- Várjanak! – halljuk meg Anami-sensei hangját, mire mindketten meglepetten fordulunk hátra. A doktor siet utánunk. – Mariko-san, kérem, hozzon ki a fiúnak egy szájmaszkot! – mondja Mariko-sannak. – Ayu-kun kicsit kint fog maradni, levegõzni – jelenti ki határozottan.

- De… - kezd el ellenkezni a nõvér, ám a sensei belefojtja a szót.

- Orvosi utasítás – mondja határozott hangon, mire Mariko-san csak rosszallóan összeszorítja a száját, és elmasírozik. Nem gondoltam volna, hogy lesz, aki kiáll értem.

- Köszönöm! – fordulok Anami-sensei felé csillogó szemekkel. Nem is tudja, mennyit jelent nekem az a kis idõ, amit itt kinn tölthetek.

- Szívesen – válaszol mosolyogva. Mariko-san hamarosan visszatér egy maszkkal, amit Anami-sensei segít felvenni. Mariko-san egy ideig néz minket, majd bemegy. – Gyere! – ragad kézen, majd a park egy számomra is eldugott része felé megyünk.

Amikor megérkezünk, muszáj vigyorognom. Tulipánok, de olyan szépek, amilyeneket még sosem láttam. És van egy kis tó is, aminek a partjára leguggolok. Anami-sensei mosolyogva figyel, miközben a padra ül. Én pedig a virágokat nézem. Olyan szépek. Még sosem láttam hasonlót sem. És most nem kell félnem sem, hogy fertõzést kapok, vagy köhögni kezdek a pollentõl, mert van rajtam maszk. Egyikünk sem szólal meg, de ez a csend jó fajta csend, nem az a nyomasztó, kényelmetlen, amit anyám jelenlétében érzek. Végül valamennyi idõ után meghallom, hogy Anami-sensei feláll, és hozzám lép. Azt hiszem, ideje menni, és bár nem akarok, ha õ mondja, neki szót fogok fogadni.

- Ideje bemenni – szólal meg halkan, mire felsóhajtok, és felállok. Nem akarok bemenni. Olyan jó itt kinn. – Hogy vagy? – kérdi, és a hangján hallom, hogy kicsit aggódik. Hát igen, ha rájönnek, hogy mit csinált, akár ki is rúghatják. Az egyik orvost, aki egyszer kihozott, azonnal elbocsátották, mert szerinte veszélybe sodorta az életemet.

- Jól. Köszönöm szépen, hogy kint lehettem, és megmutatta nekem azt a helyet. Gyönyörû volt! – áradozok elragadtatva a boldogságtól. 

Amint beérünk, Mariko-san egybõl lecsap rám, mint valami héja a védtelen kiscsibékre. Megnézi a torkom, meghallgatja a szívverésem, és már terel is az ágyam felé.

- Holnap találkozunk, Ayu-kun!

- Viszlát Sensei – köszönünk el kórusban Mariko-sannal, majd a drága nõvérke már ágyba is tuszkol.

Én csak megszeppenve nézek rá, ahogy megáll az ágyam mellett, és eligazgatja rajtam a takarót. Meg felveregeti a párnámat és odaadja a kedvenc könyvemet. Pedig semmi kedvem most olvasni.

- Anami-sensei roppant felelõtlen – mondja végül, némi haraggal a hangjában. – Bajod is eshetett volna. Mi lett volna, ha esetleg megfázol, vagy rosszul leszel?

- De semmi bajom, Mariko-san – tiltakozom, bár tudom, hogy ez esetben ez nem sokat számít.

Mariko-san még mond néhány szót a felelõtlen orvosokról és a szabályokat be nem tartó betegekrõl, majd magamra hagy. Tudom, hogy jót akar nekem, de akkor is… Anami-sensei nélkül sosem jutnék ki innen. Õ az egyetlen, aki törõdik velem. Szomorúan nézek ki az ablakon. Miért nincsenek itt színek? Legalább pár képet tehetnének a falra. De a doktor úr még azt sem engedi, mert hogy lehet, hogy ártalmas anyag van a keretben, vagy a képben. Az egyetlen, amit nem bántott, az egy családi fotó, ami fél éve készült otthon. De azt is a fiókban tartom, utálom elõvenni.

