|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Andro | 2010. 02. 26. 11:49:52 | #3861 |
Karakter: Nariyama Hikaru (Shinagara Yoshiminek)
Belépek a bankba, mire a három fegyveres, maszkos pofa ránt fegyvert és szegezi rám. Majd mikor látják, hogy a rendőrök kinn állnak, rájönnek, valószínüleg én is az vagyok. Kettő még mindig a fegyverét fogja rám, a harmadik viszont odajön hozzám. Nem mozdulok, csak feltartom a kezem, jelezve, nincsenek harcias szándékaim. A manus - egy jól kigyúrt állat - végigtaperol, amitől nekem a szőr is feláll a hátamon és libabőrös leszek. Végül elenged.
- Tiszta - szól oda mély hangon a társainak. - Nincs se fegyver, se poloska.
- Mit akarsz? - kérdi egy másik rekedt hangon.
- Tárgyalni - válaszolom, de kezeimet nem engedem le. - A túszokról.
- Elmondtuk a követeléseinket! - dörren rám a harmadik - Nem változtatunk rajta.
Intenek, hogy menjek be és leültetnek a falhoz a többi túsz mellé. Végre lerakhatom a kezem. Körbenézek, persze óvatosan, nehogy valami baj legyen belőle. Kilenc embert, vagyis velem együtt tizet tartanak fogva. Mellettem egy nő zokog halkan, talán az egyik alkalmazott lehet, ahogy az egyenruhájára nézek. Megvígasztalnám, de nem merek mozogni, nehogy fenyegetésnek nézzék. Lassan letelik az egy óra.
- Letelt - dörgi a mély hangú. - Na, gyerünk!
Látom, ahogy felrángat magával egy nőt, aki sírva tiltakozik. A nőnek vérzik a feje, nekem meg kezd felfordulni a gyomrom. Egyik társa egy férfit szed fel a földről, a bank egyik emberét és elindulnak kifelé. A harmadik tag benn marad, vigyáz ránk és állandóan lövésre készen tartja fegyverét. Félek, nem is kicsit, hiszen ki tudja, mi lesz ebből. Valamit ki kell találnom. Ha el tudnám venni a fickó fegyverét, talán megállíthatnám őket, de félő, hogy a túszok is veszélybe kerülnének. Viszont néha muszáj kockáztatni.
Lövés dörren, mire összerezzenek, de csak a bent maradó lőtt a levegőbe, mint kiderül azért, mert az egyik túsz gyanús mozdulatot tett.
A többiek kiérnek és már hallom is a hangjukat.
- A követeléseinket közöltük - szólal meg az egyik túszejtő. - Legalább egy órája. Mégsem tettek lépéseket az ügyben. Ez nagyon szomorú. Ugyanis én egy rendkívül türelmetlen ember vagyok. Türelmetlen, de nagylelkű. Ezért kapnak még egy órát. Ha továbbra sem tesznek semmit, a többit is kinyírjuk.
Újabb lövés hasít a levegőbe, ezúttal kintről, és én csak azt látom, hogy a bank alkalmazottja eldől. Lelőtték. Ezek tényleg nem viccelnek.
- Ne feledjék, nem viccelünk, egy óra… és jön a következő.
Összerezzenek, mikor visszajönnek. A halott a földön marad, senki sem takarítja el. A nő sír, de halkan. Visszaültetik és ráförmednek, hogy kussoljon.
- Na, hogy tetszik a dolog, rendőr-san? - kérdi a mély hangú - A következő te leszel, ha nem teljesítik a követelésünket.
- Nem hinném - mondom magabiztosan, bár fogalmam sincs, miért. - Ilyen férgeket eszem reggelire.
- Micsoda?! - kapja el a grabancom és emel fel - Mondd még egyszer.
De nem szólalok meg. Pont ezt akartam. Elmosolyodom és lágyékon rúgom a tagot, mire üvöltve enged el. Egy másodperc töredéke alatt kapom ki a fegyvert a kezéből és már szorítom is a fejéhez. A másik kettő rám bámul, mintha nem hinnék el, amit látnak. Mintha mindez álom lenne, amiből fel akarnak ébredni, de nem megy. Ezentúl én diktálok és minden úgy is van, ahogy én mondom. Felkapom a tagot a földről és utasítom, a két társát, dobják el a fegyvert. Először ellenkeznek, de mikor a pasas fejénél biztosítom ki a fegyvert, már engedelmeskednek.
- Most pedig kifelé virágszálaim! - mondom ellentmondást nem tűrően - Különben nagy bajok lesznek. Nem vagyok olyan elnéző és kedves ember, mint látszik.
Magam elé sorolom őket, majd a harmadikat sakkban tartva meglököm a pisztollyal és elindulunk kifelé.
