Csókját csókok követik, minden egyes helyen, ahol ajkai érintik felforrósodik bőröm a vágytól, amikor újra összeforrunk egy szenvedélyes nyelvjátékra, karjaim, és lábaim is a teste köré kell fonnom, hogy mindennél, és mindenkinél jobban érezhessem.
Szükségem van rá, olyan kéj tombol bennem már csak merevedéseink egymásnak simulásától, amilyen eddig még soha.
- Most mit fogsz… csinálni? – próbálom oldani zavarom egy kicsit más témával akkor, amikor elszakadunk egymástól, félreérthető kérdésembe nem gyengén belepirulok.
Remélem a csinálnit nem úgy érti. Akarom a szexet vele, de csak akkor, amikor ő is szeretne a magáévá tenni. Pofátlanság lenne, ha a tegnap történtek után sürgetném…
- Nem tudom, - válaszol kis gondolkodás után - majd még meg kell álmodjam mihez kezdek ezek után. – szerencsém van, úgy értelmezte, ahogy szerettem volna, hogy tegye - Most azonban valami jobb dolgom van mint hogy az öcsémet küldjem a pokolra.
Keze a combomra csúszik, mielőtt reagálhatnék szavaira, majd onnan lassan, és izgatóan a fenekemre.
Aztán… Amikor már keresztbe állt szemekkel meggyőződtem arról, hogy ennél jobb nem lehet semmi se, ujjai forróságom bejáratához tévednek, hogy ott simíthassanak rajtam végig, mámoros hangon adom a világ tudtára, mennyire imádom azt, amit tesz.
- Ha most szeretkezem veled felszakad a sebem. – dörmögi halkan, észveszejtő hangszínnel - kénytelen leszel az ujjammal…. és a nyelvemmel beérni drágám. – ahh… Már attól el tudnék menni, hogy a fülembe duruzsol, érintéseitől is folyamatosan nyögök, sóhajtozok.
Mialatt ajkaival fülemről nyakamra tér át is ugyanúgy izgatja alfelem, mint eddig, egyre nehezebben bírom a szemem előtt táncoló csillagokat, azt hiszem, beleőrülök abba a boldogságba, amit okoz csókjaival, és ánuszom simogatásával.
Azzal, hogy játszadozni kezd köldökömön, is csak közelebb repít a beteljesedéshez, de még mindig nem kaptam eleget belőle, türelmetlenül lökdösöm a csípőmet közelebb hozzá, azt akarom, fejezze be a szórakozást és ténylegesen segítsen rajtaaahhmmm…
Igen…
Vágytam arra, hogy végre bekapja, és rászívjon merevedésemre…
Egyre többet, sóhajtozom attól, ahogy nyelvével körbenyalogatja, és rászívogat vágyamra, és golyóimra, biztosan teleélvezném a száját, ha nem kérne pozitúraváltásra, hogy még tovább lehessek vele, és élvezhessem a ténykedését:
- Fordulj hasra és pucsíts nekem, angyalom.
Összes gátlásom levetve teljesítsem utasítását, és tolom felé fenekem, hogy kezeivel végigsimíthasson combjaimon, belemarkolhasson alfelembe, görcsösen markolom meg a takarót.
Ha továbbra is így folytatja azt fogom még a végén nyögni neki, vadabban te semeállat…
Soha nem kényeztettek előtte annyira intenzíven, mint ő, tovább markolom a takarót, mialatt még mindig pihegve, sóhajtozva élvezem ki közelségét, harapását, amivel hátsóm jobb oldalát tünteti ki, és keze föl-le csúszkálását a farkamon…
Arra, amit a nyelvével művel tágítás címszó alatt, nem is találok szavakat, rossz ribancként tekergőzök, sikítozok az érzésektől, amiket játékával okoz bennem, mialatt még mindig kényezteti vágyam is.
- jövök… - figyelmeztetése, és ujjai egész zeneművet csalnak ki belőlem, őrjítő az, ahogy lassan, nagyon lassan ki-be mozognak forróságomban, mialatt ő még mindig csókokkal, és harapásokkal tünteti ki hátsóm.
Ha nem találna el bennem egy olyan pontot, aminek érintésétől minden feszültség, amit ő ébresztett bennem lényével, valamint játékával kitörhet belőlem, biztos lyukat karmoltam volna az ágyra.
Így viszont még mindig remegve a kéjhullámtól kiterülök, és hagyom, hogy fölém mászva, takarjon be férfias illatú testével, mialatt farkát alfelemhez dörzsöli, és megcsócsálja a fülem.
- Még nem végeztünk, baby. – tudom… Segítenem kell neki, és segíteni is fogok neki, sóhajjal jelzem, hogy hallottam azt, amit mondott.
- Fordulj meg. – dörmög újra fülembe izgató hangján, remegő kezeimmel felemelem, és átfordítom velük a testem, hogy most a hátamon feküdjek. Nem egy könnyű feladat.
De… Úgy érzek, mint ahogy azt egy fejrázással mutattam neki nem bánod? - kérdésére. Nem bánom.
Tényleg nem bánom, örömmel fogadom mellkasomon izmait, simítom végig hasának minden egyes négyzetcentiméterét, mielőtt forrón lüktető vágyát a kezeim közé venném.
- Szopj le szépségem. – utasít ismét - Kérlek. Úgy mint még soha senki mást.
Az, ahogy lüktet a markomban hatalmas merevedése, és szavai ismételten kábulatba ejtenek, férfias illatától csak még megrészegültebben hajolok közel farka hegyéhez, hogy egy puha, érzéki csókot hinthessek rá.
Aztán… Már tüntetem is el ajkaim közt ékességét, hogy szopogathassam, és nyalogathassam, ha nem épp úgy szívogatom, mint ahogyan a gyermekek szokták az anyjuk mellét.
Tényleg egyedileg, máshogy akarom kényeztetni, mint ahogy eddig testvérét, vagy ahogy már egyszer vele is tettem, most kapásból gyors a tempóm.
Kezeimmel is a lehető legjobban igyekszem teljessé tenni az élményét, pár ujjammal farkának azon a részén húzogatom a bőrt, ami nem fér be a számba, míg másik kezemnek ujjaival vagy az oldalát cirógatom, vagy heréit izgatom.
Az, hogy hangosabban veszi a levegőt, és néha a szoba fülledt csendjébe sóhajt, csak még jobban beindít, és gyorsabb tempóra ösztökél, olyan intenzivitással segítek neki egy hatalmas orgazmus elérésében a végére, amivel magam is meglepem…
Majd… Amikor eléri, és nyögve élvezi tele a szám is gyorsan igyekszem minden egyes cseppjét magamba szívni, lenyelni, farkát is tisztára nyalom, mielőtt mellém heveredik, és vad, birtokló csókkal jutalmazza tevékenységem, örömmel bújok a karjai közé, és élvezem, viszonzom csukott szemmel.
Szerintem bele is alszom a csókba, de nem érdekel, tudom, ezért nem bántana… Vele tényleg másabb lenni, mint Kenzoval. Ezerszer másabb, és jobb…
***
Egy hete már nála, pontosabban vele élek, de ahhoz képest, hogy egész nap szövögeti a terveit testvére megölésére, és az apja üzleteinek az átvételére, annyira sosem elfoglalt, mint Kenzo, a nap végén rám, és néhány forró pillanatra is mindig van ereje, ideje is.
Külön öröm számomra, hogy idegességét sem próbálja meg sose rajtam levezetni, és hogy sebe is szépen gyógyul.
Az is elmondhatatlanul boldoggá tesz, hogy nem zár ki az életéből még tárgyalásai idejére sem, ha nagyon hiányzik, és unom magam nélküle - vagyis az esetek többségében mindig… bemehetek hozzá pár kopogás után, és az ölében pihenve cirógathatom oldalát, vagy mellkasának kockáit, hallgathatom tervszövögetésük, azt, hogy milyen fegyverek rendelt.
Sőt… Ha úgy érzem segíthetek is neki néhány javaslattal, jártam annyiszor a titkos raktáraiban eleinte, hogy simán tudjam, azokban mi merre van, őrei többnyire merre állnak.
Egy nehéz napon vagyunk túl, fáradtan fúrom magam Ogai-sama oldalához, hagyom, hogy cirógathasson, én is a combjának forró bőrén játszadozom ujjaimmal, mialatt hallgatom az ággyal szembeni falon szóló tévét.
Néhány Kenzonak fegyverek szállító kisrepülőt sikerült felrobbantaniuk, amivel teljesen elvágták testvére fegyverutánpótlását.
Én vacsorát készítettem tiszteletére háromszor is, mire emberi fogyasztásnak alkalmasnak ítéltem a főztömet, nem vagyok valami nagy szakács.
De mégis… A végén vele együtt jól laktam legalább na. Vagyis… Mégse.
Rá még mindig teljesen ki vagyok éhezve, miután bátorságot gyűjtök magamban, hajolok is egy csókért az ajkaihoz.
Mosolyogva tűri, aztán viszonozza vadul, birtoklón nyelvjátékom, mialatt maga alá is gyűr, és csókunkba sóhajtásra késztet azzal, ahogy alfelembe markol.
Egyre kevesebbnek érzem a nyelvét, és az ujjait, ma már tényleg a farkát akarom magamban tudni, bosszúsan, vele egyszerre sóhajtok fel, amikor megszólal a telefonja örömmel bólintok felé, amikor a fülembe dörmög:
- Hagyjuk…
Én se akarok a hangjával törődni, érdekesebb, és izgatóbb az, ahogy a fülem, nyakam harapdálja, csókolgatja, mialatt én a hátát, vállait karmolászom, viszont ketyeréje, és hívója úgy néz ki, mindenképp akar vele beszélni, mert nem akarja befejezni a zaklatásunk addig, amíg Ogai-sama végül bosszús sóhajjal nem mászik le rólam, hogy a telefonja keresésének állhasson neki.
Grr… Nem tudom ki az, aki ilyenkor telefonál neki, de azt igen, hogy most nagyon haragszom rá, morcosan húzom magamra a takarónkat, és hangosítom fel a tévét.
Nem akarom hallani azt, amit beszél, inkább a híradót fogom nézni.
Miután szerelmem komoran jegyzi meg, hogy Zuna-apó csörgeti, felveszi a készülékét, és kicsit sem kedvesen szól bele:
- Ajánlom, hogy fontos dolog legyen az, amit mondani akarsz öreg, ha élni akarsz. – közben járkálni kezd, visszafordítom fejem a hőség miatti tűzesetek jelentéseihez.
Semmi érdekes…
De… Mielőtt átkapcsolnék, a következő hírnél Kenzo bukkan fel.
Az istálló előtt áll, és kedvenc lovam kötőfékjét tartja a kezében, mialatt azt ecseteli a kameráknak, hogy amióta eltűntem, szerencsétlen párája nem akar enni, ezért le kell altatnia.
Könnyek gyűlnek a szememben, és miután tagadón ráztam meg a fejem, felkelve az ágyból állok neki öltözni. Nem bánthatja… Látszatra semmi baja sincs, meg kell mentenem...
- Hát te meg hova? – lép elém Ogai-sama, gondolom letette a telefonját azért vár választ a kérdésére, de úgy sírok, hogy már beszélni se tudok, a tévére nézek.
Ő érti ki nem mondott szavaim, arra fordul, amerre fordultam, mielőtt még bosszús sóhajjal ragadná meg a vállamat:
- Az, amit látsz, egy szép csapda neked, ezt ecsetelte az imént Zuna-apó is nekem a telefonba. Ha odamész, vagy ha az alapján a fénykép alapján, amit kitettek a tévében rólad elé visznek, biztosan megöl.
- Nem hinném, hogy csapda a lovamnak szüksége van rám. Engedj, had menjek! - erednek el jobban a könnyeim, ha nem vonna szorosan magához, mialatt leül velem az ágyra, akkor már szavaimnak megfelelően el is indultam volna.
Bár…
Ami késik az nem múlik. Nem fog érdekelni az, amit mond, ki akarom szabadítani azt, akire őelőtte mindig számíthattam. Ha velem tart, akkor velem tart, ha nem, akkor egyedül megyek miest lesz rá lehetőségem.
- Azt még nem tudom pontosan. - válaszol mélyen a szemeimbe nézve. - Egyenlőre annyi is elég, hogy most otthon a földhöz veri magát, mert megfosztottam a kis játékszerétől, akit annyira féltett.
Játékszer?
Újra rám tör a szomorúság, és a magány érzése, amikor felfogom, hogy ezzel a szóval rám célzott.
