Elmélázva nyitom meg a csapot, és igyekszem a langyos vízre koncentrálni, mert akárhányszor Tatsura és a kapcsolatunk irányára gondolok, pír lepi el az arcomat. Tisztában vagyok vele, hogy mit ígértem neki, és nem fogok visszakozni, még ha jelenleg elfog is a félsz.
Mióta Kyoya majdnem megerõszakolt, nem hagytam, hogy bárki is hozzám érjen, úgy. Persze tudom, hogy az öcsém sose bántana, vagy okozna fájdalmat, de félek, hogy a tartózkodásommal esetleg önkéntelenül, reflexszerûen utasítom el, és bántom meg.
Felsóhajtok, majd a vizet elzárva kilépek a kádból. Gyorsan megtörölközöm, majd jobb ötletem nem lévén, az alváshoz használt pólómat és alsómat kapom magamra. Lesétálok a földszintre, hogy megkeressem Tatsut, és a konyha felõl kiszûrõdõ hangok alapján, arra felé veszem az irányt.
- … anyám puncijába dugod a farkad – Épp a mondat végére érek be, és Tatsut meg a taxist pillantom meg. Rá se kell kérdeznem, az utóbbi mit keres itt. Még akkor se kéne, ha nem hallottam volna öcsém megjegyzését.

- Tatsu, kérlek – sóhajtok fel. Nem szeretném, ha vita lenne. Anyánk ügye, már régóta nem a mi dolgunk, még ha fáj is. Legalábbis nekem nem tetszik a gondolat, hogy rendszeresen félrelépnek a szüleink. - Az úrnak nyomós oka van, hogy maradt, azt hiszem – lépek testvérem mellé, és nyugtatóan megsimogatom a karját, a pult takarásában.

- Nyomta is, anya szeret lovagolni – nevet fel, és én pirulok el a leginkább, bár vendégünk se tûnik túl boldognak. Mielõtt azonban végre megszólalhatna, és letagadhatná a nyilvánvalót, szülõanyánk suhan be, illatfelhõt húzva maga után.

- Fiúk, itt egy csekk, apáddal távol leszünk egy ideig még. Egy ottani vállalkozást kell elindítanunk, de én pár napot most nem töltök itthon, aztán egyenesen utazom el, vissza apátokhoz – mondja, láthatóan fellelkesítve Tatsut. Nekem viszont egy nagy nyelésnél többre, nem futja, mikor vidoran rám pillant.

- Rendben anyu – vigyorodik el. - Pápáá, és küldjetek lapot. – rákacsint anyára, majd szó szerint kitolja õket a házból. Alig hallom meg az ajtó csukódását, és felém fordulva, már rám is mosolyog. Szelíden viszonzom, és ahogy elém sétál, és alám nyúlva a pultra pakol, csendesen tûröm.
Mikor azonban minden eddiginél szenvedélyesebben, és vadabbul csókol meg, nem bírom halk nyöszörgés, és sóhajok nélkül.

- Tatsu – nyögök fel, mikor mindkét kezével szorosabban húz magához, szinte a mellkasához préselve. Túl forró, túl bódító… - Két nap – emlékeztetem, homlokomat az övének döntve.

- Tudom – sóhajt fel, fejét a mellkasomnak döntve. - Csak basszus, olyan boldog vagyok. Végre együtt vagyunk, még ha csak titokban is. Hide-chan elfogadott minket, anya lelépett, apa ezek szerint most haza sem jön. Miénk a lakás megint ki tudja, meddig – mosolyog fel rám. Lágyan a hajába túrok, és egy hosszú tinccsel kezdek játszadozni.

- Jobban örülök, hogy anyu elment – motyogom halk sóhajjal.
- Van ennek köze a két napos limitedhez?  

- Van - bólintok rá. - Zavarna, ha itt lenne, és nekem erre... – Beharapom az alsóajkam, de nem kell befejeznem, megteszi õ helyettem.

- Fel kell készülnöd. – Bólintok. - Nekem is – mondja, mire meglepetten nyílnak nagyra a szemeim.

- Neked is? – kérdezek vissza.

- Igen, cica – sóhajt fel, de most még a megnevezés miatt se pirulok el, úgy meglepett. Pedig neki van tapasztalata… - Egyrészt a testvérem vagy, az édestestvérem... az is nehéz volt, amíg elfogadtam, hogy szerelmes vagyok beléd. De az, hogy a magamévá tehetlek... már a gondolattól is remegek – nevet fel, és elém emeli, valóban remegõ kezét. - Aztán meg... téged nem csak meghõzni akarlak, és olyan még nem nagyon volt.
Végül erre, mégis pír kúszik az arcomra, de ugyan akkor el is mosolyodom, és lehajolva hozzá, gyengéden megcsókolom.
- Akkor mindkettõnknek kell ez a két nap – jegyzem meg, õ pedig bólint. Tudom, hogy úgyis hamar eltelik…

***

És valóban, a két nap szinte elrepül, és én egyre jobban izgulok. Hide és Jin a falra mászik a figyelmetlenségem, és szórakozottságom miatt, és csakhamar másik barátom is kezdi kapizsgálni az okot. Fogalmam sincs, honnan sejti meg, kezdek félni, hogy ilyen nyilvánvalóan a homlokomra van írva.
Mikor aztán a kijelölt napon, még a suliban sarokba szorít, pánikhangulatban nyögöm ki neki a kapcsolatomat Tatsuval. Jin alaposan elcsodálkozik, majd széles vigyorral kér bocsánatot, hogy majdnem elõttem hajtott rá. Elfogadja…
A szórakozottságom okát azonban, nem vagyok hajlandó bõvebben elárulni. Nem kell tudnia se neki, se Hidének, hogy elvileg ma fogok lefeküdni az öcsémmel… Jesszum, ez így magamban kimondva, szörnyen rossz bátynak minõsít…
Halkan felnyögök, pont az egyik elõadás közepén, mire két oldalamon ücsörgõ barátaim, nagy szemekkel pillantanak rám. Elrejtem vörösödõ arcomat, és próbálok a jegyzetelésre koncentrálni, de a lapom az óra végén is hófehér.
- Srácok, én megyek haza! – pattanok fel, szerencsére ez az utolsó óra. Tatsu reggel bejelentette, hogy ma nem is jön be. Nem kérdeztem rá az okára, hisz az elmúlt két napban nem firtattuk a témát. Ma viszont…
- Felejtsd el! – szólal meg hirtelen mellettem Hide, alaposan meglepve. Gyorsan elgondolkodok, miért nem szabadna most hazamennem, de mivel ma nincs meló, nem beszéltünk meg közös projektet, amin dolgozni kéne, nem igazán tudom, mi akadályozna.
- Ömm… - bököm ki nagy bölcsen. – Már miért is?
- Szépen elkísérsz ma a húgom táncelõadására, mert ha egyedül megyek, szétszednek a csajok, mint naaaagy és veszettül helyes, egyetemista bátyot! – Azzal már kapja is a vállára a cuccát, az enyémmel együtt.
- De Hide… vidd inkább Jint! – mutatok a töprengõ barátunkra, aki egy pár pillanatig mér mered maga elém, majd mintha világosság gyúlna a fejében, rám kapja a tekintetét, és megrázza a fejét.
- Hé, én egy meleg, szingli pasi vagyok! A délutánomat nem tizenéves csajok közt akarom tölteni – nevet fel, majd bocsánatkérõen rám mosolyog, mikor durcásan lebiggyesztem a számat, és búcsút intve, elslisszol.
Sóhajtva követem Hidét, aki ezt látva, elégedett vigyorral indul meg. Hosszú délután elébe nézek… pont ma…

