Karakter: Demetrio
- Szia! – köszönök rá mosolyogva.
- Köszönöm szépen- ez a bók… Tőle esett a legjobban. – Merre voltál? Haza mentél? – teszem fel neki az engem ebben a két hétben legjobban foglalkoztató kérdéseket, amik… most hogy így belegondolok… annyira talán nem is lényegesek. Hiszen a lényeg, vagyis ő itt áll előttem. Eljött megnézni, ahogy kértem.
- Haza bizony, gálám volt. De jöttem, ahogy tudtam. – Ohh. Ahogy visszajött Japánból egyből megkeresett? A szívem majd kiugrik helyéről, olyan boldog vagyok. Ezek szerint… Talán vele újra meg tudnék próbálni egy komolyabb kapcsolatot kialakítani. Jaaaj. Olyan jó lenne.
Legszívesebben, ezért a „Jöttem, ahogy tudtam” mondatáért és mosolyáért csókokkal jutalmaznám, csak hát... nem tudom, mennyire ijeszteném el vele magam mellől.
Már ahhoz se volt elég bátorsága, ha jól látom, hogy egyedül jöjjön, ezért még néhány hétig, vagy hónapig semmi olyat nem szabad tennem, amivel megrémítem. Ha tényleg komoly kapcsolatot akarok vele. És… Én úgy érzem, 2 év után először, hogy igen. Tőle azt akarok.
Meg akarom köszönni neki egy vacsorával, hogy vette a fáradtságot és eljött, hogy megnézzen, valamint elmondani neki, hogy ez számomra milyen sokat jelentett. Hmm. Igen. Ez így jól hangzik.
Emellett fel is kéne neki és edzőjének ajánlanom, hogy ne költsenek taxira, hazafuvarozom őket, jól nevelt úriemberként. Kíváncsi vagyok arra, hogy Midori hol lakik és legegyszerűbben így tudom ezt kideríteni.
Összeszedem gondolataim, ami nem megy könnyen, pedig aztán nem nagyon szokott zavarba hozni semmi. Új ez az érzés, de érdekes. Próbálom neki elmondani, amit elterveztem, de amint beszélni kezdenék egy hatalmasat dörög és villámlik. A fenébe. Viharban haza se tudom autóm vinni. Fedett helyre kell mennünk, minél gyorsabban. Viszont, amíg el nem áll az eső, ha akarja, ha nem, egy helyre kényszerülünk.
- FUTÁS!- Hallom meg kiáltását, majd együtt kezdünk el futni, amikor elkapja kezemet. Már nem is emlékeztem arra, hogy ilyen kis puha volt keze. Olyan jóleső érzés, ahogy kezemet fogja. Egész testem csak úgy bizsereg.
Még fél füllel hallom, amint edzője utánunk kiált, hogy ő az ellenkező irányba megy, aztán már csak Midorinak szentelem minden figyelmem. Nevetve futunk a szakadó esőben és hamar meg is érkezünk. Hmm. Hova is?
Ezt a környéket nem ismerem. Magához hozott el??? Ilyet. Azt hiszem félreismertem bátorságilag. Báár lehet, csak amiatt teszi, mert nincs azzal tisztában, mit is érzek irányába. Hmm. Majd lesz, de nem most. Ráérek még majd neki érzéseimet bevallani.
Nevetve megyünk be lakásába és nem állom meg, hogy ne kezdjek el körbenézni, amíg Midori eltűnik valamerre. Olyan szép és takaros a háza. Egészen más a kinézete, mint az én szobámnak. Pedig egyedül él és korcsolyázik is. Nem értem, hogy van ideje arra, hogy mindig rendben tartsa.
És most… Annyira zavar, hogy tiszta víz lesz a padlója a belőlem kifolyó esőtől. Nem merek arrébb mozdulni, szegény így is takaríthat utánam eleget. De lehet, hogy ha megszáradnak ruháim, és addig nem áll el az eső, én mosok fel helyette. Elvégre, ha nem jön el megnézni, nem ázott volna meg.
Visszatér hozzám, csupasz felsőtesttel és egy törölközővel, amit hozzám is dob. Meztelen és víztől csillogó mellkasa látványa megint elindít bennem valamit. Remélem nagyon hamar eláll az eső, mert itt komoly gondok lesznek. Van önuralmam, de azért 2 év önmegtartóztatás után ez most vajmi kevésnek tűnik.