***
Odakinn minden rendben zajlik, a zsaruk a helyükön, mindenhol vakuk villognak a tömegben, és azonnal előugrik az ügyeletes tiszt is, hogy megbilincselje őket és gratuláljon nekem. Bólogatok, de igazából nem érdekel. Egyedül Yoshimi izgat, remélem, benn maradt a kocsiban. A haverja nem érdekel. Aztán elkerekedik a szemem. Két rendőr egy fiatal srácot próbál lefogni. Yoshimi! Hogy az ördögbe került ide?! Odamegyek.
- Engedjétek el! - szólok a zsarukra. - Maga meg mit keres itt? Azt mondtam, várjon a kocsiban! - dörrenek rá, mire összerezzen.
- Én... akartam, de... Shin... - hebegi, mire megértem.
- Shinagara-san, legalább lehetett volna annyi esze, hogy nem megy utána - csóválom rosszallóan a fejem, de nem haragszom már rá. - Jól van?
- És ön? - kérdi - Nem bántották?
- Hajam szála sem görbült - mosolyodok el. - Kispályások ezek hozzám képest.
Elvezetem onnan kissé távolabb és leültetem egy padra. Reszket. Biztos félt. Talán... engem féltett? Való igaz, kedves és aranyos fiú, de nem hiszem, hogy lenne köztünk valami. Hozok neki inni, az talán megnyugtatja. Hálásan rám néz, miközben leülök mellé. Nem kérdez, én sem őt. Azért tetszik, hogy ilyen tapintatos. De vajon a társa hová lett? Nem is kell kérdeznem, meglátom, ahogy közeledik, majd megáll, szúrós tekintettel méregetve engem. Mi az, talán csak nem féltékeny a fiúcska? Magamban elnevetem magam, mert mi tagadás, Asano-san tényleg úgy áll ott, mintha köztem és Shinagara-san között lenne valami.
- Nem félt? - teszi fel végül a kérdést Yoshimi.
- Egy kicsit. De tudja, ilyenkor mindig arra kell gondolnom, hogy az életemet mások védelmének szenteltem - válaszolok. - Most menjen haza és pihenjen. A péntek még ugye azért áll?
- Természetesen - mosolyodik el. - Nyolckor?
- Nyolc óra az tökéletes - bólintok rá. - Nekem még most dolgom van. Vissza kell kísérnem a madarakat a kapitányságra és ki kell hallgatnom őket. Ilyen unalmas munkák. De ha gondolja, velem jöhet.
- És Shin?
- Ott áll - mutatok hátra, de már nincs ott. - Talán hazament.
Bólint, de látom rajta, hogy ez nagyon zavarja. Talán veszekedtek? Nem merem megkérdezni. Nem tartozik rám. Visszamegyünk a kapitányságra, ahol Yoshimi megvár, míg kihallgatom a madarakat. Mondom neki, hogy nem szükséges, mert sokáig tarthat, de ő rendíthetetlen. Mit tehetnék ilyen ember ellen? Megrázom a fejem és ráhagyom, de meghagyom Kazunak, vigyázzon rá, mint a szeme fényére és lehetőleg ne taperolja le. Bár ez utóbbit kétlem. Kazu full hetero. Csak az őrületbe fogja kergetni. Szegény Yoshimi, előre sajnálom, mikor elindulok a vallató felé.
|
| Andro | 2010. 02. 09. 09:35:59 | #3574 |
Karakter: Nariyama Hikaru (Yoshimi Shinagarának)
- Shin, ő Nariyama Hikaru-san. A Mindent az állatokért rendezvényen találkoztunk.
- A nevem Asano Shin, újságíró. Örvendek - meghajol.
- Hát, akkor lássunk munkához. Nariyama-san, megtenné, hogy körbevezet bennünket? - kérdi Yoshimi rövid és kínos szünet után.
- Örömmel!
Körbevezetem őket, megmutatom nekik az épületet, a bűnügyi labort - ahol éppen boncolást végeznek, tehát nem nagyon lehet zavarogni -, a kábítószer-osztályt, a vallatót, és mindent, ami érdekes lehet. Asano-san bőszen jegyzetel, miközben Shinagara-san fényképez.
Végül Asano-san elmegy, és kettesben maradok Yoshimivel. Az asztalomnál ülök, kényelmesek és éppen egy jelentéssel ügyködöm, mikor Yoshimi meglát egy könyvet az asztalomon. Anne Rice Interjú a vámpírral című kötete. Habár Agatha Christie és Sir Arthur Conan Doyle detektívregényeit is nagyon szeretem, ezúttal inkább egy vámpírosat választottam.
- Ezt ön olvassa, Nariyama-san?
- Igen, sokat olvasok.
- Detektívregényeket, igaz?
- Nem - válaszolok mosolyogva. - Talán meglepőnek találja, de nem csak a gyilkosságok körül forog az életem. Vannak sok más dolog is, amik érdekelnek.