Szerencsére, nyolcra azért hazaérek. Hide az ajtóig kísér, és kivételesen örülök, hogy amint elõkotrom a kulcsomat, rögtön lelép. Máskor mindig szívesen behívom, de most… ma… megígértem Tatsunak!
- Tatsu, megjöttem! – kiáltom, ahogy belépek az elõszobába, majd a táskámat lerakva, a nappaliba sétálok. Ott aztán úgy torpanok meg, mint akit odavarrtak.
A szoba gyönyörûen fel van díszítve virágokkal, és égõ mécsesekkel, a hangszórókból pedig lágy dallamok szólnak. A szívem szinte a torkomba ugrik, hogy ott kezdjen heves kalapálásba, fõleg, mikor Tatsu elém lép, és magához húz.

- Szeretlek – suttogja az ajkaimra, majd rájuk tapadva, gyengéden, mégis határozottan csókol meg.

Õszintén szólva, eddig féltem, hiába próbáltam felkészülni. Most mégis, ahogy a karjaiban tart, és nyelvével csábítóan becézgeti az enyémet, kezd elfogni az izgalom, teljesen átvéve a félsz helyét. A vágy felülkerekedik, és átkarolva a nyakát, viszonzom a csókot.
- Én is téged – pihegem, arcomat a nyakához fúrva, mikor elválunk egymástól. Pár pillanatig, még szorosan tart, érzem, hogy egyre inkább tombol benne a vágy. Így alaposan meglep, mikor szelíd mosollyal elhúzódik tõlem.
- Még egy pillanat, és kész a vacsora, ha akarsz, addig tussolj le – szólal meg, én pedig becsukva nyitva felejtett számat, biccentek. Ezúttal hamar végzek, nem húzom az idõt elmélkedéssel.
Mikor leérek a nappaliba, ismét megcsókol, és még kissé nedves tincseimbe túrva, magához húz. Hosszan, és mélyen ízlel, de utána elenged, és a kezemet megfogva, a konyhába vezet.
- A kedvencedet csináltam, remélem ízleni fog, mert testem-lelkem benne van, elõbbi szó szerint is! – nevet fel, felmutatva ragtapaszos ujját. Meghatottan rámosolygok, mikor leültet a szépen megterített asztalhoz, a bacon-os  májjal, és krumplipürével megpakolt tányér elé, majd õ is lehuppan a sajátjához.
Csendben eszünk, én a tányért és az ételt fixírozva, õ engem. Nagyon ízlik, jobb, mint amikor én csinálom. Lassan végzünk az evéssel, és mikor már a desszertet teszi elém, epres és barackos fagyi képében, ami a két kedvencem, már akkor se jutnék szóhoz, ha megpróbálnám. Mikor aztán ezek is elfogynak, fészkelõdni kezdek a széken.
- Tatsu én… - Nem találom a szavakat, egyszerûen elvesztek. Pedig annyi mindent mondanék neki, olyan bõszen szeretném kifejezni a hálámat a törõdése, és figyelme miatt, de oda az ékesszólásom, amit a dolgozataimban mindig úgy dicsérnek. – Köszönöm… - bököm ki végül, mélyen a szemébe nézve, õszintén sugárzó mosollyal.
Láthatóan nyel egyet, majd hirtelen felpattan, és elém lépve, felhúz a székrõl.
- Uh… annyira próbáltam magam kontrollálni eddig, de ha így nézel, és mosolyogsz rám Norio, oda az önuralmam! – hadarja vágytól fûtött hangon, majd vad szükséggel tapad az ajkaimra, egészen magához préselve.
Mindent beleadva próbálom tartani vele az iramot, de teljesen elkábulok, szinte az se tûnik fel, hogy ügyesen manõverezve, a nappaliba tol, és úgy dönt le a kanapéra, hogy csak addig válik el tõlem, míg némi levegõt nyelünk.
Dübörgõ szívvel, kábán nyitom ki a szememet, mikor Tatsu végül kiegyenesedik, és két oldalamon megtámaszkodva, lenéz rám. A szemében izzik a vágy, de szelíd mosollyal kér engedélyt, hogy továbbmehessen.
Én is elmosolyodom, majd karjaimat a nyaka köré fonom, és lehúzom magamhoz. A visszatartott levegõ, hal morranás kíséretében távozik belõle, majd egyik keze, rögtön a pólóm alá siklik. Szaporán kapkodok levegõ után, ahogy minden érintésével végigbizsegeti a testemet.
Pillanatok alatt hámozza le rólam a felsõmet, majd a nadrágomat is, így végül egy szál alsóban, zavartan pirulok alatta.
- Basszus Norio… ha tudnád milyen kibaszottul szép vagy! Meg tudnék nyúzni mindenkit, aki így látott elõttem! – mormolja az orra alá. Még inkább elvörösödöm, és félrekapom a pillantásom, de aztán összeszedem magam, és újra felé fordulok.
- Nem túl sok ilyen ember akadt… - suttogom, kezemet a mellkasára simítva, feljebb tolva a pólóját. Valójában, csak egy, Kyoya. Vele eddig már eljutottunk, de aztán kicsivel késõbb megijedtem, és visszakoztam. De õt, és a történteket most ki kell vernem a fejembõl! Minden figyelmemet Tatsura fordítom, és élvezem a tenyerem alatt, hevesen kalapáló szívét, meg megránduló izmait, és forró bõrét. – Amúgy, neked sincs miért panaszkodnod! – tornázom feljebb magam, hogy csókot nyomhassak a szájára. Tényleg nincs, hisz elképesztõen jól néz ki!
Elvigyorodik, és pár pillanat múlva, már meg is szabadul a ruhái többségétõl, és hozzám hasonlóan, lenge öltözetben hajol ismét fölém. Meztelen mellkasát cirógatom végig az ujjaimmal, de mikor lejjebb kalandozok, kissé hevesebben kapok levegõ után, és megtorpanok. Már igazán kemény a helyzet a nadrágjában, a domborulatát elnézve, de az igazság az, hogy nincs ezzel egyedül.
Felpillantok tûzforró tekintetébe, majd kissé reszketõ kézzel, és szégyellõs mosollyal akasztom be mutatóujjamat a ruha anyagába, és a segítségével letolom rajta.
Mikor aztán hirtelen alám nyúl, és lerántja rólam az enyémet, meglepetten felnyikkanok. Hát még, mikor teljes valójában simul hozzám, összeérintve merevedésünket.
- Tatsuh… - sikkantom halkan, de gyorsan a szám elé kapom a kezem. Õ csak halkan felmorran a végletekig izgató helyzet miatt, majd óvatosan lefejti a számról a tenyeremet.
- Hagy halljam… mindent hallani akarok! – zihálja, tudom, hogy legszívesebben belevágna a közepébe, és csak miattam fogja vissza magát, és finomkodik.
Olyan lágyan, mégis határozottan barangolja be kezeivel a testemet, hogy meg se tudom mondani, éppen hol érint, mégis gyújtós ad a bennem égõ lángoknak, amit csak a közelsége képes csillapítani. Belékapaszkodom, és míg õ ágyékomat, belsõcombomat, vagy éppen a mellkasomat simogatja, én az arcát, a nyakát csókolgatom.
Egyszer csak megérzem az ujjait a fenekemnél, és mikor az egyikkel óvatosan becsúszik a farpofáim közé, összeszorítom a szememet, és mikor belém is hatol, minden igyekezetem ellenére, fájdalmasan felnyögök, és egész testemben megfeszülök.
Ez fáj… ilyet már éreztem… pont mint akkor… mielõtt Hide leszedte rólam Kyoyát… fáj…
- Norio – suttogja Tatsu halkan, teljesen mozdulatlanul. – Norio, nézz rám. – Érzem a leheletét az arcomon, és mikor reszketve felpillantok, szerelemmel égõ, fûzöld szempárral találom szemben magam. – Nem bántalak, ígérem… Csak lazíts!
Szorosan belékapaszkodva biccentek, és ahogy mélyen megcsókol, tényleg sikerül ellazulnom kissé, így lassan és óvatosan folytatja a tágításom. Hihetetlenül türelmes, minden erõteljesebb összerezzenésemnél megtorpan, és megvárja, míg megszokom.
Így hamarosan a feszítõ fájdalom csillapodik, annak ellenére, hogy már három ujja bennem jár, és megérkezik a kéjes gyönyör is.
Egyre hangosabbakat nyögök, és még inkább kapaszkodok belé. Kéjtõl homályos tekintettel figyelem az arca minden rezdülését, és rá kell jönnöm, hogy eddig teljesen félretette a saját szükségét, és csak velem foglalkozott. Önzõ voltam, hogy nem próbáltam közben örömet szerezni neki.
Ezt tudatosítva magamban, mocorogni kezdek alatta, mire meglepetten húzódik ki belõlem, és hagyja, hogy kimásszak alóla. Kíváncsian követi minden mozdulatomat, és rendesen meglepõdik, mikor ülõhelyzetbe nyomom a kanapén, és átvetem rajta a lábaimat.
- Norio, te… - Nem adok idõt neki, hogy befejezze, eltökélten csúszok közelebb hozzá, hogy merevedésünk összeérjen. Fojtottan felmorran, míg én halk nyögésemet próbálom visszafogni. Pihegve nyúlok kettõnk közé, és óvatosan markolok rá férfiasságára, majd feltérdelek, és bejáratomhoz irányítom.
Tétován rágcsálom az alsóajkam, de elég ránéznem Tatsu ragyogó tekintetére, hogy minden félelmem elszálljon. Lassan lejjebb ereszkedem, és magamba vezetem, míg Tatsu a derekamat fogva, segít, hogy megremegõ lábaim miatt, ne rogyjak rá rögtön.
Reszketegen kapok levegõ után, ahogy egyre jobban elmerül bennem, testvérem nem kis mérete. Mikor aztán a kezeit megfogva, jelzem, hogy eresszen el, és ráhuppanva teljesen belém csúszik, már kéjjel vegyes, fájdalmas sikolyomat se tudom visszatartani.
Zihálva hanyatlok rá, fejemet a nyakához fúrva, és míg õ a hátamat, gerincem vonalát simogatva vár, én szokom a bennem lüktetõ, forró hímtagot.
Végül óvatosan moccanok, Tatsu pedig egyre nehezebben palástolva vad vágyát, megmozdít magán. Nem is hagyja abba, ritmusosan kezd emelgetni, és visszaengedni. Hangosakat nyögve szállok be én is, még körkörös csípõmozgással is megpróbálkozok, miközben hátravetett fejjel kapkodom a levegõt, ezzel felkínálva nyakamat.
Él is a lehetõséggel, és elõrébb hajolva, megállás nélkül csókol és nyalogat.
- Tahtsuh… Tahtsuh… - nyöszörgöm a nevét, újra és újra, mire, ha lehet, még keményebb és vastagabb lesz bennem, és gyorsít az amúgy is egyre vadabbá váló tempón. Egyszer csak maga alá fordít, és lábaimat a nyakába véve, még mélyebbeket lök, egyik kezét pedig merevedésemre fonja.
Ez viszont már túl sok nekem, a gyönyör egyre gyakrabban rázza meg a testem, és a forró kéj fehér csillagokat villant a szemem elõtt. Nem is telik bele sok idõbe, és nagyot sikoltva élvezek el, beterítve mindkettõnket, fergeteges orgazmusom bizonyítékával. Tatsu még lök kettõt, majd hangos morranással követi a példámat, elárasztva a bensõmet forrósággal, és zihálva rám rogy.
Pár pillanatig így marad, majd kelletlen sóhajjal kihúzódik belõlem, és mellém csúszik. Kábán, levegõ után kapkodva fordítom felé a fejemet, még mindig nem tértem magamhoz igazán, de azért szelíden rámosolygok.

