|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Nanami Hyuugachi | 2012. 02. 05. 17:09:14 | #18986 |
Karakter: Dr. Mera Anachiya
Megjegyzés: ~Kincsemnek~
- Mi akarsz? – összefonja a kezét a mellkasa előtt, mintha valami vallató tiszt lenne.
- Veled lenni. – elfordítja a fejét, és ásít egyet.
- Ja, na jól van szia. – be akarja csukni az ajtót, de lábammal kitámasztom, nehogy már becsukja! Amikor ennyit szenvedtem vele, hogy megtaláljam a címét! – Hé. – morran rám.
- Nem csaphatod rám az ajtót! – kérdőn néz rám, de én csak egy nagyot lökök az ajtón, hogy biztos ne csukja be.
- Barom. – sziszegi a földről. Kicsit nagyot löktem rajta. Bezárom az ajtót és felkapva, beviszem a szobájába, ahol az ágyra rakom és betakarom.
- Mi akarsz? Úgy sincs időd rám! – elfordítja a fejét, én ezt kihasználva lassan kezdek bebújni a takarója alá. Kezemet a mellkasára simítom. – Mit képz… - nem hagyom, hogy befejezze, mivel megcsókolom.
Nyelvemmel végig simítok alsó, majd felső ajkán. Utat enged nyelvemnek, és egy szenvedélyes csókcsata veszi kezdetét kettőnk között. Fölé emelkedem és végig simítok arcán, mellkasán, oldalán, végül pedig rámarkolok az ágyékára. Nem bírom tovább! Elválok ajkától, majd gyönyörű szemeibe nézek bele. Tekintete, akárcsak az enyém, ködös. Mélyet sóhajt, és magához ölel. Elhelyezkedek a lába közt, és fölé magasodok. Végig simít mellkasomon, mire én csak megcsókolom. Lazán rá fekszem, hogy ne nagyon tudjon mozdulni.
- Nem csinálhatod, mindig ezt, hogy úgy kezelsz, mint egy rongyot, aztán jössz vissza nyalizni. – közli nagy komolysággal.
- Nem nyalizni jöttem neked! – összehúzom szemeimet, mivel ez nem esett épp a legkellemesebben. – Meg nem egy rongy vagy nekem, tetszel leginkább, és kellesz nekem. – felemeli szemöldökét, mintha olyan furcsaságot mondtam volna.
- Valóban? – von kérdőre. Kimászna alólam, de még jobban ráfekszem. Nem hagyom, hogy most ő menjen el!
- Most nem fogsz elmenekülni.
Belecsókolok nyakába és puszilgatni kezdem, majd egyre lejjebb haladok, miközben simogatom is. Érzem, hogy élvezi, hisz tiszta libabőr. Én is ilyen voltam legelőször, amikor ezt csinálták velem. Óvatosan benyúlok az alsójába és simogatni kezdem farkát. Többször is felnyög, majd megelégelem, és leveszem az alsóját, amit elhajítok a szoba másik végébe. Végig csókolom az egész testét, majd farkát veszem kezelésbe. Addig kényeztetem, míg elélvez. Piheg, mikor felnézek rá. Elmosolyodom. Fölé mászok, és magamra húzom. Mellkasomra teszi a fejét, és szinte rögtön elalszik, ahogy simogatom a hátát. Én is követem őt nem sokkal az álmok mezejére. Reggel korán ébredek fel. Még nincs öt óra. Megfordulok, hogy derekánál átöleljem, de nem találom sehol. Kimászok az ágyból és követem a hangokat. A konyhába találom meg az én kis édesemet. Mögé osonok, és átölelem hátulról, miközben belecsókolok a nyakába.
- Korán reggel sürgölődsz? – kérdezem kaján vigyorral, majd magam felé fordítom, és rögtön megcsókolom. Átölelem, hogy jobban közelebb tudhassam magamhoz. Ő is visszaölel.
- Reggeli csak kell? Vagy tévedek? – mondja mosolyogva.
- Igen, de előtte van egy kis elintézni valónk! – mondom kaján vigyorral, és felhúzom a szobába, ahol, rögtön ledöntöm az ágyra. Felé mászva már foglyul is ejtem ajkait.
