|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Geneviev | 2012. 08. 05. 13:30:04 | #22686 |
 Karakter: Alexis Fujishima
Megjegyzés: ~ Tündérkémnek ~ baromarcnak
- Az kicsoda? – HE? Mi az, hogy kicsoda?! Ez most… komoly?! Komolyan nem emlékszik, hogy őt szokása így hívni annak a ribancnak?
Ó, hogy a franc esne bele ebbe az idióta, barom, sík hülye állatba, aki még a SAJÁT NEVÉT sem tudja! Mi a fasz baja van ennek, hogy így leitta magát a sárga földig, hogy képtelen egyetlen normális gondoltra sem?! Hogy a fenébe kedvelhettem meg én ezt a kibaszott nagy barmot, hogy az már majdnem szerelem?! Őrült, köcsög, pöcs, pöcsög, háborodott, seggfej, barom, nem normális, agyament, eszetlen, hibbant tuskó! Hogy menne a pokolba!
NyugiLexkiszívbefúj. Nem szabad idegeskedni emiatt a rohadék miatt. Csak elitta az eszét is, terrorizálta a gyerekeket és az állatokat. Nem nagy cucc, már az elején ki lehetett nézni ebből a néma idiótából, hogy ilyeneket csinál. Végül is, ez egy barom. A barmok pedig bármit tesznek, nem szabad rajta idegeskedni, hiszen genetikailag beléjük van kódolva a baromság. Nem nagy cucc…
- Miért ittad le magad ilyen gyalázatosan? – kérdezi Mikhail. Nem értem, az minek érdekes, végül is, ez Law. Lawból bármi kitelik. Még az is, hogy a zsebéből előhúz egy menyasszonyt, akit muszáj elvennie.
- Gondolom azért, mert nem akarom elvenni azt a libát. – Látod, Lex? Mondtam. Belőle bármi kitelik. Elissza az agyát is, csak mert nem akarja elvenni a menyasszonyát, ahelyett, hogy az ágyamba ugorva jól megrakott volna. Che… Idióta barom.
- Fiam, muszáj elvenned. Nem én találtam ki hidd el, de valahogy meg kellett egyezkednünk… - magyarázza Mikhail. A kurvával mi ketten kussban ülünk, és csak hallgatunk, hogy mi fog ebből kijönni, a két nagyokos fejéből. Mert hogy nem valami épeszű ötlet, hogyan tudnám megkaparintani magamnak, és csak magamnak Lawot, az tuti. De attól én még gondolkozhatok, mivel sajátíthatnám ki magamnak ezt a pöcsögöt. De… miért is akarom én a magaménak?
Idegesít és kikészít ez a nem normális állat, mégis vonz magához, mint lámpafény az éjjeli lepkét. Mondjuk, ez nem épp a legjobb hasonlat, hiszen ez az idióta nem lámpafény, inkább a sötét éjszaka, vagy még inkább, a feketelyuk, de most ez jutott eszembe, na! Nem vagyok költő, sem író, hogy hangzatos hasonlatokat találjak ki a magam szórakoztatására.
Rendőr vagyok, vagy mi a franc, még ha ezt mostanában el is felejtem néha.
---*---*---*---
Ez az arc! Istenem, ez az arc megér bármit! Ha kellene, még fizetnék is azért, hogy ezt láthassam. Az az elképedt, undorodó, és „ezt nem hiszem el, hogy én tettem” arckifejezés… ahh, nem hittem volna, hogy egyszer láthatom ezt Law drágám arcocskáján. Igen, ezért az arcért érdemes volt ennyit idegeskednem miatta. Legszívesebben lefényképezném, és kiállítanám a hálószobámban, egyből az életnagyságú, egész alakos Law-bábúm mellett. Kár, hogy nincsen életnagyságú Law-bábúm a szobámban…
De nem gond, majd lesz! Biztos csinálnak valahol nagy babákat, plüssből, gumiból, vagy akár kartonból. Keresek egy ilyen helyet, viszek Lawról egy képet, és megcsinálják nekem. De szép álom… Sőt, még szebb álom: maga Law az én életnagyságú Law-babám. Hajj, de jó lenne…
Ezer, meg ezer Law-babák közt vígan ugrándozó és bagzó Lex-buborékomat a drága ’Hn’ Herceg pillanatok alatt dönti romba, ijesztő nézésével. Na jó, nem romba, és nem ijesztő a nézése, épp, csak furcsán méregető pillantása hatására arrébb tolom ezt az ötletet. Ki tudja, ettől a pasitól még az is kitelik, hogy gondolatolvasó, és akkor lesz nemulass szegény fejemnek, ha ez a hülye meglátja álomképemet.
Bár, ha jobban belegondolok, már rég annyi lenne nekem, ha képes lenne a gondolatolvasásra. Szóval, nem kell attól tartanom, hogy esetleg ő egy álruhás Edward Cullen, aki egy rossz gondolatomra nekem ugrik csillámtestével, és mérget fecskendez belém egyetlen harapásával. Sem attól, hogy véletlenül kimegy a napra, ahol hamuvá égés helyett elkezdene gyémántként csillogni, amitől elhánynám magam. Még jó hogy, mert különben nem túl férfiasan sikoltozva rohannék ki, és el innen, hogy többet a közelébe se jöjjek ennek a háznak nevezett vityillónak, ugyanis allergiás vagyok a csillámpírokra. Ha már léteznének vámpírok, akkor azok az igazi, helyes, és titokzatos vámpírok legyenek – mint amilyen Law ’Hn’ Herceg lenne, ha vámpír lenne. Az én pöcsögöm a tökéletes vámpír-szereotípia. Kivétel annyi, hogy valószínűleg egy vámpír nem inná le magát a sárga földig, hogy aztán az újságokból tudja meg, hogy a bánatát alkoholba fojtása után terrorizálta a gyerekeket, és állatoknak vallott szerelmet.
Hmm… bár, végül is, attól még, hogy állatoknak vallotta be, Alexis-nek vallott szerelmet. Aki én vagyok, hacsak a kurva vigyázó tekintete ellenére meg nem ismerkedett egy másik kurvával, akit Alexisnek hívnak, és egyetlen éjszaka alatt bele nem szeretett. Aminek, valljuk be őszintén, bár megvan, elég kicsike az esélye. Ami azt jelenti, hogy szerelmes belém!
Vagy nem?
- Neko-baka. Semmi hozzáfűzni való? Vélemény? – érdeklődik Law drága nagybácsija, aki talán őrültebb, mint én. Ami pedig nagy szó, de hát ilyenek az oroszok… Se alkohol ivászatban, se őrültség terén nem érdemes velük versenyezni. Bár, tekintve, hogy Law milyen gyakran, és milyen könnyen issza le magát a sárga földig, talán lenne esélyem arra, hogy legyőzzem őt ivászatban, még úgy is, hogy egy részem japán. Márpedig a japánokról köztudott, hogy rossz ivók.
- Hn – válaszolja szépen, nyugodtan. Frappáns megszólalásától a plafont verdesi a vérnyomásom, szegényke csak azért nem tud tovább menni, mert igen masszív anyagból készült ez a kis házikó. Ó, hogy rohadna le mind a két keze, aztán vágná le tőből valaki mind a két lábát, hogy aztán a farkánál föllógatva kitépkedjék az összes szál haját, és aztán rituálisan vágnák ki azt a picinyke, épp, hogy verdeső szívecskéjét! VÁÁÁÁ!
- Ó, köszönjük ezt az információ-dús hozzászólást – fortyanok föl, kicsit cenzúrázva a szemem előtt lejátszódó véres kis jelenetecskének történéseit. Dühösen méregetem baromarc hátát, aki mit csinál már megint? Naná, hogy alkoholizál! Hát, basszus, amint összejövünk, elküldöm elvonóra, és küldök be hozzá egy logopédust, hogy meg tanuljon normálisan, és érthetően beszélni.
- Hn. – ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Magamban szép férfiasan fölsikoltok, és ötéves kisgyermekként, mint aki nem kapta meg az áhított csokinyuszit, vagy plüssmackót, trappolni és ordítozni kezdek. Élőben csak azért nem, mert közönségem van. A nagybácsi meg a többiek még nem is érdekelnek, de a Hókirálynőt játszó kurvácska, az én kettetlen riválisom figyel, és ha túlságosan kiakadnék, valószínűleg kiütéssel legyőzne engem. Márpedig azt nem akarom, így csak olyan csendesen, mint amilyen hangosan Law beszélni szokott, kifakadok.
- Ácsi, alig jutunk szóhoz tőled – horkantok, és fölpattanok a kényelmes kanapéból. Hangya pukinyi választ el attól, hogy neki essek ennek a baromnak, és itt, és most vagy szétverjem a képesebbik felét, vagy megerőszakoljam. Csak egy aprócska hangya pukinyi. – Nem fáj a szád a sok beszédtől?! – érdeklődöm gúnyosan. Többen is felröhögnek, de kibaszottul nem viccnek szántam.
- Csak úgy izzik a levegő – kuncog Sasha, az a romantikus orosz. Ez nem ellentmondásos? Az oroszok mióta romantikusak?
- Ahogy mondod édes, mint valami férj és feleség… - Na jó, azóta, hogy egy másik jómadárral összejönnek. De basszátok meg, miért nem tudjátok befogni a pofátokat, és inkább a hülye főnökötöket bírnátok beszédre?! - És nézd, hogy elpirult a fakabát!
De… milyen jó is lenne… Már látom is magamat gyönyörű hófehér ruhában, persze nem szoknyában, de a nadrág szépen föl van díszítve csipkével, mellettem pedig a tökéletes, fekete öltönybe öltözött férjem, Law. Ahh, igen, igen, az esküvőnkön nem lenne sok ember, épp, csak az őrsről mindenki, a családomból mindenki, meg Law üzlettársai, ismerősei. Az úgy pár száz lehet, nem sok… Esküvő után meg… ahh, igen, a nászéjszaka.
Miért is nem vagyunk még házasok? Vagy miért is nem jöttünk még össze ezzel a barommal? Akkor már rég csinálhatnánk +18-as karikás dolgokat.
Áh, igen, megvan…
- Jégherceg, én elmegyek. – Pontosan. Emiatt a kurva miatt. Menjél is, ne is lássalak! Nem érdekelsz senkit, hiszen te csak egy kis hülye ribanc vagy. Remélem, soha többet nem kell látnom a képedet, vagy ha igen, akkor a börtönrács mögött. Úúú, de szívesen kasztniznám be egyszer ezt a kurvát örökre, hogy Law, az ÉN Lawom még csak ne is emlékezhessen rá. Hümpf!
- Ahogy óhajtod – engedi el Law furcsán komoran. Itt valami nagyon, de nagyon bűzlik, és nem az a hangya puki, ami visszatart a robbanástól. Rendőr ösztöneim veszélyt szimatolnak, meg valami összeesküvést, amiről nem tudok semmit sem. Márpedig én szeretek tudni mindent, és idegesítően sok dolog van, amit nem tudok Lawval kapcsolatban.
- Köszönöm – bólint egyet Law hátának, és erőltetetten lassan föláll a kanapéból. Itt valami nagyon nem stimmel. – Nos, viszontlátásra, köszönöm a vendéglátást!
- Cassy, még valami! – szól Law, és megfordul. Mintha egy régi maffiózó filmben szerepelnénk, hirtelen minden lelassul, csak a kurva felé tartott pisztoly tüzel egyet gyorsan. Reagálni sincsen időm, máris volt, nincs a ribanc, a fejébe eresztett golyó miatt. MI A FASZ?!
Pillanatokig döbbenten meredek a holttestre, szinte felfogni sem tudom, hogy most mégis mi a fasz történt. Ki a franc volna képes megölni a saját kurváját, mégpedig teljes lelki nyugalommal, egy zsaru szeme láttára?! Biztos sokan vannak, de hogy Law is közéjük tartozna?! Bassza meg!
