- Deidara, nem szeretném ezt ismét meglátni - mondja Pain. - Ideiglenesen Tobi Zetsuval megy, te pedig itt maradsz, amíg rendbe nem teszed magad. Meg kell tanulnod együtt dolgozni velük.
- Nem akarok - morgom.
- Tudom, hogy rossz. - Ketten vagyunk csak. Az elõbb beszélt valamit Sasukével is, aztán félre is hívott. - Tudom, hogy rossz itt látni õt, de a saját fájdalmadat fel kell áldoznod a magasabb célért. Nem kell, hogy szeresd õket, csak viseld el, hogy velünk vannak.
Bólintok. Felesleges lenne veszekednem vele. Nem érek el semmit, csak magamra haragítom. Bár tudom, hogy az elõbbi kis akciót nem tudja megismételni ilyen gyakran, de nem akarom, hogy haragudjon rám. Nem lenne jó összetûzésbe kerülni vele. Megint más téma, hogy most, hogy Itachi nincs, nem igazán tart itt semmi. De ha elhagyom az Akatsukit, semmim nem lesz. Itt legalább lehetek valaki… Elismerik a mûvészetemet és nem vagyok egyedül.

Miután Pain utamra enged, elindulok a szobámba. Közben végig azon gondolkodom, hogy merre lehet Sasuke, hiszen nem látom semerre. Ahogy belépek a szobába, akkor viszont megfagy bennem a vér is egy pillanatra, majd elpattan megint valami és ismét kiabálni kezdek.
- Ez meg mi a francot keres a szobámban?! – kiabálok fel, részben neki, részben Painnek. Egy dolog, hogy elviselem, de ez kicsit sok.
- Ez mostantól az én szobám – jegyzi meg, mintha egy kutyával beszélne. Idegesebb leszek, mint eddig voltam, és mellé lépve elkezdem leráncigálni a futonról.
- Szó sem lehet róla! Hm!
- Deidara! - dörren mögöttem Pain hangja.
- Most nehogy már megint én legyek a hibás! - kiabálok rá. - Engedély nélkül betelepszik a szobámba, és nem hajlandó elmenni innen! - Pain Sasuke felé pillant. Látom rajta, hogy egyre nehezebben tartja az alakját, a chakrája is fogyhat már.
- Nem vagyok a bébiszittered, Deidara - néz rám. - De még mindig én vagyok az Akatsuki feje - pillant Sasuke felé, aki nem felel semmit, csak morran egyet. - Hozzatok át egy másik futont. Mostantól ez mindkettõtök szobája, és nem akarok errõl vitát hallani. Próbáljatok meg összeszokni. - Pain tekintetén látszik, hogy ideges. - Ne kelljen odaküldenem valakit. Nem akarok bajt. Ha sokáig idegesítetek ezzel, a végén még elveszem Deidara mellõl Tobit, és téged teszlek mellé, Sasuke - néz az említett felé. - Érthetõ voltam?
- Nem akarom ezt - morgom.
- Nem kérdeztelek - morog vissza Pain. - Figyellek titeket. Ha baj lesz, elküldök valakit.
A következõ pillanatban szertefoszlik, és eltûnik elõlünk.
Nem nézek Sasuke felé, háttal állok neki percekig. Nem tudom, mit tegyek. Pain nagyon komoly volt, nem akarok balhét. El kell viselnem, ha ez a parancs, meg kell tennem. A céljaim és a vágyaim nem olyan fontosak, mint a közös célok.
- Ne hidd, hogy ezzel végeztünk - nézek rá a vállam felett. - Kerítek futont. Hm…
Választ sem várva lépek ki a szobából. Ahogy kint vagyok, a falnak támasztom a hátam, és hátrahajtom a fejem. Jól esik a hideg kövek érintése, de meglep, mikor Zetsu bukkan fel mellettem.
- Nem várt fordulatot vettek az események - mondja halkan.
- Nem érdekel a véleményed, Zetsu, hm.
- Nem véleményt mondok, csak tanácsot adok - szögezi le. - Ne fordulj Pain ellen. Mindenkinek jobb lesz, ha megpróbálsz úgy tenni, ahogy kérte. A te érdekedben. - A hangja halk, tudom, hogy igaza van.
- De nem elég, hogy együtt kell dolgozzak vele, még lakjak is mellette?! Miért pont õ?! Hm?! - fakadok ki. Tudom, hogy odabent mindent hall, de nem érdekel.
- Nem tehettél volna semmit. Itachit nem tudtad megállítani. Lépj túl, engedd el õt és fogadd el az új helyzetet. Õ is ezt akarná.
Felsóhajtok, de Zetsu szerencsére lezártnak tekinti a beszélgetést, mert eltûnik.
Tudom, hogy igaza van és csak nekem akar jót, hiszen társak vagyunk. Akár,ennyire marjuk egymást néha, egy helyre tartozunk mindannyian. Igaza van, el kell fogadnom a helyzetet.
Az viszont biztosa, hogy honnan szerzek futont.

