Karakter: Kibou Keiichi
Megjegyzés: (Dr. Mera-nak)
- Milyen ez az új orvostanhallgató, akit kapni fogok? – kérdem Ayako-santól. – Ugye megbízható?
- Az egyetemi tanárai csak jót mondtak róla, szóval nem kell aggódnod, Keiichi-kun – nyugtat meg Ayako-san. – De ne félj, én is ott leszek, és Kobayashi-sensei is, ha esetleg valami baj lenne. Most aludj szépen! Reggel jövök, és felkeltelek. Jó éjt!
- Jó éjt, Ayako-san! – integetek a nővérke felé, aki kimentében lekapcsolja a villanyt.
Elgondolkodom, miután becsukódik mögötte az ajtó. Már napok óta keringenek hírek, hogy a Kardiológiai-részlegre új orvostanhallgató érkezik, de biztosat csak ma tudtam meg én is, mikor Ayako-san közölte velem. És azt is megtudtam, hogy Kobayashi-sensei felügyelete alatt ő fog engem holnap megvizsgálni. Már előre rettegek, mert nem szeretem az új embereket. Megint egy új arcot kell majd megszoknom, és ez az én eléggé gyenge alkalmazkodóképességem miatt szinte lehetetlen feladat. De mindent meg fogok tenni, hogy jó benyomást tegyek rá. Nem akarok kényeskedő betegnek tűnni, de azért remélem, tájékoztatják rólam.
Még a nevét sem mondták meg, csak azt, hogy megbízható, és jól tanul és kardiológus szeretne lenni. Ez még nem ok arra, hogy bízzak benne, de nem leszek vele bunkó, vagy durva. Nem mintha bármely orvossal, vagy nővérrel az lettem volna valaha is. Mindössze, nem tetszik, hogy egy új ember lesz megint mellettem. Végül lassan képes vagyok elaludni, de akkor is nyugtalan vagyok.
~*~
Reggel arra ébredek, hogy Ayako-san éppen elhúzza a függönyöket, és kinyitja az ablakot, hogy friss levegő áradhasson be a szobába. Túlságosan védenek, nem hagynak még nyáron sem nyitott ablaknál aludni, pedig sokszor majd megsülök. És már július közepe van, most kezdődik a nyári szünet az iskolákban. Nagyon meleg van, fullasztó, mégsem mehetek ki sokáig a napra, sem a szabad levegőre, nehogy valami bajom essen. Mikor Ayako-san megfordul, rám mosolyog.
- Jó reggelt, Keiichi-kun! – mondja.
- Jó reggelt, Ayako-san! – válaszolom. – Hogy van ma reggel?
- Remekül. Remélem, jól aludtál az éjjel.
- Rettentően melegem volt – vallom be. – Nem lehetne csak egy picit nyitva hagyni éjszakára az ablakot? Megfulladok a hőségben, és most amúgyis, éjjel is meleg van.
- Szó sem lehet róla! – mondja szigorúan Ayako-san, mire reménytelenül sóhajtok egyet. Ő pedig az ölembe teszi a reggelizős tálcát. – Kobayashi-sensei szigorúan megtiltotta. Mi lesz, ha megfázol, vagy valami bajod lesz az éjjel a huzattól? – kérdi. – Vigyáznunk kell rád, mert amilyen kis oktalan vagy, még a végén kárt teszel magadban. Hidd el, a doktor úr jobban tudja, mi a jó neked.
- Tudom – sóhajtok reményvesztetten. Tudom, hogy Ayako-san szeret, és csak félt, de nem szeretem, hogy sosem mehetek ki sehová, nem csinálhatok semmit, csak ülhetek a szobámban, míg mások teszik a dolgukat. A többi beteg kinn sétálhat, de én nem. – De olyan nincs egyedül, hogy nem mehetek sehová.
- Sajnos, amíg az állapotod nem javul, addig nem tehetünk semmit – rázza a fejét Ayako-san. – Egyél inkább, mert az az orvostanhallgató vár már rád.
Bólintok, és enni kezdek. A reggeli finom, mint mindig, én azonban nyugtalan vagyok. Nem akarok új embert, nem akarok. De nem mondhatom meg senkinek, és mellesleg, kissé kíváncsi is vagyok arra az orvostanhallgatóra.
- Egyébként, mi a neve annak a férfinak? – kérdem. – Aki most fog megvizsgálni.
- Dr. Mera Anachiya – ad választ Ayako-san. – Húsz éves, tehát másodéves az egyetemen.
- Hogy lehet doktor valaki, ha még tanul? – kérdem elképedve. – Még nem végzett orvos, még csak nem is rezidens.
- Így szokás őket nevezni – von vállat Ayako-san, majd mikor végzek a reggelivel, elviszi a tálcámat.