- Te megőrültél?! – üvöltöm csalódottan, és bár látom, hogy már eltette a sajátját, én azért előveszem az én pisztolyomat. Bassza meg… – Oké, hogy prosti és hogy idegesítő, de nem volt más bűne, minek kellett kinyírni, te barom? – kérdezem, hogy hátha tud rá valami értelmes magyarázatot. Mondjuk, a gyilkosságra nincsen értelmes magyarázat, de Law azért csak próbálkozzon meg vele. Neki hinnék is. De ha meg sem próbálkozik, nem érdekel, hogy a szerelmes gerlepár egyik kibaszott tagja szintén felém tart egy M66-ost, Lawot hullazsákban fogják kivinni innen. És engem is, de nem Boris miatt, hanem a saját golyóm ölne meg. Ettől függetlenül kibaszottul lelőném most, ebben a pillanatban ezt a kibaszott gyilkost.
- Áruló – sóhajtja nagy kegyesen, a nyomokat roncsoló alkalmazottját figyelve. Ezek… vajon hányszor tűntették el a főnökük után a szemetet? Mert látszik, hogy nem ez az első alkalom, hogy takarítanak utána, az tuti biztos.
- Hogy mi?! Ennyit bírsz kinyögni? – fakadok ki, de a hangos kirohanás helyett csak egy elfúló kérdésre futja. Áruló. És mégis mi a faszt kezdhetnék én ezzel az egyetlen szóval, basszus?! – Legalább ilyenkor eredne meg a nyelved, te hülye állat – nyögöm.
- Még egy ilyen sértegetés – pillant rám. Hangja mint a hideg téli éjszaka, olyan fagyos. Szívtelen, kegyetlen gyilkos. És nekem egy ilyenbe kellett beleszeretnem… -, és te is kapsz egy golyót abba a csinos kis fejedbe.
Baszd. Meg. Magad. Te. Pöcsög. Állat!
Félek, hogy a turbékoló gerléből átavanzsálódott kutyuli tényleg egy intésére, vagy még annyira sem – hiszen végül is, az intés az egy nagy, és megterhelő feladat Law számára, talán még a beszédnél is nehezebb – lelőne, mint egy rühes dögöt. Azt meg kurvára nem engedhetem meg magamnak, hogy ugyanúgy végezzem, mint a ribanc. Ja, bocs, halottról csak jót, vagy semmit. Mivel jót nem tudok róla gondolni, maradok a semminél.
Nagyot nyelve leeresztem a fegyverem, és még mindig válaszra várva nézek rá. A remény egy kibaszott csótány, amiért az hal meg utoljára. Rovarirtóval kellene befújni a reményt, vagy kalapáccsal kellene agyonverni, hátha attól elpusztul, és nem fogok többet reménykedni abban, hogy ettől az állandóan Csendkirályt játszó baromtól kapok legalább egyetlen értelmes és normális választ. Tuti, hogy nem fogok választ kapni, de a csótány miatt mégis megkérdezem:
- Szóval… miért kellett kinyírnod őt? – mutatok a földön heverő ku… holttestre. Csak nyugi, Lex, csak nyugi. Nem lesz itt semmi gond. Nem fogom pont itt itt hagyni a fogam, ahhoz ez túl filmes és túlságosan nem zsaruhoz méltó. Nem, én az utcai harcokban fogok kipurcanni.
- Igen, Boleslav, ezt én is szeretném tudni – szólal meg a drága nagybácsi is. Na, talán az ő segítségével megkaphatom azt az áhított választ. Csak hogy tudjam, hogyan készüljek. Arra, hogy minél előbb eltűnni Law közeléből, legyen az bármilyen szar is, vagy pont, hogy maradni vele, és segíteni, hogy senki ne köthesse hozzá a gyilkosság tényét.
A gyilkosságra nincs magyarázat. De kérlek, kérlek, kérlek, Law, neked legyen rá egy jó magyarázatod!
- Nem igazán emlékszem a bálra, meg az azt követő eseményekre. Arra viszont igen, hogy Cassyt felbérelte a yakuza klán, neki köszönhetem a randi drogot az italomba – meséli, nagyokat kortyolgatva valamiféle alkoholt. Az ital átlátszó színéből, no meg a hülye oroszának maffiózósan kedélyes tartásából ítélve, az az ital vodka lehet.
Áhá. Szóval áruló.
- Tudtam én, hogy egy dög – nyilvánul meg belőlem az irigy rivális, akit eddig a zsaru részem nem engedett garázdálkodni, de most már rituális örömtáncot jár a kurva kivéreztetett teste körül. Tudtam én, hogy van valami jó oka Lawnak a gyilkosságra! – És most mit csinálunk a hullával? – kérdezek rá a sürgető problémára, mivel ha jól emlékszem a bátyám SMS-ére, amit még a kocsiban kaptam, hamarosan meglátogat minket. Ő nem venné olyan könnyedén a nappali közepét díszítő testet, még ha szerintem olyan szép, művészi értéket képviselő alkotás is.
Hm… asszem, még jó, hogy zsaru lettem, mert különben bérgyilkosként randalíroznék, kiélve a gyilkosság utáni vágyamat. Milyen jó dolgok is az olyanok, mint az erkölcs, a moralitás és a hűség…
- Már ne is haragudj, fiacskám, de te véletlenül nem esküdtél fel az Egyesült Államok szent és sérthetetlen törvényeire? – kérdezi az őrült nagybácsi kuncogva, és drága unokaöccséhez ballag. De, éppen ezért tudom, hogy hogyan kell elterelni Lawról a nyomokat.
- Akármelyik oldalról nézzük is, én már nyakig benne vagyok ebben a szarságban. Egy hulla eltüntetése ide vagy oda… teljesen mindegy – vonok vállat, és elhúzom a számat. Asszem, ezzel el is dőlt, hogy ezek után baszhatja Law, hogy én egy pillanatig is elhagyom. Vállalja tettének következményeit, és hadd legyek már a pasija, könyörgöm, baszki!
- Bácsikám, visszavonulok. – Hö?
Egy újabb értelmes megnyilvánulás by: Law. Most komolyan! Hol a faszban késik már a Law-szótár, amibe le van írva az, hogy ez, meg ez a mondata hosszan, kifejtve mit jelent, ez a hangleejtésű hn azt a két mondatot jelenti, az a hn meg pont az ellenkezőjét?! Esküszöm, ha Lawnak véletlenül, valamilyen furcsa oknál fogva, mittudomén, örökbefogadás által, vagy béranya kibérelésével gyermeke születne – akinek a másik apja én lennék, így nem sok esélye van teljesen Law-klónná válnia -, akkor írok egy szótárt ahhoz a két pasihoz. De tényleg. Használati útmutató. Vagy bármi, csak ért-he-tő-le-gyen! Angolul, japánul, csak ne Lawul!
- Szóval, hű leszel a család foglalkozáshoz, fiam? – És megint csak: HE?!
- Hn – válaszol a pöcsög értelmesen, és a kényelmes kanapéja melletti kisszekrényből kihúz egy fiókot, és… minek az a szemüveg? – Ifjabb Antoniy Grobovshchik temetkezési vállalkozó szolgálatukra – hajol meg. Már megint mi a franc van?! Basszus, hogy én hogy utálok nem tudni semmit! Ez a legszarabb érzés a világon, de tényleg! Még a karon lövésnél is rosszabb, pedig az azért nem egy hawaii üdülés. – Miben segíthetek?
- Ó, mély örömünkre szolgál, hogy megismerhettük önt, gospodin Grobovshchik – kontrázik rá Sasha. Körülnézek, és látom, hogy mindenki érti, hogy mégis miről van szó. Senki arcán nincsen semmilyen elképedés, sem meglepődés, egyedül én nem tudom, hogy mégis mi a helyzet. Mi ez a temetkezési vállalkozó-izé? És minek a szemüveg? Nem is változtatja el az arcát! Tök ugyanúgy néz ki. Mi van, Clark Kentnek képzeli magát? Akkor sajnos el kellene, hogy keserítsem, hiszen Superman nem egy Quietman, mint egyesek. Meg igazából Law inkább a mese főgonoszának illene be, nem pedig a főhősének. - Egy hullát szeretnénk eltüntetni, ha nem gond.
- Hn. – Hát igen. Mi mást is vártam volna?
Meg a többiektől is? Ezektől? Értelmes megnyilvánulás, vagy magyarázat?
Ugyan! Beszélnek itt össze-vissza arról, hogyan tűntetik el a hullát, hogyan hal meg az a barom állat, akit úgy hívnak, hogy Law, meg ilyen apróságokat, de hogy pontosan minek is kell ez az egész eltűnésesdi, arról nem beszélnek. Ugya, miért is tennék? Hiszen azzal csak megkönnyítenék azt, hogy én megértsem a dolgokat. Az meg nem jó szórakozás, mi? Bahh…
- Elnézést, de mi a fasz van? – kérdezem a lehető legkedvesebben, ami perpillanat kitelik tőlem, hátha kapok is rá választ. A nagybácsi tűnik úgy, hogy talán ő válaszolni fog, szóval elszakítom pillantásomat a szemüveges Lawról, és inkább Mikhail-ra nézek.
- Az a helyzet kölyök, hogy Neko-baka inkognitóban lesz darabig, amíg el nem tudjuk intézni azt a kibaszott yakuzát. – Áhá. Már mindent értek. Kivéve azt, hogy:
- De könyörgöm, mi ez a hülye szemüveg azon a he… hülye képén… meg az a temetkezési vállalkozó duma?
Kiröhögnek. Hát persze, hogy kiröhögnek, mert miért is tennének mást? Basszák meg magukat! Váh!
- Uram, elnézést, de van itt valaki, aki azt mondja, hogy az öccséhez jött. Matt Fujishima a neve – jelentkezik be egy hang valahonnan. Gondolom, valamelyik hiper-szuper kütyüje a háznak, vagy csak simán egy adó-vevő, vagy valami hasonló. Hm… meggondolandó, hogy nem kellene mindig valamiféle új, csúcstechnológiát kinéznem ebből a családból. Még a végén csalódnék, ha kiderülne, hogy csak egy sima, normál adó-vevő készülékbe beszélt a portás, vagy mi a francnak hívják az ilyen helyeken azokat az embereket, akik ott ülnek a kapu mellett, és leellenőrzik a belépni kívánó embereket. Portás, nem?
- Tesó? – kérdezem tanácstalanul. Mielőtt az a hülyéje berúgott volna a bálon, itt járt a tesó, mégis mit akarhat pont most? Mármint tudom, hogy kaptam tőle SMS-t, hogy jön, de hogy miért, azt nem írta. A parancsnoktól nem kaptam üzenetet, hogy valami ügyet meg kellene oldani, a fejecskémben nincs semmilyen időpont, amiről lekéshettem volna, akkor meg mégis mit akar? És miért pont most, amikor… - Te! Ha meghaltál, nem kellene nekünk szomorúnak lennünk? – kérdezem ’Hn’ Hercegtől, aki úgy bámul rám, mintha idióta lennék. Hát kösz szépen. Eddig is tudtam, hogy nem tartasz valami sokra, de azért… ez egy logikus kérdés, amire VÁLASZT várnék. Nem hülyének néző pillantást.
- Neko-baka ezzel a nézéssel azt kívánja elmondani, hogy de, szomorúnak kellene lennünk, de ezt már megbeszéltük – magyarázza Mikhail, mintha egy kisiskoláshoz beszélne. Basszus, ebben a családban engem mindenkinek hülyének néz?! Mivel kurvára nem tudtam, hogy miről volt szó, nem is tudtam figyelni, hogy most akkor mit kell tenni.
