|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Tsunade-sama | 2013. 03. 12. 19:35:12 | #25336 |
 Karakter: Kaibara Shoichi
Megjegyzés: Vörös Démonomnak
Mint valami első szerelem lázában égő szűzleány, olyan összezavart, és ideges vagyok, pedig azért erről szó sincs... mégis, nem állom meg, hogy hangosan fel ne kiáltsak, mikor túlcsordul a forró tea bögrém szélén, és alaposan megégeti az ujjaimat. Francba, mi lenne, ha arra figyelnék, amit csinálok, és nem folyton Hanto ajkai lebegnének a szemem előtt, ahogy már majdnem... ehhh.
Misaki egy hideg vízzel benedvesített zsebkendőt tol az orrom elé, és kimért hangon közli, hogy legyek óvatosabb, mert úgy látja, hogy ma a szokásosnál is szarabb napom van, aztán hümmögve jegyzi meg, azon viszont nem győz csodálkozni, hogy újra kocsival járok.
- Vajon mit kellett ezért kiállnod? – nevet kajánul az arcomba, de mielőtt bármit is felelhetnék szemtelen feltételezésére, kiviharzik a tanáriból. Szerencséje, különben én... én... ugyan, mit én? Ha Hanto nincs, a Suzuki még most is abban az átkozott műhelyben porosodna... beszari alak vagyok, ez ezer százalék, és sajnos, még csak letagadni sem tudom.
Az után a rosszul sikerült próbálkozás után is, tövig nyomva a gázt, sprinteltem hazáig, még jó, hogy nem meszelt le egy zsaru, de otthon sem sikerült megnyugodnom. Tulajdonképpen mi a fenéért tartok tőle? Lehet, hogy kissé fura a külseje, de azt már tudom, hogy nem rossz ember. Aki ennyire szereti a zenét, ilyen átéléssel játszik egy hangszeren, és így ellágyulnak a vonásai, miközben átadja lelkét a muzsikának... csakis jó lehet.
A teásbögre fülét szorongatva ülök le az asztalomhoz, és lapozom fel az osztálynaplókat, hogy beírjam a legutóbbi jegyeket, de gondolataim csakis Kisei-kun körül járnak. Az egész éjszakámra, és nappalomra rányomta bélyegét ez az álmodozó hangulat, mintha a föld felett lebegve közlekednék az iskola folyosóin, és óráimon sem tartottam magam a tananyaghoz, ma kizárólag szerelmes balladákkal foglalkoztattam a diákokat. Fenébe is, Shoichi, ez nem mehet így tovább! Valószínű, hogy csak egy lennél neki a sorban, nem ő a megfelelő ember arra, hogy végre megbizonyosodj a nemi identitásod felől!
Nagyot sóhajtva csapom be a naplót, és órámra pislantva állapítom meg, már két óra van. Az esti próbáig akár haza is mehetnék, de semmi kedvem a lakásomban ücsörögni egyedül, mert akkor tuti, hogy Hantón járna az agyam, inkább kiballagok a sportpályára, és megnézem a kosármeccset. Öt óra hossza... valahogy majdcsak kibírom...
***
Egészen belefeledkezem a meccsek sorozatába, és észrevétlenül száll el a délután, hiszen mindig is szerettem a kosárlabdát, és nem csak a játékosok kidolgozott, izzadt testének látványa miatt... Sajnos, azonban én nem vagyok valami nagy sportember, így csak szemlélődöm, és még éppen időben pislantok a telefonomra, hogy felpattanjak zsibbadtra ült hátsó felemről, aztán a szemerkélni kezdő esőben visszasiessek az iskolába. A fiúk már a zeneterem előtt ácsorognak a folyosón, és míg beengedem őket, hogy elkezdjük a próbát, a szemem folyton az ajtón és a falon ketyegő órán jár, Hanto késik.
Próbálom felidézni a dallamot, amit a gitáron véglegesítettünk, és zongorán elő is adom, de nem az igazi, ennek ellenére a srácoknak tetszik, és lelkesen énekelnek, néha-néha belepislantva a kezükben tartott szövegbe. Remélem, Kisei-kun időben megérkezik, és rávezet minket az igazi hangzásra, mert nagyon kell igyekeznünk, ha valami eredményt el akarunk érni a versenyen.
Egy óra múlva csüggedten csukom le a billentyűk tetejét, és nagy sóhajjal kelek fel a székről, egy röpke pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy talán megsértődött, amiatt a kínos jelenet miatt... dehát, mégis, hogy képzelte? Alig ismerem, és ő is férfi... csak úgy hagyom magam megcsókolni?
Az ajtó kivágódik, és mindnyájan döbbenten meredünk a belépőre, aki leginkább egy ázott ürgére hasonlít, és a fiúk nem állják meg, hogy fel ne nyikkanjanak, elfojtva vihogásukat.
- Egyetlen nyihorászás, és szétkapom a bandát, mint pitbull az öregasszonyt –veti oda foghegyről Hanto, és vörös szemeinek fenyegető villanása azonnal csendet teremt. Micsoda karizma...
- Kisei-kun! – igyekszem megelőzni a szóváltást, és csak most nézem meg jobban, valóban elázott. Nem is figyeltem, hogy ennyire nekieredt. – Esik?
- Nem baszod, izzadós vagyok – ráncigálja le magáról a kabátját, szanaszét fröcskölve a vizet, hogy mi is megtapasztaljuk az időjárás szeszélyeit.
- Elkéstél, már majdnem befejeztük a próbát – bukik ki belőlem, pedig nem akarom kérdőre vonni, örülök, hogy egyáltalán eljött, és nem úgy néz ki, mint aki haragszik.
- Figyelj kicsim, örülök, hogy nem baszott el a busz, idefelé rohanva, ne szívd a vérem – feleli, és egy pillanatra megdermedek. Lekicsimezett a fiúk előtt? Nem normális... – A további megjegyzéseid meg címezd a faszfej főnökömnek, aki berántott túlórázni.
- Sa-sajnálom – biccentek, és nem tartóztatom a bandát, inkább befejezzük mára, még mielőtt valamelyiknek leesne, hogyan szólított Hanto. – Akkor mára ennyi, gitár nincs, Kisei-kun pedig nem alkalmas közösségi szereplésre.
Lassan összeszedik magukat, és kivonulnak a teremből, Keito morgása még megüti a fülem, de végül csak ketten maradunk, én, és a nyakon öntött ürge, akinek lábszárára feszesen tapad a vizes nadrág, kirajzolva izmos combjait, és vörös hajtincsei arcára tapadva teszik még szexibbé a megjelenését... mégiscsak eljött, a kedvemért, én meg zsörtölődöm vele.
- Kisei-kun – igyekszem menteni a menthetőt, és magyarázkodásba kezdek. – Sajnálom, ha megbántottalak! Olykor elfelejtem, hogy nem a diákom vagy, hanem egy dolgozó felnőtt.
- Ha még egyszer a nevem után biggyeszted a „kun” jelzőt, befejezem, amit tegnap elkezdtem – vigyorog rám, és ahogy bevillannak vészesen közel került ajkai, elvörösödöm. Már megint.
- Sajnálom – kerülöm a tekintetét, aztán eszembe jut, hogyan hálálhatnám meg a kocsimat, hogy ne maradjak adósa. – Esetleg, elvigyelek haza?
- Esetleg ne – veszi fel a kabátját, újra a képembe fröccsentve pár csepp esőlét, aztán értetlen tekintetemet látva, morogva hozzáteszi. – Kiadtam a kéglit egy kis enyelgésre, tízig csöves módban nyomom.
- De, így nem maradhatsz! – rázom meg fejem. – Meg fogsz fázni, és akkor…
- Oda a hangom? – legyint nevetve, de ez igenis komoly veszély.
- Is – biccentek, mert hát, nem csak a hangját féltem, hanem őt magát is, de ezt nem fogom az orrára kötni. - Gyere!
Karjánál fogva húzom magam után a parkolóba, és a hirtelen merész ötlettől magam is meglepődöm, de ha már belevágtam, nem fogok meghátrálni. Különben is, mi van abban, ha segíteni akarok valakinek, akinek ráadásul hálával tartozom, amiért a sarkára állt helyettem?Ha már mással nem köszönhetem meg, amit tett, az a minimum, hogy nem hagyom megfázni, és egy tiszta és száraz ruhát igazán nélkülözhetek a szekrényemből... bár, a méreteit elnézve, lehet hogy kicsi lesz rá az én holmim.
Lelki szemeim előtt máris újabb novella részlete dereng fel, amint Hanto a lakásom félhomályában áll az ablak előtt, felsőtestére ráfeszül a fehér pólóm, és kibámul a sötétségbe, én pedig a lábai előtt kuporgok, átkulcsolva térdeit, és örök hálámról biztosítom, aztán ő lehajol....
Merengésemben az sem zavar, hogy vizes lesz az anyósülés, és természetesen megállok, ahol kéri, hogy cigit vegyen magának. Fél szemmel látom, hogy egy fiatal srác csapódik mellé, és kedélyes beszélgetésbe elegyednek, de mire igazán felmérhetném a pasit, egyenesen felém veszi az irányt, és az ablakomon kopogva jelzi, hogy mondani akar valamit.
- Segíthetek? - húzom le az üveget, és csakis az udvariasságom az oka, hogy szóba állok vele, hiszen nem is ismerem.
- Á, nem - vigyorog, és behajolva a képembe mászik. - Te vagy az aktuális luk, akit ez a tahó töm?
- Hogyan? - tátom el a számat, és megrázom a fejem. - Ezt nem igazán...
- Nahh, mindegy is, én már végeztem vele, szerencsére - vág egy utálkozó pofát. - Csak egy jótanács: ne várj tőle sokat, sőt, semmit. Kefélni azt tud, de ennyi, szíve az nincs.
Éppen belefognék a magyarázkodásba, hogy teljesen félreérti a helyzetet, mikor Hanto bevágódik a kocsiba, és mit sem törődve azzal, hogy beszélgetek, feltolja az ablakot.
- Gázt! Ha pedig elénk ugrik, csapd el és tolass rá! –utasít ingerülten, és dominanciájának nem tudok ellenállni, így máris indítózom. – Mit mondott neked?
- Semmit –dadogom zavartan, mert bár nem tudom, igazat mondott-e a srác, ezeket a vádakat mégsem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni, vagy elhinni.
- Legyen – morog beletörődve. – Te tudod, hogy mit hiszel el egy drogosnak…
Na igen, hogy mit hiszek, azt nekem kell eldöntenem, akár drogos a srác, akár nem, de úgy látszik, Kisei-kunnak igenis fontos, mit gondolok róla, és ez máris más megvilágításba helyezi a dolgokat. Vagy azért fontos neki, mert kedvel engem annyira, hogy nem szeretné, ha rossz véleménnyel lennék róla, vagy azért, mert a srácnak igaza van, de mivel kicsit sem számítok, Hanto nem akarja, hogy megismerjem a valódi énjét. Vajon az, hogy meg akart csókolni, azt jelenti, hogy csak a testemet akarja, mert szíve az nincs? Vagy most az egyszer érez valamit, pont irántam? Királylány, ébresztő, ez nem egy torony, és ő nem a királyfi!
Nem szólalok meg ezek után, míg a lakásba nem érünk, mert nem tudnék mit mondani, és ő sem forszírozza a beszélgetést. Előre sietve a szobámba, a tiszta ruhák között kutatok, aztán eszembe jut, meg sem mutattam, merre van a fürdő, annyira siettem egyedül maradni. Visszafordulok az előszobába, ahol Hanto éppen a bakancsait rúgja le, és tanácstalanul ácsorog.
- Lezuhanyozhatsz – mutatom meg a fürdőszobát, és nagy sóhajjal nézem, ahogy becsukja maga mögött az ajtót.
Szekrényem mélyéről előkeresem néhány kinyúltabb holmimat, aztán rájövök, hogy fehérnemű is kellhet, ezért azt is pakolok a ruhák tetejére, és kiviszem a nappaliba, ahol szembetalálom magam a félpucér Kiseivel. A nyakán lévő szögesdrót látványát már megszoktam, de hogy az egész mellkasa, sőt a hasa is tele van rajzolva... bénultan bámulom kosarasokat megszégyenítő testét, kidudorodó mellizmait, és hasának a tetkók alól elődomborodó kockáit. Szívem olyan heves zakatolásba kezd, hogy erőtlenül ejtem le kezem, sikeresen elpotyogtatva a ruhák felét, amit zavartan szedek fel a földről, de Hanto mit sem törődve lángba borult képemmel, mintha csak otthon lenne, ledobja derekáról a törülközőt, és fesztelenül öltözni kezd, én meg már az infarktussal küszködve bámulom meg derék alatt is, hogy teljesen kiakadva kapjam el pillantásom onnan.
- Mi van nyussz? Nekem is olyan van, mint neked – vigyorog, és ehhez lenne egy-két szavam, mert még csak véletlenül sem, már ami legalábbis a méreteket illeti, de azt hiszem jobban járok, ha más felé terelem a gondolataimat.
Kisietek a konyhába, hogy összeüssek némi harapnivalót, aztán ha evett, szépen eltévézünk tízig, és mehet haza, legalábbis remélem, hogy így lesz, és nem akar maradni. Persze, az árva lány megint közbe akar pofázni, romantikus, és érzelmektől csöpögő csókjeleneteket vetítve elmém képernyőjére, de nem hagyom, most nem! Az álmodozás az egy dolog, de Hanto itt van, és ez bizony valóság... nem akarok bonyodalmakat az életemben.
Lepakolom a tálcát a nappali kis asztalkájára, és meglepett képét látva megnyugszom, talán nem is lesz olyan nehéz.
- Egyél nyugodtan – ülök le mellé, és azon tépelődöm, miről lehetne beszélgetni, ami véletlenül sem kanyarodhat el kellemetlen irányba. Akváriumi halak?
- Klassz a kéglid – szólal meg két falat között, mielőtt bármit is kitaláltam volna, így csak biccentek.
- Köszönöm. Nem nagy szám, de tiszta és otthonos.
- Nem úgy, mint az enyém –vigyorog, és zavartan túrom ujjaim a hajamba, na, ezt se én mondtam, de
igaz. – Tudod, se időm, se kedvem azzal a kócerájjal bajlódni, de, ha téged zavar, szívesen látlak takarítani. Még egy cseléd jelmezt is beszerzek a kedvedért…
- Hanto – sóhajtok felháborodva, és inkább bekapcsolom a tévét, elejét véve a további kétértelmű kijelentéseknek, amikkel nem tudok mit kezdeni. Mégsem lesz olyan könnyű ez az este?
A nagyvilág hírei, és a hazai politikai viták elterelik figyelmemet vendégemről, aki csendben tömi a fejét, de hirtelen feláll, és a sarokban álló zongorához lépve érdeklődve veszi szemügyre a hangszeremet. Leül, és találomra ütögetni kezdi a billentyűket, én elfelejtkezve az óvatosságról, engedek a vonzásnak, és mellé állva figyelem mozdulatait.
- Tudsz játszani rajta?
- Nem igazán –mondja, de azért próbálkozik.
- Engedj! – csóválom fejem, és arrébb csúszik, hogy leülhessek, aztán végigfuttatom ujjaimat a billentyűkön, bemelegítésként egy egyszerű dallamot lejátszva. Kisei csendben hallgatja, még nekem is dől, úgy elmélázik, aztán felélénkülve egyenesedik ki, ahogy elkezdem a dalunkat játszani, nagyjából úgy, ahogy a fiúknak a zeneteremben, de itt-ott kissé javítva rajta, egyre jobban eltalálva a stílusát. Hanto váratlanul énekelni kezd, hangja erőteljesen tölti ki a szobámat, és a lelkemet, elsodorva a zene varázsos világába. Intonációja fülemben remeg, mikor a végén felívelve tartja ki a hangot, aztán lágyan hullámozva mélyül el, és csak most veszem észre, hogy karját a csípőm köré fonta.
- Fantasztikus – dícsérem meg, és fesztelenül tudok a szemébe nézni, mintha csak egy tehetséges diákom lenne.
- Jutalmat nem kapok? – húzza el a száját, míg szembe ül velem, és visszazökkenek a valóságba, ő nem a diákom, és már megint itt tartunk...
- Kisei-kun! - szólok rá, szigorúságot erőltetve magamra, de ujja az ajkamra tapad.
- Megmondtam, nem? Még egy „kun”… - leheli arcomba, és... megcsókol! Az árva lány elolvadva cseppen a szőnyegre, de utolsó erőmmel azon vagyok, hogy kijózanítsam szegényt. Igyekszem ellökni magamtól Hantót, de nem hagyja, karjai szorosan fonnak át, és olyan erővel húz magához, hogy józan eszem utolsó szikrája is kilobbanva adja meg magát a fullasztó ölelésnek. Nyelve végigsimít ajkamon, és erőtlen tiltakozásomat játszva töri le, két "ne!" között számba tolja, és az enyémhez simítja, amit nyöszörögve veszek tudomásul. Hirtelen beleütközöm valamibe... ami gömbölyű, és kemény, és el nem tudom képzelni, mi maradhatott a nyelvén a vacsorából... - Mi van a szádban? – szakítom ki magam a csókból, és némi undorral küzdve várom a válaszát.
- Mi lenne? Fogak, nyelv, nyál… - sorolja értetlenül, aztán felnyerít. – Nyelv piercing!
- Anyám borogass – képedek el, mert ilyet még nem láttam, és mikor kidugja a nyelvét, hitetlenül meredek a kis bogyóra, amely a rózsaszín hús közepén ücsörög.
- Ha zavar, kiveszem – ajánlja fel, de nekem ennyi elég volt, igazán kár lenne kivennie, na meg aztán értelme sem lenne, nem akarok több csókot.
- Ne, nem… csak, meglepett – motyogom, de úgy látszik, nem vagyok egyértelmű, mert hajamba mar, és közelebb hajolva veti magát újra a számra, izmos kezei satuként fognak körbe, és reszketve tűröm, hogy csókoljon. Gerincemen végigcikázik az izgalom jóleső zsiborgása, és ahogy megérzem a piercinget nyelve közepén, már nem kelt bennem undort, sőt... Nem tudom elfojtani kéjes nyögésem, mikor hűvös ujjai ingem alá csusszannak, és börömön végigsiklik tenyere, de ahogy egyre mélyebbre hullok a szenvedély tüzes örvényébe, úgy kezdek el félni. Akarom, hogy megtegye, hogy felperzseljen, hogy széttépjen, hogy felemésszen, de nem merem ráhagyni mégsem... Kemény mellkasába mélyesztem körmeim, ahogy belemarkolok a pólóba, és kétségbeesetten vergődöm karjaiban, aztán elereszti ajkaim, és lihegve néz a szemembe. Végre...
- Hanto –tolom el magamtól, és összeszedve erőmet, eltávolodom forró testétől.
- Leesel –kap utánam, de későn, mert lepottyanok a székről, ám most ez sem érdekel. Minél gyorsabban, minél messzebb... – Félsz tőlem –mondja, és felállva lép utánam.
- Nem – bólintok, de már hazudni sem tudok, bármit is mondok, a testem elárulja az igazat.
- Shoichi – hajol le, és karom alá nyúlva állít fel. – Szűz vagy, ugye?
