Karakter: Kibou Keiichi
Megjegyzés: (Matsume Akihitonak)
Reggel izgatottan kelek. Már egy hete tudom, hogy ma át fognak szállítani egy másik helyre. Az orvos szerint ez szükséges, hogy többet legyek kinn a levegőn, pedig eddig még attól is óvtak, hogy nyitott ablaknál aludjak nyáron. De Katsura-sensei szerint most már elég erős vagyok ahhoz, hogy többet mozogjak, és végre ne egy kórházban, hanem egy otthonban éljek, ahol nem olyan szigorúak a szabályok, mint itt. Igaza van, mert muszáj lesz megtanulnom gondoskodnom magamról, ha nem akarok mindig másokra támaszkodni. Az azért fáj, hogy anyámék még csak be sem jöttek hozzám, csak tudomásul vették, hogy ezentúl máshová kell küldeniük a pénzt, amivel támogatnak engem, meg az orvosokat és a nővéreket, akik gondoskodnak rólam. Szerintem felőlük akár meg is halhatnék, az sem okozna nekik lelki sokkot. Sőt, talán még meg is könnyebbülnének, hogy nem kell egy éhenkórász senkire költeniük a pénzüket, aki úgysem jó semmire, mert beteg. Mintha én akartam volna így születni. Erre a gondolatra elszomorodom, de nem sok időm van rá, mert hamarosan kopogtatnak, és belép Ayako-san, a nővérke, aki mindig gondoskodik rólam. Hát, mától más fog rólam gondoskodni.
- Jó reggelt, Keiichi-kun! – lép hozzám mosolyogva, és egy tálcát tesz az ölembe. – Jól aludtál?
- Igen, Ayako-san! – bólintok, miközben a tálcát bámulom. – Ez az utolsó reggelem itt.
- Bizony ez – sóhajt Ayako-san. Úgy látszik, legalább valakinek hiányozni fogok. – Nagyon fogsz nekem hiányozni, Keiichi-kun. De majd meglátogatlak, ha lesz rá időm, rendben?
- Rendben – válaszolom. – Majd írok önnek. Sok-sok levelet írok, és rajzolok is hozzá. Úgy jó lesz? – nézek rá, arcomon halvány mosollyal.
Ayako-san bólint, majd tűnődve áll neki összeszedegetni a maradék holmimat. Tegnap a cuccaim nagy részét már összepakolta, ma már csak néhány kisebb dolog maradt. Kikészíti nekem a napi ruhámat, majd összeszedi a tollaimat, ceruzáimat, rajzaimat, papírjaimat, és egy mappába teszi őket, azt pedig egy táskába. Egy bőrönd és két táska, ez minden vagyonom.
Lassan enni kezdek. Nem sietek az étkezéssel, csak bő két óra múlva jönnek értem, de azért Ayako-san megsürget, hogy ne hagyjunk mindent az utolsó pillanatra. Reggeli után fürdeni megyek, ebben is mint mindig, Ayako-san segít. Bár inkább csak kéznél van, hogy ha bármi gond lenne, segíteni tudjon nekem.
Hamar kész vagyok, és mikor kijövök a zuhany alól megtörlöm magam, jó alaposan, és magamra veszem az előre odakészített ruhákat. Az öltözetem egy vajszínű nadrágból, fehér ingből és egy világosbarna mellényből áll. Ayako-san megfésüli a hajam, majd elégedetten, de azért szomorúan néz végig rajtam. Tudom, mit érez. Én sem örülök, hogy el kell mennem, de legalább megüresedik egy hely, és jöhet ide egy másik beteg, mint amilyen én vagyok. Ez a részleg kifejezetten az olyanoknak van fenntartva, mint én, és a várólista nagyon hosszú, a hely meg kevés a sok embernek. Legalább segíthetek valakin, aki ugyanúgy járt, mint én.
- Remélem, boldog leszel az új otthonodban – mondja Ayako-san, miközben bőröndömet a kezében, táskáimat a vállán cipelve kivezet engem a szobából.
- Én is – suttogom, és még egyszer visszafordulok, hogy végignézzek a szobán, ahol az elmúlt fél évet töltöttem.
Azelőtt nem is tudtam, hogy egyszer mennyire fog nekem hiányozni ez a hely. Pedig így van, hiányozni fog, nem is kicsit. Az orvosok, a nővérkék, az idősebb betegek, mindenki. Végül hagyom, hogy Ayako-san kivezessen, majd elindulunk a liftekhez.
Mikor leérünk már egy kocsi vár ránk. Az otthon küldte, hogy ne kelljen taxival, vagy busszal mennünk. Nem tudom, hogy bírnám a buszoz utazást, tekintve, hogy sosem utaztam még busszal. Kocsival is csak akkor, amikor a szüleim hoztak be, meg vittek haza. Kissé bizonytalanul ülök be, majd amikor a sofőr elindul, megkapaszkodom az ülésben. Hála égnek, Ayako-san velem jön az otthonig, de ott úgyis elválnak útjaink. És én nem akarom, de ezt nem merem neki megmondani. Nem akarom, hogy még jobban fájjon, mert így is hiányozni fog nekem. Olyan nekem, mintha az anyukám lenne.