Egész szenvedélyes tud lenni a kicsike, ha akar! Hátam tele van karmolással, és ég, mintha leégtem volna, de megérte. Olyan élményben volt részem, mint még soha. Olyan gyönyöröket adott, mint még soha senki. Nincs is jobb a reggeli szeretkezésnél. Ezután lemegyünk a konyhába, és megreggelizünk. Majd elmegyünk együtt fürdeni, aminek az eredménye, hogy ismét egymásba bonyolódtunk és hát… khöm… hogy is mondjam? Mindketten késünk a munkából! Veszélyes, ha egymással vagyunk elfoglalva, mivel akkor kizárjuk a külvilágot, és hát mindenről megfeledkezünk, csak egymásról nem. Gyorsan elviszem az iskolához, ahol dolgozik, és egy csók kíséretében engedem csak, hogy kiszálljon a kocsiból. Én utána a kórházba hajtok, ahol már javában folyik az élet.
|
| Nanami Hyuugachi | 2012. 01. 01. 20:43:38 | #18388 |
Karakter: Dr. Mera Anachiya
Megjegyzés: ~Életemnek, mert szeretem~
Kezem lecsúszik nadrágja tetejéig, amit szépen lassan kigombolok. Benyúlok nadrágjába, és kezembe veszem farkát, mely kőkemény. Kezdenék belemerülni, de megzavarnak, mert kopogtatnak az ajtón. Mindketten az ajtó felé nézünk.
- Dr. Mera. – a legjobb nővérke az, aki be akar jönni. – Doktor úr idebent van? – kérdezi érdeklődve a nővérke.
Rá pillantok, választ várva, hogy mit csináljak, de csak érdeklődve néz. Nem tesz semmit, ezért kiszólok az ajtó másik felén álló személynek.
- Igen itt vagyok, egy pillanat. – felülök, kihúzom kezemet a nadrágjából, majd azzal a lendülettel öltözni kezdek. – Öltözz! – morranok rá.
Kelletve magát felül, és öltözni kezd. Miután elrendezte magát, visszahuppan az ágyra. Ránézek és intek a fejemmel, hogy bújjon el, de ő csak mérgesen nemet bólint, és ott marad a helyén. Mélyet sóhajtva lépek ki az ajtón. A nővérke mondja, hogy az egyik betegem rosszul lett és meg kell vizsgálnom. Szó nélkül követem, majd miután végeztem azzal a beteggel, szólnak, hogy még egy beteg lesz, akit viszont meg kell műtenem, mert szívinfarktust kapott. Gyorsan berohanok az irodámba, ahol Alex-et hagytam, és mondom neki mi a helyzet.
- Alex, nekem most műtenem kell, majd máskor ezt megbeszéljük.
Kilépek az ajtón és megyek a műtőbe. A műtét 3 órás, de így is elvesztettük a beteget. Bemegyek az irodámba, és nem lep meg, hogy nincs sehol sem. Szomorúan huppanok le az ágyra, majd dőlök hátra. Az orvoslás teljesen elveszi a magánéletemet. Most elvesztettem azt, akiben talán megtaláltam azt, aki viszont szeret. A telefonomhoz nyúlok és egy reménytelen próbálkozást teszek, hogy felhívom Alex-et. Meglepődöm, mikor felveszi, de egyben idegesen is szólok bele.
- Merre vagy? – kérdezem idegesen.
- Parknál, miért? – hallom szomorú válaszát.
- Maradj ott, odamegyek. – állok fel az ágyról és készülök a kilépni az ajtón.
- Úgyse fogsz, szia. – hallom hangját, majd már csak a hosszú pityegést hallom, ami a vonal végét jelenti.
