- Alden... Alden... – hallom meg azt a hangot, amit a világon mindennél jobban szeretek. Amint kinyitom a szemem, õ rögtön megfogja a kezem, hogy összekulcsolhassa ujjainkat. – Van fogalmad róla mennyire aggódtam? Hogy lehettél ennyire felelõtlen? Két napig még a szemedet sem akartad kinyitni… hogy… hogy tehetted ezt velem? – A hangja halk, nem kiabál, pedig tudom, hogy most mérges, de azt is kihallom, hogy aggódik értem, ami többet jelent számomra mindennél. – Meg sem hallgattál, Alden… meg sem hallgattál… - Összeszorítja a szemeit. Kezem az õ homlokához emeli. Nagyon meleg, lehet láza van. Apró csókot hint kézfejemre. Az ajkait nem érzem, sem a kezem. Hol van az a jólesõ bizsergés, melegség?

- Sajnálom... – facsarom ki magamból rekedten. Nem néz a szemembe. Szerelmem, nekem ez jobban fáj, mintha mással lennél. Nézz rám, kérlek! Mosolyogj...

- Kérelek, ne kérj bocsánatot... akkora egy barom voltam Alden, annyira sajnálom. El kellett volna mondanom, de nem akartam, hogy rosszul érezd magad egy olyan dolog miatt, ami nekem is csak teher. De ez most nem fontos, az a lényeg, hogy pihenj… mindent elmondok, csak kérlek, gyógyulj meg… nem bírom nélküled, egyszerûen nem megy. Alden, kérlek… - Tincseibe bújtatnám ujjaim, de kezem erõtlenül hanyatlik vissza, gyengén nyögök fel. Ez fáj! Christien azonnal orvosért csenget, aki néhány perc múlva meg is érkezik. Kiküldi szerelmem, hogy megvizsgálhasson.

 Amint felsorolja bajaim, már a fejem is újra zúgni kezd. Kapok egy fájdalomcsillapítót, ami jelenleg szart sem ér. Méghogy azonnali hatás… nagyon vices. Megszakadok a röhögéstõl, ha erre gondolok. Végülis nem lenne jó ötlet, a végén még leesnék az ágyból, s nemcsak vállam meg fejem fájna, hanem popsim is.

 A dokinak köszönhetõen, kényelmesen fennebb ültem, s összekulcsoltam kezeim nagy nehezen. Hallom, ahogy belép, tudom, hogy engem figyel, de most csak annyira vagyok képes, hogy magam elé bambuljak. Összeszedem magam, ránézek. Õ is szarul néz ki. (Szakad a plafon! Õ még így is baromi helyes, csak úgy néz ki, mint, akit kicsavartak.) Nem is csodálom, ha tényleg benn maradt velem.

- Kérlek, ne nézz így rám Christien… ez nem a te hibád. Az orvos azt mondta haza sem mentél az elmúlt két napban… azt akarod, hogy aggódjak miattad? – kérdem, mikor helyet foglal mellettem. – De elõtte… addig innen nem állhatsz fel, míg el nem mondod ezt az egész hülyeséget.

 Bólint, majd egy mély levegõvétel után elkezdi: - Amikor a hotelben lementem hosszabb idõre, a recepcióra… akkor Melissa, az egyik munkatársam jött el hozzám. Adam küldte el, hogy egyeztessen le velem egy partyt. Egy céges bulit, ahol az új kinevezéseket ünnepeljük meg. Jack, a fõnököm már nagyon régen dolgozik a szakmában és mindenki tudja, hogy nem viseli el… az olyanokat, mint én. – Értem. Bólintok, hogy folytassa. – És ide már csak protokollból is, de párokként kell érkezni, afféle csapatépítõ tréning izé miatt. Melissát kértem meg, hogy jöjjön el velem. Nem tehettem mást Alden… el kellett hívnom, de nem azért tettem, mert gyengéd érzelmeket táplálok felé, kötelességem volt. Tényleg el szerettem volna mondani, de a szavak sehogy sem formálódtak meg bennem és mire tisztázhattam volna, te a plázában törted össze magad a szemem láttára. – Nagyot sóhajt.

- Ezt nem merted nekem elmondani? Szerelmem… - gyengülök el. Felé hajolok, de nem nagyon megyek azzal semmire, inkább õ hajtja ölembe fejét. Finoman cirogatom tincseit, s újra elönti a melegség mellkasom. – Olyan buta vagy… ha ezt tudom, hidd, el nem akadok ki ennyire. Azt hittem, hogy ez a nõ egy fontos személy az életedben, a barátnõd, vagy a szeretõd… a szexpartnered, minden megfordult a fejemben, csak ez az egy nem. – Erõtlenül nevetek fel. – Azt szeretném, ha nem büntetnéd magad emiatt. Rendben? Vagy tényleg megharagszom és akkor nincs több szuper csokoládés Alden palacsinta extra tejszínhabbal.

 Kezei ökölbe szorulnak, de én nem akarom, hogy magát hibáztassa.

- Alden... nézz magadra. Tönkre tettelek… Szilánkosra tört a csuklód, sosem használhatod már úgy, mint régen.

- Akkor mentem volna tropára, ha elhagysz és nekem ez fordult meg a fejemben. A furcsa viselkedésed ezt a gondolatot csiszolgatta bennem. De ezek csak törések, beforrnak. Meggyógyulok. Néhány nap múlva kutya bajom.

 Felemeli a fejem, ajkaimra tapadva könyörög ki egy csókot. Végre érzem ajkait. Ugyanolyan finom, ugyanolyan szédítõ érzés, mint mindig.

- Sipirc haza! – tolom el gyengén magamtól. Megsimogatja az arcom, mire elmosolyodom.

- De csak, mert te kéred tõlem. Holnap újra eljövök. És azután is… és minden nap.

- Semmi szükség rá, hogy…

- Ezt nem te fogod eldönteni, a szabályzat szerint bent lehetek nálad minden nap kõkemény 30 percet, ami ugyan szarra sem lesz elég, de itt leszek. – Lágy csókot hint ajkaimra és felállva felveszi kabátját. – Nagyon szeretlek Alden… nélküled nem is lenne életem… - fordul sarkon. S mire kinyögnék valamit, már el is hõzott.

~*~

 Anyáék is voltak látogatni. Luise úgy nézett ki, mint valami elkényeztetett sztárpalánta. Ott ült azon a széken, ahol Christien is pár óraával ezelõtt és húzogatta a száját.

 Anyával végülis sikeresen leegyeztetek mindent. Mindjárt Karácsony. Szeretném meglepni kicsit Christ, elvégre nálunk lesz, s ha minden jól megy, akkor szeretnék vele lenni. Persze, elõre még kiszabadulok a korházból, aztán jöhet a buli.

~*~

 - ... Na, mindegy, a végén akkor is meg kellett ennem, ha akartam, ha nem. De ne tudd meg milyen borzalmas íze volt, senkinek nem kívánom. – Mesélem nagy hévvel a zöldborsó leves esetét, amit legszívesebben kitörölnék a Föld történelmébõl. Pfúj! – Figyelsz rám?

- Persze, hogy figyelek! Miért ne figyelnék?

- Hát például azért, mert a szemeid sötétebbek lettek, mint egy kút legmélyebb pontja és ez nálad azt jelenti, hogy mélázol a saját gondolataidon. Már kiismerem az arcodat, tudom jól, hogy valamin jár az eszed…

- Ne aggódj csak is te jársz a gondolataimban – vigyorog, mire kinyújtom neki a nyelvem.

- Nos, tehát akkor… már megbeszéltem a szüleimmel is. Tegnap õk is meglátogattak. Megkértem õket, hogy nálunk tölthesd a karácsonyt. Belementek.

 Rámosolygok, õ meg döbbenten néz. Mi baj? Meggondolta magát?

- Nem hiszem, hogy jó ötlet…

- Már miért ne lenne az? Kérlek, azt mondtad eljössz! – Elhagyatott kiskutya szemekkel nézek rá, mire megenyhül.

- Jó...

- Egy kicsit több lelkesedéssel!

- Nagyon jó.

- Úgy látom, többet ma nem várhatok tõled. Akkor most menj szépen haza, emészd meg a dolgot, mert változtatni nem tudsz rajta. Ígérem jó lesz, Luise is megígérte, hogy jól fog viselkedni, amit ugyan nem kell készpénznek venni, de ha megembereli magát még ez is elõfordulhat. Ha ott lennél az számomra maga lenne az ajándék… - erre végre felkapja a fejét. Jobb vagyok, mint egy pszihomókus! Szívbõl jött, de igen hatásosra bizonyul, mert bólint, majd feláll. – Imádlak!

- Merem remélni – hajol hozzám, egy puha csókot hint ajkaimra. Finom ez a csók, kérek még ilyet! A mocsok beleharap a számba. Szerencséd, hogy sikerült visszafojtanom felkívánkozó nyögésem, macsókám! – Akkor holnap után nálatok. – Chris el. Elõtte azonban még odakiáltom, hogy délután 4-re jöjjön.

~*~

 A tükör elõtt billegek. A zöld jobb vagy a kék? Nekem a zöld a kedvenc színem, szóval marad az. Oké, ing fenn! Gatya? Gatya... gatya...

- Anya! Hol van a fekete nadrágom? – kérdem szinte már kétségbeesetten.

- Ott az ágyon! – kiált vissza lentrõl.

 Megpördülök és tényleg.

- Kösziii – kurjantom vidáman.

- Ajj, gyere már le, ez a buziság úgy látszik nõi génekkel jár – morog drága mostohaapám.

- Akkor panaszkodj, ha kirúzsozza magát és szoknyát húz – szól vissza anya, mire felnevetek. Szoknya? Nem is olyan rossz ötlet, hehe...

 Kész vagyunk. Ing? Oké. Nadrág? Oké. Lábujj? Ó... Hol a cipõm???

 Hosszú lesz ez az egy óra.

~*~

- Christien! Végre megérkeztél! – kiáltok fel mikor végre itt van. Végignéz rajtam, én meg rajta. Hmm... szexiii~

 A merevítõt észrevéve kissé megrökönyödik, de nem szólok, inkább magam kontrolálom, hogy nehogy elbõgjem emiatt magam.

 Belekarolok, s úgy húzom befele a nappaliba, õ esetlenül követ.

- Luise, Anya, õ itt Christien Paxtone. Az elmúlt hónapokban nagyon sokat törõdött velem. Chris, õ itt Luise – mutatom be. Hamar túl akarok esni ezen a részen. Látom mostohaapám tekintetében, hogy nem nagyon hatódott meg. Max az elfogyasztott whiskey-tõl kicsit. – Ez a csinos hölgy pedig az édesanyám, Lilien.

- Szia Christien, örülök, hogy végre megismerhetlek. Már nagyon sokat hallottunk rólad...

- Köszönöm a meghívásukat. Igazán kedves önöktõl – villant egy sármos mosolyt. Imádom! – Ezt a ház asszonyának hoztam. Csak egy apróság, remélem tetszeni fog – nyújtja át a dobozt anyának. – Úgy hallottam kedveli és lelkesen gyûjti a korabeli kínai porcelánokat. – Anya szeme izgatottan csillan fel. Chrisre pillantok, aki jelenleg igen elégedett magával. Én is az vagyok vele, ilyesmire emlékezni lenyûgözõ.

 Anya megköszöni az ajándékát, majd az ebédlõ fele terelgeti macsókám, aki ott át is ad egy üveg bort Luise-nak. Gondolatban a homlokomra csapok. Örülök, hogy elegáns ajándékot hozott anyuéknak, de mostohaapámnak a bor sajnos nem tesz jót, az... idegeire...

 Az itóka hamar fel is bontódik, s neki is ülünk végre enni. Anya szó szerint kiéheztetett minket erre a lakomára. Mikor szólni akartam, hogy majd én is szeretnék segíteni a desszertben – azt hiszem ez mindenkinek érthetõ, miért -, azonnal kikergetett a konyhából.

 A feszültség pár mondat után el is tûnik, s kissé szórakozott csevegés veszi kezdetét. Munka, Chris elmondja, hogy épp elõléptették, amire én nagyon büszke is vagyok. Aztán tálcára kerül a hol találkoztunk téma, amit zavartan, pirulva mesélek el. Luise keveset beszél, inkább iszik, közben szerelmem méregeti, ami nekem nem igazán tetszik. Pár óra múlva már részeg is. Szeretnék ilyenkor olyan pici lenni, amilyen csak lehetséges, hogy még a mikroszkóp se találjon meg. Anyán is látszik kissé, hogy kínos a helyzet, de amíg mostohaapám nem kezd el balhézni, addig nincs gond...

 Egy zenés CD-vel lepem meg Christ. Igaz, kissé fura pont tõlem, de mivel ez idõkben nehezen jutottam el a boltokig, anyát kértem, hogy vegye meg. Tudom, hogy szereti a jazz zenét, hát a legjobbat érdemli belõle. Tarogatok én még meglepetést, attól nem kell tartani. Csak incselkedek vele, nem közlöm, hogy csak a választási jog és a zsebpénz volt az egyém.

