Karakter: Ariel Prada
Megjegyzés: ~nyufkónak
- Milyen gyönyörű – ujjaim szemérmetlenül tapadnak a kirakatüvegre, melyek mögött egy igazi szépség rejtőzik. Apró, szemtelenül kicsiny, és mégis, cseresznyebarna csillogása vonz. Hihetetlenül jól megmunkált minták futnak a szélén és lábain, végtelenül régies stílusa megremegteti a bensőmet.
Nekem kell!
Kell!
- Húzd el onnan a beled, nem vásárolni jöttünk – ragadja meg a karom kísérőm, és erőteljes mozdulattal ránt el a régiségbolt elől, ahonnan az ujjlenyomataim felsejlenek a gyér fényben. Idegesen, fél kézzel matatok a táskámban, szinte égeti az ujjaimat a pénztárca, ahogy kinyitom.
Van nálam elég rá, ugye van? Lennie kell! Akarom! Kell!
Belepillantok, és kishíján a teljes kétségbeesés határán állapítom meg, hogy egyáltalán nincs rá egy vasam sem. Megszédülve a tudattól hagyom, hogy a klub felé rángassanak, lábaim remegnek a pénztelenség undorító, kiszolgáltatott érzésétől. Mi lesz, ha buszra kell szállnom? Apróm sincs! És ha… ha éhes vagyok? És vennék valamit? Görcsölni kezd a gyomrom, páni félelem dúl a mellkasomban, kiráz a hideg, a fülembe csapódó éktelen ricsaj már fel sem tűnik.
- Kapd össze magad! – úgy vág gyomorszájon, hogy percekig nem kapok levegőt, köhögve követem kísérőm a tömegen keresztül, ahol a füst és a hab csípi a bőröm, a szaporán villódzó fényektől könnyes lesz a szemem, szabad kezemmel emelem szám elé ujjaim, hogy ne érezzem a parfümöket.
A tánctér vége felé egy magasra ívelő lépcsőn sietünk fel, karomat egy pillanatra sem engedi el. Pillantásom felfelé szökik, pár ketrec himbálózik fent, jelezve, hogy a buli még csak most kezdődött el, nincsenek leeresztve, de a többi, hasonló sorsú szerencsétlen már bennük álldogál.
- Főnök, itt vagyunk – rándul félre egy sötétlila bársony függöny, odabent fellélegezve kapaszkodom meg az egyik asztalban, friss levegőt szívva. A székben a „fogvatartóm” üldögél, göndör barna haja a lakktól csillogó, ölében egy hegedűt tart, a vonójával pedig az előtte álló fiút noszogatja, hogy forduljon meg előtte, hogy szemügyre vehesse.
- Kitűnő, Robert – vet rám egy pillantást, szája halványan húzódik el láttomra, majd sokat sejtetően felemeli a szemöldökét, és kísérőmre mered. - Küldd el Arielt átöltözni, így is késtetek.
- Igen, uram – elmarja a csuklómat, kibillenek egyensúlyomból és reménytelenné vált arckifejezéssel futok utána. Az a fiú biztos nagy slamasztikában lehet, ha jelentkezett erre a munkakörre… Nem tudja még mi vár rá. Ijedten kapkodom magamra a ruhákat, Robert szúrós szemmel figyeli ténykedésem, eszébe sem jut elfordulni, néha hozzám vág egy-egy kiegészítőt, rémülten kapom rá tekintetem, mikor egy szögecses nyakörvet vág hozzám.
Gúnyosan felröhög, majd megnyalja a szája szélét, és vészesen közelebb lép hozzám, megragadja a vállaimat, majd sebesen végignyal az arcomon. Hosszan, undorítóan, forró lehelete a szívembe mar, remegve kapaszkodom meg a hátam mögött levő karosszékbe.
- Félős kis nyuszi… - duruzsolja élvetegen, majd belelök a székbe, térdhajlataim megakadnak a karfában, fájdalmasan villan át rajtam egy csomó emlék arckifejezése láttán.
Felröhög, majd az ajtóhoz lépve még hátradörren:
- Ha sírsz, adok okot rá. Ne legyen piros a pofád.
