Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Shoichi... Shoichi! Le akarják húzni a bugyogónkat!... Mi va’?... Le akarják... Na és?? Végre történik valami, itt ez a félisten vadállat, erre te mit csinálsz? Belepofázol! Te szentfazék!... Lányok, kérlek... Szentfazék, én?? Te ribanc!

- Hanto – motyogom, és úgy döntök, ideje végképp felébredni, otthagyva a lányok zavaros vitatkozását, és az álom világának rózsaszín pamacsait. De várjunk csak... mikor vetkõztem le? És mióta ügyködik rajtam Kisei?? Az életben többé nem iszom...

- Hatnékom van nyuszi, így jártál – ér fel hozzám nevetése, és azonnal észhez térek, mikor megérzem ágaskodó péniszem körül ajkait. Nyelve fürge táncot jár makkomon, és a közepén trónoló piercing izgatóan dörzsölõdik érzékeny húsomhoz, míg ujjai lesiklanak lüktetõ bejáratomhoz.

- Hanto, mit… ahh… neh – tiltakozom erõtlenül, és hajába markolok, mire abbahagyja kényeztetésem, és belémhatol.

- Jó reggelt, kicsim – mozgatja ujját, ki-be húzogatva szûk nyílásomon, és megfeszül a testem, ahogy el-eltalálja érzékeny pontomat. Felkúszik hozzám, és megcsókol, szemében a vágy és a szenvedély sziporkái ragyognak, és valami más is, amit eddig még nem láttam benne.

- Ez visszaélés a helyzeteddel – teszek még egy utolsó kísérletet arra, hogy visszatérítsem zaklatási szándékaitól, de tudom, teljesen feleslegesen erõlködöm, és amúgy is... tegnap óta erre várok.

- A te hibád, mert ilyen farokra való vagy – tapad a számra, és ánuszomba feszítõ érzés hasít, mikor még egy ujját feltolja, nyöszörgésre késztetve engem. Széles hátát és mellkasát simogatom, forró bõre szinte lángra kap ujjbegyeim alatt, és kínzóan követeli testem, hogy minél többet érezzek belõle.

- Valami vastagabb is jól esne – suttogom fülébe, mikor elereszti számat, és a felkínálkozó cimpába harapok, lábamat csípõje köré fonom, és reszketek a türelmetlenségtõl, hogy belémtegye végre a farkát.

- Nos, ha már ilyen szépen elõkészítettelek, játszunk valamit – közli, és szemtelen félmosoly vibrál ajka körül. Direkt húzni akar? A piszok, ez az én szerepem! – A játék neve pedig legyen, lovacskázás!

Lovacskázás? Hehe, rendben, ha mindenáron játszani akarsz, megkapod, bár ez korántsem az a fajta játék, amit én elképzeltem, de sebaj. Így is az õrületbe foglak kergetni, és aztán... már alig várom azt az irtózatos kefélést. Vagyis várjuk, mind a hárman...

Felránt az ágyról, és élvezettel néz végig rajtam, én pedig mellkasának feszítem tenyerem, és a matracra döntöm. Kimért mozdulatokkal nehezedem rá, és megharapom száját, aztán lábamat átvetem combjai fölött, és meredezõ farkamat az övéhez dörzsölöm. Arcán élveteg vigyor, szemeiben a szenvedély, és roppant elégedett vagyok magammal, bár ezt még lehet fokozni.

- Lovacskázáshoz nem kéne egy ló is? – ingatom csípõm elõre-hátra, és megtámaszkodom izmos hasfalán, de õ kezdi elveszíteni a türelmét, mert megragadja combomat, és rekedten mordul rám.

- Érd be velem, még az is sok lesz! Szolgáld ki magad kicsim, vagy én húzlak a farkamra, és abban nem lesz köszönet!

Bólintok, és elõrébb csúszok rajta, hogy hátranyúlva megfoghassam gyönyörû kéjdorongját, aztán farpofáim közé csúsztatva bejáratomhoz illesztem. Minden mozdulatomra egyre beljebb hatol a megduzzadt makkja, de nem sietem el, õrjítõ lassúsággal fogadom magamba vastagságát. Ahogy szétfeszül nyílásom, nem tartóztatom a kéj kitörõ hangjait, nyögdécselve engedek utat érzéseimnek, aztán elõre tolom csípõm, és ingatni kezdem; Hanto kemény farka újra és újra prosztatámhoz dörzsölõdik, elárasztva testemet a gyönyör zsibongásával. Résnyire nyitott szemhéjam alól látom, milyen erõsen koncentrálva néz engem, így adok neki még egy kis látnivalót; ujjaim farkam köré kulcsolom, és kényeztetni kezdem magam – tudom, hogy szereti nézni a magánszámomat.

- Nyuszi, ne húzd az agyam – kap el, és húz le magához, forró bõréhez simuló bimbóim felmerednek érintésére, és bár tisztában vagyok vele, a végsõkig feszítettem a húrt, nem tudok leállni. Valami fura aura lengi körül Hantót, és érzem, több van most köztünk, mint eddig bármikor.

- Különben? – tolom le csípõm, tövig belenyomva magam betonkemény péniszébe, és eltorzult arca láttán végigborzongok. Uhh, ez a nézés... imádom ezt a démoni pasit.

- Különben úgy megraklak, hogy egy hétig nem fogsz tudni ülni – zihálja, de még nem mozdul, pedig tudhatná, hogy nem fogok visszakozni.

- Hm.. – mozdulok ismét, kínzóan szorítva össze izomgyûrûim farka körül. – Csak a szád jár, vagy mutatsz is valamit? – kérdezem még, és végre meglátom a sötét csillanást íriszei mélyén. Eddig bírta, a megfeszített húr elszakadt, és tudom, nincs az az isten, aki innen megállítsa õt. A lányok lélegzetvisszafojtva várják, hogy a pillanatig megfagyott idõ kereke újra mozgásba lendüljön, és tíz körömmel kapaszkodom karjába, mikor Hanto megragad, és maga alá gyûrve nehezedik rám.

- Te akartad, kicsim – suttogja élesen, és hangja végigbizsereg gerincem mentén. Én hát... – Csak aztán ne sírj a szétcuccolt seggedért – vágja belém péniszét, és bár a durva mozdulat fájdalma elborít, még többet akarok belõle. Lábaimat felemelve támasztom meg vállain, hogy mélyebbre tudjon hatolni, és az izzó forróság felperzseli bensõmet, ahogy egyre beljebb nyomakszik. Olyan erõvel döngöl, hogy hiába kapaszkodom vállába, karjába, minden lökése feljebb csúsztat a matracon, és majd szétesik alattunk az ágy, a fájdalommal kevert kéj elegye elborítja elmémet, és a fehér vattapamacs lassan teljesen elzsibbasztja még megmaradt tudatom. Annyira vágyom rá, minden perc, amit nélküle töltök, kínszenvedés, még akarom õt, hogy felnyársaljon, a magáévá tegyen, és hogy tudjam, boldoggá tettem... Most letolja válláról lábaimat, és elhasal rajtam, izzzadt testünk összesimul, ahogy szorosan átölel, hogy majd’ megfulladok, és megemel, így tolja magát valami õrült tempóban belém. Dereka köré kulcsolom combjaim, és jajgatva tûröm mély lökéseit, míg nyakát átkarolva próbálom tartani magam, aztán végigharapdálja ajkaimat, és úgy érzem, elevenen akar felfalni. A birtokoltság érzése eluralja testemet, és könnyeket csal szemembe, de aztán erõt veszek lelkem háborgásán, és szorosan ölelve õt, nyögöm nevét, de nem értem, mi ütött belé? Még soha nem volt ennyire túlfûtött, bár mindig is szenvedélyes, és nyers a szexben, de most...

Meglepetten érzem meg fogait nyakamon, vadul harapja bõrömet, és kicsit meg is ijeszt, de ha akarnék, sem tudnék már tenni semmit ellene. Szemébe mélyesztem tekintetem, és lassan elhomályosul elõttem megfeszült arca, ahogy az orgazmus száguldva közelíti meg ágyékom, és izzadt hasának nekidörgölõdzõ péniszem rángatózva spricceli ki gyönyöröm, mikor elélvezek. Zsibbadt agyam mélyén még hallom, ahogy zihálva gyorsít a tempón, és altestemet már-már szétrepeszti vastagsága, de tiltakozó mozdulataimra csak egy morgás a válasz, így a lepedõbe markolva szorítom össze a fogam, és tûröm döféseit, aztán megmerevedik egy pillanatra, és hosszan élvezve önti el bensõmet forró magjával. Remegõ karjaira támaszkodva kapkod levegõ után, lehunyt szemmel véve mély lélegzetet, majd kihúzza farkát, és a hirtelen megszûnõ feszítés szinte rosszul esik meggyötört seggemnek. Hanto... te vadállat, így még nem dugtál meg soha...