 Tõle egy új mp4 lejátszót kapok, aminek nagyon örülök, pont most ment tropára a másik... beleejtettem a fürdõkádba, mikor benn voltam... sss... egy szót se senkinek a kétbalkezességemrõl.

 Miután mindenki kigyönyörködte magát az ajándékában, nekilátok anyuval elpakolni az asztalt. Luise minket figyel. Azt hiszem túl sokat vettem kézbe. Két kristálypohár esik ki kezeimbõl, s hangos csörömpöléssek ér padlót. Mozdulni sem merek, ahogy mostohaapám dühben forgó szemekkel lép közelebb, lassan, komótosan.

- Ez... ezek csak poharak – nyögöm tehetetlenül.

- Igen fiacskám, és te fizeted õket? Te fizeted ezeket a szaros poharakat mi? Hányszor elpofáztam, hogy vigyázz mit csinálsz! Bár még így se vitted túl sokra! – üvöltözik, mire anya is kijön a konyhából, nekem meg sírni lenne kedvem, de tudom, akkor mégjobban kiabálna, hogy milyen férfiatlan viselkedés ez tõlem stb.

- Drágám, nyugodj meg.

- Kuss! Majd én megtanítom ennek a büdös kis nyomoréknak, hogy ki az úr a háznál! – emeli kezét, hogy hozzám üssön. Na most tényleg kéne az a láthatatlanná tévõ köpeny, Potter. Már annyiszor kértem, hogy lassan nekem is adhatnád. Akkor elfutnék, s nem is látna. Félek tõle…

 Felkészülök a csapásra, de nem történik semmi. Macsókám lefogja, mire mostohaapám rárivall.

- El az útból!

 Christien halálkomoly arcától még jobban megijedek.

- Ha még egyszer kezet mer emelni rá, akkor velem gyûlik meg a baja. Csak tudjam meg és esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem leszek ilyen visszafogott.

 Hol Chrisre, hol Luisra kapom tekintetem. Jobb, mint egy teniszmeccs.

- Megértette, amit mondtam? – kérdi szerelmem Luistól, aki alkoholtól mámoros tekintettel néz rá, s a homlokát ráncolja.

- Te csak ne avatkozz közbe! – kiált rá, mire összerezzenek. – Ebben a házban nincs szavad! – hadarja, s kihallszik, hogy nyelve többször is megbotlik. Christien keze ökölbe szorul. Szerelmem, bár ne erõltettem volna annyira, hogy találkozz velük, akkor most nem lennél mérges.

 Egy jó fél órát töltenek kötekedéssel, veszekedéssel, s anya is csak néha jut egy-egy eréjesebb szóhoz. Mostahaapám már alig áll a lábán, ezért anya elvezeti lefeküdni. Még akkor is hátrakiabál Chrisnek valami értetlenségig torzult mondatot.

 Vörös arccal, szégyenkezve lépek elé.

 - Sajnálom... – motyogom.

 Hirtelen magához ránt, s olyan szorosan ölel, hogy alig marad bennem levegõ. De nem bánom. Ép kezemmel ingébe markolok, s úgy bújok hozzá, mint valami üldözött vad. Buksimat puszilgatja, szimatolja, simogatja, ami mindkettõnket megnyugtat egy kicsit.

- Alden, pakolj össze, kérlek. Most azonnal el akarlak vinni ebbõl a házból! – csak pislogok rá, majd felvillanyozódva harapom be ajkam.

- Ez azt jelenti, hogy... – ujjongok suttogva.

- Igen. Azt akarom, hogy hozzám költözz. Nem akarom, hogy egy kiszámíthatalan férfi mellett kelljen élned. Amúgy is folyton nálam vagy, csak megkönnyítené. Múltkor például... nem hoztál zoknit. Nekem kellett kölcsönadnom. Al is sokkal virgoncabb, ha te ott vagy... meg én is boldogabb vagyok – mondja, s közben arcomat simogatja. Belebújok tenyerébe. Szívem majd kiugrik helyébõl, bár nem tudom miért verdes úgy, mint valami kalitkába zárt madár.

- Jó. Miután anya visszajött beszélünk vele. Addig segítesz összepakolni a fontosabbakat? A többit elér késõbb – mosolygok lelkesen, mire az õ ajkai is fennebb tornáznak.

- Okkké! Mutasd, édes, melyik a szobád – kuncog fel. Megfogom a kezét, s felviszem a viszonylag aprócska szobába. A hely felét elfoglalja az ágy, s egy kisebb szekrény. A falat szinte poszterek tapétázzák, a plafonon egy feketével futatott hatalmas sárkány, amit még az egyik barátommal csináltunk volt szórakozásból. Egy apró íróasztal, azon is a legnagyobb helyet a számítógép, s egymás tetejére pakolt könyvek veszik igénybe. Ahogy szinte bármerre a földön, könyvhegyek. Anyu azt mondta, dobjam ki már a régi, mesekönyveimet, én meg mindig mondom neki, hogy ha azokat kidobom, akkor nem tudok majd várat építeni, ha jönnek a rablók. Még nem volt szerencsém rablóval, de könyvbiztosan fel vagyok rá készülve.

 A szekrénykéhez lépek, s kiszedek pár holmit, aztán jó pár percig csak állok a szoba közepén.

- Ma éjjel végre újra a karjaimban alszol – suttogja a fülembe szerelmem, s hátulról átkarol. Mosolyogva nyúlok hátra, beletúrva hajába, s beledõlve ölelésébe.

- Alig várom, hogy újra lássam Alt.

- Oh, keresett téged – kuncog. – Már õ is megszokta, hogy ott vagy, s délben te eteted meg. Kész vagy?

- Igen, majd holnap utánajöhetünk a többinek, nincs sok holmim ne aggódj – mosolygok.

- Rendben – fordítja maga felé arcom, majd megcsókol. Megfordulok, s átkarolom fél karral nyakát, a másikkal is bemozdulnék, de nem mûködik. Még fájdalmat sem érzek.

 Christien átkarolja a derekam, s egy hátrafele tett fél lépés után az ágyon huppanunk. Azonnal megszakítja a csókot.

- Jól vagy? Nem aka....

- Hülye! Persze, hogy jól vagyok – suttogom pihegve, kipirult arccal, majd ismét ajkai után kapok. Érti a célzást, s ismét lágy, mégis szenvedélyes csókba merül velem, amit egyre csak mélyít, s már úgy érzem, hogy kopoltyút kell növesztenem, mégsem egedném egy pillanatra sem, hogy megszakítsa csókunk újra.

 De mégis... az embereknek oxigén kell, s miután pihegve kortyoltunk mi is párat az éltetõ élénybõl, újabb, a korábbihoz képest visszafogottabb csókba kezdünk. Ajkaim harapdálja, ahogy én is az övét, kezeivel testem simogatja, s nem tudom megállni, hogy ne sóhajtsak néha csókunkba. Ahogy elvállunk egymástól újra, behunyt szemmel, pihegve hagyom, hogy pólóm alá nyúlva, oldalam simogassa. Még pár pecig hagyom magam sodródni az érzések tengerén, majd ujjaim arcára simitom, s onnan felfele vezetve hajába bújtatom.

- Álljunk le. Nem itt akarom – suttogom, mire megdermed, de az én ujjaim tovább játszadoznak tincseivel. – Menjünk le, anya már biztos keres – mosolygok rá.

 Tudom, hogy nehezet kérek, de meg kell értenie. Nem tudnék itt nyugodt lenni, hogy tudom az elõbb még a szomszéd szobában lévõ férfi miatt pumpálta fel idegeit, vagy hogy anya bármelyik percben bejöhet. Én õt akarom, békében, mindig, s hogy miután megtörténik, ne kelljen mással is szembenézni, csak egymást ölelni.

~*~

 - Biztos ez? Tényleg nem okoz gondot a fiam neked? – kérdi anya Christ, mire megforgatom a szemem. Már az ajtó elõtt állunk, s búcsúzunk vagy fél órája, de még nem indultunk el.

- Nyugodjon meg, Lilien. Vigyázok a fiára,  nem is okoz gondot. Amúgy legszivesebben minden percben vele lennék, csak megkönnyebbítettük ezzel – mosolyog rám és anyára. Belekarolok, s vállára ejtem fejem.

- Rendben. Legyetek jók, fiúk – ad mindkettõnk arcára egy-egy cuppanós puszit. Pfúj...

- Viszlát!

- Szia, anya!

 A kocsihoz érve bedom az anyósülésre a táskám, s én hátul mászom be, mire Chris elkap a tarkómnál, mint valami macskát.

- Nyugi, csak aludni akarok picit, reggel óta megyek körbe, mint aki megkergült – mosolygok, s egy apró csókot hintek  ajkaira.

- Oké. Ha majd OTTHON vagyunk, felébresztelek – vigyorodik el elégedetten.

- Jó – mosolygok rá, s bemászva, összegömbölyödve pihenek le az üléseken.

 Arra ébredek, hogy mozog a föld. Gravitáció, Newton szerint. Szerintem meg Christien. Nem azért, de a gravitációnak nincs ilyen jó illata, s nem is ilyen jó meleg.

- Felébredtél?

- Ühüm – motyogom hozzábújva arcommal mellkasához. – Leteszel, vagy elviszel a konyháig? Szükségem van egy kávéra – ásítok egyet, s nem nagyon akarodzik, hogy saját lábaimon sétáljak el a odáig, ahogy azt Chris is észreveszi.

- Maradj, hozok neked egyet – tesz le a kanapéra, aminek hátához hozzá is bújok, mintha õ lenne.

- Köszi.

 Csukott szemmel pihenek még kicsit, de már hallom nesztelen lépteit. Elvéve köszönöm meg neki a kávét, majd belekortyolok.

- Tettél ebbe cukrot? – kérdem vigyorogva.

- Igen, három és fél kanállal – vigyorog elégedetten.

- Honnan tudtad, hogy úgy szeretem?

- A teába is mindig annyit teszel, kivéve, ha nagy a bögre, mert akkor képes vagy és addig teszed a cukrot, míg el nem veszik elõled – kuncog fel. Hihetetlen mennyire kiismert.

- Köszönöm – bújok oda mellkasához, s õ átölel, a kisebbik pokrócot magunkra teríti.

- Karácsony este van. Mit szeretnél csinálni? – kérdi, s hajamat birizgálja, míg én kávémmal vagyok el.

- Nem is tudom, nem így terveztem az estét – motyogom elpirulva.

- Ne szégyelld magad Luise miatt, te nem tehetsz róla, hogy ilyen.

- Tudom, de azért rosszul esik. Meg anyának is szerintem. Nem értem miért nem dobja már ki – simogatom meg a mellénk ugró Al fülecskéit. – Az én családom már ismered, de mi van a tiéddel? – nézek fel rá kíváncsian.

- Most komolyan errõl dumálunk – forgatja meg szemeit.

- Oké, oké. Akkor nézhetnénk valami filmet is.

 Így is lett. Egy jó darabig lecövekeltünk valami komédiánál, azt nézzük, vagyis Chris biztos nézi, mert én mindjárt visszaalszom. Pedig a kávét is megittam. A reklám hangos zaja térít magamhoz. Ez a világ legnagyobb rejtéje: a filmek halkak, a reklám meg teljes hangerõre van állítva.

- Nem tetszik nekem, hogy ennyit erõlteted magad. Pihenned kéne, sokat.

- Igenis, anyuci – nyomok el egy ásítást. – Inkább csókolj meg – vigyorgok álmoskáson.

- Bezzeg erre van kedved, mi? – kuncog, majd kapok egy finom csókocskát, ami igen rövid lett részérõl. Belekapaszkodom hajába, s visszahúzom fejét, újjabb lassú csókra, majd, ahogy kezd éberebbé tenni a dolog, úgy csókolom szenvedélyesen, s a viszonzás sem marad el. Egyre jobban elmélyíti csókunkat, közben én szembefordulok vele, s lovaglóülésbe telepedem combjaira. A takaró némán simul le a földre, hogy ott megpihenve többet ne álljon közénk. Egyik tenyere hátamon van, míg másikkal folyamatosan fenekem tapizza. Egy-egy sóhajjal adom tudtára, hogy tetszik a dolog, s közelebb húzódom, ahogy nyakamat borítja el csókokkal, harapásokkal, szívásokkal. Nyögdécselve ejtem hátra a fejem, több bõrfelületet kínálva neki, s nem is ellenzi a dolgot. Ujjaim hajába bújtatom, majd próbálom szétcincálni ingjének gombjait, mert valahogy nagyon idegesít, hogy õ egyszerûen letépi rólam, míg nekem bajlódnom kell a kerek szörnyecskékkel is.

- Miht szólnál... hah fenn... folythatnánk? – pihegem kéjesen, s vágytól izzó szemeibe mélyesztem tekintetem.

