Aztán elenged, amiér igen hálás vagyok. Lassan kimegy, én pedig utána nézek. Képtelen vagyok megmozdulni, vagy megszólalni, csak nézem, ahogy összepakolja a cuccait, az én laptopommal egyetemben. Ne! Ne vidd el! Könyörgöm, ne vidd el az egyetlen dolgot, amihez kötõdöm! Ordítani szeretnék, de meg sem tudok szólalni, csak nézem, ahogy az ajtó felé indul. Azonnal utánamegyek. Ha kimegy, be kell zárkóznom, nem maradhat nyitva az ajtó, még valaki hívatlanul beállít. Tudom, hogy õ segíteni akar, de nem bírom elviselni egy másik emberi lény jelenlétét. Még  a hangját sem. A hangja sérti a fülem, az érintésétõl émelygek, és összeesek.

- Odalent megcsinálom. Fél óra múlva visszakapod – mondja hátra sem nézve. Feszülten várok, majd alig csukódik az ajtó, már ugrom is, és kulcsra zárom. Hallom a lépteit, ahogy a lépcsõ felé távolodnak.

Feszült vagyok, fel-alá járkálok. Elvitte a gépem. Fél óra nekem nagyon sok anélkül a laptop nélkül, el sem tudja képzelni mennyi idõ az nekem. Nem tudja, mert nem olyan, mint én. Õ normális, nem elmebeteg, nem becsavarodott õrült, semmirekellõ kocka, akinek mindene a laptop, meg a többi kütyü, ami hozzá tartozik. Remélem, nem kell kidobni a gépem, remélem, nem lett komoly baja és meg lehet javítani.

Közben gondolataim valahogy a fiúra terelõdnek, mikor már tíz perc séta után elfáradok, és leülök az ágyamra. Louis… Vajon miért rohant utánam a mosdóba? Miért akart segíteni? Biztos hátsó szándéka volt, hiszen engem soha senki nem vett komolyan. Soha senki nem segített, csak magamra hagytak, nem törõdtek velem. Egyedül a bátyám, Francois volt néha jó hozzám, amikor leállította a szüleimet, hogy ne nyüsztessenek. De õ sem törõdik velem igazán. Velem senki sem törõdik, én senkinek sem kellek igazán. Akár meg is ölhetném magam. Még örülnének is neki, nem számítana, hiszen csak kolonc vagyok mindenki nyakán. Mégis… félek megölni magam, félek bármit is tenni magam ellen.

~*~

Sokáig tart, nagyon sokáig, mire végre lépéseket hallok közeledni. Önkéntelenül rezzenek össze a hangra, majd valamit letesznek az ajtóm elé. Aztán hangot hallok, amely beszélni kezd.

- Nos, megcsináltam a kis beteget – ez Louis hangja, mire az ágy végébe húzódom. De hát zárva az ajtó, nem jöhet be, nem igaz? – Nem volt annyira komoly baja, csak az egyik programban elállítódott valami. Szóval, nem kerül neked semmibe, jó? Ezúttal ingyen volt. Ha ismét valami probléma lenne, nyugodtan írj! – mennyit tud ez beszélni, fel nem foghatom. – Szia, Julien! – hallom távolodó lépteit, ahogy elhagyják a folyosót.

Amint megbizonyosodom róla, hogy a léptek elhaltak, azonnal az ajtóhoz sietek, kinyitom, majd behúzom a laptopom, és gyorsan magamra zárom az ajtót. Ideje lesz kipróbálni, de elõtte kinyitom az ablakot. Óvatosan odakúszom, és kinyitom, majd egy hirtelen, nem is tudom milyen ötlettõl vezérelve kinézek. Próbálok úgy, hogy senki se lásson. Így szoktam rajzolgatni. Ahogy kinézek látom, hogy Louis épp akkor halad el a házunk elõtt. Aztán megáll, pont az én ablakom elõtt, és felnéz. Azonnal visszakapom a fejem az ablaktól, de tudom, hogy meglátott. A szemén láttam, azalatt a fél pillanat alatt, amíg láttam, hogy felfelé néz. Újfent óvatosan kikukucskálok, hogy ne lásson. Még mindig ott áll, majd megrázza a fejét, és elsétál. Mintha engem lesett volna. De miért? Mi érdekes van bennem? Semmi, én tudom. Most biztos jót nevet rajtam. Azon a hülye, begyepesedett, kockán, aki még a saját árnyékától is fél, és nem mer megmukkanni, vagy elhagyni a szobáját. De nem érdekel. Mégis… olyan fura érzés, hogy valaki egyáltalán egy pillantásra is méltat engem, akit mindenki lenéz és gyûlöl.

