Karakter: Lucy Domic
Megjegyzés: (Hugimnak)
Ez a mai nap se másabb, mint a többi. Annyival másabb, hogy egy újabb év kezdődik meg az egyetemen. Bár így is nagyon sokat kosaraztam, mert voltam testvéremnél és ott is a legjobbakkal edzhettem együtt, aminek nagyon örülök. Most viszont ideje meg látogatni az egyetemet is, meg az ottani kosár edzőmet. Remélem, hogy sok edzésem lesz ebben az évben is.
Az egyetem felé lépkedek, amikor egy érdekes emberkét látok meg kosárlabdával a kezébe és nézelődik.
- Segíthetek valamiben? – lépek oda hozzá, mire kérdőn tekint rám.
- Nem hiszem, hogy tudnál nekem segíteni. – válaszolja kicsit túlságosan is magabiztosan, amire felhúzom a szemöldökömet.
- Szerintem meg igen.
- Akkor meg tudod nekem mondani, hogy merre találom a kosárlabda pályát az egyemen belül? – teszi fel a kérdést. Ennél könnyebb kérdést már fel se tudna tenni nekem.
- Persze. – válaszolom magabiztosan, amivel őt lepem meg. – Gyere utánam.
El is indulok, hogy megmutassam neki, hogy merre találja, na meg hát én is oda tartok az edzővel is beszélni szeretnék, meg szeretném, ha minél több edzést betenne nekem, mert csak akkor fogok fejlődni.
- Már bocsi a kérdésért, de még is honnan tudod, merre van? – teszi fel a kérdést, az út felénél.
- Mert én magam is idejárok. – adom az egyszerű választ.
- És milyen szakra?
- Kosárlabdázok és reményeim szerint egy nagy csapatban fogok majd játszani. – mondom el neki, de ahogy meghallja, nem éppen azt a reakciót kapom tőle, mint, amit elvárnék. Ugyan azt kapom, mint átlagba a többiektől, hogy hülyének néznek.
- Nincsenek kicsit nagy álmaid?
- Mintha a többieket hallanám. – forgatom meg a szemet és meglátom az edzőt. – Jó reggelt edző. – köszönök neki.
- Szia Lucy hogy telt a nyarad? – kérdezi kedvesen.
- Sokat edzettem kint bátyámnál. – mondom kedvesen.
- Akkor fejlődtél is gondolom. – állapítja meg, majd a hátam mögé néz. – Önben kit tisztelhetek? – néz a srácra.
- Miguel Velazquez vagyok és a csapatába jöttem játszani. – mondja egyből.
- Örvendek.
- Edző, letesztelhetném az ujjoncot? – kérdezem kedvesen, amire elmosolyodok. – De csak úgy, hogy senki ne lásson minket. – Nem kicsit meglepődnek mind a ketten.
Az engedélyt megkapjuk, és már megyünk is befele a terembe. Egy labdával a kezemben.
- Azt hiszed, képes leszel legyőzni engem? – teszi fel a kérdést, amire csak rámosolygok.
- Nem hiszem, hanem tudom. – adom a magabiztos választ.
Nem is beszélünk többet, hanem egymással szemben állunk és kezdődhet a harc. Nagyon ügyes a fiú és kapok tőle pár kosarat, de ez még csak a kezdet volt. Azt hiszi vezet és hogy a meccset megnyerte, pedig még csak most kezdek belemelegedni.
- Na feladod? – kérdezi egy újabb korás után az ujjait ropogtatva.
- Csak figyelj. – elveszem a labdát és olyan sebességgel kezdek el funi mellette, hogy kicsit le is dermed.
Olyan szép kosarat adok neki, hogy az valami fenomenális. Ezt is a nyáron tanultam. Mindig súlyban kosaraztam, ami nélkül még gyorsabb vagyok, mint gondoltam. Vissza kell térnem erre az edzés módra. Sorban érik a meglepetések, amiket adok neki. És most már szinte labdához is alig jut. Lelassult teljesen és már ki van fáradva. Én is fáradni, de még lenne erőm vagy egy órán keresztül kosarazni.
- Lucy. – hallom meg az edző hangját. – Órám lesz, szóval szerintem hagyjátok abba. – bólintok, majd odamegyek Miguelhez.
- Jó vagy, de egy valamit sose felejts el. – egy kis szünetet hagyok a mondatom végére. – Soha ne becsült alá az ellenfeledet. – majd elmosolyodok és kezet nyújtok. – Nagyon ügyes vagy és erős ellenfél. Üdvözöllek a kosárcsapatba. – mosolygok rá.
|