- Az elõbb még álmos voltál – kuncog. – Nincs ellenemre a dolog, kicsim, de ahogy nézem, még feléig sem jutnánk el, te meg bealunnál – simogatja arcom. Belebújok tenyerébe, s morcosan nézek rá, mire csak mosolyog. – Menjünk, feküdjünk le, majd holnap kiatálunk valami aktívabb programot – kacsint, mire felnevetek.

- Jó. – Derekára kulcsolom lábaim, s õ fenekem alá nyúlva felvisz. Leráncigáljuk magunkról a nadrágot, s beesünk az ágyba. Elfészkelõdöm karjaiban, s alig érezhetõen viszonzom apró csókját. Mérhetetlen boldogság járja át testem, érzem hazaérkeztem. – Szeretlek... – suttogom még, majd átadom magam az Álommanónak.

~*~

- Al! Nem szabad! Sicc onnan! – hallom valahonnan távolból. Mit nem szabad? Miért kell elmenjek? S mi az, hogy sicc? Nem vagyok én macska! – Na gyere ide, jobb, ha nem ébresszük fel! Ne, rossz macska!

 Valami nedves ér orromhoz, mire elfintorodom. Ahogy ébredek, édes cicaszemekkel találom szemben magam, s végre leesik, hogy nem én vagyok, akihez beszélnek.

- Jó reggelt! Gondoltam majd én ébresztelek, de Alnak más tervei voltak – kapja el a kicsit tarkójánál, majd a fürdõ fele halad, ami láthatóan nem igazán tetszik az állatnak, mert két pislogás között már ki is szaladt az háló ajtaján.

- Nektek is jó reggelt! – nyújtózom egyet, s Chris fele nyújtom mancsom, aki leül mellém, s bezsebelek tõle egy reggeli-csókot, ami elmaradhatatlan része a napnak.

- Nem akar fürdeni – jelenti ki szerelmem, mire felnevetek.

- Oké, értettem, a kölykök az én szakmám – kelek ki az ágyból, de két kar fonódik derekamra. Kapok egy puszit a hátamra, s érzem ahogy Chris nekem támasztja homlokát. Mosolyogva fordulok úgy, hogy beletúrhassak tincsei közé.

- Alden?

- Hmm?

- Valamit el... el kell mondanom – mondja kissé zavartan, s látom, hogy még a füle töve is piros. Meglepetten pislogok le rá, pocimhoz bújtassa fejét, míg én haját cirogatom.

- Mi a baj? Történt valami? Meggondoltad magad? – halmozom el kérdésekkel, s egyre jobban elönt az aggodalom. Mi van, ha most kiteszi a szûröm?

- Jajj, dehogy. Szeretlek, legszívesebben mindig a karjaimban tartanálak, ne hidd, hogy meggondoltam magam bármiben is. Inkább arról lenne szó... hogy... izé...

- Christien! Mondd már! Megijesztessz – motyogom megszeppenve, morcosan.

- Tudod reggel mikor felkeltem még édesen aludtál, gondoltam megleplek valamivel... – Ajj, de édes. Beharapom ajkam. – Egy gombnyomásnyira voltam attól, hogy magunkra gyújtsam a házat – mondja, s én megdöbbenek.

- Te jó ég! Mit csináltál?

- Fõzni akartam – pirosodik még jobban. Én meg felnevetek. – Nem vicces – távolodik el, mint valami morcos kisfiú.

- De az – nevetek. – De azt inkább hagyd rám.

 Átkarolom a nyakát, s békítõen kéredzkedek ki tõle egy csókot. Telefoncsörgés rondít az idillbe.

- Adam az. Mit akar Karácsony másnapján? – húzza fel a szemöldökét.

- Megkeresem Alt – hintek csókot ajkaira, s elindulok megfürdetni a macskát, aki köztudott, hogy nem igazán szívleli, ha a fürdõ fele kell venni az irányt.

Fél óra múlva:

- Piszu... cicc-cicc... – mászok utána, majd fenekemre ülök, s a fejemet súrolom. Kisebb összetûzésem volt az asztal lapjával. Tudniillik rossz helyen van, ha kicsit balra lett volna, akkor tuti nem kéne most egy kisebb púppal díszelegnem.

- Adam boldog Karácsonyt kíván és üdvözöl – jön be a nappaliba. – Mit csináltál? – simul tenyre a fájosan lüktetõ terültere.

- Semmiség – intem le.

- Jobban vigyázhatnál magadra.

- Jó, tudom. Megvagy! – kapom el az épp ölembe mászó cicus grabancát, aki felnyávog. Odaadom Chrisnek. – Fürdesd meg, de ne engedd el, mert akkor megint kergethetjük fél órát – kuncogok. Apró csókot hintek szerelmem ajkaira, s a konyha fele veszem az irányt, hogy kezet mossak, majd valami reggelit összedobjak.

 Ahogy belépek a konyhaajtón még a szám is tátva marad. Láthatóan a Christien nevû „konyhatündér” tornádót aratott. Illetve szélvihart. Nem baj, Al fürdetése után õ takarítja ezt fel. Hát... azért nem így képzeltem az aktívabb programot. Halkan felnevetek.

-         Na, mit csinálsz? – nyavajgom és megfogom a kezét, mire felkuncog. Érzem, ahogy felfele vezet a lépcsõn. Legalább, ha leesek, akkor õ is jön velem. Nem fogok én keményre esni... Azért szorosan kapaszkodok belé. Bizonytalanul lépkedek, majd az emeleten valahol megállunk. Remélem nem le akar lökni valahonnan. – Öhm... Lehet, én vagyok a vak, de miért van az, hogy semmit sem látok? – kérdem zavartan.

-         Láss a dolgok mögé… - mutat az éjjeliszekrény fiókjára. Macsókám átment Sherlock-ba. Int, hogy menjek és vegyem ki, ami benne van. Ki is veszem, meg is szemlélem, el is mosolyodom a boldogságtól.

-         Ez… ez most… ez komoly?

-         A lehetõ legkomolyabb. Úgy gondoltam, hogy itt lenne az ideje kiruccannunk… tetszik?

-         Mi az, hogy! Olyan aranyos vagy! – futamodok meg és nyakábaugrom, mire õ szorosan karjaiba zár. – Én még soha nem kaptam… ilyen... ajándékot. – Kissé rekedtes a hangom is már. A franc!

-         Te most sírsz? – A mindenségedet, hogy rájöttél! Ujjai állam alá simulnak, hogy fejemet felemelve szememben merüljön el tekintete. Csakhogy én azt nem akarom. Elpillantok és addig mocorgok, amíg nem lát belõlem semmit. Sikertelen…

-         Nem, csak irritálja a szemem a levegõ… gyakori jelenség – szipogom.

-         Hát persze velem is sûrûn elõfordul. – Hosszas csókot nyom diszkréten remegõ ajkaimra, amit nem restelek viszonozni. Megnyugodok közben é ski is mászok ölébõl.

-         Haza kéne mennem… tényleg össze kéne pakolnom és a cuccaim is meg… - Végigmondanám, ha nem kapna mohón ajkaim után.

 Mint egy igazi alfahím, hátrautasít és ledönt az ágyra. Közben forró csókokkal árassza el nyakam érzékeny bõrét és kulcscsontom.Halkan sóhajtozva élvezem minden érintését. Testem megfeszül, majd ellazul a mámorító érzésektõl. Tenyerem hátán siklik felfele, majd beletúrok hajába. Csókjaival mellkasomig halad, keze vágyamra csússzan. Ragadozó vigyorát felöltve harapdálja ajkam, miközben végigsimít farkamon. Hatalmas nyögés tör fel torkomból, de továbbra sem enged szorításából. Pihegve karmolom végig gerincét. Imásom õt…

-         Mit is mondtál? Ja, igen, sajnos haza kell menned… milyen kár. – Heh? Mi?? Mit is jelent ez az egész? Csókja édes íze ajkaimon teljesen elbódít.

 Felkel és kajla vigyorral néz le rám. Arcom kipirul, nagy szemekkel nézek rá, miközben lassan felülök. Arcom eltorzul, kezdeném is a hisztizést.

-         Tudd meg, hogy gonosz vagy Christien Paxtone! – kiáltok rá sértõdötten, mire elkezd nevetni. Ccc… Futnék is el mellette, de kezem után kap, mire megfordulok.

-         Tudod, hogy imádlak…

-         Igen, tudom, éppen ezért fogom ezt háromszorosan visszaadni. Most pedig eressz el Casanova… - nyújtom ki a nyelvem és elindulok a fürdõ felé.

-         Alden! – kiált utánam. Igen, úgy hívnak.

-         Igen? – nézek rá vissza. Már nem haragszom rá. Nem is tudnék a szentségit! Felém küld egy észbontó mosolyt és visszaül az ágyra.

-         Hazaviszlek.

-         Helyes.

 Összecuccolok a fürdõbõl és a szobákból, õ meg addig az ágyon hever.

~*~

-         Jól van, akkor holnap érted jövök – búcsúzunk el az autóban.

-         Rendben. – Kiszállok és csuknám is be az auto ajtaját, de megállít benne.

-         Nem felejtettél el valamit? – kérdi és végignyal ajkain. Hmm… mit nem kellett volna elfelejtsek?

-         Nem! – vágom rá, de sajnos nem a súlycsoportommal kezdtem. Pólómnál fogva hint csókot ajkaimra, amit természetesen viszonzok. Imádom érezni az ízét. De jóból is megárt a sok, édesem. – Na, sipirc, dolgoznod kell!

-         Oké, oké. Akkor holnap. Szia!

-         Szia! – köszönünk el, aztán elindulok be a házba. Ideje visszatérni a valóságba.

 ~*~

 Bassza meg! Ah, ez nagyon látszik. Szinte virít arcomon mostohaapám kéznyoma. Anya meg le is üvöltötte a fejem mellé. Reggelre kibékültünk anyuval, de Luise-al nem tudtam közös nevezõre jutni. Ugyhogy sál és sapka fel, nyomás, mielõtt kapok mégegyet. Amúgy is tönkre fogom ezzel vágni Christien kedvét. Tökéletes az idõzítése, akkor dudál, mikor Luise emeli a kezét.

 Köszönünk egymásnak és táskámat betesszük a csomagtartóba, aztán beszállunk a kocsiba.

-         Menjünk… - mondom rekedtes hangon. Leveszem a sapimat, de a sállat magamon hagyom.

-         Valami baj van? – kérdi aggódva. Megrázom a fejem, de nem merek rá nézni. – Alden ne hazudj nekem, tudod, hogy rögtön észreveszem. Had nézzem… - elhúzza asálam. Nem merek ránézni, most tuti, hogy tönkrevágtam a kedvét. Nagy nehezen rápillantok és látom, ahogy vonásai megkeményednek, aztán kinézek az ablakon.

-         Ne haragudj, amiért elrontom a kedved… - hajtom le a fejem.

-         Al, az én kedvemet te sosem ronthatod el. De kérlek, mond el, hogy került az oda… amíg vissza nem fordulok, és ki nem derítem én magam. Jobban járunk, ha elmondod… - mosolyog rám, majd elhúzza a sálamat. Hihetetlen, hogy képes mosolyogni.

-         Az apám… tudod, õ nem olyan. Szóval õ volt, de nem szeretnék errõl beszélni… most még nem. De ígérem, majd elmondom. – A legszebb tekintetemmel nézek rá.

-         Rendben legyen. – Bólint, aztán kapok egy puszit és egy kedves simogatást. A francba! Nem akarok sírni! – Na, de! Most örüljünk, hogy végre kettesben lehetünk – nem mintha nem töltöttünk volna el elég idõt egymással – és szórakoztathatjuk egymást. – Felnevet, majd felhajt az autópályára. Imádom ezt a pasit…

-         Jövök, neked eggyel… - mosolyodom el halványan.

-         Mivel is? – húzza fel szexin a szemöldökét és rámpillant. Adok neki egy puszit. Most elégedjen meg ennyivel. Egyébként sem szeretnék autóbalesetet szenvedni. Bár vele bármikor, bárhogy meghalnék.

~*~

-         Ez fantasztikus! Nézd, minden sarokban friss virágok vannak… és minden olyan elegáns. Gyönyörû ez a lakosztály. Annyira örülök, hogy elhoztál! – lelkendezem, miután már egy elegáns hotel lakosztályában vagyunk.

-         Én örülök, hogy eljöttél. Na, gyere – mondja, de én már indulok is jó gyerek módjára, mire a csúnya bácsi felkap az ölébe. Innen nézve… Dehogy csúnya, sõt menten elolvadok, ahogy rámnéz.

 Karjaimmal nyakát ölelem, míg õ elvisz az ágyig és lefektet rá. Szám sarkából moslygok rá és hátrálok ezelõl a kiéhezett vad elõl. Drágám, még csak most érkeztünk, te máris a farkadat búsulod? Hmm… megvígasztallak én, nyugi.