- Én… én… - motyogom, és a legszívesebben elsüllyednék... Ellököm kezeit, és lehajtom fejem, arcom ismét vörösen lángol, és a szégyentől sírni tudnék. Mi vagyok én? Valami hülye kamasz? A hülye stimmel...
- Te, te – sóhajt, és a hangja most olyan lágy, hogy minden félelmem eltűnik egy pillanat alatt. – Szeretnéd, ha elmennék?
Elmenni? Hogy én mit akarok? Nem, ne menj... de ha maradsz... azt sem bírom ki. Nem tudok megszólalni, ugyan mit is mondhatnék? Azt akarom, hogy döntse el ő helyettem is, mi legyen, és én engedelmeskedem... vagy nem? Már ezt sem tudom...
Hallgatásomat elutasításnak veszi, mert megfordul, és összeszedi a ruháit, aztán felhúzza a bakancsait is, közölve, hogy a suliban visszaadja a cuccaimat. Kit érdekelnek a ruhák? Tényleg elmégy? Tényleg... Az ajtó becsapódik, és én az ablak előtt állok, kibámulva a sötétbe, homlokomat az üveglapra szorítom, úgy nézek le a gyéren megvilágított járdára, várva, mikor lép ki a ház kapuján. Magamban számolom a perceket, végre feltűnik az alakja, ahogy kisiet az utcára, kezében a cigaretta fénylő vége parázslik, és vissza sem néz, úgy igyekszik hazafelé. Nézz vissza, kérlek... lásd, hogy innen bámulok utánad. Hanto... a francba! Gyáva vagy, Kaibara-sensei...
***
Mogorva ábrázatomon már fenn sem akadnak a kollégák, az elmúlt két nap során megszokták, hogy pokróc vagyok, bár az itt eltöltött évek alatt még sohasem viselkedtem ilyen antiszoc módon... dehát, hogy a fenébe ne? Teljesen össze vagyok zavarodva, alig alszom, és mivel a gyomrom is fáj, alig eszem, a munkámról nem is beszélve... két napja olyan vagyok, mint valami időzített bomba, amely csak a szikrára vár, hogy robbanhasson, és az a szikra ma délután ismét feltűnik az életemben.
Gépiesen teszem a dolgom, és kivételesen hazamegyek az óráim után, hogy egy nyugtatónak nevezett levendulaillatú fürdővel csillapítsam zsibongó idegzetemet, de érzem, rajtam valami egészen más dolog segíthetne csak, vagyis, valaki egészen más. Akárhányszor behunyom a szemem, magam előtt látom Hanto telt ajkait, ahogy közelednek felém, és érzem a forró puhaságot, a számba sikló nyelvét, és ahogy finoman ráharap az alsóajkamra... Elkeseredetten nézek végig magamon, a kihűlő vízben elfeküdve, és lassan végigsimítok mellkasomon, míg tétova kezem végül beleütközik a habok közül kiemelkedő farkamba. Csak ennyi kellett, hogy gondoljak rá, és máris merevedésem van... francba!
Sikamlós tenyeremmel körbefogom péniszem, és fantáziámat szabadjára engedve, az árva lány egyre jobban izgalomba jön. Hanto nevét suttogom a fürdőszoba csendjébe, míg kiverem magamnak, és hangos kiáltással szakad ki belőlem a feszültséggel kevert gyönyör. Fejemet a kád szélére döntöm, és hagyom, hogy kissé megemeljen a víz, úgy várom, hogy légzésem csillapulva, megnyugodjak, aztán ráeszmélek; ez volt a legjobb, amit tehettem, a mai találkozás előtt. Így talán nem fogok izgatottan viselkedni, ha meglátom, és nem fogok folyton elvörösödve zavarba jönni, ha rám néz. Persze ha eljön egyáltalán... Nos, teszek róla, hogy jöjjön.
Kikászálódom a hideg vízből, és magamra tekerem a törülközőt, aztán előhalászom a telefonom, küldök egy SMS-t Kisei-kunnak, hogy el ne felejtse a próbát, és legyen pontos, a gitárral együtt. Egészen helyrebillenve kattintom le a mobil fedelét, és szedem elő a ruháimat, most már tuti, hogy magabiztosan nézhetek a szemébe a gyerekek előtt.
***
Elgondolkodva kaptatok fel a lépcsőkön a zeneterem folyosórája, de már a fordulóban megüti a fülem a gitár hangja, aztán meglátom, ahogy a srácok körben állva dudorásznak, eltakarva a hangszer bűvölőjét előlem. Nocsak, ezek szerint megkapta az üzenetemet, és ide is ért, kivételesen időben.
- Kaibara-sensei! – vesz észre Junya, és szélesen elvigyorodik, mire a csoport szétválik, és utat enged az ajtóhoz, hogy kinyithassam.
- Sziasztok, fiúk, látom, mindenki itt van – biccentek, és utolsó szavaimat Hantónak címezem, kedves mosolyt küldve felé, elleplezve a bennem kavargó káoszt, aztán beterelem a gyerekeket, és a visszabiccentő Kiseit, akinek arcán szintén nem lehet látni érzelmeket. Vagy jól titkolja, mit gondol rólam, vagy tényleg nem érez semmit – túl tette magát az egész dolgon, és csak én rágódom még mindig a történteken. Nos, majd kiderül, mindenesetre, nekem nem szabad leeresztenem a védelmemet, és úgy kell tennem, mint aki cseppet sem érzi feszélyezetten magát.
- Arra gondoltam, hogy megpróbálhatnánk zongora és gitárkísérettel a számot – vetem fel, mire a fiúk helyeselnek, Hanto pedig egy széket penderít a pódium elé, és leül, ölébe fektetve a gitárját.
- Nem rossz ötlet, a zongorázás legalább megy neked – mélyeszti vörös íriszeit a szemembe, de nem reagálok piszkálódó szavaira, hanem felsorakoztatom a fiúkat, és leütve egy-egy hangot, beskáláztatom a bandát. Pár perc, és végre a billentyűk mögé ülhetek, ahol nem látom Hanto fürkésző tekintetét, de így is magamon érzem vizsgálódását, és hiába nem akarom, érzem, hogy lassan arcomba kúszik a vér.
- Baró – jegyzi meg, aztán beletép a húrokba, és igazán nem tudom, minek örül ennyire, annak hogy elkezdjük a dalt próbálni, vagy annak, hogy csak sikerült elpirulnom? Mindegy, most nem én vagyok a fontos, ezért belevágunk, és örömmel látom, hogy a srácok egyikénél sincs már szöveg, mindnyájan fejből énekelnek.
Semmi másra nem gondolok, csak a fekete és fehér billentyűk sokaságára, a gitár érces hangjára, és a fiúk tiszta szólamaira, az utolsó versszak pedig, a megbeszéltek szerint, Hantóé, nyers és erős hangja betölti a termet, és mikor felívelve megremegteti a levegőt, a srácok tágra nyílt szemmel állnak, úgy hallgatják, aztán Kisei, elmélyítve a dallamot, befejezi, és Keito tapsolni kezd, a többiek pedig követik. Elmosolyodva teszem kezeim a térdemre, és büszke vagyok magamra – igen, magamra, hiszen én találtam meg ezt az utánozhatatlanul tehetséges pasit.
- Jól van, csihadjatok már, basszus – szerénykedik Hanto, de látom rajta, azért jól esik neki az elismerés, aztán rám néz, és ahogy tekintetébe feledkezem, arcomról lassan eltűnik a mosoly. Mielőtt azonban rájöhetnék, milyen fény az, amely megcsillan a szemében, a terem ajtaja felől újabb taps hangzik fel, és Tokishima-san jön beljebb, lelkesen éljenezve.
- Ez igen, Shoichi, remek, remek! – lép mellém, és átfogja vállaim, aztán a fiúkra villantja mosolyát, és cseppet sem zavarja, hogy még próbálnunk kell.
- Tokishima-san, kérem, foglaljon helyet a próba végéig – tolom el engem markolászó kezeit, de nem akarja venni a lapot, és kezdem elveszíteni azt a kevés határozottságomat, ami van.
- Na mi lesz, folytatjuk? – áll fel Kisei, és megmarkolja a diri vállát, szinte hallom, hogy megreccsen a csontja Hanto tenyere alatt. – Nem ér rá mindenki love storyt nézni...
- Hm, maga az aduász, mi? – ereszt el Tokishima-san, és egy pillanatig farkasszemet néznek, aztán kifordul Kisei keze alól, és leül egy asztalhoz. – Rajta!
Hanto megpendíti a húrokat, és én is leütöm az első hangokat, de nem tudok felnézni – most már végképp kicsúszik a lábam alól a talaj, érzem, eddig bírtam uralkodni összekuszálódott érzelmeimen. Saburo kezdi el a dalt, a többiek kissé késve kapcsolódnak be, nem kisgyerekek már, pontosan tudják, hogy az igazgató mit képzel magáról, és mit akar tőlem, de az biztosan meglepte őket, hogy Hanto... mit is csinált? Megvédett? Megint?!
Kínosra sikeredve telik el a következő majdnem egy óra, de a dal összeáll, ha így énekeljük el a válogatáson is, biztosan tovább jutunk. Mire a falon függő órára pislantok, odakint már szürkületbe hajlik az idő, észre sem vettem, hogy lassan beesteledett, és kivételesen a srácok sem szóltak folyton közbe, hogy mégis meddig tart a próba, úgy látszik, ezt most komolyan veszik.
- Fiúk, nagyon jó munka volt, mára ennyi lenne – csukom le a billentyűk tetejét, és rájuk mosolygok, de az igazgató még visszatartja a bandát, és közli, hogy az első válogatást a hétvégén tartják, és mi is ebbe a csoportba kerültünk, az értesítőt az aznapi postával kapta meg.
- Szerencsére nem kell utaznotok – teszi még hozzá -, a Sportcsarnokban rendezik az elődöntőt, szombaton, délelőtt tíz órai kezdettel. Mindenki pontosan legyen ott, és a legjobb formáját nyújtsa!
- Hai! – hangzik fel egyszerre a fiúk lelkes igene, aztán cuccaikat öszekapkodva viharzanak ki, és a teremre csend ereszkedik, melybe Kisei-kun gitártokjának csattanása hasít bele.
- Nem azt mondta, hogy siet, kedves... ööö... – néz rá mézédes mosollyal a diri, és ekkor villan belém, hogy be sem mutattam őket egymásnak, de mielőtt megszólalhatnék, Hanto megelőz.
- De, sietnék, Ero-san – húzza vigyorra száját, és vörös szemeit fenyegetően villantja Tokishimára. – Csakhogy nem hagyom a senseit egy vén totyakos kéjenccel egyedül, értve vagyok?
- Na de kérem! – mérgelődik az igazgató, és felém fordulva folytatja. – Ez igen, gratulálok, Kaibara, hangja lehet hogy van a srácnak, de sikerült a legnagyobb bunkót kifognia! Ha szégyent hoz az iskolára, magát teszem felelőssé!
Halántékán lüktetve pulzál egy ér, míg az arcomba kiabál, és megszólalni sem tudok, csak ijedten nézem a földet, mint aki rossz fát tett a tűzre, pedig semmit sem csináltam.
- Jaj, anyám... – hallom meg Hanto sóhaját egész közelről, és érzem, hogy átfogva derekam, magához ölel. – Kopjon már le róla, vén buzi, Shoichi csak és kizárólag az én ukém, és ha nem lenne elég egyértelmű a helyzet, akkor négyszemközt is szívesen elmagyarázom...
Meglepve kapom pillantásom Kisei arcára, aztán meglátom, hogy Tokishima ingét markolja szabad kezével, majd nagyot lök a hápogó igazgatón, és vörös szemei szikrákat szórnak az egyre sűrűsödő félhomályban.
- Magát teszem felelőssé, Kaibara! – sziszegi még a diri, de kiszédeleg a folyosóra, és egyedül maradok Hantóval. Várjunk csak, mit mondott? Uke??
- Jól vagy? – néz rám, és mosolyog, ajkai vészes közelségbe kerülnek az enyémekhez, de nem hagyhatom, mert akkor megint csak összezavarodom...
- Jól – suttogom, és biccentek, és bár testének melege jóleső zsizsegéssel tölt el, mégis eltolom magamtól. – Köszönöm... már megint.
- Semmiség – lép el, és kapja fel a gitárját, hogy kiinduljon a teremből, de az ajtóból még visszaszól. – Sokkal lógsz nekem, nyuszi, ha nem törlesztesz részletekben, egyszerre kell majd kifizetned a számlát...
Sejtelmes vigyora láttán kiver a víz, pontosan tudom, mire gondol, de azt hiszem, nem bánom. Olyan erő hajt felé, amit nem tudok sem megmagyarázni, sem megállítani – csak sodródni vele, hogy aztán legyen, aminek lennie kell. Hanto... teljesen megzavartál...
***
Egy csendes reggel, és egy csendes délelőtt jellemzi a napomat, és míg hazafelé tartok, a szép időre való tekintettel gyalogosan, mindenkinek elküldök egy SMS-t: 9-kor a Sportcsarnok előtt gyülekező, senki ne merészeljen késni! Kisei neve előtt egy pillanatra megáll a gombokat nyomkodó ujjam, talán neki nem kéne elküldenem az üzenetet, végül is, ráér tízre beesni, úgyis a hatodik csoport leszünk... aztán, mégis az éterbe teleportálom írott szavaimat, mit számít az az egy óra, mikor egész nap el kell viselnem a közelségét, és kétértelmű megjegyzéseit.
Nagy sóhajjal bandukolok haza, és mászom fel a lakásomba, előre a torkomban dobog a szívem, és nem a versenyláz miatt, azt már rég levetkőztem, a tömeg előtt állva, fülemben a mikrofonnal, és lábaimban a zene ritmusának dübörgésével. Hanto az, aki miatt kiszárad a torkom, és reszketni kezd az oldalam, pedig nem fázom, inkább melegem van, ha a közelembe jön... valamit ki kell találnom, hogy ne kerüljek ennyire a hatása alá, mert unom a romantikus királylány, és az árván maradt cseléd nyavajgását, egy olyan férfi után, akinek hangja van, de szíve? Vajon van neki?
***
Rohamtempóban iszom a kávém, és kapkodom magamra a ruháimat, miközben fogkrémet nyomok a kefére, és a számba dugom a végét. Pont ma kellett elaludnom, ráadásul nem találom a kottatartómat, kész káosz ez a reggel, a francba!
Miután sikeresen előhalászom a kanapé alól a mappát, behajítom a csészét a fürdőszobába, és a fogkefét a mosogatóba, de most már ez is mindegy, féllábon ugrálva rángatom magamra a cipőket, és kiviharzok az ajtón, hogy kettesével véve a lépcsőfokokat, vágtázzak a garázsba. Mindenkit figyelmeztettem a pontosságra, és a végén én fogok elkésni – milyen tanár vagyok én?
Mintha az ég akarna a káromra összeesküdni, minden piros lámpát kikapok, de végül éppen kilenc előtt beparkolok a Sportcsarnok elé, és a főbejárathoz igyekezve meglátom a srácokat, ahogy körülveszik a közülük jó egy fejjel kimagasló Kiseit. Legalább őt könnyű lesz megtalálni a tömegben, és mivel a fiúk is megkedvelték, ahol ő tartózkodik, ott lesznek a többiek is.
- Megérkeztem... – sodrom el Keitót, ahogy lefékezek mellettük, és mosolygó arcuk láttán végre elpárolog a bennem feszülő bosszankodás. – Menjünk be, hogy jó helyet kapjunk, nekem le kell adnom a jelentkezési lapot, meg el kell intéznem az adminisztrációt is – tolom meg őket, mire beszállingóznak, sereghajtónak marad Hantó, aki kivételesen szolídabban öltözött fel, csak a nyakán körbefutó szögesdrót látszik szép számú tetkója közül, és arcáról is hiányzik a fele piercing, ha nem lenne ilyen magas, tényleg diáknak lehetne hinni. Mellém lép, és átkarolva vállamat, magához húz.
- Látom, nagyon fel vagy tüzesedve – vigyorog rám, és érzem aftershave-jének fűszeres illatát. – Van időnk, ha szeretnéd, segítek levezetni a feszkót...
- Más se hiányozna – motyogom, és kifordulok tenyere alól. – Viselkedj, Kisei-kun! – villantom rá komolyan tekintetem, mire elfintorodik, tudom, hogy kiakad, ha lekunozom. Persze, azt is tudom, ez a tétel megint csak a számlámat növeli, de muszáj távolságot tartanom, és tanári minőségemben fellépni, legalább ma, így nem várom meg a válaszát, hanem elsietek a Regisztráció feliratú ablak felé.
- Kun az a jó édes... – hallom még elégedetlen hangját, aztán belevetem magam a tömegbe, és a körülöttem kavargó nyüzsgés eltereli figyelmemet az árva lány kétségbeesett kiabálásáról, melyben figyelmeztetni akar, ne játsszak a tűzzel... tudom én azt magamtól is, de mit csináljak, mikor olyan jól esik? Még ha illúzió is, még ha csak arra kellek is neki, akkor is... kimondhatatlanul élvezem a félelem és a vágy keverékét szívemben, amit ez a vörös szemű démon kelt bennem...
- Iskola neve? – zökkent ki egy nő álmodozásomból, és megkönnyebbülten adom át a nevezési iratokat, és válaszolgatok a kérdéseire, végre nem jut időm Hantón agyalni.
***
Egyre jobban elkedvetlenedem, ahogy az előttünk szereplő iskolák kórusait hallgatom, a fiúk arcán is látom, hogy be vannak ijedve, csak Kisei marad hűvös, és nemtörődöm, szinte mindegyik csoport előadásában talál kivetnivalót, melyet, letojva a körülöttünk ülőket, hangosan meg is oszt velünk. A fiúkat akarja nyugtatni ezzel, vagy csak nem bírja megállni, hogy be ne szóljon, nem tudom, de belegondolva lefikázó szavaiba, végül bólogatva látom be, sok esetben igaza van, a többi csoport is vét hibákat, nem olyan tökéletesek, mint azt elsőre hittem.
- Akazome Emon Gimnázium – hallom meg hátam mögül az egyik rendező hangját, és halkan felállva intek a csapatnak, irány a szinpad mögötti kis szoba, ahonnan lépcső vezet a reflektorfénybe.
Még az előttünk lévő iskola kórusa énekel, de hamarosan feldübörög a taps, és újra átélem azt az időt, mikor nekem szólt ez a lelkes tetszésnyilvánítás. Ahogy levonulnak a másik csapat tagjai, megnyugszom, és automatikus mozdulatokkal túrok bele tincseimbe, összekócolva hajamat, aztán zsebemből elővarázsolom a fülbevalómat, és a lyukba akasztom. A kis kereszt nyakamhoz érve hozza vissza a régi érzéseket, és ledobom zakómat, hogy a feket inget félig kigombolva, én is megadjam a dalunk alaphangulatát.
- Gyerünk – intek a lépcső felé, pillantásom összeakad a fiúk tekintetével, aztán felkacagok döbbent ábrázatukon. – Hehh, na mi az? Indulás!