~*~
Nem tudom, mikor érkezünk meg, de amikor kiszállok a kocsiból, a szám is tátva marad. Egy gyönyörű, rendezett és gondozott parkot pillantok meg, a közepén egy szoborral, amely egy embert mintáz. Talán orvos lehet, mert a kezében könyvet látok. Nem tudom, hogy ki lehet, biztos rá van írva a szoborra alul, de túl messze van. Aztán, ami megfog, azok a rendezett, kövezett utak, néhol betonozottak, a sok fű, virágágyások, fák, bokrok. A távolban egy hatalmas épületegyüttes húzódik meg, talán az lehet az Otthon. Mindenki így hívja, mint megtudom, senki sem hívja a nevén. Szerintem sokan nem is tudják, hogy hogy hívják igazából ezt a helyet. De nem is igazán érdekel, mert egyből beleszeretek a helybe. Ayako-san kiveszi a cuccaimat a csomagtartóból, majd megölel.
- Minden jót, Keiichi-kun! – mondja halkan. – Aztán írj nekem, jó?
- Rendben – bólintok, és egy puszit nyomok az arcára. – Minden rendben lesz, Ayako-san. Jól leszek, ígérem – mosolygok rá halványan, bár a szívem nagyon fáj.
Ő csak bólint, mialatt a sofőr fogja a csomagjaimat, és elindul velük. Ayako-san kinn marad, ide már nem jöhet be velem. Én is elindulok, miközben az udvart fürkészem. Sokkal nagyobb, és szebb, mint a kórház udvara volt, pedig az is nagyon szép ám.
Hamar beérünk az épületbe, ami belül is nagyon szép, nemcsak kívül. A padlót fehér járólap borítja, de a falak halványzöldek, nem fehérek, mint a kórházban. A recepción bemondom az adataimat, majd hamarosan egy nővér jelenik meg. A neve Kimiko és ő lesz én személyi nővérkém. Kedvesnek tűnik, és mosolygósnak. Azonnal el is vezet a szobámba, ami a földszinten van.
Ahogy látom, ez nem olyan, mint egy kórház, már csak abból ítélve sem, ahogy Kimiko beszél. Mindent elmond, hogy mit lehet csinálni, hol van az étkező, a társalkodó, a mosdók, mikor vannak az étkezések, mindent. Csak ámulok és bámulok, hogy mennyi lehetőség van itt. Ez inkább szanatórium, és a fegyelem is lazább, mint a kórházban volt. Itt a betegek, ahogy Kumikotól megtudom, szabadon járhatnak-kelhetnek egész nap, csak étkezni kell együtt, de egyébként mindenki azt tehet, amit akar.
- Ezek szerint, ha ki szeretnék menni az udvarra, megtehetem? – kérdem, mikor megérkezünk a szobámhoz.
- Igen, de előtte szólj nekem, vagy az ügyeletes nővérnek! – mondja Kimiko-san. – Ez itt a szobád, Keiichi-kun.
- Ez… ez nagyon szép – mondom, mikor belépek, és ámulva körbenézek.
A szobám úgy néz ki, mint valami ötcsillagos hotelszoba. Hatalmas, külön fürdővel, és van tévém, hifim, mindenem. Az ágy kétszemélyes, fehér lepedővel, bézsszínű párnával és takaróval. Az ablakon szintén bézsszínű függöny, a padlón krémszínű szőnyeg. A falak halvány barackszínűek. Mint egy álomban.
Alaposan körbenézek, és minden nagyon tetszik. Kimiko-san ezalatt kipakolja a cuccaimat. Mikor a rajzaimat és a ceruzáimat tartalmazó mappa is előkerül, eszembe jut valami.
- Kimehetek rajzolni a kertbe? – kérdem.
- Menj csak – mondja Kimiko-san. – De vigyázz magadra! Az orvosod a kórházból azt mondta, nem szabad téged kifárasztani. Ne maradj kinn túl sokáig!
- Vigyázok magamra – ígérem, majd felkapom a mappámat, és már el is indulok.
Hamar kijutok az udvarra, és ahogy látom, a szobor közelében van egy jó kis pad, ahová le tudok telepedni. Egy fa árnyékában van, így nem kell félnem, hogy a nap bántani fog, és melegem lesz. Ma úgysincs annyira hőség.
Leülök a padra, és előveszek egy lapot, meg egy ceruzát. Úgy döntök, lerajzolom a szobrot. Nagyon nagy, és nagyon szép, érdemes lesz megörökíteni.
Nagy munkában vagyok, így nem is hallom meg, hogy valaki jön, csak akkor, amikor kerekek kattogását hallom nem messze a padtól, ahol ülök. Felnézek, és a szám kis híján tátva marad. Egy férfi az, tolószékben, mögötte mosolygós nővérke áll, és mindketten engem figyelnek. Azonnal felállok, és meghajolok, lévén én vagyok a fiatalabb.
- Jó napot! Kibou Keiichi vagyok, ma érkeztem – mutatkozom be, és közben szemügyre veszem a férfit.
A húszas éveiben járhat, nagyon csinos arca van, amelyet fekete, rövid, dús haj keretez. Szemei zöldesbarnák, alkata zömök, de izmos és jó kiállású. A tolószékből is látszik, hogy nem túl magas ember. A nyakában vékony láncon karikagyűrű lóg, és kórházi ruhát visel. Mindent összevetve, kedves embernek tűnik.
- Szia, Kibou-kun! – szólal meg a férfi. – Matsume Akihito vagyok. Ő pedig itt Ayumi nővér.
- Örvendek! – hajolok meg ismét.
- Úgyszintén – mosolyog a nővérke. – Rajzolgatsz? – kérdi a kezemben tartott papírra mutatva.
- Igen – mondom kissé zavartan.
- Megnézhetem? – kérdi Matsume-san.
Zavarban vagyok. Eddig csak Ayako-san látta a rajzaimat, senki másnak nem mertem eddig megmutatni őket. Mi lesz, ha kinevet, vagy tehetségtelennek bélyegez? Végül tétován odalépek, és remegő kezekkel nyújtom a rajzot a férfi felé.
|