Megegyeztünk abban, hogy őszinte lesz velem, viszont ez a játékszer kijelentése túlságosan is őszinte, és tapintatlan volt.
A játékszereknek nincsenek érzéseik, de nekem vannak. És... Nem is szabad akaratomból lettem Kenzo rabja.
- Ne haragudj. – jelenti ki legnagyobb döbbenetemre, akkor, amikor észreveszi, hogy azzal, amit mondott megbántott.
Azonban mielőtt egy kis álmosolyt varázsolva az arcomra biztosíthatnám arról, nincs baj, nem történt semmi már egy alsóban leguggolva elém folytatja bocsánatkérését:
- Megint tapintatlan voltam veled szemben. – nem tudom, mit mondjak erre, félek attól is, ha most szétnyitnám ajkaim, csak sóhajtani tudnék attól, ahogy egy vizes hajtincsem kisimítja szemem elől.
Annyira jó érzés, ujjait bőrömön érezni...
És... Egy alsónadrág van csak rajta... Egy kicsi alsónadrágocska...
- De te is tudod, hogy téged csak kihasznált. – békít tovább, úgy próbálom meg előle vörös arcom, nameg szomorúságom helyét átvevő zavarom elrejteni, hogy mereven lefelé nézek, miután már kijelentését egy biccentéssel helyeseltem.
Pontosan tudom.
- Így nehéz lesz letusolnod. - vált témát, miután gyengéden megcsippentette, majd elengedte pólóm - Vetkőzz le és fürödj, ameddig csak akarsz. Utána is beszélhetünk.
Utána? És addig ő mit fog csinálni? Itt ül, és figyel?
Mintha válaszolna fel nem tett kérdéseimre áll fel, úgy látom, el akar menni valamerre.
Úgyhogy... Még mielőtt kiléphetne a tusolóból ragadom meg karját.
- Ne menj el. – kérem is közben halkan.
Semmiképp nem szeretnék most egyedül, pontosabban nélküle maradni.
Bár azt... Álmomban se gondoltam volna, hogy kérésemre gyengéden megragadva vállaim ránt álló helyzete, és ölel át.
Le is fagyok egy pillanatig attól a ténytől, hogy most már tudja, merevedésem van.
Aztán... Mivel nem tett rá megjegyzést, nem gondolkozok tovább azon, mivel is magyarázzam, csak élvezem azt, ahogy erős karjaival fehér bőréhez, izmaihoz szorít.
- Itt maradok, - játszik el finoman ujjaival az oldalamon is - de… Ne siessünk el semmit. – egyre biztosabb vagyok benne, hogy szeretem, kijelentésére megbabonázottan bólintanék, ha nem kéne attól felnyögnöm, ahogy vágyamon végigsimít.
Úgy, mint Someya-sama, még senki nem ért hozzá tagomhoz, eszméletlenül vágyok további bódító érintéseire, száraz szájjal, kábultan figyelem arcát, testét, mialatt ő kínzóan lassan megszabadít pólómtól, és nadrágomtól.
Azt, hogy alsóm guggolva szedi le, és farkasszemet néz azzal a testrészemmel, amit eddig rajtam kívül csak testvére látott, az agyamra ereszkedő rózsaszín köd miatt nehezen fogom fel, nem is jövök zavarba attól, amit tesz.
- Te is leveszed az enyémet? – kérdi mély hangján azonban, miután újabb sóhajokat csalt ki belőlem lábaim végigsimításával, kérdésével megtörve kicsit higgadtságom.
Nem tudom, mit felelhetnék rá, elveszve szemeiben gondolkodok, mielőtt még egy hirtelen ötlettől vezérelve harapnék számra, és fognám meg a ránk zúduló víztől nedvessé vált boxere két oldalát gyors mozdulattal azért, hogy óvatosan kihámozhassam belőle merev férfiasságát válaszként.
Hatalmas taggal büszkélkedhet, miután kiszabadítom az alsója börtönéből, egy darabig ismét csak lefagyottan állok, és nézem. Viszont... Amint összeszedem magam egy kicsit, egyből Someya-sama ölelésébe bújok.
Olyan jó itt... Ha tehetném, mindig csak így lennék vele.
Az az érzelmeivel telített lágy csók, amit ajkaimra lehel is csak erősebbé teszik ezt a vágyam, felsóhajtva hagyom, hogy nyelvével szám belsejét is feltérképezze.
Sőt... Az ellen se tiltakozok, hogy az én nyelvem, valamint alsó ajkam is ajkai, fogai közé szorítsa, élvezem, hogy ennyire ki vagyok neki szolgáltatva.
Amikor elválunk egymástól is csak kábultan, egy röpke oldalra pillantással nézem ahogy tusfürdőt vesz kezei közé.
Szemei magukba szippantanak, nem bírok tőlük elszakadni, pedig egyre jobban belepirulok fürdetésébe.
- Vérzel… - még ezt se tudom vele ijedten közölni.
- Ne törődj vele, most csak élvezd. - dörmögi.
Mély hangja olaj ténykedéséhez, megadóan biccentek felé, mialatt egyre sűrűbben pihegek cirógatásától.
Eszméletlenek mozdulatai, hasamat is finoman, lágyan simítja végig, immáron szivacsot se használ. Még az, ahogy beletúr szőrömbe is leírhatatlan érzéseket ébreszt bennem, remegek további érintéseiért.
Elég egy kicsit rámarkolnia ahhoz tagomra is, hogy kicsaljon egy hallható sóhajt belőlem, pedig félek hangosan nyögni azóta, amióta Kenzo idegesítőnek nevezte, és megvert érte.
- Még. Nyögj nekem, aranyom… - csúsznak ujjai játszi könnyedséggel lejjebb, majd feljebb legérzékenyebb testrészemen, néha-néha jobban maguk közé is szorítva, hogy én már megtartani se tudjam magam saját erőmből.
Zavarom egyre nagyobb, ha nem fordítaná vissza maga felé a fejem, azzal, hogy látni akarja az arcom, miközben elélvezek, már izgató teste, és szemei helyett a falat figyelném, aminek dőltem.
- Ne törődj semmivel, csak add magad nekem. Légy az enyém… - duruzsol tovább fülembe, majd ismét sóhajtásra késztet golyóim megragadásával, és fülembe nyalásával.
Újabb nyögések törnek ki belőlem hallószervemre, nyakam ívére hintett csókjai, harapdálásai miatt, bőröm teljesen felforrósodott, keze kényeztető mozdulataitól már csillagokat látok.
- Nem, még nem mentél el. - válaszol, lassú ténykedését is tovább folytatva - Azt akarom, hogy a nyakamba sikolt, mikor elélvezel. Már pedig ez még nem történt meg.
Tovább akarok feloldozásért könyörögni, viszont megint elég ahhoz rászorítania egy kicsit vágyamra, hogy megadva magam akaratának dobjam hátra fejem, egy újabb hosszú, és hangos nyögés közepette.
- Milyen kis kemény vagy. – duruzsolja újabb nyakamra hintett harapdálásai közt, még fogai hozzám érésétől is megremegek. - Imádom, ahogy az ujjaim között lüktetsz, édes kis Otade…
- Neh… neh… nem bírom… - pulzusom már az egekben, vágyam kínzóan fáj, mégse akarom átadni magam a megkönnyebbülésnek.
Hogy nézne már az ki, hogy előtte érem el a beteljesedést???
- Akkor élvezz hát… - gyorsít ujjai mozgásán - Élvezz nekem. Kettőnknek… Had haljam édes hangod, ahogy a gyönyörbe fulladsz… - késsz, eddig bírtam...
Megfeszülve sóhajtok a kéjtől, mialatt minden eddig visszatartott feszültségem Someya-sama ujjaira lőném, majd dőlök Someya-samára, amikor az erőm legnagyobb része távozik.
- Finom vagy. Édes mint a méz… - duruzsolja, miután végignyal élvezetemtől fénylő ujjain, belepirulok hangjába, és tettébe, el is fordulnék felőle megint, ha nem tapadna egy újabb mámorító csókra az ajkaimra.
Egyre bátrabban viszonzom, mialatt, az ő még mindig álló tagjához préselem testem.
Karjaimmal csípőjét is átölelem, viszont ekkor megszakítja a csókunk:
- Nem, ma nem lesz szex. - tágult szemekkel viszonzom pillantását, aztán amikor megbizonyosodok arról, komolyan beszélt, mosolyogva ágaskodok fel hozzá egy újabb csókért.
Az lesz, amit csak szeretne, velem is azt tehet majd. De... A kedvességét, amit nyújtott nekem, mindenképp viszonozni akarom.
Belemorran csókunkba, amikor végigsimítom mellkasát, ettől felbátorodva vezetem kezem kicsit lejjebb a hasára, majd kínzóan lassan hatalmas, lüktető férfiasságára is. Ahh... Ami annyira forró...
Újból hangosan nyögök fel, mielőtt finoman kezdeném rajta mozgatni az ujjaimat.
- Otade... - szakítja meg azonban ekkor vágytól fűtött csókunk megint, csalódott sóhajjal engedem, hogy kezeim is elhúzza büszkeségéről.
Nem tudtam, hogy így se lehet neki örömet okoznom.
- Ha tényleg szeretnél segíteni, - folytatja mondandóját, mialatt a csalódottság miatt lehajtott fejem felemeli, hogy ismét a szemeibe, és kicsit talán most perverz vigyorába kelljen néznem. - akkor kérlek ne így tedd. - halkan felsóhajtok ismét attól, ahogy végigsimít arcomon, majd ujjait finoman végigfuttatja az ajkaimon.
Azt hiszem már értem, mire gondolt. És... Hát... Miért is ne...
- Rendben. - nyögöm kábultan, majd egy újabb csókja után letérdelek elé, hogy ismét szembenézzek vágyával, miközben ő bátorítóan túr tincseim közé.
Most nem bámulom olyan sokáig, mint először, torkomban dobogó szívvel lehelek rá makkjára, majd szívom kicsit meg, mielőtt végignyalnék a teljes hosszán.
Csak ezután kapaszkodok kezeimmel óvatosan csípőjébe, és veszem számba teljesen, hogy sóhajtásra ösztönözzem azzal, ahogy így szívogatom, valamint játszok rajta nyelvemmel.
Egyet lök ugyan csípőjével felém műveletem közben, és hajamra is jobban rámarkolva nyögi a nevem, viszont elég ahhoz felnyüszögnöm, valamint övébe fúrnom könyörgő tekintetem ahhoz, hogy ismét átadva nekem az irányítást lazítson ujjai szorításán.
Megvan a saját tempóm, amivel dolgozni szeretek, magamtól is gyorsítok szopásom ütemén kis idő után, amikor már teljesen beleélem magam, ujjaim is átvezetem csípőjéről golyóira, hogy azok se érezzék maguk nélkülözve.
Ő is kívánja a gyorsítást, légvételei szaporábbá válnak, csípőjét, amit időközben ismét elkezdett mozgatni most még erőteljesebben lökögeti meg, hogy tagja nagyobb része lehessen a számban mialatt továbbra is a beteljesedés felé repítem. Egyre gyorsabban, és gyorsabban, egészen addig, amíg végül egy nyögés után meg nem feszülve élvezi tele a szám.
- Ez nagyon jó volt. - dörmögi, mialatt tisztára nyalom teljesen férfiasságát, amikor felállok, még egy szenvedélyes csókot is kapok tőle jutalomként, boldogan bújok a karjai közé, élvezem ki.
Előtte ilyet ezért még nem kaptam, Kenzo valahogy természetesnek vette, hogy én szoptam a szexben is.
Csöndesen fejezzük be a csókot követően a fürdést, a törülközést is hamar letudva sétálunk szobájáig.
Az ágyába mindketten úgy zuhanunk be, mielőtt átölelne és betakarna.
- A sebed rendben van? - kérdezem azonban egyből feljebb támaszkodva, amikor rápillantok a víztől, és vérétől átázott kötéseire. - Ne cseréljem le?
Majd... Meg se várva válaszát csusszanok ki, mellőle rohanok el a ködszerekért, és egy ollóért, hogy visszatérve óvatosan a derekán elhelyezkedve operálhassam le róla.
Nem ellenzi műveletem, mosolyogva figyel, de az is lehet, kicsit megleptem hevességemmel.
Viszont amint végzek, ismét egy vággyal fűtött csókra húz magához.