- Nyuszi – néz rám végre, és rámhajolva csókolja meg összeharapdált ajkamat. Sssszzz... ez fáj, de nem bánom, mert így még soha nem akartál, és ez mennyei érzés. – Mocskos kis dög vagy, szó szerint!

- Nem is! – ellenkezem, de beletúrok hajába, és elmosolyodom.

- De is – vitatkozik, és vigyorog, de tekintete komoly. – Az én mocskos kis dögöm, csak az enyém! Érted?

- Hanto?! – rökönyödöm meg határozott kijelentésén, és nem is annyira a határozottságán, mint inkább a tartalmán. A tiéd? És csakis? Jókor mondod... Fene vigye, remélem, ez csak mostantól érvényes, hiszen igazából még most sem tisztáztuk, mi is van közöttünk... járunk, vagy mi? És akkor még, amikor én... akkor még pláne nem volt szó ilyesmirõl... francba, tudom, hogy ez nem mentség... remélem csak hülyéskedik, de elszántan folytatja.

- Ha tehetném, bezárnálak és nem engedném, hogy bárki is rád nézzen. Kellesz nekem, Shoichi, és kurva nehéz megállnom, hogy ne sajátítsalak ki teljesen. Utálom, ha mások megbámulnak, ha hozzád érnek, ha el akarnak venni tõlem! Ölni tudnék olyankor… De pont neked magyarázzam, milyen a féltékenység?

- Na, jó… most kicsit félek tõled! – kecmergek ki kezei közül, és tényleg. Félek, hogy a szavai véresen komolyak, el sem tudom képzelni ezek után, mit lépne, ha megtudná, hogy én és Kagehiko... De miért olyan nagy bûn az, amit érte tettem? Miért olyan nagy bûn, hogy beleszerettem? Lehet hogy nem kellett volna lefeküdnöm Kagehikóval, de magam mellett akartam tartani Hantót, és azt akartam, hogy boldog legyen... ha nem teszem, a versenyek után biztosan lelépett volna az életembõl, és akkor most... nem lenne itt velem. – Valamint, én nem vagyok féltékeny – teszem még hozzá, míg óvatosan felülök, és eszembe jut Kaito, akire valóban berágtam, de hol van az már?

- Nem-e? – kérdezi, és hátamnak simulva fonja körém karjait. – Akkor miért akartál felrobbanni tegnap Kagehiko elõtt? Ne mond, hogy téged nem zavar, ha másokkal nyomulok, nyuszi.

- Engem ugyan nem – vonok vállat, de így már világos, miért hiszi, hogy féltékeny vagyok. Nos, nem baj, ha azt gondolja, miatta utálom Tanuma pofáját, maradjon is csak meg ebben a hitében, legalábbis amíg lehet... ahogy magamat ismerem, nem sokáig tudom eltitkolni elõle a szörnyû valóságot, pláne ha folyton elvörösödöm.

- Rendben, akkor nem – lehel könnyû csókot vállgödrömbe. – Engem viszont nagyon is.

- Hanto – fordulok hátra, hogy a szemébe nézhessek –, te tényleg… tényleg féltékeny vagy miattam?

- Az nem elég jó szó – dörmögi fülembe, arcát az enyémhez simítva. – Kellesz nekem Shoichi, és eszemben sincs hagyni, hogy lecsapjanak a kezemrõl. Kivéve, ha szabad akaratodból óhajtasz dobbantani.

- Te hülye vagy – bukik ki belõlem az elsõ gondolat, de a vigyorgás, amely ismét szája szegletébe bújt, és barna íriszeinek huncut csillogása megint csak elbizonytalanít, mennyire is gondolja komolyan szavait. Ehh, a fene sem igazodik ki rajtad... mindegy is, asszem, ideje lefürödnöm, mert olyan vagyok, mint a Grincs komposztja... ragadok a koszba’... Feltápászkodom az ágyról, és felnyikkanok, hiába, ez még nekem is sok volt egy kicsit... bár a lányok jóllakottan kussolnak, szóval megérte.

- Sokat akart a nyuszi, csak a segge nem bírta – veti felém Hanto, és arcátlanul somolyog.

- Pofa be! – csapok a vörös tincsek közé, és elindulok a fürdõ irányába. – Mire a mocskos kis dögöd lemosdik, te varázsolj valami kaját – szólok még vissza az ajtóból, aztán magamra csukom a falapot, és nagy sóhajjal dõlök a hûvös csempének. Egyre jobban érzem, hogy alaposan belemásztam a katyvaszba, és már nem tudok egyedül kimászni belõle. Kagehiko zsarolása, az az átkozott találka, és hogy még most is próbálkozik… aztán Hanto, és a féltékenysége… biztosan nagyon kedvel, talán szeret is. Kérdés, hogy mikortól számítja a kapcsolatunkat többnek, mint szimpla dugás, és ha egyáltalán számítja, fontos-e neki, hogy az õ érdekében… megcsaltam?

Reszketõ kezekkel eresztem meg a vizet, és félek. Annyira akartam magamnak egy olyan társat, akivel közös az érdeklõdési köröm, akivel beszélgetni lehet, sõt, együtt énekelni, és aki álmaim pasija, aki a lányok igényeit is kielégíti, aki szenvedéllyel és erõvel vesz el magának, amikor csak akar… Végre belépett az életembe egy vörös démon, aki jó ember, és akibe beleszerettem, és most félek, hogy elveszíthetem… Félek, és nem tudom, képes leszek-e játszani, a boldogságunkért… Segítsen valaki, kérem! Kétségbeesetten állok a vízpermet alatt, és eszembe jut az az ember, aki segíthet, akinek sokmindent elmondtam már, aki megért, és megtartja a titkaimat. Nao… Hamada Nao.

Az elkövetkezõ napok szinte észrevétlenül sietnek el, a délelõttöket rendszerint az ágyban, hatalmasakat szeretkezve töltjük, aztán eszünk valamit, mert hiába vagyok olyan édes, velem azért nem lakik jól a seggemet szétkefélõ szexkazán. Majd’ mindennap elkísérem Hantót a stúdióba, kivéve, mikor az egyik stylelist belémkarolva kér meg arra, kísérjem el ruhákat vásárolni – hál’ Istennek, bár meleg a srác, nem akar tõlem semmit, a kis izgága még nálam is nagyobb uke.

Az iskolai szünet véget ér, és nekem vissza kell térnem Tokióba, Hanto viszont marad, a bandával már a nekik írt új számot gyakorolják, és igazából nem is bánom, hogy most egy kis távolság ékelõdik kettõnk közé. Bár Kagehikót elkerültem ebben a pár napban, mégis feszélyezett voltam a zeneteremben, míg a kis pódiumon álló társaságot néztem, és lelkesen csápoltam nekik. Hanto egész egyszerûen fantasztikus, a hangja kiteljesedve, magabiztosan szól, sehol egy fals hang, vagy megbicsaklás, és az éjszakába nyúló próbák sem veszik ki erejét, vagy kedvét ettõl az egésztõl. A szöveg is rászabott, amit eleinte nem bírtam végighallgatni röhögés nélkül, az én idõmben nem mertünk ilyen nyíltan beszélni a szexrõl. De mindent összevetve, örülök, mert amíg elnézem lelkes, belefeledkezett arcát, tudom, hogy helyesen cselekedtem.

Utolsó együtt töltött napunk estéjén vacsorával várom Hantót, és gyertyafényes terítéken szervírozom kedvenc pizzáját; magam sütöttem, nem holmi fagyasztott, vagy bolti tésztából van. Velem szemben kucorog a földön, az alacsony asztalka mellett, és szomorkás mosollyal tömi be a kreálmányomat.

- Basszus, nem is tudtam, hogy a pizzatésztának is lehet íze – dícséri a vacsorát, és elvigyorodom, na igen, nem pakoltam meg mindent elfedõ erõs fûszerekkel, mégis finom.

- Mit csináljunk ma este? – szedem össze a tányérokat, és csábosan pislantok rá, de elkomolyodva viszonozza tekintetem.

- Figyelj, nyussz, nem tudom, mikor szabadulok el innen – kezdi, és kiveszi a kezembõl a tányérokat, aztán maga mellé húz a szõnyegre. – De mihelyst lehet, húzok hozzád, ezt megígérem. Faszomat, jó ez az énekes-buli, de kurvára fogsz hiányozni.

- Te is nekem – biccentek, és vágyakozva nézek ajkaira, mire elmosolyodik – végre! – és belemar számba. Engedelmesen simulok karjaiba, és nyelvemmel az övét keresem, hosszan elidõzve a kis fémbogyó körül, szívom magamba a csókját. Olyan szorosan ölel, mintha örökre búcsúznánk, de aztán elereszt, és fejét ingatva simítja meg tincseimet.