- Menj fürödni, addig csinálok egy teát. - Küld a fürdő felé. Még tiltakozni se tudok, tettetett durcásságát látva.
Ejj, de tüzes is tud lenni valójában. Hmm. Még így talán édesebb is. Sőt…
Izgatottan nézem végig. Mindig, amikor ránézek, egyre helyesebbnek látom. Így mielőtt ráugranék és bántanám, berohanok a fürdőbe és becsukom az ajtót magam mögött.
Nyugalom, nyugalom, nyugalom. Dőlök neki háttal az ajtónak. Még tényleg nem támadhatod le! Fújok egy nagyot, hogy valamennyire visszanyerjem hidegvérem, majd megpróbálom bezárni a kettőnket elválasztó fadarabot. Azért csak próbálom, mert hiába keresem a kulcsot, nem találom.
Hamar fel is adom a keresést. Amilyen kis szégyenlős Midori, úgyse fog rámnyitni. És… ha… mégis… Motoszkál még mindig a gondolat a fejemben, de hamar megnyugtatom magam. Az legalább annyira esélytelen, mint hogy Magyarországon rendezzék meg az olimpiát.
Leszedegetem magamról rám tapadt ruháim, majd ki is csavarom őket, mielőtt kiteríteném a szárítóra. Így hamarabb szárazak lesznek és hamarabb mehetek. Nem mintha valaha is el akarnék távolodni Midoritól, de már csak az ő érdekében is jobb a békesség.
Nem akarok kádban fürdeni, mert nagyon sokáig el tudnék pancsolni. Inkább beállok zuhanyozni. Meeeleegvííz. Áhhh. Olyan jól esik. Mégis. A lehető leggyorsabban zuhanyozok le, hogy kis drága vendéglátóm se fagyjon halálra, amíg rám vár. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna együtt fürdenünk… Le és megmostam volna mindenhol…
ÁÁÁÁ. A fenébe. Most olyan jól megcsináltad! Még ha nincsenek is piszkos gondolataim vele kapcsolatban is áll szerszámom de így.
Nevetséges, hogy mennyire hülye tudok lenni, ha róla van szó. És ahogy most kinézek, szanaszét álló hajjal és meredező khmmm… Háát. Ha így látna, szerintem utána szóba se állna velem. De mindegy. Hova is raktam a törülközőt??? Törülköző, törülköző… Áhh. Ott is van.
Épp nyúlnék érte, amikor kivágódik a fürdőajtó és Midori ront be, bivalycsordákat is megszégyenítő „finomsággal”.
Csak állok és nézem. Kész, vége. Most jobban lefagytam, mint a Windows. Valaki nyomjon már rajtam egy újraindítás gombot. Tényleg ő áll velem szemben??? Ezt nem hiszem el. KÉREK VALAKIT, NYOMJON RAJTAM EGY ÚJRAINDÍTÁS GOMBOT!!!
Naagy nehezen sikerül csak összeszednem magam, de kis híján megint összeomlik rendszerem. Mire ugyanis „kapcsoltam”, vagyis beindítottam agyam Midori szép szemének pillantása már olyan helyekre tévedt testemen, amelyek felderítését még nem most kellett volna megejtenie.
Rendesen le is sokkolhatta büszkeségem látványa, mert nagyon gyorsan kapcsolt tolatásba és ment ki a helyiségből.
Ilyen vörös színt még csak a kendőimen láttam. Szegényem. Már biztos nagyon fázhatott, ha így rámtört. Hamar magamra tekerem a törölközőt, úgy, hogy merevedésem még csak véletlenül se látszon és már sietek is ki a fürdőből.
Még mindig eléggé vörösen és sokkosan áll az ajtó mellett és olyan rémülettel néz rám, mintha valami kísértet lennék.
Próbálok nevetve nézni rá, hogy oldjam a feszültségét:
- Bocs, hogy ilyen sokáig voltam benn a fürdőben, de köszönöm, hogy engedtél lezuhanyozni. Menj most már te is, mielőtt még megfázol miattam! – mondom neki olyan szigorún és hangsúlyosan, mint ahogy az előbb ő beszélt hozzám, még kezeim is csípőre teszem a hatás kedvéért. Szeretném, ha végre nevetne, de tervem nem jött be.