- Felébresztettelek? – suttogja halkan, a hajammal játszadozva.
- Nem, dehogy… egyébként is ideje volt felkelnem – felelem kissé még kábán, majd rá emelem a tekintetem, és a helyzetem is tudatosul bennem. - Jaj, rajtad aludtam el! Nem nyomtalak össze? – egyenesedek ki rögtön, aggódó pillantással. 
- Nem, kicsit sem. Kellemes volt, mint gyerekkorunkban – válaszolja lágyan, én pedig megkönnyebbülten állok fel. 
- Akkor oké – mosolygok rá. - Megyek, keresek egy orvost, hogy vizsgáljanak meg. 

** Pár nap múlva *** 

- Nos, Oyama Tatsu - néz fel a papírjaiból az orvos, én pedig feszülten figyelem minden szavát. - Minden sérülését elláttuk, rendben van, viszont kérem, ne erõltesse meg magát, hiszen a frissen hegedt bõrréteg nagyon könnyen felszakadhat. Kérem, vigyázzon az öccsére – fordul felém, én pedig rögtön bólintok. Mondania se kellett volna! - Kérnek mentõt? 
- Nem, köszönjük – felelem, és az ajtóban szobrozó Hidére és Isaora mutatok. - Van fuvarunk – mosolyodom el.
- Rendben - bólint a doktor. - Akkor egy hét múlva szeretném, ha visszajönne kontrollra, és akármi történik, azonnal kórház – figyelmeztet minket, majd elmegy. 
- Gyere, Tatsu-kun - karol Tatsuba Isao, mi pedig Hidével egy-egy táskát kapunk fel. 
- Kösz, haver – feleli kisöcsém, és kissé meg is lep, hogy könnyedén hagyja, hogy kisegítsék. Milyen mellékhatásai lehetnek egy kórházban tett látogatásnak, nézzenek oda…
A kocsiban aztán hátra ülök vele, és a vállamra hajtja a fejét. Nem veszek tudomást kalapáló szívemrõl, csak gyengéden simogatom a buksiját, míg haza nem érünk. 