- Jól van. Akkor most el tudná nekem valaki úgy magyarázni a dolgokat, hogy én, egy mezei zsaru is megértse, ne pedig valami orosz és Law keverék beszédből kelljen kihámoznom a mondanivaló lényegét? – kérdezem magamhoz képest egész kulturáltan.
- Hn. – Istenem, ezt a válaszolási képességet! Hát én behalok rajta! Komolyan mondom, hogy egyszer ennek a baromnak a hosszú, barokkos körmondatai fognak a sírba vinni.
- Hn – értek vele egyet, de rá sem pillantok, hanem Mikhalion tartom a szemem. Nem akarom látni, hogyan fog fölrobbanni Law nagy arca az idegtől. Nem állna jól neki a piros. Oldalpillantást azért vetek rá, és meglepődök, hogy nem vörös a feje, hanem… mosolyog. Mosolyog!
Tátott szájjal fordulok felé, mint egy ténylegesen idióta tökfej, és érzem, hogy én tényleg szerelmes vagyok belé. Basszus, ez a mosoly… Jó, persze, nem olyan mosoly, mint amilyen bárki másnak, hogy szélesen elhúzzuk a szánkat, hanem csak egy pici, gúnyos kis vigyorocska, de akkor is! Ohh, basszus, Istenem, miért kellett egy ilyen Adoniszi testbe egy ilyen kőbunkó, néma parasztot zárnod?!
- Ha kibámészkodtad magad, akkor kezdeném is a magyarázatot – lebeg be a körülöttem fodrozódó rózsaszín felhőbe az őrült nagybácsi hangja. Hm… nem, még nem bámészkodtam ki magam, túl szép Law kútmély, fekete szeme, de tesó kint várakozik, nem kellene túlságosan megváratni, még a végén azt hinné, hogy valami baj van.
- Jól van, jól van – morgom, és inkább nem is nézek többet a fotelben kényelmesen elterpeszkedő pöcsög felé. – Kezdheted – mondom, és teljesen becsukom a számat. Az előbb tényleg tökéletes idióta látszatát kelthettem, basszus.
- Ma már halottnak nyilvánítjuk Neko-bakát, aki egy ideig eltűnik a közszereplők közül, csak addig, amíg el nem intézzük a yakuzát. A halála okát nem tudni, hiszen pár napja, miután a bálon részt vett, nem jött haza, és semmi hírt nem kaptunk róla, pedig még a rendőrséggel – veled – is kerestettük. Valószínűleg belefulladt egy folyóba. Ma kaptuk a hírt, hogy kihalásztak egy rá megszólalásig hasonló hullát, így sajnos minden reményünk odaveszett, hogy még életben van – sóhajtja teátrálisan. Értem. Akkor én két napig kerestem Lawot mindenfelé, és most teljesen összetörtnek kell lennem, hiszen a tesó tudja, hogy belezúgtam Lawba, mint vak ló a szakadékba. Már csak az a kérdés, hogy a temetés mikor lesz, illetve az, hogy nekem mi a dolgom.
- Jól van, akkor intézek magamnak alibiket, hogy tényleg körbekérdezősködtem Law felől. A temetés hol és mikor lesz? – kérdezem nyugodtan. Teljesen eltűnt belőlem minden feszültség, mindenféle indulat, most csak a feladatra koncentrálok. Még én is meglepődök néha, hogy milyen logikus és összeszedett tudok néha lenni, ha átengedem magam a zsaru felemnek.
- A temetés egy hét múlva a köztemetőben lesz, majd kapsz rá szép kis meghívót. Neko-baka biztosan a szívére venné, ha nem jelennél meg a temetésén – vigyorog Mikhail kajánul. Néha nem tudom eldönteni, hogy ezt a pasit utálni kell, vagy imádni a hülyeségei miatt. De tényleg! Bírom, mert még nálam is nagyobb barom, de közben a szar is belém fagy néha, amikor egyszer-egyszer ezalatt a kis idő alatt láttam, hogy milyen, amikor ideges.
- Hn – szól közbe Law, csak éppen nem tudom, hogy most egyetértően, lesajnálóan, vagy éppen ellenkezően. Bahh, és még a hangsúlya sem igazán segít a megértésében, hiszen szinte mindig majdnem ugyanolyan. Basszus…
- És nekem mit kell tennem, amíg halott? – kérdezem, mintha teljesen magától értetődő lenne. Nekem legalábbis az, de Mikhail meg a turbékoló galambpár meglepődött, egyben jóváhagyó pillantásából azt szűröm le, hogy nem gondolták volna, hogy akarok valamit tenni. Lawra nem merek ránézni, nem akarom, hogy megint kizárjam a külvilágot, ez most nem az az idő. Majd, mikor újból föltámadt halottaiból, akkor ráveszem, hogy jöjjön már össze velem, ha már egyszer a testi és lelki épségemet kockáztatom miatta.
- Nem gondoltam volna, hogy úgy gondolod, hogy ennyire benne vagy, de reménykedtem benne. Végül is, a feleségnek kötelessége a férjét megsegíteni – dalolássza az őrült és idegesítő nagybácsi, míg a háttérben a két jómadár kuncogása kíséri. Ehh…
- Baszd meg – mondom édesen és kedvesen, amire elkomorul, és szúrósan néz rám. Ijesztő a pasi, és félelmetes, de most komolyan! Attól még, hogy én is szeretném, hogy ez legyen, hogy férj és feleség – vagyis férj és férj – legyünk, attól még nem kellene mindig ezzel csesztetni. Még a végén emiatt nem fog akarni Law, hiszen annyiszor volt ezzel szívatva. Chö…
- A zsaruk közt kellene körülszimatolnod, hogy ki mit tud a dolgokról és… - mondja, de közbevágok.
- Ha kell, be tudok épülni a yakuzába. Szerintem örömmel fogadnának ismét náluk, jó beszerzőjük vagyok, és rám nem is gyanakodnának, hiszen még egyszer sem buktam le zsaruként, tudják, hogy néha el-el tűnök, aztán megjelenek, amikor én akarok – mosolygom édesen és ártatlanul. Látom, hogy ezt nem gondolták volna, de most könyörgöm, mit vártak tőlem? Zsaru vagyok, és félig japán, persze, hogy engem küldtek az itteni yakuzák közé beépülni! És… be kell, hogy valljam, néha kedvelek is köztük lenni. Affranc, lehet, hogy én igazából a rossz oldalon vagyok, és most, Law hatására kezdek én erre rájönni? Neeem, mert a végén Matt kicsinál.
- Akkor meg is van oldva! Ha a yakuza tárt karokkal vár… - tárja ki a kezét Mikhail, mintegy illusztrációként mondatához.
- Nem – érkezik a rövid, és velős válasz. Na, és kitől? Hát persze, hogy Lawtól. Mi a francért nem?!
- Nem? – kérdez vissza a legidősebb ötünk közül.
- Nem.
- Mi az, hogy nem?! – csattanok föl, de választ már nem kapok, mivel kopogtatnak az ajtón. – Erről majd még beszélünk, mert nem fogadom el, de szerintem most tűnjél el, mert Matt föl fog ismerni – mondom neki. Lehet, hogy másokat megtévesztene egy szemüveg, de azért nem egy nyavalyás filmben vagyunk, és Matt meg szintén zsaru, mint én, szóval biztosan fölismerné.
- Parancsolgatsz? – kérdezi meglepődött, mégis fenyegető hangon Law, de szerencsére szép komótosan föláll a fotelból. Én meg lerogyok egyre, és szomorú arckifejezést varázsolok az arcomra, még ha legszívesebben üvöltözésben törték is ki.
- Képzeld, szokásom – morgom, és a többiek segítségével végül sikerül elérnünk, hogy egy rejtett ajtón át kisurranjon egy másik szobába. Hát behalok! Ebben a házban mi minden van még?!
- Jöjjön – szól ki Mikhail elhaló, kicsit nagyon megjátszott hangon. Remélem, mikor Matt előtt fog beszélni, nem így beszél majd, mert egyből rá lehet jönni, hogy csak megjátssza magát.
- Elnézést a zavarásért, az öcsémért jöttem, szeretném hazavinni – mondja a bátyám belépve, és ő, nem úgy, mint én szoktam, jól neveltem meghajol. Hát igen, benne jobban föltűnik a japán neveltetés, még ha nem is japán, akkor is. Mikor föláll, akkor néz meg minket jobban, és akkor látja, hogy milyen szomorúak vagyunk. Nem szeretek hazudni a tesónak, főleg, mikor tudom, hogy végül úgyis rá fog jönni, hogy én tudtam, hogy Law nem halt meg, mégis, ez most muszáj. Remélem, meg fog nekem bocsájtani. Mint ahogy Law is, ugyanis eszem ágában sincs nem beépülni a yakuzába. – Mi történt? – kérdezi rosszat sejtve.
- Law… Law meghalt – suttogom szomorúan, és egy könnycseppet erőszakolok ki a szememből. Milyen jó, hogy még anno, a gimiben, anya ráhatása miatt tanultam színjátszást…
- Hogy mi?
- Az unokaöcsém meghalt – feleli Mikhali, meglepően jól játszva az összetört nagybácsit. Azta! Nem néztem volna ki belőle, hogy tud színészkedni, ráadásul egész hihetően.
Matt nem szól semmit, csak rám néz, hogy hogy vagyok. Nem tudom, mit láthat rajtam, de valószínűleg azt, hogy nagyon szomorú vagyok, hogy még kicsit könnyezek is, pedig nem szoktam sírni, ugyanis egyből idesiet hozzám, és fejemet öleléséve vonja. Ó, hogy én mit fogok majd kapni ezért…!
- Hazamegyünk.
---*---*---*---
Otthon unatkozom egyedül. Matt nem szívesen, de hatásos rábeszélésemnek hála, a saját lakásomba vitt, miután elráncigált Lawéktól, nem pedig hozzájuk, vagy ami még rosszabb, anyáékhoz. Itthon sokkal jobb minden, még az afeletti kesergés is, hogy miért vagyok ennyire hülye, hogy egy baromba szeressek bele, akit üldöz a yakuza, meg ki tudja, talán a maffia is, és ráadásként még egy menyasszonya is van. Ja, és persze azt ki ne felejtsük, hogy érzelmileg és beszédkészségileg egy nyavalyás kenőkés szintjén áll.
Egy napot töltöttem el azzal, hogy levakarjam magamról Mattet, aki mindenképpen vigyázni akar rám, hogy ne tegyek semmilyen hülyeséget Law halála miatt. Ennyire látszik rajtam, hogy ennyire szerelmes lennék Lawba, hogy akár még öngyilkos is lennék miatta? Basszus, én ennyire nem érzem magam szerelmesnek! Remélem, csak Matt aggódja túl, és nem én próbálom elnyomni magamban ezt az érzést, mert kurvára nem akarok egy ilyen pasiba beleszeretni még jobban.
Miután végre elhúzott, egyből a laptopom elé pattantam, hogy utána nézzek aaaa… Hm… milyen családnak is?
Az Alekszandrov famíliának. Perpillanat nem sok mindent találok róla a rendőrség adatbázisában, se pedig az interneten, amit eddig ne következtethettem volna ki, de remélhetőleg az alvilágban többet fogok róluk megtudni. Bár, legalább a lányról találtam egy képet, hogy mégis ki akarja magának kisajátítani feleségként az ÉN Lawomat. De nem fog sikerülni, mivel már meg is van az ötlet, hogyan fogom megvédeni Lawot egy nem kívánt házasságtól. Meg hogyan fogom megmenteni a vérére pályázó yakuzától… Ugyanis nem érdekel, mit akart mondani Law, mielőtt Matt megérkezett volna, be fogok épülni a yakuzába, ismét. Már meg is kezdtem a beépülést úgy, hogy az egyik mondhatni barátom, aki yakuza tag, már le is adta a megrendelést pár jó minőségű fegyver képében, mikor egy picit megjelentem az éterben. Tudtam én, hogy bár pótolható vagyok, én vagyok a legjobb, és ha egyszer újra visszatolom a képem, már kapom is a megrendeléseket.