- Ugye tudod, hogy a legszívesebben rongyosra basznám a seggedet? – kérdezi, és nagyot nyelek, tegnap pontosan ezt csinálta, olyan hévvel, hogy még járni is alig bírok, egyebekrõl nem is beszélve. Mégis, ha újra meg akarja tenni, örömmel adom oda magam. – Egyem a pofádat, nem kell betojni, békén hagylak – vigyorog, és elképedek, újabban már gondolatolvasó is? – Csak azt akarom tisztázni, mielõtt hazamégy, hogy az enyém vagy, és csak az enyém… érted? Tudom, hogy mennyien belekóstolnának abba a finom popsidba, de az már az enyém, és kicsinálom azt, aki rá mer nézni. Szóval, ehhez tartsd magad, nyuszi – emeli meg államat félig tréfásan, félig komolyan fenyegetõzve, és tekintetünk összekapcsolódik.

- Nem mondtam még, de – kezdek bele, aztán érzem az arcomat elöntõ pírt, és lesütöm a szemem. – Nem akarok senki mást, csak téged, Hanto...

- Ajánlom is – ereszti el derekam, és ahogy felállok, hogy a konyhába vigyem az eszcájgot, finoman a seggemre csap. – Igyekezz vissza, van egy meglepim a számodra – kacsint felháborodástól kikerekedett szemembe, és megenyhülten távozok; vajon mi lehet az a meglepi?

El sem mosogatok, annyira furdal a kiváncsiság, és valóban eltátom a szám, mikor belépek a nappaliba: Hanto gitárral a kezében áll a fal mellett, egyik lábát a kanapé karfájára teszi, és torkát köszörülve int a pamlag felé, üljek le. Lehuppanok a matracra, és a gyertyafényes félhomályban a királylány elõretolakszik elmémben, Óh egy igazi lovag! – sóhajtozik, és kivételesen egyetértek. Szerenádot kapok… ilyen sem volt még.

- Ezt te ihletted – közli Hanto, és megpengeti a húrokat, lassú, lágy dallamot varázsolva elõ a hangszerbõl. – Reszket a bokor, mert madárka szállott rá – csendül fel a hangja, és felismerem a vers sorait. Nahát, megzenésítette ezt a szerelmes költeményt? Akkor ez most egy vallomás az érzelmeirõl? Ellágyulva várom a folytatást… – Reszket a farkam, mert egy nyuszit húztam rá…. – zengi, és minden csalódásom ellenére elvigyorodom. Hehehe, ez akkor a szexrõl szól… egész megnyugodtam.

Míg hallgatom ezt az épületes elmélkedést az ágybeli dolgokról, arra gondolok, bár nagyon várok egy vallomást, azt hiszem, mégsem baj, hogy nem kapom meg. Szeretem õt, talán õ is így érez, de jobb nem kimondani, magamat ismerve, nem tudnék mit kezdeni a helyzettel, és amilyen szerencsétlen vagyok, csak elrontanám az egészet. Hanto… nem vagy semmi… iszonyúan fogsz hiányozni nekem. Nekem?? Nekünk! Oké, bocsi… nekünk.

A repülõtér zajos forgatagában kissé megszédülve állok egy pillanatig, Toyama csendes nyugalma után szinte fejbekólint Tokio nyüzsgése. Hanto nem tudott kikísérni a reptérre, a romantikus vacsora után még vissza kellett mennie a stúdióba, így csak reggel nyomtam egy csókot a homlokára, mielõtt eljöttem, mert olyan mélyen aludt, hogy nem volt szivem felébreszteni.

A kocsim rendben vár a garázsban, ahol hagytam, és mikor beülök, szûnni kezd a nyugtalanító érzés, amely eddig gyötört. Itthon vagyok, a megszokott világomban, és bár rettenetesen hiányzik egy vörös szempár vadító villanása, kicsit úgy érzem, letehetem a terhet, amelyet lelkiismeretem cipel.

Mielõtt indítanék, elõkotrom telefonomat, és kikeresem a névjegyzékbõl Naót, idõsebbik húgom férjét, akit gyerekkorom óta ismerek, és aki olyan volt nekem mindig, mint egy jó báty. Muszáj valakivel megbeszélnem a történteket, és muszáj, hogy valaki megerõsítsen abban, hogy helyesen tettem, amit tettem, vagy fejbevágjon, hogy mekkorát hibáztam – mindegy, merre fog dönteni, a véleménye végre engem is elvisz az egyik irányba, és akkor legalább már tudni fogom, mit tegyek.

- Sho? – szól bele a hangja pár csengetés után, és már ez is megnyugtat. Lágy orgánuma mindig is képes volt levegõhöz juttatni, mikor már azt hittem, megfulladok a rámnehezedõ súly alatt.

- Én vagyok, nii-san – felelem, és megkérem, jöjjön el hozzám, amilyen hamar csak tud.

- Bajban vagy? – kérdezi aggódva, és szinte látom magam elõtt vékony, hosszúkás arcát, csillogó szürke szemeit.

- Még nem, de lehetek – válaszolom kitérõen, és biccentek, mikor megígéri, hogy szombaton eljön. Az majdnem egy hét… de valahogy kibírom, ahogy Hanto hiányát is ki kell bírnom, ki tudja, meddig…

A városban nem változott semmi, és elsõ utam a suliba vezet, mert bár a tanítás csak holnap kezdõdik, össze kell szednem a bent maradt tankönyveimet, és át kell néznem az órarendet is. A tanári elõtt Tokishima-sanba botlok, aki kedélyeskedve üdvözöl, és nagy szemeket meresztve hagyja abba a hátbaveregetést, mikor fapofával közlöm vele, hogy nem tartozik a munkaköri kötelességeim közé vele bájologni. Szólni sem tud, én pedig hirtelen észbe kapva, mit is mondtam, oldalazok be a terembe, és becsukva az ajtót, csodálkozom magamon – mielõtt Hantót megismertem, soha sem mertem volna ilyen módon megvédeni magam. Hát, úgy látszik, még tõle is lehet tanulni valamit… hehh, ha ezt elmesélem neki, még megmondja, hogy na ne vadulj, nyuszi. Hehehe…

Kínzóan lassan vánszorognak a napok, és még az sem dob fel, hogy a kórus tagjai azóta is lelkesen összejárnak énekelni, pedig a vereség mindannyiukat megviselte. Kisei-kunról is alaposan kikérdeznek, és nagyon örülnek a sikerének, még Keito is elismeri, hogy “annak a pasinak aranyból van a torka”, ami különösen jólesik, pláne azok után, hogy elõször összeakaszkodtak. Hantóval telefonon tartom a kapcsolatot, minden este felhívjuk egymást, õ beszámol a késõ éjjelig nyúló, kifárasztó próbákról, és hogy egy hét múlva máris fel kell lépniük egy koncerten, mint elõzenekar, addig pedig még több dalt is meg kell tanulnia. Én pedig hallgatom, egész lényemet átjárja karcosra vernyákolt hangja, és már ennyitõl is felizgulok, de igyekszem nyugodtan lélegezni, mikor én is elmondom röviden a napomat.

- Mikor kapsz egy kis szabadidõt? – kérdezem a nyilvánvalót, hiszen nagyon is jól tudom, hogy ezt ebben a szakmában sohasem lehet tudni, mégis reménykedem a konkrét válaszban.

- Ne szívd a vérem, nyussz – morog nyûgösen, és máris bánom, hogy érdeklõdtem. – A faszom tudja, és iszonyúan hiányzol, de neked magyarázzam a showbusinesst?

- Jól van, bocs – makogom, aztán még pár szó, és leteszi, mennie kell. Nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz… Hanto, kellesz nekem, hogy az erõs karjaidba zárj… annyira magányos vagyok nélküled!

Nao percre pontos, mint mindig, éppcsak lefõzöm a teát, már szól is a kaputelefon, és majdnem elesem a szõnyegben, annyira sietek megnyomni a gombot. Míg felér a lakásomig, a nappaliba szervírozom a forró italt, aztán kinyitom a bejárati ajtót, és félig a folyosón toporogva várom meg, hogy feltûnjön magas, vékony alakja a lift szétnyíló szárnyai között.

- Sho! – ömlik el arcán a mosoly, és karjaiba zárva lapogatja hátamat, aztán szemembe néz, és bólint. – Rögtön tudtam, hogy belekeveredtél valamibe… engem már nem tudsz megtéveszteni.

Nem szólok, csak beljebb invitálom, aztán lehuppan a díványra, és míg kortyolgatja a teát, elmesélek neki mindent – kezdve onnan, hogy meghallottam azt a hangot, ami miatt most itt tartok.

- Hát ez van, és most fogalmam sincs, mit tegyek – fejezem be, és várakozóan nézek rá, felkészülve a legrosszabb variációra is.

- Szóval azt mondod, csakis Hanto miatt mentél bele Kagehiko zsarolásába? Nem magad miatt? – teszi le a csészét, és rám emeli szürke szemeit, melyek mintha a vesémbe látnának.

