- Volnál kedves felállni? – nyögi ki magából az alattam fekvõ férfi. Jujj, szegényt csak kicsit nyomom össze…

- Ohh, ne haragudj! – mászok le róla nagy nehezen, mire végre õ is fel tud állni. Kicsit leporolom magam, mert az avar eléggé rám ragadt, ugyan úgy, ahogy megmentõmer is. Igen, megmentõm. Ha nem lett volna pont alattam, akkor ki tudja, hogy nem törtem volna ki a nyakamat…

- Drake Carlson – nyújtja a kezét bemutatkozni. 

- Ne… - nyújtom én is neki jólnevelten, de aztán eszembe jut, hogy biztos, el kell mondanom neki? Lehet, hogy a kedvessége csak álca, és ha megtudja, elrabol, és váltságdíjat követel értem! Kissé rászorít a kezemre és újra megkérdezi:

- Hívjalak zuhanó madárnak? – nevet fel, és én is elmosolyodok. Hát, amilyen produkciót most bemutattam... Tényleg illene rám ez a név. Egy ilyen jófej ember csak nem lehet emberrabló! – gyûzködöm magam, és végre rászánom magam, hogy elmondjam a nevemet.

- Nessus Filt – súgom lehajtott fejjel, és a szempilláim alól nézek föl rá.

- Örülök a kalandos találkozásnak – kacsint rám kedvesen, és már föloldódnék, mert a férfi vagy nem ismert föl, vagy hidegen hagyja az én hercegségem, amikor újra rámtalál az a levakarhatatlan firkász. Mi a jó abban, ha állandóan utánam futkorászik?!

- Herceg, kérem, adjon interjút – nyavajog a hapsi, én meg csak ijedten bámulom a pattogását Drake háta mögül. Igazán bátor vagyok, de tényleg! Elõször a fára mászom föl miatta, most meg egy ismeretlen ember háta mögé bújom. Ennyire nem lehet ijesztõ egy firkász, vagy igen?

- Na üvöltözzön már úgy, mert valaki azt hiszi baja van! – morogja neki Drake. De jó fej! Nem csak hogy nem akad ki azon, hogy ráestem, de még meg is véd.

- De ez a herceg… muszáj képet készítenem róla – ujjong a firkász, és már veszi is elõ a fényképezõ gépét. Nem akaroooom!

- Védj meg, kérlek! – kérlelem keserûen. Nem akarom, hogy lefényképezzenek. Nem akarom, hogy a tesóim utánam jöjjenek! Pedig biztos vagyok benne, hogy az lesz a vége... De legalább a fényképektõl nem kell aggódnom, ugyanis drága megmentõm, én hõsöm, elhajítja az újságíró fényképezõgépét, és maga után húzva a városközpontba vezet.

Egy mellékutcácskában állunk meg, hogy kifújjuk magunkat a nagy loholás után. Levegõõõõõt! – zihálja a tüdõm, és megpróbálok eleget tenni sürgetõ kérésének.

- Jól vagy? – kérdezi aggódva, és kedvesen eltûri a szemembe lõgõ, izzadt tincseimet. Nem éppen, de ezt nem kell tudnia.

- Igen, igen, köszönöm szépen! – mosolygom. Attól még, hogy volt olyan kedves, és megmentett, nem kellene megtudnia, hogy nem vagyok jól. Õ túl jó kondiban van, és zavaró, hogy én nem.

- Igen – motyogom félrefordulva. – Éppen eljöttem otthonról, hogy legyen egy kis nyugalmam – suttogom magam elé.

- És azért kergetett az a figura? – áll fel, és közelebb lép hozzám. Olyan magas, hogy a fejemet teljesen hátra kell hajtanom, hogy a szemeibe tudjak nézni. Közelsége, izaminak játéka és férfias illata teljesen elbódít. Olyan helyes!

- I…gen – felelem nem túl határozottan. Miért nem tudok határozottabb lenni?!

- Van hol megszállnod? – érdeklõdik. Öhh... Szállás? A francba, tudtam, hogy megint el felejtettem valamit! Most éppen szállást szerezni...

- Még nincs – válaszolom búslakodva.

- Nekem van, és egy barátommal vagyok, de van egy vendégágyunk a bungalóban. A folyón felfele. – Óóóóó! De jó lenne!

- Hálás lennék, ha megszállhatnék nálad. Nem tûnsz rossz embernek. Nem ismerek errefelé semmit, és senkit.

- Paul jól fõz – mondja mosolyogva. – Õt is kedvelni fogod – kacsint rám, és fölvéve a cuccait, maga után húz. Hát, ha az a Paul, vagy ki szintén ilyen aranyos, mint õ, akkor biztos. Nem sokan ajánlanák föl egy idegen embernek, hogy velük aludjon, pláne ha az az idegen elsõ találkozáskor rápottyant. – Gyere! – hív maga után. Egy ivóba megyünk, ahol kicsit nehézkes követnem, mert õ nagy, és könnyen utat tör az emberek között, én viszont kicsi vagyok, és nehéz átverekednem magam az embereken. Végül sikerül utolérnem, és egy másik férfi mellett találom. Biztos õ lehet Paul... Közben megszomjazom, és kérek egy kis vizet, amit hamar meg is kapok.

- Hát õt hol szedted össze? – kérdezi a férfi, és kezet rázva bemutatkozunk egymásnak.