Mivel nem tudom a címét, lerohanok a raktárba, ahol a meggyógyult, vagy meghalt, vagy átszállított betegek aktáit tartják. Villám gyorsan megtalálnám a keresett aktát és el is olvasnám, ha nem lenn minden tiszta kupi és rendetlenség. Jó pár órámba bele telik, mire megtalálom a keresett aktát, de sajnos a polcsor legtetején van. Mért ne? Ez az én formám. Amikor sietni kell, akkor mindig történik valami. Megpróbálok felmászni a polcokon, de mikor már elérném, leszakad alattam a polc. A földre esek. Nem elég mindez, még egy csomó akta rám is esik. Majd eszméletemet vesztem. Mikor magamhoz térek, egy csomó irat közt vagyok és nem emlékszem semmire az estéből. Egyáltalán hány óra van? Milyen nap van? Ránézek a telefonomra, ami kedd hajnal 3 órát mutat. Hirtelen ülök fel, de azzal a lendülettel meg is fájdul a fejem. Felállok, majd megkeresem az aktát és elolvasom végre a címet. Ezt memorizálva, gyorsan megyek fel a lépcsőn és lépnék ki az ajtón, de valami megakadályozza.
Nyomom le a kilincset, de zárva van az ajtó.
- Hát ilyen nincs! Ez nem lehet igaz! Hogy az a… - nem mondok többet, mert egy jó ötletem támad.
Gyorsan visszapakolok mindent a helyére, majd az ablakhoz sétálok és megpróbálok kimászni rajta. Sikerül is, de tiszta föld leszek. És mit ne mondjak, elég hideg van idekint. A kocsimhoz sétálok és beülve, a címre hajtok. Egy kis időbe telik, mire odaérek, hisz teljesen a másik irányban van, mint ahol én lakom. Megtalálva a házat, leparkolok és kiszállok a kocsiból, majd az ajtó elé sétálva, bekopogok. Semmi válasz, ezért becsöngetek, majd csapkodásra leszek figyelmes. Hallom, hogy valaki szitkozódik, majd nyílik az ajtó és megpillantom át egy szál alsó nadrágba.
- Te mit keresel itt? Ráadásul ilyenkor? – kérdezi fáradtan, idegesen és meglepődve.
- Mondtam, hogy utánad jövök. – mondom és elmosolyodom.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 11. 01. 11:39:54 | #17519 |
Karakter: Dr. Mera Anachiya
Megjegyzés: Ancsámnak
Falni kezdjük egymás ajkait. Ráhajolok, és kezemmel nyakát
kezdem el simogatni, míg ő beletúr hajamba és úgy húz közelebb magához. Nagyon
nehezen válunk el egymástól, de szememre ráborult az a bizonyos köd, így szinte
rögtön újból megcsókolom. Mellkasát kezdem el simogatni, mire ő is elkezdi az
enyémet. Egyre halad lejjebb és lejjebb a keze, de nadrágom tetején megáll.
Istenem, milyen rég vártam már erre. Csak éppenséggel nem itt kéne. De nem
bírok magammal. Az én kezem is lejjebb csúszik… pontosabban be a takaró alá.
Ráfogok férfiasságára, ami már rendesen áll. Simogatni kezdem. Azonnal
előtörnek belőle a nyögések. Lejjebb viszi kezét, mely most a farkamon pihen.
Nagy nehezen elvállnak ajkaink.
- Ezt nem szabadna. – suttogja akadozva.
- Tudom, de nem bírtam ki. – nyöszörgöm a vágytól ködös
hangon.
Nehezen, bár felegyenesedek, megfogom kezét, egy lágy puszit
hintek rá, majd megigazítom farkamat, pontosabban a nadrágomat, így sokkal
láthatóbbá válik a farkam
- Istenem… - nyögi fel. Közelebb megyek, hadd simogassa.
- Tetszik? – kérdezem sóhajtva, hisz jól esik a simogatása.
- Igen, nagyon, most úgy… - abba hagyja a gondolatmenetet.
- Mit tennél? – megsimogatom fejét, amin elmosolyodik.
- Olyat, amit nem itt kéne. – susogja.
- Hmm… - elmegyek előle, bezárom az ajtót, a függönyöket,
pedig elhúzom. – Így már máris más. – erre a kijelentésemre bólint.
Kioldja fehér nadrágomat, melyet segítek lehúzni. Finoman
kezdi el simogatni, majd éppen csak megnyalja, végül bekapja. Az élvezettől
hajába markolok. Elkezdem mélyen venni a levegőt. Makkomat kezdi nyalogatni,
miközben zacskóimra is rásimít. Megpuszilja, ám szinte lüktetek kezében. Ekkor
bekapja egész farkamat és mozgatni kezdi fejét. Kicsit rásegítek, mert fejét is
irányítom, meg gyorsabban mozgatom szájában farkamat. Hamarosan szájába
élvezek, amit lenyel. Lábaim remegnek, a levegőt kapkodom. Leülök és próbálok
lenyugodni, hogy fejezzem be, mert ennek nem lesz jó vége, de nem megy.