- Nem kellett volna, de köszönöm szépen, hogy megcsináltad. - duruzsolja, amikor elválunk egymástól, elvörösödött arccal figyelem egy darabig, mielőtt mosolyogva válaszolnék neki:
- Szívesen máskor is. - aztán elkomorodva, amikor rájövök arra, mit is mondtam javítom magam:
- Vagyis... Remélem, inkább nem lesz a kötözésre szükség máskor. - felnevet, és ismét magához húz egy csókra, úgyhogy boldogan bújok ölelésébe, hagyom azt is, ismét betakarjon, amikor elszakadunk egymástól, boldog mosollyal figyelem, csúsztatom egyik karom ölelően testére.
Annyira, de annyira jó, hogy most nem egyedül vagyok, hanem vele. Pont vele, akit úgy szeretek, mint még soha senkit.
***
Arra számítottam, hogy reggel majd a cirógatására ébredek, ő is elég morcosan, és álmosan veszi fel telefonját, aminek hangjától szabályosan ugrottam egyet, majd kezd el beszélni valakivel.
Oda se merek nagyon figyelni arra, amit mond embereinek, szavai háromnegyede nem más, mint szidalmazás, és válogatott szitok.
- Idióták. - teszi le végül mérgesen készülékét az ágy melletti kisasztalra, félve, de egy kicsit mégis talán kíváncsian fordulok felé.
- Fontos dolog? - lágyabb vonásokkal néz rám, majd von magához kitérően egy csókra, felsóhajtva bújok hozzá közelebb, viszonzom.
- Sajnálom, hogy ezek a barmok téged is felébresztettek. - jelenti ki, amikor elválunk egymástól - Csak azért zaklattak minket, mert Kenzo akcióba lendült, és megölte az apánkat.
- De... Hisz ez szörnyű... - sápadok le teljesen, mosolyogva csókol meg újra.
- Nem érdekel az öreg, testvérem se igazán, amíg ilyen szép srác mellett ébredek.
Jól esik a bókja nagyon. Elpirulva, és ismét egy kicsit kábultan hagyom neki, hogy maga alá fordítva csókoljon meg újból.
Magamhoz is akarom szorítani izmos testét, hogy még közelebb lehessek hozzá, de amikor megpróbálom, felszisszen a fájdalomtól.
- Te megsérültél? - nyaffanok ijedten, miközben elrántom oldaláról karjaim.
Észre se vettem, hogy az egyik golyó eltalálta. Pedig... Kabátján, amit ledob, oldalt elég szörnyű egy lyuk van.
Na jó... Az a vérfolt, ami a pólóját átitatta még ennél is rémisztőbb.
- Én meg csak magam miatt aggódok! - Istenem... Nem élném túl, ha valami történne vele Kenzo miatt. Vagyis... Inkább miattam.
- Had segítsek! Nagyon vérzel... - kérem idegesen, viszont ő még most is képes arra, hogy értem aggódjon, gunyoros fél mosollyal dől hátra, mialatt azt kérdi, nem vagyok-e rosszul a vértől.
- Nem! - válaszolok sietősen egy fejrázás után, majd ugyanilyen határozottan, mint ahogy elkezdtem folytatom mondandóm:
- Nem, ha rólad van szó! - legalábbis remélem - Had segítsek!
- Ott, bal oldalt, van egy kisebb fürdőszoba. - sóhajtja erre - Menj be, a tükröt, ha kinyitod, van bent kötszer és alkohol. Hozz egy törülközőt is és a lavórba vizet, kérlek.
- Rendben! - jelentem ki boldogan, és miután kabátom leteszem, már futok is az adott irányba.
Végre... Végre tehetek én is érte valamit...
Hamar megtalálom a dolgok, amiket kért, viszont egyszerre nem fér el minden a kezemben.
- Itt vagyok! - rikkantom, amikor visszaérek hozzá a lavór langyos vízzel, és a tiszta törülközővel, majd már futok is vissza az alkoholért, és a kötszerért. Még tapaszt is hozok. Hiszen ki tudja... Hátha kell.
- Hogy segítsek? - kérdem komolyan egy újabb szusszanás után.
- Mindjárt. - int türelemre, mielőtt oldalára ügyelve hajolna előre, hogy lassú mozdulatokkal megszabadulhasson igétől.
Vetkőzése váratlanul ért, férfias testének látványába teljesen bele is pirulok. Sőt... Ha szavaival nem térítene észhez, akkor csak állnék egy helyben, mint valami kőszobor egészen addig, amíg el nem vérezne a hülyeségem miatt:
- Csak súrolt, de össze kell majd varrni. - teszi úgy a kezét, hogy sebe jobban látható legyen.
- Az... azt én nem hiszem... - hogy mondjam el neki, hogy képtelen lennék arra, hogy bántsam???
- Nem kell, azt majd én megcsinálom. - szakítja félbe mentegetőzésem - De kérlek, tisztítsd ki a sebet. - tisztítás... Rendben... Ez még talán menni fog.
Bólintok, és a törülköző egyik sarkával, amit előtte a behozott vízbe mártottam óvatosan letörlöm fehér bőrét, hatalmas sebét.
- Nagyon mély... Úgy sajnálom, ez mind miattam van. - legszívesebben most sírnék, viszont azzal tudom, hogy már megint csak hátráltatnám.
- Nem, ez nem a te hibád, ez már nagyon régóta érett... - próbál nyugtatni, viszont nem értem azt, amit mond. Mi érett?
- Ezt hogy érted? - nézek szemeibe egy pillanatra, majd szégyellve azt, hogy már könnyeim megállíthatatlanul folynak, újra lehajtott fejjel mosom tovább sérülését.
- Add ide kérlek a tűt és a cérnát. - tér ki azonban a magyarázat elől, sóhajtva adom a kezébe a tűt. Viszont... Most nem faggatom, amikor észreveszem azt, amit csinál vele, elszörnyedve nézek inkább másfele addig, amíg a kezembe nem adja azért, hogy belefűzzem a kezemben lévő cérnát.
Azt se figyelem, amikor elkezdi összevarrni a sebét, szisszenéseire is összerezzenek, alig várom, befejezze bőre fércelését.
- Kérlek, kend be alkohollal. - jelenti ki végül, óráknak tűnő percek múltán.
Megkönnyebbült sóhajjal nyúlok ismét a törülközőért, öntök alkoholt az egyik száraz sarkára, és kezdem el finom mozdulatokkal letörölni a sebét, miután figyelmeztet arra, hogy óvatosan csináljam.
Nem akartam durván hozzáérni, szegény Sashi-samának így is nagy kínokat kell átélnie.
Engem nem ver át, ezt még akkor is tudom, ha próbálja titkolni.
- Kész is. - jelentem ki végül büszkén, a számára most gyilkos szerszámot is leteszem kezemből.
- Kötözd be, kérlek. - kéri ismét, hangja halkabb, mint eddig talán ettől a tortúrától, úgyhogy egy nagy szusszanás után a lehető legóvatosabban kezdem el beburkolni sérülését.
- Otade.. - szólít meg ismét, amikor már majdnem teljesen kész vagyok, kíváncsian nézek rá egy pillanatig ismét, mielőtt folytatnám ellátását, érdekel, mit szeretne:
- Igen? - bár... Teljesen biztosra veszem, hogy egy erőlevest akar majd kérni, vagy egy finom teát.
- Nekem nem Sashi Hiroya a nevem. - hogy mi??? Félve nézek rá, sajnos az, hogy nem mosolyog biztosít állítása komolyságáról.
- Az én nevem, Someya Ogai. - Ogai??? Ne... Ezt a nevet nem értettem tisztán, elsápadva kezdek el tiltakozni:
- Az nem lehet... - nem, nem, nem, és nem... Egy ilyen alak, mint amilyen ő nem lehet rokonságban Kenzoval.
- De igen. - jelenti ki, szavaival millió darabra törve valamit bennem - Kenzo...
- Az öcséd! - fejezem be helyette a mondatot gépiesen, és kicsit talán riadtan, amikor rájövök arra, hogy ezt már abból, amennyire kívülről hasonlítanak egymásra tudnom kellett volna.
Aztán már futnék is valamerre a közeléből, ha nem lenne gyorsabb nálam ő is és kapna el.
- Ülj vissza! - teszi hozzá - Ha utálni akarsz, hát rajta. Engem nem érdekel! De tudnod kell, mit miért tettem! - érdekel az engem? Nem.
- De hisz mind hazugság volt... amit mondtál, minden! - ez sokkal fontosabb.
Ő... Még álnokabb is, mint a testvére. Miért kellett ennyire erősen megszerettetnie magát velem, mielőtt ezt elmondta volna? És miért erősebb ő is nálam annyival, hogy vissza tud maga mellé ültetni???
Egyszerűen nem értem, sajgó mellkassal, szipogva figyelem, és várom ütését.
- Az mondtam, ülj le, és hallgass meg! - morogja azonban mérgesen verés helyett, a kezem is elengedi, hogy messzebb tudjak tőle húzódni.
- Őszintén csodálom, hogy egyáltalán tudsz arról, hogy van neki egy bátyja.
- Nekem azt mondta... hogy meghaltál... - dicsekedett is vele. És... Talán épp emiatt én bolond sose gondoltam volna, hogy egy ehhez hasonló helyzetbe kerülök.
- Számára lehet, de élek. Azt is tudod, hogy apánk az Ojabun?
- Igen... - végeztünk? Megüt, vagy megkínoz végre? Vagy egyszerűen megöl?
Alig hallom szavait, valami olyasmit mond, hogy mivel ő az elsőszülött fiú, minden őt illetné, ha az apja meghalna, de őt túl lányosnak tartotta, amíg az öccsét kedve szerint nevelte. De ebben nem vagyok biztos. Nagyon fáj, hogy már megint becsaptak.
Azért a jelzőért, amivel apját illeti is csak pár pillanatig nézek rá csúnyán, utána visszasüppedek szomorú önsajnálatomba. Azaz süllyednék. Sashi... Ööö... Izé... Someya-san történetének folytatása meghökkent:
- Amikor megtudta apám, hogy a férfiakhoz vonzódok, kitagadott és mindent az öcsémre íratott.
- De hiszen Kenzo is... - annyira érdeklik a lányok, hogy egy egész tömbház fűtését rá lehetne kötni.
- Jah, hisz te vagy rá a tanú. Persze az öreg mit sem sejt, mit gondolsz téged miért nem vitt soha haza, hogy bemutasson apánknak? Mert csak a vagyon utáni vágya hajtja. Téged csak mint szeretőjét tartott, haza meg mindig egy csinos lányt vitt, akit mai napig megfizethetett, hogy eljátssza a boldog arát. Kihasznált téged... - na álljon meg a menet.
- Miért? miért te nem? - ripakodok rá - Arra... arra használtál fel, hogy bosszút állj? Csak egy eszköz voltam a számodra. Nem is érzel irántam semmit! - semmivel se jobb Kenzonál. Mégis... Valamiért ezt olyan nehéz elhinni...
- Mondhatjuk így is. - így is, hogy ezt ennyire nyugodtan állítja... Annyira, de annyira nehéz...
Könnyes szemmel rázom meg fejem, mintha ezzel kizárhatnám belőle az igazságot, mielőtt kijelenteném neki, hogy undorodok tőle.
- Legyen, - sóhajtja - de gondold végig, ha csak magamra és a bosszúmra gondoltam volna, kiszakítottalak volna a karmai közül? Törődtem volna veled annyira, amennyit valójában? Elsőnek tényleg, igazad van, ki akartalak használni, bizonyos értelemben meg is tettem. Nem mondom azt, hogy fülig beléd vagyok esve, de ha nem érdekelnél, téged sem szabadítottalak volna ki, nem hogy a családodat, aranyom. Gondolkozz el ezen. - nem akarok. Semmi mást nem akarok, mint egy golyót a fejembe, vagy a szívembe, hogy ne fájjon semmim ennyire többet soha.
Szerencsétlen bolond vagyok, aki csak arra jó, hogy hasznot hajtsanak belőle. Még a haragom se tudom kimutatni rendesen, amikor eldőlne, utána próbálok kapni, hogy megtarthassam, az utolsó pillanatban rántom vissza a kezem.
- Utálj, ha akarsz, nem vesztek semmit. - jelenti ki, amikor ezt látja. - Ha elakarsz menni, menj. De ne hidd, hogy Kenzo nem fog megtalálni. Az ajtó nyitva - tudom, hogy rám fog akadni, ha elmegyek, akkor még előbb is.
Viszont... Itt se bírok maradni, sírva indulok el az ajtó felé, amikor már elég messze érzem magamtól.
