Karakter: Li Qin Wei
Megjegyzés: (bátyámnak)
Boldogan kelek fel reggel. Hiszen ez az a nap, amikor a bátyám végre hazajön. Igen, hat hónapja ment el, amikor az égből még hópelyhek szállingóztak, és a tó fagyott volt, a földet pedig puha, fehér, vastag hótakaró borította. Bátyám egy havas reggelen hagyta el a házat, hogy tanulmányútra indulhasson egy távoli iskolába. Nagyon fájt a szívem, nehéz volt, hiába küldött minden héten levelet nekem, amelyek azonban csak egy hónap alatt értek ide. Ráadásul minden nap el kellett viselnem apám korholását, szemrehányásait, az oktatók méltatlankodásait, az iskolatársak csúfolódásait, akik mindig valami rossz tréfát űztek velem. De mindent kibírtam, és semmiről sem írtam a bátyámnak, csak a jó dolgokról. Ám ma estére végre itthon lesz, ahogy azt ígérte nekem, mikor elváltunk egymástól. Ha arra a pillanatra gondolok, amikor megfogta a kezem, magához húzott, majd a homlokomra hintett búcsúcsókot, még mindig beleremegek. Pedig fél éve volt már.
De aztán eszembe jut az is, vajon meddig marad itthon? Hiszen ez egy kisváros, hiába vagyunk közel a fővároshoz, bátyám nem biztos, hogy sokáig fog itt időzni. Mi lesz, ha a fővárosban fog élni? Vajon élhetek majd vele? Vajon befogadna? Gondolataimból kopogás zökkent ki, majd nyíli az ajtó, és egy fiatal szolgáló lép be rajta. Mélyen meghajol.
- Jó reggelt, Qin Wei úrfi! – mondja. – Ideje felkelnie és reggeliznie. Az apja látni óhajtja önt.
- Értettem, Fu – bólintok, bár egyáltalán nem örülök a dolognak. Ha apám látni akar, az sosem jelent jót. Bár én is olyan szabad lehetnék, mint a bátyám, aki oda megy, ahová akar, azt tanul, amit akar.
Fu segítségével megmosakszom és felöltözök. Egy egyszerű, égszínkék ruhát veszek fel, alulra fehér nadrágot és fehér cipellőt. Apám ellenzi az egyszerű dolgokat, de én ezekben érzem jól magam. Bár tudom, ha hivatalnok leszek, hivalkodó színű ruhákban kell majd járnom. Előre félek, rettegek a jövőmtől. Megreggelizem, természetesen egyedül, mivel apám nem szereti, ha vele étkezem. Majd elindulok apámhoz. Fu előttem lépdel, sietve, én pedig igyekszem méltóságteljesnek és magabiztosnak látszani. Pedig nem vagyok az, és apám előtt végképp el fog fogyni a maradék önbizalmam is. Csak arra tudok gondolni, ha bátyám itthon lesz, talán valamivel könnyebb lesz a sorsom. Útközben már látom a sok munkálatot, a díszeket, a családunk jelképeit, érzem az ételek illatát, melyet már estére készítenek. Nagyszabású ünnepség lesz, mindenki lót-fut, amerre dolga van. A felhajtás hatalmas.
Végül odaérünk apám lakhelye elé, és Fu bekopog.
- Gyere be! – hallom apám hangját, mire résnyire nyitom a tolóajtót, és belépek a szobába.
- Jó reggelt, apám! – hajolok meg mélyen. – Hogy szolgál az egészsége?
- Jobban voltam, míg nem hordtad ide a képed, haszontalan mihaszna kölyök – mondja rám morrantva. – Ülj le, beszélni akarok veled!
- Igenis, apám! – hajolok meg ismét, majd leülök az asztalhoz, természetesen az engem megillető helyre.
- A fiam ma hazajön – jelenti ki. A fia. Igen, mindig csak a bátyámat illeti ezzel a szóval. Én csak afféle kolonc vagyok. – Te pedig leszel szíves, és úgy viselkedsz, ahogy egy leendő hivatalnoknak kell, megértetted, Qin Wei?
- Igenis, apám – hajolok meg ültömben. – Nem fogok bajt keverni és kínos helyzetbe hozni önt, vagy a bátyámat.
- Xin Wei hamarosan befejezi tanulmányait – mondja apám. – Te pedig jövőre leteszed a hivatalnoki vizsgát. Ha jól tanulsz, a miniszterségig is viheted. De ha kudarcot vallasz, többé ne kerülj a szemem elé! Értettél? – villantja rám a szemeit, mire rémülten hajolok meg. – Most kotródj! Ma már nincs szükségem rád.
- Értettem, apám! – állok fel, majd mélyen meghajolok, és távozom.
Nagyon fáj a szívem, de nem tehetek semmit, nem hozhatok szégyent a családom fejére, hiszen akkor megszégyenülünk. Ma hála égnek az oktatóm nem jön, aki az iskola mellett is ad nekem órákat. Így a kis tavacska partjára sétálok, amely a birtok szélén van. Itt olyan kellemes minden, olyan békés és nyugodt. Itt mintha a világ mozdulatlan lenne, nincsenek csaták, háborúk, éhínség, betegség, nyomor, kötelességek. Semmi, csak a természet maga.
~*~
Nem tudom, meddig ülhetek ott, de mire felocsúdom, már esteledik, és azt hallom meg, hogy valaki futva igyekszik felém. Felnézek, és Fu-t pillantom meg, amint lélekszakadva siet felém, majd lefékez, és meghajol.
- Qin Wei úrfi! – mondja. – Xin Wei úrfi hazaért!
A szóra felpattanok, és már sietek is a kapuhoz. Bátyám hazaért! Itthon van végre! Meg sem várom, hogy Fu utánam fusson, én már a kapunál vagyok, ahol bátyám éppen akkor száll le a lováról, melyet egy szolga tart. Négy további szolga a holmijait cipeli, ő pedig éppen apámat üdvözli, amikor odaérek. Mikor meglát, rám mosolyog azokkal a gyönyörű, barátságos szemeivel.
Én még zilálok, lélegzésem és szívverésem szapora. Nem kerüli el a figyelmem, hogy apám rosszallóan néz rám, mint akinek nem tetszik, hogy izzadtan, mocskosan és büdösen állok a bátyám előtt.
- Üdvözöllek itthon, bátyám! – hajolok meg mélyen. – Örülök, hogy itthon vagy.
- Qin Wei – lép hozzám, és két kezemet az egyik kezébe fogja. Megremegek, és melegem van. – Jó téged újra látni, öcsém – húz magához, és egy gyengéd csókot nyom a fejem búbjára.
- Bátyám – suttogom halkan, és hagyom, hogy megöleljen, megsimogassa a hátam, én pedig a fejemet a vállába fúrom. Olyan jó, hogy újra itthon van.
|