~*~

Persze reggel anyámat ideeszi a fene. Az orvos és Mariko-san gondolom részletesen és jól kiszínezve a történteket mesélték el neki a tegnap délutáni kis kalandomat. Anyám meg sápítozik, hogy mennyire aggódik miattam, és milyen felelõtlen orvosok vannak, akik nem veszik figyelembe, hogy nekem nem szabad sokat sétálgatnom, meg kinn lennem. Engem is felelõtlennek nevez, de csak addig, míg dühbe nem gurulok és rá nem kiabálok, hogy most már menjen haza. Látom, hogy anyának ez rosszul esik, de utálom, hogy folyton úgy pátyolgatnak, mint valami pólyást. Nem vagyok már kisgyerek. Anya idegesen siet ki a szobából, és az ajtó nagyot csattan. Nem is érdekel. Elegem van mindenkibõl. Nem akarok senkit sem látni.

Nem tudom mennyi ideig fekhetek az ágyamban, az ablakot bámulva, de hirtelen valaki bekopog, majd nyílik az ajtó. Nem akarok látni senkit, de túl mérges vagyok ahhoz, hogy elküldjem. Az illetõ pedig belép.

- Kopp-kopp – hallom meg Anami-sensei hangját, mire felpillantok. Még õt sem nagyon akarom most látni. Pedig kedves ember, de nem szeretem, ha ilyenkor zavarnak. – Mi a baj? – kérdi, de nem válaszolok. Miért akarja mindenki tudni, mi bajom, ha egyszer úgyis tudják. – Na, Ayu-kun, mosolyogj egy kicsit! Nézd, mit hoztam neked! – mutat fel egy színes sálat. A szín alapszíne lila, de van benne rózsaszín és sok-sok zöld. Nagyon gyönyörû, de jelenleg még ez sem tud felvidítani.

- Szép – morgom, majd elfordulok. – Nem akarok látni senkit.

- Miért nem? – kérdi, és hallom, hogy közelebb jön. Legszívesebben ráordítanék, hogy takarodjon, de valami miatt nem megy. – Ki bántott meg így?

- Az anyám – fújtatok dühösen, de hajlandó vagyok ismét a sensei felé fordulni. – Ne haragudjon, nincs jó kedvem most amiatt a nõ miatt.

- Gondolom Mariko-san beszámolt neki a tegnapiról, igazam van? – néz rám aggódva, mire bólintok. – Gondoltam.

- Elkezdte, hogy ön is és én is felelõtlenek vagyunk, meg hogy meg is halhattam volna – ülök fel, és a hátamat az egyik párnának támasztom. – Mintha érdekelné. Minden nap leveri a hisztit, aztán meg úgy csinál, mintha még mindig pólyás baba volnék. Nem vagyok már kisgyerek, képes vagyok egyedül enni és fürdeni. Még öltözni is. Elegem van abból, hogy így bánik velem!

Anami-sensei elgondolkodva néz rám. Nem szól, nagyon sokáig nem szól, azt hiszem, pontosan megérti, hogy hogy érzek. Aztán újra felém nyújtja a sálat, mire végre hajlandó vagyok elfogadni. Nagyon szép, és jó meleg és puha. Halványan rámosolygok senseire, miközben az arcom beletemetem a sálba. Olyan finom puha.

- Köszönöm! – mondom hálásan. – És ne haragudjon, amiért kifakadtam. De egyszerûen megõrülök tõle, hogy mindenki magatehetetlen emberként kezel. Mariko-santól és az orvosoktól megszoktam. De anyámtól azért elvárnám, hogy kissé rugalmasabb legyen.

- Csak aggódik miattad – mondja Anami-sensei. Ezt én is tudom, mégis megõrjít. – Tudod, addig szeresd, amíg tudod. Ki tudja, mennyi idõt tölthetsz még el vele.

- Tudom – sóhajtom. – Szeretem a szüleimet. Bár apámat alig látom, mindig üzleti úton van. Bár szerintem… - itt megállok egy pillanatra – inkább csak nem akar bejönni. Biztos kínosan érzi magát, hogy beteg vagyok.

- Az apák már csak ilyenek – bólint. Anami-sensei nagyon okos, bár nem csoda, hiszen orvos. – Tudod, az apák nehezebben viselik, ha a gyerekük kórházban van, ha beteg. Fõleg, ha az a gyerek fiú. De anyukád nagyon szeret téged, különben nem jönne be minden nap, igazam van?

- Igaza van. De… akkor sem tudom elviselni, hogy így bánik velem. Megalázva érzem magam tõle, érzi? Olyan… - elgondolkodom, míg megtalálom a kifejezést – mintha elvennék a méltóságom és a szabadsághoz való jogom. Nem tudom, megérti-e, hogy hogy értem.

- Tökéletesen megértem – bólint Anami-sensei.