Hazaérünk, és miután megköszöntünk mindent Hidééknek, és megígértették velem, hogyha bármi gond van szólok, elhajtanak. Én a cuccok pakolászásával foglalom el magam, majd eszembe jut valami.
- Szeretnél egy szobában aludni? – kérdezem. 
- Azt hiszem, így is eléggé szenvedek, nem kellene még jobban – morogja alig hallhatóan, de így is elér hozzám, és meglepett torpanásra késztet. Felkapom a fejem, és tanácstalanul pillantok rá. Nem értem… - Izé... nem, köszi – helyesbít mosolyogva, de érzem, hogy valami nem stimmel.

- Tatsu, minden rendben? – lépek közelebb hozzá aggódva.
- Persze! – vágja rá kapásból, és ép kezével felkapja az egyik táskáját. – Megyek, letussolok – indul meg az emelet felé.
- Segítek. – Már lépnék utána, de hirtelen megpördül, így kis híján nekiütközöm.
- Nem kell! – hárít szokatlanul keményen, de látva, hogy erre megszeppenek, lágyít a hangján, és vonásain. – Ne haragudj, úgy értem, hogy sértené a büszkeségem, ha még fürödni se lennék képes egyedül!
- É… értem – motyogom, enyhén szólva kétkedve. Valami nagyon nincs rendben, de úgy érzem Tatsu nem fogja elmondani nekem. Ez lelomboz, és ahogy eltûnik a lépcsõ tetején, szomorúan huppanok le a kanapéra.
Talán megsejtette, hogy az érzelmeim felé, kezdenek különös úton járni? Ha így van, teljes mértékben jogos a távolságtartása. Egyáltalán nem normális, ha valakinek tetszik a testvére, ha többet érez iránta, mint családi kötelék… Mert én már biztos vagyok benne, hogy velem ez a helyzet.
Sóhajtva horgasztom le a fejemet, de a következõ pillanatban megrezzen a mobil a zsebemben. Sms. Elõkapom, és elolvasom anya rövid, lényegre törõ üzenetét. Holnap hazajön… Elteszem a telefont, és fogalmam sincs, hogy ennek most örüljek e, vagy sem.
Még akkor is ezen agyalok, mikor jó pár perccel késõbb, Tatsu megjelenik. Éppen az ujjai rögzítését igyekszik rendesen megcsinálni, a sebével látszólag már végzett, de mit ne mondjak, gyatra munkát végzett.
- Majd én megcsinálom! – pattanok fel. Felkapja a fejét, és hezitál egy darabig, de mikor lehullik a ragasztó a varasodó sebrõl, lemondóan felsóhajt, és engedelmesen leül a kanapéra. Elõszedem a kötszereket tartalmazó táskát, és mögé térdelve, elõszedem a szükséges dolgokat.
 - Anya holnap hazaér – közlöm vele, miközben azon vagyok, hogy megfelelõ méretet vágjak a nagy sebtapaszból. Mikor ez sikerül, szelíden érintve a vállát, magam felé fordítom. Összerezzen, pedig tudom, hogy ez nem fájhatott neki. Csak nem tetszett neki, hogy hozzáérek?
- Hogy-hogy? – kérdezi, kerülve a tekintetem. – Te elmondtad nekik, hogy mi történt?
- Természetesen! Tudniuk kellett róla, hogy a fiúk kórházban van.
- Eh… tök felesleges volt, szerintem magasról tesznek rá, és anya is csak azért jön haza, hogy még apa érkezése elõtt, az aktuális szeretõjével lehessen! – morran fel.
Döbbenten pillantok rá, annak ellenére, hogy eleinte rosszallóan akartam, a nem aggódás miatt. De utolsó megjegyzése minden mást elfeledtet velem.
- Te… honnan tudod? – nyekkenek fel, befejezve a válla lekezelését. Végre rám kapja a tekintetét, és látva a kétségbeesést az arcomon, felsóhajtva fordul el.
- Már egy ideje észrevettem – feleli színtelenül. – Bocs, hogy nem említettem, hogy tudom, nem azt akartam, hogy egyedül viseld el.
Nem felelek, csak az ölembe húzom sérült kezét, és megcsinálom rendesen a rögzítéseket. Miután végzek, még egy darabig fogom a kezét, hüvelykujjammal a tenyerét cirógatva. Meglepetten kapom fel a fejem, mikor hirtelen szívja be a levegõt, és elrántja a kezét.
Könnyek gyûlnek a szemembe, és mielõtt letörölhetném õket, ki is buggyannak. Még csak fél napja ilyen, de nekem már ez is sok.
- Ne csináld ezt Tatsu, kérlek! – konyul le a szám is, és mielõtt elszökhetne, kikerülve sérült vállát, a derekát átkarolva, belécsimpaszkodok. – Ne legyél ilyen távolságtartó! Hagy legyek melletted, és hagy érintselek, kérlek… Ha valami olyat tettem, ami miatt utálsz, mond el… - A végén már elcsuklik a hangom, de továbbra is ölelem. Érzem, ahogy hosszan szívja be, és fújja ki a levegõt.
- Utálni? Azt mondod, utállak? – szólal meg végül csendesen. – Basszus Norio, annyira naiv és buta tudsz lenni néha! – morran fel. Összerezzenek, és mikor lehámoz magáról, hogy az állam alá nyúlva a szemembe nézhessen, hagyom neki. – Te fogsz utálni engem ezek után, de nem bírom tovább – sóhajtja, és mielõtt rákérdezhetnék, hogy mirõl beszél, egyszerûen a számra tapad.
Mélyen, de gyengéden csókol, még sérült kezével is átkarolva. Döbbenten, de gondolkodás nélkül hagyom neki, hogy ízlelgessen, vagy éppen érzékien megharapdálja az alsóajkam, de végül a levegõhiány elválaszt minket.
- Szeretlek, Norio! – suttogja az ajkaimra. Levegõ után kapok, és halkan felzokogok. Tatsu ezen hirtelenjében megdöbben, majd elkapva rólam a tekintetét, idegesen a hajába túr.
- Bassza meg! – morran fel. – Mekkora állat vagyok! – Állna fel, de utána kapok, és visszahúzom a kanapéra. Feltérdelek, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön, és a nyakát átkarolva, forrón megcsókolom.
- Én… én is… szeretlek! – pihegem neki, apró szipogások közepette, mikor elválok tõle. – Csak megkönnyebbültem… annyira megkönnyebbültem, hogy nem csak én érzem ezt, és nem utálsz emiatt… - sóhajtom, arcomat a nyakához fúrva.
Érzem, hogy szaporán emelkedik és süllyed a mellkasa, és hogy hozzám hasonlóan, milyen gyorsan ver a szíve. Forróság árad szét bennem, ahogy ölelem, és õ az ölébe vonva magához szorít, és újra megcsókol. Hihetetlenül boldog vagyok… 