Tervem? Annyi, hogy futok, aztán majd csak lesz valami. Mást nem a kimerültségbe halok bele. Anyámék meg...
Tényleg... Ha most kilépek... Velük mi lesz?
A kilincsre teszem a kezem, viszont lenyomni még akkor se tudom, amikor meghallom, hogy visszaindul felém, sírva fogom addig, amíg mögém nem lép, és azt nem kéri, hogy ne menjek.
Illata most is megnyugtat kicsit, azért is nem ordítok, amikor kijelentését kérdőre vonom:
- Azt mondtad, menjek, ha akarok. - nyögöm ki nagy nehezen, jól esik most a sírás - Hogy nem vesztesz semmit, ha most elmegyek. Hogy nem érdekel, ha utállak... Akkor most... miért teszed ezt? Miért marasztalsz?
Arra számítok, hogy azt mondja, még kellek neki addig, amíg véghezviszi bosszúját, meg hogy különben is az ő kezében van édesanyám, és testvérem élete, olyan jó kis Ogai-stílusban, mint ahogy az öccse szokta, teljesen összezavarodok válaszától:
- Nem tudom... - miért nem? Hogy lehet ezt nem tudni? Eddig minden tettében annyira biztos volt...
Rákérdeznék, ha nem rántana magához egy megdöbbentően heves csókra úgy, hogy még könnyeim is abbamaradjanak.
Jobban össze vagyok zavarodva, mint eddig. Tényleg azért szabadított ki engem és a családom, mert valamennyire érdeklem? Vagy ez már valami újabb trükkje???
Jaj Istenem... Annyira belelátnék a gondolataiba...
Újra megindulnak könnyeim, hagyom neki, hogy inkább továbbra is lefagyassza gondolkodási képességem csókjával, mialatt testem az ajtóhoz szorítja, kezeim is óvatosan helyezem mellkasára. Annyira jól esik sajgó szívemnek birtokló vadága...
Viszont...
Amikor belemarkol alfelembe, miután végigsimított oldalamon, egyből sikítva lököm el magam tőle, nyitom az ajtót, és már futok is.
Azt nem nézem, hogy merre, a lényeg az, ne legyek a közelében. Nem akarok több csalódást, verést, és erőszakot. Azt már Kenzo megadta nekem.
Inkább a halál, és az eső, ami idő közben úgy kezdett el szakadni, mintha dézsából öntenék.
Legalábbis az utca végéig így gondolom.
Aztán... Ismét eszembe jut az, hogy talán akkor, ha Someya bántani, vagy kihasználni akart volna, most se engedett volna el ennyire könnyen, ahogy azt se emlegette, mi fog történni anyámékkal akkor, ha nem engedelmeskedek neki.
Valamiben másabb, mint Kenzo... Legalábbis... Akármennyire idióta is vagyok, szeretném ezt hinni. Zavarodottan fordulok meg, majd kezdek el járkálni.
Tény az is, hogy ha beismerte volna nekem, ő a testvére annak a rohadéknak, akkor talán sose beszélek vele, egyre nagyobb bűntudat mardos belülről azért, mert egyedül hagytam. Akkora az a seb az oldalán...
Végül ráveszem magam arra, hogy elinduljak visszafelé, felé, lesz, ami lesz alapon.
De... Minden egyes lépéssel, amivel hozzá közelítek, gyorsabban ver a szívem félelem miatt. Rettegek attól, amit kapok majd elfutásomért.
Mégis...
Minden gyűlöletem, rettegésem, és utálatom, amit iránta kezdtem el érezni, habozás nélkül dobom félre, és rohanok hozzá lélekszakadva, amikor azt látom, a bejárati ajtó nyitva, és ő a földön fekszik eszméletlenül.
- Someya-sama... Jól vagy? - szólítom meg ijedten mellé lépve, viszont ismét meglep azzal, ahogy a kezét védekezően teszi az arca elé, miután arcom felé emelte szemeit.
- Nem. Rám csöpög belőled a hidegvíz. - jelenti ki.
Hangja fásultnak, szomorúnak tűnik. Pedig... Tényleg azt mondta, hogy nem érdekli, ha elmegyek. Ebben a kijelentésében is hazudott volna?
- Azért csöpög belőlem a víz, mert teljesen átáztam. Kint esik az eső. - csukom be az ajtót, miután észrevehetetlenül halkan felsóhajtok a megkönnyebbüléstől.
Fekszik, mert ellökhettem azzal a lendülettel, amivel szabadulni próbáltam karjai közül, de nem halt meg.
Úgyhogy... Mivel felsegíteni a kanapéra nem tudnám, egy plédet halászok elő valahonnan alóla, azzal takarom be. Talán így nem fázik meg.
- Hogyhogy visszajöttél? - kérdi ismét, miközben a plédet ledobva tápászkodik fel, és leporolja rajta lévő nadrágját, vörös arccal fordulok az egyik sarok felé, mielőtt azt válaszolnám neki, hogy gondolkodtam a dolgokon.
Sajnos a kötözésem kicsire sikerült, még mindig nagy mellkas része maradt emiatt fedetlenül.
- Értem. - indul el felém, ismét nem tudok mozdulni előle, remegve hagyom neki, hogy gyengéden állam alá nyúlva emelje ismét magára a tekintetem, miután a plédet, amit én neki szedtem elő rám terítené. - Beavatsz abba is, hogy mire jutottál? - bonyolult ez az egész dolog... Biccentek neki, de aztán azt se tudom, hogy hogyan foglaljam össze, percekig meg se tudok szólalni.
- Arra, hogy idióta vagyok, mert nem bírlak itt hagyni. És... Arra, hogy talán ha őszinte vagy a kiléteddel, esélyt se adok magamnak arra, hogy megszeresselek. Pedig... Talán más vagy, mint ő. - motyogom végül halkan, mielőtt hagynám Someya-sannak, hogy újabb birtokló, vad csókkal ajándékozzon meg.
Jobban esik, mint az előzője. Ráadásul... Ha abban a mondásban, miszerint a tett többet mond minden szónál van igazság, azt is érzem csókjában, ahogy ténylegesen érez irántam.
- Kezdjük előröl ezt az egész megismerkedést. - sóhajtja, amikor elszakad tőlem, ujjai nedves tincseim között játszanak, érdeklődve emelem rá a szemeim. - Benne lennél? Semmi hazugság, semmi előítélet, tiszta lap mindkettőnk számára. - jól hangzik az, amit mond, érdekelne is, hogy mi lenne tovább, ha belemennék ebbe, halovány mosollyal biccentek neki.
- Someya Ogainak hívnak. - nyújtja felém erre egy lépéssel távolabb lépve tőlem, a kezét, kuncogva viszonzom gesztusát:
Iwaza Otade vagyok. Örülök neki, hogy megismerhettelek.
- Vizes Otade, és így meg is fogsz fázni. - jelenti ki, mielőtt magával húzna a fürdő irányába, hogy amikor odaérjünk úgy, ahogy vagyok belökjön a meleg víz alá.
- Köszönöm. - mosolygok rá. Most... Hogy már túl vagyunk az előző beszélgetésen, nem is értem, miért kezdtem el tőle undorodni, ahogy azt se, miért is jelentett a neve többet számomra, mint a bemutatkozása előtti viselkedése.
- Izé... Someya-sama - ülök le csöndesen a zuhany aljába, mialatt a rám folyó cseppek egy kicsit felmelegítenek - elmesélnél még nekem pár dolgot magadról? - elindult kifelé, de most visszafordulva néz rám, tekintetétől még nagyobb lesz testemben a forróság, mint eddig.
- Mi érdekelne? - férfias hangja csak további olaj tüzemre, úgy kell húznom a lábaim, hogy még véletlen se lássa meg merevedésem.
- Minden, ami veled kapcsolatos. Az is... - nyelek egyet. - Hogy hogyan... Hogy hogyan akarsz Kenzon bosszút állni.
- Mit akarsz?! Nem megmondtam, hogy ne zavarj munka közben semmivel se, mert megjárod, ha hazaérek?! - dörren rám Kenzo mély, dühös hangon, amikor a 20. kicsöngés után felveszi végre a telefonját.
Meg is dermedek, ingok ideges reakciójától, lesokkolva tartom kezemben mobilom, amiből csak úgy áradnak továbbra is felém szidalmai.
Elfelejtettem, hogy ma melózni ment…
Bocsánatot akarok tőle kérni mielőbb alkalmatlankodásomért, és kinyomva a készüléket visszahívni Sashi-samát, hogy elmondhassam neki, sajnos nem sikerült a tervem, de ekkor meghallom a háttérben egy fiú hangját. Kenzo fülébe duruzsolja, direkt úgy, én is halljam, hogy tegye le a telefont, és folytassa vele, amit elkezdett, mert már nagyon vágyik rá.
Munka?! Teljesen hülyének képzel?!
Összeszedve tettvágyam a rámtörő idegességtől nyúlok le torkomon szabad kezemmel, és köhögtetem, hánytatom meg magamat, csinálok egy szép foltot az ágyunk melletti szőnyegére, hogy amikor még mindig köhögve gyomortartalmamtól visszateszem fülemre mobilom már arra a kérdésére, rosszabbul vagyok-e válaszolhassam neki, hogy igen, éppen ezért hívtam.
- Kérlek, hívj segítséget! - játszom tovább elhaló hangon a nagy beteget újabb köhögőroham színlelését követően - Könyörgöm, ne hagyj így itt, mozdulni se nagyon bírok, csak rád számíthatok! - még szipogok is a nagyobb hatás kedvéért.
Ujjongani tudnék, amikor egy nagy sóhajtás után eddigi stílusánál kicsit gyengédebben jelenti ki, azonnal értem jön, és elvisz az orvoshoz.
Bedőlt a színészkedésemnek, találkozhatok Sashi-samával.
Még kettőt köhintek, mielőtt megköszönném kedvességét, és letenném a telefont.
A mellette lévő kurva kérésemre ugyan az előzőnél bosszúsabban súgta neki, hogy hagyjon, mert biztos csak azért színészkedek, hogy hazamenjen, és magam mellett tudhassam, de az a pofon, amit erre kapott arról biztosít, Kenzo nem hitte el neki amit mondott, tényleg jönni fog.
Az események alapján az is biztos, Kenzo még mindig jobban vonzódik hozzám, mint ahhoz a cafkához, és fél is attól, meghalnék.
Villámgyorsasággal írok egy smst Sashi-samának, miszerint fél óra múlva a dokinál fogom várni. Máshova kedves barátom úgyse vinne.
Majd… Az sms elküldése után kikelek az ágyból, és a nappaliba megyek, feljebb nyomom a fűtést, hogy annak, mennyire fázom is meg legyen a látszatja.
Már ennyit simán tudok mozogni. Sőt…
Mielőtt hazaérne arra is van időm, feltakarítsam a szőnyegén esett folt nagyját.
Így is ordít belépésekor, azért, mert nem a távollétében itt sem lévő személyzettel végeztettem a piszkos munkát, miközben keresve embereit maga után ránt a házban pedig azért is kapok a fejemre, mert nem egyből az orvost hívtam.
- Sajnálom! - szipogom neki, amikor belök a kocsiba, és ő is beül, elindulunk. - Most biztos, hogy tönkretettem a napodat. Pedig nem akartam… Én hívni akartam valakit, de az orvos számát se tudom - enyhébben vágja be az ő oldalán az ajtót, és biztosít arról, nem az én hibám az, ami történt, és hogy az igazi bűnösök meg fognak lakolni azért, amiért nem figyeltek rám, úgyhogy miest elindulunk, halálra váltan igyekszem arról meggyőzni, a bosszú nem megoldás, ne bántson senkit.
Sajnos nem sikerül, még amikor kiszállok Zuna apó rendelőjénél autójából is dühösen kiáltja rám, hogy azért, mert befenyíti alkalmazottait, ne legyek szomorú, mert ha a sírás miatt még betegebb leszek, és később tud a magáévá tenni, akkor megöli a családom.
- Gyógyulj meg mielőbb. Érthető voltam?! - beletörődően biccentek felé, majd amikor erre azt válaszolja, hogy helyes, este találkozunk, és elhajt, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak menni bírok sietek be az épületbe, vetem magam a már itt váró Sashi-samára, ölelem át szorosan testét, keresek nála vigaszt.
- Úgy hiányoztál! - annyira, de annyira vártam már erre a pillanatra…
És… Jobban éheztem a közelségére, mint azt gondoltam, egyszerűen nem bírok a látványával, illatával betelni.