Halkan szipogok egyet, felkapom az apró kabátkát, amit már előzőleg a fejemre dobott, és kínzón dübörgő szívvel veszem fel a harisnyát s a cipőket. Gyűlölöm Robertet, ahol csak tud, megszégyenít és megaláz, de szerencsére mást eddig még nem tett velem. Szavaival állandóan megsért, sarokba szorít, kellemetlen perceket okoz nekem mindazzal, hogy fogalmam sincs, mikor vált hangulatot. Van, mikor úgy beszél velem, mint egy mocskos rongydarabbal, de vannak esetek, mikor éhesen fújtat és duruzsol nekem.
Félek tőle…
Feszélyezve lépek ki az öltözőből, és indulok el a jól ismert folyosókon, melyek már hónapok óta az otthonomat jelentik. A jobb oldali falszélen rengeteg ajtó lapul, amelyiknek nyitott az ajtaja és rózsaszín boa van rátekerve, az szabad. De ami be van csapva, az…
Nyelek egyet, és felgyorsítom a lépteimet, hogy ne halljam a félreérthetetlen hangokat. Egy kisebb emelvényre lépek a folyosó végén, ahol Robert már vár, egy leeresztett ketreccel. Émelyegni kezd a gyomrom, hacsak arra gondolok, hogy milyen érzés az, mikor fel és le húzogatják. Betessékel, jobban mondva betaszít az ajtaján, rám zárja és jön is az az undorító, lifthez hasonló érzés, és a gyomrom már zuhan is.
***
Alig táncolok két órája odakint, mikor váratlanul, minden előzmény nélkül ereszkedni kezd a ketrec, és az óvatos leengedésből arra következtetek, hogy nem Robert kezeli a gépet. Ő mindig úgy szokta, hogy csak úgy elengedi, és az utolsó pillanatban állítja meg ismét, majd jót mulat azon, hogy összecsavarodva, a ketrec aljához passzírozva nyöszörgök.
Kiráz a hideg, úgy vág végig rajtam a jeges érzés, ahogy meglátom a Főnököt a kezelő panel felett táncoló ujjaival, mosolya boldog, szemeinek szúrása most mintha enyhülne. Összerezzenek, mikor kihív a ketrecből, nyájasan karolja át vállaim, érzem, ahogy az ujjaim megállíthatatlanul remegni kezdenek. Mikor ilyen kedves, az azt jelenti, hogy nagyon drága emberrel fogok találkozni, amiből Ő hatalmas hasznot húz.
Azonban nem vezet el a fogadószobába, hanem rögtön beszélni kezd, de nem hozzám:
- Parancsoljon, nézze csak meg közelebbről. Gyönyörű, nemigaz? – megfogja bőszen remegő kezem, és mintha táncolnánk, körbeforgat, hogy a vendég láthasson. Lesütött szemekkel hallgatom az „aukciót”, a Főnök nem engedte el a kezem, hogy a remegésem ne legyen szemmel látható.
- Valóban – a hang mély és hihetetlenül rekedt, akárcsak egy rossz rádió adása, azon nyomban végigrohan a gerincemen valami kellemetlen, rossz érzés, nevezhetjük baljós jelnek is. Körmeim saját és Főnököm tenyerébe vájnak, számat összeszorítom, tudom, hogy ma éjjel nem szabadulok olyan könnyen, mint tegnap vagy tegnap előtt. Ennek a férfinak a hangja erős, domináns, nem olyan, mint a tegnap előtti szemüveges irodista, aki csak orális kielégítést kívánt tőlem…
Az államnál fogva emelik fel a fejem, hogy arcomat is láthassa az, akivel a ma estét töltenem kell. Megrebbennek szempilláim, és most, hogy nem az egész testemre koncentrálnak, engedek remegő lábaimnak, arcom viszont igyekszem rezzenés mentesen tartani.
- Mutasd a szemeidet is – felemelem tekintetem, és az előttem állóra terelem minden figyelmemet, aki zsebretett kézzel szuggerál a helyéről. Arcának látványába azonban láthatóan belesápadok, szemeim kitágulnak, nyakában lógó nyakláncát látva rettegő nyögés szakad fel belőlem, és szinte a Főnök mellkasába tolatok rémületemben.