Kicsit, nagyon félénken mosolyodik csak el. Lassan jön felém és oldalaz el mellettem, de egy bizonyos távolság után már futva megy be a fürdőbe. Mire arra fordulok, már csak a becsukódó ajtót látom.
Uhh. És ha jól hallom megvan a kulcs is. Bezárta az ajtót.
Szegény. Bemennék hozzá, hogy megvigasztaljam, de lehet, akkor még jobban elijeszteném magam mellől. Most úgy érzem, az lesz a legjobb, ha egyedül hagyom egy kicsit.
Járkálok, majd ezt megunva leülök. Azt még hallom, ahogy belecsobban a kádba, de nem akarok sem a kulcslyukon leskelődni, se tovább hallgatózni.
Legszívesebben elmennék haza, hogy legyen ideje kiheverni a történteket, és ne féljen tőlem ennyire, de ruháim még mindig a fürdőben vannak. És az eső is csak zuhog és zuhog, úgy, mintha soha nem akarná abbahagyni.
A francba. Fáradtan roskadok le a nappaliban lévő kanapéra. Remélem, azért még este előtt haza tudok menni. Nem hiányozna Midorinak az, hogy még éjjelre is itt ragadjak. Vagy… majd ha csendesedik az idő… Igen. Ez jó tervnek tűnik. Felhívom apámat, hogy jöjjön el értem.
Mondjuk nem tudom, hogy ha elmennék, az mennyit segítene… és utána egyáltalán lenne e esélyem találkozni vele. Belehalnák abba, ha nem. Inkább, akkor már itt maradok.
A lehető legcsendesebben ülök és várok, de Midori pancsolásának hangját már egy ideje nem hallom. Végezhetett?? kijön onnan valamikor? Vagy most amíg el nem megyek a fürdőben fog kuksolni?
A falon lévő óra szerint már fél órája fürdik. Nem tetszik ez nekem. Remélem, nem csinál hülyeséget. Lehet, hogy ki kellene onnan szednem? De hogy? Most találjak ki neki egy mesét, hogy miért is volt az a testrészem a gravitáció hatásaira fittyet hányva merőleges helyzetben? Hmm. Gondolkodj már Demetrió. Nem lehetsz ennyire hülye!
A nagy gondolkodás közepette egy kicsit megfájdult fejem, ezért felemelem kezem, hogy megdörzsöljem. Ekkor veszem észre, hogy a törölköző, amin eddig pihentettem, tiszta vér.
Véér? Mi?? Mi ?? Mitől? Mikor is sérültem én meg így???
Á. Eszembe jutott. Tényleg… Ma annyira figyelmetlen voltam… és a bika „megkarcolt” szarvával. Mondjuk… nem tűnt ilyen mélynek a seb. Ezt azonnal el kéne látnom.
Kötszer, kötszer… áááá. Még csak nem is otthon vagyok. Muszáj szólnom Midorinak, hogy adjon, mert még a végén elvéreznék.
Nehéz szívvel, de ugyanakkor a vérzéstől kicsit idegesen megyek a fürdőajtó elé és kezdek el kopogni:
- Midori! Légy szíves segíts! Mélyebb a seb, amit délután szereztem, mint gondoltam és kéne egy kis fertőtlenítőszer, meg kötszer hozzá, hogy ellássam. – kis ideig csendben figyelek, de semmi választ nem kapok. Őt se hallom, hogy csinálna valamit.
- Midori! – kiáltom kétségbeesettebben, amire végre hallom, hogy megmozdul. Pontosabban valamit mintha kinyitott, majd becsukott volna.
- Jövök! – hallom meg kissé rekedtes hangját, majd a kulcs zörgését. Arrébb állok az ajtóból, hogy ne nyissa nekem.
Pont időben. Nyílik az ajtó és Midori lép ki egy tekercs gézzel a kezében. Úgy látom, volt váltásruhája a fürdőben. Már egy melegítőnadrágot és egy bő szabású pólót visel. Szemei kisírtak, de mégis elszántan néz rám.
- Mutasd a sérülésed, bekötöm. – ó de rendes. Viszont… Remeg, ahogy megpróbál közelebb jönni hozzám. Nem akarom, hogy olyat tegyen, amit nem szeretne.