Aztán végül eljövök az ablaktól, és a gépemhez sietek. Ott vár türelmesen az ágyon, nem mozdult el. Bár a gépek nem is tudnak mozogni. Bekapcsolom, és mikor bejön a windows7, megnyitom az egyik lejátszót, és elindítok egy filmet, amelyiket meg akartam nézni. Szépen le is játsza, kitûnõ hanggal és képpel. Ezek szerint Louis tényleg megcsinálta. Arra gondolok, hogy meg kell neki köszönnöm, hogy segített, és azt is, hogy próbált megnyugtatni, mikor a fürdõben öklendezni kezdtem. De nagyon félek, hogy gyûlöl, holott nem is ismer. És félek másokkal akármilyen kapcsolatot kialakítani. Még élénken él bennem az öt évvel ezelõtti seb, amit az a fiú okozott, aki miatt ilyen lettem. Mégis, nem lehetek tapló paraszt, ha egyszer hajlandó volt engem elviselni, és megcsinálni a gépem.

Megvárom, míg vége a filmnek, mert most már nem akarom abbahagyni. Aztán belépek az internetre és átmegyek az emailjeimhez. Remegõ kezekkel gépelem be az emailcímét, majd nekilátok egy rövid emailt írni neki.

Kedves Louis!

Nagyon köszönöm, hogy megjavítottad a gépemet. Már kutya baja, úgy mûködik, ahogy mûködnie kell. És nagyon sajnálom, ha esetleg kellemetlenséget okoztam neked a viselkedésemmel. Az az igazság, nem jövök ki jól az emberekkel, és nehezen viselem mások társaságát. Remélem, nem utáltattam meg magam veled. Ha mégis így van, nyugodtan megírhatod, már megszoktam, hogy utálnak és keresztülnéznek rajtam. Még egyszer köszönöm a segítséged. Ha ismét valami baj lesz, majd szólok.

ShadowPrince

Elküldöm az emailt, bár fogalmam sincs, minek. Úgysem fog rá válaszolni, vagy ha igen, kapok majd egy gúnyos, sértõ, obszcén szavakkal tarkított választ, hogy húzzak a picsába, és élnem sem lenne jogom. Igaza is lenne. Közben felnézek egy fanfiction oldalra. Mostanában szeretek fanficeket olvasgatni, fõleg filmes témában. Az animék annyira nem jönnek be, bár van egy pár, amit bírok. Zenét is belövök, közben feljön egy msn-es ismerõsöm beszélgetni. Mint mindenkivel, vele is csak így tartom a kapcsolatot, de engem nem zavar. Aztán pár órával késõbb újra megnézem az emailem, és legnagyobb meglepetésemre, Louis visszaírt. Félve nyitom meg, és elõre fel vagyok készülve az obszcén, sértõ szavakra, azonban nagyon meglepõdöm, amikor egy egészen más hangnemû emailt kezdhetek el olvasni. 

Ezekre gondolva nyitom ki a zacskót, és veszek ki egy szem kekszet. Ahogy beleharapok, a csokis íz szétárad a számban. Mennyei, ezért is szeretem annyira. De szomjas vagyok, és a kóla, amit anya tegnapelõtt vett, már elfogyott. Így kénytelen-kelletlen szállok ki az ágyból, hogy a saját fürdõmbõl hozzak magamnak vizet. A szobám egybe van nyitva az egyik emeleti fürdõvel. Apa csináltatta így meg, miután nem voltam hajlandó kijönni. Az is akkor történt, azon a napon, amikor mindenki elõtt megszégyenültem. Azt a napot azóta sem tudom elfeledni.

A többi óra nyugodtan telik. Tévét nézek, mivel tudom, hogy ilyenkor még sem msn-en, sem sehol nincs fenn senki. Aztán fél nyolc környékén hallom, hogy valaki jön fel a lépcsõn. Az anyám az, megismerem a lépteit. Megáll az ajtó elõtt, és bekopog.

– Jó reggelt, Julien! – szólal meg dallamos hangon, amire én természetesen nem válaszolok. – Kisfiam, hallasz? Itt a reggelid, nyisd ki az ajtót! Kérlek, gyere ki! – ez minden nap megismétlõdik. – Könyörgöm!

Nem válaszolok, így végül feladja. Végül mindig feladja, hogy szóra bírjon. Hallom, hogy leteszi a tálcát a padlóra, és hallom, ahogy elsétál az ajtótól, le a konyha felé. Megvárom, míg egészen elhalnak a léptei, csak azután osonok az ajtóhoz, és zárom ki. Kikukkantok, és behúzom a tálcát, majd újfent bezárom az ajtót. A tálcát a földre teszem, és végre bekapcsolom a laptopomat. Alig várom, hogy bejelentkezzen a windows7, már ugrom is fel msn-re, és a kedvenc oldalaimra. Devianarton kaptam kritikát az egyik rajzomra, arra válaszolok, majd úgy döntök, nézek valami filmet. Ám nagy meglepetésemre, nem tudom lejátszani a filmet, amit szeretnék. Pedig minden program rendben levõnek tûnik, mégis azt írja ki, hogy nem tudja megnyitni. Nem értem, mi lehet a gond. De tudom, hol tudnám megkérdezni. Vagy ide már inkább szakember kell, mert nagy lehet a gond. Talán egy vírus, amit a Nod32 sem tud kiirtani. Az Avast és az AVG meg nem futnak jól a gépemen. Nincs mese, szerelõ kell, egy doktor, aki meggyógyítja õkelmét.