Nem nehéz beszerezni ezeket a fegyvereket, egy telefonhívással már meg is lenne, de mivel másfél hét a határidő, nem töröm magam, hogy minél hamarabb meglegyen. Tudják, hogy tőlem ne várják azt, hogy hamarabb fognak kapni valamit, mint ami a határidő, szóval csodálkozom is, hogy másfél hét a határidő. Talán nem olyan fontos még, amire kell nekik. Majd kíváncsi leszek, mire kellenek ezek a fegyverek…
Nagyot sóhajtva dőlök le az ágyamra, és a kezembe veszem az éjjeli szekrényen heverő fekete, ezüst csíkkal díszített levelet, és újból elolvasom. Tudom, hogy nem halt meg igazából Law, de nem tudom elüldözni magamtól azt az értést, hogy mi lenne, ha tényleg meghalt volna. Akkor biztos, hogy nem lennék ennyire nyugodt, de hogy megölném magam? Annyira nem vagyok én hősszerelmes, vagy igen? Ő lenne az a bizonyos Nagy Ő számomra?
Remélem, nem, mert akkor tuti, hogy soha az életben nem élném át azt a boldogságot, hogy a Nagy Ő-m viszonozná szerelmemet. Bár mindent megtennék, hogy az őt ostromló hölgykoszorút eltűntessem az útból, és mit meg nem adnék, és mit meg nem teszek érte, csak nem vagyok annyira szerelmes belé, nem? Végül is, csak el akarom csábítani a menyasszonyát, hogy miután fölbontják az eljegyzésüket a lány megváltozott érzelmei miatt, az enyém legyen Law. Még önmagamból kifordulva, elcsábítanék egy lányt is, akit aztán hagynék a francba… Milyen emberré tett engem Law?
Elnéztem, hogy lelőtt előttem egy nőt. Még ha a riválisom volt, és egy hülye kurva, akkor is! Egy ember volt. Hazudok miatta a bátyámnak. Elcsábítanám a menyasszonyát. Ismét beépülök a yakuzába. És mindezt miért? Csak azért, hogy egy nyamvadt ’hn’-t nyögjön ki nekem leszúrásképpen. Megéri ez nekem?
Nem tudom…
---*---*---*---
A temetés szomorú. Még ha tudom is, hogy nem igazából Lawot temetik, a szomorúságomat nem kell tettetnem, hiszen tényleg olyan, mintha igazából őt temetnék. Pedig nem, csak egy rá nagyon hasonlító hullát. Tudom, mivel én is láttam az őrült nagybácsival, és a turbékoló gerlepárral együtt, mikor Lawék egyik boncnoka megmutatta a holttestet, hogy ő-e Law. Nekem még jelentést is kellett írnom róla!
Sajnálom, hogy most nem mehetek oda Lawhoz, aki nem bírta ki, és itt van a saját temetésén. Tudom, hogy ő az, én egyből felismertem. Hát igen… a szerelem ereje! Még szőkésbarnás, vállig érő hajjal, zöld szemekkel és szemüvegben is felismerem. Pedig nem is tudtam, hogy ebbe fogják fölöltöztetni, mert tuti, hogy ez nem saját ötlete volt.
Inkább nem fixírozom sokáig, nem akarom fölhívni rá mások figyelmét, és inkább a megjelenteket figyelem, miközben a pap beszél. Esküszöm, a pap most többet beszél, mint Law egész életében összesen! De tényleg…
A megjelentek között egyből fölismerem a fekete csipkés ruhájú, arcát fekete fátyollal eltakaró fiatal, kicsit molett, síró lányt: a menyasszonyt. Hát, drágám, már soha nem fogsz te hozzámenni Lawhoz. De azért, hogy biztosan ne akarják majd Law föltámadásakor megújítani a házassági szerződést, el kell csábítanom ezt a lányt, hogy ne csak a halála miatt legyen befagyasztva, hanem teljesen föl legyen bontva a szerződés.
Mikhail érdekes, egyszerre szívhez szóló, és idióta beszéde után elföldelik azt a szerencsétlent, akit Law helyett temetnek, és vége is a temetésnek. Nem késlekedek, mivel látom, hogy a menyasszony elindul, így megkerülöm a friss sírt, és a lány mellé lépek.
- Őszinte részvétem – szólítom meg, és csak reménykedni tudok, hogy nem fog itt hagyni anélkül, hogy rám pillantana.
- Köszö… - kezdi elhaló hangon, és miután előkap egy zsebkendőt a táskájából, fölpillant rám, és megakad a mozdulatban. - …nöm – mondja elvarázsolódva.
Tudtam én, hogy helyes vagyok, na, de hogy ennyire?
|
| Geneviev | 2011. 11. 24. 14:51:21 | #17840 |
Karakter: Alexis Fujishima
Megjegyzés: Idióta barmomnak
- Mielőtt még beleélnéd magad, seggarc – kezdi az én édes baromarcom, csukott szemmel, a „seggarc” felé fordulva. Kérdés: ez a valamilyenarc náluk családi vonás? -, ez a kisfiú itt zsarut játszik a „Hogyan nyírjuk ki azt a kurva kis tolvajt?” című általam - sajnos - szponzorált filmben. Szóval ne nagyon kacsingass afelé, hogy információkat szolgáltatsz ki rólam. Értve vagyok? – Héééé! Nem vagyok kisfiú! És… Én akarooooook kiskori képeket nézegetni Lawróóóól!
- Teljesen – válaszolja a fickó. Grr… Ezért még kapni fogsz, Eszement ’Hn’ Herceg.
- Mi az, hogy kisfiú? – kérdezem teljes lelki nyugalommal. Na jó, talán egy picit hangosabb volt a kelleténél, de az csak… Véletlen volt.
- Hn – mondja még mindig lehunyt szemmel.
- Pöcsög – Igen, ő egy pöcsög. Egy naaagy pöcsög! A köcsögök és a pöcsök legpöcsögebbike! Ő egy pöcsög baromarc… Chö.
A továbbiakban tök kussban ülünk. A fickó, akinek még mindig nem tudom a nevét, tölt magának kis italt, amit én is kérnék, ha nem lennék bedrogozva a doki által. Az a hülye kurva egy másik fotelben ül, én meg továbbra is Law ölében. Olyan kényelmes itt. Tök mindegy, hogy egy idióta barom, attól még kurva helyes és kényelmes.
- Mikor lesz az a bál? – szólal meg a kurva. Ööö… bál?
- Egy óra múlva kezdődik.
- Miii?! – kezd hisztizni a csaj. – És csak most mondod?
- Hn.
- Milyen bál? – kérdezem értetlenkedve.
- Áá, az a csodás Halloweeni bál! Istenem, de rég voltam már álarcos bálon – sóhajtja a hapsi. Nagy okosan végre kikövetkeztetem, hogy ő lenne a híres nagybácsi, mert más nem lehet. Jó, gondoltam, hogy rokon, csak… Ez a morfium hibája! Tisztára lassan fog az agyam…
- Halloweeni? – Wííí! Vajon minek öltözhet? Magának nem, mert az túl unalmas lenne – bár be kell valljam, elég ijesztő magának öltözve is -, de mondjuk… – És mi leszel ott? Drakula? Darth Vader? - kérdezem meg az ötleteimet.
- Hn – mosolyogja gúnyosan (hogy máshogy?), miközben a nyakamat simogatja. A simogatás hatására vigyázban áll a… állnak a szőrszálaim, és beleborzongok. – Úgy döntöttem szamuráj harcosnak öltözöm. – Szamurájnak. Wow! Hátul összefogott haj, gyönyörű kard… Nyámi! Imádom a szamurájokat! És őt khm… Nem szóltam. Na jó, de! Őt is imádom, na! Baromi helyes, és bár idegesítő, már kezdem egészen megszokni. Aw, bárcsak most azonnal hanyatt döntene a földre, letépné a ruháimat, és jól megk…! És, ha jól érzem, nem csak én akarnám ezt - gondolom kajánul, miközben megérzem a fenekem alatti keménységet. Csak nem tetszem valakinek?
- Mégis mit vegyek fel? – picsog az a picsa. Chö… Ne izéljen, ő legalább mehet! Ráadásul Lawval! Nekem meg itt kell rohadnom, és ahelyett, hogy megbaszatnám magam Lawval, lebaszatom a tesóval. Szívás.
- Kikészíttetettem a szobádba a kimonódat… – nyögi ki Law, mire a mexikói már itt sincs. Nekem meg megpaskolja a fenekemet, hogy „el innen”. Hát, bazd meg! – Állj fel, mennem kell – durcásan ránézek, és föl is pattanok róla. Még időben megállítom a nyelvemet, ami mindenáron ki akar jönni a számból – kérdés, hogy azért, hogy aztán ledugjam a torkán, vagy azért, mert gonoszkodott velem, és ki akarnám rá nyújtani a nyelvem. Szerintem is-is… De mivel már rég az ajtónál járt, ezért egyiket sem teszem.
- Neko-baka – szól a nagybácsi Lawnak. – Kaeda üdvözletét küldi – mosolyogja, mikor kedvesen bemutat neki a Jégherceg. Óóó! Tehát ha valakivel így viselkedik, azt szereti? Nos, akkor engem egyenesen istenít… – Ó, és ideje lenne elvenned azt a bájos lánykát a Alekszandrov famíliából. Az a szerződés magától nem lesz beteljesítve. – Heeeeeee?! Feleség?! Na, kibaszottul nem! Law az enyém! Még ha ezt még ő sem tudja, akkor is!
- É-én soha a büdös életbe nem veszem el azt a rühes kis kurvát! Előbb leszek temetkezési vállalkozó, minthogy férje legyek annak az agyatlan tyúknak! – dohogja Law.
- Már az vagy – vigyorogja a nagybácsi.
- TUDOD, HOGY ÉRTETTEM! – vág hozzá a nagybátyjához egy fényképet. – Nem veszem el…
- Akkor szerződést szegsz, és övék lesz a vállalataid bevételének 50%-a, valamint társtulajdonosokká vállnak, mint kártérítést megkapó, sértett felek. Biztos ezt akarod, fiacskám? – kérdezi komoran. Ó, basszus. De… én miért is gondolkozom ilyeneken? Ő úgysem a szeretőm, sőt, a barátom sem, úgyhogy azt csinál, amit akar, nem igaz? Hát a nagy, kibaszott francokat nem mindegy!
---*---*---*---
Egy húsz perccel később végül Micha is megjön. Aggódó léptekkel felém jön, és… megölel. Aszta! Azt hittem, hogy először le fog szúrni, de úgy látszik, először megölel. Mondjuk ez jobban esik. Egy szó nélkül a „szobámba” ráncigálom, és ott hozzá bújok. Teljesen kimerültem, és a morfium is kezd kiürülni a szervezetemből, ezért teljesen ki ütve elalszom úgy, hogy még csak nem is beszéltünk. Szomorú…
---*---*---*---
Két nap múlva ébredek fel újra, ami igazán szép teljesítmény. Tök egyedül vagyok a szobámban, és mivel társaságot akarok magamnak, fölkelek az ágyból. Kicsit szédelegve elsétálok a múltkor megismert dolgozószobába, hátha ott találok valakit, éééés igen!
- Vodkásan szép reggelt! – köszönt a dilis nagybácsi. A kurva is biccent nekem, de aztán idegesen szorongatja a kezében tartott telefont.