Kezével, amivel tincseim közé simít is gyorsabb dobogásra készteti a szívemet, amikor meghallom szavait, mik szerint én is neki, csoda, hogy nem gyulladok lángra.
Meg akarom csókolni, hogy ennél jobban is érezzem, azonban mielőtt lábujjhegyre állhatnék, és ajkaim övére illeszthetném, eszembe jut, hol is vagyunk tulajdonképpen.
- Jaj, bocsánat doktor úr! Szép napot magának is. - próbálom még mindig sama karjai közül mulasztásom bepótolni, és nem magunkra haragítani drága segítőnk.
- Neked is kis úrfi. Gyere szépen, ha már itt vagy, tényleg megvizsgállak. – nem akarok elmenni megmentőm közeléből, de amikor ő leveszi rólam izmos karjait, egy nagy sóhajtás után teljesítem a doktor kérését, és hozzá lépek.
Hála annak, hogy mostanában Kenzo inkább a bordélyházakat járta, az orvos hamar megállapítja, hogy az állapotom javult:
- Szépen gyógyulsz, már nem kell sokat pihenned, se azért ne erőltesd túl magad… - Sashi-sama is mellénk lép, azzal nagyon meg is lep, amit ekkor mond a doktornak:
- Öreg, hagyj most minket magunkra. – hagyj minket magunkra? Mit szeretne?
Érdeklődve, vörös arccal figyelem, miközben leül mellém, még akkor is, amikor elkezdek felöltözni.
- Komolyan akarok veled beszélgetni Otade. Mennyire bízol meg bennem? – Sashi-sama rejtélyes, mint mindig, de erre a kérdésére gyorsan tudok felelni:
- Teljes mértékben. Mi.. miért? - kérdezek rá azért óvatosan. Meg akar szöktetni? Annyira jó lenne… Belepirulok a gondolatba, mégse merem neki ezt a kérdést feltenni.
- Rámbíznád az életed? – már rég rábíztam…
Még mindig pirulva figyelem, hogyan játszik hajammal, mielőtt egy igen választ sóhajtanék neki.
- Akkor hagyd el Kenzot! – olyan szép lenne… Ez az egész beszélgetés annyira álomszerű… Kár, hogy az álomnak most kell véget érnie. Jól tudom, mivel járna, ha megtenném, és vele tartanék.
Akarok… Mindennél jobban akarok vele lenni, ezért is fáj az ellenkezés:
- De… de azt nem lehet..
- Édesanyád és a húgod miatt ne aggódj. – hogy mi??? Elkerekedett szemmel vizslatom arcvonásait, tekintetét.
Azt hittem azt válaszolja kijelentésemre, hogy érti, és hogy rendben, akkor többet nem is kell egymással találkoznunk, meg se várva hihetetlennek tűnő magyarázatom arra, miért is mondtam azt, nem lehet.
Hogy lehet, hogy tudja, Kenzo mivel tart kordában? És a nevét kedves barátomnak honnan tudja? Zuna apó mondhatta el neki? Nem értem… Semmit nem értek…
- Honnan tudja, hogy Kenzo anyámmal és a húgommal zsarol? - kérdezem végül, amikor fejem már belesajdul a gondolkozásba.
- Később mindent el fogok neked mondani, töviről hegyire, de biztosítalak, hogy ha most eljössz velem haza, az én lakásomra, többé nem kell féltened se a családodat Kenzo karmaitól, sem saját magadat… - vele menjek? Még annyira se tudom, mi legyen, mint eddig. Nem akarom se a családom, se őt veszélyeztetni…
- Megvédenél, engem és a családomat is?.... hogyan? - faggatom újra. Fogalmam sincs, milyen módon képzelte ezt. Ráadásul… Ha baja lenne ebből, abba belehalnék.
- Azt mondtad bízol bennem. Egyenlőre meg csak ennyit mondhatok, de később mindent megtudsz… Szóval, mi a válaszod?.... - nem tudom, mi legyen, nagyon nem…
Hagyja, hogy számba vegyem az összes lehetőségem úgy, hogy egy kis jelét sem mutatja közben annak, ideges lenne, ezért végül megkönnyebbült mosollyal jelentem ki neki vele megyek, mialatt megfogom kezét. És… Reménykedek abban, tényleg megvéd mindenkit.
Válaszomra felkel a székéről, és tárcsáz valakit, hogy amikor az illető felveszi telefonját mély, tekintélyparancsoló hangján egy utasítást oszthasson ki:
- Csináljátok!... - rákérdeznék arra, kik és mit, azonban mielőtt megtehetném, visszafordul felém:
- Te meg öltözz fel, azonnal elmegyünk innen. - nem ellenkezek, utolsó ruhadarabom, és cipőim is magamra kapom, amíg ő a doktort hívja.
- Igen úrfi? - lép be a hívott pont akkor, amikor elkészülök, és leszállok a vizsgálóasztalról, és Sashi-sama mellé állok.
- Itt ez a csekk, húzd el a beled messzire. Kenzo itt fogja leghamarabb keresni Otade-t és ha megtudja, hogy nyoma veszett, belőled fogja kiverni… - most vagyok teljesen biztos abban, jó ötlet volt az életem, és családom életét Sashi-samára bízni.
Eszembe se jutott, hogy Kenzo az orvost is bánthatná, pedig így, hogy Sashi-sama közölte egyértelműnek kellett volna lennie számomra is.
- Na de…
- Húzz el, ha élni akarsz, öreg! - félve húzódom megmentőmhöz közelebb, remélem, hallgat rá az öreg. Nem akarom, hogy megsérüljön. - Utazz el Hawaii-ra, ott biztonságos leszel, ha pedig a pénz nem lesz elég, szólj küldök még. – végre látszik a vénember tekintetén, hogy Sashi-sama meggyőzte, hallgatni fog rá, ekkor irányít megmentőm az ajtó felé, kezd el kifelé tolni.
- Mi.. mindent köszönök! – hálálom meg az orvos kedvességét újból, és egyben utoljára, mielőtt tovább folytatnám az utam Sashi-samával.
- Később azt is el fogod mondani nekem, hogy honnan tudod, a barátom Kenzonak hívják? - töröm meg pár perc csöndben telt autóút után a közénk telepedett némaságot. - Én arra gondoltam, hogy az orvostól, mert izé… Ö… Én nem emlékszem arra, hogy egyszer is említettem volna. - magyarázom meg kérdésem vörös arccal, amikor a piros lámpát kihasználva felém fordul.
- Ezt is el fogom mesélni, ha már nálam leszünk - simít végig egy gyengéd mosollyal arcomon, mielőtt észbe kaphatnék pedig meg is csókol.
Jól esik csókja, szomjaztam is már rá nagyon, úgyhogy örömmel viszonzom addig, amíg a mögöttünk álló autók a lámpa zöld színére nem hívják fel a figyelmünk dudálásukkal, és el nem szakítja ajkát az enyémtől, hogy újból komorrá vált arccal vezethessen tovább. Még ekkor is kábultan figyelem. Jövőbeli otthonunk felé hajt.
Oda, ahol együtt fogunk élni mi ketten, minden gond, és baj nélkül.
Próbálom elképzelni, milyen lesz ez után az életünk, ahogy azt is elképzelem, lovakat tartunk, és együtt gondozzuk őket…
- Minden rendben? Mire gondoltál, hogy így mosolyogsz? - térít ki nevetésével nem tudom hány perc után gondolataimból egy újabb piros lámpánál, vörös arccal vágom rá, hogy semmin, majd amikor azt feleli, nem hiszi, és újra kérdezi, mégis mire is, megpróbálok valami hihetőt kitalálni:
- Csak arra, hogy újra láthatom anyáék. És… - terelem el hadarva más irányba a beszélgetést - Majd elfelejtettem, de fontos… Nagyon szépen köszönöm azt, hogy már nem tudom hányadszorra kisegítesz, ahogy azt is, hogy a családomnak is segítettél, és külön köszönöm, hogy nem hagytad, Zuna-apót elkapják. - sóhajtva veszek egy nagy levegőt, túl sokat beszéltem egy levegővel.
Kuncogva indul el, mialatt ismét válaszolni kezd:
- Ne hálálkodj, szíve… - nem folytatja szavait, az ellentétes irányból közeledő, majd mellettünk elsuhanó autóra, pontosabban annak sofőrjére koncentrál, egy pillanatig farkasszemet is néz így azzal, aki miatt én felsikítva húzódom lejjebb az ülésen, kucorodom össze.
Kenzo…
- Kapaszkodj! - jelenti ki Sashi-sama határozottan, majd már száguldunk is, a következő piros lámpákra se figyelve.
Nem értem… Egyszerűen nem értem, miért futottunk össze pont most ezzel az állattal, rettegve nézek hátra a két ülés között, próbálom megállapítani, tényleg jól láttam-e, hogy ő volt abban a kocsiban, amíg Sashi-sama azt nem parancsolja kemény hangon, hogy üljek normálisan.
Időben utasított, amikor visszahúzom a fejem a hátsó ablaküvegen golyók pattannak, sikítva húzom be nyakam is, kapom kezeim magam elé. Lő ránk.
- Miért? Hogyan? - kérdezem csak úgy a semmibe, mialatt Sashi-sama a legelképesztőbb kanyarok veszi be. - Azt mondta, estig nem jön értem…
- Szóltak neki, hogy a testvéred, és anyád elrabolták az őrizetből, úgyhogy ment volna a rendelőbe érted, mert félt attól, hogy eltűnsz, ha megtudod, nem irányíthat. - siet a segítségemre megmentőm, miközben újabb kanyarok vesz be, és autók kerül ki, remegve szurkolok neki.
Így már értem, de akkor is… Ha utolér minket, akkor végünk.
Egy óra telt el.
Még mindig hajtunk ugyan, de már Kenzo nincs mögöttünk, nem látom a visszapillantó tükörben.
- Lemaradt? - kérdem meg azért a biztonság kedvéért Sashi-samát is, csak akkor nyugszom meg egy egész kicsit, amikor arcom egyik oldalán végigsimítva jelenti ki, hogy úgy néz ki, egyenlőre nem követ minket.
De… Még amikor garázsába bejárunk, és kiszállhatok végre autójából is remegnek a lábaim, ha nem sietne a segítségemre a garázsajtó lecsukása után, és ölelne szorosan magához, miközben elindul velem befelé a házba az itteni bejáraton át, szerintem össze is esnék.
- Nyugalom. - ültet le gyengéden a nappalijában lévő kanapéra. - Megmondtam, hogy ha velem jössz, nem kell félned többé attól az idiótától se neked, se a családodnak.
Biccentek válaszként, és viszonzom forró, nyugtató csókját, amit miután leül mellém ad, és próbálok nem gondolni barátomra.
Pedig… Ez iszonyú nehéz, borzasztóan félek attól, hogy ha már a családom nem tudja, Sashi-samát fogja bántani…
Nagyon szép helyen foglalt asztalt Sashi-sama, itt, ebben az étteremben, amibe jöttünk minden hihetetlenül előkelő, és tiszta.
Mégis… Sokkal barátságosabb, mint azok amikbe Kenzo szokott elvinni. Az emberek, akik esznek, vagy épp halkan beszélgetnek habár elegánsnak ugyanolyan elegánsak, mint barátom barátai, is sokkal kedvesebbnek tűnnek.
Dohányozni se dohányzik senki, csak az ételek, meg az asztalra rakott virágok illatát érezni a különféle színű lámpákkal, és mécsesekkel gyengén, hangulatosan megvilágított helyiségben.
És…
Már csak attól el tudnék olvadni, hogy megmentőm átkarolva a kezem vezet maga mellett, úgyhogy szabályosan szétfolyok a boldogságtól, amikor leültet asztalunknál, annak ellenére is, hogy az oldalam, valamint hasam egyre jobban fájnak.
Bár… Lehet, ha nem érezném ennyire a testem, el se hinném azt, hogy ez a találka, ez a vacsora nem csak egy gyönyörű álom…
Hamar kihozzák a rendelt ételek, az én hősöm még egy tányér gesztenyepürét is rendel nekem hozzá, alig bírom neki köszöngetni kedvességét, egy-egy kérdésére adott válasz közt.
Főleg, hogy tudom, potyára fogja fizetni azt a sok finomságot, amit nekem rendelt. Akármennyire is ízletes a leves, a sült hal, és a hozzá adott krumplikarikák, mindenből csak csipegetni tudok, mialatt oldalam markolászom, és ásványvizem iszom.