- Ezt már én is annyiszor végiggondoltam, és mindig oda lyukadok ki, hogy Hanto miatt engedtem. Te tudod a legjobban, hogy már nagyon rég lemondtam errõl az álmomról, és megbékéltem a sorsommal… a húgaim és te, meg Aoba… nagyobb boldogságot adtatok, mint bármilyen zenészkedés. Viszont… vétek lett volna azt a hangot sutba dobni… ösztönös tehetség, megérdemli, hogy kiaknázva az adottságát, sikeres és jómódú legyen – sorolom, amit már milliószor megfogalmaztam magamban, mire Nao elmosolyodik.

- Te tényleg szerelmes vagy – állapítja meg, és meghökkenek kijelentésén, hogy jön ez ide? – Miért nem mondod el neki?

- Még csak az kéne – csóválom fejem. – Még ha el is hinné, hogy õérte tettem, akkor is, elõször szétverné Kagehikót, amiért megzsarolt engem, aztán szétverne engem, amiért belementem… nem akarom, hogy megtudja, nem is ez a bajom, hanem magammal nem tudok békét kötni. Önzõ voltam, hiszen így teremtettem alkalmat, hogy még több idõt töltsön velem, miközben talán nem is akarta… és most, hát, ha nem is szerelmes belém, de kedvel, és ha tehetné, kisajátítana… ha most elmondom neki, akkor vége mindennek. Úristen, hogy én milyen egoista lettem…

- Csak félsz – ül mellém Nao, és átkarolja vállamat. – Nem akarod elveszíteni, mert szereted. A szerelem néha õrültségekre ragadja az embert, néha helytelen dolgokra. De ha igaz a szerelem, túléli a megpróbáltatásokat – vigasztal, és tudom, hogy igaza van, mégis csak ingatom tenyerembe fogott fejem.

- De nem tudom, õ szeret-e, vagy csak a seggem kell neki – sóhajtok fel végül, és összenevetünk Naoval. Ebben a pillanatban valami elfogja az ajtóból beáramló fényt, és meglepett pillantásom összetalálkozik Hanto vörös szemeivel. Döbbenten pattanok fel sógorom mellõl, és csak bámulom õt, aztán lábaim maguktól indulnak, hogy a nyakába kapaszkodva öleljem át, és szorosan hozzábújva ismételgetem nevét.

- Hanto, Hanto… hát mégis hazajöttél? Hanto…

- Azt a telibebaszott – fejti le magáról karjaimat, és eltol, aztán rám sem nézve lép közelebb az idõközben felállt Naohoz. – Ez meg ki a faszom? Újabban ilyen kis nyálas pöcs dugványozza a lyukadat?!

- Hanto! – állok a megszeppenten pislogó bátyus elé, és elszántan nézek a vörösen izzó, dühös szemekbe. Te jó ég, tényleg féltékeny… - Õ az egyik sógorom, Hamada Nao! Nyugodj le, kérlek…

- Öööö… azt hiszem, jobb ha én most megyek – szólal meg a hátam mögött nii-san, és kerülve Kisei tekintetét, kislisszol a nappaliból.

- Várj! – igyekszem utána, és magára hagyom Hantót, hadd gondolkozzon el egy kicsit a viselkedésén. Naot már csak a folyosón érem utol, és mikor mentegetõzni akarok, leinti szövegelésem.

- Semmi baj, Sho – mondja, és már mosolyog, aztán megölel. – Ez a pasi szeret téged – súgja a fülembe, és meghökkenve merevedek meg karjaiban. Szeret? Max a seggemet… – Mondd el neki, mielõtt késõ nem lesz – ereszt el, és a szétnyíló liftajtók közé lép.

- Nem lehet – ingatom fejem, de tudom, igaza van. – Üdvözlöm a lányokat, és Aobát – intek búcsút, aztán nagy sóhajjal battyogok vissza a lakásomhoz. Na lányok, elég kellemetlen beszélgetés elé nézünk… de legalább most már tudom, mit kéne tennem, ha nem lennék ilyen gyáva.

Fájó szívvel intek búcsút a fényûzõ hotelnek, ahogy taxiba pattanunk, és Shoichi bemondja a címet. Igazi luxus lakosztályt kaptunk, nem holmi lepukkant motel szobát, mint amiben legutóbb volt alkalmunk aludni. Bár, nem is emlékszem már rá, túlzottan lekötött a nyuszi, – mert mikor nem? – hogy a berendezését nézegettem volna. A stúdióig csak pár perc az út, de az néma csendben suhan el közöttünk, és, ha akarnám, sem tudnám nem észrevenni, Kaibara egy kész idegroncs már. Aj jaj, a végén az intenzívre kerül. Nyugtatólag szorítom meg idegesen doboló ujjait, mire bambán rám pislog, és megereszt felém egy halvány mosolyt. Nem, nem az igazi…

A több emeletes, giccsesen túl üvegezett stúdió elõtt megállva, már engem is magával ragad az izgalom bizsergetõ érzése, de nem félek. Tanuma integetve siet elénk, és oly bárgyún fest nagy igyekezetében, hogy szívem szerint röhögnék is, ahogy tarka nyakkendõje mögötte úszik a szélben. Piperkõc pojáca…

Nyájasan kezel le velünk, majd befelé tessékel, és igen, mi megyünk utána, mint áldozati bárányok. Végül is, az vagyok, egy birka. Az évek alatt összekuporgatott büszkeségem fél perc alatt húztam le a retyó kavargó vizével, mikor igent mondtam neki a második felvételre. De hát, ez van. Kell a zseton, és már csak azért is, bizonyítani akarok, hogy érdemes vagyok arra, felfigyeljen rám a világ. Ráadásul, nem titok, fõként a nyuszi elõtt akarok páváskodni, szóval, kuss a pofámnak, és bégessek befelé szépen. Apám, komplett állatkertet gondolkodtam össze… Kagehiko megállás nélkül szaval, és kezdem unni a lepcses pofáját.

- Elég fényûzõ a kecó, ne parázz már, öreg – morogom szemeim forgatva, hogy kussba álljon végre a szája. Sértetten ciccegve néz vissza rám, de kurva mód leszarom, a szívébe zárt-e. Nekem sem a zsánerem, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem is lesz. Már az elsõ találkozáskor émelyegtem a pofázmányától, most pedig, egyenesen viszketni kezd a tenyerem, ha csak rá nézek. Slussz poénként, a karomba csimpaszkodó Shoichi is idegenkedik tõle, mondjuk, meg is értem. Nem puszi pajtások, az már leesett, különben nem bújna így hozzám. A fasz történhetett köztük?

Felérve az emeletre, betessékel a hangszigetelt kis szobába, és némi magyarázás után, magamra hagy. Az elõttem álló mikrofonon ismerõs hidegséggel csillan meg a lámpák fénye, és mély levegõt veszek. Legutóbb elbuktam itt, de most másként lesz. Vagy, ha nem, szétverem a kócerájt, kivéreztetem Tanumát és elásom a hulláját a folyosón zöldellõ pálma cserepébe.

- Kezdjük! – recseg be hangja, és bólintok. Félre a merénylettel, mûsor van.

Fejemre illesztem a fülhallgatót, és magamban számolva hallgatom a felcsendülõ számot, várva, mikor következem én. Pontos belépõ, a hangom meg sem remeg, Shoichi, ha nem is belém verte, – mert az inkább fordítva sült el - de alaposan kitaníttatta velem a dalt, csókolom érte a kicsi kacsóját. Fél szemmel az üveg mögött trónolókat lesve éneklek, szinte már ösztönösen érzek rá, mikor és meddig kell kitartanom a hangokat, és láss csodát, a gyakorlásnak volt eredménye, a tüdõm már nem óhajt kiszakadni a helyérõl, és torkom is hozzá edzõdött a strapához. Ha most nem leszek jó, akkor soha. Azok ketten viszont nem figyelnek rám, egymás közt trécselnek, és látom, ahogy a nyuszim arca egyre komorabbá válik. Na, ne! A múltkor is így kezdõdött. Aztán feláll, és a falnak dõlve, messze a vigyorgó kis tetûtõl, néz rám. Kurva jó, megint mi van? Ahogy véget ér a szám, és intenek, végeztem, ajtóstul rohanok át a szomszéd helységbe. Szikrázó szemekkel figyelem az italt kortyoló faszt, és nagyot nyelek. Merd azt mondani, hogy nem volt jó… egy rossz szót… szétverem a képed, ha nem tetszett… gyerünk, mond ki!

- Remek volt, fiam! – kezel le velem mosolyogva, majd Shoichi felé fordul. – Igazán megérte, nemde?

Hehh, ugrott a boncolás, de… miért sápadt el a nyuszi?

- Az újbóli felvétel – nevet fel alattomosan. Hogy kapnál trippert, te gerinctelen gumimaci. - Valahogy sejtettem, hogy mégiscsak össze fog jönni a dolog, ezért, utólagos engedelmeddel, máris kerestem neked egy zenekart, akikkel még ma megismertetlek.

