Karakter: Fuyu Shinya
Megjegyzés: (Kobayashi-senseinek)
Reggel van, muszáj kelni. Pedig semmi kedvem. Ma valami új tanárt kapunk, és már előre feláll a hajam tőle. Nem szeretem az új embereket, megint meg kell szokni valakit, akit még nem láttam. És mint a legtöbb halló ember – mert mint megtudtuk, az -, ő is csak sajnálkozni fog rajtunk. Nem szeretem az ilyet. Inkább lennének csak süketnéma tanáraink, azokkal semmi gond nem lenne. De megint ideküldenek egy normális embert, aki akár normális diákokat is taníthatna. Nem értem, sokan miért választanak minket, ha lenne jobb helyük is.
Lassan felkelek, felöltözöm, majd a konyhába megyek, és reggelit, meg ebédet készítek magamnak. Őszintén, csak annak örülök, hogy délután mehetek dolgozni. Ráadásul, ma tesink is lesz, ami nem az erősségem. Remélem, nem fog kötelet mászatni, mert nem szeretem a magas helyeket. Felmenni még oké, de lejönni már más kérdés. De azért összekészítem a tesicuccot is, majd mikor kész vagyok a reggelivel, és összecsomagoltam az ebédemet is, kabátot veszek, és indulok.
A suli csak fél óra gyalog, így nem szállok buszra. Úgyis csak mutogatnának rám, hogy itt az a süketnéma kölyök. Még a kabátomra és az egyenruhámra is rá van varrva a címke, hogy süketnéma vagyok. Gáz, de mit csináljak? Iskolai előírás. Így is néhányan bemutatnak nekem az utcán, de úgy teszek, mint mindig. Igyekszem nem észrevenni őket, mégis kellemetlen. Akkor könnyebbülök csak meg, mikor végre már a suliban vagyok, és beérek a terembe. Még nincsenek sokan, csak pár srác, és két lány. Köszönünk egymásnak, amikor meglátjuk, hogy a többiek is figyelnek. Kabátomat felakasztom a fogasra, majd helyet foglalok és előveszem az első órára a könyveket. Irodalom. Utána matek és töri. Akkor jön majd az az új tanár. Aztán valaki meglengeti előttem a kezét. Felnézek, és Takuyát pillantom meg, az egyik srácot, akivel mondjuk úgy, jóban vagyok.
- Szia! – köszön. – Zavarok?
- Nem – válaszolom.
- Szerinted milyen lesz az új tanár? – kérdi és közben a padomra ül.
- Mit tudom én – válaszolok, és vállat vonok. – Remélem, nem fog szemétkedni, mint Shiba-sensei tette.
Nem tudunk tovább beszélgetni, mert bejön a tanár. Tehát becsengettek.
~*~
Az első két óra elmegy, majd a harmadik óra kezdetén nyílik az ajtó, és belép az új tanár. Nem is néz ki rosszul. Azt már tudjuk, hogy a neve Kobayashi Hiroto és huszonöt éves. Az osztályfőnök ennyit elmondott. Kissé hosszabb, barna haja van, amiből pár tincs előrehull. Az arca igen megnyerő, vonzó, bár kissé lányos. Elegáns ruhát visel, amit nemigen látok itt tanáron. Felállunk, és meghajolunk, ő pedig mintha egyenesen engem nézne, ahogy végigsiklik a szeme az osztályon. Majd miután ő is meghajol, leülünk és egy papírt ad körbe. Fura, sosem volt névsor ilyen módon, de talán ő így jobbnak gondolja. Aláírjuk, majd visszakerül hozzá.
- Remek mindenki itt van. Egy rövid kis teszttel készültem ma nektek. Jegyet nem kaptok rá, de ez számomra egy felmérés rólatok, hogy milyen szinten álltok – látom, hogy beszél, és közben kézjelekkel is kommunikál. A legtöbb halló ember ezt csinálja. Azt hiszem, a beszéd nekik valami mankó, vagy mi. Kiosztja a lapokat.
- Tanár úr, mennyi időnk van rá? – kérdi Hasegawa Yuriko. Ő az egyik legjobb tanuló az osztályban. Bár néha kissé buzgómócsing, mert mindig mindent jobban tud mindenkinél.
- Ha kell, akkor még a következő órában is dolgozhattok, de aki végez, az előbb is beadhatja.
- Jegyet lehet rá kérni? – kérdi Yuriko.
- Ha nagyon szeretnél, kaphatsz rá – mutogat a sensei, mire Yuriko mosolyog. Buzgómócsing.