 Fel akar falni ez a vérbeli ragadozó, kin e vetné elé magát ezüsttálcán?! Kicsit hadakozok, merthát énsem vagyok könnyûvérû. Ne nevess! Ez halálosan komoly! Aztán meg jó cicus módjára dorombolni kezdek.

-         Remélem, tudod, hogy ezzel nagyon felcsigázol…

-         Tudom… - Azért csinálom!

 Ingénél fogva húzom magamhoz, addig vonszolom, amíg átadja az irányítást egy ideig. Csókkal üdvözlöm ajkait, kezeimmel ingébe markolok. Szenvedélyes, érzéki csók. Teljesen egymásbafeledkezünk, ezt kihasználva, nyelvére harapok, mire felszisszen én meg felkuncogok.

-         Kölcs9nkenyér visszajár Tigrisem…

-         Igazán? – kérdi és már kapna is le, mikor kopognak. Ne, kérlek, elég! Nem akarom, hogy többször megzavarjanak! Pokolian akarom ezt a kiéhezett tigrist magamban! Az élet igazságtalan…

-         Ne nyitsd ki… kérlek – suttogom a fülébe, mert tudom, hogy ott érzékeny. É ski is használooom… Ujjaimmal simogatom, szavaimmal és testemmel csábítom. Minden erõmmel marasztalom, de sajnos ez nem akadályozza meg abban, hogy kezeimet lefejtse magáról és ajtót nyitson.

 Kíváncsi lennék, ha egy lakatlan szigeten volnánk, boldogan egymáséi lehetnénk-e? Fogadom, hogy ott is megzavarnának. Ha a fák nem, akkor a majmok.

 Értetlenül nézek rá, mikor egy kiskocsival tér vissza, rajta… valami, ami le van takarva. Most mit akar velem csinálni?

-         Ez meg mi? Ki akarsz kötni vagy mi? – adok hangot az értetlenkedésemnek fintorogva, aztán felnevetek.

-         Nem, legalábbis még nem kötlek ki. De azért arra gondoltam, hogy valamilyen módon mégiscsak elszórakoztatlak. – Állok elébe, macsókám.

 Hatalmas vigyorral fedi fel a lepel alatt lévõ tejszínhabot és egy tál epret. Már értem, szerelmem.

-         Áhá… és én vagyok perverz? Akkor ezt te minek nevezed? Pikniknek?

-         Nem… élvezetnek. – nyújtja el az utolsó szót, én meg kajánul vigyorodom el, ahogy felém sétál. Útközben meg az ágyra hajtja a cuccokat.

 Tigrisként mászik az ágyon és magáhozvonva nyakamra kezd érzékien édes csókokat hinteni, lassan áttérve ajkaimra. Felgyûri pólómat és végigsimít meztelenné vált mellkasomon. Feltartom kezem és õ majdnem lehasítja rólam a már feleslegessé vált ruhadarabot.

 Eldönt az ágyon és úgy néz végig felsõtestemen, még én felhúzom az egyik lábam, hogy kényelmesen elférjen. Egy mosollyal kezdem kigombolni az ingét. Ahogy a gombok fogynak, úgy hintek apró csókokat mellkasára. Élvezi, érzem és hallom is.

 Alig kerül le róla a zing, már a nadrágomnál matat. De türelmetlen itt valaki. Mi tart neki ennyi ideig?!

 Combomon lévõ keze szinte éget. Többet akarok érezni belõle!

 Egy határozottrántással szabadít meg nadrágomtól is. Ujjaim végigcirogatják hátát, majd egyik kezem nyakára szorítva, ajándékozom õt sóhajaimmal és halk nyögdécselésemmel.

-         Imádom a hangod… - suttog fülembe feljebb csúszva.

 Kipirult arccal nézek rá. Kezeim fejem fölé gyûri. Lábaim apró terpeszt nyitnak elõtte. Átadom neki magam, teljesen megbízom benne.

-         Gyönyörû vagy… - minden testrészem libabõrös lesz suttogásától.

-         Te sem… panaszkodhatsz – sóhajtom.

 Falni kezdi testemet, ahogy tejszínhabot fúj bõrömre. Minden apró érintésétõl megremegek, felsóhajtok. Mikor nyakam érzékeny bõréhez ér, nem bírom ki nyögések nélkül. Mély, érzékien szenvedélyes csókokkal folytja õket belém.

 Ismét elindul testemen, mégtöbb élvezetben részesítve. Kezeim elmélyednek hajában. Leér merevedésemig, amit a boxer még mindig takar és szorít… Egy csókot hint rá és tenyerét szám elé teszi, mire bele is sóhajtok. Másik keze combomat cirogatja. Ajkai, nyelve ingerlésére hangos sóhajok és elfolytott sikolyok törnek fel belõlem.

 Rámnehezedik és egy vad csókkal érzékelteti, hogy a világon egyedül csak õ kell nekem. Hátát simogatom és lábaimat derekára kulcsolom, szorosan ölelem át. Szeretem…

-         Nagyon finom voltál… - suttogja vállamra a szavakat és ajkaimra csókot ad.

-         Leszek még ennél sokkal édesebb is. – Végignyalok elõször a saját, aztán az õ ajkain.

-         Merem remélni.

 Elfekszik és magárahúz. Fejem mellkasán pihentetem, õ pedig a hajamba fúrja arcát.

-         Lassan le kéne menni, ebédelni…

-         De csak lassan… - motyogom és nem bírom tovább. Álmos vagyok és az õ karjaiban biztonságban érzem magam. Arról nem is beszélve, hogy mellkasa milyen jó párnaként szolgál. Hallom szíve dobogásának életteli ritmusát. Imádom…

~*~

 Mikor felébredek nincs mellettem. Olyan mélyen aludtam volna, hogy nem éreztem, mikor felkelt mellõlem? Lehet. Rég nem aludtam ilyen nyugodtan.

 Szememet dörgölve kelek fel, hogy körülnézzek. Egy elnyomott ásítás után még a szememet is kinyitom.

 Hol vagyok…?

 Jah, igen, a hotel…

 Én megvagyok akkor.

 De, hol van Christien?

 Brrr… hideg van…

 A hideg fele fordulva meglátom õt. Az erkélyen áll, az ajtó kitárva és a függönyöket kissé meglebbenti a szél. Engem néz és a korláton könyököl. Háta mögött a kék ég messzesége.

 Álmos léptekkel indulok felé és úgy tûnik, a fejem elõbb érkezik mellkasára. Végigsimít tincseimen, mire lustán hozzásimulok a tenyeréhez bújok.

-         Jó reggelt, kicsim – köszönt egy féloldalas mosollyal és kapok egy csókot, amibe beleszusszanok és viszonzom.

-         Neked is. Miért keltél fel?

-         Mert friss levegõre vágytam. Alhattál volna még, nagyon korán van – öleli át derekam, mivel én nyakára csúsztattam karjaimat és úgy ölelem, mint egy nagy macit. Az én nagy mackóm!

-         Nem voltál mellettem, nem tudtam aludni – motyogom szomorkásan, mire kapok egy csókocskát.

 Nyakánál fogva húzom az ágy felé, mire felcsillan a szeme. Csak bánatára amint a fejem belefúrom a nyaka és válla alatti kis vackomba, máris elragad magával az álom.

~*~

 Gyengéd csókokra és simogatásokra ébredek. Mosolyra húzom a számat, mikor egy ujj simít végig ajkaimon.

-         Na, kialudtad magad? – kérdi gyermeteg hanon, mikor kinyitom a szemem.

-         Ki – nyújtom ki a nyelvem és tenyeremet arcára simítom.

-         Ne nyújtogasd a nyelved, mert leharapom – vigyorogja.

-         Az nem csak nekem lenne rossz – mosolyog rá angyalian, mire kapok egy csókot.

-         Hmm… igazad van – húzza ismét vigyorra ajkait.

-         Ma mit csinálunk? – Lábamat átvetem combján, mire végigsimít combomon.

-         Gyereket.

-         Hülye! – nevetek fel.

-         Jó. Lemehetnénk enni valami normálisat… - ezt persze a hasim sem hagyja szó nélkül, mire felnevet, én meg kissé elpirulok.

-         Bocs, hogy olyan korán bealudtam… - bújok oda mellkasához.

-         Édes vagy, ne kérj bocsánatot emiatt. Tudod, hogy szeretlek… - Fejét hajamba fúrja. Úgy érzem magam, mint egy lány.

-         Én is szeretlek – suttogom és felhajolok ajkaihoz, hogy egy gyengéd csókot váltsunk. – De ne menjünk le, maradjunk fenn…

-         Jól van, lustaság – csap rá fenekemre, mire nyögve nézek fel rá egy gyilkos pillantással.

-         Nya, nem vagyok lustaaa! – nyávogom, aztán érzem, ahogy szorosabban magáhozhúz. Odabújok hozzá, kezeimet mellkasán pihentetem. – Mindjárt itt a téliszünet, még csak egy hét.

-         Töltsd nálam a szünetet – fúrja fejét nyakamhoz, mire végigsimít tincsein és adok egy puszit homlokára.

-         Amúgy sem terveztem mast. Csak az ünnepekre megyek haza, mert apa utálja, ha ilyenkor külön van a család. Ch… mintha érdekelné õt, hogy mit csinálok…

 Mérges vagyok Luise-ra, ez az arcomon is látszik. A dühöngéstõl csak arcomat és testemet simogató kezek tartanak vissza.

-         Alden… Nem foglak hazaengedni – jelenti ki komolyan.

-         Tessék?

-         Jól hallottad. Nem akarom, hogy szerezz még egy pofont, vagy veszekedjenek veled. Nem ismerem a családod, de szégyellhetik magukat.

-         Jó is lenne veled maradni, de apa még a fold alól is képes elõkeríteni. Christien… nem lehetne… nem lehetne… Ah, olyanjólennehavelemjönnélanyáékhoz… - motyogom egyszerre nyakába, bár nem tudom mennyit értett ebbõl meg.

 Ujjai közé csípi állam és magáhozhúz. Bezsebelek tõle egy csókot.

-         Oké, ezt megbeszéltük – mondja hatalmas vigyorral.

~*~

 Miután megkajáltunk, úgy döntök, hogy lemgyek fürdeni. Két perc sem telik el és máris újra apáékon gondolkozok. Anya még elviselné Christient, de Luise… Egyáltalán nem volt jó ötlet elhívni õt hozzánk. Csak az a nagy szám… Hjajj…

 Forró vízcseppek folynak végig testemen, ahogy hátradöntött fejjel áztatom a hajamat. A levegõ párás, a gõztõl semmit sem látni…

 Valami a derekamra csúszik, mire felsikoltva ugrom meg.

-         Ssss, csak én vagyok – kuncog. Mindenségedet! Megfordulok és elkezdem mellkasát ütlegelni.

-         Bolond! Halálra ijesztressz! – mondom megszeppenten és folytatom ütögetését. Õ csak nevet… Ccc…

 Belémfagy minden mozdulat, mikor végigsimít hátamon és fenekembe markol. Ajkai már meg is találják az enyémet. A falnak nyom, altestét az enyémnek préseli. Tisztán érzem vágyát, egy nyögés szökik ki torkomon.

 De most nem játszunk ilyet, macsókám.

 Elkapok egy törölközõt és kisurranok a zuhanyfülkébõl. Ahogy öltözök, megszólal a telefonja. Képtelen õ is egy sóhaj kíséretében kimászni. Magáraköt egy törcsit és lép is ki a fürdõbõl.

 Miután én is kilépek a szobába, azt látom, hogy telefonál és öltözik, ami egyszerre nemnagyon megy neki. Úgy hallom ki, hogy valami Adammel beszélget. Kuncogva lépek elé, hogy megigazítsam ingét, mire megáll végre. Felhúzom a sliccét és huncut mosollyal végighúzom egy ujjam férfiasságán, mire felsóhajt.

 Kétségbeesetten néz rám és kimegy a szobából. Hmm, vajon mirõl beszélgetnek?

 Mikor visszatér beledõl az ágyba, mint egy fa. A fejét a párnába fúrja. Ráülök hátára és elkezdem maszírozni. Mitõl lett hirtelen ilyen feszült?

-         Egy hülye vagyok! Rugdosni kéne…

-         Christien, mi történt?

-         Tudod lesz egy… Áá, mindegy, a céggel kapcsolatos – motyogja bele a párnába.

-         Túl sokat dolgozol, szerelmem. – Adok egy csókot a nyakába és felkelek én is felöltözni.

-         Alden… - szorítja meg a combomat, mikor kelnék fel.

-         Igen? – kérdek vissza kíváncsian, mire pár perc csönd után felsóhajt és megrázza a fejét.

-         Semmi. Szeretlek!

-         Ha túl sokat mondod elkopik a szó, de azért én is szeretlek – kuncogok fel és már repülök is tova.