Összevigyorognak, azt hiszem, lesz beszédtémájuk az elkövetkező hetekre, mert ezt az oldalamat még sosem látták, de úgy érzem, tetszik nekik. Ahogy Hantóra nézek, az ő arcán is meglátom a csodálkozást, és valami mást is – amitől egy pillanatra kihagy a szívverésem. Vágysziporkák csillognak a szemeiben, és megnyalja az ajkát, aztán lehunyt szemmel rázza meg fejét, és besorol a fiúk után. Ajjaj, lehet hogy megégetem magam?
***
Újra a székeinken ülünk, az utánunk következő kórusokat hallgatva, és megállapítom, hogy úgy tűnik, egyedül mi voltunk olyan merészek, hogy a hagyományos kórusművek helyett egy átdolgozott rockszámot énekeltünk. Ez most vagy jó, vagy katasztrófa... pár óra, és eldől.
Lassan a végére ér a válogatás, és mindenki kiszállingózik az előcsarnokba, ahol egy kivetítőn jelennek meg sorban az elért eredmények. A srácok egy kupacban, mint valami elveszett, kotlós nélküli kiscsibék, ők is érzik, pengeélen táncolunk ezzel a formabontó előadással, de aztán egyre feljebb halad a névsor, és elérkezik a tizenkettedik iskola neve – innentől már az összes többi bent van a döntőben, vagyis mi is. Megkönnyebbült sóhajok szakadnak fel a görcsbe meredt torkukból, aztán egyre nagyobb vigyor árad szét az arcukon, az Akazome gimi a harmadik helyen jutott be.
- Basszátok meg, ez zsír – csattantja tenyerét Hanto a srácok feltartott kezébe, és most újra azt az őszinte örömet látom rajta, amit akkor, mikor nála voltam, és gitározott. – Ezt meg kell ünnepelni! Tudjátok, merre van a Denevérbarlang?
Atyám, de hiszen ezek még gyerekek! Lelkesülő ábrázatukat látva közbe kell lépnem, még akkor is, ha ezzel lelombozom ünneplős kedvüket.
- Kisei, azt hiszem, eltúlzod – fordítom magam felé, belekapaszkodva felkarjára feszülő pólójába. – Ők még kiskorúak, ne felejtsd el.
- Faszomba, ez igaz – húzza el a száját, de aztán szélesen elvigyorodik. – Segáz, nyussz, akkor te jössz velem inni egyet!
- Én? – hápogom meglepetten, mert hiába a nagy fantáziám, erre nem számítottam, és nem is tudom, hirtelenjében mivel mentsem ki magam.
- Te hát, vagy látsz itt másik nyuszit? – csap a hátamra, hogy ugyanazzal a lendülettel magához is öleljen, és én feszengve tűröm, félszemmel a fiúkra pislantva, hogy mit szólnak ehhez a bizalmaskodáshoz, szerencsére azonban ők is egymást lapogatják, és megbeszélik, hogy ha a bűntanyára nem is mehetnek el, azért egy pizzázást igazán megérdemelnek.
A parkolóban tolongás fogad, a résztvevők egymást túlkiabálva örömködnek, vagy búslakodnak, ki-ki az elért eredmény szerint, és Kisei a kocsimig kísér, mintha olyan nagyon meg kellene védenie egy csapat középiskolástól... ehh.
- Tudod, hol van a Gekko-pláza? – tenyerel a kocsi tetejére, és az ismerős jelenet miatt kezdek elvörösödni.
- Tudom – biccentek, és felkészülök rá, hogy ennyi ember előtt akar megcsókolni, de szerencsére nem teszi.
- Nyolckor várlak a Pékség előtt, ha nem jössz, érted megyek, szóval fogadj szót szépen – löki el magát a Suzukitól, és tekintetét szemembe mélyesztve hátrál pár lépést, aztán, nem hagyva hogy kikérjem magamnak ezt a parancsolgató hangot, sarkon fordul, és eltűnik a tömegben. Vörös haja még sokáig imbolyog az emberek feje felett, mire végképp elvesztem, és azon gondolkodom, nyakig belemásztam a kandallóba... basszus, na most mit csináljak, csajok?
|
| Akira_chan | 2013. 02. 25. 16:48:19 | #25218 |
 Karakter: Kisei Hanto
Megjegyzés: (Nyuszinak)
Szívszaggató sóhajok közepette lököm ki a bank üvegajtaját, eltrafálva vele a befelé igyekvő, nyakkendős és fullosra glancolt férfiút, aki azonnal buzgó káromkodásba kezd. Szerencséjére, egy háromnapos vízi hullában is több az életkedv, mint bennem jelenleg, így csak rávillantom parázsló szemeim, és középső ujjammal felé intve, távozom a helyszínről.
A munkaidőm már lejárt, de vagyok olyan áldott jó ember, hogy elvállaltam, befizetem a csekkeket a titkárnő helyett. Egyszer ez a nagy szívem lesz a vesztem…áhh… Na, meg, ha nem buzgólkodtam volna, holnapra nem utalják át a fizetéseket, és kell a zseton rendesen. Előhalászom a cigim, és kényelmesen rágyújtva sétálgatok, mélyeket szippantva a torkom karcoló füstből, mikor berezeg a seggem. Vigyorogva húzom elő mobilom a farzsebből, és ebben a pillanatban egy ismerős alakot fedezek fel a túloldalon andalogni. Hm, ezt a segget ezer közül is felismerem, ráadásul, minő véletlen, pont a kedves tulaja keres. Röhögve emelem fülemhez a készüléket, és a cigit szám sarkába tolva szólalok meg.
- Lökjed!
- Kaibara vagyok! Kisei-kun, találkoznunk kellene, a segítségedet szeretném kérni a dalt illetően – hadarja egy szuszra.
- Csőváz, Shoichi! – fújom ki a tüdőmben rekedt füstöt, és átlavírozok a forgalmas úttesten. – Na, ná, hogy segítek, hiszen megígértem. Mikor és hol?
- Éppen hazafelé igyekszem – motyogja, és hatás szünetet tart. Én pedig szép lassan beérem, és egyszerűen képtelen vagyok levenni a szemem előttem ringó hátsójáról. Guszta… - Van még egy kis dolgom, de egy óra múlva biztos szabad leszek, ha neked is megfelel…
- Mit szólnál az azonnalhoz? – vágok közbe, és kinyomom a hívást.
Megáll, és arca elé emeli a készüléket, gondolom jó nagy bunkónak néz, de leszarom. Mögé somfordálva, tenyerem a vállára csapom, és nyakához hajolva dörmögök a cuki fülkagylóba.
- Csak nem randira igyekszel, cukorfalat? - Összerezzenve fordul felém, mintha lassított filmet néznék, és egyenesen szemeimbe fúrja riadt tekintetét, de ahogy leesik neki, ki szórakozik vele, megnyugszik.
- Fenébe is, a frászt hozod rám – sóhajt megkönnyebbülten. A pillanatnyi megnyugvást azonban felváltja a gyanakvás, és résnyire szűkült szemekkel mér végig, mintha erősen gondolkodna épp. – Mióta követsz? – böki ki végül.
- Elég rég – vigyorgom kitartóan, és látom a megbotránkozást arcán. Elmaradhatatlan táskáját szorongatva állja éhes pillantásaim, mintha csak abba akarna kapaszkodni, mintha az a vacak képes lenne megvédeni tőlem. – Hozzád, vagy hozzám? – vonok vállat nyeglén, és elégedetten figyelem zavarát.
- Mi? – makogja, de hamar észhez tér a sokkból. – Jahh, én először a szervizbe megyek, remélem már tényleg kész az autóm. Akkor hazaviszlek, és nálad kitalálunk valamit a dalra. Jó lesz így?
Bólintok egyet beleegyezően, majd mellé sorolva, zsebre teszem kezeim, mielőtt még elszabadulnának, és csak úgy mellékesen érdeklődöm, mi baja a verdának. Míg hallgatom a szerencsétlen jármű, hánytatott sorsának történetét, lassan megfogalmazódik bennem, Shoichi egy igazi nyuszi. Majd hülye lennék hagyni, hogy hetekig basszák a verdám, asszem, én már letéptem volna egy-két végtagot a helyében.
- Á, ott van, és a kerekek is fent vannak – vidul, és csak ekkor realizálom, megérkeztünk a műhely elé.
Fejem ingatva nézek rá, naiv kis nyuszi, ebből ma sem lesz autó, ha rajtad múlik. Az előkerülő olajos pasas negédes mosolya is engem látszik igazolni, de nem szólok, hagyom, hogy elvonuljanak az irodába, és inkább szemügyre veszem a bent álló Audit. Ha nekem egyszer sok pénzem lesz…
Míg a csillogó karosszériára csorgatom a nyálam, bosszankodva hallgatom a kis csevejt, amit első kézből élvezhetek, hála a papírvékony falaknak. Shoichi, megint megszívtad, állj már a sarkadra…
Meghallva ijedt hangját azonban felforr az agyvizem, és öles léptekkel masírozom be az irodába. A szervizes szőrös mancsai között ott feszeng a nyuszim, és gondolkodás nélkül rántom elő az övemben feszülő stukkert. Ha igénytelen és mocskos környezetben óhajt dugni, azt nálam is megteheti, sőt… a legrosszabb másnapomon is szebb látványt nyújtok, mint ez a Mézga Géza a három szál hajával, amiket röhejesen lebegtet a ventilátor szele. Rozzant szatír…
- Faszikám, nem hallottad mit mondott a sensei? – morgok dühösen, a kapálózó karikatúra orra alá dugva a fegyvercsövet. Riadt gombszemei hol engem, hol Shoichit méregetik, és segítek neki, mert látom, gyökeret eresztett. Grabancát megragadva lököm az asztal vége felé, és szórakozottan meglengetem a kis drágámat. – Szívesen lövök még egy lyukat a füledbe, hogy megjöjjön a hallásod – fenyegetőzöm, és tényleg kedvem lenne darált húst csinálni a fejéből.
- Hanto, ne! – motyog közbe Kaibara, és elvigyorodom. Úgy reszket, mint a nyárfalevél, és nem tudom, tőlem fél-e jobban, vagy a kéjenckétől.
- Most pedig nekiállsz, és kiállítod a szükséges iratokat, értve vagyok, nyominger? – lökök még egyet az intézőn, aki nagyot nyelve kezd kutakodni a papírhalomban. Nem sok kell, és reszkető kézzel nyújtja át az autó papírjait, majd a székébe huppan.
Na, ilyen a határozott fellépés, jó lenne, ha a nyuszi is megtanulná. Elteszem a pisztolyt, és átkarolva a még mindig bambán pislogó sensei vállát, kituszkolom a helységből. A kis piros kocsiba vágódva, alaposan becsapom az ajtót, még mindig dühös vagyok. Shoichi láthatóan sokkot kapott, csak markolássza a kormányt, és fáradtan felsóhajtva csatolom be az övet. Jó, talán kicsit túl lőttem a célon, de a lényeg, hogy megvan a verda.
- Indulunk?
- Persze és… köszönöm – dadogja azonnal, és megcsóválom a fejem. Fel nem tudom fogni, hogy képes ilyen mentalitással életben maradni ebben az őrült városban, de tetszik, nem sok hozzá hasonló embert ismerek. Pontosabban, egyet sem. Bekapcsolom a rádiót, a zene mindig megnyugtatja borzolt idegeim, és kiadom az utasításokat, merre van az arra. Kanyargunk vagy fél órát, mire kiérünk a belváros forgatagából, és leparkolhatunk végre a lakóház előtt. Shoichi idegesen ellenőrzi a zárat, látom az arcán, idegenkedik a környéktől, de ez van. Nem élhet mindenki palotában.
Kikerülve a gördeszkás suhancokat, belököm a lépcsőház ajtaját, és megállok a lift előtt.
- Hányadikon laksz? – csendül fel mögöttem hangja, és szemöldököm felvonva meredek a nagy barna szemekbe.
- A másodikon, miért? – érdeklődöm, de kb. már sejtem a problémáját. Klausztrofób… ez a pali komplett pszichiátriai eset.
- Lehetne erre? – int fejével a sötétbe vesző lépcsők felé, és reménykedve pislog rám. Ó, nyuszi, ha ilyen szépen nézel, mást is lehetne… Elővarázsolok egy viharverte cigit, és számba biggyesztem.
- Hé, kicsi, mellettem nincs mitől félned – ragadom meg karját bíztatóan, és megveszem az irányt a maratoni lépcsőzés felé. – Legalább elszívom a spanglimat, míg felérünk – motyogom, és az öngyújtó sárga fénye egy pillanatra bevilágítja a teret.
Szótlanul battyog mellettem, nem is sejtve, mekkora áldozat ez részemről, de egye fene, majd törleszti, előbb-utóbb, hehe…
Megküzdve a zárral, betessékelem a kecóba, és azonnal magára is hagyom, mert a sok cigitől rendesen porzik már a torkom. Sört nem kér, miért nem lep meg? Dúdolászva túrom a hűtő tartalmát, és elégedetten döntöm le a jéghideg nedűt végre. Végig mászva a nappali szemkápráztató összevisszaságán, ledobom felsőm a kanapéra, van már ott elég cucc, barátkozzon kicsit a sorstársakkal.
Már épp rágyújtanék, de a felcsendülő hangoktól abba marad a mozdulat. A gitáromon játszik… mikor is kért rá engedélyt? Az én fekete démonom nem egy kurva, hogy kézről-kézre járjon, rühellem, ha más taperolja, és mégis… tud rajta játszani? Kellemes meglepetés, úgy látszik, mégsem ismerem még annyira, mint hittem. Halkan oldalazom az ajtóig, és mellkasom elé font kezekkel figyelem, ahogy mosolyogva pengeti a húrokat, a versenyre szánt dalt próbálja, de néha félre csúsznak az akkordok, valahogy nem az igazi, és ezt ő is érezheti, mert csakhamar lefogja a húrokat, és felsóhajtva néz rám.
- Sajnálom, nem kellett volna az engedélyed nélkül játszanom rajta, de nem bírtam megállni... – mentegetőzik azonnal, ahogy észrevesz, és fülig pirulva mustrálja végig testem.
- Ne parázz, nem aranyból van – legyintek és mellé telepedve, elveszem tőle a gitárt. Ő az első ember, akit nem nyeltem le ekkora pimaszságért, érezze magát megtisztelve, újfent.
Ujjaim végig cirógatják a megfeszített húrokat, mintha csak a szeretőm tartanám kezeim között, lágyan és imádattal kezdem előcsalni a drágából tehetségét.
Behunyom szemeim, és érzem a vibrálást, ami körbe vesz, fülemben lüktetnek a dallamok, nem csak hallom, érzem és értem is, számomra ezt jelenti a zene. Teljesen kikapcsol, ellazít és elvarázsol, képes megváltoztatni és magával ragadni, jobb, mint a legütősebb pia, és a legprofibb kurva. Lassan variálom az akkordokat, keresem azt az egyet, ami tökéletes lehet, és észre sem veszem az idő múlását.
Shoichi szótlanul ül mellettem, és mikor kinyitom szemeim, látom arcán a meglepettséggel kevert áhítatot. Hehh, nem hitted volna, hogy ilyen is tudok lenni, mi? Mikor megszólalok, összeomlik körülöttem a varázslat, de nem bánom, majd csinálok újat, szebbet és egyedit, ezért jó a hangszer, végtelen lehetőségeket ad az ember kezébe.
Megvitatva a dalt, és kiválasztva a legtökéletesebb variációt, végül közli, mennie kell, és sóhajtva emelkedem fel az ágyról. Végig csattogunk a lakáson, látom arcán a szörnyülködést, de nem mer szólni, jobban is jár. Egy nyikkanás a kosz és rendetlenség miatt, és esküszöm, a kezébe nyomom a felmosó nyelet. Lekísérem a lépcsőkön, egészen a kocsiig, mert hát, amilyen peches, még összefut az itteni nagymenőkkel, és az nem lenne egészséges rá nézve.
- Még egyszer, köszönöm a műhelybeli segítséget – motyogja zavartan, és kinyitja az ajtót.
Édes… akarom… most!
Tenyerem a verda tetejére csapva simulok hozzá, és olyan közel vagyok piruló pofijához, hogy érzem a bőrömön perzselő leheletét.
- Igazán nincs mit, de meghálálhatod – ajánlom fel a lehetőséget vigyorogva, és csak pár centi választ el megremegő ajkaitól. Még egy pici, még egy…
- Azon leszek – hadarja és becsusszan az ülésre.
Nagyot nyelve meredek arcába, és dühösen vágom be az ajtót.
- A kurva életbe, meg beléd is nyuszi, hogy ennyire nem tudok mit kezdeni veled – káromkodom, de a motor zaja elnyomja hangom, és pár pillanattal később már csak egyedül ácsingózom a kihalt utcán. Hogy a kibaszottcirkalmasszéjjelcuccoltrohadtéletbe… meddig kell még tepernem érte, és egyáltalán, megéri ez nekem?
*
A busz ráérősen áll be a megállóba, és alig nyílnak ki az ajtók, már verekszem is át magam a tömegen, szó szerint. Valakit orrba is nyomok a nagy igyekezetben, de szarok rá, máskor ne álljon az utamba. Kések… nem, elkéstem…
Nem is emlékszem, mikor vittem végbe ilyen tüdőbarát loholást utoljára, de egyhamar nem is fogok erre vetemedni. Sajog az oldalam, szúrnak a bordáim, és kiköpöm a veszettül kalapáló szívem, ami pofátlan mód már a torkomig liftezett fel.
És, ha ez mind nem lenne elég, még az eső is szakad, hogy basznám meg az égi meteorológusokat, na, meg a földieket is, akik szikrázó napsütést jósoltak.
Azz, szikrázok én, de nem a nap, és esküszöm, ha még valaki a képembe tolja az ernyőjét, feldugom a kecses seggébe, és addig nyitogatom, míg ki nem purcan.
Szerencsére a suli már csak egy sarok, és bőrig ázva kaptatok fel a lépcsőkön, hogy cuppogva és vidám tócsákat hagyva magam után, elvánszorogjak a zeneterembe. Érkezésemre döbbent csend támad, majd felnyikkanó hangokkal próbálják elpalástolni vihogásuk az egybegyűltek, kevés sikerrel.
- Egyetlen nyihorászás, és szétkapom a bandát, mint pitbull az öregasszonyt – morgom fenyegetően, és hat, mert néma csend telepszik a teremre.
- Kisei-kun! – siet elém Shoichi, és tágra nyílt szemekkel elemzi külsőm. – Esik?
- Nem baszod, izzadós vagyok – morgom, és lerángatom a dzsekim.
- Elkéstél, már majdnem befejeztük a próbát – fonja mellkasa elé kezeit, és néz, mintha csak magyarázatot várna.
- Figyelj kicsim, örülök, hogy nem baszott el a busz, idefelé rohanva, ne szívd a vérem – legyintek flegmán. – A további megjegyzéseid meg címezd a faszfej főnökömnek, aki berántott túlórázni.
- Sa-sajnálom – hebegi, és a fiúk felé fordul. – Akkor mára ennyi, gitár nincs, Kisei-kun pedig nem alkalmas közösségi szereplésre.