- Tudja, maga folyamatosan rombolja a nyomozókról kialakított képemet. - mondja, mire muszáj elnevetnem magam. Olyan aranyos képet vág. - Nariyama-san maga mindig nyomozó akart lenni? - néz a szemembe.
- Nem… de amikortól eldöntöttem, már mindent megtettem azért, hogy az lehessek. … És maga? Pincérnek készült?
Legyint.
- Fotós szeretnék lenni… Tudja, még nagyon kicsi voltam, mikor egyszer a szüleimmel kirándulni mentünk a hegyekbe. - mondja a kezében tartott könyvet bámulva. Olyan aranyos így, úgy megdögönyözném. De muszáj magamat féken tartani. - Az volt az utolsó közös kirándulásunk. Egész nap gyalogoltunk és késő délután értünk fel a tetőre. Sokáig maradtunk, olyan sokáig, hogy már kezdett lemenni a nap. Egy sziklapárkányról néztük végig a naplementét. Az volt a legszebb dolog, amit eddig láttam, minden vörös, narancs meg rózsaszín, ragyogó… Akkor arra gondoltam, hogy bárcsak megörökíthetném ezt a pillanatot. Kiemelném térből és időből és ezek a színek, a fények az örökkévalóságig tartanának, az a nap sohasem menne le, az a pillanat sohasem múlna el. Magammal vihetném azt a naplementét bárhová. … azóta minden álmom, hogy fotós legyek - elhallgat. - Sajnálom, nem akarom untatni. Szóljon, ha fárasztó vagyok! Néha elfelejtkezem magamról.
- Nem, dehogy, nem untat… Shinagara-san, volna kedve velem ebédelni? - kérdem, amivel úgy látom, megleptem. - Van itt nem messze egy kedves kis étterem.
- Nagyon szívesen - teszi le a könyvet az asztalra. Fél győzelem.
Kedves kis étterem, és nem is túl drága. Gyakran járok ide. A pincér már ismerősként üdvözöl és a kedvenc asztalomhoz kísér minket. Mikor leülünk, már hozzák is az étlapot és az itallapot. Igazán előzékenyek. Talán mert annak idején segítettem itt egy bűntényben.
- Sikerült frissítőt választani? - kérdezi a pincér, kezében tartva kis jegyzetfüzetét
Rendelek egy kólát, majd Yoshimihez fordulok.
- Én nem iszom alkoholt, de ha ön úgy gondolja, akkor nyugodtan - mondom.
- Nem, köszönöm, én sem iszom. Nekem egy ásványvizet legyen szíves. - fordul a pincérhez.
- Szénsavas, vagy mentes vizet parancsol?
- Menteset.
- Azonnal hozom.
Az ebéd kellemesen telik. Sok mindenről beszélgetünk és úgy érzem, Yoshimi nagyon közvetlen és kedves ember. Olyan, amilyen én nem vagyok. Amilyen lenni akarok, de nem merek. Mert félek. Beszél a gyerekkoráról, a szüleiről, Asano-sanról. Majd rám terelődik a szó.
- És az ön családja? - kérdi, mire összerándul a gyomrom.
- Nincs családom - vágom rá, talán kicsit túl gyorsan.
Megérti és nem nem kérdez többet. Nem akarok róluk beszélni, túl sok a rossz emlék és semmi kedvem egy idegennek kitárulkozni. Ő nem Kazu. Majd ha eljön az ideje, és eléggé megbízom benne, talán hajlandó leszek mindent elmondani. De nem most.
Az ebéd végeztével a pincér kihozza a számlát. Látom, hogy Yoshimi a pénztárcája után kutat, de én fizetek. Én hívtam meg.
- Na de… - tiltakozik.
- Semmi de. Én hívtam meg ebédelni, természetes, hogy én állom. - mondom mosolyogva.
- Hát akkor, nagyon köszönöm - mintha elvörösödne. Olyan aranyos.
Elhagyjuk az éttermet, csendben ballagunk vissza a kapitányságra.
- Nagyon élveztem ezt az ebédet - töröm meg a már-már kínossá vált csendet.
- Igen, én is - a hangja olyan lelkes, hogy nekem is jókedvem lesz.
- Megismételhetnénk. Volna kedve velem vacsorázni? Mondjuk pénteken, nyolckor, ugyanennél az étteremnél.
- A péntek nagyon jól hangzik. - mondja mosolyogva, nekem meg a szívem hevesen verdesni fog. Régen volt már, mikor utoljára randiztam.
Ezután nem szólalunk meg. Túlságosan is izgatott vagyok. Egy randi, egy egész este kettesben Yoshimivel. Miért hívom Yoshiminek? Ja, ez a neve. Meg akarom hódítani. Azt hiszem, Ichirou után ő az első ember, akinél érzem azt a szikrát. De nem szabad elkapkodnom.