- Én lépek is, tesó – szólal meg, mikor hazaérünk. - Ajtót zárd, viszek kulcsot és sietek haza – lép közelebb, és egy puszit nyom az arcomra. Nem kéne, hogy ez ennyire jól essen! 
- Hova mész, mindjárt tíz óra... – faggatom elszomorodva. Azt hittem, velem tölti az estét. 
- Hé, tudod, milyen vagyok – kacsint rám. - Megyek, felszedek egy ribancot, megdöngetem és jövök – vigyorog rám, és már csukódik is mögötte az ajtó. 
Lehajtott fejjel fordulok meg, és megyek a konyhába, hogy összeüssek neki valami „éjféli nasit”, mert biztos éhes lesz, mikor hazaér. Igyekszem lekötni magam, így nem figyelek arra, mennyire nem tetszik amit hallottam. És nem azért, mert nem erkölcsös, vagy valami… sokkal inkább, féltékenység? Megrázom a fejem, és lehúzom a tûzhelyrõl a tejberizst. Miután végzek az étellel, beszélek Hidéve, aki aggódó anyukaként, már három üzenetet küldött, és végül a kanapén kötök ki, Tatsut várva.

Sápadtan hallgatom, még azt is alig tudtam feldolgozni, mi is történt, bár a haverjai nagyvonalakban elmondták, hálistennek nem részletezték. Bár… így is, úgy is az én hibám, miattam történt!  Miután a doki távozik, rögtön belépek a kórterembe, és látva, hogy felébredt, halványan elmosolyodom. Mellé lépek, és óvatosan megölelve, nyomok egy puszit a homlokára. Úgy aggódtam! Viszont… magyarázattal tartozik, amit távolabb lépve, igénylek is.
- Miért kellett ezt csinálnod? – kérdezem sápadtan.
- Mert veszélyben voltál, azért – feleli kissé közönyösen, miközben két haverja gyorsan lelép, mintha éreznék mi következik. 
- De honnan tudtad, hogy mi történt? – ülök le, az ágya melletti székre. Nem vagyok túlzottan nyugodt, szörnyen megijedtem, és nem értem, hogy sodorhatta ekkora veszélybe magát. 
- Hallottál arról a Scott nevû srácról anno, Kyoya távozása után, akit olyan csúnyán elvertek? – kérdez vissza. Bólintok, és szép lassan összerakom a történteket. Felpattanok, és az ágyhoz állva, csípõre vágom a kezem. 
- Miért kell neked ennyire velem foglalkozni?! – kiabálom mérgesen. Miért nem vigyáz magára jobban? Az én kedvemért senki se sérüljön meg, fõleg ne Õ! 
- Mert te vagy a legfontosabb az életemben, idióta! – üvölti vissza, hasonló lelkiállapotban. Miért én? Hisz… most elvileg tetszik neki valaki, nem? Foglalkozzon vele, õ biztos nem keveri bajba! 
- De akkor miért nem törõdsz azzal, aki pont tetszik?! – kérem számon, de erre mintha meglepõdne, majd újra dühösen felcsattan. 
- Nincs senkim, te barom! – emeli fel a hangját megint. - Az egészet azért csináltam, hogy jól legyél, elintéztem, hogy kérhessünk távoltartásit a tárgyaláson, legalább megköszönhetnéd!

Sértõdötten húzza fel az orrát, és elfordítja a fejét, jelezvén, hogy ezt hálátlanságnak tartja. Elkeseredetten hajtom le a fejem, és nagyjából idáig bírtam visszatartani a könnyeimet, amik az értesítés óta ki akarnak törni.
- Tatsu, értsd meg! Nem arról van szó, hogy nem vagyok hálás, de szörnyen aggódtam érted! Sose akartam, hogy ilyen helyzetekbe keveredj a kedvemért! Én vagyok az idõsebb, nekem kéne rád vigyázni, erre… miattam… - elcsuklik a hangom, a sírástól már nem igazán tudok értelmes mondatokat összerakni. Lassan felém fordítja a fejét, és a tekintete már sokkal lágyabbnak tûnik, én pedig lerogyok az ágy szélére. – Mégis milyen báty vagyok én? Bele keverem az öcsémet… a bajos ügyeimbe… pedig védenem kéne téged… én vagyok a legrosszabb! – szipogom letörten.
- Nálad jobb testvért, el se tudok képzelni magamnak! – szólal meg hirtelen, ép kezével maga felé fordítva a fejem, az állam alá nyúlva, és utána letörli a könnyeimet. – Azért tettem amit, mert így akartam, nem a te hibád, de most már akár örülhetsz is az eredménynek, Kyoya nem bánthat többé.
- Ennek örülök, tényleg, de ez eltörpül amellett, hogy most kórházban fekszel! – ingatom meg a fejem keserûen.
- Eh… és én még azt hittem, optimista vagy – húzza el a száját élcelõdve, de ezúttal nem hagyom, hogy elpoénkodja.
- Ez nem vicces Tatsu! Mit csinálnék, ha… ha komolyabb bajod lenne? Vagy ha Hironak lenne? Ha egyikötök nagyobb kárt… szenved… - Direkt nem említem, hogy ha meghaltak volna, mert belegondolni se akarok. Ha elveszteném Tatsut… Még az ötlettõl is kínzóan sajogni kezd a lelkem. – Ó Tatsu! Nekem tényleg csak te vagy! Ha történne veled valami…

Újra eltörik a mécses, és szipogva fordulok felé, hogy a vállát és törött kezét kerülve, hozzábújhassak. Egyszerûen éreznem kell, hogy itt van, hogy minden rendben.
- Norio… Nekem is csak te vagy, hát teljesen érthetõ, hogy ezt tettem – simogatja meg a hátamat, és szavai nyomán, eszembe jut, mit vágott nem rég a fejemhez. Nincs senkije… Én viszont fontos vagyok neki, és õ is nekem, talán jobban is, mint kellene. Kezdek attól tartani, hogy többet érzek iránta, mint egy testvér iránt szokás. Ha ez igaz, hogy nézzek majd a szemébe?
- Köszönöm – bököm ki végül. – De kérlek, legközelebb ne verekedj miattam, senkivel!
- Majd meglátom. – Érzem, hogy megvonja a vállát, de ezt követõen, halkan fel is szisszen a fájdalomtól, így inkább elhúzódok tõle, és kiegyenesedve, megingatom a fejem.
- Nem fogod megígérni, ugye?
- Nem – vágja rá rögtön, de szomorú tekintetem látva, hozzáteszi: - Viszont ígérem, hogy legközelebb sokkal, de sokkal óvatosabb leszek, sõt, megelõzöm a bajt, és nem engedek senkit a közeledbe, aki veszélyes lehet.
- És kidönti el, kik a veszélyesek? – mosolygok rá halványan.
- Hát én! – érkezik a válasz, teljesen nyilvánvaló tényként.
- Ki hitte volna… - sóhajtom beletörõdve, majd nyomok még egy puszit az arcára, és felállok mellõle. – Azt mondta az orvos, hogy pár napig bent tartanak megfigyelésen a vállad miatt, de utána hazajöhetsz. Hazaszaladok pár cuccért neked, mond el mit szeretnél.
- Nem kell nekem pár nap, jól vagyok – fintorodik el, meghallva a határidõt, de ebbõl nem engedek, és némi vita után, elfogadja, és felsorol pár dolgot, amit szeretne ha behoznék.