Gyorsan utánanézek a neten az egyik általam kedvelt oldalon, ahol több kocka is hirdeti magát, mint én is. Hamar rá is akadok egy névre, ami érdekesnek tûnik. A neve Louis, és azt írja magáról, hogy ért a gépekhez. Remélem, nem lövök bakot, és nem akar idejönni. Mert akkor abból nagy baj lenne. Végül ráveszem magam, hogy egy rövid email-t írjak neki.

Kedves Louis!

Egy oldalon találtalak meg, és remélem, nem zavarlak. Tanácsot szeretnék kérni tõled. Ma reggel, amikor filmet akartam lejátszani a laptopomon, valami miatt nem tudta megnyitni a program a file-t. Pedig minden program, és a lejátszó is rendben van. Talán vírus, de nem vagyok benne biztos. Tudnál nekem tanácsot adni?

Elõre is köszönöm!

ShadowPrince

A netes nevemet írom oda, nem szeretném, hogy megtudja az igazit. Elküldöm a levelet, és várok. Fogalmam sincs, visszaír-e, vagy valami, de remélem, igen.

Közben megreggelizek, fórumozok, kommentekre válaszolok, ficet olvasok, és mikor végzek a kajálással, felírom egy cetlire anyának, mit kérek. Aztán fogom a tálcát és az edényekkel, meg a cetlivel együtt kirakom az ajtó elé. Újfent bezárkózom. Közben azért biztos, ami biztos, lefuttatom a vírusirtót, de nem talál semmit. Nem értem, akkor mi lehet a gond. Mire mindennel végzek, és megnézem az emailjeimet, látom, hogy valaki írt nekem. Megnyitom, és Louis az. Elkerekednek a szemeim, mikor olvasom.

Kedves ShadowPrince!

Igazán ötletes neved van. Vírusirtót próbáltad már? Mert ha azzal nem megy, akkor lehet, hogy nagyobb a baj. Ha gondolod, találkozhatunk, és megnézem a géped. Add meg a címed, elmegyek hozzád, és személyesen vetek egy pillantást a kis betegre. De persze, nem kényszerítelek.

Louis

A szívem a torkomban dobog. Ide akar jönni? Pont ide? Hiszen évek óta nem tette be senki a lábát a szobámba. De nem tudom, mit tehetnék. Ha nem nézi meg valaki a gépet, akkor mi lesz velem? Lehet, késõbb nagyobb baja is lesz, mint a filmlejátszás, és nem szeretnék most apuékkal új gépet vetetni. Ráadásul gép nélkül a leckémet sem tudom megcsinálni, és nem tudok a tanáraimmal sem konzultálni. Így nem tehetek mást, mint írok Louisnak.

Kedves Louis!

Rendben van, megadom a címem, de kérlek, ha idejössz, ne lepõdj meg semmin. És szeretném, ha nem vinnéd el a laptopom, szükségem van rá. A vírusirtó amúgy nem talált semmit, ez valami nagyobb gond lehet.

ShadowPrince

A levél végére odapötyögöm a lakcímem, majd dobogó szívvel küldöm el a levelet. És ha már jön, legalább fel kéne öltöznöm, és némi rendet is kéne raknom.

~*~

Délutánig várok, addigra már fel vagyok öltözve egy sima fehér pólóba és melegítõbe. Az ágyam is bevetve és némileg ki is takarítottam. Akkor hallom meg az ajtócsengõt, és a lábaim elkezdenek remegni. Fõleg, mikor nem sokkal késõbb lépéseket hallok meg. Nem kevesebb, mint két pár láb lépéseit. Aztán megállnak az ajtó elõtt.

– Jul! – a bátyám az, csak õ szólít így. – Látogatód van.

Dobogó szívvel, remegõ lábakkal tántorgom az ajtó felé, és lassan fordítom el a kulcsot a zárban. Tudom, hogy muszáj, de akkor sem akarom. Hallom az egyik pár láb távolodó lépteit. Talán a bátyám az. Aztán az ajtó kinyílik, és én riadtan hátrálok a belépõ fiú elõl. Látom, hogy körbenéz, majd szemügyre vesz. Én is õt, de igyekszem minél messzebb kerülni tõle. Tépett, hollófekete haja, és gyönyörû kék szeme van. A termete nyúlánk, bõre hófehér, mint az enyém. Divatos ruhákat visel, vállán táska lóg.

– Szia! – szólal meg, mire bólintok. – Louis vagyok. Te vagy ShadowPrince? – újabb bólintás. – Õ a kis beteg, igaz? Akkor mindjárt megnézzük – mutat a laptopomra. – Nem vagy túl beszédes.

Nem merek válaszolni. Érzem, hogy kezdek rosszul lenni, hányinger kerülget, ha más is van idebenn. Látom, hogy a laptopot vizsgálgatja, rám meg rámjön az újabb hullám rosszullét, és már rohanok is a fürdõbe. Még épp sikerül a vécé fölé görnyednem, már jön is ki belõlem a reggeli. Hallom, hogy Louis valamit kiabál, majd sietõ lépteket hallok, és valaki átölel. Erre ledermedek. Ne! Ne ölelj meg, bárki vagy is! Hagyj békén!