Sajnos azonban, amikor visszérünk a kapitányságra, Asano-san egyből leüvölti Yoshimi fejét, mert elment. Mintha olyan nagy baj lenne, hogy velem ebédelt. Nem raboltam el.
Aztán előkerül kedvenc kapitányom is, aki igen érdekes ötlettel áll elő. Már megszoktam, de ez még nekem is sok.
- Nariyama-san bejelentést kaptunk. - ad át nekem egy aktát - Válasszon maga mellé valakit és menjenek a helyszínre! - hangzik a parancs.
- Értettem - intek Keijinek. Ebben ő a legmegbízhatóbb. Kazu el van foglalva.
- Parancsnok - fordul Shin a kapitányhoz - szeretnénk az embereivel tartani!
- Shin ez… - szól közbe Yoshimi.
-… nem jó ötlet - és én is egyetértek.
- Miért? - néz rám értetlenül. - Élő tájékoztatás egy nyomozás lefolyásáról. Vinnék, mint a cukrot. Az olvasókat pont ez érdekli. Annyi bűnüldözős sorozat van. Az emberek szeretnék tudni, hogyan folyik ez igazából. A rendőrmunka legérdekesebb része. Az emberei úgy oldanák meg az ügyet, hogy azt az olvasók is nyomon követhetik. Minden lépésről, minden fejleményről tájékoztatni fogunk. Pont ez kell az olvasóknak. Parancsnok, ugye beleegyezik?
A kapitány hezitál, majd úgy dönt, mégis megengedi, hogy Yoshimi és Asano-san velünk jöjjön. A homlokom ráncolom, mert nekem ez nem tetszik. Civileket mindig nagyon veszélyes terepre vinni. Nem biztonságos, hiszen a magunk épségén kívül még rájuk is vigyáznunk kell. Megrázom a fejem és látom, Yoshiminek sem nagyon tetszik az ötlet. Látom, hogy fél és van is mitől. Egy túszdrámához hívtak minket, ami sajnos bárhogy elsülhet. És sajnos nem egy eset volt, hogy a túsz és a tússzedő is meghalt. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet őket kivinni magunkkal. Asano-san azonban diadalmasan mosolyog. Kiváncsi vagyok, hogy fog mosolyogni, ha esetleg egy lövedék eltalálja. A kapitánynak is lehetne több esze, de nem szoktam kritizálni a döntéseit. Legalábbis nem hangosan.
***
Fél órával később már a helyszínen vagyunk, egy banknál, ahol három fegyveres férfi ejtette túszul a bank személyzetét és néhány kuncsaftot. Az egész terepet rendőrautók és autók mögé rejtőzött rendőrök zárják el. Mi is épphogy csak le tudunk parkolni. Mikor megmutatjuk a jelvényeinket, beljebb engednek. Tipikus túszejtés. Biztos pénzt meg szabad elvonulást követelnek. Meghagyom Yoshimiéknak, hogy maradjanak a kocsiban, különben bajuk eshet. Yoshimi nem is akar kiszállni, de a másik egyből ellenkezik.
- De Nariyama-san, ha nem látunk semmit, hogy jegyzeteljünk? - kérdi. Utálom az ilyen izgága alakokat.
- Vagy a seggén marad, vagy tőlem vissza is mehet! - mondom ellentmondást nem tűrően. - Még csak az kéne, hogy lelőjék magukat, aztán még mi lennénk a hibásak.
- Shin, tényleg jobb, ha szót fogadunk - mondja erre Yoshimi is. Okos fiú. - Ez veszélyes lehet.
- Hülyeség! Semmi bajunk nem eshet, annyi itt a rendőr - ellenkezik Asano-san.
- Nem tűrök vitát! - nézek rá keményen, amitől kissé megijed. - Ha nem maradnak nyugton, visszavitetem magukat! Ez itt nem játszótér, megértette, Asano-san?! Téma lezárva!
Becsukom az ajtót és egyből az ügyeletes tiszthez rohanok.
- Jó napot! Nariyama Hikaru nyomozó és Yamashita Keiji nyomozó a gyilkosságiaktól. Mi a helyzet? - kérdem.
- Jó napot! Ashitaka Shojiro vagyok, az ügyeletes tiszt - mutatkozik be. - Nos, úgy látszik, klasszikus helyzettel állunk szemben. A túszejtők hármnak vannak és túszul ejtettek mindenkit, aki a bankban tartózkodik. Kilenc alkalmazott, valamint öt kuncsaft.
- Mit követelnek? - kérdem.
- A szokásosat. Szabad elvonulást, egy helipoktert, meg a páncélterem tartalmát.
- Értem - bólintok.