* * *

Mivel Kisame már elment, senki nem zavar. Itachi futonját összepakolom, és elindulok vele vissza. Egyrészt nincs másik, másrészt nekem ez kell. Nem akarok mástól kérni, segítség sem kell, ahogy a szánalmuk és a tanácsaik sem.  
Ahogy visszaérek, még mindig ugyanazt teszi, mint eddig. A futonomon fekszik és bambul.
- Szereztem futont - mondom neki. - De az a te helyed marad, ha erre csak ráülsz, bajban leszel. Hm.
Nem válaszol, csak felemeli kissé a fejét és rám pillant. Én is csak nézem õt… percek telhetnek el, és nem is szól egyikünk sem egy szót se, csak nézzük a másikat. Bennem közben megfogalmazódik az, amitõl féltem, illetve pont az ellenkezõje.
- Nem emlékeztetsz rá - suttogom halkan.
Mert tényleg nem. Féltem picit, valahol a lelkem mélyén, hogy Itachira fog emlékeztetni, de nem. Teljesen más embernek látom, nem veszem már észre a kis hasonlóságokat sem. Még mindig nem tetszik, hogy itt van, de el kell fogadnom. Nem vagyok már gyerek, el tudom viselni.
Sóhajtva engedem ki a hajam, majd leveszem a köpenyt, és lefekszem a futonomra. A hajam szétterül, olyan lehet, mint valami arany folyam, legalábbis Itachi mindig ezt mondta. Olyan, mintha aranyból lenne. Ahogy ez eszembe jut, pici mosoly szökik az arcomra, és megint sóhajtok egyet. Nem fordulok Sasuke felé, de érzem, hogy figyel. Csak tudnám, miért figyel…

- Deidara-senpai… - hallok meg egy cincogó hangocskát a hátam mögött. - Most már mehetünk? - kérdezi halkabban. Most tudja, hogy ha olyan lesz, amilyen szokott, letépem a fejét.
- Még nem. Hm. - Letudom ennyivel, õ meg felsóhajt.
- Elõre megyek, Deidara-senpai. Siess - mondja, és hallom, ahogy távolodnak a léptei.

* * *

- Akkor is rossz ötlet. Mi lesz, ha tényleg olyan erõs? Megölte Orochimarut is - nézem rá Itachira.
- Sokat aggódsz. - Letud ennyivel, és csak még szorosabban ölel magához. Tudom, hogy tudja: igazam van és valahol fél. De azt is tudom, hogy felelõsnek érzi magát. Nem tudom, mi történt pontosan, hiszen nekem sem mondta el, de Sasuke mindig is különös pont volt az életében.
- Ha valami bajod lesz, megkeresem az öcsédet, és megölöm - pillantok fel rá. Nem változik a tekintetem, hiszen tudja, hogy mennyire komolyan gondolom. Nem kell a szemeimmel is alátámasztani, hogy nem csak a szám jár.
~
- Deidara-senpai, mi a baj? - lép mellém Tobi, ahogy megmerevedek egy pillanatra.
Itachi…
~
Hallom Pain hangját a fejemben, és miután közlöm Tobival, hogy indulnunk kell vissza, meglepõdik õ is, hiszen nem ez volt a feladat. Nem mondott Pain sem semmit, de a hangján hallottam, hogy baj van, és az, hogy hív vissza mindenkit, azt jelenti, hogy komoly bejelentenivalója akadt. Ez párosítva az elõzõ furcsa érzésemmel nem utal semmi jóra. De csak azt remélhetem, hogy Itachi rendben van. Sasuke állapota hidegen hagy. De Itachi…