- Hagyjad csak! – hárítom el barátságosan és megpróbálom kivenni a gézt a kezéből. – Majd én megcsinálom. Már így is épp eleget tettél értem. - nagyon csúnya tekintet a válasza, miután ránéz vérző karomra. És… Mintha idegesítené a látvány. Remélem, nem ájul el a vértől.
- Azt mondtam, mutasd. – mondja. És most… Hangja rendkívül erélyesen cseng. Elnevetem magam. Ez a fiú… Mindig meg tud lepni valamivel. Csodálkozva nézi, ahogy nevetek, de nagyon hamar visszanyeri komolyságát és várakozón néz rám. Hát legyen. Ha ennyire komolyan gondolja, hogy ő akarja csinálni… Odanyújtom neki kezemet.
Nem vagyok semmi jó elrontója, így hagyom, had fertőtlenítse és kötözze be sebemet. Közben viszont… nem tudom megállni. Kiváncsian figyelem arcát és minden egyes mozdulatát. Érdekel, tényleg képes e rá.
És igen. Ezt nevezem. Vérbeli profiként lát el, már remegni se remeg, még akkor sem, amikor hozzám ér. El kell ismernem, nagyon ügyes. Orvosom se csinál ilyen profi kötözéseket.
- Késsz is van. – Mondja nagy büszkén, még ki is húzza magát. Megint nevetnem kell, annyira vicces látvány. Ilyen egy ukét… nem is tudom, láttam e már valaha hozzá hasonlót. Szerintem nem. Most már biztos vagyok abban, hogy vele képes lennék egy újabb kapcsolatra. Sőt… bele is betegednék abba, ha elutasítana.
- Köszönöm szépen! – hálálkodok neki, amire egy kicsit hátrébb lép tőlem, vörös fejjel. Csak nem ennyire zavarban van már megint? Na. Hova tűnt az előző, fenenagy bátorságod Midori? Érdeklődve figyelem, ahogy próbálja magát újra összeszedni. – Annyira rendes vagy! –bókolok neki, amitől… Úgy látom, előzőleg elvesztett bátorsága visszatér. De még hogy… Vagy… Most attól nyugodott meg ennyire, hogy elállt az eső és hazaküldhet? Próbálom nem mutatni fájdalmam, amikor felé nézek. Remélem, nem. Nem akarom, hogy elküldjön maga mellől. Akkor legközelebb hogy tudnám elhívni egy találkozóra? Szerintem akkor biztos, hogy soha nem érne rá.
- Szívesen tettem –kezdi, majd belekezd a rettegve várt folytatásba:
- Elállt az eső. – sejtettem volna, hogy emiatt lett boldog. Viszont, mielőtt válaszolhatnék valamit, vagy elindulhatnék ruháimért, következő kijelentéseivel sikerül megint meglepnie és egyben nagyon boldoggá is tennie:
- De még a ruháid nem száradtak meg. Ugye megiszol velem egy teát, amíg arra várunk, hogy száradjanak? – most erre mit mondjak. Úgy érzem, nagyon sok idő kell ahhoz, hogy kiismerjem ezt a fiút. És ha már önként ajánlotta fel rá a lehetőséget, miért is ne. Mosolyogva, szinte ujjongva válaszolok. Még az se érdekel, ha gyerekesnek tart emiatt:
- Persze. Ha nem zavarok, akkor ezer örömmel. – Nevet kitörő lelkesedésemen és hellyel kínál a kanapén.
Nem váratom meg, le is ülök és nézem a műsort, amit előad. Vagyis azt, ahogy a kis drága tesz-vesz körülöttem.
Midori erre pördül, Midori arra pördül, és a következő pillanatban már egy pohár teát nyújt felém.
- Vigyázz, meleg! – teszi még hozzá, amikor leül mellém. Hol a teára nézek, hol rá. Már nem is zavarja, hogy egy szál törölközőben vagyok?
- Köszönöm szépen! – válaszolom mosolyogva és belekortyolok az édes illatú nedűbe. Hmm. Olyan finom… Midori valóját érzem ki ebből az aromakeverékből. Viszont… Lehet, hogy ő még ennél is finomabb. És ha nem szúrom el… És jól keverem a lapokat… akkor… talán… nemsokára… őt is megkóstolhatom. Nyamm. Már alig várom. – Nagyon finom lett! – dicsérem meg neki a teát, amire megint lehajtja vörösre szinesedett fejét.