- Dr. Anami! – kiáltja valaki mögülem. Pont kifelé tartok, hogy jól megérdemelt pihenésemet töltsem, mert ez a délelõtt eléggé fárasztó volt eddig. Mûtét, mûtét hátán, bár még szerencse, hogy az összes rutin mûtét volt, bár a laparoscopia, csak a köldökön át bevezetve még nem tartozik teljesen közéjük, de mentorommal tökéletesen megoldottuk a mûtétet. Megfordulok és egy utánam loholó, középkorú nõt látok meg. Ismerõsnek néz ki és mikor elém ér, föl is ismerem. Maya, az elõbb említett laparoscopiás anyukája. – Dr. Anami, köszönöm – kezdi.

- De hát mi? – kérdezem értetlenkedve. A nõ csak mosolyogva megcsóválja a fejét, és egy borítékot diszkréten a kezembe csúsztat. – Ez… Mi? – kérdezem összevont tekintettel, az anyuka meg kicsit elpirul.

-A köszönetem, hogy mindenféle komplikációmentesen megmûtötte a lányomat – válaszolja határozottan, és most meg én mosolyodok el.

- Hölgyem, nekem elég, ha csak annyit mond, hogy: köszönöm – mondom, és kezemmel visszatolom teste mellé a kezét a borítékkal együtt. Egy ragyogó mosolyt kapok érte, és egy „köszönöm” után visszasiet a lányához. Nem szeretem, amikor hálapénzt adnak. Az sokkal jobb érzés, amikor szívbõl megköszönik, hogy meggyógyítottam a gyermeküket. Még ha az a gyermek harminc éves is…

Egy nagy sóhaj után visszafordulok eredeti úti célom, a lépcsõház felé. Bár lifttel is mehetnék le a földszintre, mégis, a lépcsõket jobban szeretem. Nem vagyok klausztrofóbiás, de azért ha tehetem, inkább lépcsõzök. Leérve a földszintre, nem az aula felé indulok el, hanem ki, a hátsó udvar felé, ami egy parkra hasonlít méreteivel. Nagyon ritkán szoktak arra lenni, valószínûleg azért, mert senki sem tudja, hogy egy gyönyörû kert van itt. Bár lehet, hogy tudják, és csak olyankor vannak itt, amikor én nem… De nem is gond, így legalább magamban lehetek itt. Végül is, tényleg délelõtt szoktam kijönni, amikor még vannak a vizsgálatok. Néha, ha már nagyon kivagyok a sok mûtéttõl, és a kórházban uralkodó érzelmektõl, kijövök ide, és színes rózsákkal, nárciszokkal, jácintokkal és árvácskákkal bõvítem a már meglévõ virágágyásokat. Ez a legjobb feszültség oldó. Amikor viszont csak pihenésre, nem aktív pihenésre vágyok, olyankor csak kiülök, és nézem a virágokat és hallgatom a természet apró zajait és a szökõkút csobogását.

Kedvenc rózsabokromat célzom meg, mert ott van mellette egy pad, de mikor közeledek a vörös virágok felé, egy fiatal fiút látok meg, kórházi köpenyben, a rózsát szimatolva. Vajon hogy kerül ide? Jó, persze, a saját lábán, de hogy-hogy egyedül van itt?

Közelebb megyek hozzá, mire ijedten megfordul, és fölnéz rám. Kis fiatal, talán még nem is érte el a húsz évet. Világosbarna haja, és gyönyörû sötétbarna szemei vannak, amik az ijedtségtõl csillognak, bár még megtalálható bennük a boldogság is. Tehát õ is szereti a virágokat? Akkor rossz ember nem lehet, ahogy a mondás mondja. A kórházi ruha elnyomja az alakját, de azért látszik, hogy eléggé sovány, de szerencsére még nem súlyosan. Most kellene még kicsit híznia, és akkor tökéletes alakja lenne. Bár így is igazán aranyos… Fõleg azzal a tetoválással a kezén. Olyan… pimasz fiúnak tûnik, de lehet, hogy igazából teljesen másmilyen. Külsõrõl nem ítélek. 

– Szia! – köszönök rá kedvesen. – Anami Kazuki vagyok. Téged hogy hívnak?

– Én… - kezdi a bemutatkozást, de egy „Ayu-kuuuuun” kiáltásra elhallgat. Szóval Ayu-kunnak hívják, és a nõvér tudta nélkül szökött ki.

– Ayu-kun! – kiáltozza a nõvér - azt hiszem, Marikónak hívják -, egészen addig, amíg meg nem pillantja az elõttem lemondóan sóhajtozó fiút. – Már aggódtam miattad. Már megint kiszöktél, igaz? – Ohh, szóval szokása kiszökni? Vajon mi lehet a baja, hogy nem engedik kijönni a szobájából? Valószínûleg valami olyan, amitõl könnyen össze lehet szedni a fertõzéseket, mert az olyanokat nem szeretik kiengedni a nõvérek a szabadba. Pedig ha valaki nagyon ki vágyódik, olyankor talán az a legrosszabb, ha bezárják a négy fal közé.