- Ez csodás volt. – suttogom, majd visszaveszem nadrágom és
ismét megcsókolom. – Most én jövök. – mikor felhúzom a takarót, már elég
rendesen áll a farka.
Épp bele kezdenék, de kopognak az ajtón. Számat majdnem egy
elég cifra káromkodás hagyja el, de visszafogom magam. Kinyitom az ajtót és a
nővérke mondja, hogy egy súlyos beteget hoztak be.
- Mennem kell, majd még benézek. – intek és megyek is
tovább.
A beteget a műtőbe viszik, én pedig megyek utána. Sajnos nem
tudom megmenteni, mert a szíve túl gyenge volt ahhoz, hogy kibírja a műtétet.
Picit kiborulok, ezért haza küldenek. Otthon elgondolkozom elég sok mindenen,
főleg Alexen. Rájövök, hogy nem kéne kikezdenem egy tisztességes tanárral. Még
aznap este betelefonálok, hogy írják át máshoz, mert nem folytatom tovább a
kezelését. Sajnálatos módon, nagyon közel került a szívemhez, de most az
öcsémet is támogatnom kell. Nagyon megkedveltem. A szívemnek fontos lett, de
nem szabad túl közel kerülnie a szívemhez. Nem akarom elveszteni, de ha nem
kockáztatok, semmi esélyem nem lesz az életben, társat találni. A kórházba nem
megyek be, csak 2 hónap után. Addig otthon maradok az öcsémmel és nagymamát támogatni.
Mikor bemegyek, már nincs bent Alex. Kicsit megkönnyebbülök, de ugyan akkor
nagyon fáj, hogy nem látom többé. Szomorúan állok munkába. Az irodámba dolgozok
és az iratok fölé görnyedek, egy forró kávét szürcsölve, mikor csukódik az ajtó
és halkan kattan egyet. Nem figyelek oda, mert biztos a húzat volt. Az iratokat
lerakom az asztalra és az ablak felé fordulok. A kávé továbbra is a kezembe
van. Két kéz csúszik hátulról a mellkasomra. Mikor hátrahajtom a fejem, rátapad
ajkaimra. Rögtön tudom, hogy Alex az, hisz csak ő csókol így. Kicsit elszakadok
ajkaitól és felállok, de ismét megcsókolom. Elég hevesre sikerül, mert az
irodámban lévő ágyra dőlünk rá. Hevesen és vadul csókolom, hisz hiányzott.
Mindene, az érintése, a teste, az illata, a csókja. Mindene. Rögtön leveszem
ingét, ami susogva hull a földre. Mellkasát kezdem el simogatni, miközben
nyakát csókolom és kényeztetem. Számmal egyre haladok lejjebb mellkasán, kicsit
elidőzve mellbimbóján. Halk sóhajok szakadnak ki belőle. Agyamra ráborul az a
bizonyos köd, és nem tudom kontrollálni magam. Visszatérek ajkaira és ismét
megcsókolom. Ő sem rest, mert az én ingem és köpenyem is a földön landol.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 10. 16. 21:03:34 | #17313 |
Karakter: Dr. Mera Anachiya
Megjegyzés: Ancsámnak
- Doktor úr mi történt? – kérdi halkan.
- A nagyapám meghalt. – suttogom, és könnyeim még jobban
hullani kezdenek.
- Részvétem. – mondja, miközben leül a székre.
- Alex, vissza kéne mennie a szobájába, még nincs olyan
állapotban, hogy sétáljon. – mondom indulatosan.
- Ön mellett szeretnék lenni, ha megengedi. – rám néz. Én
felülök és kezemre rakja a kezét.
- Köszönöm. – lehajtom a fejemet.
- Maga is mellettem volt, amikor a diákjaim halálát közölte.
– kicsit könnyezik. – Szeretnélek én is támogatni.
- Alex, köszönöm. – megszorítom a kezét, mire elmosolyodik.
Bejön egy nővérke.