- Hu, máris? Fasza – mormogom, és tovább nem is figyelek rá. Magyarázza csak a szerzõdését, engem jobban érdekel, mi lelte Kaibarát. Megfeszült testtartással figyel minket, szinte látom a szemeiben kavargó indulatokat, végtelenül zabos, csak tudnám, miért!

- Akkor én már nem kellek ide, igaz? – szólal meg végül, és érzem, hangja egy pillanatra megbicsaklik.

- Tulajdonképpen… - hümmög Tanuma, de végül csak legyint egyet. – Nem. Nyugodtan elmehetsz. Nyugodtan – ismétli újra, és felvonom szemöldököm. Már miért ne lenne szabad távoznia? Mi a farkam történt ezek között?

- Jól vagy? – ragadom meg karját, ahogy elsétál mellettem. Sétál? Egy hajóárbocban több a ruganyosság, mint benne pillanatnyilag.

Nem válaszol, csak átöleli nyakam, és szédítõ csókba hívja nyelvem. Felnyögve szorítom magamhoz, nem szokott így viselkedni. Mintha… mintha tartana Tanumától, mintha… Shoichi, te féltékeny vagy?

- Várni foglak, mindegy, mikor végzel – súgja édesen, ahogy elenged végre, és kisétál a szobából. Azt a kurva, ez még számomra is meglepõ volt.

- Csinos darab – biccent elismerõen az a szemét, és megigazgatja nyakkendõjét. – De, csodálom, hogy boldogulsz vele.

- Shoichi hozzám tartozik, csak és kizárólag hozzám – lépek elé, és fenyegetõen fölé magasodva nézek le arcába. – Ha kell, nyomatékosítom is ezt, hogy biztos megjegyezd, köcsög – morgom megszeppent képébe, és felemelem ökölbe szorított kezem.

- Higgadj le – hátrál, és zavartan hahotázni kezd. Hamis nevetése sérti fülem, és látom a sötét szemekben, legszívesebben megfojtana, de nem teheti. – Kaibara-san… nincs szükségem rá, szóval, beszéljük arról, amiért jöttél.

Morcosan baktatok át vele egy irodaszerû helységbe, és foglalok helyet a bõrfotelek egyikében. Hm, kényelmes, ha lesz mibõl, okvetlen veszek egyet otthonra is. Pontosabban, elõször veszek magamnak egy új otthont, mert amiben most élek…

- A lényeg ennyi lenne – tol elém egy papírt a csóka, és felhúzom szemöldököm. Ja, hogy eddig beszélt? Vállat vonva veszem el a lapot, és végig futom tartalmát. Reális, korrekt, nem egy sztár szerzõdés, sok nullás végû gázsival, de kezdetnek álom ajánlat. Aláfirkantom a nevem, hivatalosan is eladva a hangom a Saino record’s-nak, az elkövetkezõ három hónapra. – Remek! Akkor, ifjú barátom, bemutatom a zenekarát – csapja össze tenyereit Tanuma, és megnyom egy pirosan villogó gombot a telefonon.

Nem kell sokat várnom, hogy vad dörömböléssel és hangzavarral feltáruljon az ajtó, és három, korombeli srác essen be rajta. Mind szakadt, mindrõl messzirõl lerí, rocker, és az a fajta kisugárzás lengi körbe õket, amitõl az idõs mamák hanyatt-homlok menekülnek az aluljárókból a fényre. Höhö, asszem, haverok leszünk…

- Csá, öcsi – libeg elém az egyik. Tarajba nyírt haján szinte rikít a narancs és vörös összes árnyalata. – Tokage vagyok, a basszeros, õk meg, – mutat a háta mögött ácsorgókra – Shien a dobos, és Aemon a billentyûk ördöge.

- Szeva! – állok fel, és csattanós pacsit nyomok az arcoknak, egész szimpik. – Én meg Hanto vagyok, az énekes, vagy mi a fasz. Jól mondom, tata? – pillogok hátra, szándékosan alázva a vén faszt.

- Az – mordul sértetten. – Én tudom, hogy a stílusod megköveteli ezt, de magunk között beszélhetnél velem kicsit tisztelettudóbban is.

- Ugyan, rá se ránts – karolja át nyakam Shien, és a belõle áradó alkohol szagtól kedvem támad inni valamit. – Ki látott már választékosan beszélõ rocker fene gyereket – röhög fel, és a másik kettõ is hasonlóan helyesel.

- Nem rántok rá, csihadjál – lököm el magamtól, csak úgy, hülyülve. – Van aki kezelésbe veszi otthon, szal kussba a szád, és lökjétek, mi a farkam kell csinálnom, mert fullra nem vágom még a szitut – vakerolom, és áááh, de jól esik ismét az utca nyelvén kommunikálni a fajtársakkal.

- Gyere vöröske, majd mi kitanítunk – csap hátba Aemon. Õ leginkább Dreky-re emlékeztet, tagbaszakadt izomagy, az elviselhetõ fajtából. – Nálad nagyobb suttyókkal is boldogultunk már, nem kell bevizelni.

- Kussoljá, vagy leverlek – röhögök már én is, széles jókedvemben meg is feledkezve a halántékát masszírozó menedzseremrõl.

A fiúk elnavigálnak egy alaposan felszerelt próbaterembe, és közlik, szólógitáros nyente, de hallották, az nekem is megy. Aztán szó szerint hozzám vágnak egy vörös gitárt, mondván, megy a hajamhoz, és rutinosan állnak fel a kis színpadra.

- Aham, ez eddig kibaszottul menõ, de mi a halált kéne énekelnem? – hümmögöm elgondolkodva. Végül is, szövegem nincs, dalokat késõbbre ígértek a fene okos írók, a stand up meg nem a mûfajom, legalább is, zene terén.

- Lökj egy számot, amit tudsz, lejátsszuk – int felém az ütõkkel Shien.

Bólintok, és bemondok egy ismertebb számot, mire a zenekar azonnal izzó ritmusokat kezd elõcsalni mögöttem. Ó, yee… tudnak valamit. Asszem, a gitár tudásom sem ártana finomítani, mellettük úgy érzem magam mint egy zongorázó kutya. Tudom, mi, hol van, követem is õket, de ááhh, ez messze nem lesz elég. Mindegy, elõször a hangomra kell koncentrálni.

- Na, gyerünk, te zseni – ordítja túl a hangzavart Tokage. – Mutasd, mit tudsz.

Hát, legyen… már nem is annyira figyelek a játékomra, helyette minden tehetség morzsám összeszedve, kitátom a szám, és magam is meglepõdök, milyen tisztán csengõ hangsor szakad ki torkomból. Tényleg megérte a gyakorlás, és azt hiszem, a fiúknak is hálás lehetek. Egész más így próbálni, jó hangulatban és feszültség nélkül, mint otthon a szobában, Shoichi radar fülei mellett.

Késõre jár már, mire kipattanok a kocsiból, – Shien volt oly kedves, és elhozott a szállodáig – és megkezdem szívmelengetõ lépcsõ mászásom. A portás úr kedélyeskedve tárja szélesre az ajtót, és felliftezek az emeletre. Mire beesek a szoba kényelmébe, már úgy érzem magam, mint a mosott szar, és másra sem vágyom, csak Shoichi forró ölelésére. Azonban, minden csendes, és legfõképp, sötét. Elbotorkálok a hálóig, és felkattintom az éjjeli szekrényen trónoló giccses-mécsest, azaz, az olvasólámpák remekbe szabott egyedét, és nagy szemeket meresztve nézek végig az ágyon. A nyuszi keresztben rajta, cipõstül, ruhástó, és úgy horpaszt, mint a dög. Gyönyörû, felettébb…

- Hé, aranyom, veled mi történt? – hasalok mellé, és megbökdösöm orrát.

- Hanto – motyogja félálomban, de nem nyitja ki szemeit. Száját ellenben igen, és megvakarom fejem, ahogy megérzem leheletén a sör szagát, igaz, alig-alig, de biztos vagyok benne, ivott. Kurva jó. A kis édes beállt party arcnak, míg én odavoltam… gyalázat! Miért nem várt meg? A piercingem adnám egy pofa habos aranyért, totál kitikkadtam a sok nyávogástól.

- Gyere kicsi, vetkõzz neki – dörmögöm sértetten, és felültetem. Azért így ne aludjon mellettem. Még bokán rúg a csini cipellõjével. Mormog valamit, nem igazán tetszik neki a dolog, de nem érdekel. Nem hívott inni, és nem is hozott piát, ezért még megfizet, holnap… mert így elnézve, ha most bepróbálkoznék egy kufircra, az már a nekrofilia határát súrolná, és lehet, sok minden vagyok, de az nem, és különben is, akkor az igazi, ha hallom a hangját is közben.

- Már nincs kedvünk élvezkedni – motyogja, és lesöpri magáról kezem.

- Mi?Kinek nincs és kivel? – csóválom fejem.

- Nekünk, veled – közli, és ahogy lecibálom róla a nadrágot és helyére tuszkolom az ágyon, ismét bealszik.