Nem lesz könnyű dolog. Be kell küldeni egy tárgyalót, és mivel nekem jó a beszélőkém, Keiji egyből engem ajánl. Nem nagyon örülök neki. A kocsi felé pillantok és látom, hogy Yoshimi meg van ijedve. Ha most bemegyek, akkor odáig lesz a rémülettől. De azok az emberek benn ugyanúgy félnek. Nekem pedig kötelességem van. Bólintok. Rámadnak egy golyóálló mellényt, ami már csak a fejlövéstől nem véd meg. Majd Ashitaka-san beszól, hogy bemegyek és tárgyalni fogok. A túszejtők beengednek. Na igen, befelé könnyű az út, de kifelé már nehezebb. Én is félek, de meg kell mentenem azokat az embereket. Minden rajtam áll, és ha valamit rosszul csinálok, mindannyian meghalhatunk. Persze fegyvert nem vihetek magammal, ez kikötés. Így leadom a pisztolyaimat Keijinek és megkérem, vigyázzon addig is a két újságíróra. Neki sem tetszik ez az egész, de mit lehet tenni? Minden le van zárva, innen nem léphetnek meg, különben tűzpárbaj alakul ki.
Lassan indulok el a bank felé, mert egyetlen rossz mozdulat, egyetlen hibás lépés is végzetes lehet. Ezek az alakok bármilyen gyanús mozgást fenyegetésként értelmezhetnek. Érdekes, de jobban aggódom ebben a pillanatban Yoshimi biztonságáért, mint a sajátomért, vagy a túszokéért. Csak nem kezdek belehabarodni ebbe a gyerekbe?
|
| Andro | 2010. 01. 25. 15:18:06 | #3395 |
Karakter: Nariyama Hikaru (Yoshimi Shinagarának)
- Kö... köszönöm! - veszi el az egyiket kis habozás után. - Nagyon kedves.
- Szívesen! - mosolygok rá.
Rámutat a helyre maga mellett és megkönnyebbülten ülök le. Így közelről nyugodtan fixírozhatom. Tényleg jól néz ki, arcvonásai lágyak, kissé lányosak is, de nem néz ki lánynak, aminek módfelett örülök. Nem szeretem a nőies fiúkat, a férfias nőktől meg hányinger jön rám.
Látom, ahogy belekortyol az üdítőbe. Figyelem, ahogy nyel és forróság fut át rajtam. Akarom a srácot. Egy éjszakára biztosan jó lesz, ha nagyon jó, akkor talán kettőre is. De többre semmi esetre sem.
- Meleg van. - hallom a hangját, ami kizökkent a mélázásból. - Ön is így gondolja?
- Igen, meleg van. - válaszolom. Sablonos beszélgetés. - Ön fotós? - mutatok a gépére.
- Másodállásban. Főállásban egy étteremben dolgozom, mint pincér. - válaszol. - És ön? Nem láttam még erre. A szervezőkkel van? Vagy esetleg érdeklődő?
- Egyik sem. - rázom a fejem mosolyogva. - Rendőr vagyok. A feladatom, hogy vigyázzak a biztonságra. De elnézést, még be sem mutatkoztam. Nariyama Hikaru nyomozó, a gyilkosságiaktól.
- Gyilkossági csoport?! - látom a szemében a döbbenetet. - De mit keres itt egy nyomozó?
- A kapitány kérése. Egy ilyen rendezvényen bármi előfordulhat. - világosítom fel. Fél szemmel a terepet pásztázom, ügyelve, hogy őt is figyeljem.
- Értem. - bólint, majd észbe kap. - Shinagara Yoshimi vagyok. Fotós, főállásban pincér. Örvendek. - meghajol.
- Úgyszintén. - viszonzom a meghajlást.
A továbbiakban a rendezvényre terelődik a szó. Megtudom, hogy ő sem rajong az ilyesmiért, de a pénz nagy szó. Meg tudom érteni. Én sem jókedvemből vagyok itt. Meglátom Kazut, aki vigyorogva int nekem. Idióta. Biztos ki fog faggatni és hallgathatom majd a fecsegését. Előre félek. Tudom, hogy lassan indulnom kell, de szívesebben üldögélnék még itt. Viszont a munka, az munka. Később azt is megtudom, hogy egyedül él egy kis lakásban, és egyke gyerek. Egész közlékeny a fiú. Én is mesélek ezt-azt, persze a betegségeimet és a bátyámat nem említve. Sem a családomat. Vannak tabutémák. A betegségeimről egyedül Kazu és a kapitány tud, de ők is titokban tartják mások előtt. Kazu is csak azóta, hogy egyszer rátámadtam valakire, aki molesztálta még az egyetemen. Azóta mindig megvédjük egymást.
- Elnézést, de mennem kell. - állok fel és hajolok meg. - Remélem, még összefutunk majd Shinohara-san.
- Én is. - bólint Shinagara.
Újfent meghajolok és elindulok. Most jut eszembe, kár hogy nem kértem el a számát. Kazu persze azonnal letámad és kifaggat, de nem akarok semmit sem mondani. Ebből persze azt szűri le, hogy megdumáltam egy randit. Hadd higgye.