– Én csak… - kezd magyarázkodni, de Mariko-san meg sem várja, hogy mit akar mondani, egyszerûen belevág a szavába.

– Hogy neked mindig ellenkezned kell, Ayu-kun. Pedig a te érdekedben nem engedünk ki – szidja le, majd végre engem is megpillant. Pedig még szívesen figyeltem volna, hogy hogy viselkedik egy nõvér a betegekkel az orvos nélkül. Mikor egy orvos ott van velük, mások a nõvérek. Nem tudom megmagyarázni, hogyan, de mások. – Sensei, maga mit keres itt? – kérdezi, szinte letámadva. A pihenésemnek már oda, és az okozója képes, és kérdõre von? Áááh… Fáradt vagyok!

– Kijöttem levegõzni – válaszolom nyugodtan. Nem kell tudnia, hogy most épp nem vagyok a legjobb formámban. Egy orvosnak nem szabad közönség elõtt fáradtnak lennie, mert akkor elkönyvelik olyannak, aki nem sokat bír, még akkor is, ha már tizenhat órája bent van, akkor is. - Mi a gond a fiúval? – kérdezem, mert érdekel, miért nem engedik ki a levegõre.

– Az, hogy nem engednek kimenni, és állandóan a négy falat kell bámulnom – szól közbe halkan a fiú. – Pedig csak színeket szeretnék látni néha. Olyan nagy baj ez? – néz rám kétségbeesetten. Hát, ilyenkor muszáj néha kicsit kiengedniük a nõvéreknek, még ha súlyos beteg, akkor is, mert azzal csak romlana az állapota, ha mindig bent tartanák. Ezt nekik is igazán tudniuk kéne.

- A fiú leukémiás – mondja a nõvér, és a fiút – Ayu-kunt – elkezdi maga után húzni be, a kórház épületébe. Hmm… Mit csináljak, ha szeretném, hogy kint maradjon, mert az a lelkének jót tenne, de mégis, nem én vagyok az orvosa. Áh, legyen! Felelõsséget vállalok érte.

- Várjanak! – kiáltok utánuk, még épp idõben, mert épp most akarja kinyitni a nõvér az ajtót. Kérésemre meglepetten megfordulnak, és bevárják, amíg én eléjük érek. – Mariko-san, kérem, hozzon ki a fiúnak egy szájmaszkot! – kérem meg. – Ayu-kun kicsit kint fog maradni, levegõzni – jelentem ki.

- De… - kezd el ellenkezni a nõvér, de belefojtom a szót.

- Orvosi utasítás – mondom határozottan. Mariko-san mérgesen összeszorítja a száját, és nekünk hátat fordítva bemasíroz a kórházba.

- Köszönöm! – hálálkodik a fiú, csillogó szemekkel. Már ezért megérte a döntésem. Nem látják a vele foglalkozók, hogy mennyire szomorú, és magányos? És azt, hogy ennek elûzésére elég lenne annyit tenni, hogy naponta mondjuk tíz percre kiengedik a szabadba? Áh, nem értem én õket…

- Szívesen - válaszolom mosolyogva. Pár pillanat múlva a nõvér vissza is ér a száj maszkkal, amit segítek Ayu-kunnak föltenni. Mariko kis ideig még néz minket, majd ismét bemegy az épületbe, magunkra hagyva minket. – Gyere – ragadom kézen a fiút, és a park egy eldugott részébe vezetem, ahová a legszebb tulipánokat ültettem, egy aprócska tó mellé, melyben arany, és koi halak úszkálnak. Egy pad is van itt, ahová letelepedek, és figyelem, ahogy Ayu-kun vigyorogva néz végig a látványon. Kényelmesen elhelyezkedek, elfoglalva az egész padot és - bár egyik szememmel figyelem a fiút, hogy mit csinál – pihenek. Csöndben vagyunk mindketten, de nem kényelmetlen csend, mert mindketten el vagyunk foglalva a saját gondolatainkkal.

Egy tíz-tizenkét perc múlva föltápászkodok a padról, immár kicsit feltöltõdötten, és a tó partján guggoló Ayuhoz lépek.

- Ideje bemenni – szólítom meg halkan, mire szomorúan felsóhajt, de föláll. – Hogy vagy? – kérdezem, hogy tudjam, jó volt-e neki ez a kis levegõzés, vagy várható egy kirúgás, amiért egy leukémiás beteget sikeresen megbetegítettem.