Ez… ez… a férfi…
„ – Kapjátok el, ne hagyjátok, hogy megszökjön! – harsány ordítás kíséri ziháló alakom a futásban, a folyosókon többen kirakják a lábukat, hogy elessek, de vannak páran, akik megfelelő irányba lökdösnek. Lélekszakadva futok, egyetlen lehetséges búvóhely van ezek elől… szégyenteljes, de nincs más választásom, ha nem akarom, hogy megverjenek… a női mosdó.
Nagyon nehéz a hátamon, fejem hangosan koppan a folyosón, felkelnek rólam, és már a lábamat megragadva húznak vezérük felé.
- Elkaptunk, kislány.
- Fiú vagyok! – szakad fel belőlem, mire a hátamra lép valaki figyelmeztetőn. Két lábat látok meg oldalt, a hajamnál fogva emeli fel a fejem, hogy vigyorgó arcát teljes egészében láthassam.
- Aki a lány vécében bújik el előlünk, és ott pityereg, az nem fiú. És férfi sem leszel soha – zöld szemei égették az enyémeket, ezért behunyom őket, de a következő pillanatban kezeivel a szemhéjamba csíp. Felkiáltva adok hangot fájdalmamnak, és már húznak is maguk után, körmeim kétségbeesetten kaparják a csempékkel kirakott folyosó padlóját…”
Tompa fájdalom zökkent ki múltam egyik meggyötört pillanatából, a Főnököm a lábamra lépett, és meg is csípett hátulról, mire nyomban vörösség szökött az arcomra az égető érzéstől. Hosszabb lett a haja és sokkal sötétebb, mint volt, régebben engem mindig azzal sanyargatott, hogy az enyém minek hosszú fiú létemre… Még most is érzem fejbőröm feszítő érzését, mikor rángatta…
- Vezesd az urat az egyik vendégszobába – érkezik az utasítás, kábult állapotomban talán nem hallhattam a beszélgetés fonalát, ha egyáltalán beszélgettek… Nagyot nyelve indulok el előre, Robert nem vigyorog, hanem kinyitja nekem az ajtót és belépünk a tengernyi ajtóval kirakott folyosóra, ahol…
Nincs egyetlen egy ajtó sem nyitva.
Sorra haladok el több mellett, érzem, ahogy nehéz teste követ, a parketta elárulja milyen közel halad hozzám. Összeszorítom számat, remegő kezeim magam elé vonom, igyekszem elmémnek gátat szabni a régi emlékektől… de folyamatosan sikolt a fejemben a gondolat, hogy itt van, itt van!
Megint megaláz, bántalmaz és… Jeges érzés árad szét bennem, hányinger kerülget, és egyre jobban tetőzik bennem a pánik, ráadásul szoba sincs szabad… Ő pedig egy milliárdos… A Főnök elveri rajtam a miatta kiesett pénzösszeget is!
Hatalmasat nyelek, a folyosó egyszer csak elfogy, jobb oldalt viszont ott van az öltöző… Némán fogom meg az egyik elválasztó függönyt, rettegve Tőle, a Főnöktől, Roberttől, a régi emlékektől, mindenkitől és mindentől…
Beinvitálom hát az öltözőbe, igyekszem hangomon csiszolni, mikor megszólítom, holott legszívesebben sikoltva rohannék el tőle:
- Módfelett sajnálom, de… az összes szobánk foglalt – lesütöm szemeimet, hogy ne kelljen rá néznem, szívem zakatol akárcsak egy gyorsra állított metronóm. Nem akarom látni, miért pont Ő?
Lábát látom meg lesütött pilláim takarásából, fájdalmasat ugrik a gyomrom, mikor kezeivel végigsimít a karomon. Összerezzenek a félelemtől, hogy mikor fog megütni, de nem teszi meg.
- Hogyan szólíthatom? – kérdezem végül hosszú-hosszú csend után, libabőrös leszek minden érintésétől, ahogy simít, holott tőle mindig ütést és kegyetlenkedést kaptam, kezdem azt hinni, hogy nem is Ő az…
Rettegve várom, hogy kiejti nevét a száján, és innentől minden végzetessé válik. Hogy Ő az… Drayden Addison.