~*~

 Végül a kis vakációnkon nem történik semmi. De kárpótol az a néhány perc, mikor összebújtunk, vagy hevesebb csókcsatába keveredtünk, amit mindig õ szakított meg, azzal a szóval, hogy szeret. Egyre többször mondja, és egyre többször váll a a hangulata feszülté. Nem tudom, mi baj. Az utóbbi két napban meg már hozzám sem ért. Nem merek rákérdezni, mi baj, lehet, hogy pont akkor fogja kitenni a szûrömet, ahogy kicsi Alra is rámorrant tegnap, mire a cica hozzámfutva keresett menedéket. Félek, hogy szakítani fog… Állj! Egyáltalán járunkj mi? Jó, tudom, hogy szeretjük egymást, meg satöbbi, de… Wáá, nem értem!

 A matek tanárt hallgatva eldöntöm, hogy én már semmit sem értek a világon. Rezeg a zsebemben a telefon… vagyis Christien telefonja, mivel reggel egyikünk se volt hajlandó kimászni az ágyból. Kikérezek a wc-re és felveszem.

- Sajná…

- Szia, Chris! Nem értettem nagyjából semmit abból, amit a recepción mondtál.

- Én nem… - Ajj!

- Elmentél, mielõtt válaszolhattam volna.

- Kérem én…

- Persze, hogy elmegyek veled a buliba, már alig várom. Meglepõdtem, mert azt hittem, hogy van már párod. Örülök, hogy engem kérdeztél meg elõször én… - és csak mondja és mondja. Minden egyes szónál valami megszúr odabenn. Christien nekem errõl nem említett semmit…

~*~

“Amikor a fájdalom elmúlik, jön a helyére a harag. Aztán amikor a harag is kifutja magát, érkezik helyette a magány. Az érzések végtelen körben követik egymást, az egyik elveszett érzés helyére mindig jön egy másik.”

(Cecilia Ahern)

~*~

-         Chris! – nyávogja egy nõ és repül is be az ajtón. Egy igazi bombázó. Ah, már értem.

 Ledobom az asztalra a telefonját és kifele lépkedek.

-         A tied… - szólok még oda a nõnek és már megyek is.

~*~

“Hirtelen ráeszmélt arra a szörnyû tényre, hogy minden ember a maga útját járja az életben, a saját érdekeit hajszolja, a saját jólétét, a saját élvezetét, a saját kielégülését kergeti. Minden ember csak önmagáról tud, és a többiek nem számítanak, csupán statiszták a saját élete színjátékában. Az ember habozás nélkül csal és lop, gyilkol és pusztít, részvét nélkül feláldozza mások életét és boldogságát a legkisebb érdeke vagy öröme kedvéért is.”

(Archibald Joseph Cronin)

~*~

 Csak arra emlékeszem, hogy futok, hogy a szívem õrülten dobog, minden egyes ütemnél széttörve.

 Valami plázában lehetek. Könnytõl homályos tekintettel nemigen látok semmit. Épp mennék le a lépcsõn, mikor lentrõl hallok egy ismerõs hangot.

-         Hála az égnek, hogy megtaláltalak! – miért? Elvesztem?

 Ekkor egy apró lökést érzek a hátamon és máris gurulok lefele. A lépcsõ alján földbegyökerezett lábainak ütközöm, de már csak fájdalmasan felnyögni van erõm, aztán elsötétül minden.

~*~

 Fehér falak közt ébredek, és amint kinyitom a szemem, csak õt látom. Nagynehezen teljesen feléfordítom a fejem.

- Christien…

 Már délután lehet, nem tudom pontosan, teljesen elveszetettem az idõérzékem. Folyamatosan méregetem ijedten Kevint, aki mindtha szédelegne. Ez nem józan. Ivott valamit? Õ is folyamatosan engem néz és az ajkait nylogatja. Egy nyulacskának érzem magam, aki a farkassal szemben, védtelenül áll.

 Megcsörren a telefonom. Szinte felsikoltok, de egy tenyér megakadályoz benne. Kev hunyorogva veszi fel a telefonomat.

-         Szevasz, haver...

-         ...

-         Kevin vagyok édes... képzeld éppen most beszéltük meg Aldennel, hogy bent maradunk egy kis közös tanulásra.

-         Nem! – harapok rá kezére, mire kapok egy pofont.

-         …

-         Akkor mi lesz? Tikk-takk… a raktárban vagyunk. – Teszi le a telefont és bambán vigyorog. Grrr…

-         Christien én… - suttogom, de fogvatartóm nem hagyja, hogy bármit is mondjak.

-         Ssss… - a fülembe suttogja. Grrr… - A következõ a helyzet Chris. Ezt a kis cuncit én akartam megdugni. Egyedül én… a rabszolgám lett volna, ha te nem jössz a képbe. Vadászom az ilyenekre… nézd ezt a testet. – Végigsimít testemen, aztán rámalkol kincsemre, amire egy nyögés szökik ki torkomon és bekönnyesedik a szemem is.

-         Kevin, engedd el. – Szól visszafogott dühvel a hangjában macsókám, de mintha meg sem hallotta volna.

-         Mit ajánlasz fel cserébe? Egy szûz seggért sokat kell áldoznod, ugye tudod? – közli Kevin nyájas hangon, amire Christien arcát mégjobban elorítsa a düh.

-         Anyagot… - Te-tessék? Ez most ruhát akar csinálni? Fodrosat, habosat? Ennyi erõvel amennyivel engem szorítanak, rabolna ki egy textilgyárat, ha anyag kell neki. Macsókám tesz felén egy lépést. Istenem, mit meg nem adnék, ha most õ ölelne meg, tudom, hogy biztonságban lennék és szegény szívecském sem dobogna háromszázzal.

-         Egy olyan, mint te? Az úri körökben forgók azt sem tudják mi az!

-         Kevin, ez a meglátás téves. Pont, hogy az ilyen körökben forgók tudják a legjobban, hiszen telik rá. A legjobbra. Szeretnéd látni? – K.O. Ééén nem értem, milyen anyagról beszélnek! Kötni akarnak? Vagy divatbemutató lesz? Wáá… Egészen addig értetlenkedek, míg Christien vigyorogva a zsebébe nyúl és elõhúz valamit. De hülye vagyok, Istenem!

“Az élet legnagyobb kínszenvedése

a némaságra ítélt szerelem. Szeretni valakit és nem

tudni beszélni vele, egyenlõ az õrülettel.”

Vaszary Gábor

 Minden

„A reggeli a hûtõben. Kérlek, ma ne menj be az egyetemre, szeretném, ha itthon maradnál. Nyolc órakor itthon vagyok.”

-         Igen. Minden

Ami azt illeti, félek egyedül hazamenni. Félek Kevintõl, de majd valahogy megoldom. 

-         Remélem, tudod, hogy... - a tûzzel játszom? Tudom. Ki ne játszana vele? Fõleg, ha ilyen közel van. Már orrunk is összeér. – kisfiú vagy még hozzám képest... – Mély, rekedtes hangja végigcirogatja gerincemet. Nem nagyon értem, hogy ezzel mit akar. Mondjuk, ki tud ilyenkor józanul gondolkodni? Nagymama. Õ tuti, hogy inkább nyakonvágná és kiküdné fát hasogatni. Nagyi kemény asszony!

 Egyre közelebb hajol, érzem, hogy arcom forrósodik. Ajkaim már csak a lehellete cirogatásától is bizseregni kezdenek. Lassan érinti össze szánkat, de én már nem bírom ki, hogy ne kezdjem falni puha, édes ajkait. De ahogy érzem, neki sincs ellenvetése, ugyanis viszonozza. Nyelvét már nevetségesen óvatosan csúsztatja sajátomhoz, majd érzékien kényeztet ajkaival és nyelvével. Az egész testem megremeg. Csókunk mély, érzéki és hosszú, nem tudok elszakadni tõle. Mindkettõnk vágya feléledt már, tisztán érzem, ahogy nekifeszül combomnak, és az enyém az õ combjának.

 Elhagyja ajkaimat, mire csalódottan nyögök fel. Ajkai után könyörögnék, mikor egy ujja megállít abban, hogy bármit is szóljak. Ajkai nykamra tévednek. Magambafolytok egy nyögést. Az egész testem átjárta valami, hideg szélhez hasonló. Mellkasomra tér át, ahol szívogatja bõrömet, kissé hangosabb sóhajokat elõcsalogatva belõlem. Ahogy szája barangol testemen, már vonaglok alatta. Az agyamat elborítja egy ködfátyol, ami csak érzéseket enged át magán.  

-         Szûz vagy még? – áll le hirtelen, mire felnézek rá ködös tekintettel. – És ne hazudj, mert rájövök... és abból tényleg megerõszakolás lesz. Vagy is az nem lehet, mivel te elég szex éhes vagy, nem hiszem, hogy ellenállnál. Mást kell kitalálnom... de, csicseregd csak el az igazat. – Csippcsiripp...

-         Mi a... hehh... – motyogok össze-vissza pirult arccal. Elmosolyodik és pólómnál fogva húz fel magához, hogy közelségétõl megszédülve megállítsa gondolatmenetemet. Vagyis semmit...

 Kezét mellkasomra teszi, végigsimít egészen addig, ahol a saját kezemen kívül nagyon más nem sétált. Szakadozva veszem a levegõt is. Miért játszik velem? Ennyire vicces lennék?!

-         Szóval... – néz rám olyan tekintettel, amitõl még Szauron is szégyenében összecsinálná magát, majd ezzel a gonosz pillantással szugerál, hogy válaszoljak.

-         Az vagyok, na! És? Olyan izé vagy... ha nem álltál volna, meg már nem lennék az! – morcosan fújom fel arcom és csücsörítek, mint egy kisgyerek, közben meg lábujjamig pirulok.

-         Alden... azt hiszem, vagyok olyan jó fej, hogy bevezetlek édes ám, de azért kegyetlen szexuális világomba. Höhö... azért nem kegyetlen, de annyit jegyezz meg, hogy ha lefekszek veled, azt nem egy padlón fogom tenni. – Aham. Heee? Két ujja közé fogja állam és apró csókot nyom szolidan remegõ számra. – És neked is tenned kell érte... példának okáért nem lehetsz mással.

-         Azt majd meglátjuk! Volt idõd! – pattanok fel álló helyzetbe és kissé instabilan elindulok a konyha felé. Kell egy pohár víz, úgy érzem, porzik a torkom.

 Hallom, hogy utánnam jön. Felé fordulok. Miért nem tudok ellenállni neki? Mert baromira ellenállhatatlan! Közelepp lép és arra eszmélek, hogy hátam a falnak nyomódik, kezeimet pedig Christien a falnak szorítja. Megremegek, ahogy közelebb érzem magamhoz. M-most mit fog csinálni? Ölébe vesz és érzem, ahogy farkát az enyémnek nyomja, meg konkrétan az egész testét. Lábaim szorosan kulcsolódnak derekára, mert mégsem akarok lezuhanni. Megütném a popsim. Vigyorog, mint Vadalma még mindig. Ha egy kicsit fölényben lennék most az öklömmel törölném le, de sajnos nem vagyok és csak dögösnek tartom felsõbbrendû vigyorát.

-         Látod... nem állsz még készen. Tudni fogod, mikor jön el a pillanat. És ha eljön... én megérzem. Az lehet holnap, vagy a jövõ hónap. De addig érd be a kezeddel... – Megszeppenten nézek rá, õ meg nevet. Szabad ilyet?! Letesz a földre és arcomat megcirogatja.

-         Kegyetlen vagy... azt hiszem, felhívom Kevint. – húzom fel szemöldököm, majd próbálom elõkutatni telefonom. Tudtam, hogy ezzel elérem a célom. – Olyan mérgesnek tûnsz, csak nincs valami baj? – kérdem gúnyosan, mire õ átváltozik Dulifulivá és megfeszül. – Féltékeny vagy?

-         NEM! – vágja rá azonnal ful idegesen, nekem meg nevethetnékem támad. Macsókám, még be sem írtam a telefonkönyvembe a számát és az elõbbi csókocska uán tuti nem hívom fel most.

-         Akkor jó. Mert csak vicceltem... – szólok kuncogva és felmegyek az emeletre, hogy összeszedjem a cuccaimat.

 Mikor visszamegyek a nappaliba õ épp a tervrajzokat szedi össze. Végignéz rajtam, szeme megakad kezemben lévõ táskámon.

-         Elmész? – Majd alattad. Hehehe...

-         Igen, most hazamegyek. – mosolygok rá. Rámnéz és ellágyul a tekintete, ami nagyon vidámmá varázsol engem.

-         De... ugye nem Kevinhez mész? – hangja el-elcsuklik. Aranyos, hogy így félt tõle.

-         Nem. – mosolygok és közelebb lépek. – Köszi, a vendéglátást...

-         Holnap nálam töltöd az éjszakát. Nincs ellenvetés... most pedig menj. – Ne parancsolgass, nem vagy az anyám! De ez jó ötlet.