- Örülök, hogy ízlik. – kapom meg halk válaszát. Ejnye bejnye. Ennek a szégyenlősségnek többet úgyse fogok bedőlni. Sokkal bátrabb vagy te ennél drágám!
Mielőtt azonban ezt megjegyezhetném neki, csendes teakortyolgatásunk közepette, megcsörren az asztalra kitett telefonom. Sietve kapok érte. Biztos már szüleim aggódnak amiatt, hogy még mindig nem értem haza.
Sose szoktam ilyen sokáig távol maradni. Ha mégis, akkor előtte szólok nekik, hogy ne keressenek, mert programom van. A fenébe. Biztos már halálra aggódták magukat… Pláne a meccs után. Olyan gyorsan veszem fel, amilyen gyorsan csak tudom.
Tényleg szüleim hívtak. Viszont meg se tudok szólalni, és megnyugtatni őket, hogy nincs bajom. Anyám már kezdi:
- Szia kicsim, mi van veled? – szól bele a telefonba. – Megsérültél? Ugye nem komoly? Hol vagy? Érted menjünk? Úgy aggódtunk már! Nézted, mennyi az idő??? – Szorongva nézek körül, de megnyugodva fújom ki a levegőt. Anyám nagyon hangosan tud beszélni telefonba, de Midori elment valamerre, így talán nem hallja, mennyire félt. Nem akarom, hogy kinevessen. Elvégre őt elengedték egyedül egy teljesen más országba.
- Szia anya! A karom sérült csak meg, de már jól vagyok, nem emiatt nem mentem még haza. Egy nagyon kedves barátom ellátta a sérülésem. Most is vele vagyok, mert megengedte, hogy nála maradjak, amíg el nem áll a vihar. – közben visszatért Midori, karján ruháimmal.
Megszáradtak- súgja oda nekem, amire én visszasuttogok neki egy köszönömöt. Mielőtt súgnék neki mást is, kimegy.
Megbeszélem anyámékkal, hogy hova jöjjenek értem. Valamint azt is, hogy hívják fel a viadalok szervezőit nevemben és mondják el nekik, hogy egy ideig még nem tudok sérülésem miatt szerepelni.
Egy 10 perc múlva fognak ideérni értem, Midori házához. Viszont úgy állapodtam meg velük, hogy nem csengetnek be, hanem majd én kimegyek hozzájuk, ha elintéztem, amit akartam.
Valahogy még el kell csalnom Midorit egy randira, mielőtt elmennék tőle, mert belehalnék, ha megint nem láthatnám 2 hétig. Csak még azt nem tudom, hogy hogyan.
Viszont… semmi vész. Igazi belevaló spanyol csávó vagyok. Megoldom… Valahogy…
Anyám sejtelmes hangon búgja a telefonba, hogy már sejti, miért felejtettem el hívni őket. Mi van??? Már is tudja, hogy van valakim? Hogy a fene essen a női megérzéseibe. Úúútálom őket. Vagy én vagyok ennyire kiszámítható? Nem tudom.
Sejtésem beigazolva folytatja is azzal mondandóját, hogy majd szeretné, ha neki is bemutatnám újdonsült kis barátom. Hogy én miért nem lottózok.
- Igen. Nagyon szeretnék erre is majd sort keríteni, de még nem most. – hárítom el, mielőtt folytatná mondandóját tippjeivel (hogy hogy néz ki szívem választottja, találkozott e már vele valamikor stb, stb…). Még véletlenül se akarom, hogy Midori, akár csak sejtse is érzelmeim, amik rövid úton kiderülnének, ha hallótávolságban van és én pedig tovább folytatnám a beszélgetést anyukámmal. Viszont… Nem tudom, még, mit lépne, ha, megtudná hogy a szeretőmmé akarom tenni, de van egy sejtésem. Szerintem még a legjobb esetben is visszamenekülne Japánba. Pláne a fürdős jelenet után.
Pedig én… Semmiképp se akarom őt elveszíteni. Szerintem biztos, hogy utána mennék, még akár egészen japánig is.
Egy „majd otthon többet mesélek” - kel elbúcsúzok szüleimtől és leteszem telefonom. Igen. 2 hete nem meséltem nekik semmit arról, ki ragadta el szívemet. Most viszont… Mindent elmondok nekik erről a még mindig álomba beillő csodás találkozásról és az én kis hercegnőmről… öö… izé kishercegemről.