Morgás és nemtetszés vegyül a pakolászásba, de szarok rája. Egy adta lucsok vagyok, és elázott a cigim is. A cigim bazz… Morcosan törölgetem a vizet arcomról, fél szemmel figyelve a távozó kölyköket, alattam már kisebb tó öltött alakot, ennyi erővel talán már a wc-re sem kéne kimennem, ugyan kinek tűnne fel, ha idecsorgatnék?
- Kisei-kun – pislog rám a sensei sajnálkozóan. – Sajnálom, ha megbántottalak! Olykor elfelejtem, hogy nem a diákom vagy, hanem egy dolgozó felnőtt – dadogja szemlesütve.
- Ha még egyszer a nevem után biggyeszted a „kun” jelzőt, befejezem, amit tegnap elkezdtem – fenyegetőzöm, de már vigyorgom. Piruló arcán nem lehet nem szórakozni, és tudom, hogy egy dög vagyok, de kurvára élvezem, hogy ennyire zavarba tudom hozni.
- Sajnálom – vonogatja vállát, de nem néz rám. – Esetleg, elvigyelek haza?
- Esetleg ne – legyintek, és felkapom a kabátom, újabb adag vizet fröcskölve magam köré.
– Kiadtam a kéglit egy kis enyelgésre, tízig csöves módban nyomom – magyarázom, magamban átkozva Eizót, aki a húga miatt kénytelen mindig nálam fetrengeni épp aktuális nőjével.
- De, így nem maradhatsz! – jelenti ki határozottan. – Meg fogsz fázni, és akkor…
- Oda a hangom? – röhögök fel.
- Is – bólint száját harapdálva. Nocsak… - Gyere! – ragadja meg karom, és lenavigál a parkolóba.
A piros kicsi-kocsi ismerősen kacsintgat felém, és eláztatva a belteret, kényelmesen elhelyezkedem az anyósülésen. Shoichi biztosít arról, hogy semmi gond és nem haragszik a kéretlen nagymosásért, mintha legalább is egy fikarcnyit is ettem volna magam ezen.
Kigördülve a parkolóból, szótlanul sorol be a forgalomba, gondolom, zavarban van, de most jó ez a csend, és mire megállunk a trafik előtt, - előzetes kérésemre - már egész kiegyensúlyozottan szállok ki a járműből, már amennyire én ugye kiegyensúlyozott figura vagyok. Az eső elállt, csak az utcai lámpákról pöttyög alá még egy-két csepp, és most kezdem érezni, hogy fázom. A bódé ablakához lépve kérek egy dobozzal füstös kis barátomból, és frászt kapva fordulok a nevem nyervákoló alak felé.
- Hanto! – csimpaszkodik belém a srác, és zöld szemei furcsán ragyognak.
- Kaito, mi az anyám picsáját akarsz? – feszegetem le magamról ujjait.
- Rég láttalak – dúdolja mámorosan. Megint fullra be van szívva, hülye füves köcsög. Jó, lehet, hogy pár hétig tologattam a kis seggét, de előbb vágnám le a farkam, semhogy újra összeálljak vele. – Nem hiányzom?
- Cseppet sem – lököm félre, és intek a várakozó Shoichi felé, jelezve, mindjárt végzek.
- Ő meg? – kuncog fel a kis szarházi, és esélyem sincs utána nyúlni, már siet is a kocsihoz.
Bassza meg… csak tartsa a pofáját, mert kibelezem.
Az eladó mogorván közli a cigi árát, és elém tartja mancsát. Fogcsikorgatva vasalom le neki az összeget, és viharosan vágódom be az autóba, hogy átnyúlva Shoichin, feltekerjem az üveget, véget vetve ezzel a kettejük ismerkedő estjének.
- Gázt! Ha pedig elénk ugrik, csapd el és tolass rá! – morgom feszülten, és legnagyobb megelégedésemre, tényleg el is indulunk. – Mit mondott neked?
- Semmit – von vállat Kaibara, és mereven figyeli az utat. Semmit, mi? Ceh, a kis kurva…
- Legyen – sóhajtok fel. – Te tudod, hogy mit hiszel el egy drogosnak…
Felém fordul, de nem szól semmit. Szemeiből most nem tudok kiolvasni semmit, és ez zavar. Vonásai és egész viselkedése zárkózott, baj van, bajban vagyok. Kaito, megfojtalak… A következő néhány percben beáll a némaság, és mikor lehúzódik végre a parkoló sávba, nagyot sóhajt. Kiszállunk, és bezárja a kocsit, majd szó nélkül sorol elém, és már meg sem lepődök, hogy a harmadikra is gyalogosan totyogunk fel, illetve, csak én totyogok, mint egy kacsa… A lakásba érve villanyt kapcsol, és eltűnik, én meg kioldozom lábaim a bakancsok fogságából. Száraz zoknik… az egyetlen éppen maradt ruhadarabok rajtam, micsoda csoda.
- Lezuhanyozhatsz – lépdel vissza, és egy ajtó felé int.
Bólintok és beesek a fürdőbe, hogy megszabadulva nedves gönceimtől, beálljak a forró vízsugár alá. Kellemesen felmelegít, és elfeledteti velem a nyűglődéseim, legalább is egy rövidke időre. Végezve a mosakodással, derekam köré csavarok egy törölközőt, úgy parádézom át a szobába.
Érkezésemre kiesik kezéből a ruhakupac fele, amit gondolom nekem szánt, és akkora szemeket mereszt, hogy félő, a barna gömbök menten kifordulnak helyükről. Eltátott szája megmozdul, csak a hangok nem érkeznek, majd csücsörítve pislogni kezd, mint valami fogyatékos. Fejem ingatva veszem el tőle a cuccokat, és, hogy biztos agyvérzés közeli állapotba sodorjam, letekerem magamról a törcsit, és mint aki otthon van, öltözni kezdek. Levegő után kapkodva csapkod felém, lángoló arcán ott tündököl a megbotránkozás, de csak vetek felé egy csábos vigyort, és feltornázom magamra a bokszerét. Ahh, a nyuszi cuccai nyuszis illatúak… Parfümjének kellemes aromája orrom csiklandozza, és marhára elégedetten zuttyanok le a kanapéra, immár ruhákba csomagolva.
- Mi van nyussz? Nekem is olyan van, mint neked – vetem felé vihogva, és hajamba túrva figyelem, ahogy orrát felhúzva kisiet a szobából. Na, most, vagy kiugrik az ablakon idegességében, vagy ráránt a rudira, a fürdőben… höhö… Avagy, a harmadik variáns, amivel nem számoltam, névlegesen a vacsora szervírozás. Percekkel később ugyanis bebilleg a szobába, és elém pakol egy nagy tálca kaját, nekem meg leszakad a pofám.
- Egyél nyugodtan – telepszik le fotelba, és idegesen tépkedi a díszpárnát maga mellett.
- Klassz a kéglid – jegyzem meg, miközben feltornyozom a kenyérszeletre a felvágottat és a sajtot. Ebédidő óta nem ettem, kezd leesni a vércukrom… talán, ha őt is elszopogatnám mellé…
- Köszönöm – rebegi halkan. – Nem nagy szám, de tiszta és otthonos.
- Nem úgy, mint az enyém – nevetek fel, és kijelentésemre megborzolja haját. Na, beletrafáltam a gondolataidba? – Tudod, se időm, se kedvem azzal a kócerájjal bajlódni, de, ha téged zavar, szívesen látlak takarítani. Még egy cseléd jelmezt is beszerzek a kedvedért…
- Hanto – morogja nevem, és durcásan elfordul vigyorgó pofámtól, hogy bekapcsolva a tv-t, végig nézze a híradót.
Elégedetten tömöm a fejem, fél füllel hallgatva a nap eseményeit, és kivételesen kellemesen érzem magam idegen helyen, ami nagy szó. Sőt, a fene nagy tisztaság sem zavar, és elnézve a lakást, tényleg klasszisokkal otthonosabb, mint a patkánylyuk, amiben én élek. Ízléses berendezés, visszafogott színek, semmi csicsa, könyvek minden mennyiségben, és hoppáré, zongora? Félre lököm a tálcát, aminek tartalmát amúgy is rövid úton kivégeztem már, és pihegve emelkedek fel a kanapé öleléséből, hogy elvánszorogjak a hangszerig. Leülve a keskeny padra, felnyitom a mahagóni színű fedelet, és mutató ujjammal elkezdem bökdösni a billentyűket.
- Tudsz játszani rajta? – kérdezi Shoichi, és mellém áll.
- Nem igazán – vonom meg vállam, és néhány billentyűt lenyomva, vért izzadva próbálok értelmes dallamot előcsalni a zongorából.
- Engedj! – tol arrébb finoman, és mellém telepszik. Karcsú ujjai gyakorlott mozdulatokkal kezdenek fel-le táncolni a fehér billentyűkön, az andalító dallam elterül a szobában, és mosolyogva törleszkedek nekem feszülő testének.
So romantische hangulat, yeee…
Aztán változnak a hangok, és ismerőssé válik a zene. Torkom köszörülve karolom át csípőjét, és kezdek énekelni, kieresztve hangom, és tökéletessé téve a hatást, amit együtt teremtettünk meg. Ujjaimmal oldalán dobolom az ütemet, ami az ő kezei nyomán kel életre, és belerezegnek hangszálaim, ahogy hangom egyre magasabbra ível, majd hirtelen, mintha az égből zuhanna alá, elmélyül és kitartom, mert kitartom, de majd’ belefulladok az igyekezetbe, és ahogy elhalnak az akkordok, elégedetten mosolygom az engem figyelő arcba.
- Fantasztikus – bólint elismerően, és végre zavartalanul mer bámulni. Na, és a pirulás merre maradt?
- Jutalmat nem kapok? – érdeklődöm vigyorogva, és fél lábam átvetve a padon, szembe fordulok vele.
- Kisei-kun! – csattan fel, de mutató ujjam szájára simul.
- Megmondtam, nem? Még egy „kun”… - vigyorgom mézes-mázosan, és most nem várom meg, hogy menekülési utat találjon, szomjasan kóstolom végig remegő ajkait. Tenyerei vállaimnak feszülnek, hezitál, érzem… Akkor tegyük könnyebbé. Magamhoz préselve forró testét, nyelvem végig cikázik ajkain, és ügyesen befurakszik közéjük. Elfojtott motyogása megmosolyogtat, és egyre inkább elmélyítem csókunk, de hirtelen ellök magától, és szája elé kapott tenyérrel bámul rám.
- Mi van a szádban? – nyögi rekedten, és oldalra hajtom a fejem, úgy bámulom elképedt ábrázatát.
- Mi lenne? Fogak, nyelv, nyál… - és ekkor fejbe csap a felismerés. – Nyelv piercing – vihogok fel. A kis édes, meglepődött rendesen.
- Anyám borogass – hápog hitetlenül, és alaposan szemrevételezi kiöltött nyelvem, aminek közepén ott csillog a kis ezüst-gombóc.
- Ha zavar, kiveszem – forgatom meg szemeim. Nehogy már ezen múljon az estém alakulása.
- Ne, nem… csak, meglepett – motyogja, de már kevésbé tűnik zavartnak. Akkor talán, folytathatjuk…
Hajába túrva rántom magamhoz fejét, és folytatom megkezdett szórakozásom. Karjaim szorításában megremeg teste, érzem, ahogy összes izma pattanásig feszül, de nem lök el, végre. Nyelvem ráérősen masszírozza körbe az övét, tenyereim felfedező útra indulva simítanak végig nyakán, vállain, majd lesiklanak gerince mentén, és becsusszannak inge alá. Selymes bőrének tapintásától végig zsizseg bennem a vágy, és egyre szorosabban tartom, szinte magamba olvasztom, és csókolom, mint valami őrült. Nyöszörögve mar bele felsőmbe, ujjai alatt megfeszülnek izmaim, és zihálva szakítom el tőle magam, hogy belenézzek az elsötétedett íriszekbe. Gyönyörű…
- Hanto – nyögi lassan, és azt hiszem, hiba volt abbahagyni a csókot, mert azonnal mocorogni kezd, és kicsúszik a pad szélére.
- Leesel – kapok utána, de késő. Nagyot nyekkenve huppan hátsójára, és mint egy riadt állat, egyre távolabb kúszik tőlem a padlón. – Félsz tőlem – közlöm, és nem kérdezem, miközben felállok.
- Nem – bólogat nagyokat, és kézfejével megtörli nyáltól fénylő ajkait.
- Shoichi – sóhajtok fel, és karját megragadva, fél kézzel rántom talpra. – Szűz vagy, ugye? – érdeklődöm, de már tudom a választ. A múltkor nagyon is jól definiáltam a meghódításának nehézségi szintjét, ráadásul, csókolózni sem tud rendesen, legalább is, férfival még tuti nem csinált ilyet.
- Én… én… - dadogja szemlesütve, és lerázza magáról kezem.
- Te, te – bólintok. – Szeretnéd, ha elmennék?
Rám emeli barna szemeit, látom bennük a hezitálást, de tudom, mi lesz a vége, ha erőltetni akarom a dolgot. Ellépek mellette, és összeszedem ruháim, majd belelépek a bakancsokba, és az ajtóból közlöm, a saját holmiját majd megkapja az iskolában, ne aggódjon. Nem válaszol, hát csak vállat vonok, és kilépdelek a folyosóra, hogy hónom alá szorított rongyokkal elővadásszam cigim.
Az első pár slukk még égeti a torkom, de érzem, ahogy lassan lenyugtat, és pöfékelve dobogok le az emeletről. Szívás… ezzel már nem tudok mit kezdeni. Akarom, kell nekem, de kétlem, hogy képes lenne valaha is beismerni, hogy nagyon is a saját neméhez vonzódik. Megerőszakolni nem fogom, annyit azért nem ér meg, és van helyette száz másik, ha úgy akarom. Száz vállalkozóbb és lelkesebb, de egyik sem olyan mint ő… Arrrggg…. Hagynom kéne a francba, elvégre, egyszer a sikerszériáknak is vége szakad, nemde?
Ő lesz az első uke, akit nem sikerült megfektetnem, nem akkora gáz… de akkor miért bassza fel az agyam ilyen istentelenül?
|
| Tsunade-sama | 2013. 01. 19. 21:59:35 | #24883 |
Karakter: Kaibara Shoichi
Megjegyzés: Vörös Démonomnak
Felriadva pattannak fel szemeim, és egy pillanatig azt sem tudom, hol vagyok... aztán észhez térve nyomom le az óra gombját, és a beálló csendben nagyot nyögve tápászkodom ki az ágyból, magam után vonszolva a lábamra tekeredett lepedőt. Miután sikeresen megszabadulok az összegyűrődött ágyneműtől, kicaplatok a konyhába, és begagyult szemekkel nézegetem az üres kávéskannát; ez bizony elfogyott, és tegnap hiába voltam fent olyan sokáig, a kávéfőzés teljesen kiment a fejemből... Bosszúsan töltöm fel vízzel a masinát, és belevágok egy filtert is, amíg elkészül, megcélzom a fürdőszobát, kezemben egy keresztrejtvénnyel, hiszen a reggeli agytorna jó hatással van az emésztésre, legalábbis nálam.
Gyors zuhany, plusz a gőzölgő fekete illata, és máris olyan tettrekésznek érzem magam, mint Spartacus a rabszolgahad élén, csak nekem nincsenek akkora izmaim, na és az én hadseregem sem valami jól felfegyverzett csapat, csupán néhány tűrhető hangú kamaszfiú. Na igen, de ütőkártyám azért nekem is van, persze kérdés, hogy egyáltalán eljön-e... Az este órák hosszat forgolódtam ébren, Kisei-kunon töprengve, és lassanként felderengett minden emlékem róla, főként az, hogy messze elkerülte az iskolát, talán még a környékét is, és csak néha futottam vele össze a folyosón, akkor is lopva pillantottam rá, hogy elkerüljem azok sorsát, akik meg merészelték bámulni. Nem sokat változott azóta, csak még több lett fülében a piercing, és azokat a vörös kontaktlencséket sem viselte azidőtájt, úgy látszik, az extravaganciában érte el fejlődése csúcsát, pedig tudom, hogy értelmes srác, és nem is tudom elképzelni, miért dobta sutba az eszét, na meg a hangját.
Mindent összevetve, elégedett vagyok a sorssal, ami tegnap este az útjába vitt, és magammal is, hogy valahonnan előkapartam a bátorságomat, és megkértem az éneklésre, bár valami rossz balsejtelem beárnyékolja ezt a fene nagy örömet, de egyelőre nem tudom hova tenni azt a szorongó érzést, amit a közelsége vált ki. Mindegy, talán a kinézete és a stílusa az, ami messze áll tőlem, de mivel csak a torkára van szükségem, ezért eltekintek az előbbiektől, és igyekszem nem figyelni a vészcsengőre, ami folyamatosan csilingel agyamban.
Cipő fel, zakó fel, gyógyszer oké... asszem, mehetek, ma nem hagyok itthon semmit.
***
- Kérlek, fiúk, több beleérzéssel! – szakítom ismét félbe a próbát, melyre innen-onnan kértem el a srácokat, kihasználva a két lyukasórámat.
A versenyre betanulandó dal még nincs lefixálva, egyelőre igyekszem a szólamokat és az egybecsengést összehozni, de nem megy könnyen, lévén, hogy ezek a fiúk eddig csak saját maguknak énekeltek, és nem tudják, hogyan kell odafigyelni a másikra. Egy egyszerű, három szólamra írt szonettet ismételgetünk, melyet még általános iskolában tanítottak nekik, és pont megfelel a célra, hogy összerázódjanak a hangok, de mikor már tizenötödjére kezdjük újra, Keito nyűgösen fordul ki a sorból.
- Fasz kivan, csupa botfülű közé keveredtem... – üti meg fülemet a morgolódása, és abbahagyom a vezénylést, csendre intve a többieket is.
- Valami baj van, Keito-kun? – lépek hozzá közelebb, mire megrázza fejét, de arcáról nem tűnik el a bosszús kifejezés, és nagyot fújva sétálok el a zongorához. – Már eléggé begyakoroltátok a szöveget, és a dallamot is, csak az ütemtartással van egy kis probléma – ülök le a hangszer elé, és kiropogtatva ujjaimat, végigfuttatom a billentyűket. – Kérlek, próbáljatok meg koncentrálni.
Előjátszom az első sorokat, mire újra fegyelmezetten állnak, és belekezdenek a dalba. Szemem sarkából észreveszem, hogy lassan nyílik a terem ajtaja, és az igazgató óvatoskodik be rajta, na, más se hiányzott az életemből... Szerencsére nem szakítja félbe a fiúkat, megvárja, míg lecseng az utolsó akkord is, és tapsikolva jön közelebb, amire a srácok meglepetten kapják hátra fejüket, de elvigyorodva teszik zsebre az elismerést.
- Ez igen, egész jó volt – lép mellém a diri, majd megpaskolja billentyűkön nyugvó kezemet, és bár most az egyszer jól tette, hogy pozitív véleményével fellelkesítette a csapatot, mégis a pokolba kívánom, a tapogatásával együtt.
- Köszönjük, Tokishima-san – húzodom el tőle, és a vigyorgó fiúkhoz fordulva eresztem szélnek a bandát. – Most ennyi, de ne felejtsétek el, hogy este hétkor komoly próba! És lesz egy új tag is, aki nagy segítséget jelenthet, szeretném, ha kedvesen fogadnátok!