Estefelé hála égnek a rendezvény a vége felé tart és mi is szedelőzködhetünk. Körülnézek, de a kis fotóst nem látom sehol. Biztos már hazament, vagy a rendezvény egy másik helyén lehet. A kapitány végre engedélyt ad a távozásra és én Kazuval együtt boldogan loholok az állomásra. Az állomáson elválunk egymástól. Mázli, hogy Kazu Uenoban lakik, de nekem le kell vonatoznom Shinjukuba. Semmi kedvem a tömött buszon rázkódni hazáig, bár a vonat, vagy a metró sem jobb. Mindenhol tömegnyomor és alig bírom felpasszírozni magam a vonatra. Olyanok vagyunk, mint a heringek a dobozban. Sebaj! Ekkor meglátom Shinagarát, de túl messze van ahhoz, hogy szólhassak neki, vagy a közelébe férkőzhessek. De legalább tudni fogom hol száll le. Lassan elérjük Shibuyát és látom leszállni. Mázli, alig egy megállóra lakik tőlem. Gáz, hogy Shibuya kurva nagy városrész és nem tudom, merre lakik.
Végre én is hazaérek. Csak egy fürdőre és egy ágyra vágyom.
***
Néhány nappal később amikor bemegyek tudom meg, hogy az egyik újság cikk-és fotósorozatot készít a rendőrség munkájáról. Abban a szerencsében részesültünk, hogy a Gyilkossági Osztállyal kezdik a munkát.
- Fiaim! - mondja a kapitány - Elvárom, hogy mindenki a tőle telhető legjobbat nyújtsa. Remélem, nem okoznak csalódást sem nekem, sem maguknak, sem a Rendőrségnek! Ez a lehetőség nem adódik minden nap, nem szeretném, ha bárkire panasz lenne. Értették?
- Igenis, uram! - szalutálunk mindannyian.
Ezután mindenki a helyére megy. Az újságíró és a fotós hamarosan megérkezik. Mikor meglátom őket, a szívem hirtelen hevesebben kezd verni. A fotós nem más, mint Yoshimi. Ő is meglát, és elmosolyodik.
- Jó napot, Nariyama-san! - jön oda hozzám - Micsoda kellemes meglepetés, hogy újra találkozunk.
- Jó napot, Shinohara-san! - hajolok meg. - Én is örvendek. A barátja? - kérdem az újságíróra mutatva.
- Ő Shin, a legjobb barátom - mutatja be Yoshimi a férfit.
A férfi meghajol. Én is. Remélem, nem a pasija, mert akkor elég nehéz dolgom lesz.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 01. 26. 12:11:37
|
| Andro | 2010. 01. 23. 13:47:12 | #3374 |
Karakter: Nariyama Hikaru (Yoshimi Shinagarának)
A telefonom ébresztőt fúj. Nagyszerű. Ásítok egyet és kinyitom a szemem, aztán kinyomom a mobilt. Nincs is jobb, mint a Metallica zenéjére kelni reggelente. Először nem is tudom, miért is kell ma felkelnem, de aztán eszembe jut, ma az Ueno Parkban leszünk. Felügyelünk azon a rendezvényen, a Mindent Az Állatokért-on. Rengeteg ember lesz, de hogy a gyilkosságiakat mi a fenének hívták ki, nem értem. Vagyis nem mindenkit, csak engem meg még pár embert. Mikor ez tudatosul bennem, kimászok a jó puha, meleg takaró alól és a fürdőbe veszem az irányt. Gyorsan lezuhanyozok, megfésülködök, bekapok egy szendvicset és egy kávét, beveszem a gyógyszereimet, fogat mosok és végre felöltözöm. Meg kiszellőztetek. Ahogy nézem, szép, meleg nyári napunk lesz. Örülök neki, legalább nem kell nagykabátban és meleg ruhában mennem.
Felkapok egy fehér inget, egy farmert, a telefonomat, benyomom az mp3-mamat és már száguldok is. Ha elkések, a kapitány elevenen megnyúz annak ellenére, hogy nagyon szeret.
Mivel nagyon messze van a park, muszáj busszal mennem, bár ezt néha hanyagolom. Most is megtenném, meleg van, süt a nap, de sietnem kell. Alig érek ki, jön a busz. Persze tömve van, úgy kell bepréselnem magam. Pedig lenne hely, ha az a két vén szatyor nem foglalna el hat helyet a hülye csomagjaikkal együtt. Utálom az ilyen öregeket. Nem messze tőlük egy kismama álldogál hatalmas pocakkal. Ezt nem hagyhatom ennyiben. Utálom, ha valaki nem adja át a helyét egy terhes, vagy kisgyerekes asszonynak. Odamegyek hozzá.
- Jó reggelt, hölgyem! Elnézést a zavarásért, de látom, hogy ön milyen fáradt. Jöjjön, hadd keressek önnek ülőhelyet. - hajolok meg.