- Még most sem telefonált! Mi van, ha valami baja van? – aggodalmaskodik.
- Ki tűnt el? – kérdezem még mindig kómásan, de mikor meghallom a választ, hogy „Boleslav”, én is aggódni kezdek, és kikapom a kezéből a telefont. Megkeresem benne a nevét, és kihangosítva fölhívom. Nem hiszem el, hogy erre az apróságra nem voltak képesek… Istenem, csak nővel és dilis nagybácsival ne kezdjen az ember…
- Haló? – nyögi valaki – nagy valószínűség szerint Law, csak éppen eléggé szétcsúszott hangja van – a telefonba.
- Hol a faszban vagy?! – ordítom.
- Megtennéd, hogy egy kicsit lejjebb feszed a hangerőt? – kér udvariasan. Ez részeg… – MERT KURVÁRA SZÉTBASZ A FEJEM! – üvölti. No igen, ez tényleg részeg. Részeg és másnapos, bár eltekintve a napok számát, kétnapos.
- Részeg volt – jegyzi meg a… na jó, Cassy.
- Persze, hogy az volt – ért vele egyet a nagybácsi, és én is bólogatva. Mi más lett volna?
- Kivel beszélek? – értetlenkedik ez a hülye, barom, idióta seggfej.
- Nyílván a mikulással és a krampuszaival, barom – morgom gúnyosan, de így legalább rájön, hogy mégis ki vagyok.
- Alexis Fujishima?
- Talált süllyedt, te géniusz – morgom. Ehh… Minek idegeskedtünk még miatta? Nem is értem…
- Annyira nem volt nehéz kitalálni… - szerénykedik. Istenem, ezt a barom állatot…! Hadd csapjam le a telefont, hogy ott rohadjon meg, ahol akar! – rimánkodok nekik szótalnul, boci szemekkel, de mindketten nemet intenek a fejükkel, és a nagybácsi is megszólal.
- Fiacskám, ezt iróniának hívják – jelenti ki okoskodó hangon.
- Mikhail? – Mikhail! Áhá! Jó tudni…
- Milyen okos a fiú! – neveti el magát Cassy. Bazz, a seggét nem akarjátok kinyalni ennek a részeg disznónak?!
- Akkor te biztosan Cassy lehetsz – jegyzi meg magának Law. De ooookooos…
- Térjünk vissza az eredeti kérdésre – mondom, mikor végre mindenki befogta a száját. – Mi a szart csináltál és hol vagy? – kérdezem csendes, nyugodt hangon. Aha, én, és a csendes, nyugodt…
- Passz. De valaki lekapcsolhatná a világítást – morogja, aztán csak a horkolását lehet hallani. Kinyomom a telefont, és idegesen a többiekre nézek.
- Kérlek, mondjátok, hogy nem kell megkeresni őt! – rimánkodok.
- Megnyugodhatsz, nem kell – nyugtat meg Mikhail. Cassy már vágna közbe idegesen, de a hapsi folytatja. – Még kiskorában tetettem belé egy chipet, amitől mindig tudom, hogy éppen hol van. Szóval nem kell keresni. Ki akar egyet Most mutasd meg!-ezni? – kérdezi vidoran, amitől leesik az állam, de aztán vigyorogva jelentkezek. – Cassy? – kérdezi a csajtól is, aki kerek szemekkel bámul kettősünkre, aztán a telefonra, végül ismét ránk, éééés… bólint! Hehe… Tudtam én, hogy Lawért nem kell aggódni!
- Na, akkor játsszuk úgy, hogy az egyikünk mutogat, és a másik kettő közül aki kitalálja, az kap pontot. Kezdhetjük? – kérdezi, és mindketten bólintunk. Előtte még leülünk a kanapéra, és várakozóan Mikhailra nézünk. – Nos… - kezdi, és feláll. Egy hatost mutat.
- Hat szó – mondom egyszerre Cassyval. Mikhail bólint, és folytatja, hogy az első szó. Magára mutat.
- Én – mondjuk megint csak egyszerre a csajjal. Összehúzott szemmel a másikra nézünk, de aztán újra Mikhailra, aki majdnem-bólogatva folytatja, hogy második szó. A két kezét összeteszi, és a feje alá helyezi, majd behunyja a szemét.
- Alszik! – mondja most Cassy. Megingatja a fejét, hogy majdnem jó, én meg egyből rávágom most, hogy álmodik, ami viszont jó válasz, és öt ujját mutatja, aztán a fehér falat.
- Fal? – kérdezem furcsállva. Mikor megrázza a fejét rájövök, hogy fehér, de Cassy mondja ki előttem. Mikhail egy fenyőfát rajzol a levegőbe, majd mintha a hátán cipelne valamit. Cassyval tanácstalanul egymásra nézünk, de közben persze gondolkozunk. Én… álmodik… fehér… Én álmodom, valami, valami, fehér és valami? Fenyőfa? Talán karácsony. De akkor…
- I’m dreaming of a white Christmas! – mondom, épp egy pillanattal Cassy előtt. Mikhail vigyorogva bólint, és fölír nekem egy pontot.
Még jó pár kört lejátszunk, míg végül Cassy megelégeli, és úgy dönt, ideje elmenni Lawért. Már én is úgy gondolom, szóval összeszámoljuk a pontokat – természetesen én győzök -, aztán szépen beülünk Mikhail kocsijába. Bekapcsolja a GPS-ét, amit aztán beállít arra, hogy „Neko-baka keresés”.
- Sokszor tűnt el? – kérdezem.
- Oh, ne is kérdezd! Kisfiúként imádott borsot törni a szülei orra alá, és mindig elcsászkált. Az egyik ilyen alkalomkor a vidámparkban találtuk meg. Akkor tanácsoltam a testvéreméknek, hogy tetessenek bele egy chipet. Megfogadták a tanácsomat, és milyen jól tették! Oh, meg is van, merre kell menni – mondja, és beizzítja a motort. Benyomom a rádió gombját, és pont a hírek megy.
- … a város lakóit zaklató férfiről még mit sem tudunk semmit. Két nap óta senki nem jelentkezett, hogy tudná, mégis ki volt az a titokzatos, szamurájnak öltözött valaki, aki részegen minden egyes járókelőt megölelgetett, és megcsókolgatott – meséli a bemondó. Vigyorogva hallgatom, mert tiszta vicces, egészen addig, ameddig Cassy meg nem szólal:
- A Jéghercegem is szamurájnak volt öltözve… - jegyzi meg. Egy pillanatra elkomorodok, mikor belegondolok, hogy mi lenne, ha ő lett volna ez a fickó, de aztán röhögésben török ki. Az igazán vicces lenne, ha ő lett volna!
Az utat nagy vigyorgások közt tesszük meg, egésze aaa… az állatkertig? Mégis mi a faszt csinál ez itt?! Bár… ha jobban belegondolok. talán mégis csak igaza volt, amikor ide jött: hisz itt van itthon, nem?
- Elnézést! Kérem, mondják, hogy amiatt a fickó miatt jöttek! – szólít meg minket az egyik állatgondozó, az állat simogatóban fekvő szamurájnak öltözött Lawra mutatva. – Egy napja ott van, és nem tudjuk kicibálni. A gyerekeket elijeszti, a rendőrök meg nem akartak kijönni érte – meséli. – Tegnap este érkezett, tök részegen, és minden egyes állatot megcsókolt, és valamilyen Alexist emlegetett közben… - rázkódik meg, majd még egy könyörgés után hagy, hadd menjünk be érte az állatsimogatóba. Ööö… Alexist? Az a nevem! Lehet, hogy… tetszem neki? Mondjuk az viszont nem tudom, mennyire hízelgő, ha még az állatokat is megcsókolta, mert azt hitte, hogy én vagyok az…
- Jégherceg? – kérdezi elfulladt hangon Cassy, de közelebb persze nem mer menni, mivel Law tele van véve mindenféle barommal. Hát igen, a családja között van…
Szerkesztve Geneviev által @ 2011. 11. 24. 14:57:02
|
| Geneviev | 2011. 09. 20. 18:51:32 | #16775 |
Karakter: Alexis Fujishima
Megjegyzés: Neko-bakámnak
Mikor legközelebb felébredek, még mindig kibaszottul fáj a vállam. Most senki sincs a szobában, aki felvilágosítást tudna adni, hogy mégis hol vagyok, ezért inkább fölkelek, és meglesem magam. Nagy nehezen föl is tudok ülni, bár a vállam baromira húzódik, annyira nem vészes. Na jó, nagyon vészes, de szerencsére magas a fájdalomtűrő küszöböm! Mikor leszedem magamról a takarót, és meglátom, hogy csak egy boxer van rajtam, pont abban a pillanatban jön be a doki. Nem vagyon nagyon szégyellős, úgyhogy nem is foglalkozom vele túlságosan.
- Áh, jó, hogy fölkelt! Már aggódtam, hogy túl sok fájdalomcsillapítót nyomtam magába… Na, de most, hogy így fölkelt, menjen sétálgatni, hogy az izmai ne álljanak be, illetve ne legyen tüdőgyulladása! – mondja, miközben a fájós vállamnál fogva kilökdös a doki a szobámból, és becsukja az orrom előtt az ajtót. Percekig csillagokat látok a fájdalomtól, és hogy ne essek el, a falat támasztom. Kis idő múltán kezd kitisztulni a fejem és a látásom, és körülnézek. Egy folyosón találom maga, ami tele van festményekkel. Nem tudom, hol vagyok, mert a drága dokitól nem tudtam megkérdezni, így azt sem tudom, merre kell mennem. Jobb, ball, jobb, bal? – nézek szét többször is az említett irányokba, mégsem látok semmit, ami útmutatásul szolgálna. De itt sem lehetek örökké, úgyhogy mivel a baloldal szimpatikusabb, elindulok arra.
Megyek, mendegélek, már az Üvegdombon túl is lehetek, mikor szembe jön velem egy érdekes öltözetű ember. Haja rózsaszín, punk stílusban fölzselézve, ruhái oly színesek, hogy szinte kiégetik a retinámat. Biztos ő lehet a papagáj-etető ember… Ilyen nagy kastélyban annak is kell lennie, és ez az ember, kinézetileg tökéletesen alkalmas lenne a pozícióra. Mikor közelebb ér hozzám, megszólítom, mint egyetlen 3D-s embert, rajtam kívül. Igazából megkérdezhettem volna a festményektől is, hogy hol vagyok, de ezek a festmények kevésbé segítőkészek, mint a roxforti társaik. Hát… Így jártam én. Na nem anyátokkal, hanem csak a kastély díszítőelemeivel.
- Szép jó napot! – köszönök rá. Kalapomat is emelném én, ha lenne, de mivel nincs, ezért nem emelem. – Megtudja mondani, mégis hol a kénköves pokolban vagyok? – kérdezem szép, kedvesen, mire úgy néz rám az emberke, mint a sárgaházból szabadultakra szokás. Bár nem mondom, amilyen belső monológokat én most levágtam, tuti, hogy jönnének a muszáj-kabátosok, ha egyszer hangosan is kimondanám ezeket. Lehet, hogy bedrogoztak?
Ó, a francba, nem lehet, hanem biztos! Az a hülye doki! Biztos adott be fájdalom csillapítót! Kellett neki morfiumot beadni nekem… Akkor azért érzem magam kicsit angyalnak… Nem is! Inkább tündérnek! De kár, hogy nincsenek szárnyaim. Bár lehet, hogy jobb is, különben elfognának, bezárnának egy kalitkába, és az engem méregető fura ruhás papagáj-ember etetne engem is.