Aki… még mindig nem ért vissza. Nem tudom, hova ment, de amíg nincs itt, addig kéne felöltöznöm. Most, hogy tudom jönnek értem, minden perc drága és nem akarom elvacakolni az időt. Beszélnem kell vele. És… Már azt is tudom, hogy hova és hogyan csalom el. Már csak arra vagyok kíváncsi, de nagyon, sikerül e, vagy egyáltalán tetszik e neki az ötletem.
Leveszem a törölközőt és fel pólóm, majd a két nadrágom, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudom, sérült kezemmel. Mindeközben végig imádkozok, hogy ne most érjen vissza kicsim. Épp, amikor sliccem húzom fel lép a nappaliba, majd az ajtóhoz húzódik vissza egy hatalmas fordulattal. Ijj. De jó, hogy most értél csak ide.
Örülök neki, hogy nem előbb jött. Úgy nézem, rendelkezik egy különleges detektorral, hogy mindig akkor akar rámtalálni, amikor nincs rajtam ruha. Alighanem, ha tényleg szeretem, nem lehetek ennyire lusta. Legközelebb mindenképp el kell mennem a fürdőig, ha öltözök. Eleinte. Maajd kéésööbb pedig. Szerintem már nem fogja zavarni, ha meztelenül lát. Sőt… inkább az fogja majd, ha ruhában lát. Mondjuk ez, hogy őt ruhában látom, már most engem kerget az őrületbe.
- Zavarok? - kérdi félénken. Ez hülye kérdés volt. Ő… Engem… Zavarni? SOHA! - Nem akarok megint rossz pillanatban alkalmatlankodni! Szólj ha kész vagy! – folytatja. Ohh a kis drága. Hát ezért nem jöttél be hozzám?
- Jaj bocsi, hogy itt öltöztem! – kezdek el mentegetőzni. – Gyere nyugodtan, már végeztem. Meg különben is…- folytatom, amint belép. – Ez a te házad és inkább én alkalmatlankodok sokat. – hajtom le fejem, de nevetésére felnézek, vörös, de mosolygó arcára. Itt áll közvetlen előttem. Csak a kanapé van kettőnk között, de az részletkérdés. Nem megyek hozzá át, mert így legalább biztonságban van tőlem, ha megint túlontúl ellenállhatatlan dolgot tenne.
Mondjuk ez részletkérdés, mert őt már egy mozdulata, egy mosolya is ellenállhatatlanná teszi.
- Ugyan! – legyint egyet. – Nagyon szívesen látlak. Ha nem így lenne, nem hívtalak volna el. – kis édes. Na akkor viszont… most kéne neki válaszolnom. DE GYORSAN MÁR, MERT FOGY AZ IDŐM!!!
- Köszönöm szépen ezt a sok kedvességet. Megpróbálhatom neked meghálálni valahogy? – kíváncsian tanulmányozom az arcát, amiről most lehervadt a mosoly. Remélem, nem gondol semmi rosszra. Mindegy. Ha elkezdtem, akkor már folytatom. – Mert hogy ezt meghálálni egy élet is kevés lenne, az is biztos.
- Szívesen tettem, semmi szükség arra, hogy hálálkodj! – kis aranyszívűm. - Pénzt meg ilyenért semmiképp se adj nekem. – nem is akartam. - Legyen elég annyi, hogy egy olyan rendes fiúnak tartalak, akinek készségesen segítek bármikor, ha szüksége van rá! – elnevetem magam. Már megint ez a magabiztosság. Ezen mindig nevetnem kell. Rendes fiúnak tart. Hmm. Semmi több igaz? Ezt mondjuk úgyse hiszem el.
- Nem is akartam pénzt adni ezért. – kezdem most már komolyan a szemébe nézve, majd hiába vagyok kíváncsi arra, következő szavaim milyen hatást váltanak ki belőle, muszáj elfordulnom. Nem bírom mondani mondandóm fürkésző tekintetébe nézve. – A barátomnak tekintelek. Egy nagyon rendes és jószívű havernak, akivel szeretnék sokáig jóban lenni. És akit… – itt tartok egy levegővételnyi szünetet. Remélem, eljön, remélem eljön. – Szeretnék elvinni fagyizni egyik nap, ha ráér. – még mindig nem nézek rá, de sikkantására felé fordulok. Most ijedhetett meg???