Eddig ugyanis csak az fájt, ha levegőt vettem, most, hogy eszek, valamiért ülve is nehezebben tudom magam tartani, oldalam egyre jobban hasogat.
- Minden rendben van? – kérdezi Sashi-sama aggódva, amikor már úgy érzem, lázam is van, majd meg se várva, hogy azt feleljem, igen, jelenti ki, nem festek valami jól, és hogy hazavisz, mialatt kezével már a pincért is hívja.
- Nem, nincs… semmi baj. Jól vagyok… - kezdek el ellenkezni vele, amikor fizet, és éppen ezért figyelmét a pincér felé fordítja, viszont nem tudok sokáig beszélni, mert a hangkiadás is jobban fáj, mint mondjuk egy torokgyulladásnál.
- Ez már nem vicc, Otade. - kel fel az asztaltól, és lép elém - Gyere, megyünk… - hát jó…
Szomorúan, félve attól, hogy makacsságommal végérvényesen magamra haragítottam, és ez után a vacsora után még látni sem akar, próbálok remegő lábaimra ráállni, azonban legnagyobb döbbenetemre nem sikerül, visszacsuklok a székre.
Segítségért kiáltanék, de látva nyomorom, Sashi-sama megint kérésem nélkül oldja meg bajom, nyújt támogatást azzal, hogy erős mellkasához szorítva testem indul meg velem kifelé.
- Elmegyünk szépen az orvoshoz és egy szót sem akarok hallani. Égsz a láztól, és lehet, hogy belső sérülésed van. Mondhattad volna, hogy ennyire fáj valamid és akkor egyből odavittelek volna… - annyit sikerül válaszolnom, hogy nem akartam, mielőtt még a hideg, valamint a fájdalom legyűrne, és könnyes szemmel, szinte mozdulatlanul hagynám, hogy befektessen az autójába.
***
Amikor magamhoz térek, és az oldalamban hasogató fájdalommal nem törődve felülök, hogy bocsánatot kérjek hősömtől azért sok a kellemetlenségért, amit okoztam neki, már a rendelőben vagyok, és a velem szembeni asztal felől az a doktor mosolyog rám nyugtatóan, akihez megmentőm a támadás után behozott.
Sashi-sama sajnos nincs itt a közelemben, de még a rendelő többi részében sem látom, könnyeim újra útjukra indulnak.
Itt hagyott.
- Örülök, hogy végre felébredtél, de még egy kicsit feküdj vissza - lép mellém ekkor az asztaltól a doktor, mielőtt tovább gondolkodhatnék azon, hogy most mitévő legyek, és ér gyengéden úgy mellkasomhoz, hogy teljesítenem kelljen kérését.
Bár… Azt nagyon furcsának találom, valami idegen anyagon keresztül éreztem reszketeg ujjait, nem a bőrömön, pedig a pólóm nincs is rajtam.
Amint elfekszem, azzal a kezemmel, amit tudok mozdítani, mielőtt visszadobhatná rám a takarót, tapogatom meg a puha kötést, ami egészen a csípőmig fedi testem.
- El van törve egy bordád, a két mellette lévő is repedt, úgyhogy miután a töröttet helyreraktam, jó szorosan bekötöztelek. - elégíti ki készségesen kíváncsiságom, mialatt kezem leveszi a kötésről, és rám dob egy takarót. - Szerencsére már a lázad is lejjebb ment, az infúziónak, amit kaptál köszönhetően. - igen… Most, hogy mondja, tényleg nem érzem magam annyira melegnek.
Csak… Mindjárt hullának, ha nem ez az első alkalom, hogy csörög a telefonom, sápadtan fordulok a mellettem lévő doktor felé, aki amint meghallotta mobilom, abba az irányba nézett, amiből felcsendült dallama.
- Kérem… A nadrágom zsebében van… Ideadná? Aggódik… Biztosan aggódik már értem, és azért keres… - nézek hatalmas szemekkel az öregre, aki erre sóhajtva lép el mellőlem.
Nem nézem, mit csinál, viszont így is tudom, hogy kiemelte ruhámból, mert hangosabb lett a készülék.
Elnémult???
Ki tette le? Ő vagy az orvos???
Próbálom testem a dokibácsi felé fordítani, viszont azt már határozottan hallom, hogy nem letette, hanem felvette a kagylót, Kenzo üvölt, mint egy fába szorult féreg, a vonal másik oldalán, azt hiszi, velem beszél:
- MÉGIS HOL A FRANCBAN KÓDOROGTÁL EDDIG?! ÉS MOST MERRE VAGY? ESKÜSZÖM, HA MEGTALÁLLAK...
- Kérem, nyugodjon meg Kenzo-sama. - szakítja félbe a hangját az orvos határozottan, könnyes szemekkel figyelem, miközben ő kihasználva Kenzo döbbenetét, amit talán az okozott benne, mint bennem, hogy ő, és Kenzo ismerik egymást, folytatja:
- Összeesett az utcán, mert valaki olyan csúnyán eltörte a bordáit, hozzám hozták be, eddig eszméleténél sem volt. - azt, hogy erre mit válaszol barátom, már nem hallom, mert visszább vett hangerejéből az orvos is akkor folytatja csak vele a beszélgetést, amikor kisiet az apró rendelőből.
Sírva húzom magamra a takarót, a doktor csak megerősíti félelmeim, amikor visszaérve azt mondja, Kenzo egy partin volt, de mindjárt idejön értem, és hazavisz.
Még hiányzott, hogy megint ittas legyen.
- Nyugodj meg. - csitít az orvos, mielőtt leszedné fejemről a takarót, és egy hideg borogatást tenne a homlokomra. - Nem fog bántani…
Összerettenek kicsit a hirtelen jött hűtéstől, de aztán megpróbálom magam összeszedni.
Igaza van, nem szabad sírnom. Kenzonak nem szabad látnia, hogy könnyesek a szemeim. Ráadásul… Még rá gondolnom se kéne, biztos, nem két perc lesz, amíg ideér…
Üzenetet kell hagynom megmentőmnek. Ha… Az orvossal tartja a kapcsolatot, lehet, hogy elérné. És… Biztos, hogy tartja. Legalábbis erre utalhatott, ahogy a múltkor nézett rá.
- Kérem… - ragadom meg kezét egy hirtelen mozdulattal, mielőtt arrébb lépne mellőlem - Nem írná fel a telefonszámom egy papírra, ha lediktálom, és juttatná el Sashi-samának? Mindenképp meg szeretném köszönni neki, hogy behozott.
Egy pillanatig elgondolkodik, de aztán mosolyogva biccent, és hoz papírt, valamint tollat is, amikor elengedem kezét. Mondjuk azt nem is értem, miért dobta be ruháim a szekrényébe, mielőtt teljesítette volna a kérésem, amíg meg nem magyarázza:
- Lovaglócucc volt rajtad, de azt is le kellett vágnom a testedről. - néz rám mosolyogva, tekintetére elerednek ismét a könnyeim. Olyan rendes, mint megmentőm… - Ne sírj már, mond gyorsan a számokat. - térít újra észhez, kicsit szigorúbb hanggal, úgyhogy még mindig könnyes szemmel diktálom le neki, majd veszem át tőle mobilom, amikor ő az asztala egy fiókjába teszi a kapott adatok.
Épp időben.
- Zuna apó! Hol van?! - ront be Kenzo ebben a pillanatban, de annyira hirtelen, hogy a készülék, amit a kezembe adott a földre esik.
Viszont… Legnagyobb döbbenetemre nem tűnik annyira feszültnek, mint amennyire először tajtékzott a hangja alapján, amikor a csattanásra felém fordul.
Akkor sem, tűnik idegesnek, amikor felveszi, és visszanyomva a kezembe hozzám hajol, hogy megnézze van-e lázam. Mi történt vele???
Döbbenetem csak tovább növeli azzal, hogy kezei közt visz ki a rendelőből is, és Sashi-samához hasonló gyengédséggel fektetet be autójába, majd ült mellém, sofőrjére bízva a vezetést.
Viszont kiszálláskor… Már nyoma sincs hirtelen jött, és zavaró kedvességének, egyáltalán nem segít, úgy, ahogy vagyok, anyaszült meztelenül kell bebotladoznom a lakásba.
Sőt… Pár pofont is kapok tőle, amint bezárja az ajtót mögöttem azért, mert megijesztettem eltűnésemmel.
De hála annak, hogy a doktor olyasmit mondott neki, amikor elindultunk tőle, hogy a helyére tett bordám bármikor újra elcsúszhat, még a tüdőm is kiszúrhatja, ha jobban megerőltetem magam, legalább nem erőszakolt meg, vagy vert meg jobban.
***
Már eltelt egy teljes hét a vacsora óta, de még mindig fekvésre vagyok kényszerítve bordáim miatt. Úgyhogy ha Sashi-sama nem küldött volna pár napja sms-t a telefonomra, amikor megkapta a számomat Zuna apótól, és hívhattam volna fel azért, hogy megköszönve kedvességét beavassam abba, mi van velem, ahogy azóta már jó párszor megtettem, szerintem belehaltam volna az unalomba, és a magányba.
Kenzo még kevesebbet van itt velem, mint valaha. Vagy rám unt, vagy valami még nálam is fontosabb elintéznivalója van.
Én az elsőben reménykedem, mert ha elengedne, akkor Sashi-samával is sűrűbben találkozhatnák, nem kéne csak a hangjával beérnem néhány titkos percig.
- Szia! - szólok bele mosollyal az arcomon a telefonba, amikor végre felveszi. - Nem lenne gond, ha beszélgetnénk egy kicsit? - habár eddig mindig azt mondta, hívjam bátran, ha a barátom nincs mellettem, mert nem zavarom, ezt a kérdést szinte rutinszerűen felteszem neki minden egyes beszélgetésünk kezdetén.
- Persze, hogy nem, mondjad csak, mit szeretnél. - sóhajtja halkan, kedvesen, pedig ha jól hallom a beszélgetést, és a zenét a háttérben, amíg egy ajtó nem nyikordul, valami tárgyalásfélén lehetett egy klubban.
- Csak egy kicsit társalogni veled. Mindegy, hogy miről, de nagyon unatkozom. És… - vallom be őszintén - Már nem csak a hangod hiányzik, hanem az is, hogy a közelemben legyél.
Sok ideig van csendben, ezért már azt kérdezem, megszakadt-e a vonal, hogy nem válaszol.
- Vagy azt tartod hülyeségnek, amit mondtam? - teszek fel más kérdést, amikor a kijelzőre nézek, és az azt mutatja, még kapcsolatban vagyunk.
- Nem, nem, egyáltalán nem tartom annak - sóhajtja a vonal másik végén - Én is régen láttalak, és örülnék is neki, ha találkozhatnánk, de az orvos szerint mondta még jó ideig feküdnöd kell. A barátod meg nem hiszem, hogy örülne neki, ha vendégeket fogadnál. - ebben sajnos nagyon igaza van, bosszúsan sóhajtok…
- De… Valahogy biztosan meg lehetne oldani… - kezdek el hangosan gondolkodni, aztán hirtelen az is beugrik, mit is tehetnék…
- Szerinted… - kezdem el ötletem megosztani vele - Ha azt mondom neki, hogy rosszabbul vagyok, elvinne az orvos rendelőjébe??? Ott találkozhatnánk… - felkuncog a vonal másik végén, elpirulok nevetésétől.
- Nem igazán ismerem, úgyhogy nem tudom, hogyan reagálna rá, ha ezt mondanád neki. Ha nekem mondanál ilyet, melletted maradnék, mert annyira aggódnék érted - azt nem mondja, hogy amit kitaláltam nem ér meg egy próbát, ezért belelkesülve, vörös arccal a szavai miatt kérem meg arra, most tegyük le a telefont, mert mindenképp megpróbálok visszakerülni az orvostól.
Nevetve köszön el, én is boldogan, még jobban elpirulva attól, hogy elképzeltem mosolyát viszonzom köszönését, teszem le a kagylót, és keresem ki a névjegyzékből Kenzo számát, valamint készülök fel egy mesteri színjátékra.
Nem lesz tőlem boldog, de én most az szeretnék lenni, és éppen ezért látni akarom Sashi-samát.
Így, hogy beszélhetek hozzá, ráadásul olyan témáról, ami megnyugtat, gyorsan repülnek a percek, hamar megérkezünk a lovardához.