- Csak tegezz – suttogása félelmet kelt bennem, de muszáj megfeledkeznem arról, hogy Ő kicsoda, és úgy kell tekintenem rá, mint egy egyszerű vendégre. De én a vendégektől is félek!
- A hajad… emlékeztet valakire – nyúl a félig feltűzött hajamhoz, és kiengedi, szemlátomást nem zavartatja magát, hogy az öltözőben vagyunk. Ujjait hajamba mártja, szabad keze a gerincemen vándorol végig, idegenkedve húzódnék arrább, de nem tudok, teljesen sakkban tart… Lentebb hajol, feje szabaddá tett nyakamhoz húzódik, érzem leheletét és azt, ahogy beleszagol a hajamba.
- Ne félj tőlem, nem foglak bántani…
„- Mitől félsz, kislány? Ne aggódj, nem foglak bántani… - hangja nem túl meggyőző, a fülkébe vágnak csatlósai, és perceken belül már a vécé undorítóan büdös ízét és illatát érzem mindenhol, a számban, a fülemben, a bőrömön. Öblítés, az illatosítót a nadrágomba tömik, majd kirántva jót röhögnek fuldoklásomon és öklendezésemen.
- Nem is én fogok hozzád érni, elhiheted! – nevetése visszaverődik a csempékről, hatszoros hangerővel dübörög a fejemben, majd megmarkolják a hajam, és jön az újabb menet...”
Már csak a száját érzem meg az enyémeken, úgy tűnik, hogy ez a hatalmas sokk és rémület kikapcsolja az agyam pár pillanatra, míg a múltban lebegek és átélek mindent újra és újra… Közelebb húz magához, forró testének érzésétől émelyegni kezdek, kábultan hagyom, hogy csókoljon. Karjai erősebben szorítanak, mellkasának préselődve tűröm, hogy keze sóvárogva simítson végig a combomon, belemarkolva fenekembe.
Ujjaimmal kétségbeesetten kapaszkodok széles vállában, szédülök, ahogy hátrafelé sétálunk így, és mikor megérzem a lábaimnál a karosszék puha párnáját, ijedten nyikkanok egyet. Leveszi rólam a ruhákat, felfedezi azokat a részeket, ahol a legkönnyebben nyithatóak, pár pillanaton belül már meztelenül állok előtte, remegve gombolom ki ingjét. Fújtatásának hangja eddig ismeretlen volt előttem, akárcsak a sóvárgó, éhes tekintet, a szenvedélyes érintés és a vággyal fűtött hang…
- Fordulj meg… - súgja fülembe, hangja nem hasonlít Robertéhez, de a múltunk közös, ezért szinte reflexből teszek meg mindent, amit csak kiejt a száján. Megfordulok, tenyerével lenyom térdelő helyzetbe, felsőtestem elnyúlik a karosszék párnáján, lábaim a padlón simulnak el, ahogy leszedi rólam az alsónadrágot.
Érzem, ahogy égnek a szemeim, ajkaimba harapok erősen, s mikor megérzem ujjait magamban, ájuláshoz hasonlatos érzés fog el, reszkető ujjaim mélyen a párnába döföm, hogy enyhítsem a rám támadó remegő rohamokat. Nem tudom, hogy beszél e hozzám, a távolból hallok valami mély, nagyon mély hangot, de még távolabbról a kamaszkori énje hahotázása visszhangzik a fejemben…
Hangosan felkiáltok, mikor belém hatol, mellkasa súlya rám borul, szájával és fogaival a nyakam kényezteti és harapdálja, iszonyodva tőle fúrom fejem a párnába… Nem akarom érezni az illatát, se a hangját hallani, nem vágyom a látványára… Ha nem látom, talán nincs is itt, képzelhetek mást a helyére…
De én nem akarok férfival lenni!
Csípőmön erősödik a szorítása, tempója nem vadállatias, de nem is kellemesen lassú, mint egy szeretkezésnél… Szenvedélye heves és gyors, kezei kapkodón simítanak végig rajtam és húzza végig körmeit hosszan combjaimon.
|