- Jól. Köszönöm szépen, hogy kint lehettem, és megmutatta nekem azt a helyet. Gyönyörû volt! – áradozza édesen, én meg mosolyogva hallgatom. Rendben, akkor holnap is kihozom! Bemegyünk az épületbe, és a lépcsõn fölkísérem a szobájába, hogy tudjam, holnap hová kell jönnöm érte. Mariko, mikor megérkezünk, egybõl lecsap szegény gyerekre, és megnézi a torkát, és meghallgatja a szívverését. Mintha a torka ennyi idõ alatt bevörösödne… De megértem az indokát. Tényleg nem lenne jó, ha lebetegedne Ayu.

- Holnap találkozunk, Ayu-kun!

- Viszlát Sensei – köszönnek el kórusban, én meg egy intés után az én emeletemre indulok, hogy folytassam a húsz órás, fárasztó mûszakomat.

---*---*---*---

Délután négykor végre lejár az extra hosszúra nyúlt mûszakom, és végre mehetek haza, a nyugalom szigetére! Pillanatok alatt összepakolom a dolgokat, és köszönve a nõvéreknek, kisietek a kórházból. Kiérve az utcára egy nagyot nyújtózkodok, és immár a szabadságtól boldogan sétálok hazafelé. Emiatt a pár utca séta miatt nem használok autót, mindenkinek jót tesz egy kis testmozgás, még akkor is, ha a munkája szinte csak rohanásból áll. Hát igen, egy orvos élete már csak ilyen… De nem panaszkodok.

Útközben pár üzlet elõtt megyek el, amiket nem szoktam megnézni, mert nem szokásom nõi ruhákat hordani, de most megakad a szemem a kirakatban levõ egyik ruhadarabon. Egy gyönyörû, színes, puhának tûnõ sálon. A sálat látva egybõl Ayu-kun arca ugrik be, hogy vajon mennyire örülne egy ilyennek. Szerintem illene hozzá. A sál alap színe lila, de a kék, a rózsaszín és a zöld összes árnyalata megtalálható benne, a keleties minták miatt. Ösztönösen cselekszem, és már csak arra eszmélek, hogy éppen kilépek az üzlet ajtaján, kezemben a sállal. Remélem, tetszeni fog neki.

Hazaérve egybõl beteszem a mosógépbe, hogy kifertõtlenítsem. Mosás és fertõtlenítés nélkül nem is adhatnám oda, nehogy ettõl kapjon meg valamilyen betegséget. Miközben mossa a gép a sálat, megetetem a drága halaimat, és azokat a növényeimet, melyek nem a vízben vannak, megöntözöm. Mivel a gép még nem járt le, a vacsorámnak való paprikát és a húst fölvágom. Mire végzek a szeleteléssel, pont akkor jár le a gép is, szóval kiszedem a ruhákat, és kiteregetem õket. A teregetés után visszamegyek a konyhába, és egy serpenyõben megsütöm a húst, majd hozzá adok egy kis tejszínt, a paprikát és pár fûszert, és pillanatok alatt kész is a vacsorám.

Korgó gyomorral telepedek le a pulthoz, és pár perc alatt befalom a vacsorámat. Tudom, hogy nem szabad falni, de éhes voltam, oké?! Oké.

---*---*---*---

Másnap reggel nem kell olyan korán kelnem, mert csak nyolckor kezdõdik a mûszakom, így nagyjából ki tudom pihenni magam. Gyorsan letusolok, majd egy világoskék farmert, és egy szürke pólót fölvéve útra készen állok. A sálat sem felejtem itt, ami szerencsére meg is száradt az éjszaka. Végül az ajtót bezárva el is indulok. Most, reggel még eléggé hûvös van, ezért visszamegyek egy dzsekiért, és úgy megyek dolgozni. Beérve a kórházba elintézem a szükséges dolgokat, és az orvosi köpenyemet fölvéve Ayu-kun szobáját irányzom meg. Majd délelõtt, kora délután megyünk ki, amikor lesz idõm, de hogy addig is legyen valami, ami földobja a kopár szobát, fölviszem neki a sálat.

-Kopp-kopp – mondom a nyitott ajtón benézve, és látom, hogy Ayu-kun morcosan fekszik az ágyban. Érkezésemre fölpillant, de mást nem reagál. – Mi a baj? – kérdezem, de nem válaszol. – Na, Ayu-kun, mosolyogj egy kicsit! Nézd, mit hoztam neked! – mutatom föl a sálat. Kíváncsi vagyok, hogy fogja fogadni az ajándékot!