Na jó. Azt hiszem, elfáradtam magamtól… - gondolom, és szédelegve a földre csüccsenek. Az emberke reflex szerűen felém nyúlna, és kérdezné, jól vagyok-e, de leintem, és újra megkérdezem, hol található fenséges személyem. Itt, persze, hogy itt, de mégis hol az az itt?!
- Boleslav úr házában – válaszolja végre engedelmesen, és elmenekül a közelemből. Még meg sem köszönhettem neki a felvilágosítást…
Viszont… Mégis mi a fenét keresek itt, ennél a kretén némaságnál, ha egyszer meglőttek?! Meg kéne keresnem, mert válaszokat akarok! – határozom el magam, és egy, a közelben talált kis asztal segítségével álló helyzetbe tornászom magam. Kissé szédelegve, de már működő képesebb aggyal becélozom az első ajtót. Benyitok éééééés…
… Nem talált. Ugyan így teszek a következő ajtóval, az az utánival és az az utánival is, de egyik sem nyert, így inkább lemegyek a lépcsőn, és a fő folyosóra ráfordulok. Szemben van egy nagy ajtó, biztos, hogy ott lesz Law! Teljesen biztos vagyok benne, hiszen akinek olyan óriási egója van, mint neki, kell a nagy szoba, hogy elférjen.
Most kivételesen kopogok egyet, szép, illendően, de persze csak azért, mert véletlenül neki esek az ajtónak. Ezt persze a bent ülő Law nem tudja, így kiszól egy „tessék!”- et. Hát, én nem fogom törni magam, hogy kijavítsam, hogy az nem kopogás volt…
Benyitva a szobába, látom, hogy egy kényelmesnek tűnő fotelban terpeszkedik, egy macskával – MACSKÁVAAAL?! – az ölében. Bizonytalan lépésekkel felé caplatok, és a szemben vele levő kanapéra ledobom magam, és elterpeszkedek. Meglőttek, most ébredtem föl, és a hülye doki bedrogozott – megérdemlem a kényelmet.
- Nem is tudtam, hogy van macskád – jegyzem meg kicsit rekedtes hangon. Höh, nem gondoltam volna róla, hogy macskás. Bááár… Illik hozzá. A macskák is olyan elkényeztetett, egómanó dögök, mint ő. Kérdőn rám néz, hogy mégis miért fontos ez, de nem válaszolok, inkább válaszolok érdeklődő kérdésére.
- Szarul vagyok, kösz a kérdést. Az doki azt mondta, sétálhatok nyugodtan – mondom, bár meg sem szólalt. Tudom, hogy nem érdekli, de ha már az ő háza, nála „vendékeskedek” jó ha tudja, nem?
- Hn – Hn. Hn. Hn. Hn. Elegem van ebből a hülye hn mániájából!
- Igen, persze, hogyne – dühödök föl. – Belehalnál, ha megszólalnál végre? – kérdezem komolyan érdeklődve, de aztán mikor nem válaszol, megpróbálom rávezetni, hogy ugyan már, miért is ide hozott, nem pedig a kórházba… - Egy… fura ruhába öltözött fickó mondta, hogy ez a te házad és nem egy kórház. Az istenért, mégis mit képzeltél, amikor idehoztál? – összehúzott szemöldökkel méreget, és úgy néz rám, mintha életem egyik legnagyobb hülyeségét kérdeztem volna. Jó-jó, rendőr vagyok, de attól még nem vagyok hülye, sőt!
- Egy kínai yakuza emberei támadtak ránk. Ha kórházba viszlek, nagy valószínűséggel elmennek érted, hogy először kifaggassanak, majd megöljenek. Kielégítő választ adtam? – Mégis mi a fenének ölne meg engem a kínai maffia? Ez jó poén volt! – nézek rá nevetve.
- Egy pillanatra megfogtál – vallom be.
- Hn – válaszolja, és bár ez nála nem sokat jelent, mert mindig így válaszol, a hátamon végig fut a hideg. Igazat beszélt!
- Mégis ki vagy te?
- Egy egyszerű elnök.
- Hogyne, én meg James Bond vagyok – mondom szemforgatva. Mindig is James Bond akartam lenni! Csak csini nőcskék helyett csini lányok és dögös pasik vegyenek körül engem! – Mi közöd van neked a maffiához? – kérdezem, mire helyes arcára ördögi vigyor költözik. Hát… Mit ne mondjak, baromi ijesztő, mégis baromi szexi!
- Majd pont egy fakabátnak mondom el, mi? – pillant rám. Chö. Gonosz Katyusa! – morgom magamban durcásan, de közben összeszűkített szemekkel méregetem, és elgondolkozok azon, hogy eddig mit tudok róla, hogy rájöjjek, mégis milyen kapcsolat lehet közte és a maffia között.
Egy bunkó, egoista, dögös paraszt. Ez az, amit biztosan tudok róla. Nem hinném, hogy túlságosan sáros lenne alvilági ügyekben, inkább azt tudnám elképzelni róla, hogy valaki olyat fektetett meg, akit nem lett volna szabad. Vagy pedig valahogyan máshogyan, de keresztbe tett a maffiának.
- Keresztbetettél a maffiának, barom? – kérdezem gúnyosan vigyorogva.
- Hn – mosolyog szerénye, vállat vonogatva. Nem illik hozzá a szerénység, még az ál-szerénység sem! De… Ez a pasi nem normális… - gondolom lemondóan sóhajtva.
- Amúgy, mit jelent az, hogy kotenok? – jut eszembe az elnevezés, amit kaptam tőle.
- Hn. – Ohh, értem már! Szóval a kotenok Lawul hn. Mint minden más is ugyanez lefordítva…
- Aha, és mondd csak Law, ez milyen nyelven van? Hnnnn. – érdeklődök rezignáltan, mire felnevet. Jééé! Egészen megváltozik tőle az arca! Tök jól néz ki! Bár alapjáraton is helyes, de így még inkább!
Fölpattan a fotelból, és szinte ugyanakkor a macska is kiugrik a kezeiből. Utálom a macskákat, de erre a dögre kíváncsi vagyok. Vajon tényleg igaz „a madarat tolláról, embert barátjáról” mondás?
Erre határozott IGEN a válasz, mikor a dög fújtatva hátat fordít nekem, és feszes izmokkal a helyére vonul.
- Tiszta apja – sóhajtom, majd kérdő pillantására megmagyarázom. – Ugyanolyan bunkó segg, mint te.
- Hn – válaszolja. Persze, hogy máshogy válaszolhatna? Na, mindegy!
Ajjaj! – jut eszembe a tesóm. Basszus, azt beszéltük meg, még a bál előtt, hogy ma (vagy tegnap? Egyáltalán milyen nap van ma?) náluk vacsorázom. Most már biztosan ki van akadva, hogy nem tudott elérni, pedig olyankor, amikor közbe szokott jönni valami, mindig szólok neki. Föl kell hívnom! De… hol a mobilom? – keresem a nadrágzsebemben, de nem találom. Law pillantásait figyelmen kívül hagyom, és megpróbálok visszaemlékezni, hol volt utoljára nálam a mobilom. Reggel még meg volt. Aztán a kapitányságon is. Viszont arra már nem emlékszem, hogy a kapitányságról kiérve nálam lett volna. Ott hagytam volna?! Ó, a francba!
- Ehh… Law? – nézek rá kivert kisku… kiscica szemekkel. – Kérhetnék egy szívességet? Hadd hívjam föl a bátyámat! – kérem, mire elgondolkozik, és egy néma bólintás után azt veszem észre, hogy röpül felém valami. Jé! Nekem adja a mobilját egy hívásra? Pedig én egy olyan embernek nézem, aki nem ad kölcsön senkinek semmit, de én is tévedhetek néha…
- Köszi! – köszönöm meg, már az ajtóból a telefont, és kimegyek a szobából. Ha nem muszáj, nem szeretek emberek előtt telefonálni… Nem tudom, miért…
Egy másik, üres szobába megyek be, ami azért lényegesen kisebb, mint az előző szoba. Nem gond. Itt is leülök a fotelba, mert azért még nem vagyok túlságosan kicsattanó formában, és tárcsázom a tesóm számát.
- Itt Fujishima! – mutatkozik be a telefonba, mire apró kis kuncogást engedek meg magamnak. - … Lex? – kérdezi bizonytalanul, kis rosszallásban a hangjában.
- Igen. Bocsánat, hogy nem mentem el a vacsira, de meglőttek, így egy ideig ágyban kellett feküdnöm – sokkolom le a drága tesómat.
- Mit csináltál?! – kiabálja hitetlenkedve a telefonba.
- Mi lenne, ha nem telefonon beszélnénk meg? – kérdezem. – Sajna még egy darabig itt kell lennem, de mi lenne, ha idejönnél?
- Hol van az az itt? – érdeklődik kissé higgadtabban.
- Ööö… Foggalmam sincs. Viszont szerintem ki tudod deríteni, a Főnöknek biztos megvan ez a cím. Bolselav – tudod, a báli fickó – „házában” vagyok. – mondom, mire hümmög egyet.
- Oké. Max fél óra, és ott vagyok, akárhol is vagy! – jelenti ki, majd köszönés nélkül leteszi a telefont. Rendőr szokás… Ha helyszínre hívnak, akkor nem vacakolhat az ember elköszönéssel, mert hamar indulni kell, hogy nehogy kihűljön valamelyik nyom, és hát ez egy idő után megszokássá válik.
Na, van fél órám, míg ideér. Addig is visszamegyek a dolgozószoba szerűségbe, ahonnét jöttem, hátha még ott van Law. Közeledve az ajtóhoz, mintha egy ismerős, női hangot hallanék. Benyitva a szobába meg is látom, hogy kié az az ismerős hang. Hát persze, hogy a drága kis mexikói, vagy milyen kurváé! Aki ráadásul ismét Law ölében csücsül! Na, azt már nem! – gondolom, és hirtelen lecibálom a kis kurvát Law öléből. Nem tudom, miért teszem, de mivel megelégedéssel töltött el, így nem is gondolkozom tovább a dolgon. Boleslav arcába pillantva, egy pillanat alatt fog el a vágy, hogy megcsókoljam. Nehogy már csak a kurva csókolgathassa! Én is! – gondolom, és még mielőtt részletesebben is átgondolhatnám, mit akarok csinálni, rátapadok Law ajkaira.
Behúnyt szemmel élvezem puha ajkainak érzését a számon, majd kidugom nyelvemet, hogy meg is megízlelhessem. Nyelvemmel körül rajzolom ajkainak lágy ívét, majd érzem, hogy ő is kidugja a nyelvét, és fürgén átvezeti a számba. Nyelveink csatát vívnak a dominanciáért, de végül ő győz, én meg elvarázsolva törleszkedek kemény, és izmos testének.
Mit művelek én?! – fut át az agyamon a gondolat, mikor meghallok magam mögül egy krahácsolást. Gyorsan elválok Law finom ajkától, és hátra tekintek. Nem merek belenézni Boleslav szemeibe, így inkább azt nézem meg, ki volt az, aki látott minket.
Egy Lawhoz baromira hasonlító, csak kicsit idősebb férfi néz minket, óriási vigyorral az arcán. Persze a kurva is itt figyel minket vágyakozó arccal, de róla inkább tudomást sem veszek.
- Neko-baka, hát nem is mesélted, hogy van egy ilyen tünemény fiúcskád! – csapja össze a vidáman a tenyerét a férfi, Lawra nézve, én meg nem bírom visszatartani a röhögésemet, és kezeimet a hasamra szorítva próbálom lecsillapítani fékezhetetlen jókedvemet, amit a „neko-baka” kifejezés váltott ki belőlem. Hát ez oltári! Neko-baka… Így fogom ezentúl hívni! Nagyon nagy! – röhögöm még mindig, és még Law szúrós pillantásai sem tudják elvenni a kedvemet a nevetéstől. – Hát, fiacskám – szólít meg a férfi. – Azt hiszem, mi jóban leszünk! – jelenti ki hangosan, majd a fülembe suttog. – Vannak ám kiskori képeim Boleslavról! Vacsora közben majd megmutatom őket! – mondja, majd rám kacsint. Én megszólalni sem bírok, csak vigyorogva bólogatok.