* * *

Ahogy belépek a szállásra, ahol összegyûltünk páran, meglepve nézek körbe. Itt van Zetsu, Tobi és Kisame is. Pain és Konan a szokásos módon.
- Végre… - morog rám Kisame, amikor belépek. Nem szólok egy szót sem. Felemelt fejjel lépek a szokásos helyemre.
Kisame volt az egyik, aki tudott kettõnkrõl, és az elejétõl azt hajtogatta, hogy rossz vége lesz. Így…. hogy ez a na végre mire is utalt nem tudom, de õszintén szólva nem is érdekel. Most nem vagyok olyan állapotban, hogy vele veszekedjek. Meghallgatom, amit Pain mondani akar, és eltûnök megint. Tobit majd lekoptatom valahol, és minden rendben lesz, kidolgozhatom, hogy ölöm meg Sasukét, és ha ez kész, még ha vele is halok, már boldogabb leszek.
- Azért hívtalak össze titeket, mert két dolgot is mondanom kell - kezd bele. - Az egyik mindannyiunk számára szomorú esemény, ugyanis Uchiha Itachi meghalt. -  A szavak kemények, de nem hagyom magam, nem fogom kimutatni, hogy mennyire fáj ez.
- A másik…
- Mi? - szakítom félbe. - Az nem tartozik ránk, hogy ki ölte meg? Hm.
- Nem - feleli egyértelmûen Pain, és rám villantja a tekintetét.
- Na ne nézz hülyének! - ordítok rá. - Sasuke volt!
- Deidara-senpai… - szól rám Tobi.
- Elhiszem, hogy neked ez most nehéz, Deidara, de nem tûröm ezt a hangnemet. Nem számít, hogy ki tette, Itachi valakivel szemben alulmaradt.
Pár perces csend telepszik ránk, még Tobi sem szól. Tudja, hogy most nem helyénvaló. Én szívem szerint felrobbantanám ezt az egész helyet, aztán megkeresném Paint, és õt is. Aztán Sasukét is. Mindenkit…
- A másik dolog tehát… - Pain sosem hagyja ennyiben, mindig tudom, hogy utána el akar majd velem beszélgetni.
Miközben ezen gondolkodom, valakik belépnek. Odakapom a fejem, és be kell harapnom a számat. Érzem, ahogy a vér elkezd terjedni a számban, miközben Sasukét nézem.
- Mit keres ez itt? - sziszegem.
- Õk az új társaitok. Az Akatsuki helyzetére való tekintettel szövetséget ajánlottam Uchiha Sasukének, aki ezt elfogadta. Így mától a Hebi is a mi kötelékeinkbe tartozik.
Néma csend honol mindenhol. Pillanatok választanak el attól, amikor még vissza tudom fogni magam, de egy perc alatt eltipor mindent.
- Üdv.
Egy szó. Ennyi elég, hogy leugorva helyemrõl, Pain hangját alig hallva rontsak neki. Két társa elém ugrik, beállva közénk, de nem foglalkozom velük. Egy kisebb szobor is elég, és már neki is csapódnak a barlang ellentétes oldalú falainak, én pedig szemtõl szembe állok vele.
- Deidara, utoljára szólok. - Pain közvetlenül mögöttem áll.
- Úgyis megöllek - sziszegem neki. A tenyerembõl felbukkan egy szobor, egy pici pók.
- Deidara, nem hagysz más választást.
A testemben a következõ pillanatban éktelen fájdalom kel életre, összegörnyedek, és visszanyelem a pókot. Felnyögök, ahogy a köveket kaparom kínomban. Fél szemmel felpillantok.
Ott áll, engem néz, az arca ugyanolyan kifejezéstelen, mint Itachié volt mindig. A szemei… az arca…. mindene rá emlékeztet.
Sosem fogok neki megbocsátani.

Mikor kinyitom a szemem, érzem, hogy Onival nincs minden rendben. Jobban megfigyelem, és megérzem, hogy Vanara vette át a testét. Lassan felállva, egy chakra elszívó kötéllel, összekötözöm Onit – aki nem adja magát egy könnyen… vagyis nem Onit kötözöm össze, csak a testét. – és a konyha felé veszem az irányt. Belépve Tsunade és Die fogad.

- Hát felkeltél? Hogy vagy? – jön oda Die és megölel. – Nagyon aggódtunk érted. – mikor látja, hogy kérdõn nézek rá, valaki átölel hátulról. Hátra nézek, és Ita áll mögöttem.

- Ne haragudj rám, Raku. Én… - nem hagyom, hogy befejezze, mert az ujjamat a szája elé rakom.

- Nem mondj semmit. Megbocsájtok. – mondom mosolyogva.

- Tényleg? Ez komoly? – kérdezi, és mikor bólintok, felkap és megforgat a levegõben. Mikor lerak, megszólalok.