- Mekkora idióta! – háborog Hide, aki éjszaka ellenére is átugrott, mikor megtudta mi történt. Már értenék vele egyet, de nem fejezte be. – Miért nem szólt nekem? Én is be akartam mosni annak a köcsögnek!
- Meg vagyok én áldva veletek – sóhajtok fel lemondóan, miközben Tatsu ruháit, és egyéb cuccait pakolom egy táskába. Hide csak vigyorogva vállat von, majd segít, hogy gyorsabban végezzünk. A ház elõtt a bátya vár minket kocsival, én pedig nem gyõzök hálálkodni nekik, hogy hajnali háromkor is fáradnak miattam.
- Úgyis meg akarom látogatni azt az idiótát, legalább én hagy dicsérjem meg! – nevet fel Hide, majd int a bátyának, hogy taposson a gázba. Már nem is reagálok a megjegyzésre, tudom, hogy tök felesleges lenne.

Ahogy belépünk a szobába, Tatsu rögtön felén fordul, pedig aludnia kéne. Rávigyorog Hidére, aki hasonlóképp reagál. Remek, õk jól megértik egymást…
Amíg azt tárgyalják, mi is történt pontosan, és mit érdemelt volna még meg Kyoya, sóhajtva telepszem le, egy távolabbi székre.
- Nagyon szeret téged az öcséd – ül le mellém Isao, Hide bátya. Halvány mosollyal bólintok, jelezvén, hogy tisztában vagyok vele.
- De annyira tehetetlennek érzem magam. én vagyok a báty, nekem kéne védenem õt, nem? – nézek fel rá kérdõn, hisz õ is idõsebb testvér, csak tudja.
- Ki mondta, hogy ez mindig az idõsebbek dolga? – simogatja meg a fejem, mintha egy ötéves lennék, aki a nyalókáját hiányolja. – Szerintem Tatsu teljesen elégedett azzal, hogy vigyázhat rád. Mennyibe, hogy piszkosul élvezi?
- Talán tényleg – húzom be a nyakam, mire elhúzza a kezét a fejemrõl. Pedig jólesett a simogatás, csak nem kellett volna azt képzelnem, hogy Tatsu teszi. Ki kell vernem a fejembõl, mert ha nem vigyázok, minden közeledésben õt látom majd, és az nem egészséges. Mi lenne ha megtudná, jesszum.
- Norio – hallom meg hirtelen a hangját, és rögtön fel is kapom a fejem. Hide már ásítozva ácsorog a bátya mellett, jól elbambulhattam. – Haza kéne menned, hogy kipihend magad – folytatja Tatsu.
- Itt maradok veled – vágom rá rögtön, és felállva Isao mellõl, mosolyogva megköszönöm neki a fuvart, és a beszélgetést, majd Hidétõl is elköszönök, és megkérem, hogy jegyzeteljen a suliban, addig nem megyek, míg Tatsut haza nem engedik. Végül elmennek, én pedig leülök öcsém ágya mellé.
- Mirõl beszéltél Hide bátyával? – kérdezi, szinte rögtön, mire elpirulva hajtom le a fejem. Nem köthetem az orrára, hogy róla.
- Semmi különösrõl. Viszont neked most aludnod kell! – jelentem ki, ellentmondást nem tûrõen. Pár pillanatig furcsálkodva figyel, majd látva, hogy határozott maradok, sóhajtva lejjebb csúszik az ágyban. Lekapcsolom a lámpát, és egy darabig hallgatom, ahogy egyre egyenletesebben lélegzik, majd az ágyra borulva, engem is elnyom az álom.

Nem szeretem a horror filmeket, de Tatsu igen, így viszont kénytelen elviselni, hogy filmnézés közben, ösztönösen bújok egyre közelebb hozzá, a végén már szinte az ölében ülök. Ilyenkor érveljek amellett, hogy én vagyok az idõsebb…

Még akkor se moccanok, mikor a halálsikolyok helyett, már csak a stáblista zenéjét hallom. Annyira jól érzem itt magam, pedig nem kéne!
- Norio... már vége – suttogja halkan a fülembe.
- Ahha... igen... – hebegem, magamhoz térve, és gyorsan kiugrok az ölébõl. - Elmegyek zuhanyozni – jelentem ki, és már ott se vagyok. A fürdõbõl hallom, ahogy megcsörren a mobilom, így kikiabálok neki. - Vedd fel, kérlek.

Megengedem a vizet, és próbálva vele kissé a zavaromat is lemosni, beállok alá, de közben hallom, ahogy Tatsu mond valamit.

 - Jin és Hide átjönnének valami dvd-vel.
- Ohh igen, jöjjenek, ha téged nem zavarnak – kiabálok vissza. Tényleg említettek valamit tegnap.  
- Na? – lépek ki a fürdõbõl, már felöltözve, kissé még vizes tincsekkel.
- Jönnek. Hide testvére hozott nekem európai sört. Mikor találkoztam én Hide tesójával? – kérdezi elgondolkodva, mire elmosolyodok. Pedig az a srácot nehéz elfelejteni! Idiótább, mint Hide, és ez nagy szó!
- Egyszer, az egyik házibulin itt volt, nem emlékszel? Magas, fekete hajú srác, szõke melírokkal, harminc körüli, valami banki nemtudommi – magyarázom, nedvesen maradt tincseimet törölgetve.
- Jogos... bemegyek én is zuhanyozni – jelenti ki, és már el is tûnik.

mire felbukkan, már Hide és Jin is megérkezett, én pedig éppen a teraszra pakolom ki a laptopom, hogy dolgozhassunk rajta. Tatsu megint nem öltözött fel a fürdõben, és kezdek aggódni, hogy meg fog fázni.  
- Még mindig nem szeretsz öltözni, Tatsu - sóhajt fel Hide is, de már ismeri az öcsémet, és elõszeretettel húzzák egymás agyát.
- Ugyan, mókuci, ha ilyen tested lenne, abba sem hagynád a masztit egész nap – nevet fel az én kicsi öcsém, és szerintem én vagyok az egyetlen, aki belepirul ebbe a megjegyzésbe. Hide megszokta, Jin meg jót kuncog rajta.