Law meg csak szúrós, borotva éles tekintettel bámulja kettősünket. Ó, édes a kikészítés íze…
|
| Geneviev | 2011. 08. 29. 14:32:17 | #16371 |
Karakter: Alexis Fujishima
Megjegyzés: Idióta barmomnak
Nyuhuuu… Tudom a nevét, tudom a nevét! Bár meg kell, hogy mondjam, annak jobban örültem volna, ha saját maga mondja el, de nem panaszkodok. Bár ez a név olyan baromi hosszú! Miért nem lehet Sergej a neve? Az legalább rövid, és mindenki hallotta már ezt a nevet. Vagy lehetne Katyusa! Ja, hogy az egy női név…
- Vettem uram! – kacsintok a parancsnokra, és Katyusára. Na jó, ennyire azért nem vagyok gonosz… Maradok a „Lav/Lav”-nál. – Egyéb?
- Igen – morogja mérgesen a parancsnok. Most mi baja van? Nem is csináltam semmi rosszat! – Viselkedj tisztelettel Grobovshchik úrral, értetted!? – Tisztelettel? Ezzel? Höh…
- Nem akadály – hazudom fintorogva. Persze, nem akadály, mi? Tisztelettel beszélni Hn urasággal?
- Hn – túr bele fekete hajába. Mondom én, hogy Hn uraság! Nem is tud mást mondani… – Davai – Jééé! Egy szó! De… Mégis mi a francot jelent?
- Pardon? – nézek rá bambán. Ja, nem csak én, hanem a parancsnok is. Ami azért megnyugtató, mert akkor Law nem tud beszélni, nem pedig én vagyok a hülye.
- Menjünk – morogja, majd biccentve egyet távozik. Én még annyi időre ott maradok, hogy megkérdezzem, mégis mit csináljak, mire azt válaszolja, hogy menjek el Néma úrral, és segítsek neki megtalálni a tolvajt. De jó…
- Állj már meg te, seggfej! – kiáltom utána rohanva, majd a vállánál fogva megállítom. Nem hiszem el, hogy hogy lehet valaki ilyen bunkó! Chö, jómodort nem tanult?
- Hogy lehetsz ekkora köcsög? – üvöltöm, mire páran felénk fordulnak rosszalló arccal. Tesó is idekuksizik, majd a hüvelykujját föltartva jelzi nekem, hogy csak így tovább, nem kell egy ilyen hülyével kedvesen bánni. – Nálad még Samuel L. Jackson is kedvesebb, bakker! - válaszként természetesen egy „hn”-t, egy felhúzott szemöldököt és egy ördögi mosolyt kapok. Mi mást is kaphatnék ettől az idiótától?
– Gyerünk, kotenok – HÖÖÖ?!
- Kote… Mi?! – ordítom. Kibaszottul nem szép dolog olyan nyelven beszélni, amit a másik ember nem ért! – Nagyon remélem nem most hülyéztél le, te társadalomellenes konténer!
- Hn – EZT NEM LEHET KIHOZNI A SODRÁBÓL, bakker?!
Kiérve az őrsről elfordulunk balra, és a következő utcáig sétálunk. Uhh, ugye nem? Ugye nem az övé az a baromi jó limó?!
Dehogyis nem! Ki másé lehetne, ez a kurva jó kocsi, mint ezé a természet ellenes baromé? Azé a baromé, aki bepattanva a kocsiba menőn letolja orráról a napszemcsijét, és szürke szemeivel gúnyosan rám tekint. Felvágóóós!
- Ha kicsodálkoztad magad, akkor talán beszállhatnál – vigyorog – hogy máshogy? – gúnyosan. Chö, ez nem tud mást csinálni, csak hn-enteni, meg gúnyosan vigyorogni? Ja de. Épp most mondott ki hat teljes szót! Csoda történt…
- Jé, ennyit talán még életedben nem beszélhettél – vágok vissza durcásan, mire hallom, hogy a kocsiból kacagás szűrődik ki. Kik lehetnek még bent? Ehh, valószínű, ha beszállnék, megtudnám…
- Kedvenc Jéghercegünk visszatért – sikoltja egy női hang. He? Női hang? Jégherceg? Női hang… Női hang… Bazd meg, hülye baromi, ugye nem a barátnőd van a kocsiban?! Végül is… Miért ne lehetne? Hiszen kurva helyes, baromi dögös és szexis. Miért ne lenne barátnője? Mondjuk azért, mert belezúgtam ebbe az okostojás spermadonorba… – Aki nem is annyira fagyos, mint amilyennek látszik – Nem olyan fagyos, mi? Csak épp annyira, hogy mellé teszem a forró csokim, és két pillanat alatt jégkrém lesz belőle…
- Kedvenc… Jégherceg? – Inkább Sátán… – Szerintem, Sátánka, igaz Law? – szólok be neki nevetve. Beszállok a limuzinba, és látom, hogy Law döbbenten bámul rám, míg a bent levő többi ember viszont nagyon jól szórakozik.
- Kotenok – mondja félmosollyal az arcán. A többiek vigyorogva néznek, én meg mérgesen fölfújom az arcomat. Úgy látszik, ez a paraszt még mindig nem tanult meg viselkedni…
- Da-da – helyesel az egyik hapsi szemtelenül vigyorogva. Hmm… Egész jól néz ki. Bár, ha jól látom, a mellette levő sráccal van együtt. Nem gáz, szívesen lennék harmadik… Csak ne kelljen ránéznem arra a kurvára, aki Lav mellett ül, és a mellkasán levő két nagy lufit a karjának nyomja. Jó, nem azt mondom, szeretem a nőket, hisz biszex vagyok, de ha már egy ilyen szemét pasiba zúgok bele, az ne basszon már egy csajt!
- Tisztára, mint a Keresztapa – sóhajtok föl. – Csak ez a 2.0-ás verzió szovjet módra.
- Hé! – kiált fel az a kis kurva, aki aztán belepattan Lav ölébe, és megcsókolja. Úgy? Tehát együtt vannak? Tényleg? Legyen! – Én nem vagyok ruszki, pajti.
- Persze, te mexikói vagy – sértem meg. Úgyis összeillenek! A nő kis kurva, míg Boleslav egy szemét dög, akinek szemét-összeszedő napokon a szobájában kell maradnia, hogy a kukás autó ne vigye el őt is.
- Nem is igaz! Az én ősiem indiánok voltak! Irokéz vagyok – vágja hozzám mérgesen. Nem tök mindegy? Rézbőrű, rézbőrű…
- Marhára ugyanaz – forgatom meg a szemeimet. Jól van na! Alap állapotban nem vagyok ám ilyen rasszista, csak ez a nő hozza ki belőlem.
- Ne…
- Hn – morogja Law a fülébe, mire a csaj engedelmes kiskutyaként lenyugszik, és még jobban hozzábújik. Höh, legszívesebben csomókban tépném ki azt a ronda haját, kikaparnám a szemeit, aztán megfojtanám, és a hulláján erőszakolnám meg azt a barmot.
Nyugi, Lex! Nem éri meg fölbaszni az agyadat! Ma este keresel magadnak valaki cuki fiúcskát, esetleg egy seme-állatot, akivel elfelejted ezt a seggfejt. Nyugi vaaan!
- Uram – csendül fel egy hang a mikrofonból. – 10 perc és ott vagyunk a birtoknál. Kíván valahová menni még előtte? – Én igen!
- Nyet – mondja. Francba. Pedig én még be akartam ugrani egy könyvesboltba, venni egy zsebszótárt… Lehetőleg orosz nyelvűt, hogy értsem is, miről hadovál… No meg azt, hogy éppen milyen sértést vág a fejemhez. Nos, azért ha már a birtokára megyünk, remélem, valamerre csak van egy orosz-angol szótár… Ugye van? Ugye?!
De tudod, mit, te kis Sátánka? Majd adok én neked! A harmadik orosz szó után igazán megérdemled, hogy én meg akkor japánul beszéljek veled! Blöööö! Remélem, japánul nem tud… Különben vagy oroszul kéne megtanulnom, hogy értsem is, miről dumál, vagy össze kéne kaparnom azt az aprócska olasz tudásomat, hogy én is idegesíthessem azzal, hogy nem tudja, miről beszélek. De egyenlőre maradjon csak a japán!
- Sergej? – szólítom meg a kurva alatt terpeszkedő férfit, de valamiért nem figyel a nevére, csak értetlenkedve mered rám, ahogy a többiek is. Ehh… Ilyen lassúak legyenek… - Jó, akkor Law – sóhajtom. – Mit tudsz a lopásról? – kérdezem. Sergej mérgesen elhúzza a száját, ami igazából nem is látszik, de az, akinek az apró részletek fölismerése a munkája, észreveszi. Mint én!
- Az egyik ta… alkalmazottam tegnap este eltulajdonított a Grobovshchik Rt. számlájáról 5,2 millió dollár értékű kötvénynyilatkozatot – mondja. Hmm… Tagnap este? Tegnap este volt a bál. Valaki telefonált neki akkor, amitől sebbel-lobbal távozott. Akkor tudta volna meg? Még kérdeznék valamit, de hirtelen fékcsikorgással megáll a limuzin, és meghallom a lövöldözés zaját.
- Mi volt ez? – sápítozza a ribanc, míg mi, férfiak elővesszük a fegyverünket. Ehh… Miért is nem gondoltam azt, hogy nincsen nekik fegyverük? Nem is tudom… Talán azért, mert ők OROSZOK?! Az oroszoknál meg lehet, van valami olyan szabály, hogy mindenkinek kötelező a fegyverviselés…
- Hárman vannak, egy rendszám-, és tető nélküli kocsiból lövöldöznek ránk – mondja a sofőr, mikor megálltunk. Gondolom golyóálló üveg, mert nem tört még be, pedig kaptunk már pár találatot, de jobb lenne, ha nem lődöznének ránk, mert előbb, utóbb úgyis betörik az üveg…
Ezért is fogom magam, és nem törődve a kocsiban levő többi emberrel, kinyitom az ajtót, és azt használva fedezékként, a támadókra lövök. Az első sorozat nem talált túlságosan, mert ők is lebuktak a kocsijukba, de mikor már másodszorra töltöm újra a tárat, Sergej testőrei, vagy mijei is beszállnak a buliba, és így már eltaláljuk a támadókat.
Közben hallom, hogy a nőci sikítozva elrohan, miközben azt kiabálja, hogy őt nem ezért fizetik. Szóval tényleg kurva volt…
Miután már egyik sem mozdul, pisztolyomat készenlétben tartva feléjük indulok. Közben előveszem az adó-vevőmet, és bejelentem, hogy van itt pár sebesült/halott, akik megtámadtak minket. Odamegyek hozzájuk, hogy megnézzem, mi van velük, de túl óvatlan vagyok, és az egyik fölemeli a fegyverét, és lő.
---*---*---*---
Valami eszméletlen puha ágyon ébredek fel. Nem tudom, mennyi ideig lehettem eszméletlen, és azt sem tudom, hogy hol vagyok, egyedül azt, hogy kibaszottul kurvára fáj a vállam, amit egy nyögéssel díjazok is.
