány, most csak mellékes, egy bizonyos ház érdekel, ezért arra fordítom tekintetem, hogy szemügyre vegyem, mivel is állok szembe. Van õrség rendesen, de elég figyelmetlennek tûnnek, így nem lesz nehéz dolgom. Legalábbis azt hiszem, a kis naiv buksimmal.  Miután alaposan körbe nézek, kicsit visszavonulok pihenni, hisz azért kipihenten mégiscsak jobban fog az agyam és kevesebb hibát követek el. Ledõlök ágyamra és vagy egy órát meditálgatva, heverészem.   Az éj sötétje, lassan átveszi az uralmat és az utcán meggyújtják a lámpásokat. Minden éjjeli fénybe borul és ekkor jön el az én idõm. Kikászálódom az ágyamból és az erkélyen át távozom, hogy az a gusztustalan fogadós ne vegye észre, távozásom. Biztosra veszem, árgus szemekkel figyeli, mikor jövök, le, hogy újra fûzhesse az agyam. Mégis mit képzel? Vén, mint az ezer éves fák és ocsmány akár a háborúk. Lopózom az áj sötétjében, faltól falig haladok, megbújva az árnyak oltalmában.  A ház, kerítésének falához érve, egy fa ágain, könnyedén osonok be akár egy macska, vagy inkább róka.  A ház, maga is egy remekmû, csodálatos, egyszerûségével, arról tanúskodik, hogy a tulajok, nem a felvágós részleghez tartoznak. Ettõl, persze még kirabolom õket, hisz jóval több jutott nekik, mint amire szükségük lenne, így ha maguktól nem, majd kényszer adakoznak szerény személyemnek. Az egyik szobába osonok, ahol a falon, egy csodálatos kard pihenget, és csak úgy csábít, hogy tegyem magamévá és ki vagyok én, hogy ennek ellenszegüljek?  Szerintem senki. Leemelem a falról és a hátamra kötöm, de nagyon óvatosan mozgok, hisz a nyílt harcot nem kedvelem, pláne túlerõvel szemben.  A ház népe, épp a vacsorájukat költi el, szép csendesen, miközben nekem van elég idõm, hogy kõrbe nézzek. Még pár ékszert magamévá véve igyekszem, feltûnésmentesen kisiklani, de ez nem jön össze. Az egyik padló lap megreccsen lépteim alatt, és az õrök elég éberen reagálva pattannak föl és rohannak felém. Persze, még a jelzõkolompot is megrázzák, amire a ház többi lakója is felfigyel. Pillanatok alatt az udvaron találom magam, nem épp egy szeretõ gyûrûben. Kardok és dühös õrök vesznek kõrbe. A kard a hátamon van, és elõránthatnám, de azzal elég suta vagyok, így maradnak a saját fegyvereim. Azonnal elõ is kapom õket, hisz szemmel láthatóan nem akarják békésen megoldani a dolgot. Meg is támadnak, de nem bírnak velem. Még szerencse, hogy ilyen bénák.

-Mit bénáztok, hisz egyedül van. Kapjátok el! –hangzik el egy mérges, férfihang, de nem fordítom felé a tekintetem, hisz mással vagyok elfoglalva. Lehet, hogy bénák, de sokan vannak, és mindnél fegyver van. Nem szeretném koporsóban végezni. Az õrök csak jönnek, de halálos sebet, egyiknek sem okozok. Nem vagyok, azaz öldöklõ típus, ha lehet, másként oldom meg a problémákat. Támadóim egyik pillanatról a másikra megállnak és egy fiatal férfi lép ki a hátuk mögül. Fogalmam sincs ki lehet, de erõteljes és határozott a kisugárzása. Kinyújtja felém a kezét és a hátamon lévõ kardra mutat.

- Az a kard az én tulajdonom. – mondja határozottan, mire csak a markolatra hátra pillantok.

- Nem mondod? Nem volt rajta a neved, bár, ha rajta lett volna sem érdekel, hisz nem ismerlek.  Viszont, vedd el, ha tudod. – kuncogom. Persze, nem vagyok általában ennyire nagyképû, ennél sokkal nagyobb szokott lenni a szám, csakhogy most rókaszorítóba kerültem és jobb, ha visszafogom magam. Nem szól vissza, csak elveszi az egyik õr kardját és megáll velem szemben. Tiszta harcot akar, ez komoly?  Remélem, nem hiszi, hogy én tisztességes maradok? Na mindegy, ha így hát így. Védekezõ állásba helyezkedem, hogy megismerjem nagyjából mire képes. Támadásba lendül és amilyen erõvel és határozottsággal csap le, kölcsönvett kardjával, hát alig állok meg a lábamon, mire kivédem. Nagyon jó, most hatalmas bajban vagyok, szépen fogalmazva, számig ér a szar. Kivagyok merülve, ez meg úgy támad, hogy levegõhöz is alig jutok, még az agyam sem forog, teljesen lefoglal a védekezés. A nagy küzdelemben, csuklyám leesik, és hófehér hajam megmutatkozik.

- Egy dámon? – suttognak össze az õrök. Korlátolt felfogásuk eléggé bosszantó, szívesen ordítanék rájuk, hogy mekkora idióták, de nem teszem, nem is tehetem meg. Hátrafelé tolatok, és egy kiálló kis kõdarabban megbotlom. Ez éppen elég, bénázás ahhoz, hogy teljesen felülkerekedjen rajtam és fegyvereimtõl megy szabadítva, kardját nyakamnak szegezze.  Sok minden fut át az agyamon, de legidegesítõbb gondolatom, hogy most tuti felkötnek. Mégsem vagyok képes alázatot mutatni, jeges tekintettel nézek a szamurájra, aki legyõzött. Eközben két õr megragadja karom és felránt, egy harmadik elveszi a zsákmányom és a férfinek adja, aki leginkább a kardot veszi szemügyre, hogy nem okoztam e benne kárt.

- Uram. Most azonnal végezzünk a tolvajjal? – Kérdezi az egyik, mire mérgesen nézek rá. Szakadj meg, ne adj ötleteket. Gondolom magamban, mert azért még reménykedem a szökésben. A remény hal meg utoljára nem?  Amúgy sem mutatna jól a hófehér hajamon, vöröslõ vérem. A férfi közel jön hozzám, egész közel. Szemembe néz, és jócskán átlépi intim szférám, csak centik választják el telt ajkaimtól. Na, mi van édes? Ha közelebb hajolsz, tuti lesmárollak, aztán pisloghatsz, mint pocok a lisztben.

- Nem végezzük ki, abból nem sokat tanulna. Inkább tisztességre neveljük. – magyarázza, határozott fellépéssel. Ez most komoly?  Remélem csak viccel. Még, hogy tisztesség. Na ezt felejtse, de sürgõsen. Még közelebb hajol, és úgy folytatja.

- Szamurájt nevelek belõled, ha beledöglessz akkor is… - suttogja igen baljóslóan, erre csak elvigyorodom, és már eszemben sincs visszafogni magam, ha õ nevelni akar, hát legyen, majd én megmutatom, mennyire szorulok nevelésre. Kuncogom és egy mozdulattal, ajkai közé nyalok. Hirtelen lép hátra, de a méreg mellet, teljesen el is vörösödik, amin igen jót kacagok.