Itt dögöljek meg, ha ez a kis aranybogár nem skizo egy ici-picit, de ezek alapján elmondhatom, hogy én folyton orgiában nyomom. Azt a kurva, de jól hangzik… sok cuki nyuszi alattam, felettem, rajtam… egy nyussz, két nyuuussz… hááááá…. Hork… Zzzzz…

Szemtelen napsugarak cirógatására ébredek, és morcosan gördülök oldalamra. Korán van, a nap izzó korongja épp csak feltûnt a horizont szélén, és mégis, már szikrázó verõfényben úszik a szoba. Szemeimrõl dörgölgetve az álompor maradékát, akkorát ásítok, mint víziló a mocsárban, és vigyorogva nézek le a lebegõ selyemtakaróra. Nos, az igazat megvallva, a takaró nem lebeg, csak a farkam támasztja alá tisztelegve, mint valami oszlop a boltívet. Hát, az én bölcs Han barátom mindig azt mondta: „ Ha áll, kezdj is vele valamit. Nem azért kaptad, hogy elpocsékold a lehetõségeket!” Milyen igaz, úgyis jövök egyel a mellettem fekvõ, kezdõ alkesznek. Shoichi felé fordulva, vigyorba szalad a szám, és élvetegen végig szemlélem. Teljes lelki nyugalommal húzza a lóbõrt,elnyíló ajkai között bugyborékol a nyála, – na, jó, nem, de nem sok kell hozzá - és szemeim végig siklatva félmeztelen felsõtestén, végig nyalom ajkaim. Nos, bizton állíthatom, egy kisebb cserkészcsapat kedvére elsátrazhatna az alaposan felemelt selyemlepedõ alatt, fõleg, hogy egyszerre két merev oszlop is tartja azt. No, hát akkor ne pazaroljuk el a lehetõséget.

Lerúgom a takarót, és Shoichi fölött megtámaszkodva, végig nyalom duzzadt ajkait. Mmm, fincsi… Motyogni kezd, de nem zavar, nyakára tapadva ízlelgetem végig selymes bõrét, és tenyereim végig siklanak mellkasán. Ujjbegyeim végig cirógatják a lapos hasikót, majd finoman rámarkolnak ágaskodó farkára. Felnyög, és ösztönösen fordulna el, ha hagynám persze. Csípõjére szorítom kezeim, majd megemelem és ügyesen lecibálom róla a zavaró bokszert, amihez oly makacsul ragaszkodik. Személy szerint én jobb szeretek meztelenül aludni, de persze, embere válogatja. Az alsó neszezve hull a padlóra, és nem sokat töprengek, szétfeszítem combjait és elhelyezkedve közöttük, végig nyalom duzzadt makkját.

- Hanto – morogja, valahonnan az álom és ébrenlét vékony mezsgyéjérõl.

- Hatnékom van nyuszi, így jártál – röhögök halkan, és számba csúsztatom merevedését. Mint egy végszóra, a sûrû pillák megrebbennek és a barna szemek kábán merednek rám. Intek egyet, és folytatom reggeli tornám, puhán szívogatva és körbe-körbe nyalva a számban lüktetõ testrészt. Nyálam csillogva folyik végig hosszán, egészen a puha kis herékre, és mutató ujjammal elmaszatolom, hogy a rózsaszín lyukacska felé irányítsam.

- Hanto, mit… ahh… neh – nyöszörgi, és ujjai hajamba siklanak.

- Jó reggelt, kicsim – vihogok, lecuppanva róla, és becsúsztatom elsõ ujjam a szûkös térbe.

Megvonaglik, és felsóhajt, én pedig felmászom hozzá egy üdvözlõ csókért, egy pillanatra sem hagyva abba az ujjazást.

- Ez visszaélés a helyzeteddel – leheli, de sóvárgó szemeibõl tudom, cseppet sem bánja.

- A te hibád, mert ilyen farokra való vagy – fojtom belé a szót újra, és második ujjam is befurakszik a megránduló izomgyûrûk közé. Shoichi nyöszörgéseit eltompítja csókom, de kezei már hátam, mellkasom becézik, és mikor lihegve elszakadok tõle, szemtelenül elvigyorodik.

- Valami vastagabb is jól esne – leheli kéjesen, és végig harapdálja fülcimpám. Lábai derekam köré kulcsolódnak, és megemeli csípõjét, várva, hogy kihúzzam belõle ujjaim.

- Nos, ha már ilyen szépen elõkészítettelek, játszunk valamit – vigyorgom vágyakozva, és felrántom az ágyról. – A játék neve pedig legyen, lovacskázás!

Kuncogva térdel fel, és ajkába harapva pislog rám párat, majd mellkasomra feszíti tenyereit és hanyatt lök a párnák közé. Aztán incselkedve fölém mászik, végig harapdálja ajkaim, és egyik lábát átvetve csípõmön, lassan rám nehezedik. Mutató ujját vörösre csókolt ajkai közé harapva pislog le rám, és ahogy csípõje lassú hullámzásba kezd, nyáltól sikamlós farkát az enyémhez dörzsölgeti.

- Lovacskázáshoz nem kéne egy ló is? – kérdezi, ártatlanul rebegtetve pilláit, és hasfalamra feszülõ tenyerei alatt felizzik bõröm.

- Érd be velem, még az is sok lesz – mordulok fel, és keményen combjaiba markolok. – Szolgáld ki magad kicsim, vagy én húzlak a farkamra, és abban nem lesz köszönet! – utasítom türelmetlenül.

Vigyorogva biccent, és megemeli magát, hogy fél kézzel hátra nyúlva, helyére igazítsa robbanni kész farkam. Érzem, ahogy satuként körbe ölel a forróság, lassan, centirõl centire, és fogcsikorgatva mélyesztem ujjaim a puha combokba, hallgatva a nyusziból feltörõ kéjes nyögések sorát. Meg kell veszni, kurva jó a kicsike… kitanítottam, nem vitás. Aztán megmozdul végre, csípõje elõre-hátra ringatózva mozog rajtam, és félig lehunyja szemeit. Pírral festett arca a mennyezet felé fordul, ajkainak lágy íve mosolyra húzódik, és a lassú tempó ütemére, finoman rámarkol farkára, és játszadozni kezd magával. Kimeredt szemekkel figyelem minden rezdülését, és nagyokat nyelve tûröm a kis kínzást, mert biztos vagyok benne, direkt finomkodik, noha már bebizonyította, nem így szereti õ sem.

- Nyuszi, ne húzd az agyam – morgom rekedten, és derekát megragadva, lekényszerítem magamhoz.

- Különben? – susogja negédesen, és tövig nyomja magába lüktetõ farkam, rám meg leszakad a csillagos ég.

- Különben úgy megraklak, hogy egy hétig nem fogsz tudni ülni – lihegem, és lassan, lassan elszáll az agyam. Õ provokál, remélem tisztában van vele, nem szoktam hazudni.

- Hm.. – csettint nyelvével, és hozzám simulva folytatja a mozgást. – Csak a szád jár, vagy mutatsz is valamit? – kérdi vigyorogva, és ennyi volt. Megragadom csípõjét, és anélkül, hogy kihúzódnék belõle, magam alá teperve nézek le elégedett arcába.

- Te akartad, kicsim – vigyorodom el gonoszul. – Csak aztán ne sírj a szétcuccolt seggedért – lököm elõre csípõm, azonnal tövig vágva magam a kellemesen kitágított lyukba. Felnyög, és összerándul teste, de lábai már vállamra nehezedve adnak szabadabb mozgást számomra. Zihálva pumpálom magam belé, az érzés amit kapok tõle, most is letaglózó és szédítõ, sûrûsödõ nyögései végig vibrálnak gerincemen, és sutba dobok minden finomkodást, úgy döngölöm bele a matracba, hogy berezonál az ágy is. Ujjai vállaim szorítják, egész teste kéjesen hullámzik durva mozdulataim alatt, és képtelen vagyok betelni vele. Szét tépném, magamba olvasztanám… mert még így is, olyan kevésnek érzem mindezt. Hiába vagyok benne, rajta, egyszerûen nem elég, belõle nem elég… még akarom. Lesöpröm lábait, és ránehezedve, dereka alá nyomom kezeim, hogy megemelve kissé, még mélyebbre tudjak hatolni. Combjai csípõmre vándorolnak, karjai nyakamba csimpaszkodnak, szinte eggyé forr izzadtságtól sikamlós testünk, és megvadulva marcangolom ajkait, mintha tényleg fel akarnám falni! Kell, még kell… nem elég…