- És messze laksz? – kérdezi ekkor, miközben segít kiszállni autójából. Hangja még mindig érdeklődő, és kedves, készségesen válaszolok neki, amint bezárja autóját:
- Nem. Vagyis nem messze innen, meg attól sem, ahol az a sok nagy férfi megtámadott. - brr… Még belegondolni is rossz. Biztos, csak pénzt akartak, de ha Kenzo tudomást szerez róluk, ebben az életben már soha nem hagyhatom el a házát. Pedig… Akkor még magányosabb lennék annál is, mint amennyire most az vagyok.
- És egyedül laksz? - faggat barátságosan tovább, amikor elindulunk az istálló felé, ezért inkább abbahagyva a gondolkodást arról, mi lesz velem, ha még lovam is elveszi tőlem válaszolok neki:
- Nem. A…A… egy barátommal. – ég az arcom a szégyentől, és a keserűségtől, de ami igaz az igaz. Kenzo még ha nagyon szeretne, akkor se se lehetne többé a kedvesem.
A legnagyobb baj ott van, hogy nem is akar az lenni, csak engem kínoz azzal, hogy nem engedi másé legyek.
- És ő nem szokott kijönni ide? - térít ki újabb kérdésével depressziómból.
- Nem… - nézek rá. - Van itt néhány gondozó, ők foglalkoznak a lovakkal és az istállóval. Bár az övé ez a farm, de sosem szokott ide kijönni, csak ha nagyon sokáig nem megyek haza, de az is ritka. Nem… nem szereti ha sötétben kint vagyok az utcán… - a lovakat meg még annyira se.
- Hát, lehet, hogy én sem szeretném… - hogy mi??? Pont ő??? Ezt nem értem…
Közelebb lépve hozzám fogja meg gyengéden állam, és hajol közelebb, hogy még jobban beszippantson szemeivel, miközben válaszol:
- Mert olyan szép vagy, és törékeny, hogy félnék, megtalálnak ellopni, vagy elrabolni tőlem… - Újra elvörösödök szavaira, csak most a zavartól, és nem a szégyentől.
Megbűvölten meredek rá, mosolyára tovább, akarom, hogy még mondjon ilyen szépeket nekem.
- Na gyere, mert elég késő van már. - indul el azonban további kedveskedés helyett - Szeretnélek lovagolni látni… - jaa… Igen… Elvégre azért jöttünk…
Nehezen tudom összeszedni az eszem, de amint sikerül követem az istállóba, lépek kedves kancámhoz, mutatom be neki.
Nála jámborabb, és aranyosabb állat nincs a világon.
Azt is türelmesen hagyja, hogy felszerszámozzam, és felüljek rá, mivel jó kedve van, lépésből is simán vált ügetésbe, majd vágtába.
Boldogan kapaszkodom gyeplőjébe, mozgok vele együtt a körülöttünk szárnyaló szélben, szívom be illatát, feledkezek meg minden rosszról, és gondolok csak a szép dolgokra, többek között Sashi-sama szavaira.
Titkon még örülök is neki, hogy felajánlja, elvisz hazáig, még akkor is, ha amikor megérkezünk a házhoz egy közeli parkolóba, szomorúbb vagyok, mint eleinte attól a ténytől, hogy többet nem láthatom.
Sokáig a sírás is kerülget, nagyon nehezen tudok csak megszólalni, ekkor is csak úgy, hogy nem nézek felé:
- Na.. nagyon szépen köszönök mindent.
Szállnék is ki, rohannék is el, hogy biztosan ne fakadjak sírva a jelenlétében, de mielőtt az ajtókilincshez nyúlhatnék kapja el kezemet, hogy sötét szemeibe kelljen néznem.
- Nagyon szívesen, máskor is. – jelenti ki magabiztosan, miközben arca veszélyesen közel kerül az enyémhez.
Próbálok hátrébb hajolni előle, viszont az üléstámla megakadályoz ebben, úgyhogy vörös pofival, hatalmasra tágult szemekkel figyelem, próbálom kitalálni azt, mire készül.
Lassan, megfontoltan vesz egy nagy levegőt, mielőtt megint óvatosan feljebb emelné állam. Teljesen olyan, mintha dróton rángatna, húzna maga felé, már azt se hiszem, hogy valami koszt akar letörölni arcomról.
Másra készül.
Mégis… Hevesen verő szívvel engedem neki, hogy csókot lopjon tőlem, amikor ajkai találkoznak enyéimmel, élvezem ki kemény, jóleső ízét csókjának.
- Holnap délután ötkor várlak az istállónál. El akarlak vinni vacsorázni…. – duruzsolja az ajkaimra, amikor elválik tőlem, felfogva szavait egyből tiltakoznék, ha nem némítana el egyetlen ujjával.
– Cssss… ne mondj semmit. Én ott leszek… és remélem, hogy te is…. Ha mégsem, elfogadom…. Most pedig menj, nehogy a barátod… aggódni kezdjen érted… - ott akarok lenni… Mindennél jobban…
Mégse bírok válaszolni, még mindig vörös arccal csatolom ki az övem, amikor a konyhához nyúl, mászok, vagyis inkább szállok, repülök ki autójából, hogy aztán hosszasan nézhessek utána, amikor elszáguld mellettem.
- Már megint ilyen sokáig voltál annál a büdös gebénél?! - térít magamhoz az álmodozásból Kenzo hangja, amikor belépek meleg szerelmi fészkünkbe, lehajtott fejjel meredek kőszoborrá az ajtóban, rémületemben még becsukni se merem.
Velem ellentétben ő hamar reagál, és közeledik felém, minden egyes lépésével, gyorsabb dobogásra késztetve a szívem, várom az ütését is, miután becsapja a nyitva felejtett fadarabot.
Meg is kapom, akkora pofont ad, hogy a padló, amire esek adja a másikat.
A szám is felreped kicsit, ha nem tudnám, azzal csak még jobban felidegesíteném, akkor csak itt feküdnék, és hagynám neki, addig üssön, amíg szeretne, amíg örömét leli kínzásomban.
Így, hogy ezzel tisztában vagyok, a lehető leggyorsabban kényszerítem álló helyzetbe testem, hogy rá nézve adhassak számon kérő kérdésére alázatos választ:
- Igen, de nagyon sajnálom, mindjárt lefürdök, és kárpótollak.
- Ajánlom is azt a kárpótlást! - szorít neki a falnak indulatosan, hogy aztán pár pillanattal később a ló szagtól undorodva befogva orrát léphessen megint távolabb testemtől. - Máskülönben eladom, hogy ne tudj hozzá se menni.
Ijedten állok fel ismét, robogok el tusolni, hogy a lehető leg hamarabb vissza tudjak hozzá menni, hogy amennyire csak képes vagyok rá kárpótoljam.
Ha jól éreztem, ivott is, úgyhogy még kegyetlenebb lesz addig velem, amíg itt van.
***
Fáj az oldalam, és nehezebben kapok levegőt is, úgyhogy biztos vagyok abban, tegnap vagy megrepesztette, vagy eltörte az egyik bordám valamelyik ütésével, de mindenképp elindulok a találkahely felé.
Látnom kell Sashi-samat, mert ha nem találkozhatnék többet vele, abba beleőrülnék. Annyira jó volt mosolyára, tekintetére gondolni az éjjel, Kenzo kegyetlenkedése közben is…
Kicsit előbb jöttem, még nem érkezhetett meg, úgyhogy habár ma nem akarom kivinni, bemegyek lovamhoz, és megsimizem fejét, nyakát, magamhoz ölelem, amennyire csak fájó oldalam, nameg a boxa miatt tudom.
Mintha tisztában lenne azzal, hogy valami történt, bújik jobban kezemhez, kedveskedik.
- Szép estét. Örülök neki, hogy úgy döntöttél, velem tartasz. - hallom meg ekkor Sashi-sama hangját, majd érzem közvetlen szavai után egyik karját magam köré fonódni.
Nagyon megdöbbenek, minden önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy ne sikítsak fel az ettől belém nyilalló fájdalomtól, és rogyjak a földre, hanem megfordulva viszonozzam kedves köszönését, dicsérjem meg elegáns öltözékét.
Így is észrevette, hogy valami nincs rendben, elvéve oldalamról a kezét kér bocsánatot, kérdi meg, valami baj van-e.
- Én kérek bocsánatot. - próbálom elterelni a figyelmét fájdalmamról. - Nem tudtam annyira kiöltözni, mint amennyire te.
Habár szép ruhát öltöttem magamra, fele annyira se vagyok elegáns, mint ő.
- Ne mondj ilyet. - emeli meg megint az állam - Szerintem nagyon csinos vagy. - halk szavai, valamint az, amit mond…
Megint teljesen lezsibbadok, vörös arccal próbálok neki valami értelmes magyarázatot feltenni újra feltett mi történt veled kérdésére.
- Öö… Izé… Tényleg nem fontos… Csak leestem a lépcsőn. - rossz, hogy hazudnom kell neki, de ha Kenzotól is meg akarna szabadítani, még a végén nagy bajba kerülne.
- Biztos, hogy nem a barátod bántott? - cirógatja meg finoman egyik ujjával azt a sebet, ami a szám szélén van, ijedten rázom meg a fejem.
Nem értem… Olyan, mintha belelátna a gondolataimba. Vagy ennyire átlátszó lennék?
- Mindegy. - sóhajtva felegyenesedve - Ha azt mondod, nem bántott, akkor hiszek neked. Indulhatunk? - annyira szívesen megköszönném neki, hogy nem faggatózik, mégse merem, csak mosolyogva biccentek felé, mielőtt kezét elkapva tartanék vele autója felé.
Legszívesebben, ha tudnék bordámtól, most ugrálnék az miatti boldogságomban, hogy vele vacsorázhatok, és jelenlétével erőt gyűjthetek Kenzohoz.
- Merre megyünk? - kérdem elpirulva, amikor ő is beül. A kíváncsiságom győzött udvariasságom felett, bár amikor rám néz ahelyett, hogy indítana, ezt már annyira röstellem, hogy egyből bocsánatot kérve, zavartan fordulnék el tekintete elől, ha nem simítana végig tincseimen, és fogná meg gyengéden az állam.
Felsóhajtva hagyom, hogy magához húzzon egy lágy csókra, mielőtt elindulna velem azzal, hogy majd meglátom.
Ajtózárás után zaklatottan kezdek el sétálni az istálló felé, hogy egy fárasztó lovaglásra indulhassak kedves lovammal.
Muszáj megnyugodnom, mielőtt újra látom Kenzot. Már megint hiába könyörögtem neki azért, fejezzük be ezt az egész kapcsolatot, és engedjen el.
Még mindig nem ismerte be, így, ahogy tesszük nincs értelme egymással élnünk, ismét azt válaszolta, miután kinevetett, hogy csak akkor, ha ő is úgy gondolja, nem vagyok hozzá való, addig pedig maradjak csak mellette, és viszonozzam szerelmét, mert ha nem, azt nagyon megkeserülöm én is, és családom is.
Majd… Mint annyiszor mostanában, újfent megvert, és megerőszakolt, hogy bebizonyítsa, mennyire komolyan gondolta azt, amit mondott, aztán egyedül hagyott abban a házban, amit vett magunknak.
Sírni, szenvedni az éjszaka még hátra lévő részében.
Nem bírom megérteni, miért ilyen. Olyan kedves embernek ismertem meg…
Bár a mai nap úgy nézem, kár volt felkelnem… Az élet is beleszólt pihenési, felejtési terveimbe. Még legmerészebb rémálmaimban se gondoltam volna, hogy pont itt, Kenzo birtokain találkozom idegenekkel.
Azt meg végképp nem, hogy rögtön hárommal is.
Riadtan, megszeppenve nézek a szinte egyforma, sötét öltönyt, és napszemüveget viselő, kigyúrt alakokra, amikor pedig megbizonyosodok arról, nem csak útbaigazítást akarnak, és nem is ő küldte őket, vigyenek utána megpróbálok menekülni.
Azonban… Ennek sikeres kivitelezése… Mivel profi módjára teljesen maguk közé szorítottak, egyenlő a nullával.
- Miért teszitek ezt velem? Engedjetek el könyörgöm! – próbálkozom tovább a szabadulással, amikor elkezdenek lökdösni, viszont a harc most se megy ellenük. Ráadásul egyre jobban kimerít a félelem, a sírás, lassan már maga a beszéd, a könyörgés is.
Amikor első ütéseik elérnek, már nem is vagyok teljesen magamnál, könnyes szemmel nyújtom feléjük táskám. Ha ez kell vihetik, akár az életemmel együtt.