Sóhajtva vezetem ki õket a teraszra, és hamarosan Tatsu is megjelenik, és cigivel kínálja Hidét. Míg õk azt és a sört tárgyalják, én Jin ötletét hallgatom, majd eszembe jut, hogy még be se mutattam õt és Tatsut egymásnak.
- Szóval, Jin, õ a kisöcsém, Tatsu – pótlom gyorsan a lemaradást. Jin mosolyogva végigméri õt, és szinte biztos vagyok benne, hogy õ is arra gondol, hogy milyen helyes, ahogy általában mindenki.
- Nagyon örülök - kacsint rá.
- Szintén – megy bele a flörtbe Tatsu is. Nem szólok semmit, csak enyhén zavarbaejtõ, de megszokhattam. - Jin... szép név.
- Könnyen lehet nyögni szex közben – érkezik a felelet, mire kissé elvörösödve köhintek egyet, Hide pedig felröhög.
- Minden bizonnyal – hagyja rá Tatsu, és lehuppanva mellém, a vállamra hajtja a fejét. Hamarosan hallom, ahogy nyugodtan szuszog, és kissé nagyobb erõfeszítésembe kerül, hogy a feladatunkra koncentráljak. Annyira békés.

- Norio-chan – pillant rám Jin, miután végzünk. – Azt hittem, ennél jobban hasonlítotok az öcséddel. Te olyan ennivalóan édes vagy, õ meg dögös! – nevet fel, én pedig zavartan kapom félre a pillantásom.

- Vigyázz Jin, mert Tatsu felébred, azt elevenen megnyúz, ha zargatod a bátyuskáját! – száll be Hide is, én meg durcásan felhúzom az orrom. Végül békítõen mosolyognak rám, én pedig halványan viszonzom. Igazuk van, tényleg egészen mások vagyunk, ráadásul kettõnk közül, én vagyok a gyengébb. Végül Jin és Hide elmegy, én pedig szelíden simogatom Tatsu arcát, hogy legalább addig magához térítsem, míg be nem megyünk. Nem bírom becipelni.
- Hé, gyere, bemegyünk – suttogom neki halkan, mire mocorogni kezd.
- Olyan jó illatod van, teljesen megbolondít – sóhajt fel félálomban, mire meglepetten torpanok meg az arca simogatásában. Hát még, mikor hirtelen oldalra fordítja a fejét, és belecsókol a nyakamba.
- Tatsu – nyögök fel döbbenten, ahogy elönt a forróság, és felgyorsul a szívverésem. Miért? Nekem nem kéne így reagálnom! Õ is magához tér hirtelen, és felugrik.
- Bo... bocs.... mármint nem akartam... illetve... ahh, faszom - borul ki, és egyszerûen elviharzik, valószínûleg a szobájába.

Döbbenten nézek utána, és ujjaimat akaratlanul is, a nyakamhoz érintem, pont oda, ahol még érzem a csókja helyét. Miért kezdett hevesebben verni a szívem? Félálomban volt, biztos… biztos csak összekevert azzal, aki most tetszik neki.

Vajon ki lehet az? Szerelmes lenne? Lehajtom a fejem, és az asztalt kezdem fixírozni. Nem is emlékszem, mikor mondta, hogy szerelmes, utoljára. Talán még nem is mondta. Ha most viszont az, akkor…

Felsóhajtok, és lassan felállok, hogy utána sétáljak. Nem szabad arra gondolnom, hogyha valaki ennyire fontossá válik neki, akkor tõlem el fog távolodni. Ez így normális, nem állhatok az útjába.

- Tatsu… - szólongatom, mikor nem felel a kopogásra, és benyitok a szobájába. Kiterült az ágyán, a fal felé fordulva. Halványan elmosolyodok. Olyan, mint mikor kiskorában duzzogott valamiért, többnyire ha összekapott anyáékkal.

- Hé, jól vagy? – sétálok mellé, majd leülök az ágy szélére, és felé fordulva, a vállára teszem a kezem. Összerezzen kissé, majd megmoccan, de még mindig nem néz rám. – Ümm… Tatsu, mi a baj? – Azt hiszem az aggodalmam túlságosan átüt a hangomon, mert hirtelen felül, és ahogy lendületesen felém fordul, majdnem lesöpör az ágyról.

- Nem haragszol? Nem utálsz? – ragadja meg a vállamat, én pedig megszeppenve viszonzom a pillantását.

- Miért kéne? – nyekkenek halkan, és zavartan túrok a hajamba. Leereszti maga mellé a kezeit, és oldalra szegi a pillantását.

- Amit csináltam, azért – feleli színtelenül. Meglepetten próbálok a szemébe nézni, de nem engedi.

- Az csak… Csak összekevertél valakivel, nem? – húzom halovány mosolyra a számat, és továbbra is a hajamat bizirgálom, de másik kezem, akaratlanul is ökölbe szorul. – Semmi olyat nem tettél, amiért haragudnom kéne. Utálni pedig… Tudod, hogy képtelen lennék rá! – jelentem ki, ahogy végre a szemembe néz. – Csak… véletlen volt…

Nem felel, én pedig képtelen vagyok kiolvasni a szemébõl, mit is gondolhat, de végül sóhajtva átölel, és lehúz maga mellé az ágyra.

Hagyom magam, mélyen elrejtve a lelkemben, hogy kissé talán fáj, hogyha csak helyettesítek valakit. Szörnyen furdal a kíváncsiság, ki volt képes rá, hogy felkeltse Tatsu érdeklõdését, érzelmi szinten is.

- Csak véletlen… - fújja halkan, a hajamba temetett arccal, de mintha gunyoros lenne a hangja. Nem tudom mire vélni, de mielõtt kérdezhetnék, jobban elfészkeli magát, ebbõl pedig arra következtetek, hogy aludni akar. Így nem zargatom a kérdéseimmel, csak csendben nyugodtan megvárom, míg teljesen lenyugszik, és elalszik.

Mikor légzése már egyenletes, amilyen óvatosan csak tudom, kiszabadítom magam a karjai közül, és szépen betakargatom, majd elindulok, hogy mindent rendbe rakjak a házban. Hamarosan már a saját ágyamban fekve bámulom a plafont, ujjaimmal pedig a nyakamon simítok végig. Nem szabadna, hogy… ennyire jól essen az érintése…

Másnap korábban kelek, mint õ, és miután készítek neki reggelit és tízórait, elindulok az egyetem felé. Ha jól emlékszem, neki ma késõbb kezdõdik órája, nekem viszont muszáj még pár dolgot megbeszélni Hidével és Jinnel.

- Az nekem se megy – rázom meg a fejem, félórával késõbb, az egyik asztalon ücsörögve, míg Jin mellettem lóbálja a lábát, Hide pedig a laptopján próbál ügyködni valamit.

- Képtelenség, hogy senkinek se sikerüljön! – jelenti ki, de mikor öt perc múlva se jut a feladat végére, feladja. Halkan felkuncogok, duzzogó képe láttán, és úgy fordítom a gépet, hogy Jin és én is lássuk. Végül hárman sikerül valami, talán elfogadható választ kitalálni, és már épp huppannék vissza elégedetten a padba, mikor Jin megbökdösi az oldalam, és az elõadó ajtajához mutogat.

- Tatsu? – nézek nagyot, mikor megpillantom az ajtóban ácsorgó, ide-oda tekintgetõ öcsémet, pár lány társaságában, akik mind az én évfolyamomra járnak. Leugrom az asztalról, és a testvéremhez sietek, aki rögtön elmosolyodik, mikor meglát.