- Fagyizni? Még szép, hogy elmegyek veled. Honnan tudtad, hogy szeretem a fagyit??? – kérdi szinte már ugrálva a boldogságtól, csillogó szemeivel arcom fürkészve. Na igen. Most örülök neki, hogy köztünk van a kanapé, mintegy tűzvonalként. És annak is, hogy szüleim mindjárt ideérnek, ha nem értek még ide. Gyorsan el kell mennem, mielőtt bántanám. Hazaérek pedig megint verhetem a… az üstdobot.
- Nem tudtam, hogy szereted. De örülök, hogy tetszik az ötlet. – válaszolom neki mosolyogva. – Akkor eljönnél velem? Mikor érnél rá? – kezdem el kérdéseim.
- Hehe. Lassabban! – kéri vörös fejjel, és kisssé zavartabban. – Igen. Azt mondtam, elmegyek veled. Holnap délután rá is érek. Mondjuk nem tudom, neked mennyire jó ez az időpont… - naagyszerű. Közel van. Nem is biztos, hogy kibírtam volna, ha többet kell addig várnom, hogy újra láthassalak!!!
- Nekem nagyon jó, most úgyis egész héten ráérek. – Mondom neki, szavába vágva. Rá amúgy is mindenképp ráérnék. Mielőtt pedig rákérdezhetne, hogy miért felemelem kezemet. Komolyan bólint egyet. – Hányra jöhetek érted? – látom rajta, hogy igen elgondolkodik, majd végül ezt kérdi:
- Délután három? – most muszáj úgy tennem, mintha én is gondolkodnék. Mindeközben érdeklődve figyeli az arcomat.
- Nekem tökéletes. – jelentem ki végül, majd megkérdem. – És hol találkozzunk? Idejöhetek érted? – bólint egyet. – Azt nem ígérem, hogy kocsival jövök, de majd valamit kitalálok.
Elneveti magát.
- Ne is, vigyázz magadra és akkor holnap itt várlak! – kapom meg válaszát. – Mit beszéltél amúgy szüleiddel? Ha szabad ilyet kérdeznem? Az emeleten voltam, addig, amíg telefonáltál. – pfff. Oké. Megnyugodtam. Ha ez igaz, akkor semmit se hallott.
- Persze, hogy szabad! – neked mindent! - Csak annyit kérdeztek, mi van velem, meg hogy eljöjjenek e értem, ha igen hova. – most jön az a rész, amit nagyon nem akarook. El kell tőle válnom holnapig. – Lassan ide is érnek, úgyhogy szerintem megyek is, nem akarlak tovább zavarni.
- Nem zavartál volna! De… oké, akkor holnap találkozunk! – válaszol kissé szomorúan??? Jól hallom vajon hangjából a keserűséget???
- Szia! És mégegyszer köszönök mindent, amit értem tettél! – intek neki, miközben az ajtó felé megyek.
- Szia! És mégegyszer mondom, hogy szívesen tettem, nem kell megköszönnöd!!! – ezen megint elnevetem magam.
- Viszlát holnap! – kiáltom még vissza, majd kilépek. Még fél füllel hallom, ahogy ő is ezt mondja, de már nem megyek vissza. Túl kockázatos. Becsukom az ajtót és a kint várakozó kocsihoz futok.
Mosolyogva ülök be anyám mellé, aki szintén mosolyog, amint végignéz rajtam, de nem szól semmit. Ismer már annyira, hogy tudja. Ha egyszer azt mondtam neki, majd otthon mesélek, akkor majd otthon mesélek.
Csöndesen telik a hazaút, de kicsit szomorú. Már most hiányzik Midori… és holnap… egészen délután 3-ig nem is láthatom.
Hamar haza is érünk, már nem esik olyan szinten az eső, hogy veszélyes legyen a vezetés.
Otthon pedig… mindent elmesélek anyáméknak arról, ki az a fiú, akit annyira, de annyira szeretek. Nagyon boldogok attól, hogy végre újra tudok valakit „úgy” szeretni. Önként ajánlják fel, hogy holnap elvisznek hozzá 3-ra. Én meg már annak is örülök, hogy örülnek. Szóval a szavaikkal élve, újra a régi vagyok.