- Jó reggelt! - hajol meg. - Nagyon kedves, de én nem látok ülőhelyet.
- Csak jöjjön! - fogom karon és odavezetem a két vénséghez. - Jó reggelt hölgyeim! Lennének olyan kedvesek és szorítanának egy helyet a kismamának?
- Mégis mit képzel, fiatalember? - kérdi az egyik vénasszony, mire a másik bólogatni kezd, többen pedig ránk bámulnak - A fiatalok tudnak állni. A nő egészen fiatal, kibírja.
- Nézzék, tudok másképpen is beszélni! - komolyodom el, és előveszem az igazolványom. - Nariyama Hikaru, nyomozó. Felszólítom önöket hölgyeim, hogy szabadítsanak fel egy helyet ennek az asszonynak!
- Felügyelő úr! Mi... mi csak... tréfálkoztunk... - de már pakolnak is le.
Leültetem a hölgyet, aki udvariasan megköszöni. Az utasok tapssal jutalmaznak, pedig erre semmi szükség. A busz hamarosan megérkezik az Ueno Parkhoz, ahol leszállok.
***
A park hatalmas, hála égnek gyakran járok ide, ha éppen nincs semmi dolgom, így nehezen tudnék eltévedni. A rendezvény az állatkert környékén van, tehát oda kell mennem. Másképp sem tudnék eltévedni, hiszen a látogatók és jó néhány szervező is arrafelé tart. Kissé előrébb egy kollégámat pillantom meg.
- Kazu! - kiáltok utána, mire megáll - Várj meg!
- Hikaru, szia! - áll meg és bevár. - Azt hittem, késni fogsz.
- Én? - nevetek rá - Ilyennek ismersz?
Kazu a kábítószeres osztályon dolgozik, szintén nyomozó, velem egyidős. Már az egyetemen is elváltaszthatatlanok voltunk, ő azon kevesek egyike, akikben megbízom. Vagy legalábbis, látszólag így van. De ő sem tud mindent. Ő sem tudja, hogy a kedves, közvetlen, könnyed külső csak álca. Viszont nincs kedvem szegényt megrémíteni a részletekkel és a bajaimmal. Őszintén szólva, attól félek, ha bármit elmondanék neki, meggyűlölne és elfordulna tőlem. Jobb ha azt hiszi, lökött és idióta, de nagyon kedves személy vagyok.
Az odaúton beszélgetünk. Megint összeveszett a menyasszonyával, amin én csak vidulok, ő meg fejbenyom és megkér, legalább ne röhögjem ki.
- Neked is kéne már egy nő. Vagy egy pasi. - mondja. - Akkor nem lennél egyedül. Az egyéjszakás kalandok nem jók. Hosszú távon meg fogod bánni.
- Még nem találtam olyat, aki megérdemli hogy, szeressem. - vonok vállat.
Kazu elhallgat. Lassan odaérünk. A kapitány eligazítást tart, utasít minket, hogy nagyon figyeljünk oda mindenre és mindenkire, mert egy ilyen nagy rendezvényen bármi előfordulhat. Meghajolunk, aztán mindenki megy a dolgára. A rendezvény lassan kezdetét veszi. Mindenfelé állatjelmezes figurák adogatják a szórólapokat, röpcédulákat, állatvédők beszélnek az illegális állatvadászatról, állatkínzásról, és egyebek. Egész pofás kis rendezvény. Természetesen rengeteg fotós van, mint mindig az ilyen helyeken. Ahogy látom, engem is lekapnak párszor, de nem érdekes. Én most szolgálatban vagyok, minden időmet és erőmet ez köti le. De azt senki sem mondta, hogy nem érezhetem jól magam. Megnézek egy kisfilmet a bálnákról, aztán sétára indulok, természetesen a szememet és fülemet nyitva tartva. Aztán hirtelen megakad a szemem valamin. Vagy inkább valakin. Egy fiún. A kezében fényképezőgép van, tehát fotós lehet. De nem ez ragad meg. Inkább az alakja. Rövid, fekete, kócos haja van, az arca szép metszésű, amit még a ronda fekete, vastag keretes szemüveg sem tud elcsúfítani. Teste vékony és lágy vonalú. Nyelek egyet. Tipikus uke-típus, amilyenre régóta vágyom. Sűrűn kattogtatja a gépét. Látszik, hogy szorgalmas munkás. Már csak az a kérdés, hogy cserkésszem be. Udvariatlanság lenne egyszerűen odamenni, még azt hinné, fel akarom csípni. És igaza is lenne. Látom, hogy szünetet tart és leül. Megtörli a homlokát, biztos melege van. Ez ad egy ötletet. A közeli autómatából veszek két üdítőt és elindulok felé. Megállok előtte, mire felnéz és kíváncs szemekkel vizslat engem.