- Hanto – nyögdécseli nevem, elfúló hangja csiklandozza fülem, és felmorranva harapdálom végig megfeszült nyakát. Fogaim nyomán kivörösödik a tejfehér bõr, mintha csak izzó bilétákat vájnék belé, és ez is a célom. Az enyém, csak az enyém… Shoichi, nem adlak másnak, soha! Hasfalamon érzem lüktetõ merevedését, ahogy vad iramomra újra és újra végig dörzsöli az izomkockákat, és fülembe rezonál sikolyának hangja. Mindent ezerszer jobban érzek most, minden rezdülését, hangját és érintését… mintha kiélezõdtek volna az érzékszerveim, de csak rá terjed ki mindez, a külvilág lassan homályos maszattá olvad, és semmi mást nem látok, csak az orgazmustól eltorzult, mégis gyönyörû arcot, a vörösre mart ajkakat, és a kábultan csillogó szempárt, ami folyton engem figyel. Felmordulva emelkedem fel, élvezete hûs patakként csorog végig izzó bõrömön, és fogaim összeszorítva dugom, nem foglalkozva tiltakozó mozdulataival. Hangosan nyöszörög, teste ívbe feszül, és ujjai görcsösen markolnak az ágynemûbe, míg tûri utolsó, mély lökéseim fájdalmát magában. Még néhány mozdulat, és felrobban bennem minden feszültség, szikrázó, forró lávaként zubogva végig testemben, és lehunyt szemekkel élvezek el végre. Aztán csak térdelek, a szédülés környékez és szemeim elõtt pici pontok villódznak, asszem, kicsit túlzásba estem. Néhány mély lélegzet, és kicuppanok a nyusziból, farkam után azonnal csordogálni kezd a fehéres ragacs, tiszta mocsok lett a drága.

- Nyuszi – hajolok le hozzá, és végig becézem ajkait. Felszisszen, de nem tol el, ujjai hajamba siklanak, és elbabrálnak tincseimmel. – Mocskos kis dög vagy, szó szerint!

- Nem is! – tiltakozik sértetten.

- De is – vigyorgom rá. – Az én mocskos kis dögöm, csak az enyém! Érted?

- Hanto?! – néz rám megütközve, és látom, nem tudja mire vélni viselkedésem. Elfekszem mellette, és ujjaim közé szorítom állát, majd egy pillanatig csak nézek a nagy szemekbe, amikben ott tükrözõdik a zavartság.

- Na, jó… most kicsit félek tõled! – hebegi nagyokat pislogva, és mocorogni kezd, majd felül. – Valamint, én nem vagyok féltékeny – közli elszántan.

- Nem-e? – vigyorodom el, és feltérdelve mögé, összefûzöm ujjaim hasán. – Akkor miért akartál felrobbanni tegnap Kagehiko elõtt? Ne mondd, hogy téged nem zavar, ha másokkal nyomulok, nyuszi.

- Engem ugyan nem – dacol továbbra is, de pofija már lángol, elvesztette a csatát.

- Rendben, akkor nem – vonok vállat, és nyakába csókolok. – Engem viszont nagyon is.

- Hanto – fordul hátra, szemeiben õszinte kíváncsisággal. – Te tényleg… tényleg féltékeny vagy miattam?

- Az nem elég jó szó – kuncogok fülébe. – Kellesz nekem Shoichi, és eszemben sincs hagyni, hogy lecsapjanak a kezemrõl. Kivéve, ha szabad akaratodból óhajtasz dobbantani.

- Te hülye vagy – közli meglepetten, és leevickél az ágyról. Fájdalmas grimaszát elnézve, tényleg túlzásba vittem a sexet, de hát…

- Sokat akart a nyuszi, csak a segge nem bírta – ingatom fejem.

- Pofa be! – legyint fejbe kedvesen. – Mire a mocskos kis dögöd lemosdik, te varázsolj valami kaját – utasít, és elbotorkál a fürdõbe.

Nevetve rázom meg fejem, és leszólok a recepcióra, hogy kezdek éhen dögleni, küldjenek fel valamit, aztán vissza ülök az ágy szélére, és hiába akarok elkomolyodni, képtelen vagyok lefeszegetni a vigyort pofámról. Szerelmesnek lenni talán nem is olyan szar dolog, pláne, ha a nyuszival gabalyodik össze az ember…

Életkedvem az átlagosnál is mélyebbre süllyed a mai napon, ahogy vánszorognak az órák, és kivételesen örülök annak, hogy Tokishima-san az illendõnél jobban kedvel engem, és sajnálatáról biztosított, mikor megadta a váratlan rosszullétre hivatkozva kért szabadnapot. Milyen naív... bár, tényleg szarul érzem magam, azt hiszem, jobb ha lepihenek.

Délutánba hajlik az idõ, mikor vad dörömbölés riaszt fel, úgy látszik, elbóbiskoltam a kanapén.

- Hé nyuszi, engedj be! – hallom a lelkes szólamot, és kissé kótyagosan igyekszem ajtót nyitni, még mielõtt kettétörne a falap.

- Hanto, ne törd be! – akasztom ki a láncot, de alig nyomom le a kilincset, vörös démonom beviharzik az elõszobába, elsodorva engem. – Mi történt? – nézek rá gyanakodva, utoljára akkor láttam ilyen szelesnek, amikor eléggé benyomott állapotban elõadta Bizet Carmenjának torreádor-dalát...

- Nyuszi, édes kicsi nyuszim – kapja el kezem, és megpörget párszor, hogy beleszédülve simulok hozzá, mikor megölel, és összenyálazza az arcom. – Felhívott az a fasz, és jövõ héten mehetek újabb nyervákolásra!

- Kagehiko? – esik le, miért ez a fene nagy jókedv, és a szívem vad kalapálásba kezd. Még nem is érhetett Toyamába, már a géprõl felhívta? És mennyit mondott neki?

- Jah, az – nyugtázza Hanto, és leveti a cipõit, közben igyekszem megnyugodni, biztosan nem örömködne itt nekem, ha tudná, hogy én... – Tudom, hogy egy pojáca, de ez most kapóra jött, kicsim. Ha elég ügyes leszek, dõlni fog a lé, és sose lássak többé alantas melóhelyeket. Te pedig a végtelenségig el leszel kényeztetve, ezt megígérem!

Állam alá nyúlva emeli fel a fejem, hogy a szemembe nézhessen, és én próbálok átlényegülni valami egészen mássá, mint aminek ebben a percben érzem magam. Színészkedj, Kaibara, színészkedj!

- Semmi szükség rá – húzom mosolyra a szám, és végre nem kell hazudnom, kimondom, amit gondolok. – De örülök, hogy boldog vagy.

Hanto viszont nem vigyorog velem, összehúzott szemekkel fürkészi arcomat, érzem, hogy lassan forróság kúszik fel a nyakamon, és elvörösödöm.

- Kicsim, minden rendben? – kérdezi, és gyengéden megsimítja ajkamat, de összerezzenek érintésétõl, ami számomra is meglepõ. Ennyire nem tudom túltenni magam Kagehikón? – Shoichi, ha bajban vagy… - folytatja, de nem hagyom, hogy belemerülhessen a lelki életem boncolgatásába.

- Minden oké – fordulok el tõle, hogy a nappaliba húzzam, terelve a témát. – Csak nehéz napom volt, és fáradt vagyok, tudod, nem szoktam hozzá az ilyen mozgalmas éjszakákhoz – magyarázom szemlesütve, remélem, ezt a szendeszûz figurát beveszi majd.

Lehuppanok a kanapéra, és Hantót is magam mellé húzom, hogy mellkasára hajtva fejem, még csak véletlenül se nézhessen a szemembe. Próbálok jó színész lenni, de a szem a lélek tükre, és Hanto elég jól olvas a sorok között... nem lenne szerencsés, ha tovább forszírozná ezt a dolgot. Keze hátamra simul, és ismét önkéntelenül rázkódom össze, aztán erõt veszek magamon, és újra csak terelek.

- Majd segítek felkészülni – bíztatom, és, mint életemben oly sokszor, a zenébe menekülve dugom homokba a fejem, nem akarva tudomást venni a kellemetlen feszültségrõl, mely köztünk cikázik. – Másik dalt akarsz, vagy maradjon a múltkori? – tûnõdöm, és sorolom a rá váró hercehurca részleteit, bár tudja, hogyan zajlik ez, hiszen már túlesett rajta. Mégis, addig sem kell azon agyalnom, hogy újra találkoznom kell Kagehikóval, és hogy tökmindegy, mit énekel Hanto, a szerzõdés már a zsebében van, még ha õ nem is tudja, hogy én már megszereztem neki...

Lassan ébredezek egy nehéz éjszaka után, melyben több volt a hangjegy, mint égen a csillag, és tudatomba bekúszik Hanto lágy dúdolása. Még nem moccanok, elégedetten hallgatom a dallamot, és élvezem a nyugalmat, amely körülvesz, és hogy nem kell egyedül ébrednem, igaz, ha rajtam múlik, még most is otthon „magánykodom”. Szerencsére Hantónak esze is van, és mikor azzal a csak rá jellemzõ gyengéd erõszakkal rávett, lakjak nála, míg felkészítem a meghallgatásra, kénytelen voltam rábólintani az ötletre. Praktikus, és logikus – és felettébb kényelmes is, mármint neki biztosan... legalábbis, ami a félpár zoknik eltûnési arányának javulását illeti, tuti.