 Rámmosolyog és összekócolja amúgy is ezer fele álló hajamat. Kikísér, majd én a gondolataimba mélyedve indulok el. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen pasival hoz össze az élet. De fogadom, hogy miután egyszer megkapott, ki is fog dobni. Összeszorúl a szívem erre a gondolatra. De addig, amíg ez nem történik meg, kicsit játszom vele...

~*~

 Reggel úgy ébredtem, hogy nem volt mellettem. Kicsit meglepõdtem, hogy már most hiányolom magam mellõl Christien csodás testét.

 Odalentrõl ordibálás hallatszik. Remek, apa már ilyen korai órába tette át látogatásait?

 Kopognak az ajtón.

-         Gyere – szólók ki még álomtól rekedtes hangon.

 Az ajtón mostohaapám lép be, aki rámmosolyog, de látszik rajta, hogy legszivesebben lemenne és behúzna egyet igazi apámnak. Meg is érdemelné.

 Egész délig beszélgettünk ketten és veszekedtek lent ketten. Majd, mikor elcsitulnak odalenn, Edward, a mostohaapám lement reggelizni. Én inkább fent maradtam, mert tudtam, hogy most is veszekedés következik. Nem tévedtem. Csak egy kicsit volt hevesebb, mint amire számítottam.

 Délután úgy négy körül, mikor senki sem volt otthon – biztos elmentek sétálni -, lementem „reggelizni” és elkezdtem készülõdni az estére. Már jár is lefele a nap, mikor hagyok egycetlit és elhúzom a csíkot.

   ~*~

 Csengetek és pillanatok alatt egy tetõtõl-talpig poros Christien nyit ajtót. Hát úgy látom nagytakarítás volt épp. Rögtön elvigyorodom.

-         Szia! Jöttem, ahogy tudtam. Hoztam neked kínait. Én csináltam! Mivel szerintem te nem tusz fõzni. – viccelõdök vele és meg is lesz az eredménye.

-         Köszi. Cuccolj le, mindjárt jövök, csak lezuhanyzok. Kizárólag miattad van patyolat tisztaság, úgyhogy becsüld meg. Amúgy meg tudok fõzni. – Aham. Hiszi a piszi!

-         Okés. – lépek be, leteszem a táskám, majd a konyhába megyek õ meg a zuhany alá.

 Épp egy tányért akarok levenni, de az túl magasan van, csak egy ujjammal sikerül megpöccintenek, mire az összes leesik a pultra, ott eltörik, majd a darabkák elindulnak a föld elé. Próbálom az egyiket elkapni, de csak annyit érek el vele, hogy a kezemet öszevagdalja és egy nagyobb darab arcomon siklik végig, felsértve fehér bõröm.

 Christien jelenik meg elõttem. Ha nem lenne a lábam a földbe gyökerezve, biztosan sírva futnék és odabújnék hozzá.

-         Ne haragudj, tök véletlen volt. Én...

-         Nyugalom! Semmi baj... – lép közelebb és mosolyog.  Csúnyán felsértette az arcod... ellátom rendben? – szól kedvesen. Csak most látom, hogy egy szál törölközõben van, mellkasáról, válláról és hajáról kövér vízcseppek gördülnek le. Rögtön elpirulok. Megfogja kezem, de azt is elvágta a tányér. Felszsszenek és elhúzom tõle. – Nyugi, nem bántalak – mosolyog rám, majd mivel nem igen akarodzok menni, felkap az ölébe, mint egy királykisasszonyt és felvisz a fürdõbe. Nem szólalok meg, csak megszeppenve nézek fel rá, és buksimat vállára döntöm. Úgy mosolyog, mintha tényleg egy lovag lenne és egy királylányt visz a karjaiban. De most nincs kedvem ellenkezni.

 Mikor felérkezünk letesz a földre és elõveszi a fertõtlenítõt, meg a gézt. Nem nagyon tûröm azt a csípõs érzést így sokat szisszegek, meg amikor arcomat is ellátja már nem bírom és pár könnycsepp szabadul ki. Beköri a kezem, majd leragassza a sebet az arcomon és magához húz, én meg hozzábújva szippogok.

-         Én csak egyet akartam, de jött a többi is – motyogom nyakába.

-         Semmi baj, már mondtam. Az csak tányér, még jó, hogy azok törtek össze és nem te. – hallom kedves hangját.

 Térdem alá nyúl és felvesz ismét az ölébe, most szembe vagyok vele. De mostmár nincs semmi oka erre. Átkarolom a nyakát, hogy azért ne kössek ki a földön.

-         Mit csinálsz? – kérdem nagy szemekkel.

-         Rájöttem, hogyha az ölömben vagy, akkor nem csinálsz semmit, ami miatt megsérülsz. – mondja és ad egy puszit az ercomra én meg elpirulok és a nyakába fúrom a fejemet.

 De ne hidje, hogyy szépen fogok csücsükélni a tenyerén, amit fenekemen tart. Épp ezért, mikor a folyosón visz végig, szépen beleharapok nyakába és elõrébb lököm magam. Õ a földön köt ki én meg rajta. Szóval nekem több a mozgásterem. Yeah...

 Elmosolyodom, majd egy gyors puszit adok az ajkaira és attannék is fel, csak arra nem számítottam, hogy még mindig fenekemen van a keze, így szépen mellkasán kötök ki.

-         Ne pattogj! – mondja és lehúz egy érzéki csókra. Ujjaimmal hajábatúrok, ahogy õ is az enyémbe, majd hosszú ideig nem engedi ajkaim. Mikor végre elereszt, kipirult arccal, duzzadt ajkakkal és behunyt szemmel pihegek fölötte.

-         L-lemegyek a konyhába – suttogom és kelek is fel. Mosolyogva segít és ujjaival, ami még mindig buksimon van, lesimít tarkómig és nyakamnál simogat, mire az egész testem megborzong.

-         Jó – csak ennyit mond és elhúz.

 Épp akkor érkezik le, mikor az asztalra teszem a kaját. Már fel van öltözve, csak a hajából csordogál pár vízcsepp, ami eszméletlenül szexivé varázsolja. Na nem, mintha anélkül nem lenne az.

-         Jó az idõzítésed. Remélem ízleni fog... – mosolygok rá, majd mindketten leülünk és eszünk. Hümmögése és mosolya alapján ízlik neki. Mikor kész vagyunk elveszem elõle a tányért és elmosom az enyémmel együtt. Érzem, ahogy hátulról átölel és belecsókol a nyakamba, mire megremegek és odakapom a kezem.

-         Jó feleség lenne belõled – érzem, hogy vigyorog. Kap egy vizes csapást a tarkójátra. – Na, most fürödtem! – csak kinyújtom neki a nyelvem. Elvigyorodik és hajol közelebb, de nevetve csusszanok el és futni kezdek.

 A nappaliban ér utól, ahol mindketten megint a földön kötünk ki, azzal a külömbséggel, hogy ismét õ van fölül.

- Hülye gravitáció! – morgom orrom alatt, mire felnevet. Hangja végigbizsergeti gerincem és én is elmosolyodom.

 Érzem, hogy ajkai egyre közelebb kerülnek, lehellete már arcom cirogatja. Kipirulva remegek meg közelségétõl, majd egy ujjamat ajkaira csúsztatom, leállítva ezzel õt.

-         Hol is vannak azok a tervrajzok? – kérdem ártatlan mosollyal. Sóhajt egyet és fejével a lépcsõ fele int. Aham, értem én. A lépcsõ alatt... Állj! Mit keresne már a lépcsõ alatt pár papír? Lehet, hogy így védi azokat a rablóktól. De még egy rabló sem olyan hülye, hogy elvigye a tervrajzokat. Esetleg, ha fázik. Tûzet lehet belõle gyújtani, s amíg melegszik, át is olvashatja õket.

 Kérdõn nézek rá, miután felhagytam a lépcsõ bámulásával.

-         A szobámban – nyögi ki, miközben felkel és engem is felsegít a földrõl. Csak tudnám minek, lefogadom, hogy pár perc és ismét közelebbrõl vizsgáljuk a szõnyegén a mintákat.

 Felmegyek és elõkeresem õket, mondjuk nem kell sokat keressek, mert tényleg rendet rakott és könnyebben megtalálom aktatáskáját. Azt elveszem, majd az én táskámat is a vállamra teszem és a „nagy” súly alatt, imbolyogva indulok lefelé.

-         Hát te hová készülsz? – néz rám döbbenten, mikor a nappaliba érek. Õmár a kanapén van és mikor jöttem épp kikapcsolta a TV-t.

 Csak felnevetek és odaadom neki táskáját.

-         Nyugi, csak a házimat szeretném megcsinálni. Otthon nemigen volt kedvem hozzá. Közben meg a tervrajzokat is nézegetni tudjuk és ha valami máshogy kell azt ki is javíthatod. – mosolygok rá és letelepszem mellé.

 Ezt csináljuk egy darabig, majd mikor már végeztem a házimmal csak rá figyelek és egész sokat haladunk ezzel is.

-         És ehhez mit szólsz? Szerintem kicsit változtatni kéne a... – Aham, változtatunk majd, amin csak akar. Fejemet vállára döntve hozzábújok, laposakat pislogva hallgatom férfiasan mély hangját és élvezem közelségét.

 ~*~

 Arra ébredek, hogyvalaki ahajamat birizgálja és engem figyel. Csak én nem vagyok most olyan kedvemben, hogyfelkeljek,inkább közelebbbújok ahhoz a meleg testhez, ami mellettem van. Egy pillanat. Mellettem? Test?

 Kerekre tágult szemekkel nézek rá, mint Shrekben a cica, majd mikor felfogok mindent, akkor elmosolyodom és visszabújok vackomba.

-         Mennyi az idõ? – kérdem ekedtes hangon.

-         Éjfél fele jár, aludj nyugodtan.

-         Te nem… alszol? – kérdem és beleásítok nyakába.

-         De igen.

-         Jó éjt! – motyogom és már nem is törödök semmivel, csak álombamerülök.

~*~

 Reggel az ébresztõ csörgésére ébredek. Ahogy megérzem a még magam mellett lévõ Cristien meleg ölelését, elmosolyodom. Óvatosan kapcsolom ki az ébresztõt, majd adok egy puszit Csipkejózsikának, aki lassan ébredezik.

-         Reggel van? – motyog és közelebb húz magához. Annyira édes így kócos hajjal.

-         Ha az ébresztõre nem kellsz fel, akkor hogy érsz oda munkába, ha egyedül vagy és nem költenek? – kérdem szórakozottan, közben egyik hajtincsével játszom.

 Nem is kell várnom a válaszra, mert telefonja maximum hangerõvel kezd vergõdni az éjjeliszekrényen, Christien pedig felpattan és holmi reggeli kómaság nélkül,ébren nyúl át rajtam és kikapcsolja azt az ébresztõt is, mire én felnevetek. Elvigyorodik és elkezd csikizni, minek hatására jobban nevetni kezdek és a fürdõbe menekülök, ahol gyorsan lezuhanyzom és egy törölközõvel a derekamon lépek ki, majd egyenesen mellkasába ütközöm. Zavartan kezd el nevetninekem meg leesik, hogy mit is tervezett. Elvigyorodom és végigsimítok állán.

 Amíg õ fürdik én felöltözök, majd lentrõl összeszedem a könyveimet és rápillantok az órára. Még van egy óra, szóval nyugodtan csinálok valami reggelit. Palacsintát. Az fincsi, és hamar készen van. Én már végeztem az evéssel, mire õ lejön. Izgatottan mosom el a tánérom és a villám, miközben fülelek, hogy vajon mi a véleménye.

 Arra leszek figyelmes, miközben kicsi Al elé teszem a tákáját, hogy valaki felkap és maga felé fordítva, mélyen megcsókol, de úgy, hogy át kell ölelnem a nyakát, ha nem akarom, hogy a földön végezzem. Érzik a csoki ésa palacsinta íze is. Ezek szerint finom. Belemosolyodok a csókba és beletúrok hajába.

-         Elviszel? – nézek rá kiscica szemekkel és õ mosolyogva bólint.

 Úgy érzem, mintha mindig is itt laktam volna vele, a mellkasomban melegség terjed szét és ettõl mosolyoghatnékom lesz.

 Elmosom az õ tányérját és villáját is, majd kapom a táskám és ijedten ugrom egyet, mikor kulcszörgést hallok. Nevetni kezd én meg morcosan lépkedek kifelé. Megvárom, míg õ is az elõszobába ér és már nyitom is az ajtót, mikor belemarkol fenekembe. Akaratlanul is felnyögök és elpirulva kapom felé a fejem. Mintha ártatlan lenne a dologban vigyorog és kislisszol, hátradobva a kulcsot, amit sikeresen elkapok és bezárom az ajtót.