Én is a tesztembe mélyedek. Csak az utóbbi pár óra anyaga, hiszen annyit még nem vettünk most ősszel. Ha a múlt negyedéviből kérdezne, abba belebuknék. Hiába írtunk a nyári szünet előtt tesztet, már semmire sem emlékszem. De hála égnek, a következő órára végzek, így szabadfoglalkozás van. És ha most tesi lesz, csak utána kapunk ebédszünetet. Hülyeség lenne tesi előtt kajálni.
~*~
Ötödik órán a tesiteremben vagyunk. Kobayashi-sensei – mert ő a tesitanárunk is -, felmérést végez. A futással és gimnasztikával, sőt, a magasugrással sincs bajom. Ám amikor a kötélmászásra kerül a sor, végképp kész vagyok. Tudom, hogy képtelen vagyok megcsinálni, de ha feladom, a végén azt fogja hinni, hogy vinnyogó nyápic vagyok. Addig nincs is baj, míg mászom. Ám hirtelen megcsúszik a kezem a kötélen, és már zuhanok is le. Ám valami puhára esem, mégis eltart pár pillanatig, mire rájövök, hogy Kobayashi-sensei ölében fekszem, és ő ölel magához.
- Jól vagy? – kérdi ijedten, de eltart egy ideig, mire felfogom, hogy engem faggat.
Azon nyomban felpattanok, és kirohanok a teremből. Egyenesen az öltőzőbe vágtatok, és lerogyok a padra. Nem tudom, mi van velem. Nem szeretem, ha megölelnek, ezt senkinek sem engedtem meg a balesetem óta. Aztán a többi fiú is bejön, talán vége az órának. Nem akarom, hogy faggatni kezdjenek, inkább gyorsan lezuhanyozok, és felöltözöm, aztán visszamegyek a terembe. A folyosón még látom Kobayashi-senseit, de nem figyelek oda, nem állok meg, amikor int, hogy beszélni akar velem. Ehhez ma semmi kedvem. Még van másfél évem a ballagásig, szeretnék minél kevesebbet érintkezni a tanárokkal. Különösen vele, mert bár nagyon kedves, de valahogy nem tetszik nekem.
Az ebédszünet csendesen telik. Bár itt nem is telhet nagyon kiabálva, meg zajongva, mert úgysem hallanánk. A tetőn eszem Tatsuya társaságában, mint rendesen. A nap további része meg elmegy. Nem látom Kobayashi-senseit, és egy kissé bánom. Talán túl durva voltam vele, de nem tehetek róla. Szeretnék minél nagyobb távolságot tartani az emberektől. Lehet, hogy segíteni akart, de nem ismer, és nem is szeretném, ha megismerne.
~*~
Délután, mint minden sulinap után, a közeli Fotósboltban segédkezem. Az én dolgom a fényképek szétválogatása, és megfelelő borítékokba tevése. Néha fénymásolnom, vagy nyomtatnom is kell. A mai stresszes napomnak pedig még mindig nincs vége. Az egyik vevőnk nyomtattatni akar, és ordít velem, meg hadonászik, hátha akkor meghallom, amit mond. Nagyon ijesztő, mert tudok szájról olvasni, és tudom, miféle mondatok hagyják el a száját. Aztán végre megjelenik a főnök, Hayashi-san, és kitessékeli azt az embert. Én pedig még mindig megkövülve állok a pult mögött. Nem merek mozdulni, vagy inkább nem bírok, annyira megijesztett az a férfi. Aztán Hayashi-san visszajön, és a vállamra teszi a kezét. Ő az egyetlen, aki nem szánakozik rajtam, mert nem hallok. Talán azért, mert az unokája meg vak, és tudja milyen érzés lehet nekem, ha az emberek megbámulnak, meg összesúgnak a hátam mögött.
- Semmi gond, Shinya-kun – mosolyog rám. – Vannak ilyen emberek. Menj vissza dolgozni, rendben?
Bólintok. Naná, hogy rendben, és már pucolok is, amikor a szemem sarkából ismerős alakot pillantok meg az ajtóban állva. A vér is megfagy az ereimben, mert Kobayashi-sensei az. Belép az üzletbe, és szemmel láthatóan ő is meg van lepve.
- Nahát, Fuyu-san, te itt dolgozol? – kérdi mosolyogva, mire bólintok egyet. – Nem is tudtam.
- Minden nap iskola után itt dolgozom – válaszolom jelbeszéddel. – Most mennem kell vissza dolgozni. Elnézést! – meghajolok, majd indulok hátra. Nem szeretném, ha valami baj lenne.
|