Persze nem lázadozom, én akartam a cselédlány szerepében tetszelegni, és bár idõnként a királylány is megkapja a maga kényeztetését – Hanto tud ám nagyon is lelkesen dolgozni az ügyön - , alapjában véve elégedett vagyok alárendelt helyzetemmel. Kagehikón is túltettem magam, néha azt hiszem, az egész csak egy rossz álom volt, persze a közeli találkozó kézzelfoghatósága mindig fejbekólint, és visszazökkent a valóság talajára.

Na jó, reggeli elmélkedésbõl elég ennyi, és már Hanto is elhallgatott... ideje felkelni. Ásítozva nyúlok el a matracon, és kipattannak szemeim, aztán az ágy mellett ücsörgõ vörös üstök felé mozdulva hasalok el, fejemet félig lelógó karomra fektetve.

- Szia! – pislogok Hantóra, aki vigyorogva csúszik közelebb.

- Jól aludtál? – kérdezi, és végre jogosan.

- Aham, végre hagytak aludni is – csipkelõdöm, aztán könyökömre támaszkodva szemlélem a padlót elborító papírtengert. – Mit csinálsz?

- Ismétlek, gyakoroltam kicsit – feleli mellékesen, és tenyerébe simítva arcom, ajkait az enyémre tapasztja. Jó reggelt puszi, Hanto módra... plusz a vashiányos vérszegénységre egy kis fémgombóc... kész vitaminbomba ez a pasi...

- Látom, tényleg komolyan veszed – biccentek, mikor elválnak ajkaink. Azért nem hittem volna, hogy ennyire belelkesül. – Ennek örülök, sok forog kockán.

- Tudom, édes – nyugtázza szavaim, és egy pillanatra átsuhan rajtam, mennyire felesleges ez a hajtás... Francba, nem gondolkodni, sodródni! – Viszont, ha nem akarunk elkésni a találkozóról, talán fel kéne öltözni – folytatja, miközben feltápászkodom, hogy minél hamarabb a zuhany alá állhassak, egy kis kijózanító hidegvíz-kúrára. Hanto ajkait megnyalva futtatja végig pillantását rajtam, és pontosan tudom, mi jár az eszében, de abból ma nem eszik...

- Ne nézz így rám! – teszem össze karomat magam elõtt, és a lehetõ legmesszebb tõle mászom le az ágyról. – Az enyém a zuhany, és nem, ma nem férsz be te is a fülkébe – közlöm vele egyértelmûen, és egy utolsó nyelvöltögetõs incselkedés után magára hagyom, hogy lehûthesse az indulatait.

Miután én is kellõen lehiggadok – addig állok a hideg víz alatt, amíg össze nem koccannak a fogaim -, még egyszer körülnézek, nem hagyunk-e ki valami fontosat a nagy kapkodásban. Hm, asszem, nem... mehetünk! Hanto szó nélkül húzza fel szemöldökét, a bõröndökre meredve, persze, õ még nem tudja, hogy azokban a körökben, ahova belépni készül, nem illik ugyanazt a ruhát kétszer felvenni, legalábbis társaságban nem, még egy szakadt rockert imitáló „ruhakölteményt” sem. Különben is, lehet, hogy az õ cuccai most még nem foglalnak el sok helyet, de ez heteken belül megváltozik, a stylelistek majd kézbe veszik õkelmét.

- Kész vagy már? – szólok rá kissé ingerültebben a kelleténél, mégis meddig tart három bõrönd bepakolása a csomagtérbe? Le fogjuk késni a gépet...

- Ja! – csapja le a hátsó ajtót, és bevágódik mellém, hogy rögtön a rádiónak essen, és keressen valami stresszlevezetõ, dübörgõ rock zenét. Gazette? Ez azt hiszem, még nekem is elfogadható lesz, akkor nincs más hátra, mint elõre!

Jó félóra múlva lezárom a kocsit a mélygarázsban, és kivételesen liften megyünk a földszintre, persze csak és kizárólag Hanto karjaiban átvészelve a zártkörû utazást, hogy túlesve a jegykezelésen, viszonylagos kényelembe helyezzük magunkat a túristaosztály székein. Ablak melletti helyet kaptam, hála az égnek, mert nem elég a klausztrofóbiám, annyira felhõket lesni sem szeretek, de valahogy majdcsak kibírom ezt a pár órát.

Ahogy elérjük a repülési magasságot, kikapcsolom az övet, és arra gondolok, minden egyes tovasuhanó felhõfoszlány közelebb visz Kagehikóhoz, és egyáltalán nem tudom, hogyan reagálok majd rá. Az elmúlt napokban valahogy kirekesztettem a tudatomból, és szex közben sem jutott eszembe, mégis, sohasem fogom elfelejteni azt a megalázó helyzetet, amibe belekevertem magam, és azt, hogy megzsarolt, kihasználva az érzelmeimet Hanto iránt...

Morcosan nézek fel, mikor a stewardess fölénk hajolva érdeklõdik, mit kérünk inni, és a felszolgáló srác is határozottan idegesít, ahogy leplezetlenül bámul rám, és pillantását többször is végigfuttatja rajtam. A homlokomra van írva, hogy meleg vagyok, vagy mi a fene? És ha ez még nem lenne elég, Hanto is böködni kezd, aztán olyat kérdez, amitõl majdnem elfelejtek levegõt venni.

- Figyelj, kicsim, mi bajod Tanumával, azon kívül persze, hogy egy fasz?

- Ne kicsimezz! – utasítom rendre, és azt lesem, a felszógálósrác hallótávolságon kívül szambázott-e már, aztán közönyösen vonom meg a vállam, hogy elejét vegyem a hirtelen feltámadt kiváncsiskodásának. – Semmi, nem érdekes.

- Szégyelled, hogy velem vagy? – akad ki a „kicsim”-re tett reagálásomon, és elfelejti Kagehikót, hála az isteneknek.

- Nem szégyellek – felelem, és nem értem, hova akar ez a beszélgetés kilyukadni.

- Nem is ezt kérdeztem! – veszi tenyerébe kezemet, és szemembe mélyed. Dehogynem! – Az zavar, hogy meleg vagy, és ezt esetleg mások is megtudják – fejtegeti elgondolását, és elvörösödöm, ahogy belegondolok ebbe a verzióba, bár a mások véleménye nem érdekel, inkább magammal nem tisztáztam még ezt a dolgot, és frusztrál, hogy a pasik számára ez olyan egyértelmûen lejön rólam.

- Nem, én… én csak… - kezdek bele végül, de összeszedem elkalandozott gondolataimat, mert most bármi másról szívesen beszélgetek, csak ne Kagehikó legyen a téma. – Nekem ez új, és furcsa. Fõleg, hogy egy férfival, szóval érted… nem akartalak megbántani.

- Akkor csókolj meg! – hajol közelebb Hanto, és vigyorogva várja, mit lépek erre, szerintem direkt élvezi, hogy ennyire zavarba tud hozni.

- Itt? – hebegem, de nem tántorítom el a nyuszipofival.

- Nem, baszod, majd bemegyünk a mosdóba és ott. Aligha lesz feltûnõbb, nemde?

A fenébe, nem fogja feladni, míg meg nem kapja, amit akar... dehát, ezért szeretem, nem igaz? Gyors puszit lehelek ajkaira, aztán igyekszem olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak lehet, a repülõgép valahogy nem az a helyszín, ahol a nyalakodásra tudnék koncentrálni, bár egyéb fóbiáimra megfelelõ figyelemelterelõ lenne, az biztos...

- Tudod, Shoichi, ezért még számolunk –suttogja, közel hajolva fülemhez. – Én csókot kértem, nem valami kislányos puszikát, és ha lekeveredünk innen, keményen meg foglak büntetni az engedetlenségedért – fenyeget, miközben nyelve végigsiklik fülcimpámon, megbizseregtetve gerincem mentén minden idegszálat. Azt hiszed, megijedek? Cehh...

- Hát, a büntetés végkimenetelétõl függõen, majd eldöntöm, megéri-e a jövõben rossznak lennem – incselkedem vele, kihívó pillantással mélyedve szemébe, és elégedetten látom meg arcán a fellobbanó vágy, és a tehetetlenség dühének elegyét. Hajjaj, most bizony türelmet kell gyakorolnunk, és le merem fogadni, hogy nem én vagyok az, akinek ez nehézséget okoz, elég csak a kidudorodó nadrágodra néznem, hogy biztos legyek ebben. Kényelmetlen lesz így végigülni ezt a pár órát, dehát, így jár, aki velem játszik...

Tanuma-san a stúdió épülete elõtt szobrozva vár minket, és miközben kifizetem a taxit, mélyeket lélegezve igyekszem megnyugodni. Csak van annyi esze, hogy befogja a száját, hiszen nem akarhatja máris elveszíteni az aranybányáját...