Bólogatva néznek össze, és intenek búcsút, Keito elnézést kérő ábrázattal biccent felém, aztán kiviharzanak a folyosóra, és kettesben maradok az igazgatóval.
- Igazán jó munkát végez, ilyen rövid idő alatt, Shoichi – negédeskedik velem, de fagyos arccal csukom le a zongora fedelét, és már ki se akadok a bizalmaskodó megszólításon. – Tényleg talált valakit? Végzős?
- Ne igyunk előre a medve bőrére – felelem, és ellépek mellette, válasz nélkül hagyva kérdését, hiszen még én magam sem tudom, találtam-e valakit, vagy csak azt hittem, és hogy végzős-e? Persze, velünk biztosan végez, ha mégsem jön el...
***
Gyorsan eltelik a nap hátralévő része, és nem is igyekszem haza, hogy aztán újra bejöhessek, inkább segítek a könyvtárban a helyükre pakolni a halomban álló olvasnivalókat. Hét előtt tíz perccel hagyom csak ott a csendes, bőr- és papírillatú szobát, és indulok másik szerelmem felé, a zeneterembe. Már a folyosón hallom a zsivajgást, ami kiszűrődik a félig nyitott ajtón, és elmosolyodom; magányos életemért cserébe annyi szeretetet kapok ezektől a srácoktól, ami bőven kárpótol egyedül eltöltött éveimért. Bár... mióta belépett a látóterembe egy vörös hajú, és vörös szemű farkasdémon, kissé felzaklatott érzésekkel küszködök, de talán ezen is hamar túlesek, ha megszokom a jelenlétét... ha ugyan lesz mit megszoknom.
A fiúk hangos köszönéssel fogadnak, fészkelődve állnak be a helyükre, és várakozóan néznek rám, hogy elkezdjük a beskálázást, de én közben egyre csak az ajtót lesem, mert Kisei-kun sehol sincs, pedig a falon függő óra szerint már nyolc perccel múlt hét. Jól kezdődik...
- Cső taknyosok! – hasít bele a levegőbe egy pimasz hang, és egyszerre fordulunk a bejárat felé, a fiúk kiváncsian, én pedig bosszankodva, de ugyanakkor megkönnyebbülve is, hogy mégsem vert át.
- Kisei-kun! – indulok meg felé, hogy figyelmeztessem, fogja vissza magát, ez mégis csak egy iskola, és lazaságnak itt van Keito, ne kelljen még egy felnőtt embert is megfegyelmeznem. – Viselkedj!
- Hoppá tanárbá’, késtem – csapkod hátba, és nem csak csapkod... kissé túl közvetlen a fickó, az már bizonyos. – Remélem, ezért minimum el tetszik fenekelni – közli, és elképedek, mit ki nem talál.
- Kisei-kun... – motyogom zavartan, és érzem, hogy arcomba szökik a vér, mikor lelki szemeim előtt megjelenik a kép; Hanto meztelenül a padra hasalva, én mellette egy pálcával kezemben, és... fene, megint elszaladt a fantáziám, de ötletnek nem rossz.
- Jó, jó, pofa súlyba –visszakozik, és nyeglén szembefordul velem. – Nyökögd ki, mit kornyikáljak és essünk túl ezen.
- Nem úgy megy az – csóválom meg fejem, aztán bemutatom a srácoknak. – Gyerekek, ő itt Kisei Hanto, az új szólistánk.
Látom a megrökönyödött képükön, hogy mindenre számítottak, csak erre nem, Junya hitetlenkedve mereszti rám a szemét, és Saburo, akinek a legjobb a hangja mind közül, lebecsmérlő vigyorral méri végig az újoncot. Nos, nem a külseje alapján kell megítélni az embereket...
- Sziasztok! Remélem jó pajtikák leszünk, és építetek velem homokvárat a szünetben – szólal meg Hantó, és most először gondolkozom el azon, hogy a külső talán mégis sejtet valamit a belsőről is.
- Ülj le és hallgass! – utasítom rendre nagyot sóhajtva, és már látom, nem lesz könnyű dolgom.
Hátrabaktat, és hanyagul egy székbe veti magát, én pedig a fiúkhoz fordulva elemzem a délelőtti gyakorlást, és hogy zenekísérettel nagyon jól hangzott a dal, csakhogy a versenyen nem minden számban engedélyezett a hangszeres segítség, ezért száz százalékosan kell hogy koncentráljanak – magukra, a társaikra, és rám is.
- Akkor mutassuk meg, mit hoztunk össze eddig – emelem fel kezeimet, és belevágunk, de már a közepénél kezdem elveszíteni a lélekjelenlétemet; úgy látszik, Kisei-kun zavaros aurája őket is kibillentette az egyensúlyukból, ez még a legelső összeéneklésnél is rosszabb. Alig várom, hogy vége legyen, és látom rajtuk, ők is tudják, hogy nagyon nem volt egyben, de mielőtt bármit is mondhatnék, Hanto tapsolva kezd heherészni.
- Pocsék, pocsék! Ennél szarabb hangzást ritkán hallani, ezzel simán beéghettek a Ki mit tud?-ban, vagy hova is készültök.
- Mégis, hogy képzeled ezt? – meredek rá, és felforr a vérem. Igaz, hogy ez nem a legjobban ment, de csak mert késő van már, a fiúk fáradtak, és délelőtt kiénekeltük a tüdőnket is, erre ő, mit sem tudva az előzményekről, csak úgy beszól?
- Ez így nulla – indul meg a padok között, és lecövekel a dermedten rábámuló srácok előtt. -Komolyan ezzel a homi-klubbal akarsz engem befuttatni?
Homi... mi?!
- Hogy mondtad? –bukik ki belőlem, és érzem, a harag lassan megbántottsággá alakul bennem. Fene, lehet hogy jobb lett volna otthagyni az üvegbódé falai között, hadd kornyikáljon csak magának. Nem is leplezem sértődöttségemet, mikor védekezően folytatom. – Fogalmad sincs, mennyit dolgoztam, hogy összehozzak egy normális csapatot.
- Nincs – biccent flegmán. – De, ez messze nem lesz elég, ha nyerni is akarsz. Kivéve persze, ha hangokkal akarsz tömegmészárlást kezdeményezni.
- Hé, te fasz, mit képzelsz? – lép előre Keito, aki hasonló vérmérséklettel van megáldva, mint Hanto, és tudom, hogy a délelőtti beszólását akarja jóvá tenni azzal, hogy helyettem áll ki a csapatért. – Ne merészelj lenézni minket, különben…
- Különben mi lesz? – vág vissza rögtön Kisei. – Fogd be a csini pofid, különben teszek róla, hogy az intenzívről facebookolhass anyádnak…
Egy pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy végignézem, ahogy ezek ketten megvívják a dominanciáért folytatott szájkaratét, de aztán győz a józan eszem, na meg, nem bírom a veszekedést, így félretéve önző érzéseimet, közbelépek.
- Hanto – simítom tenyerem izmos karjára, és ujjbegyeim furcsán bizseregni kezdenek. Mit is akartam? Ja, igen. – Kérlek, ne szítsd a feszültséget.
- Legyen –vigyorog rám, és újra elpirulok, ahogy résnyire húzott szemeibe nézek. Kicsit kezd elegem lenni ezekből hőmérséklet-ingadozásokból. – Ezekhez a hangokhoz nem illik a szám, amit betanultatok – folytatja. - Mellesleg, én sem fogok ilyen nyervákolást véghez vinni, válassz másik dalt.
- Mire gondoltál? – kotyog közbe Junya, és a többiek is helyeslően pusmutolnak, én pedig kiváncsian várom, mit lép erre Kisei, hiszen egyáltalán nem olyan könnyű kiválasztani a megfelelő éneket.
- Rock!
Na ez az, pontosan valami ilyen őrültséget vártam tőle...
- Nem lehet! – csóválom fejem, és az asztalra csapva hallgattatom el a fellelkesült fiúkat. – Ez nem valami tehetség kutató, iskolák közötti kórus-verseny, ne feledjétek.
- Attól még lehet variálni – okoskodik Hanto továbbra is. – Válassz egy dalt, és feltuningolom. Értek hozzá - állítja magabiztosan, és érzem, végképp kicsúszik a kezemből az irányítás.
- Nem is tudom – hezitálok még, de tisztában vagyok vele, hogy én kértem a segítségét, ezért egy szavam se lehet, ha hajlandó tenni is valamit, aztán a srácok helyeslő moraját hallva felemelem kezeimet. – Legyen...
Beleegyező szavam nyomán kitör az általános káosz, ráadásul Kisei is szelesen magához ölel, aztán meg elfelejt elengedni, és hiába próbálom lelökdösni csípőmről kezeit, nem hagyja, közben meg lelkesen sorolja a számok címeit, mit sem törődve kapálózásommal. Nem akarok a gyerekek előtt felhajtást csinálni, ezért ideiglenesen ráhagyom, de később még valahogy a tudomására kell hoznom, hogy nem vagyok vevő az ilyesfajta érzelemkinyilvánításra... csak persze kérdés, hogy mikor és hogyan, magamat ismerve, inkább elfelejtem, mintsem szóljak érte.
Végül egy olyan dalt választanak, amit ugyan nem ismer mindenki, de én igen, nagyon is, és ezzel már nem vitázhatom, ha egy kicsit átformáljuk, tökéletes választás lehet a versenyre. A fiúk közé lökdösve Hantót, újra ura leszek a helyzetnek, és most már ő sem ellenkezik, hanem végigénekli velünk a próbát, annak rendje és módja szerint, bár szemem sarkából látom, mártírokat megszégyenítő arckifejezéssel tornáztatja hangszálait.
Az órára lesve állítom le a nótázást, és jóéjt kívánva küldöm haza a kölyköket, aztán elégedett sóhajjal pakolom össze a kottákat, és a dalos mappát. Vállamra dobom a táskámat, és az ajtó felé indulok, mikor észreveszem Kiseit, aki a keretet támasztva ácsorog, és engem bámul.
- Mire vársz? – kérdezem tőle értetlenül, azt hittem, az elsők között húzza el a csíkot.
- Rád – feleli, és elégedetlen képet vágva fintorodik el. – Beszéljük át ezt az ügyet – nyitja ki előttem az ajtót, és nem értem. Ha ennyire meg kell magát erőltetnie, akkor miért nem mond nemet? Ha meg csinálni akarja, minek játssza az áldozatot?
Bólintok, és mellé lépek, hagyva, hogy elmondja a véleményét, és hogy szerinte min kéne erősíteni a csapatban, és el kell ismernem magamban, jól ítéli meg a fiúkat, pedig egyenként nem is hallotta őket.
Míg kisétálunk az iskola udvaráról az utcára, ő is figyelmesen végighallgatja az én mondandómat, aztán egészen belemelegszünk a zenei adok-kapokba, és hosszú idő óta először élvezem a beszélgetést egy férfival.
- Figyelj csak – állít meg hirtelen, és vállamnál fogva maga felé fordít. – Messze laksz még?
- Nem, csak két sarok és… - felelem, aztán rájövök, szépen eljött velem, mikor valószínűleg nem is erre lakik. De hülye vagyok! – Ó, nagyon sajnálom!
- Segáz kicsi – túr bele hajamba, mire fejbőröm zsizsegni kezd érintése nyomán, és belémreked a levegő is. Miért kellett megtörnie a fesztelen hangulatot? Ismét zavarba hozott... – Viszont, ha nincs szükséged testőrre, én most visszafordulok. Kibaszott messze van innen a kéglim – sóhajt, és hangjából fáradtság csendül ki, én meg csak most realizálom, hogy nem is gondoltam bele a helyzetébe. Hiszen ő is dolgozik, megvan a maga élete, és még nekem is segít... én meg csak feltartom a pofázásommal.
- Persze – nyögöm ki valahogy, és kissé hátrébb lépve nyújtom a kezem, hogy ne érezze úgy, rátelepedtem. – Esetleg, egy telefonszámot adnál, amin elérhetlek? Tudod, a próbák miatt – jut még eszembe, bár most már igazán pofátlannak érzem magam.
- Aha – húzza félmosolyra a száját, és nem úgy néz ki, mint aki haragszik, de jobb, ha nem is tudom meg, milyen az. A zsebemből előkapom a bevásárlócetlit, és ráfirkantom a számot. – Hívhatsz bármikor, bármilyen ügyben – vált lágy suttogásra a hangja, és ujjai végigsiklanak arcomon.
Kikerekedett szemekkel nézek összehúzott vörös íriszeibe, de szívem olyan heves kalimpálásba kezd, hogy fejembe kergeti a vért, és elvörösödve kapom el róla a tekintetem, aztán hebegve kívánok neki jóéjszakát, és szorosan markolva táskám szíját, lakásom felé sietek. Ahogy szinte futva kapkodom a lábaimat, agyamban egyre több kérdés sorjázik ezzel a különös pasassal kapcsolatban, és bár tudom, hogy a kórus szempontjából jó ötlet volt beszervezni őt, az én szempontomból valahogy nem ezt érzem... felkavar, és összezavar, kibillenti az életemet a megszokott és nyugalmas egyensúlyából, és nem hiszem, hogy ez jó is lehet. Van amiben kedvelem, a hangját, és a hozzáértését a zenéhez, de van amitől félek, és ez nyugtalansággal tölt el, mert a közelében újra felébred bennem a régen eltemetett vágyakozás, és előre tudom, hogy nem lesz jó vége, ha ilyenfajta érzelmekkel bonyolítom az életem...
***
Álmosan ücsörgök a tanáriban, és várom, hogy a fénymásoló befejezze a munkáját, legalább az dolgozzon, ha már én eléggé leamortizálódtam az éjjel. Még a szokásosnál is kevesebbet aludtam, és kótyagosságomon a kávé sem segített, bár igaz, hogy simán elalszom, akár két liter koffein elfogyasztása után is, ráadásul teljesen feleslegesen maradtam ébren, a kiválasztott dalon agyalva, mert csak az énekléshez értek, a zeneszerzés sosem tartozott az erősségeim közé, csak elénekeltem, amit mások megírtak nekem. Így az átírás sem ment, akárhogy is próbáltam megoldani ezt a feladatot, végül be kellett látnom, hogy el kell fogadnom Hanto felajánlott segítségét.
Arra kapom fel a fejem, hogy Misaki, a földrajz tanár elém zuttyintja a papírkupacot, aztán előhalássza a fénymásolóból az eredeti lapot, és beleolvas.
- Hehh, ez de régi szám – vigyorodik el, és elém ejti a papírt, aztán búcsút biccentve igyekszik ki a tanáriból, én pedig az órára lesve pattanok fel ültő helyemből; máris becsengetnek, engem meg várnak a fiúk a zeneteremben.
Halántékomat dörzsölgetve viharzok végig a folyosón, és belököm az osztály ajtaját, odabent a csapat síri csendben állja körül a zongorát, és Saburo ütögeti a klaviatúrát, miközben halkan énekli a számunkat. Jöttömre abbahagyják a kalózkodást, és kelletlenül sorakoznak fel a padok előtt, de valahogy nem fűlik a fogam az énekléshez, inkább aludnék, ezért csak kiosztom a szöveget, és megkérem őket, hogy a következő próbára memorizálják be, és hogy az internetről tanulják meg az eredeti dallamot. Meglepetten néznek rám, de örülnek az egy óra lógásnak, hiszen már nem lenne értelme visszamenniük az osztályaikba, ezért, mielőtt becsukom az ajtót magam mögött, csak arra figyelmeztetem őket, hogy ne hangoskodjanak, aztán elcammogok a könyvtár felé. Muszáj valami csendes helyen ledőlnöm egy kicsit, különben a következő órámon alszom el, és a horkolás még nem szerepel a zeneoktatás tananyagában, mint lehetséges hangszeres kíséret.
***
Némileg felfrissülve tudom le a nap hátralévő részét, az az egy óra szunyókálás csodákat művelt lemerevedett agyammal, és az is fellelkesít, hogy ma végre visszakapom a kocsimat. Örömömet csupán az az aprócska tény árnyékolja be, hogy ismét el kell viselnem a tapadós ügyintézőt, de bízom benne, hogy értett a múltkori határozott menekülésemből – ha nem, akkor megint el kell viselnem a behízelgő modorát, ehh...
Már a szervíz közelében járok, mikor eszembe jut Kisei-kun, és hogy beszélnem kell vele, ezért hasamra húzkodom a hátamon tehénkedő táskámat, és oldalzsebéből kiráncigálom a noteszem. A bevásárlócetliről már átmásoltam ide a számát, de a telefonomba még nem írtam be, részint mert nem nagyon értek ehhez a modern készülékhez, ami természetesen éritőképernyős, fényképez, és videót is csinál - de minek? -, részint meg mert jobban bízom a papírban, mint holmi elektromosságtól függő berendezésben... na erre mondják a húgaim, hogy kőkorszakiak a nézeteim.
Bepötyögöm a számot, de sokáig csengetem, mire Hanto végre felveszi.
- Lökjed! – vakkantja, és le merem fogadni, hogy ott lóg a szájában a cigi, hallom a hangján.
- Kaibara vagyok – „lököm” gyorsan, és azonnal a tárgyra térek. – Kisei-kun, találkoznunk kellene, a segítségedet szeretném kérni a dalt illetően – hadarom, ahogy eszembe jut, és máris elvörösödöm, pedig csak beszélek vele. Egek...
- Csőváz, Shoichi – vigyorog, és nagyot sóhajt, vagy inkább fúj... tudtam, hogy bagózik. – Naná, hogy segítek, hiszen megígértem. Mikor és hol?
- Éppen hazafelé igyekszem – felelem, és azon töröm a fejem, mikorra érek haza kocsival, és mikorra anélkül, ha mégsincs kész. – Van még egy kis dolgom, de egy óra múlva biztosan szabad leszek, ha neked is megfelel...
- Mit szólnál az azonnalhoz? – kérdezi, és kattan a telefon, jelezve, hogy Hanto letette. Értetlenül bámulom a kijelzőt, és összerezzenek, mikor egy súlyos kéz csap a vállamra, és a fülembe brummog egy mély hang.
- Csak nem randira igyekszel, cukorfalat?
Meglepetten fordulok a zaklató felé, készen a megfutamodásra, de hangos sóhajjal csóválom fejem, mikor egyenesen Kisei-kun szemébe nézek.
- Fenébe is, a frászt hozod rám – morgok, de aztán valami szöget üt a fejembe. – Mióta követsz?
- Elég rég... – vigyorog, és tekintetével végigvizslat, én pedig önkéntelenül is átölelem a hasamon trónoló táskát; legalább ennyi kapaszkodóm legyen, különben vörösben izzó pillantásától megroggyanó térdeim nem bírnak megtartani. – Szóval, hozzám, vagy hozzád?
- Mi? – térek észhez kérdésétől, amit akár félre is érthetnék, ha egy szerelmes sztori szenvedő alanya lennék, de mivel nem vagyok... – Jahh, én először a szervízbe megyek, remélem már tényleg kész az autóm. Akkor hazaviszlek, és nálad kitalálunk valamit a dalra. Jó lesz így?