- Rám esett – válaszolja Drake. Jóvanna! Nem volt direkt! De most valahogy nem tudok megsértõdni, túlságosan viccesnek találom ezt a találkozást, még én is.

- Így van, ez egy kissé kellemetlen história – mosolygom, és leülök a férfiak mellé.

- Meghívtam magunkhoz, hármasban jobban megy a póker – vigyorodik el Drake. Öööö... Póker? Van egy kis bibi...

- Öh, lenne itt egy aprócska probléma... – kezdem. – Én nem tudok pókerezni. Tulajdonképpen egyik kártyajátékhoz sem értek... – motyogom lehajtott fejjel. Már várom a leszidást, hogy még ehhez sem értek, amikor valami furcsa dolog történik.

A két férfi rámvigyorog. RÁMVIGYOROG!

- Semmi gond, majd mi megtanítunk! – mondja Drake, és valahonnan elõszed két pakli kártyát. De hogy milyet...? Öm... Azt hiszem francia kártyának hívják. Igen! Francia kártya. Ezt még tudom, mert a tesóim szeretnek römizni.

- Nos, elõször is megkeverjük a kártyát – kezdi okításomat Paul, mire egy durcás pillantást kap. Ezt még én is tudom. Õt viszont nem igazán hatja meg nézésem, csak nevetve megkeveri a lapokat. – Mindenkinek kell osztani öt lapot – osztja szét a lapokat, majd az asztal közepére helyezi a paklit.

- Elõször az értékeket mondjuk már le, aztán csak a szabályokat. Úgy könnyebb lesz szerinem – vág közbe Drake. Hát, nekem olyan mindegy...

--- --- --- ---

Végül elõször tényleg a kártyák és a sorok vagy mik neveit és értékeit mondták el, és csak aztán a szabályokat. Nem nagyon értettem mindent, de próbáltam szépen mosolyogva bólogatni, és úgy teni, mint aki pengén vágja a dolgokat. Persze közben azért kiderült, hogy az agyikapacitásom ehhez a játékhoz nulla, ráadásul még egy csomót bénáztam is...

Volt, hogy már épp belelendültem volna a játékba, mikor fogom a kátryát, és amikor cserélni kellett volna, én valahogyan kiejtettem a kártyákat a kezembõl, és mind a földre potyogott. Olyan égõ volt... És remélem, nem hitték azt, hogy csalni akartam, mert nem is. Bár gondolom a Drake-kel való találkozás után már ezen meg sem lepõdtek. Fõleg nem azon, amikor fölszedtem a lapokat, és mikor fölegyenesedtem, teljes erõbõl belevágtam a fejemet az asztalban, ráadásul utána még az egyik vendéget is lefejeltem.

Na, akkor volt vége az én póker pályafutásomnak. De nem is baj, én csak gondot okoztam nekik, így inkább csak kis jeget téve a fejemre, figyeltem õket.

Vagyis hát figyelem, mert még órák multán is képesen játszani, de most már több játékossal, mert miután én kiszálltam, hirtelen többen is csatlakozni akartak. Vajon addig csak azért nem csatlakoztak, mert látták, ahogy én bénázok? De égõ... Pedig pont azért jöttem el otthonról, mert már mindenki az én ügyetlenkedésemen csámcsog. De jó, hogy itt is azon fognak...

Tényleg! Vajon mi lehet az otthoniakkal? Most már biztosan észrevették, hogy eltûntem. Mit fognak csinálni? Megkeresnek, és visszavisznek, vagy pedig hagyják, hadd menjek akkor haza, amikor én szeretnék? Nem tudom. Náluk nem lehet tudni...

Álmos vagyok! Aludni kéne... Egyre laposabbakat pislogok, és feejemet alig bírom nyitvatartani, majd magába szippant a sötétség.

Wáááá! – kiáltok magamban, fölriadva. Egy óriási menydörgésre ébredek, és arra, hogy zuhog az esõ. Nem szeretem a viharokat! Olyan hangosak a menydörgések, a villámlások meg ijesztõek! Gyorsan a pihe-puha takaróm alá bújok.

Öh... Miért nem pihe-puha a takaróm? Miért csak egy pokróc? És most, hogy így belegondolok... Miért ilyen kényelmetlen az ágyam?! Wááá! Elraboltak! – dobom le magamról a takarót, és kipattanok az ágyból. Meglátok egy ajtót a közelben, és már rohannék ki, amikor szembe találom magam egy ismerõs, alvó arccal.

És akkor minden beugrik. A félresikerült étkezés, a szökés, az utazás, a fáramászás és a leesés. Minden. Csak az nem, hogy hogy kerültem én ide. Arra még emlékszem, hogy az ivóban pókereztünk, de én szokás szerinte elbénáztam a dolgot, aztán meg nagyon álmos voltam. Lehet, hogy elaludtam volna? De akkor hogyan jutottam ide?

Ránézek Drake arcára, és eszembe jut egy érdekes válasz. Talán... Idehozott?

Wáááá! – ugrok egy nagyot, mikor megint dörög egyet az ég. Nem akaroooom! Otthon ilyenkor mindig átjött valaki, hogy ne legyek egyedül, és együtt aludtunk el. Itt viszont nics senki, aki megvédhetne. Vagy mégis...? – téved vissza tekintetem az alvó férfira.