 Az egyetemig vezetõ úton ismét a tervrajzokról beszélünk és már leállította a motort az intézmény elõtt, mikor én még mindig a véleményem mellett érvele. Teljesen belemerültem a magyarázásba, így egy apró puszi hallgattat el. Ilyet csinálni?! Ráadásul a suli elõtt, hogy mégnagyobb zavarban legyek?!

-         A kávézóban 5kor. – mondja és én kiszállok a kocsiból.

-         Szia! – köszönök el mosolyogva, majd még fél másodpercig nézem, ahogy elhajt.

~*~

 Az utolsó órám elõtt még benézek a könyvtárba, de az nincs nyitva, szóval kissé letörten szólok a folyosón, mikor elémugrik valaki. Felsikoltok, mint valami szûzkislány.

-         Hy, Al! – mosolyog rám ártatlanul az, akitõl majdnem szívrohamot kaptam.

-         Kevin! Basszus! A frászt hozod rám! – duzzogok neki, mire belecsókol a hajamba.

-         Bocs, csak meg akartam kérdezni, mennyire érsz rá délután?!

-         Sajnálom, de mással van találkozóm – mosolygok rá elnézõen, õ meg elhúzza a száját.

-         Aham, azzal a fakabáttal.

-         A neve Christien és nem fakabát – mondom szintelen hangon.

-         Aham... bizos... Gyere, mutatok valamit! – És már  húz is magával egy raktár szrú helyiségig.

-         Mivan itt? – kérdem gyermeki kíváncsisággal.

-         Majd meglátod! – mosolyog és ad egy puszit az arcomra, közben kinyitja az ajtót. Uhm... rossz érzés fog el hirtelen...  

- Üdv Mr. Pa... Christien. – javítom ki magam és felnevetek, majd helyet foglalok az egyik széken. Kicsit nehezen veszem a levegõt a futás miatt.

- Na, ezt is megértük, hogy a keresznevemen szólíts. – nevet. De gonosz! Uhm... a nevetése végigbizsergetett gerincem vonalán. Hihetetlen, csak egy kacaj és mégis isteni érzés. – Nem zavar, ha dohányzom? – megingatom fejem, hogy engem aztán nem. Melegem van. Le a kabáttal! De amint oldalra fordítom a fejem felfedezek valamit.

- Ez mi? Mályvacukor? – örvendezek, mint egy ovodás. – Imádom! – És azzal már el is pusztítok egyet. Féljetek mályvacukrocskák!

- Ennek örülök. Nos, tegnap rengeteget agyaltam a terveken. Ma délelõtt felhívtam az igazgatótokat és tulajdonképpen semmi absztraktat nem engedélyez... – Jé, neki sikerült másra gondolnia. Nekem nem, egész nap és még este is õ járt a gondolataim között. Nem szép dolog már most elcsavarni a fejecskémet!

- Ez várható volt. Az öreg még a római korokból maradt ránk, szerintem annak örülne a legjobban, ha a Parthenont csinálnánk meg. – szólok közbe, mire egyszerre nevetjük el magunkat.

 Meséli, hogy õ elegánsabbra gondolt. Vajon mit ért ez alatt? Belenyúl táskájába, majd kutat egy darabig, majd feladja. Na mi van, macsókám, lyukas az agyunk?! Csak azért, mert az enyém néha igen.

-         Alden, figyelj otthon maradtak a tervrajzok, amiket még tegnap elkezdtem. Nagy gond lenne, ha feljönnél a lakásomba és ott mutatnám meg? Kíváncsi vagyok a véleményedre... ha neked nem tetszik a többieknek sem fog. – mondja, majd a pincérrel elintézi a számlát. Hmm... ingyanjegy a lakására. Ezt utasítanám én el?

-         Menjünk fel... hozzád? – kérdem kicsit azért döbbenten.

-         Nyugi nem erõszakollak meg... csak ha te is akarod. – húzza szexis félmosolyra ajkait. Áldjon meg az isten! Ilyen kinézettel szabadlábon?! A bájos mosolyom egy fintorra sikerül. Mondjuk ez nem rossz ötlet, ahogy látom, neki sincs ellenére a dolog. Sõt, õ ajánlotta fel! Csak nehogy megbánd ezt, szivi!

-         Rendben, nekem délután igazán nincs semmi dolgom. Menjünk. – Irány a csillagos ég! Hopp, olyan messze azért nem hiszem, esetleg, ha ott a lakása. De én 1000000000%, hogy nem gyalogolog addig! Mondjuk, ha elfárad a lábikóm, megkérem, hogy vegyen fel az ölémebe. Hmm... nem rossz ötlet.

 Mikor felálltunk, õ leint egy taxit és azzal furikáztatjuk magunkat. Ennyit a terveimrõl. Na, majd egyszer úgyis eljutok vele oda...

 Ismerõs a környék. Jajj, Alden, jó, hogy ismerõs, te is itt laksz nem messze!

-         Te errefele laksz?- kérdemi „zombi” hangon. Mondhatni értelmes kérdés volt, mikor már meg is érkeztünk.

-         Igen, pont itt. – mutat a házra. Ez úgy hangzott, mintha a taxiban lakna, de azért megértettem.

-         Hehh... majdnem szomszédok vagyunk. A szomszéd utcában lakom... kb. 5 percre.

-         Ez remek. Akkor ezen túl néhány megbeszélést tarthatunk valakinél. Nem hagyhatom, hogy elhanyagold a tanulmányaid.

-         Milyen figyelmes vagy. – vágok egy fintort, majd puffogni kezdek.

 Befele tartunk, mikor egy auto parkol le melletünk. A kormány mögött meg... Kevin. Remek az idõzítése mondhatom!

-         Szia Al. Tudod, tegnap említettem, hogy bemutatnálak pár haveromnak. Bulit rendezek... gyere, pattanjunk meg.

-         Kevin... bocsi, de most nem érek rá.

-         Mé’? És ki ez a fakabát szerû fickó? – Fakabááát? Neked nincs szemed, ember?! Ez a pasi az ürbõl jött ilyen kinézettel és, mintha fel sem tûnne. Hááát...

-         Ki a fakabát haver? – macsókám felkapta a vizet. Most készül virágokat locsolni. – Na, tudod, kivel szóakozz. Húzzatok vissza a patkánylyukatokba. – Én inkább csendben maradok. Úgy teszek, mintha itt sem lennék. Potter, ide a láthatatlanná tévõ köpenyt! Most!

-         Mi van? – Kev kiugrik a verdából és ujjait Christien nyakára kulcsolja. Nya, azt már nem! Veszed le onnan! Ha bántani meri én... én... majd seggberúgom, hogy felszálljon az Uránuszig! – Ne akard, hogy agyonverjelek. – Ember, kell nyugtató?! Majd nagyi szûtyõjébõl lopok.

-         Kevin állj le, nyugi! – szólok oda, de a hangom nem képes dühöt érzékeltetni. Jobb lesz, ha tényleg kussban maradok. Fõleg, hogy Cristien szépen elbánik a sráccal a segítségem nélkül is. Wáó... Cool...

-         Még egy ilyen megmozdulás és egy igazi zsernyák kezei között végzed. Most pedig takarodj... és ha még egyszer Alden közelében látlak, annak nem lesz jó vége. Tünés...

-         Jön õ még hozzám... – köp a cipõje elé, majd a gázra lépve elhúz. Nem hiszem, drágám, hogy, majd felkereslek, miután ezt a pasit megkaptam, mert egy jóóó darabig nem eresztem az tuti!

 Mr. Paxtone rendbeszedi a ruháját és betessékel a házba, majd õ is bejön.

-         Ez egy veszélyes alak Alden... hogy kerülsz ilyenek társaságába? – Heh? Hát, izé... én nem kerítem õket, azok megtalálnak. De Kevin tényleg jó pasi. Lehet, majd egyszer felhívom.

-         Tök mindegy... de nem szorulok védelemre.

-         Azt látom... – Ch... Végigstírõl, majd magához int. Mi vagyok én?! A házicicája?! – Kérsz valamit? – Merész kérdés, de most elment a kedvem a jópofizástól.

-         Nem. – vágom rá egybõl, majd a falat kezdem fixírozni. Jé, egy kép. Híí, még egy.

-         Alden... – szólít meg, majd államnál fogva szembefordít magával. Felhagyok a képek nézegetésével és szemeibe nézek, de nem tudok belõlük kiolvasni semit. Olyan furcsán csillognak.

 Keze tarkómra csúszik és közelebb húz magához. Édes istenem, túl közel van. Érzem bódító illatát és, ahogy szemeivel engem vizslat. Tekintetem ajkaira csúszik és mély pír jelenik meg arcomon. Csókolj meg, kérlek! Meghalok, ha most véget ér ez a pillanat... Eghyre közelebb és közelebb sodorja ajkainkat az ár...

- Hozok valami harapnivalót... – töri meg a bódulatot és visszaránt a való világba. Feláll és kisliccol a konyhába. Miért most?

 Piros arcomat tenyerembe temetve dõlök végig a kanapén. Ajkaimat beharapom és szinte reszketek. Mi van velem? Teljesen elvette az eszem. Nem lehetek ennyire szerencsétlen. De ezek szerint csak játszik velem... Miért esik ez olyan rosszul...? Szívem már majdnem kiugrik mellkasomból, annyira zakatol odabenn. A fülemben vízhangzik és csodálom, hogy más nem hallja meg. Hallom, ahogy odakinn zuhogni kezd és egy kisebb dörgés hallszik. Összerezzenek, majd, hogy menedéket találjak, megfordulok és teljesen odabújok a fotelhoz. Olyan kicsit aludtam az este. Csak Rá tudtam gondolni. Most olyan hívogató az álom, ígyhát át is adom magam neki.

-         Igen... mert ezt a fiút itt, szintén Al-nak hívják. – mondja mosolyogva és segít macskájának felmászni felsõtestén, egészen válláig. De édes... és dögös... és... itt fogok elolvadni...

 Vörös pír kúszik arcomra és elkerekednek szemeim.

-         Mi? Hogy kerülök én ide? – ’asszem mostmár éber vagyok. De nem Éder

-         Azért, mert megvan az eredeti, még nem fogom a nevét megváltoztatni. Jah  és, láttam, hogy odalent szundítassz, így gondoltam, hogy kényelmetlen lehet és felhoztalak ide, majd szépen bealudtam. – vakarja meg a tarkóját én meg lenyugodok és oldalra fordulva a párnához bújok.

-         Aham, értem. – motyogom, majd felpattanok ülõ helyzetbe. – Milyen nap van ma? – kérdem ijedten.

-         Úgy tudom szombat. – heveredik el, majd kényelmesen leparancsolja a földre cicáját, mire úgy értem, hogy én másszak le a földre. Aprót nevetek magamon, majd nem zavartatva magam lefekszem mellé.

-         Baj, hogy itt vagyok? – kérdem már csukott szemmel, oldalra fordulva, hogy szemben legyek vele.

-         Dehogy, sõt, még élveztem is, ahogy egyre közelebb bújtál a mellkasomhoz, mint egy kiscica – mosolyog. Wáááá... szabad így zavarba hozni? A rák messze szaladna szégyenében, ha meglátna.

-         Bo-bocsánat! – motyogok és fejemre húzom a takarót.

-         Ugyan mit, butus?! – nevet fel, majd egyszerre rezzenünk össze, mikor egy keserves nyávogással cicája beugrik közénk. Mindketten nevetni kezdünk. Most nekem is jobb kedvem lett és feladva a pihenésre vonatkozó terveimet, feltápászkodom ismét ülõ helyzetbe.

-         Féltékeny vagy, mi?! – magamhoz húzom kicsi Al-t és összeérintem orromat a cicáéval, ahogy felkapja felét, majd megnyalja orrom hegyét, elnevetem magam. Egy darabig csak vele foglalkozom, majd, mikor elmászik gazdájához, odanézek és szívem, ha lehet egy oriásit dobban.

 Behunyt szemmel pihen mellettem, a takaró lecsúszott a derekáig, felfedve szálkás felsõtestét, ami úgy vonzza a szemem, mint egy mágnes. Na de én nem vagyok vasból, szóval akár fel is kelhetnék.

-         Csinálhatok valami kaját, vagy jobb, ha elhúzom a csíkot? – kérdem hallkan és felkelek az ágyból, majd nyújtózom egyet.

-         Tudsz fõzni? – kérdi, de ki sem nyitja gyönyörû szemeit. Kilesek az ablakon. Még mindig esik. Ez így nem jó. Itt ragadtam.

-         Ühüm.

-         Menj csak és ha fürödni akarsz, ott  a fürdõ – mutat a tõle nem messze lévõ ajtóra.

-         Oké, köszönöm. É-és esetleg kaphatnék valami ruhát? – kérdem kicsit elpirulva.

-         Aham. Ott a szekrény. – mutatja azt is, mintha nem látnám, de azért hálásan mosolygok rá.