Tűnődik keveset, de aztán biccent, és besorol mellém, ahogy elindulok a szerelőműhely felé. Útközben rákérdez, mi baja a kocsinak, mire én elmesélem, hogy tulajdonképpen semmi, és hogy már több mint egy hónapja tart a nagygenerál a teljesen új autón, dehát, biztosan jó okuk van a késedelemre – közben észreveszem, hogy Hanto arca egyre bosszúsabb kifejezést ölt, de nem szól egy szót sem.
- Á, ott van, és a kerekek is fent vannak! – örömködöm a Suzuki láttán, ahogy belépek a műhely ajtaján, és a jólfésült menedzser máris elém siet, széles mosollyal arcán terelgetve a kis irodahelyiség felé. Kisei-kun nem követ, még látom, hogy egy felfüggesztett Audihoz lép, és elmélyülten vizsgálgatja a szétkapott kocsit.
- Szeretném elvinni az autómat – vágok a közepébe, míg leülök az íróasztallal szemben lévő bőrfotelba, mert semmi kedvem bájologni a pasassal, de nem is reagál a szavaimra, hanem teát tölt egy kétes tisztaságú csészébe, és elém tolja.
- Persze, természetesen, csakhogy van egy kis bökkenő – duruzsolja, és a székem karfájára telepszik, kezét átvetve a fejem felett. – Az asszisztensnő beteget jelentett, így, bár készen van az autó, a papírokra várnunk kell...
Nem, ez nem lehet igaz! Érintetlenül teszem le a csészét az asztalra, és felállok a fotelből, dühtől elvörösödve fordulok szembe az ügyintézővel, aki szemtelenül vigyorog rám, és megnyalja ajkát.
- Rendben – felelem végül, bár a legszívesebben lekiabálnám a fejéről azt a pár szál hajat. – Akkor, mégis mikor jöjjek?
- Talán tudok segíteni, megsürgethetem a dolgot – áll fel ő is, és közelebb lép hozzám, mire nekihátrálok az íróasztalnak. – Ha... eljönne velem valahová, mondjuk, meginnánk valamit...
- S-Sajnálom, de nem – hebegem, ám a pasas levakarhatatlan, egyre közelebb nyomakszik, és kezeivel oldalam mellett az asztallapra dől, hogy orra az enyémet súrolja. - Mondtam már, kérem, értse meg...
Csak egy vörös villanás, és az ügyintéző nyakához kapva távolodik el tőlem, aztán meglátom Kisei-kunt, ahogy egy pisztolyt nyom a hápogó férfi orra alá.
- Faszikám, nem hallottad, mit mondott a sensei? – ránt egyet a pasin, mire az megnyikkanva kapja rám riadt tekintetét. – Szívesen lövök még egy lyukat a füledbe, hogy rendbejöjjön a hallásod!
- Hanto, ne – jön meg végre a szavam, de új haverom felém villantja démon-szemeit, és félmosolyától hevesen dübörög fel a vérem.
- Most pedig nekiállsz, és kiállítod a szükséges iratokat, értve vagyok, nyominger? – löki arrébb az ügyintézőt, aki remegő kezekkel keresi ki a kocsim aktáját, és – láss csodát! – kiemeli belőle az elkészített papírokat.
- Parancsoljon – suttogja, és erőtlenül rogy a székbe, mire Hanto kikapja a kezéből, aztán eldugja a stukkert, és átkarolva vállamat, a Suzukihoz kísér.
Szó nélkül ülök a volán mögé, még magamon érzem tenyerének melegét, és tudom, hogy lángol az arcom – most mégis jólesően melenget valami furcsa érzés, és nem csak a vonzalom. Hálás vagyok neki, hogy mellém állt, és átlátott a hazugságon, hogy ilyen határozottan fellépett, és megvédett... nem is tudom, mitől, de úgy érzem, mintha halálos veszedelemből menekített volna ki, mint egy romantikus regény hőse a szegény árva lányt... francba, hogy én milyen hülyeségeket találok ki! Árva lány?!
- Indulunk? – rezzenek fel gondolataimból, ahogy Kisei beül mellém, bevágva az ajtót, és majdnem rászólok, hogy finomabban, de aztán mégsem teszem, hiszen pont a hevességének köszönhetem, hogy visszakaptam végre a kocsit.
- Persze, és... köszönöm – biccentek felé, mire elvigyorodik, és bekapcsolja a rádiót, aztán kigördülünk a műhelyből, hogy Hantot, utasítgatásai alapján, elfuvarozzam hazáig.
***
Kétszer is ellenőrzöm, hogy rendesen lezártam-e a Suzuki ajtajait, mire megindulok Hanto után, mert a környék enyhén szólva nem tűnik biztonságosnak, és a házak szürke falairól lemállófélben lévő vakolat sem teszi a helyet megnyerőbbé. Egy csapat gyerek húz el mellettem visítva, és gördeszkákon dübörögve, és hálát adok az égnek, hogy eddigi tanári pályafutásom alatt sosem kellett ilyen eleven kölyköket tanítanom.
A lépcsőház sem nyújt szívmelengetőbb látványt, de Kisei otthonosan és cseppet sem törődve a körülményekkel navigál a lift felé, mire nagyot nyelve torpanok meg.
- Hanyadikon laksz? – kockáztatom meg a kérdést, és remélem, nem a legfelső emeleten. Utálom a lifteket...
- A másodikon, miért? – kérdez vissza, és megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, a lépcsőház felé pislogva.
- Lehetne erre? – intek fejemmel a sötétbe vesző kanyarok irányába, mire Hanto elvigyorodva kapar elő egy cigit.
- Hé, kicsi, mellettem nincs mitől félned – fogja meg karom, de ellép a lift elől. – Legalább elszívom a spanglimat, míg felérünk – csattintja fel az öngyújtóját, és nagyot szív a parázsló végű dohányból.
Szótlanul baktatok utána a másodikra, aztán a lakásába, ahol ő azonnal eltűnik a konyhában, kijelentve, hogy feltétlenül szüksége van egy doboz sörre, és engem is szívesen lát, de köszönettel hárítom el a piálás lehetőségét, nekem ma még vezetnem kell.
Míg ő dudorászva csörömpöl, én körülnézek az apró lakásban, és elszörnyedve állapítom meg, hogy van valaki, aki képes életben maradni ilyen iszonyatos káoszban. A földön fél pár zoknik menekülnek előlem a sötétebb sarkok felé, a nappali kis asztalán alig pár hetes, enyhén türkiz színben játszó pizzaszelet hívogatja a patkányokat, kevés sikerrel, és a Tv tetején egy meghatározhatatlan fajtájú szobanövény cserépbe kövesedett maradványai trónolnak, ez is lehet ezer éves, ha nem több.
A hálóba bekukkantva szintén felfordulás fogad, bár itt viszonylag nagyobb a rend, jelezve, hogy a házigazda erre a helyiségre fordítja a legnagyobb figyelmet, nyilván, mert itt tölti napjainak legtöbb idejét.
Egyszóval: lusta.
Az ágy mellett azonban a falnak dőlve áll valami, ami mágnesként vonzza a tekintetem, és közelebb lépve örömmel veszem kezembe a fekete gitárt. Önkéntelenül is lehuppanok a matracra, és szeretettel cirógatom végig a hangszer gömbölyded idomait, aztán elkezdem játszani rajta a versenydalunk akkordjait. Egyre jobban elfelejtkezem róla, hol is vagyok, annyira ráérzek a zenélésre, és belefelejtkezve csalom elő a hangokat, halkan dudorászva hozzá. Elégedetten simítom tenyerem a húrokra, elfojtva rezgésüket, mikor vége, és felpillantva zavartan teszem magam mellé a gitárt. Hanto az ajtóban áll, keresztbe tett karokkal, atlétára vetkőzve, mely alól elővillan tetkókkal kirajzolt izmos mellkasa, és elképedve bámul engem – én meg őt... atyám, de jó teste van!
- Sajnálom, nem kellett volna az engedélyed nélkül játszanom rajta, de nem bírtam megállni... – mentegetőzöm belepirulva, igyekezve lenyelni elfolyni kész nyálamat, mire elmosolyodik, és vállat von.
- Ne parázz, nem aranyból van – mondja, és mellém telepszik, kezébe véve a hangszert, és most ő is eljátssza a dalt, kicsit másképp. Csodálkozva nézem elmélyült arcát, ahogy behunyt szemmel, érzéssel, és teljes átéléssel pengeti a húrokat, és már nem tartom olyan furcsának, és ijesztőnek vonásait.
Közelről nézve, ha a piercingek, és tetoválások mögé nézek, nagyon is szép férfit láthatok, aki olyan hatással van rám, mint még soha senki... és éppen ezért, erőt kell vennem magamon, és tartani a kellő távolságot, különben elveszek.
Szerencsére sokáig variálgatja a dallamot, így mire végez, és én is rábólintok a végleges verzióra, már elég késő van, így minden okom megvan a gyors távozásra, de ő lekísér a kocsihoz, és úgy viselkedik, mintha mondani akarna valamit.
- Mégegyszer köszönöm a műhelybeli segítséget – nyitom ki az ajtót, de Kisei keze nagyot csattanva landol a kocsi tetején, míg a másikkal megragadja a kilincset, beszorítva engem a szűk nyílásba.
- Igazán nincs mit, de meghálálhatod – hajol hozzám egyre közelebb, és zavartan kapom el pillantásomat vörös szemeiről, miközben semmi másra nem vágyom, csak hogy megcsókoljon végre.
- A-Azon leszek – dadogom lángba borult arccal, és hátrafelé hajolva becsusszanok az ülésre, kitérve Hanto ajkai elől, és remegő kezekkel indítom be a motort. – Viszlát a próbán – nézek fel elkerekedett szemeibe, és nem tudom eldönteni, dühös-e, vagy csak csalódott.
- A kurva életbe – hallom még, aztán becsapja az ajtót, és a visszapillantó tükörben látom, hogy fejét csóválva néz utánam, és jár a szája – biztosan folytatja cirkalmasan megkezdett káromkodását.
Tudom, hogy valami iszonyatos erő taszít felé, de félek... félek, hogy ha engedek a vágyaimnak, és elfogadom a felém nyújtott segítő kezet, nagy pofára eséssel fogok felébredni az álomból, azt pedig nem akarom. Fenébe... ha lezajlott a verseny, azonnal összehozom őt egy neves mentorral, és akkor nem kell többet találkozgatnom vele. Igen, ez lesz a helyes, minél hamarabb kikerülni abból a szenvedéllyel izzó körből, amely körülveszi őt...
|
| Akira_chan | 2012. 12. 27. 19:28:08 | #24663 |
Karakter: Kisei Hanto
Megjegyzés: ( Nyuszónak )
A fehér csempékről élesen verődik vissza jókedvű fütyörészésem hangja, és roppant elégedetten mosogatom magam, mélyeket szippantva a tusfürdő illatából.
Meleg víz, te drága...
Csak két napig kellett nélkülöznöm eme kiváltságot, mert a szerelő előbb nem tudott kiküldeni senkit, és két estét voltam kénytelen a havernál tisztálkodni, ami nem is lett volna gond, normális esetben.
A tini húga azonban sok minden, csak nem normális, és mióta belenőtt a cicifixbe a kis drága, szinte le sem tudom vakarni magamról, amikor náluk csövezek. Persze, jó bőr, de egy haver húga tabu, még számomra is... illetve, egyszer azért megkérdeztem Eizót, mit szólna, ha... hehh, még most is sajog a képem az ütésétől.
Régi szép idők, illetve nem is volt az olyan rég. Mint ahogy a szerelő pasi magán műsora sem. Lelkes kis husika volt, és mivel olyan szépen rebegtette a pilláit, természetben fizettem meg neki a munkadíját, és a végén még ő mondott köszönetet, a kis édes. Csak azt a párszáz yent kellett kipengetnem, amibe az új fűtőszál került, nem is rossz teljesítmény.
Höhö, prostituálódom meleg vízért...
Elzárom a csapokat, és alaposan megtörölközöm, majd a tükör elé lépve, vetek egy csábos mosolyt a velem szemező félisten felé.
Ahh, olyan dögös vagyok, hogy menten feláll a farkam is. Egoizmus forevör, de hát, ki szeressen, ha nem én?
Előhalászom a hajszárítót, és a veterán masina egetverő zúgással lát munkához, arcomba fújva a nedves tincseket. Ujjaimmal hajamba borzolva érem el a megfelelő összhatást, azaz, a szél fújta szénaboglya stílust. Végezve eme szörnyen bonyolult művelettel, óvatosan behelyezem, - na, nem azt – a kontaktlencséket, és voilá, máris szebb színben tündököl a világ. A parázsló szempár rám kacsint, és elégedett vigyorral caplatok ki a fürdőből. Talpaim alatt cuppog a padló, és érzem, ahogy összeszedek néhány kéretlen szöszt is, de ki nem szarja le? Majd a zokni elpalástol mindent...
Felöltözve, magamhoz ragadom a sporttáskát, és szomorúan intek búcsút láncaimnak és karkötőimnek, amiket most nem aggathatok magamra. Ne féljetek édeskéim, apuci jön este, és elvisz titeket sétálni, addig legyetek jók. Szerencsére szobatiszták...
Ezen elmélkedésemen vihogva, lépek ki a folyosóra, és bezárom magam után az ajtót, na, nem mintha a fosztogatás veszélye fenyegetné a kecót.
Abban a káoszban, betörő legyen a talpán, aki bármit is megtalál, összerakodni meg nyilván nem fog előtte, pedig azt megköszönném.
Ledobogok a koszos lépcsőkön, és intek egyet a járdát söprő házmesternek, majd megveszem az irányt a megálló felé. Autóm nincs, ha lenne, sem tudnám tankolni, de így legalább mondhatom, hogy green peace-es vagyok, ami ugye manapság atom menő… Túlélve a tömegközlekedés minden szépségét, és újfent megbotránkoztatva magam körül az embereket, - amit nem mellékesen imádok – lekászálódom az üvegpalota melletti megállóban, és sietősen igyekszem a melóhely felé, mert semmi kedvem a főnök magasröptű gondolatait hallgatni a munkához való hozzáállásról. Ha van, aki megcsinálja helyetted, ne légy hülye, állj félre – legalább is szerintem ez lenne a helyes nézőpont.
Az öltözőben hangos zsongás fogad, és becsápolok a fiúk közé, hogy átváltsam szerelésem a szürke egyenruhámra, erővel nyomva el magamban az ellenkezést eme unalmas ruhadarab iránt. A főnök is beoldalazik, és lehadarja a programot, engem meg pofoncsapásként ér a hír, miszerint ma a kapunál leszek kénytelen sorompót emelgetni. Ezt a szívást… Persze, így kezdtem, de ma már a belső biztonságért felelek, és számat elhúzva szuggerálom a fószert, hátha jobb belátásra tér irányomban, kevés sikerrel.
Kazu, a portás betegszabin van, és valakinek be kell ugrani helyette. Az a vén köcsög, tuti, hogy kamuzott, és lelépett a faszijával valahova, napok óta rebesgette már a tervét, de nem hittem, hogy a végén én fogok szopni helyette.
Morogva lököm ki az üvegbódé ajtaját, és tüntetőleg kapcsolom be a rádiót, megszegve a hangerőre vonatkozó szabályzatot, és a feldübörgő rock zenétől megremeg a fülke.
Ez az, legalább ennyi örömöm legyen, ha már kiraktak ide az isten háta mögé, ahol külön veszélyességi pótlékot kéne fizetniük, mert itt valós veszély az, hogy megbasz az unalom, az én hátsóm pedig nem kiadó…
*
Morcosan szemezek a falon függő órával, és számolgatom, mennyi van még a munkaidőből. Az utcák lassan elnéptelenednek, a szürkület orvul oson végig a falak mentén, és a kora tavaszi szél bekíváncsiskodik a fülke ablakán. Megrázkódva csapom be a nyílászárók eme remekbe szabott képviselőjét, ami pont annyit segít a helyzetemen, mint a transzvesztitán a smink, semennyit…
Látóterembe bekúszik egy ezüstös villanás, és sóhajtva nyomom meg a sorompót emelő gombot, már előre, mert a nagyfőnök nem szeret várni. Ezzel egy időben, a rádióban felhangzik a kedvenc bandám száma, és vigyorogva eresztem ki hangom, nem foglalkozva a következményekkel. A vad ritmustól felpezsdül a vérem, és bakancsos lábaimmal dobolva az ütemet, teljesen elfelejtkezem magamról, a világról és úgy általában véve, minden lényegtelen dologról is. A mély hangok vibrálva törnek fel torkomból, egész tüdőm beleremeg a levegő szapora áramlásába, és az üveg falak rezegve állják útját a hangazavarnak, amit előidézek. Sokáig örömködni azonban nincs időm, mert a nagykutya autója éktelen dudálásba kezd, és elhallgatva nézek körbe, mi a fasz baja van most meg. Meglátva az út közepén ácsingózó alakot, bosszúsan felsóhajtok, és lejjebb tekerve a hangerőt, kilépek a bódéból.
- Mi van öreg, gyökeret eresztettél? – ordítom felé, és látom, végre kapcsol, hol is van, mert sietősen ugrik félre a járda szélére. – Jobb, ha elhúzod a csíkot, ez nem egy sétáló utca faszikám – morgom fenyegetően, miközben megragadom vállát. A főnök kocsija tova gurul, és a pasas felém fordul, rémült szemekkel pásztázva végig rajtam, gondolom, mint mindenki mást, őt is sokkolja nem hétköznapi külsőm.
- Elnézést – motyogja zavartan, mint egy csínytevésen kapott kisgyerek. Meg kell zabálni, milyen jól nevelt… Viszont, jobban megnézve, ismerősnek tűnik a tanácstalan arc, és közelebb rángatva a lámpák fényéhez, leesik végre, kit is osztottam le az imént.
- Kaibara-sensei? – vigyorodom el, és kérdéssé lágyult kijelentésemre, ha lehet, még inkább elcsodálkozik. Nem ismer meg, jó vicc… Én bezzeg vagyok olyan rendes, és voltam olyan lelkes diákja, hogy unalmas óráimban az ő seggét stíröltem, na, már ha bekeveredtem az iskolába olykor.
- Az vagyok – bólint komolyan, de látom megvillanni a tanácstalanságot a meleg-barna szemekben. – Ismerjük egymást? Sajnos, nem valami jó az arcmemóriám – motyogja zavartan.
Pff, engem elfelejteni? Ez felér egy sértéssel, komolyan mondom. Engem NEM lehet elfelejteni, különösen, ha sikerül elég mély benyomást tennem valakiben… esetében azonban ez elmaradt, de szívesen pótolnám, finom falat a kicsike.
- Nem csodálom, ha nem emlékszik rám, sensei – magázom le, na, nem a tisztelet adás miatt. De valahogy be kell hízelegni magam, nemde? – Szinte mindig ellógtam az énekóráit... kurvára unalmasak voltak.
Elkerekedett szemei és az arcára kiülő döbbenet megmosolyogtat, és elégedetten halászom elő cigimet, a főnök balra el, szabad a bagó. Felé lökve a dobozt, kínálom meg, de csak nemet int, anti… valahogy sejtettem. A tipikus jó fiú, a minta példa… gyomorforgatóan ismerős karakter. Az öngyújtó lángja fellobban, és nagyot slukkolok a nikotin rudacskából, amit egész nap kénytelen voltam nélkülözni.