- Á, felébredtél? – hallok meg egy ismeretlen hangot magam mellől, mire megpróbálom kinyitni a szemem. Kicsit hunyorogva sikerül, és kezemmel meg akarnám dörzsölni a szemem, hogy jobban lássak, de mikor megmozdulnék, iszonyat erős fájdalom hasít bele. – Ne mozogj! Még nem vagy jól. Most kötöztem át a sebedet, de ha még egyszer megmozdulsz, köthetem újra… – dorgál meg a hang, de és még mondaná tovább, de az már nem jut el a tudatomig, és visszaránt a sötétség.
|
| Geneviev | 2011. 08. 25. 21:37:55 | #16266 |
Karakter: Alexis Fujishima
Megjegyzés: Vámpíromnak
Ááá! Nem hiszem el! Ez a hülye kard tartó! Mi a fenének kell ilyet fölvenni?! – akadok ki magamban, és dühösen a földre vágom azt a szerencsétlen tartót. Megérdemelte! Egy nagyobb sóhaj után azért fölveszem, és lenyugodva magamra operálom. Okkés! Ez is kész van. Már csak a pincéből kéne előkeresnem a kardomat… Nem is értem, minek kell kard… Pisztollyal sokkal jobban tudok bánni. Mi van, ha épp a bálon támad meg minket valaki?! Díszkarddal fogunk neki esni? Na jó, a támadásnak elég kicsi az esélye, de akkor is! Ki tudja?
Fölöltözködés után kimegyek a konyhába inni egy kis vizet, hogy ne száradjak ki, majd fölkapom a mobilomat, ami jelzett, hogy üzenet érkezett.
„Fujishima, viselkedni a bálon! Üljön le egy csendes sarokba, és ne nyúljon semmihez, megértette?!”
Olvasom az üzenetet. Még csak nevet sem kell, hogy írjon, így is tudom, hogy ki küldte. Sőt, ha nem olvastam volna el, hogy kitől jött, akkor is tudnám. Persze, hogy a parancsnoktól! Az én drága felettesemtől, aki nem nézi ki belőlem, hogy normálisan tudok viselkedni. Ez egy rendőr bál! Nem a maffiáé… Itt valószínűleg nem fognak velem kikezdeni mindenféle kopasz barmok… Nem tehetek róla, hogy akkor 2 idióta is rám szállt… Muszáj volt megvédenem magam! Lehet, hogy szeretek szexelni, de nem olyanokkal, az is biztos. Akkor meg miért hagytam volna magam?
Hmm… Talán azért, mert akkor nem buktam volna le, mint beépített ember, és nem kellett volna kevés bizonyítékkal lecsukatni őket max. 10 évre? Na, mindegy. Az a múlt!
„A múlt, és a jelen! Népem nem jelentéktelen!”, ahogy a kedvenc filmem mondja… Na, induljunk, mert lassan elkések! És akkor az én kis nyakacskám ki lesz tekerve a parancsnok úr által…
Beülök a kocsimba, és a bál helyszínére vezetek. Aszta! Nem is tudtam, hogy ilyen sok pénze van a rendőrségnek, hogy a Hilton egyik termét ki tudta bérelni… Ahhoz képest, hogy nincs légkondink a rendőrőrsön, és meg lehet ott sülni, mert nincs elég pénz rá, ahhoz képest ez a terem igazán… giccses. És drága. De jó, hogy legalább a maffiánál van légkondi! Ott nem ilyen smucigok a főnökök. Csak gyilkosok, és bűnözők. Na ja, senki sem lehet tökéletes…
A bálon Matt is itt van, a feleségével, Selenával. Hozzájuk csapódok, mert ugye ki máshoz csapódhatnék, ha nem az én édes tesómhoz, és a sógornőmhöz? Mondjuk ahhoz a helyes férfihoz, aki épp az előbb sétált ki az erkély ajtón. Sápadt bőr, fekete haj és olyan sötét aura, ami még a fényes báltermi díszkivilágítást is elnyomja. Hoppá! Csak nem egy vámpír? Végül is, még annak is elmenne.
- Kapás van, Matty fiú! – mondom tesónak kacsintva, és követem a férfit. Kilépve látom, hogy az erkély korlátjához támaszkodik, és közben egy üres pezsgőspoharat lóbál.
- Szép az éjszaka igaz? – zavarom meg a semmittevésében. Na jó, nem igaz, hogy nem tesz semmit. A poharát igenis lóbálja! Lehet, hogy azért, mert azon gondolkozik, hogy kis friss vért kéne belecsapolni…
Fejét lassan, nagyon-nagyon lassan felém fordítja, és szinte látom a vörös szemei villanását.
- Hn – reagálja le kérdésemet. Ezt beleegyezésnek veszem. Asszem… Közben én is fölveszem ugyanazt a pózt, amit ő, csak épp a poharamat nem lóbálom. Az enyémben még van fincsi borocska!
- Nem vagy valami beszédes, mi? – nevetem hajamba túrva. Akkor is szóra bírom! Ha kell, lekiabálom a fejét! És akkor is kicsalok belőle valami reakciót! Ha kell… Kilógatom meztelenül egy ablakból! – Na, de sebaj. Alexis Fujishima – nyújtom felé a jobbomat. Nem szoktam kezetfogni… Ha muszáj, csak akkor, de én általában inkább meghajolok. Japán neveltetés… Nagy nehezen megmoccantja a kezét, és még meg is rázza az enyémet! Bemutatkozni persze nem mutatkozik, mert miért is?
- Hé! Azért bemutatkozhattál volna, bunkókám! – morgom tettetett sértődöttséggel. Erre csak vigyorogva megrázza a fejét. Jé! Most, ha nem lenne illetlenség, leesett állal bámulnék rá. De jól áll neki a vigyor! Még ha kicsit lesajnáló, akkor is…
- Idevalósi vagy? – kérdezem pár perc csönd után. Talán ha ezt megtudom, akkor utána tudok keresni a nyilvántartásban „vámpír” címszóval. Szeme sarkából rámpillantva megrázza a fejét. Franc…
- Gondolhattam volna – vigyorgom. Vámpírok nem élnek errefelé… Itt túlságosan sokat süt a nap… – Ahhoz túlságosan is fehér a bőröd – mondom, és a felhúzott szemöldökére halványan elpirulok. Franc, nem kellett volna elszólnom magam…
- Figyeltelek – nézek félre, de aztán magabiztosan folytatom. – Én sem vagyok teljesen idevalósi. Apám japán származású – mondom egyre bizonytalanabbul. Hát ezt semmi sem érdekli? Jó, jó, nem túl érdekes a családfám, de akkor is!
- Hn – Hn. Hn. Ennyivel akar ez megsüketíteni?!
- Ó na most már elég! – csattanok fel. – Mi lenne, ha megszólalnál? Belehalnál talán? Elkapnád a pestist, letartóztatnának, vagy jönne a nagy Lucifer… Nem. Ő nem jöhet, hiszen itt vagy te, maga a Sátán! – robbanok fel. Nem is vámpír, hanem maga a SÁTÁÁÁN!
Nagy szemekkel nézek rá, félő, hogy még a számat is áltátottam meglepetésemben.
- Ne ez már egy emberi reakció! – fújtatom. Jól áll neki, amikor nagy, kerek szemekkel néz, és szinte a száját is eltátja. Így olyan, mint egy ember…
- Hn.
- A sírba viszel – siránkozok. Szu-szááá… Mély levegő! Kiszív, befúj! Hová, a szájába?
- Figyeltél – szólal meg. – Miért?
- Mert olyan sötétséget árasztasz magadból, amire még egy háromszáz éves katakomba is képtelen lenne – válaszolok. Chö, mit gondolt, miért? Azért, mert dög helyes, és azt akarom, hogy megdugjon (vagy befeküdjön alám…)? Na jó, ezért is…
Válaszomra csodálatos módon felnevet. Váó! Így még helyesebb! Hol a névtelen Sátán rajongói klubb? Lehetek az alapítója?
- Na, de most komolyan! Mi a neved? – kérdezem.
- Hn – válaszolja. Aha…
- Hn – értek vele egyet. Felhúzott szemöldökkel vizslat, mire komoly képpel bólintok.
- Hn… - gondolkozik el.
- Hn? – kérdezem, hogy mire gondol. Már nem bírom sokáig visszatartani a röhögésemet, de még hősiesen küzdök az arcizmaimmal. Aztán ránézve az arcára kirobban belőlem. Az „no comment” arckifejezés, meg az a kis aprócska félmosoly. Na meg a szinte láthatatlan bamba nézés, hogy mégis mi volt ez… - Jól állnak neked az emberi mimikák! – mondom, majd rápillantva üres poharára aggódni kezdek.
- Sátánka, igyál többet! Még a végén kiszárad a torkod a sok beszéléstől! – mondom neki, és az orra elé tartom a poharamat, hogy nyugodtan igyon belőle.
Csrr… Csrrr – csörren meg a mobilja. A francba! Pedig visszaszólt volna. Tudom, hogy visszaszólt volna! Biztos vagyok benne!
- Drá~ga unokaöcsiké~m! – rikkantja a telefonba egy hang, mire egy szemforgatást kap válaszul. A többit nem értem, mert egy: a telefon túloldalán levő férfi halkan beszél, kettő: valamilyen ismeretlen nyelven karattyol Sátánka. Hmm… Ez olyaaaan… Szláv nyelv. Lengyel? Neeem. Talán… Orosz! Igen, szerintem az lehet. Főleg a „da” miatt gondolom… Annyit még én is tudok, hogy az igent jelent.
Pár perc hallgatás után vakkant egyet, vagy nem is tudom, milyen hangot ad ki, és kinyomja a mobilját. Egy hosszú pillantással végig mér, én meg már szólnék be, amikor egy hn-nélkül lelép. Hééé!
Kis mérgelődés után fogom magam, és én is bemegyek a bálba. Körbenézek, de nem látok senki érdekeset, ezért csak elköszönök Mattéktól, és megyek is haza. Holnap hosszú nap lesz, előre érzem…
---*---*---*---
Reggel madárcsiripelésre kelek. Uhh, hogy dögölnének meg… Aludni akarok! Még, hadd folytassam az álmomat! – gondolom kómásan, nyálcsorgatva, miközben visszagondolok az álmomra óra keresgetés közben. Vagyis inkább nem. Nem gondolok vissza, mert még keményebb lesz a merevedésem, amit aztán nem lehetne lehiggasztani jeges fürdővel, hanem csak önkielégítéssel, arra meg most sajna nincs időm. Pedig úúúgy visszagondolnék arra az erotikus arcra, amit Sátánka vágott. Na meg az ostorra, amivel… khömm… Fürdő, most azonnal!
- Wááá! Ez jég hideg! – kiáltom bele a fürdőszobám csendjébe. Hát… így legalább hamar lelohad a merevedésem. Hamar el is készülök, és indulok a munkába. Beérve a rendőrségre valami… valami… valami furcsa dolgot észlelek. Sötétséget. És hideget. Pedig tök ugyan olyan az egész őrs, mint szokott lenni…
A parancsnok irodája felé igyekszem, ahonnan árad kifelé a sötétség. Bekopogok, és egy „szabad” után belépek.
Váááo! Már tudom is, miért árad errefelé a hideg, és a sötét! Hát a kedved „Hn” uraság van itt. Pedig azt hittem, hogy a vámpíroknak nem szabad napra menniük, mert elégnek. Vagy csillámlani kezdenek… részletkérdés. A lényeg, hogy nem mutatkozhatnak napfénynél. Lehet, hogy mégis csak ember?
- Fujishima! Maga kapja meg azt a feladatot, hogy Boleslav Antoniyovich Grobovshchik Úrnak előkeríti azt az alkalmazottját, amelyik több millió dollár értékű rubelt tulajdonított el a vállalatától – utasít a parancsnok. Jó, jó, de… mi? Én leragadtam a nevénél… Boleslav Anto… Grb… Hö? Na jó. Legyen öööö… Bolesl… LAV! Law? Love? Hihiiii, ez tetszik!
|
|