 Elõkapok egy szimpla pólót és egy melegítõnadrágot, hogy ebbõl ne legyen gond. Majd elmegyek letusolni, aztán felöltözök és lemegyek a konyhába. Összeütök pár tojást és meg is van a tükörtojás. Remélem szereti. Észre sem veszem, mikor jön le, annyira elmerülök a só keresgélésében, végül feladom. Jobbra fordulok és megugrom, mikor meglátom, õ meg felnevet.

-         Öhm, bocs, rossz szokás, azt hiszem anyukámtól örököltem – húzom el a szám, majd szemem ismét megakad meztelen mellkasán és ismét halvány pír szökik arcomra. Kezdem úgy érezni magam, mikor yaoi +18-as jeleneteket olvasok mangákból, akkor is folyton pirulok, mint a paradicsom. – Öhm... izé... – Mit is akartam? – Jah, hol is a só? – kérdem tanácstalanul, mire idesétál és vállam felett átnyúlva elõveszi az orrom elõtti szekrénybõl a sótartót. – Köszi – suttogom és elvéve tõle megyek a már tányéron lévõ tojásokhoz. – Remélem szereted. Most csak ennyire futotta. – teszem az asztalra a tányérokat, majd megvárom míg idesétál és mindketten leülünk.

-         Ez finom – mondja szájában a villával.

-         Ez csak tojás – motyogom pirulva, és valahogy nem is olyan mélyen nagyon jól esnek szavai.

 Megreggeliztünk, majd csak leültünk a TV elé és nézünk ki a fejünkbõl. Odakinnt még mindig esik és valahogy szégyenlek tõle kérni egy esõernyõt, hisz már így is elég sokat segített.

 Elõjön a tervrajzokkal és azokba merülök bele. Nekem szó szerint nagyon tetszenek és csak egy-egy résznél vagyok kissé finnyás. Már javában dél körül járhat az idõ, de még mindig folytatjuk a „munkát”. Igazán élvezetes dolog vele tanácskozni ezekrõl a dolgokról, tisztára, mintha már vagy 20 éve munkatársak lennénk.

 Az egyik pillanatban még mindketten szakadunk a röhögéstõl, valamelyikünk hülye beszólása miatt; a másikban meg már a fölöttem van és én elterülve fekszem a földön, a papírhalmazok között. Közelebb hajol, ismét érzem, hogy szívverésem felgyorsul és az arcom is kipirul. A nevetés miatt még mindig pihegve veszem a levegõt és így nézek szemébe.

- K-kérlek, ne futamodj meg! Kívánom az ajkaidat... – harapom be alsóajkam és oldalra pillantok. 

 Kifele ballagok, vagyis lefele a lépcsõn és oda sem figyelve rohamozom meg a bejáratot.

-         Ne haragudj! – szólít meg valaki, mire felemelem a fejem és ránézek. Ahogy meglátom egy huncut mosoly terül szét arcomon.

 Jóképû és dögös férfi áll elõttem. Világosbarna tincsei a szemébe hullanak és lágyan keretezik arcát. A bõre is világos színû, remekül kiemeli ajkait, amire legszívesebben rávetném magam. És a szeme... úgy érzem egy másodperc alatt képes vagyok elveszni benne. De állj! Alden, jobb, ha ezt nem folytatod! Inkább figyelj arra, amit mond!

-         A nevem Christien Paxtone. A tanárit keresem, meg tudnád mondani merre, van? – kérdi és végignéz rajtam, mire halványan elpirulok.

-         I... igen, hát persze. Az én nevem Alden. Jöjjön utánam, elvezetem addig. - a hangom elcsuklik. Nem tehetek róla, most látok életemben ilyen jó pasit. Hmm... talán mégis megérte ma felkelni.

-         Nyugodtan tegezz, nem vagyok sokkal idõsebb, mint te. – mosolyog rám, amitõl úgy érzem, menten elolvadok.

-         Értettem. – fordulok meg, hogy ne lássa, mennyire zavarba jöttem ettõl a kis mozdulatától.

 Amíg haladunk a tanári felé, végig a gondolataimba mélyedek el. És ki ennek a tárgya? Egyet lehet találni. Segítek: iszonyat szexi és itt lépked a hátam mögött. Én már kitaláltam, kapok nyereményt? Biza, ezt a pasit, méghozzá ezüst tálcán, meztelenül. Nem rossz választás. Alden, te perverz!

 Már teljesen megszokottan veszem a kanyarokat és vezetem õt. Bár nem az orrától fogva, de az is meglesz egyszer. Ezt a szexis félistent nem engedem olyan hamar.

 Megállunk a keresett terem elõtt és bekopogok. Amikor kapok visszajelzést, be is lépünk. Az igazgató foglal helyet elõttünk, aki felett meglátszik a kor. De nem ám a Death Note-os értelemben... hehe...

-         Uram, õ itt Christien Paxtone. – monsom illedelmesen, mire a pasi elõbb lép. – Akkor én mennék is.

-         Várjcsak fiam, maradj még egy percre, ha már elkísérted ezt a fess fiatalembert. – Több se kell! Hellyel kínál minket, mire mindketten lecsücsülünk vele szemben. Mr. Paxtone felém fordul mosolyogva. Jesszus, itt is kell neki zavarba hoznia?!

-         Uram, köszönöm, hogy minket választott. Cégünk... – kezd bele, de az öreg közbeszól.

-         Nem kell a körítés, elmondom mirõl van szó. A továbbiakat... a... hogy is hívnak fiam? – Oh, hát ezért kell jótanulónak lennem, hogy az igazgató ne ismerjen meg. Pedig már számtalanszor találkoztam vele.

-         Alden vagyok uram. – mondom elvörösödve.

-         Szóval Aldennel fogja megbeszélni. – MI??

-         Értem. Nos milyet képzelt el? – He?

-         Hogy õszinte legyek semmilyet. A lényeg, hogy férjen bele az anyagköltségbe, amit adni fogok. És ne legyen túl hivalkodó... na meg barbár. Egyébként szabad kezet kap. Majd Mr. Alden úgy is egyeztet velem. Remélem, jó munkát végeznek. Most el is mennék sok a dolgom. – Az öreg hipp-hopp, ment Vukk stílusban távozik. Én meg nézek ki a fejembõl.

-         Nos, Alden. Ha már így alakult... te, mint diák... hát. Majd valamit csak kitalálunk. – elvigyorodik. Itt kapok sokkot! Ez baromi szexi! Próbálok erre mosolyogni, de valami fintor lesz belõle. – Úgy nézem kicsit feszültté teszi a dolog, de ne aggódj. – Én aggódni? A vállamra teszi a kezét. Túl közel van, érzem, hogy megremek a testem. Megérzem férfias illatát. Muszáj elmosolyodnom. – Örülök, hogy veled fogok dolgozni. – Hát még én, baby!

-         Köszönöm szépen Mr. Paxtone. – mondom illedelmesen.

-         Christien... – javít ki azonnal.

-         De én alkalmatlan vagyok az ilyesmihez... nem értek hozzá. Bocsánat. – Meg tegyük hozzá, nem inagyon tudom mirõl van szó.

-         Ugyan már! Ne beszélj hülyeségeket! Neked csak mesélned kell, a többit megoldom én. Hidd el... és kérlek, ne nézz úgy, mint egy hóhérra. – folyamatosan mosolyog, mire ismét zavarba jövök. Ez direkt volt!

-         Re... rendben.

-         Találkozunk délután 5kor a Young artist kávézóban. – mondja és kezét levéve vállamról, megigazítja ingjét, majd az ajtóhoz megy. – Akkor, ötkor. Viszlát Alden! – mosolyog, de most nem fogok zavarbajönni, inkább a padlót nézem, abban nincs semmi zavarbaejtõ.

~ ~ ~

 Nem sokkal a távozása után, hazajöttem. Átnéztem a holnapra lévõ házimat és leckémet, majd lefekszem az ágyra és macimat magamhoz szorítva lepihenek.

 Négy órakor elkezdek készülõdni. Letusoltam és hajamat is rendben szedtem, már amennyire tudtam, így amikor megszárad még kócosabb lesz. Ah, nincs mit tenni ellene. Nem öltözöm ki nagyon, elvégre ez csak egy „munkai megbeszélés”. Egy zöld testresimulós pólót és egy koptatott sötétkék gatyát veszek fel, pár karkötö és egy narancsszínû sálat kiegészítõként. Kész is!

~ ~ ~

 Szokásom szerint zenét hallgatok. Tokio Hotelt. Azt hiszem korán fogok érkezni, még csak háromnegyed van. Nem gond, addig is rendelek magamnak cappuccinot és hallgatom tovább Bill Kaluitz semmihez sem hasonlítható hangját.

 Ahogy ezt elterveztem, már ott is vagyok a kávézónál és rendletem a kívánt italomat. 30 másodperc sem telik el és mellémcsapódik egy fiú.

-         Szia, Kevin vagyok. Leülhetek? – kérdi angyali mosollyal arcán. Jó pasi, de amióta megláttam Mr. Paxtone-t, valahogy nem szédülök el egy másik pasi láttán.

-         Szia, Al vagyok. És azt hiszem, már megtörtént – mosolygok rá õ meg elvigyorodik.

-         Jah, kicsit modortalan voltam – mondja halkan.

-         Rá se ráncs! Sulis vagy? – legyintek, majd belekortyolok az idõközben kézhez kapott cappuccinomba.

-         Jah, geyetemre járok. Itt a közelben.

-         Aham, én is oda járok, de még nem láttalak.

-         Csak egy hete szívok ott, a másikból kicsaptak.

-         Hogy-hogy?

-         Eltörtem egy srác órát, mert beszólt nekem – vigyorog. Felnevetek.

-         Hát jó megoldást találtál.

-         Nem sétálunk egyet? – kérdi és buján végigstíröli az asztal feletti területeket rajtam. Értem acélzást, haszabad lennék most, el is húznék vele.

-         Bocs, de várok valakit – mosolygok ártatlanul, de azért én is végigfürkészem.

-         Oh, hát az kár – húzza el a száját. – De ha szükséged van rám hívj – vidul fel és a szalvétára leírja a telefonszámát egy semmibõl elõkerült tollal. – Na, akkor én húzok. Csá! – És kimegy, abban a pillantaban, amikor másik újdonsült ismerõs belép. Oda sem figyelve nézem ahabot az itókám tetején.

-         Hello! – köszön és leül, én meg mindtha álomból riadtam volna, megugrom.

-         Jó napot! – mosolygok és egy pillanatig behunyom a szemem.

-         Mondtam, hogy tegezhetsz.

-         Majd megpróbálom – mosolyodok el ártatlanul.

-         Mi az? –kérdi kíváncsian a szalvétámra nézve. Elveszem onnan és összetûrve a farzsebembe mélyesztem.

-         Igazán semmi. Na mit is kéne beszélgetni? – kérdem felhúzott szemöldökkel.

 Belevetjük magunkat a beszélgetésbe. Mondjuk én csak helyeselek, meg néha felszólalok. Igazán élvezetes téma ez. A legjobb az, mikor színekbõl kel válogatnunk. Én minden áron zöldet akarok. Gyerekesen szólok közbe mindig.

 Egészen 9 óráig beszéljük a dolgokat.

-         Holnap ugyanekkor? – kérdi én meg megrezzenek.

-         Rendben. De lehetne, hogy ugyanitt találkozzunk? Isteni a cappuccino.

-         Okés. Hazakísérjelek? – kérdi, mikor már a kávézó ajtajában állunk. Zuhog az esõ és már besötétedett.

-         A másik utcában lakom, szóval, ha csak nem érzi szükségesnek, akkor nem muszáj. – mosolygok és már el is indulok. – Viszlát, Mr. Paxtone! – köszönök el, majd boldogan sétálok is tovább.

-         Al! Te vagy az? – kiált ki az egyik utcából valaki. Ismerõs a hangja...

-         Ki az? – kérdem kicsit talán ijedten. Felugrom, mikor valaki a vállamra teszi a kezét.

-         Máris elfelejtetél? – suttog a fülembe. Az estõlõl lehûlt a levegõ, így, mikor forró lehellete cirogassa bõrömet, akaratlanul is megborzongok.

-         Kevin. Dehogy felejtettelek. – vigyorodom el.

-         Van itt néhány barátom, be szeretnélek mutatni nekik. – végigsimít egy ujjal felsõtestemen.

-         Én most sietek haza – mosolygok és próbálok elhúzódni tõle.

-         Oké, akkor hazahísérlek – lelkesen öleli át vállamat és már indulok is.

-         Rendben – sóhajtok, majd mikor már a házunk elé érünk, kapok egy puszit az arcomra és el is szögdel.

~ ~ ~

 Már éjjel lehet. Nem tudok elaludni. És ha ez így megy tovább, nem is fogok. Fogalmam sincs, hogy mi az oka ennek, de folyton elkalandozok a gondolataim. Mégpedig egy személy felé. A szõkésbarna tincsek, amikbe annyira beletúrnék. Azok a zöld szemek. Elég az ábrándozásból! Alvás!