- Megtudhatnám a neved? – érdeklődik kíváncsian.
Felemelt fejjel fújom ki tüdőmből a kesernyés füstöt, ami lassú tánccal tekergőzik a fekete égbolt irányába, ó darling, hiányoztál már a számból. Résnyire szűkült szemekkel figyelem várakozó arcát, érdekes, hogy még mindig itt dekkol.
- Kisei Hanto – válaszolom végül. – Mi a francért gyalogolt a nagyfőnök verdája elé? Ki akart nyiffanni?
- Nem, dehogy – rázza meg fejét. – Csak valaki énekelt a közelben, és egyszerűen muszáj volt megállnom, mert az, az orgánum… egyszerűen tökéletes – leheli áhítattal, és esküszöm, röhögni fogok. Ezt megelőzendő, inkább csak vállaim vonogatva lépdelek vissza a fülkéhez, és csak úgy, mellékesen jegyzem meg neki, hagy szakadjon le az álla:
- Nem volt az olyan fasza, csak vernyákoltam cseppet!
Bekucorodom a székemre, még két kibaszott óra, és téphetek innen. Lábaim az asztalra dobva helyezkedem, de a benyúló árnyék csak nem akar odébb állni. Na, mifaszom?
- Basszus, valami gáz van? – érdeklődöm nem túl barátságosan. Tűnjön haza, meleg tej és csicsika, az ilyeneknek az való.
Nagyot nyelve lép felém egyet, és megállva az ajtóban, olyan ömlengésbe kezd, hogy belefájdul a fejem. A cikornyásan megfogalmazott mondatcsokor lényege azonban, tálalhatja bármennyire is gusztusosan, nem nyeri el a tetszésem.
- Szóval, tizenéves fütyik között kellene kornyikálnom, valami hülye versenyen – összegzem kérését, és felállok. – És mi ebből az én hasznom, sensei? – kérdezem számítóan, neki támaszkodva a keretnek, és fölé magasodva csodálom lelkes pofiját. Cuki uke lenne…
- Tehetséges vagy – bólogat komolyan, de csak ciccegek válaszul. Ezt éppen leszarom. – Nem szeretnél híres énekes lenni? Felkapott rock sztár? Segíthetek, ha te is segítesz – közli határozottan.
- Segítene, ugyan miért? A két szép szememért? – pislogok rá csábosan, szándékosan zavarba hozva.
Ja, jó hangom van, mondták már, de nem vagyok egy kiemelkedő tehetség, és soha nem is akartam ünnepelt sztár lenni. Kicseszettül macerás munka, kevés szabadidővel, és kell a francnak a retina-gyilkos reflektorfény… mégis… Ez a kis édes valamiért makacsul ragaszkodik a hangomhoz, amit normális esetben leszarnék, de, ha belemegyek a buliba, esélyem lesz a közelébe férkőzni, és megszerezni magamnak. Az elmúlt alig tíz perc ugyanis bőven elég volt ahhoz, hogy felvegyem a lehetséges ágymelegítők hosszú-hosszú listájára, érezze magát megtisztelve. Aztán, ha megkapom, dobbantok, és csinál amit akar, elvégre, szó sincs elkötelezettségről, se zeneileg, se hálótársilag.
- Szóval, mit mondasz? – kérdezi, és úgy tesz, mint aki lelép. Hehe, cuncikám, nem most szedtek le a falvédőről. Nem mész te el, legalább is, nélkülem nem, semmilyen értelemben… de egye fene, veszem a lapot, legyen egy siker-teljes estéd.
- A fenébe is, rendben van! Megpróbálhatom, abba még nem szakadok bele – lépek mellé, és újabb cigit varázsolok számba.
- Holnap este hétkor lesz az alakuló próba, az iskola zenetermében. Várni foglak.
Bólintok, és felé nyújtom kezem, amit azonnal és hezitálás nélkül el is fogad. Ej, ej… ennyire túlpörögtél drága, hogy észre sem veszed a ragadozó vigyort? Nem baj, annál jobb, játssz csak a kezemre, igazán nagyvonalú vagy.
- Csak meg ne bánja – intek búcsút sejtelmesen, és visszabillegek a bódéba.
Szemem sarkából látom, hogy szobrozik még pár másodpercig, mielőtt győztes mosollyal képén végre tovább áll. Hm, ez egy igazán érdekes meccs lesz…
*
Éktelen visítás rázza fel tudatom a kellemes kábultságból, és füleimre tapasztott tenyerekkel fordulok oldalamra, hogy azonmód le is taknyoljak a padló szeretetteljes ölelésébe. Fasza…
Agyam úgy lüktet, hogy félő, szétesik, és válogatott káromkodások közepette négykézlábolok a padlón, hogy a szétdobált ruhakupacok közül végre előrántsam a mobilom. Lenyomom a hívásfogadó gombot, és fülemre tapasztom a készüléket, de az továbbra is nyekereg, az őrületbe kergetve ezzel. Bambán emelem arcom elé végül, és a kijelző apró betűinek összeolvasása után, felsóhajtok. Ébresztés…
Na, de, ma szabadnapom van, minek akarok felkelni? Hm, pörgessük kicsit vissza az időt gondolatban.
Tegnap, illetve ma, szóval egész éjjel, a „Denevérbarlang” krimó alkohol áztatta hangulatában vedeltem Eizóval, Hannal, és Dreky-vel, és igen, már tisztán emlékszem, hogy rábólintottam a verseny ivászatra. Rossz ötlet volt, belátom… aztán, aztán Han, mint rangidős kocsma töltelék közöttünk, szétverte a retyó ajtót, mert nem engedték be, és az esténk zártfalak közötti része eddig tartott. Na, de miért fáj a pofám? Áhh, a kis ribi képelt fel, amikor leszopott a sikátorban, én meg röhögve közöltem, ennyi volt a móka, keressen mást aki megfekteti.
Érdekes, roppant érdekes kis este volt, de még most sem tudom, mi az anyám kínjáért visongott a kis szörnyecske, amit a köznyelv telefonként definiál. Szerintem inkább a sátán egy alattomos ajándéka a világnak, mert biztosan tudom, amíg nem létezett, én is nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb voltam. Hánytatott életem tehát a telefon használattal kezdődött, remek, ez is kiderült…
Na, akkor pörgessünk még visszább. Meló, hm, igen, ez lesz. Kaibara-sensei! A rohadt életbe, elvállaltam valami nyikorgást az osztályának… na, jó, megéri a strapát, de ebben az állapotban, kétlem, hogy sikerülne elbűvölnöm.
Homlokom masszírozva tápászkodom fel, és farok lengetve csattogok át a fürdőbe, mert a lakás fűtési szintje felér a sivatagéval, sőt, ha őszinte akarok lenni, van olyan homokos és koszos is.
Illetve, nem homokos, csak bisex, hehe, minden jóból egy nagy kanállal.
Túlélve fulladás nélkül a zuhanyt, már kávém szürcsölve túrom ruhatáram, és frusztrál, hogy lassan de biztosan, ismét elérkezik a havi nagymosás napja is. Höhöhö, havi-baj…
Magamra ráncigálok egy bokszert, majd a fekete csőfarmert, és végezetül egy vörös pólót, majd mindezt megkoronázom a bőrdzsekivel, és elmaradhatatlan csukló kacatjaimmal, beleugrok az acél betkós bakancsba. Be sem fűzöm rendesen, minek? Mint egy kacsa, topogok alá az emeletről, és leérve az utcára, füleimbe igazítom az mp3 fülhallgatóit.
Késő délutánra jár már, alaposan kidőltem a tegnapi hepaj után, és morcosan vásárolok be a sarki pékségben, hogy kiflit rágcsálva elverekedjem magam az iskoláig. Semmi kedvem buszozni, vagy metró kocsiban nyomorogni, és a kellemes levegő különben is jót tesz szétcsúszott mivoltomnak. Ráérősen baktatok és eszek, eszek és baktatok, és talán soha ennyi időbe nem telt még, hogy elérjek valahova, gyalog. Felnézve az utca túloldalán magasodó épület homlokzatára, elvigyorodom.
Emlékek százai villannak agyamba, és elérzékenyülök cseppet. Te drága, viharverte és gyermekek által számtalanszor elátkozott épület, óhh, meg sem tudom számolni, hány alkalommal - nem - léptem át kapuid, és imádkoztam az Al Kaidának, hogy te légy a következő célpontjuk… Édes nosztalgia, hehh… Bevánszorgom a vasrácsos kapun, és felevickélek a lépcsőkön, hogy némi kérdezősködés után, betájoljam a zeneterem ajtaját. Rég jártam itt, megváltozott egy-két dolog, de jobb nem lett, és a felhozatal is csak romlott. Az ilyen agyon sminkelt tanár nénik vajon mit okíthatnak? Ha rövid a szoknyád, tépj belőle még egy arasszal?
Fejem ingatva lököm be az ajtót, érkezésemre legalább egy tucat kíváncsi arc fordul felém, és elvigyorodom.
- Cső taknyosok! – integetek kedvesen, mert barátkozni is tudni kell.
- Kisei-kun! – mordul rám egy mély hang, és a sensei már lép is felém.
Díszvigyort vasalva képemre, figyelem közeledő alakját, és elégedetten megnyalom számat. Túúúúl hivatalos, ez a nyakkendő pedig enyhe túlzás, de a sötétkék farmer, ami kiemeli hosszú combjait, legalább kárpótol. Morcos, látom arcán, elkéstem, de teszek rá, örüljön, hogy itt vagyok.
- Viselkedj! – morogja, de valamiért, nem az igazi a fenyegetés.
- Hoppá tanárbá’, késtem – csapkodom hátba, végigzongorázva ujjaimmal gerince mentén. – Remélem, ezért minimum el tetszik fenekelni – vihogok, és vörösre gyúlt ábrázatában gyönyörködve hallgatom, a kölykök kuncogását.
- Kisei-kun! – motyogja, és annyira próbál ráérezni a marcona tanár szerepére, hogy megsajnálom.
- Jó, jó, pofa súlyba – forgatom szemeim. – Nyökögd ki, mit kornyikáljak és essünk túl ezen.
- Nem úgy megy az – int le fontoskodva, majd a kölykök felé fordul. – Gyerekek, ő itt Kisei Hanto, az új szólistánk.
A néma döbbenet, ami végig suhan az arcokon, többet mond minden szónál, és nem bírom ki, hogy ne produkáljam magam.
- Sziasztok! – integetek veszettül. – Remélem jó pajtikák leszünk, és építetek velem homokvárat a szünetben – gügyögöm cinikusan, és szinte érzem, ahogy szemmel vernek.
- Ülj le és hallgass! – sóhajt fel Kaibara, mintha csak beletörődött volna a sorsába. Heh, nem is lesz ez olyan nehéz menet, ha mindenbe ilyen könnyen belenyugszik.
Kéjes vigyorral méregetve őt, ülök le a legutolsó székre, és lazán szétdobom lábaim, miközben tenyereim eltűnnek a dzseki zsebeiben. Kaibara magyaráz, de rohadtul nem érdekel, éhesen lesem minden mozdulatát, és már előre csorog a nyálam. Csodás test, kellően izmos és mégis van rajta mit markolászni, cuki pofi, nagy boci szemek… és a segge… grr… reggelig is tudnám pakolni a kicsikét.
- Akkor mutassuk meg, mit hoztunk össze eddig – utasítja a népet, és szemöldököm vonogatva hallgatom a kóbor macskákból verbuválódott kórust. Döbbenetesen szarok, ezt nem vitatom. Tényleg én kellek ide, és ezt azonnal közölni is óhajtom, ahogy elcsitulnak végre a hangok.
- Pocsék, pocsék – tapsolok röhögve. – Ennél szarabb hangzást ritkán hallani, ezzel simán beéghettek a Ki mit tud?-ban, vagy hova is készültök.
- Mégis, hogy képzeled ezt? – teszi csípőre kezeit a sensei, és haragszik. Hú, de most tényleg dühös. Csak úgy szikráznak a barna szemek felém.
- Ez így nulla – állok fel, és a felsorakozott fiúk elé sétálva, azon filózom, hogy közöljem megjegyzésem anélkül, hogy még jobban megbántanám az elkámpicsorodott bagázst. Hm, lássuk csak, mi a köcsög szinonimája? Á, meg van. – Komolyan ezzel a homi-klubbal akarsz engem befuttatni?
- Hogy mondtad? – tátja el száját a kicsike. Érzéki ajkai lefelé biggyednek, nagyon a lelkébe taposhattam. – Fogalmad sincs, mennyit dolgoztam, hogy összehozzak egy normális csapatot.
- Nincs – vonom meg vállam beleegyezően. – De, ez messze nem lesz elég, ha nyerni is akarsz. Kivéve persze, ha hangokkal akarsz tömegmészárlást kezdeményezni.
- Hé, te fasz, mit képzelsz? – ugrik elém az egyik elhivatott diák, és megragadja kabátom nyakát. – Ne merészelj lenézni minket, különben…
- Különben mi lesz? – vonom fel szemöldököm, és elvigyorodom. – Fogd be a csini pofid, különben teszek róla, hogy az intenzívről facebookolhass anyádnak…
- Hanto – ragadja meg karom Kaibara, és meglepve nézek hátra. A keresztnevemen szólít, hm… mikor is lettünk ilyen jóban? – Kérlek, ne szítsd a feszültséget.
- Legyen – söpröm le magamról tenyerét, és csábosan rávigyorgom, mire elpirul. Ez a faszi főnyeremény, AKAROM! – Ezekhez a hangokhoz nem illik a szám, amit betanultatok. Mellesleg, én sem fogok ilyen nyervákolást véghez vinni, válassz másik dalt.
- Mire gondoltál? – csápol felém egy szöszi srác, arcán reménykedő mosollyal. Nah, szóval nem csak nekem nem jött be az egész.
- Rock!
- Nem lehet! – kezd csapkodásba Shoichi azonnal. – Ez nem valami tehetség kutató, iskolák közötti kórus-verseny, ne feledjétek.
- Attól még lehet variálni – vonogatom vállam egykedvűen. – Válassz egy dalt, és feltuningolom. Értek hozzá – mosolyodom el, és bevillan a fekete gitárom alakja.
- Nem is tudom – tördeli kezét kitartóan, de a kórusban elkezdődik a pusmogás, csak percek kérdése, és megtörik a köz akaratának jóvoltából.
Mint valami lázadást szító tábornok, büszkén feszítek a véleményüket soroló srácok előtt, akik nagyon is hajlanak az ötletem felé. Nem hiába gáz a suli, senki nem mer egyedi lenni benne, pedig pont ez kéne a győzelemhez. Valami egyedi és új, ami megrengeti a világot, na, jó, legalább is a zsűrit.
- Legyen – hajtja le fejét végül egy szem senseiem, és győztes vigyorral ragadom magamhoz, hogy csípőjét szorongatva, nem foglalkozva lökdösésével, azonnal átsorakoztassam a kölyök hadat, és szavazásra bocsássam az új dal címét.
Az egymást túlharsogó fiúk nem is törődnek velünk, csak Kaibara feszeng oldalamhoz préselve, de nem mer nyikkani. Végül kiegyezünk egy régi, lightosabb rock dalban, amit legnagyobb meglepetésemre, Shoichi is ismer. Nocsak, a végén kiderül, hogy nem is olyan nyuszi. Mintha csak bosszút akarna állni rajtam, végül engem is a sorba kényszerít, lefeszegetve magáról tenyerem, és bosszúsan kezdek skálázni vezénylete alatt.
Bakker, ehhez azért nem szoktam hozzá, én csak akkor énekelek, ha kedvem szottyan, és érzem, hogy múlóban lévő fejfájásom szép lassan kiújul.
"Alig" másfél órával később, mint akit megkínoztak, krákogok a terem végében, és torkom masszírozva várom Shoichit, aki ráérősen pakolászik táskájában. A fiúk leléptek már, és sikerült nem összeugranom velük végül, de ettől még nem lettek kebel barátaim.
- Mire vársz? – érdeklődik a sensei, és értetlen arccal méreget, miközben felveszi táskáját.
- Rád – ingatom meg fejem bosszúsan. Szerinted baszd meg, mire várnék még itt? – Beszéljük át ezt az ügyet – lököm ki az ajtót, és bólint, majd mellém sorol.
Míg leérünk a suli elé, előadom észrevételeim, és ő is megosztja velem saját ötleteit. Észre sem veszem, és már ismeretlen környéken vonszolom magam, annyira belemerültem a kórus dolgába. Meglepő, hogy valami végre képes volt így felspilázni az agyam, és most nem csak a buzgón magyarázó ukicára értem. Érdekes, a végén kiderül, hogy bennem is van inspiráció valami iránt.
- Figyelj csak – ragadom meg vállát, mire értetlenül megáll. – Messze laksz még?
- Nem, csak két sarok és… - néz körbe, majd észleli a kérdésem mibenlétét. – Ó, nagyon sajnálom! – motyogja szégyenkezve.
- Segáz kicsi – borzolom meg szépen elfésült tincseit, mire megmered, mint egy szobor. – Viszont, ha nincs szükséged testőrre, én most visszafordulok. Kibaszott messze van innen a kéglim – sóhajtok fáradtan.
- Persze – bólogat, és kezet ráz velem, full hivatali módba kapcsolva. – Esetleg, egy telefonszámot adnál, amin elérhetlek? Tudod, a próbák miatt.
- Aha – vigyorodom el, és lediktálom a mobil elérhetőségem. – Hívhatsz bármikor, bármilyen ügyben – hajolok le hozzá, és végigcirógatom piruló arcát. Érintésemtől összerezzen, de nem húzódik el, csak a szemkontaktust képtelen tartani tovább.
Nehéz eset, mintha egy szűz lányt akarnék az ágyamba ráncigálni… Ó, de fárasztó dologba másztam bele. Nagyot sóhajtva egyenesedem ki, és elbúcsúzom tőle, amíg képes vagyok illedelmesen viselkedni. A sötét utcákon sétálva erőt vesz rajtam a fáradtság, jó húzós napon vagyok túl, és minő szerencse, reggel megint mehetek a gályára. Fúú, hogy én hogy utálom az egészet…
|
| Tsunade-sama | 2012. 12. 09. 21:12:16 | #24439 |
Karakter: Kaibara Shoichi
Megjegyzés: Vörös Démonomnak
Vajon hány óra lehet? A lehúzott redőny résein még mindig nem szűrődik be annyi fény, hogy az órám számlapját a villany felkapcsolása nélkül lássam, megmozdulni pedig nem akarok; tudom hogy nincs hat óra, mert akkor már pittyegne az ágyam mellett őrt álló, időmérő képébe bújt rabszolgahajcsár.
Órák óta fekszem ébren, pedig elég későn feküdtem, mégis, nem tudok visszaaludni. Nehezen szokom hozzá az engem körülölelő csendhez, hiszen két hete még itt nyüzsögtek a hugaim, az esküvőjük előkészületeinek lázában égve, most pedig napok óta üres a lakás – én vagyok az egyetlen lakója.