- A beteg mit keres itt, azonnal menjen vissza a kórtermébe,
a doktor úr jelenleg nincs olyan állapotban, hogy látogatókat fogadjon?!! – ráripakodnak,
és kiviszik. Nagy szemekkel nézek az ajtóra.
Saját felelősségemre, másnap kimegyek a kórházból és haza
megyek. Az öcsém napok óta otthon volt. Kicsit beszélgettünk, majd visszamegyek
a kórházba dolgozni. Miután bejelentkeztem, megyek Alex-hez. Mikor benyitok, a
szüleivel beszél.
- Anya, apa! Hadd mutassam be az orvosomat, Dr.Mera
Anachiya. – mondja és mi ismerősként fogunk kezet.
- Örülök a viszontlátásnak! – mondom mosolyogva.
- Ismeritek egymást? – kérdi kicsit értetlenül.
- Igen, én mondtam meg nekik, hogy milyen állapotban vagy.
Most is csak rutin
ellenőrzésre jöttem és már itt sem vagyok. – mondom
mosolyogva, de legszívesebben ordítanék, sírnék, zokognék.
- Kérlek maradj még. – mondja és megfogja a kezemet, mikor
venném el, mert kész
vagyok a vizsgálattal.
- Mások is vannak még, de ahogy tudok, visszajövök. Rendben
van? – kérdezem tőle lágyan, és egy furcsa, megmagyarázhatatlan ötlettől
vezérelve, a homlokára egy puszit nyomok, majd távozok. A szülei nagyot néznek.
Mikor visszamegyek, már késő délután van, mert rengeteg
beteg van. Már csukva van a szeme, és mélyeket sóhajt. Egy pohár kávéval és az
irataimmal bemegyek hozzá és dolgozni kezdek. Többször kimegyek, de szinte
mindig azonnal visszamegyek hozzá. Nem tudom mi van velem, mert ahogy hosszabb
időre elszakadok tőle, már hiányzik és újra a közelébe vágyom. Mindig halkan
megyek vissza. Már jóval estefelé van, mikor újra kimegyek, de megszólít.
- Hova mész?
- Csak mosdóba. Pár perc és itt is vagyok. – nyugtatom meg
és kilépek az ajtón. Elvégzem a dolgomat, és száguldok is vissza hozzá. Halkan
csukom be az ajtót. – Itt is vagyok. Látod, nem voltam olyan sokáig távol?!
- Igen, valóban! – mondja mosolyogva. – Hogy vagy? –
kérdezi.
- Egész jól, a helyzethez képest. Én jobban viselem, mint az
öcsém. Te hogy vagy? Fáj valamid? – terelem a témát.
- Egy kicsit a vállam, de elviselhető.
- Mutasd csak! – megyek oda hozzá és elkezdem vizsgálni a
vállát. Valamilyen oknál fogva szánk egyre jobban közelít, majd egy
szenvedélyes csókban forrunk össze.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 08. 28. 19:22:26 | #16348 |
Karakter: Dr. Mera Anachiya
Megjegyzés: Ancsámnak
Az este folyamán párszor benézek hozzá, majd nyugodtan
megyek haza.
Reggel korán kelek, hogy időben mindent elvégezve érjek be a
kórházba.
Beérve, bejelentkezek, és megyek egyből megvizsgálni a
betegem. A nap egész nyugisan telik el. Szinte egész nap a tegnapi betegnél
lófrálok. Valamiért, megbabonázott a szemeivel.
Már egész kellemes félhomály van, mikor hangot hallok. Épp a
kávémat szürcsölöm, mert ma dupla műszakot húzok le, mivel nincs elég orvosunk.
- Engem is megkínál valami üdítővel? – hallom a halk hangot.
- Persze. – leteszem cicás poharamat, amit még az öcsémtől
kaptam, a 18.-dik szülinapomra. Egy pohárba vizet töltök, és megitatom.
- Hogy érzi magát? – kérdezem, a szokásos kérdést.
- Kérem, tegeződjünk, nem szeretem, ha magázódnak velem. –
mondja, de én csak egy bólintással válaszolok. – Alex vagyok.
- Dr. Mera Anachiya. – válaszolok én is.