Hamar visszaér, és segít beülnöm a kerekesszékbe. Nem szeretek ebben ülni, tudok járni, de Ayako-sannal nem lehet ellenkezni. Pedig sokkal szívesebben sétálnék, de én is tudom, hogy hamar kimelegszem, és akkor fulladni kezdek, az pedig nem jó. Így engedelmesen üldögélek a székben, míg Ayako-san eltol a liftig, majd utazunk egyet, és mikor kiszállunk, elindulunk a vizsgáló felé. Izgatott vagyok, mikor megérkezünk, és Ayako-san bekopog.
- Tessék! – hallom meg Kobayashi-sensei hangját, mire Ayako-san ajtót nyit, és betol a vizsgálóba. – Jó reggelt! – mosolyog rám a doktor. – Hogy van a kedves beteg? – kérdi.
- Jó reggelt, sensei! – hajolok meg ültömben. – Remekül vagyok – mondom.
Akkor veszem észre, hogy még valaki van a vizsgálóban. Mikor felnézek, egy fiatal fiúval nézek farkasszemet. Nem lehet sokkal idősebb nálam, haja teljesen fehér, mint az időseké, szemei égszínkékek. Magas, kisportolt teste van, de nem az az izomkolosszus. Arca világos bőrű, és süt róla a jóindulat. Fehér orvosi köpenyt visel rajta kitűzővel, amit nem tudok innen elolvasni. Talán ő lehet az az orvostanhallgató, akit Ayako-san említett. Odalép hozzám, és meghajol.
- Szia! Mera Anachiya vagyok, orvostanhallgató. Én foglak megvizsgálni. Örülök, hogy megismerhetlek – barátságosan mosolyog rám, én pedig érzem, hogy elpirulok. Ez a fiú egész helyes.
- Én… én is… örvendek – suttogom. – Ki… Ki… Kibou Keiichi va… vagyok… - sikerül kinyögnöm a nevem, és rám idegesnek, ostobának, és megalázottnak érzem magam.
- Nem kell félned tőlem, Kibou-kun, nem foglak bántani - mosolyog rám, mire bizonytalanul bólintok egyet. - Most kérlek, ülj fel a vizsgálóasztalra, hogy meg tudjalak vizsgálni.
Felállok a székből, majd Ayako-san segítségével felülök a vizsgálóasztalra és leveszem a felsőmet. Mera-sensei felteszi a sztetoszkópot, és vizsgálgatni kezd, de nagyon óvatosan, és hozzáértően, amitől egyből jobban érzem magam. Habár még mindig félek, és szaporábban ver a szívem, mint minden vizsgálatkor. Mera-sensei általános vizsgálatot végez, ami nem tart sokáig, és mikor végez, elégedetten néz Kobayashi-senseire.
- Nem találtam semmi szokatlant, semmi szívzörejt, de a paciens szívverése kissé szapora, ami betudható az idegességének - mondja. - Most megvizsgálom a géppel is - majd hozzám fordul. - Kibou-kun, kérlek feküdj fel a másik asztalra, hogy a géppel is meg tudjalak vizsgálni, nincs-e valami elváltozás.
- Igenis, sensei - hajolok meg, majd leszállok a vizsgálóasztalról, és a másikra fekszem fel.
Érzem, ahogy az asztalka betolódik a gépbe, és ezután semmit sem hallok, csak a műszerek finom zümmögését, ahogy a gép vizsgál. Meg a fényt, ami végigfut a testemen, mindenemet átvizsgálva, különös tekintettel a szívemre. Mera-sensei nem vett még vért, talán tudta, hogy már reggeliztem, és majd máskor fog. Kobayashi-sensei is három naponta vesz vért, és akkor később kapok enni, mert előtte nem szabad ennem.
A vizsgálat mintha kissé tovább tartana a szokottnál, és már épp kezdek aggódni, hogy valami baj van, amikor végre kihúznak a gépből, és felülhetek. Ayako-san rámadja a felsőmet, és segít visszaülnöm a kerekesszékbe. Mera-sensei hozzám hajol, és rám mosolyog.
- Nem is volt olyan rossz, igaz? - kérdi, mire a fejem rázom. - A teszt eredménye délutánra meglesz, akkor majd felkereslek, és ha bármi baj lenne, megbeszéljük, rendben? És ha bármire szükséged van, nyugodtan szólj nekem, ha éppen itt vagyok gyakorlaton.
- Rendben, Mera-sensei - hajolok meg. - Köszönöm szépen!
- Keiichinek most pihennie kell, sensei - mondja Ayako-san. - Ha nem lenne gond, visszavinném a szobájába, hogy ne terhelje meg magát annyira.
- Rendben van, ez lenne a legjobb - bólint Kobayashi-sensei.
Elköszönök Kobayashi-senseitől és Mera-senseitől, majd Ayako-san kitol a vizsgálóból. Nem vagyok nyugodt, bár ez az orvostanhallgató tényleg érti a dolgát. Kedves és türelmes, amilyennek egy jó orvosnak lennie kell. De még akkor sem tudok benne megbízni.
Szerkesztve Andro által @ 2011. 09. 05. 11:25:34
|