Összerezzenve kapom fejem az órám irányába, mikor megszólal, és nagy sóhajjal kelek ki a meleg paplanok közül, hogy elkezdjek egy újabb átlagos napot hátralévő életemből.
Egy frissítőnek nevezett, de korántsem a kívánt hatású gyors zuhany után egyszuszra lehúzom a kávém, reggelizni nem szokásom, majd az iskolabüfében eszem valamit. Belebújok a farmeromba, és tiszta inget halászok elő a szekrényből, szomorúan állapítva meg, hogy ez az utolsó darab, amit a lányok mostak és vasaltak ki, ezentúl ezt is nekem kell elintéznem. Na nem mintha nehézséget okozna a házimunka, hiszen én gondoskodtam róluk eddig is, de ahogy felnőttek, elég sok mindenben levették a vállaimról a terhet, és a jót könnyű megszokni.
A telefonra pislantva kapom magamra a zakót, a nyakkendőmet ujjaim közé tekerem, ráérek megkötni a lépcsőn lefelé menet is, és elégedetten csapom be az ajtót magam után; úgy látszik, ma nem kell rohannom, még időben vagyok. Vagy mégsem? Ahogy talpam a hideg kőkockákra ér, megeresztek egy bosszús káromkodást, és visszasietek a lakásba, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne cipő nélkül dolgozni menni, plusz a gyógyszeremet sem vettem be... mi lesz itt még ma?
***
A tanáriba érve üzenet vár az asztalomon, miszerint az igazgató akar látni, mihelyst lesz egy kis időm – összevont szemöldökkel méregetem a cetlit, és azt fontolgatom, mi lenne ha véletlenül az iratmegsemmisítőben landolna? Semmi kedvem a vén kéjenc újabb ömlengéseit hallgatni, és már fárasztó, hogy nem ért a szóból... csak mert nincs barátnőm hosszú ideje, nem jelenti azt, hogy kapható vagyok az alkalmi szexre, pláne nem az ő asztmás ölelésére... Gombóccá gyűröm a papírlapot, és éppen megcélzom a kukát, remélve, hogy egyik kollégám sem látta a tacepaót, mikor belibeg Tanaka, a diri titkárnője, és negédes mosollyal fordul hozzám.
- Ugye megtalálta, amit az igazgató úr üzent, Kaibara-sensei?
- Hogyne – vigyorodom el kelletlenül, és zsebembe dugom a galacsint. – A negyedik órában szabad vagyok, akkor felkeresem Tokishima-sant.
Biccentek a nagy szemeket meresztő titkárnőre, és öles léptekkel hagyom el a tanárit, de még hallom, hogy a többiek összesúgnak a hátam mögött, aztán megrázom fejem, nem érdekel, ki mit gondol rólam.
Kettesével veszem a lépcsőfokokat, mert a diákok várnak, őket nem érdekli, hogy tavaly visszautasítottam Tanaka randimeghívását, és hogy az igazgatót még a mai napig sem tudtam levakarni magamról, a gyerekeknek csak a zene számít, és nem az, hogy a senseijük meleg... vagy mi. Jobb is, ha az énekórára koncentrálok, mert ma meg kell hallgatnom a jelentkezőket, hogy összeállíthassam az iskola kórusát, és ez nem egyszerű feladat, még akkor sem, ha sok jó hangú fiú jár ebbe az iskolába. Sajnos azonban azt az egyet, akit keresek, azt az ösztönösen tehetséges, kiugróan különleges hangszínű, és a veleszületett képességeivel élni tudó srácot még nem találtam meg, pedig nagyon várok egy ilyen lehetőségre. Igaz, hogy elég régen, kicsit több mint négy éve tanítok itt, és minden évfolyamban volt szerencsém megismerni a srácokat, de eddig csupa átlagos hanggal kellett beérnem, s csak remélem, hogy a mai meghallgatás több eredményt hoz, és végre belevághatok a komoly munkába.
***
Ujjaimmal idegesen dobolok a büfé márvány pultján, mert mire sorra kerülök a tolongó diákok között, már igencsak korog a gyomrom, ráadásul a következő órám a lyukas, így lelkiekben felkészülök a „randira”. Két harapással tüntetem el a jobb sorsra érdemes csirkés szendvicset, míg felbaktatok a harmadikra, ahol Tokishima-san irodája foglalja el az emelet jobb szárnyának hátsó traktusát, és mély levegőt véve az ajtaja előtt, halkan bekopogok.
- Már várja – nyitja ki szinte rögtön a tölgyfa szárnyakat Tanaka, és pillantása végigsiklik rajtam, de nem reagálok csábos mosolyára, már rég nem érdekelnek a nők... és a pasik sem.
Benyitok a szemben lévő műbőrborítású ajtón, és becsukom magam után, a puha szivaccsal lefedett falap csendesen surranva siklik a helyére, teljesen elszigetelve az apró irodát a külvilág, és a diákok zajától. Tökéletes zeneterem lenne, ha nem lenne ilyen kicsi, de egy DJ bizonyára értékelni tudná, míg a lemezeket válogatja az új mixhez.
Tokishima-san az íróasztala mögött trónol, kezeivel maga előtt könyököl az asztallapon, fejét tenyerébe támasztva bámul rám, apró szemei fürgén végigvizslatnak, aztán nagyot sóhajt, és feltápászkodik.
- Ne izguljon, Kaibara, munkaügyben hivattam – int az egyik öblös bőrfotel felé, és kényszeredetten ülök le, bosszankodva azon, hogy az arcom nyitott könyv mások számára, hiszen sohasem tudtam elleplezni őszinte érzéseimet, most például biztosan meglátta szemeimben az utálkozást, és a menekülés vágyát.
- Munkaügy? Miről van szó? – teszem keresztbe lábaim, és karomat is összefonom mellkasom előtt, mire a diri ismét csak felsóhajt. Egyértelmű a testbeszédem, az már biztos...
- Hogy áll a kórussal? – ereszkedik vissza az asztala mögé, és kezébe vesz egy irattartót, majd felém nyújtja a paksamétát. – Nézzen bele, az országos fiúkórusok versenye két hónap múlva lesz, az első selejtezők három hét múlva kezdődnek. Utólagos engedelmével, beneveztem az iskolánkat.
Kezem félúton megáll, ahogy előredőlve hajolok a mappáért, aztán kikapom vastag ujjai közül, és elkerekedett szemekkel lapozom fel a dossziét. Minden úgy van, ahogy mondja, a nevezési díjról kiállított csekk is a papírok között lapul, kétséget sem hagyva afelől, hogy komolyan gondolja. Ezt a dilettánst!
- T-Tokishima-san – nyögök fel, és kábé úgy nézhetek rá, ahogy a félőrültekre szokás, mert szigorúvá válik az ábrázata. – Azt hiszem, kissé elhamarkodottan döntött...
- Ugyan, Kaibara, bízom önben – fordítja el tekintetét rólam, és belelapoz egy másik kupac iratba, jelezve, hogy az ügy részéről le van zárva, vagyis magyarán, mindent rámhagy. Fejemet csóválva, a feladat súlyától kissé szédelegve állok fel, és indulok kifelé, mikor utolér a hangja. – Tudom, hogy ha egyszer eldönt valamit, akkor nincs az az isten, hogy másként tegyen, olyan állhatatos... a kórus ügyében is számítok a megingathatatlanságára.
Nem is válaszolok, csak kioldalgok tőle, tudom, mire céloz ezzel, még mindig fájó pont számára, hogy nem keveredtem alá, és így akar rajtam bosszút állni a folyamatos visszautasítások miatt, de nem bánom. Kezemben a mappát szorongatom, míg a tanáriba igyekszem, és érzem, végre kézzelfoghatóvá vált a hónapok óta elméleti síkon létező tervem. Tokishima azt hiszi, keresztbe tett nekem, de valójában csak megadta azt a lökést, ami hiányzott, hogy teljes erőbedobással lássak munkához, és ezért hálás vagyok neki... de persze ezt nem kötöm az orrára.
***
Az utolsó óra végét jelző csengő már régesrégen elvisszhangzotta rekedt dallamát, mikor egész jókedvűen pakolom össze a táskám a tanáriban, és gondolatban újra és újra végigpörgetem a tizenöt kiválasztott srác hangját. Sikerült végre összehoznom a szólamokat, sőt, a fiúk annyira lelkesek voltak, hogy egy rövid kánont is betanultak a vezényletem alatt, és szerintem még most is fújnák, ha nem tessékelem ki őket erélyesen a tanteremből. Elégedett lehetnék, mert velük a rövid idő ellenére is jól felkészülhetünk a versenyre, sőt, esélyünk van továbbjutni a válogatáson is, de valami hiányzik.
Csendben dudorászva battyogok le a lépcsőkön, egy régi számot énekelgetve, amelyet rajtam kívül nem sokan ismernek, mivel egy ki nem adott lemez nem létező slágere; az én dalom. Hangom elmélyülve futja végig a trillákat, fel-felcsapva remeg meg a refrén végén, és rekedten felkiáltva öklözök a levegőbe, leugorva az utolsó fokokon. Még szerencse, hogy a pedellus bácsi nagyothall, különben el nem tudná képzelni, mi ütött belém, meglett ember létemre, így viselkedni.
Odabiccentve búcsúzom el, és kiérve a késő délutáni utcára, sietve indulok el az autószervíz felé, remélem ma végre készen vár a kocsim, és nem kell többet tömegközlekednem. Egy hónapja adtam be, általános karbantartásra, mert bár nem volt baja, a hugaim azt mondták, amíg garanciális, használjam ki, hogy nem kell fizetnem az esetleges hibák megjavításáért. Akkor egy hetet mondott a szélesen vigyorgó, olajos képű szerelő, azóta eltelt egy hónap, de még semmi – csak reménykedni tudok, hogy ma már beállhatok vele a garázsba.
Félhomály, és benzinszag fogad a műhelyben, és megpillantom a Suzukit, ahogy oldalt áll, felfüggesztve, és kerekek nélkül, ám nem sokáig nézelődhetek, máris elémpenderül az ügyintéző, és derűs arccal közli, hogy holnapután elvihetem az autót, és ez most már száz százalék... Rendben, ennyit még várhatok, ezért csak elmosolyodva rázom meg felém nyújtott kezét, és vetek egy utolsó pillantást a kocsira, de a fiatalember nem ereszti el tenyerem, így zavartan pislogok fel rá arcomba hulló tincseim alól.
- Mindent köszönök – biccentek, de csak bámul, és érzem, hogy elvörösödöm, aztán hüvelykjével végigsimítja kézfejem, és gerincem mentén kiráz a hideg.
- Nem inna meg velem valamit? – búgja behízelgő hangon, de orgánumában semmi szimpatikusat nem találok, így megrázom fejem, és kirántom magam szorításából, hogy vissza se nézve igyekezzek kifelé.
Mi a fene van a pasikkal? És mi a fene van velem?! Tudom, hogy a nőkkel nem megy, próbáltam már, nem is egyszer, de minden kapcsolatom zátonyra futott. Azzal is tisztában vagyok, hogy vonzódom a férfiakhoz, és hogy én is vonzom őket, ezt elégszer megtapasztalhattam már életem során, de mégis... még sosem jöttem össze pasival, még sosem volt rám egy férfi sem olyan hatással, hogy miatta kipróbáltam volna AZT is... Minden erőmmel azon vagyok, hogy minél láthatatlanabb legyek a hímek számára, de akárhogy erőlködöm, csak még jobban magamra irányítom a figyelmüket.
Elmerülten ballagok az egyre jobban szürkülő esti égbolt alatt, már nem érdemes buszra szállnom, nem kell sokat gyalogolnom, hogy otthon legyek. Egy magas irodaépület előtt ellépkedve valami megüti a fülem, és leblokkolva állok meg a vasrácsos kocsi behajtó előtt, minden idegszálammal a hangra koncentrálva, amely a közelben szól. Ez az! Pontosan ezt kerestem, ezt a nyers, és kiforratlan, de tökéletesen tiszta, és szenvedélyes hangot, melynek színébe beleborzongva állok, és nem bírok megmoccanni, olyan hatással van rám. Frekvenciája végigrezeg gerincemen, és libabőrös leszek tőle, de nem merek odanézni, hátha csak egy rádió szól, és megtörik a varázslat, amely most fogva tart.
- Mi van öreg, gyökeret eresztettél? – hasít bele egy karcos szólam a hirtelen beálló csendbe, és összerezzenve kapok észbe, bizony szépen elbambultam, észre sem véve, hogy elállom a kifelé hajtó autó útját. Az idegesen tülkölő sofőr mutogatásától kísérve ugrom félre, a kapusfülke köré épített járdaszigetre, és meglepetten kapom hátra pillantásom, mikor egy erős marok ragadja meg vállamat. – Jobb, ha elhúzod a csíkot, ez nem egy sétálóutca, faszikám!
Elképedve bámulok az előttem magasodó, egyenruhája alapján biztonsági őr kinézetű vámpírra, és lázasan töröm a fejem, hogy vajon Halloween van-e, vagy valami cosplayes rendezvény? A vörös színű, zilált haj alatt szintén vörös íriszek merednek rám, ijesztővé téve a különben fiatal, szimpatikus arcot, telelőve testékszerekkel, és gallérja alól kivillan egy tetoválás, végképp meggyőzve, hogy ez vagy a kandi kamera, vagy a pokolba csöppentem.
- E-Elnézést – nyögöm ki erőlködve magamból, mire a srác arcvonásai megenyhülnek, és az üvegbódé világításának fénykörébe lök.
- Kaibara-sensei? – kérdezi elmosolyodva, és most már körbejártatom tekintetem a kerítésen, aztán a fülke falain, de csak a felhajtóra néző kamerát látom; akkor ez mégsem valami rossz vicc.
- Az vagyok – biccentek, és emlékeimben feldereng, hogy ezt a vörös üstököt mintha láttam volna már valahol. – Ismerjük egymást? Sajnos, nem valami jó az arcmemóriám...
- Nem csodálom, ha nem emlékszik rám, sensei – vált át tegezésről magázásra, és hirtelen beugrik, hogy az iskolában láttam, de annak már jó pár éve. – Szinte mindig ellógtam az énekóráit... kurvára unalmasak voltak.
Unalmasak?? Most már tisztán emlékszem rá, hogy ő végzős volt, mikor otthagytam a régi munkahelyemet, és itt kezdtem el tanítani, de valóban nem sokat találkoztunk, mivel folyton hiányzott az óráimról. Unalmasak? Meglehet, addig általános iskolában dolgoztam, és a kisgyerekek után kellett némi idő, mire ráéreztem a kamaszok stílusára.
Fél vigyorral szája szegletében húz elő egy doboz cigit, és felém lökve kínálja, de nemet intek, soha nem dohányoztam, és nem most fogom elkezdeni. Míg rágyújt, és az öngyújtó sárga lángja sejtelmes fénnyel vibrál piercingjein, ráeszmélek, hogy már nem hallom a hangot, ami megállásra késztetett, és nem is értem, hogy mi a fenéért állok még mindig itt, ahelyett, hogy igyekeznék hazafelé, mégis, van valami a srácban, ami felkeltette a figyelmemet, és megbabonázva vizslatom nem hétköznapi külsejét.
- Megtudhatnám a neved? – szedem össze a bátorságom, és rám villanó tekintetétől ugyanúgy zavarba jövök, mint a szerviz ügyintézőjének markolászó ujjaitól, de most nem érzek vágyat a menekülésre, inkább maradni akarok, és magam is meglepődöm a bennem feltámadó érzéseken.
- Kisei Hanto – válaszolja, és felemelt fejjel fújja az égre a füstöt, miközben leeresztett szemhéjai alól fürkészi arcomat. – Mi a francért gyalogolt a nagyfőnök verdája elé? Ki akart nyiffanni?
Persze, az énekszó... vagyis, a hardrock... szóval, az a hang.
- Nem, dehogy – rázom meg fejem, és elvigyorodom. – Csak valaki énekelt a közelben, és muszáj volt megállnom, mert az az orgánum... egyszerűen tökéletes.
Bólogatva idézem fel magamban a dalt, míg ő nagyot szippant a cigiből, aztán ledobja a csikket, és eltapossa, majd vállát vonogatva indul vissza a kapusfülkébe.
- Nem volt az olyan fasza, csak vernyákoltam cseppet – közli, és végre leesik, hogy ki más énekelhetett volna itt, ezen a késői órán, mint ő? Pont ez a hang hiányzik a kórusba, hogy meglegyen a szólóénekes... de hogyan vegyem rá, hogy eljöjjön legalább egy próbára? Utána fordulok, ahogy odabent leveti magát a székre, és bakancsos lábait felteszi az asztalra, kezemet önkéntelenül is az üvegre tapasztom, és kétségbeesetten bámulok rá, azon agyalva, mit mondjak neki. – Basszus, valami gáz van?
A felém lökött kérdés felráz tétova merengésemből, és mély levegőt véve adom elő a problémámat, bár sejtem, hogy úgysem érdekli, segíteni meg végképp nem fog. Mire mondandóm végére érek, már az ajtóban áll, lazán a keretnek támaszkodva néz le rám, és vigyorog.
- Szóval, tizenéves fütyik között kellene kornyikálnom, valami hülye versenyen? És mi ebből az én hasznom, sensei? – összegzi a lényeget, és az övtartóján függő láncot babrálja, amely a zsebében tűnik el, és csak a jóég tudja, mi van rajta.
- Tehetséges vagy – mondom ki, amit gondolok róla, mire megvonja vállait, és ceccint, mint akit ez hidegen hagy, de szemeiben megcsillan a vágy az elismerés után, ezért folytatom. – Nem szeretnél híres énekes lenni? Felkapott rock sztár? Segíthetek, ha te is segítesz...
- Segítene? Ugyan, miért? A két szép szememért? – villantja rám a vörös lencséket, de tudom, nem fog elutasítani. Nem ismerem őt, de érzem, vágyik arra, hogy felnézzenek rá, hogy tiszteljék, és elismerjék valamiben, amiben igazán jó – és ez a valami a torkában rejtőzik. Tudom, hogy így érez, hiszen valamikor én is így éreztem, mikor kiderült, hogy tehetséges vagyok, és éltem is a felkínált lehetőséggel, az már más lapra tartozik, hogy az én vágyaim és álmaim soha nem teljesülhettek.
- Szóval, mit mondasz? – távolodom el a fülkétől, mint aki menni készül, de alig fordítok hátat, meghallom válaszát.
- A fenébe is, rendben van! Megpróbálhatom, abba még nem szakadok bele. – Mellém lép, és újabb cigire gyújt, én pedig elégedett izgalommal pislantok fel rá.
- Holnap este hétkor lesz az alakuló próba, az iskola zenetermében. Várni foglak.
Biccent, és pimaszul elvigyorodik, aztán kezét nyújtja, és én örömmel simítom erős markába tenyerem, míg ujjai érintésétől kellemes zsizsegés vibrál gerincemen, bőrének hűvössége ugyanolyan hatással van rám, mint a hangja.
- Csak meg ne bánja – int búcsút, és visszamegy az üvegbódéba, én pedig utolsó szavain töprengve igyekszem hazafelé; ugyan, miért bánnám meg életem nagy felfedezettjét?
|
|