- A kérdésedre a válaszom, csak annyi, hogy fáj minden
végtagom. – felállok, és megvizsgálom a lábát, és a kezét.
- Nem csoda, hogy fájdalmad van, hiszen műtét után vagy. – mondom,
és kartonja után nyúlok.
- A diákjaim, hogy vannak?
- Jól vannak. – hazudom, hisz nem tudom, hogy reagálna a
hírre, hogy 5 diákja halott.
- Ne hazudjon nekem doktor, ugye mindenki életben van! – kérdezi
hangosabban.
- Sajnálom, de pár diákja életét veszítette és többen
könnyebb sérülést szenvedtek, párat meg kellett műtenünk. – amikor meghallja, a
hírt, szemeiből folyni kezdenek a könnycseppek.
- Kérem, nyugodjon meg! – megfogom a kezét, és simogatni
kezdem.
- Hogy nyugodjak meg, hiszen én leszek felelősségre vonva, hogy
mi történt. – suttogja, de én csak vállára rakom a kezemet, és megszorítom
biztatóan.
- Segíteni fogok, ígérem, nem hagyom, hogy téged okoljanak,
hiszen, a sofőr aludt el a volán mögött. – fejét csóválja, és letörli kezét.
- Köszönöm, elnézést. – suttogja, és mélyeket lélegzik.
- Ugyan semmi baj, add ki nyugodtan magadból. – suttogom, és
felállva, a bögre után nyúlok, és a kávét kezdem el kortyolni.
Párszor kiszaladok, de vissza is térek. Aztán egyszer egy
nővér ront be a szobába.
- Dr. Mera… Dr. Mera. Szörnyű dolog történt. – mondja lihegve,
mire mindketten értetlenül nézünk rá.
- Micsoda? Az ég szerelmére nyögje már ki!
- A nagyszüleit…
- Mi van velük? – kérdezem felkiáltva.
- Az öccse hívta a mentőket, mert eszméletlenül találta
őket. – mikor meghallom, kiesik a bögre a kezemből, le a földre. Hangos csörömpöléssel
törik össze.
- Most hol vannak? – kérdezem.
- A műtőben. – feleli a nővér, de már nem is hallom mit akar
mondani, mert mint az őrült, úgy rohanok az életmentő termek felé. Az öcsém ott
kuporog a sarokban. Oda futok hozzá.
- Öcsi… hallasz? – kérdezem, és letérdelek elé. Felemeli
fejét, és látom könnytől áztatott szemeit. – Mi a baj? Mi történt?
- Nagyapa… nagyapa meghalt. – mondja, és rám borulva sír
tovább. Én átölelem, és vele együtt kezdek el sírni. Kijön egy orvos, és
lemondó sóhajt ereszt ki magából.
- Milyen hír van? Él még? Kérem, mondja azt, hogy még él. –
mondom, és elkapom a gallérját.
- Sajnálom. – mondja és lehajtja a fejét.
- Nem… nem… az nem lehet… - mondom és őrjöngeni kezdek.
Érzem, hogy 3 lefognak, és egy kis szúrást érzek. Majd egyre lassabban, és
nehezebben csinálok mindent. Végül film szakadás.
Mikor magamhoz térek, Alexet pillantom meg, ahogy engem néz.
Szemeimből a könnyek, megállíthatatlanul kezdenek folyni. Összegömbölyödök,
mint egy kiscica, és némán zokogok.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 08. 20. 15:55:28 | #16118 |
Karakter: Dr. Mera Anachiya
Megjegyzés: ~Ancsámnak~
Éppen az irodámban vagyok és az utolsó vizsgámra készülök,
mielőtt hivatásos Kardiológus leszek, persze csak azután, hogy 3 évet a
sürgősségin, azon belül a Baleseti osztályon voltam gyakornok. Szóval épp a
szívekről és működésükről olvasok, ami igen érdekes számomra, mikor beront egy
nővérke.
- Dr. Mera… - kiabál hangosan és lihegve. – Nem soká a
mentőseink, egy csapat diákot hoznak be és egy súlyosan sérült tanárt. 5 diák
meghalt a helyszínen, 16 könnyebben, és 5 súlyos sérült van. A tanár is nagyon
súlyosan sérült meg.