- Mit keresel itt, Tsunade?

- Csak meg akartam köszönni, amit Narutoért tettél. Ismeretlenül megmentetted.

- Hát igen, ez nem olyan, amit te szoktál tenni.

- Nem vitatkozni jöttem. Csupán ezt akartam odaadni. – mondja és egy fejpántot nyújt át. – Szeretném, ha a falu tagja lennél.

- Még meggondolom. – mondom és a hûtõbõl egy kis kaját veszek ki. Alig eszek pár falatot.

- Mi a baj? – kérdezi Die.

- Oni miatt aggódom. Vanara vette át két napig a testét, mert kölcsönadta neki az erejét. Miattam van ilyen helyzetben. Ha Vanara kiszabadulna ide, a világba, kõ-kövön nem maradna.

- Tudom, ismerem Vanarat, de akkor se emészd magad. – mondja Diedara.

- Nem tudom ki vagy... de bántottad Raku-t... – hallom, ahogy Oni ordítja. Majd a kard kettéhasad, apámat a falnak rúgja.
- Oni… Elég… - nyögöm ki nagy nehezen, de félrelök. Egy rövid idõre eszméletemet vesztem, hisz a kard akkor is mûködik, ha eltörik, és benne marad a testben. Érzem, ahogy valaki kihúzza és könnycseppeket az arcomon, érzem Die illatát.

Mikor újra felébredek, már estefelé lehet. Óvatosan kelek fel, ügyelve a sebeimre. Kinézek az ablakon, majd a konyha felé veszem az irányt. Érzem Itachi és Oni chakráját, de nem sokat foglalkozom vele. Mikor belépek, épp smárolnak.
- Itachi? Oni? – kérdezem, kicsit meglepetten. Itachi azonnal elengedi Onit. – Azt hittem jobb ízlésed van pasik terén. Nem tudom mért pont Itachi. – ahogy kimondom a nevét, a torkomnál fogva nyom a falhoz.
- Mi bajod velem, Raku? – szemében, már a sharingan ég. Dacosan nézek szemébe.
- Elfelejtetted? Rám nem hat a sharinganod. A clánom az egyetlen, akire nem hat. – mondom és ellökném magamtól, de egy kunai kíséretében, ismét a falhoz nyom.
- Mi a bajod velem? – üvölti. Azonban én tûrõm pillantását, melyben düh, gyûlölet és fájdalom van.
- Ha visszaemlékszel, 3 éve. Amikor otthagytál segítség nélkül. Majdnem meghaltam. – mondom és elereszti a nyakamat. – Ha akkor nem hagysz ott, még most is úgy szeretnélek, mint a testvéremet. De ez megváltozott. – mondom a kemény szavakat. – Kár volt visszajönnöm. – mondom és indulok a kijárat fele. Felkapom a kardomat és kilépek rajta.

„ Sajnálom Die. Muszáj elmennem. Az emlékek súlyát nem bírom el. Nem tehetek mást. „

Abban a pillanatban, hogy ezt kimondom, mindent látok és mindent hallok. Oni volt, aki követett és Orochimaru támadt rám. Igaz nem sokáig tudom fent tartani, de annyira pont elég, hogy ezeket megtudjam. Elrakom a tekercset.
- Gyere elõ, Orochimaru. Tudom, hogy itt vagy. – mondom, és egy pillanatra lecsukom a szemem, de mikor kinyitom, már ott áll elõttem. Én egy ugrással hátrébb kerülök és elõkapom a kardomat. – Mit akarsz tõlem? – kérdezem, védekezõ pózban.
- Csupán ezt akartam megmutatni. – mondja és egy zsákot dob hozzám. Felveszem és kinyitom. A zsákban a bátyám feje van. Azonnal eldobom, és könnyes szemmel nézek rá. – Most már engem kell, hogy szolgálj. A törvény, az törvény. – hallom kegyetlen hangját. Elindulok felé, de Die és Itachi is elém állnak.
- Nem engedjük át õt, neked. – mondja egyszerre a két fiú.
- És én sem. – hallom Oni hangját a hátam mögül. Majd õ is beáll a két fiúhoz.
- Köszönöm srácok, de nincs mit tenni. A clánomban az a törvény, ha valaki legyõzi a legidõsebb testvért, akkor annak a húgának szolgálnia kell azt az embert, örökre.
- És mi van akkor, ha megöljük azt az embert, aki ezt tette?! – kérdezi Die és fejével, a zsák fele bök.
- Akkor õt fogom szolgálni. – mondom és lehajtom a fejem. Látom, ahogy Orochomaru felé támadnak, és én eléjük állok. – Elég volt. Kérlek, menjetek innen. – mondom, szinte zokogva.
- Raku… - hallom Oni hangját. Felé csapok a karddal.
- Takarodjatok innen. – ezt már hidegen mondom. – Mester. – hajolok meg Orochimaru elõtt.
- Irány Konoha. Ezt mindenkinek meg kell tudnia. A nagy Kataoka clán ifjabb nõi tagja az enyém. Tsunade milyen képet fog vágni. Hihi. – mondja és elindul. Én követem, azonban egy tekercset hagyok hátra.