Örömmel viszonzom a gesztust, mire pár lány felkuncog. Tényleg nem gyakran mosolygok, de ez azért nem olyan meglepõ, hé!

- Nagyon szétszórt vagy ma, bátyó! – köszönt Tatsu fedõen, majd a kezembe nyom egy zacskót, benne a magamnak összecsomagolt étellel. Meglepetten veszem át tõle, eddig fel se tûnt, hogy otthon hagytam. Mondjuk nem is szokásom úgy, mint neki.

- Oh… öh… köszönöm – mosolygok fel rá zavartan. Annyira égõ, hogy az öcsnek kell a bátyára figyelni! Pedig én vagyok a felelõs érte!

- Én pedig köszönöm a reggelit, és a tízórait, amit csináltál – szólal meg, mintha tudná, min járnak a gondolataim, és így próbálná megmutatni, hogy kell azért a törõdésem. Hálásan szélesítem ki a mosolyom, majd ahogy jelzik, hogy hamarosan kezdõdik az óra, búcsút intek neki, õ pedig elsiet a saját terme felé.

- Norio-kun, az öcséd jelenlétében olyan sokat mosolyogsz, miért nem vezeted ezt be máskorra is? – kuncog fel az egyik lány, ahogy a helyünk felé haladunk.

- Bizony, bizony, egészen kawaii vagy olyankor – teszi hozzá egy másik, vidáman felnevetve.

- De azért kár, hogy az öcséd nem jár ide olyan gyakran, mert inkább te viszel neki enni.

- Jaja, az ottani lányok örülhetnek, hogy olyan gyakran látnak mindkettõtöket, nagyon helyes ám!

- Van barátnõje? Vagy jár valakivel?

Megszeppenve, teljes zavarban hallgatom a csicsergésüket, és szörnyen hálás vagyok Hidének, mikor mellém lépve, elkapja a grabancom, és vigyorogva kihúz a gyûrûjükbõl.

- Hátrébb az agarakkal, hölgyeim, elszívjátok szegény srác levegõjét, és higgyétek el, éltében szebb, mint fulladásos halál után! – nevet fel, majd a helyemre ültet, így mikor a tanár bejön, már nyugodtan dõlhetek hátra.

- Áh, irigylem az öcsédet! Szemét kis dög, bomlanak utána a csajok, erre nem is érdeklõdik utánuk! – morogja mellettem Hide vigyorogva, Jin pedig szintén elmosolyodik a másik oldalamon.

- Amúgy tényleg, jár most valakivel? – fordul felém, én pedig tétován rázom meg a fejem.

- Azt hiszem nem, habár… - Eszembe jut, mi történt tegnap este, és kissé elszontyolodom, de ezt nem mutatom ki. – Bár talán tetszik neki valaki – teszem hozzá, ezzel lezártnak tekintve a témát, és barátaim is inkább az elõadásra kezdenek figyelni.

Iskola után, sietnem kell a boltba, de Hide egy darabon elkísér, és szórakoztat a hülyébbnél hülyébb sztorijaival, amik mindig akadnak, ha a bátya éppen itthon van. Náluk nagyobb a korkülönbség, mint nálunk, és elég sokszor balhéznak is, de attól még imádják egymást, ahogy a lassan 17 éves húgukat is. Szegény lány… ilyen bátyokkal…

- Amúgy… – kezd bele Hide, hirtelen elkomolyodva, mire meglepetten nézek fel rá. – Nem tudom hallottad e, de Kyoya visszajött a cserediákprogramról.

Riadtan kapom fel a fejem, és figyelmetlenségemben megbotlok, majdnem nekiesve egy oszlopnak, de Hide idõben elkap, így csak a védekezésként felemelt kezemet horzsolom le.

- Van egy olyan érzésem, hogy még nem tudtad – sóhajt fel, én pedig könnyes szemmel rázom meg a fejemet. – Ne haragudj.

- Nem… mármint, úgyis megtudtam volna – nyekkenem, összeszedve magam. – Meg hát, az már régen volt, én lezártam, õ is biztos továbblépett, és… - elcsuklik a hangom, ahogy hirtelen eszembe jutnak a történtek.

- Még mindig nem mondtad el pontosan Tatsunak, hogy mi történt?

- Nem – lehelem halkan. – Annyit tud, hogy átvert, én pedig elhagytam. Van neki elég gondja, nem fogom a sajátommal is terhelni.

- Majdnem megerõszakolt! Ez nem kis probléma! – morogja barátom, még ennyi idõ után is, ugyan annyi dühvel. Hálásan felmosolygok rá.

- Ne mond el neki, kérlek. Még mindig ne – kérlelem halkan, õ pedig bólint, de ragaszkodik hozzá, hogy egészen a boltig kísérjen. Most már értem miért, habár szerintem túlreagálja. Igaz, hogy Kyoya a szakításunk után, még sokáig zaklatott, de azóta már fél évet töltött külföldön, biztos elfelejtett.

Ásítva pillantok az órára, és megkönnyebbülve látom, hogy már csak fél óra van zárásig. Ma nagyon keveset láttam Tatsut, remélem azért tudott otthon készíteni magának valami kaját. Vajon otthon van, vagy elment a barátaival? Remélem nem verekszik megint, félek, hogy egyszer nagyon megsérül. Habár erõs, meg minden, de akkor is!

- Jó estét! – köszönök reflexszerûen, ahogy meghallom a bejárati ajtó felett függõ csengõcskét, de ahogy felkapom a fejem, meglepetten kerekednek el a szemeim.

- Tatsu? – mosolygok rá testvéremre, kissé kérdõn, õ pedig körbekémlelve közelebb sétál. Nem gyakran jön ide, biztos érdekesek lehetnek a játékok.

- Jöttem, hogy fölszedjelek! – vigyorog rám, a pultra könyökölve.

- Igazán nem kellett volna, hazatalálok egyedül is, te pedig tudsz pihenni! – mosolyodok el szelíden, mire lebiggyeszti az alsóajkait.

- Azt akarod mondani bátyó, hogy nem szívesen sétálsz velem haza? – vékonyítja el a hangját, mire halkan felkuncogok, de aztán kissé komolyabban folytatja. – Nagyon késõn végzel ma, az utcák pedig veszélyesek!

- Tatsu… - billentem félre a fejem. – Még csak kilenc óra lesz!

- Nem baj – vágja rá durcásan, én pedig vállat vonok, és hálás mosollyal dõlök rá kicsit a pultra, hogy áthajolva felette, puszit nyomjak az arcára.

- Arigatou, akkor lassan zárok is, és mehetünk! – jelentem ki, és elkezdem a záráshoz szükséges dolgok intézését, míg õ tovább tanulmányozza a boltot. Tényleg meglepõ, hogy itt van, kíváncsi lennék, miért. Létezne, hogy megérezte a szorongásom Kyoya miatt? Vagy õ is hallotta, hogy visszajött? Habár neki nem meséltem a zaklatásokról, nehogy aggódni kezdjen. Mindenesetre, örülök, hogy nem valahol máshol bunyózik.