Talán jobb is lenne, ha mindennek vége lenne.
Hirtelen villanás szakítja félbe elmélkedésem, és a hármas támadását is, egy autó fékez le mellettünk.
Majd… A kiszálló pillanatok alatt veri le ellenfeleim, és nyújtja nekem a kezét, hogy amikor belehelyezem ujjaim, felránthasson a földről, ahova a dulakodás közben kerültem, mély hangján egy gyerét susogva közben.
Én hősöm…
Akiről bár… Első ránézésre a magassága, és hosszú, selymes barna haja, valamint hideg szürke szemei miatt, azt hittem Kenzo, meg kell állapítanom, sokkal másabb, mint állítólagos barátom.
Izmosabb. És a hangja is mélyebb. Arról nem is beszélve, Kenzo biztos nem egymaga vert volna le ennyi ellenem támadót, testőreivel intéztette volna el őket.
És… Ő nem is tud ennyire gyengéd lenni.
- Hogy hívnak? – térít magamhoz az olvadozásból.
- O..Otade… - nyögöm halkan, és kiélvezem kezének érintését a hátamon.
Már rég volt, hogy ennyire óvatosan értek hozzám.
Ez a pasi… Annyira segítőkész velem, teljesen elvette kedvességével az eszem, az érzelmeim összezavarodása miatt nem is tudom tőle úgy megtudakolni a nevét, mint ahogy ő megkérdezte tőlem az enyém.
Csak nézem őt teljesen elpirulva, még akkor is, amikor magabiztosan kijelenti, elvisz egy orvoshoz, hogy megnézesse, nem-e lett valami bajom, és miután rámorran támadóimra, hogy kotródjanak, beültetne terepjárójába.
Úgy érzem, bele is szerettem.
- Nagyon vörös vagy. Jól érzed magad? – töri meg a közénk telepedett csöndet az egyik piros lámpánál.
- Már jól vagyok. – fejezem be bámulását, és törlöm le maradék könnyem, hogy tiszta arccal ereszthessek meg felé egy halovány mosolyt, mielőtt hálásan fejet hajtva előtte, köszönném meg neki, kimentett azoknak a rablóknak a karmai közül.
Az események hatása miatt ugyan még mindig remeg a hangom kicsit, ahogy a testem is, de hála neki, rendbe fogok jönni, nem történt nagy baj.
- Bárki megtette volna a helyemben, főleg akkor, ha ilyen szép fiút, mint amilyen te is vagy lát szorult helyzetben. – mosolyog rám, és vezet tovább, amikor a lámpa átvág.
Ezt mondja, viszont tudom, hogy ez nem így van, főleg, ha arra gondolok, Kenzo simán sorsomra hagyott volna, amilyen gyáva alak, mégse akarok vele vitába szállni.
Szeretnék hinni neki, szeretném hinni, igaz, amit mond.
Kell ennyi érzékeny lelkemnek…
- Itt is vagyunk. – állítja le autóját egy hatalmas parkolóban, kiszáll, majd ugyanolyan magabiztosan, mint találkozásunk óta szinte állandóan nyitja nekem is az ajtót, segít kioldani a biztonsági övem, amivel a sokk miatt remegő kezeim miatt egészen eddig szerencsétlenkedtem.
- Itt? - csodálkozva nézek körül, de azért hagyom, maga után húzzon az épület felé. - Mégis hol?
Nem jár a fehérre meszelt, fényképekkel díszített falak közt senki se rajtunk kívül, össze is rezzenek kicsit, amikor hangom visszhangja, valamint az ő kuncogása visszajut a hatalmas folyosókról fülembe.
- Mondtam, hogy elhozlak egy orvoshoz. – jelenti ki ellentmondást nem tűrően. – És tudod, ő a legjobb. – kopog be felsőbbrendűn mosolyogva azon az ajtón, ami elé elértünk, hogy amikor kiszólnak, szabad, be is ránthasson az elegáns szőnyegről.
Pedig ismét szeretném végigmotyogni neki, jól vagyok, nem hiányzik, doktorok vizsgálgassanak.
Annyira félek attól, Kenzo kideríti, látták sérüléseim, amiket okozott nekem, és bántani fogja szüleim, le kell ültetniük, ne essek össze.
De… Úgy nézem, belépésünkkor az orvos is lesápadt valamitől.
Mondjuk…
Az is lehet, csak beképzeltem ezt, mert amikor kíváncsian nézek megmentőmre egyből nevetgélve kezd el vele beszélgetni, és fáradtsága, vagy öregsége miatt reszkető kezeivel vizsgálgatni, bekötözni a sérüléseim.
- Mindjárt megyek én is, és hazaviszlek, várj meg a folyosón. – jelenti ki higgadtan, és nyújtja át kabátom, pulcsim, amikor minden pólómtól, és nadrágomtól még látszó sérülésem lekezelte a doktor.
Nem engedtem még határozott kérésükre se, ezeket a ruhákat ő vagy megmentőm lerángassák rólam, sírva, hisztizve tartottam őket magamon.
Belehalnék a szégyenbe, ha akár egyetlen jelét is látják annak mellkasomon, vagy hátamon, az a szemét mit művelt testemmel. Így is pár nagyobb harapás, horzsolás szemtanúi lehettek, de ezek… Csak a jéghegy csúcsai.
- Viszlát. – köszönök el az orvostól, és kilépek.
Majd… Felöltözve várakozok megmentőmre.
Hamar kiér, és arról faggat, hol lakom, hova vigyen.
- Lovagolni indultam, - mesélem neki, miközben kocsija felé tartunk - úgyhogy ha gondolja, elkísérhet az istállóhoz, - kezdem el, kicsit fellelkesülve attól, hogy gyengéden magához húzva simít végig arcomon - és akár még a kedvenc lovam is megmutatom magának, mondjuk nem tudom, mennyire untatnám vele, már így is nagyon sok mindent tett értem kedves öö… Hogyan is szólíthatom? Segítene? – kérdem halkan.
- Sashi Hiroya. – válaszol kuncogva, majd még mindig mosolyogva teszi hozzá, ne tegezzem, és hogy nem untatnám azzal, ha megmutatnám a lovam.
- Tényleg nem? – kérdezem azért a biztonság kedvéért újból, amikor beülünk, de mivel ismét mosolyogva rázza meg fejét, lelkesen kezdem el neki mesélni, ennek mennyire örülök, mielőtt elmondanám neki a címet is, ahova mennünk kell kincsemhez.
Rég találkoztam olyan emberrel, aki ennyire türelmesen hallgatott, amikor róla meséltem, boldogan mesélem egész úton át, mit szeret, mit nem, mikor hogy igazítottam meg a sörényét…
Zárva! Zárva!
Kátságbeesetten püfölöm az ajtót kis ökleimmel, de semmi esélyem, már mögöttem is áll. Remegve, elvörösödve hagyom hogy maga felé fordítson, és dacosan szegem le fejecskémet. Bántani fog... bántani fog... félek, félek...
Keze darakamra simul, majd magához húz, és szájával az enyémet cirógatja. Meglepetten nyöszörgök a csókba, kezeimet mellkasára téve próbálom eltolni magamtól, de ő könnyedén hátrálni kezd, majd fordít rajtam egyet egy tánclépéssel, derekamat megragadva felemel, és már a konyhapulton is ülök. Mivel sokkal erősebb nálam, ezért minden ellenkezésem ellenére hátradönt az asztallapra, és végigcsókolgatja mellkasomat, mellbimbóimat, és a testemen végigzsizsegő forró zsibbadástól halkan felnyögök. A fenébe a fenébe! Pedig nem lenne szabad élveznem... hiszen megerőszakolt! Egy aljas emberrabló, perverz... nhh...
Valami hideget érzek forró bőrömön, és felszisszenek. Mi az? Pihegve nyitom résnyire szemeimet, és még látom, ahogy élveteg mosollyal fölém hajolva eszegeti le rólam. Ezt követi a tejszínhab... ahh...nnnyhhh...
Egy szőlőszemet nyalint ki a köldökömből lassan, miközben sárgás-zöldes, macskaszerű szemei mélyen elmerülnek az enyémben, tekintetemet fogva tartja... és én megbűvölve figyelem ahogy fölém csusszan, és átcsókolja a gyümölcsöt a számba. Az édes szőlőlé hátracsordul, végigcirógatja garatomat, de ki is jut belőle, és szám mellett egy vékony csepp lesiklik egészen a nyakamig.
Kábán hunyom be szemeimet, és karjaimat nyaka köré fonom. Most játszadozik... remélem nem fog bántani... ha belemegyek, talán van esélyem megszökni innen... Azonban ha ellenkezem, csak felbőszíteném, és újra az ágyhoz bilincselne, akkor pedig keresztet vethetek a szabadulási terveimre.
- Látod? - súgja, miközben forró nyelvével lenyalintja a nyakamra csurrant cseppet. - Tudok én kedves is lenni veled... nem kell menekülnöd előlem...
Ujjai péniszemre fonódnak, és lágy masszírozással kelti életre bennem újra azt a furcsa feszültséget... és én sóhajtva feszítem ívbe a testem. Ahh csak ne lenne annyira jó amit csinál... pedig tudom hogy mennyire helytelen...
- Deh... én ezt nem akarom... - nyöszörgöm. Halkan, érzékien felnevet.
- Hát persze hogy nem... bizonyára most nagyon szenvedsz ettől... - szorítja meg finoman péniszem. - ...és ettől is...
Felsikkantok, amikor hirtelen a szájába vesz, és erősebben megszív. Kétségbeesetten, fuldoklóként kapaszkodom vállaiba, hiszen majdnem... majdnem...
Kienged a szájából, és kábán figyelem ahogy élveteg, gonosz mosollyal nyalja meg a száját.
- Véget vessek a kínzásodnak...? Hmm...? - duruzsolja mély hangján, és kínzóan kéjesen nyalja végig herezacskóimtól a makkomig a péniszemet.
- Ahh... mmmhhh...
- Szóval? Hagyjam abba? - kezd körözni nyelvével makkomon, és én kocsonyaként remegve vájom körmöcskéimet vállainak bőrébe. - Gyerünk Momo-chan... csak kérned kell. Mondd ki szépen, hogy fejezzem be... Kérned kell, és megkapod... amire csak vágysz...
Újra bekapja, de most kínzóan lassan, csak finoman szívja meg.
Nyöszörögve élvezem... ó te jó ég... ahh...
Amikor már majdnem elérem azt a bizonyos pontot, ahol megszűnök létezni és felrobbannék a gyönyörűségtől, ismét kienged a szájából.
- Akkor most hagyjam abba? A hallgatás igent jelent...
Kétségbeesetten markolok dús hajába ujjacskáimmal, és teljesen ködös aggyal nyöszörgök valamit, de annyira remegek és kába vagyok...
- Nem értem... ismételd meg légy szíves... - súgja, és finoman megnyalintja herezacskómat. Felnyögök.
- Nhh... nehh... nehh...
- Mit ne? Ne csináljam? - kérdezi gonosz mosollyal. Ahh te jó ég! Még ez is piszkosul jól áll neki... annyira szép... és dögös... és gonosz...
Lassan térek magamhoz, és kábán hallgatom a nyöszörgő hangokat. Mi ez?
Oldalra fordítom a fejem, konstatálva, hogy nem álmodtam, még mindig annál a fiúnál vagyok, és az ágyhoz vagyok kötözve. Ő egy fotelben ül, és a tévét nézi... Mélyen elpirulok a látványtól. Szexfilm... jézus...
Saját péniszét masszírozza, majd hangos nyögéssel feszül ívbe a teste. Te jó ég... észrevette hogy figyelem!
- Jó is, hogy felébredtél, cica... mit szólsz...? Kipróbáljuk? - vigyorog rám, ördögien csillogó szemekkel, és fölém mászik.
- Nem... - kezdeném, de megcsókol. Amennyire láncaim engedik, megpróbálom felpofozni, de nem sikerül mert elkapja a csuklóimat.
Ki kell találnom valamit! Muszáj!
- Várj! - sikkantom hirtelen, ahogy megragadja péniszemet. Kíváncsian emeli fel a fejét, és lemosolyog rám.
- Mit szeretnél kiscica? - búgja.
- Oldd ki a kezeimet, és akkor megteszem amit kérsz... - suttogom kiszáradt torokkal. Néhány másodpercig gondolkozik, majd bólint.
- Hát jó. Úgysem tudsz elszökni előlem.
Elővesz egy kis kulcsot, kattannak a zárak, és kezeim felszabadulnak végre.