Majd behúzódom a barlangba. A kövek felforrósodnak körülöttem.
- Gyere elõ. Harcolj. – hallom Itachi hangját.
- Rendben. – mondom és agyalni kezdek. Ha a kardommal sújtok le, nem jó, kivédi. Ha mással, akkor meg elugrik elõle. De mi van ha… Azzal elindulok felé és egy kézzel meglendítem a kardomat. Ahogy sejtettem, kivédi, de a következõ támadásomat, azt már nem. Még ha nem is mélyen, de felszínesen megsértem és az épp elég ahhoz, hogy a méreg a szervezetébe jusson. Önelégült mosoly jelenik meg arcomon.
- Mért nézel így? Csak egy karcolás.
- 3… 2… 1… Én nyertem. – mondom büszkén. Látom, hogy arcára fagy a mosoly.
- Szóval bénító méreg?! Ügyes. – mondja elismerõen. Bár chakrát nem tudok használni, attól még érzem és elég jó érzékelõ vagyok.
- Nyugodtan elõjöhettek, Deidara. – mondom, de ekkor már alig állok a lábamon.
- Ilyen állapotban, úgysem tudsz harcolni. Fõleg kettõ ellen nem. – mondja és a fának támaszkodik.
 - Te sem tudnál, ha 4 napja folyamatosan harcolsz. Mondjuk, te 4 óra után már kidõlsz. Emlékszel? Mindig én voltam a jobb, közelharcban.
- De csak azért, mert hagytalak.
- Valóban? – kérdezem és elindulok felé. A kis csaj elé áll, de Diedara félretolja. – Szerintem, még ilyen állapotban is legyõznélek. – mondom, de ahogy oda érek elé, a vállára hajtom fejem és minden elsötétül. Egy szobában ébredek fel. Diedara fejét látom meg magam elõtt.
- Olyan állapotban legyõztél volna? – kérdezi, hangjában enyhe gúnnyal.
- Természetesen. Amúgy õ ki? Az új ágyasod?
- Nem vagyok az ágyasa. – kiálltja mérgesen.
- Nem az ágyasom. Õ csak az információgyûjtõm.
- Aham, persze. Én meg szõke vagyok és nyelvek vannak a kezemen. Jah és mást bízok meg infógyûjtéssel, mert én béna vagyok.
- Ne beszélj így velem. Meg mentettem az életed. Kettõvel lógsz nekem.
- Majd megköszönöm, ha ráérek. – mondom és állnék fel, de visszaszédülök.
- Ez lett volna a következõ mondatom. Ne kelj fel. Pihenned kell. A sebeid nagyon súlyosak.
- Mióta aggódsz értem? – kérdezem és visszafekszem.
- Ha oda figyeltél volna rám az elejétõl, akkor rájöhettél volna, hogy kezdettõl fogva érdekel a sorsod. És ha valóban olyan jó chakra érzékelõ vagy, akkor, hogy nem vetted észre soha, Onit? – kérdezi, miközben egy puszit ad a homlokomra.
- Magamra hagynátok egy kicsit? – kérdem, mire csak bólint.
- Gondolkozz el azon, amit utoljára mondta és csak utána cselekedj. – majd kilépnek az ajtón. Tisztán élnek bennem a szavai, amit akkor mondott, mikor le akartam rombolni Konohát.

„ A szülõhazád. Nem rombolhatod, csak úgy le. Elõbb önmagadat kell megölnöd. Csak aztán tudod érzelmek nélkül elpusztítani Konohát. Addig, míg saját magaddal nem végzel, lelkiismeret furdalásod lesz miatta. Jól gondold, meg mit teszel! „

Ezekkel a gondolatokkal aluszom el, könnyes szemmel.