- Rendben, akkor először az 5 súlyosat hozzák be, és álljon
készen még 4 orvos, majd a 16 könnyebb sérülést szenvedőket.
- Az öt halottal mi legyen? – kérdezi, miközben a hajamat
összekötöm és a köpenyemet felvéve, az alsó bejárathoz indulok, a nővérkével.
- Őket is hozzák be, de velük később foglalkozom. – felelem,
de már ott is vagyunk a bejáratnál. A kórházi mobilon felszólok a műtősöknek. –
Szia, Needi. 5 műtőt készítsetek elő, 10 percen belül… Rendben, köszönöm. –
mondom és lerakom a telefont. Idegesen nézem az órámat. – Hol vannak már? –
kérdezem, de ekkor nyílik az ajtó. Először egy idősebb fiút tolnak be. Olyan
20-25 közötti lehet. Megérkezik a többi orvos is. Én az először betolt fiúhoz
sietek. – Milyen sérülések? – kérdezem és szemét kezdem el vizsgálni, egy
lámpával.
- Kisebb agyrázkódás, de a legsúlyosabb, az a borda törése. A lengőborda letört
darabja, átszúrta a jobb oldali vesét, ezen kívül a máj is eléggé sérült.
- Értem.
- A… diákjaim. – hallom, hogy próbál beszélni.
- Uram, kérem, ne beszéljen feleslegesen. Ért engem? Ha igen, bólintson. –
mondom és egy bólintás a válasz. – Hogy hívják, uram?
- Alex… Alex Harada.
- Családja van?
- A szüleim és testvéreim itt élnek. – mondja ezt a mondatot
egybefüggően. Már a műtő ajtónál vagyunk.
- Készítsenek elő mindent.
- Elaltassuk, Dr. Mera?
- Nem, várjanak meg vele. – mondom és bemegyek a mosdóba.
Lefertőtlenítem a kezemet és átlépek a műtőbe. Ott feladják rám a köpenyt, a
maszkot és a kesztyűt.
A műtét, hosszú és fárasztó volt. A betegnek, 5 bordája, a
bal lába eltört, és a jobb kezében az orsócsont megrepedt, valamint a
lengőbordából letört darab, felsértette a jobb oldali vesét és a mája is eléggé
sérült és egy kis agyrázkódása van.
A műtét után, a családdal is közölöm a híreket.
- Jó napot. – köszön egy asszony, felállva, miután beléptem
a váró terembe. – Én Molly Harada vagyok, Alex édesanyja. – kezet nyújt, amit
én el is fogadok.
- Mi történt pontosan a fiunkkal? – kérdezi egy férfi.
- Jó napot. Én Dr. Mera Anachiya vagyok, a fiúk orvosa. Egy
tanulmányi kirándulásra vitte volna a diákjait, de egy kamion sofőr elaludt a
kormánynál. 26 emberből, 5 meghalt, 16 könnyebben és 5 súlyosabban sérült. A
fiúk a súlyos sérültek között volt. Eltört 5 bordája és a bal lába, valamint a
lengőborda egy letört darabja, felsértette a jobb oldali vesét. A mája is
eléggé sérült, és agyrázkódást szenvedett.
- Fel fog épülni?
- Természetesen, csak idő kell hozzá. – mondom, de beront
egy nővérke.
- Dr. Mera. A beteg az 5-ben magához tért. – kiálltja
boldogan.
- Máris? Hisz 5 órája, hogy műtöttem. – mondom és felfutok a
szobába.
- Hol vannak a tanítványaim? – kiabálja. Én oda rohanok
hozzá és csillapítani próbálom.
- Harada-san. A diákjai jól vannak. Csak maga sérült meg
ennyire. – hazudom, hisz most nem lenne épp a legjobb közölni vele, hogy 5
diákját elvesztette.
- A családom, hol van?
- Itt vannak, de ma még nem jöhet be senki önhöz. Csak
holnap. Kérem, bírja ki addig. – mondom, mire megfogom a kezét és megszorítom. Nem
tudom mért, de a szemei megbabonáznak. Biztatóan elmosolyodom, és a nővérhez
fordulok. – Ennyi elég volt most neki. Altassák vissza. – mondom és kilépek az
ajtón.
|
|