- Jó napot! - hajolok meg udvarisan és mosolygok. - Meleg napunk van, nem igaz? Mit szólna egy frissítőhöz? - nyújtom felé az egyik üdítőt.
Remélem, elfogadja. Meg akarom szerezni ezt a fiút.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 01. 23. 14:13:07
|
| Lizii | 2009. 06. 04. 17:21:46 | #601 |
Karakter: Shinpei
Hihetetlenül gyors irammal futok át az egész városon fellökve minden egyes embert elérve, hogy azok hangosan elkáromkodják magukat, de most nem érdekelnek. Sokkal jobban izgat, hogy végre beérjek a kórházba. Remélem nincs semmi komoly baja anyának... Fogadni mernék megint túlhajszolta magát. Pedig vagy ezerszer figyelmeztettem, hogy ne menjen ki dolgozni ilyen időben hiszen a szervezete egyébként sem bírja nagyon a hőingást.
Kifulladva állok le a bejáratnál mivel már az ájulás szélén érzem magam, de ahogy eszembe jut miért is jöttem ide nem érdekel, hogyan érzem magam. Idegesen csapok a recepciós pultra és a megszeppent kisasszonyt kezdem faggatni.
- Hölgyem, hol találom Hikao Tenkot?! - Dadogva fog bele válaszába én pedig fintorogva nézem. Megszólal ez még valaha ebben az évben?!
- U-uram, ön egy hozzátartozó... - Cérna vékonyságú hangja zavarja a füleimet, de nem fogok bunkó módon erről beszélni neki.
- Mit gondol? Mi az istenért rohannék ide, ha nem azért mert az anyám?! - Ijedten kap valamilyen könyv után, hogy eltakarja magát. Oké, tudom, hogy néha ijesztő vagyok, de ennyire... ?
- Um, a harmadik szinten... 119-es szoba... - Elhadarva egy "Kösz" félét vágok át szerencsétlen tolókocsis embereken. Na egy ilyenben a helyükben én nem bírnék nyugton ülni...
Megállva a lépcső tetején jobbra-balra kapom a fejem és próbálom eldönteni melyik irányba menjek. Végül a jobb oldali folyosót választom már csak azért is mert ez a szimpatikusabb. Szemeimmel keresem a 119-es számot és mikor megpillantom habozás nélkül nyitom ki...
... azonban anya világosbarna haja és mosolygós arca helyett egy fekete hajú és befanyalodott képű emberét látom. Arról nem is beszélve, hogy meleg vagyok és ez a pasi félmeztelenül ácsorog előttem; nem csoda, hogy az arcom a kelleténél egy kicsit színesebb.
- Hát te meg ki vagy? - szegezi nekem a kérdést rohadtul kedvesen. Bár, a helyében én sem reagálnék kedvesebben.
- E-elnézést... azt hiszem rossz szobába jöttem... - Nos, igen. Remek logikai készségeim vannak az egyszer biztos.
- Szerintem is. - Továbbra is bámulom ő pedig egyre furcsábban néz rám. Most meg mi van? - Öhm, Megtennéd, hogy kimész? Szeretnék átöltözni... - Feleszmélve arra, hogy még mindig nem hagytam el a szobát és eléggé feltűnően nézegetem a testét egyre inkább egy bizonyos helyen; a nadrágja környékén csak még jobban zavarba jövök.
- Persze... Sajnálom! - Gyors mozdulatok segítségével a helyiségen kívülre érek és arcomhoz kapom a kezem. Komolyan képes vagyok ennyire hülye helyzetbe hozni magam?! Hát ezt nem hiszem el.
***
A történtek után kiderült, hogy anyának nem is volt olyan komoly baja csak a kimerültség miatt ájult el. Persze én egy picit mérges lettem rá, hogy miért nem tudott legalább felhívni, hogy már réges-régen hazament... De a legdühösebb arra a recepciós lányra vagyok. Azaz idióta nő biztos direkt adott nekem hamis infókat. Miatta kerültem abba a kínos helyzetbe.
A kórház büféjénél ücsörgök az órámat bámulva. Még fél óra mire megérkezik a buszom. Unalmam egyre csak nő mivel már legalább egy órája itt ülök. Remek. Nem elég, hogy teljesen feleslegesen rohantam át a városon otthagytam a munkámat is egy szó nélkül. Remélem azért nem fognak kirúgni...
Önsajnálkozásomból egy ismerős hang zökkent ki, ami sehogy sem ment ki eddig sem a fülemből.
- Egy szendvicset kérek szépen. - Odakapom tekintetemet ahonnan jönni vélem a mondatot és elkerekedett szemekkel vizslatok egy bizonyos személyt. Csodálom azt a vékony testét, a fekete hosszúkás haját és kisebb hezitálás után megközelítem.
Mikor meghallom, hogy mennyit is kér a büfés elővéve a pénzt lerakom.
- Majd én fizetek.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 04. 17:22:00
|
|