Viszont… ez a nap olyan szinten lefárasztott, hogy hamarabb megyek aludni, mint szoktam. Még a járás is nehezemre esik, de a ruhát, amit holnap fel akarok venni, mindenképp előkészítem és az órám is felhúzom, hogy legyen időm fürödni és hajat mosni.
Itt állok az ajtaja előtt, de nem merek csengetni. Komolyan gondolta, hogy eljön velem? És anyám, hogy elvisz minket? Nem lesz ebből baj? Mondjuk… anyám már figyelmeztettem, hogy Midori egyenlőre csak haver. Nyugodtnak kéne lennem. És nem elfelejtenem a mai küldetésem. Mindenképp el kell kérnem a telefonszámát.
Csengetek. Mosolyogva nyit ajtót és egy kölcsönös szia után elmondom neki, hogy találtam sofőrt, aki elvisz minket a fagyizóig.
Nevetve jön velem, majd illendően bemutatkozik anyámnak, aki kitörő lelkesedéssel fogadja. Látom anyukámon, hogy szimpatikus neki Midori, de majd úgyis elmondja véleményét, ha hazaérek.
Hát itt volnánk. Kiszállunk a kocsiból és miután elköszöntünk anyukámtól, elindulunk a fagyizó felé. Olyan jó megint vele lenni.
Miközben betérünk kedvenc cukrászdámba, lelkesen folytatja kocsiban elkezdett meséjét arról, hogy hogy is készült a világbajnokságra és mennyire meglepődött és örült annak, hogy ő lett az első.
Meghiszem azt. Én is örülök neki, mondjuk, amióta megláttam, számomra mindig is első volt.
Nem folytathatja, mert a pulthoz érünk. Olyan sok fagyi van… Nem győzök választani, mert sok kedvencem van, de amint látom, Midori-drága is hasonló gondokkal küzd.
- Mit adhatok Demetrio? – kérdi meg kedvesen a kiszolgálólány. A kis drága „bajnokom” tanácstalanul néz rám, de már tudom mit fogunk kérni.
- Midori, légyszi foglalj nekünk egy asztalt! – kérem meg kedvesen, majd még hozzáteszem, amikor bólint. - Bízd rám magad, van egy ötletem, milyen fagyit eszünk. Meglátod, jó lesz. – elpirul, de megint bólint és elmegy az egyik rejtettebb sarokasztal felé. Amikor elég messze ér mondom csak el rendelésem a türelmesen váró kiszolgálónak:
- Egy házi különleges vegyes fagylaltostálat kérnék két személyre. – adom le mosolyogva rendelésem, amire széles mosollyal bólint, majd közelebb hajolva megkérdi:
- Helyes fiú. Most ti jártok? – Na most rajtam a pirulás sora. Halkan közlöm vele:
- Nem, még nem, de nagyon szeretném ha sikerülne. – mondom el neki szívem vágyát. Tudom, hogy benne legalább annyira megbízhatok, mint szüleimben.
– Sok sikert, szurkolok! – veregeti meg vállam. Megköszönöm és kifizetem a rendelésem, majd Midori után indulok. Megegyeztem kedves ismerősömmel, hogy majd kihozzák utánunk fagyink, ha elkészültek vele.
Remélem, tetszeni fog neki.
- Már itt is vagyok. – Ülök le mellé. Kérdő tekintettel néz, sőt mi több, hitetlenkedve. Nem értem, mi a baja, ezért rákérdezek:
- Mi a baj? Rosszul érzed magad? – megrázza a fejét és elfordul, hogy ne kelljen szemembe néznie.
- Nem fagyizni jöttünk? Azt hittem, hozol nekem valamilyet. – jaaa. Hogy ennyi a baj.
- Mindjárt kihozzák a rendelésem, bocsi, hogy várnod kell. – épp szabadkozni kezdene, amikor az asztalunkhoz lép az egyik dolgozó.
- Meghoztam a rendelést! – teszi le az asztalra a naagy, hűtött tál fagylaltot és hozzá szalvétán a két kanalat. Midori naagy szemekkel nézi. Olyan édes. Ha választanom kellene a fagylalt és ő közötte. Hmm. Azt hiszem, róla enném le. – Jó érvágyat! – hagy magunkra a lány, én pedig Midori felé fordulok.
- Most már úgy nézem, fagyizhatunk. Jó étvágyat.
|
