|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Chii | 2016. 04. 17. 15:37:53 | #34207 |
 Karakter: Matthew Goldenstein
Most kezdem meg az utolsó rezidensi évemet a városi kórházban, ha ezt túlélem, végre teljes mértékig a sebészetnek szentelhetem az életemet. Nem fognak ugráltatni mindenfelé, habár négy évig még gyakornoknak fogok számítani. Oliver halála óta csak az éltet, hogy másoknak segíthessek, túlzott ragaszkodások és problémák nélkül. Ezért is szeretek a műszakomon kívül gyerekekkel foglalkozni, ők egy kedves ’bácsi’-nak látnak, nem egy mogorva alaknak, amilyen valójában vagyok. Ha az emlékek túlságosan magukba szippantanak, elég belépnem a gyerekosztályra, és máris jobban érzem magamat. Az egyetlen problémát az osztály főorvosa okozza, szinte mindig a kórházban van, bosszantó… Nehéz mellette észrevétlenül bejutni a betegekhez, ha elkapnának, annak nem lenne jó vége, nagyon nem.
Hajnalban kezdődik a mai műszakom, de nem indul túl nyugisan ez a nap, sok a rezidensek és az orvosok dolga, mindenki ide-oda rohangál. Volt egy tömegbaleset a reggeli dugóban, szerencsére a legtöbben csak enyhe sérüléseket szenvedtek, de így is rengeteg a munkánk, pár műtétet is elő kell készíteni. Hol a sürgősségin vagyok, hol beosztanak egy-egy műtétre.
Ebédidőben végre egy kicsit meg tudok pihenni, kikérem a szokásos kávémat, majd a kedvenc asztalomhoz ülök le, másoknak nehéz ide látni, mert az oszlop takarásában vagyok, de én mindenkit meg tudok figyelni. Tökéletes. A kollégáim idegesítőek, pont olyannak látnak, amilyennek én akarom, hogy lássanak. Ennek köszönhetően nem is keresik a társaságomat, az a szóbeszéd is elterjedt, hogy mindenkivel ellenséges vagyok, amiben van némi igazság. Legalább nem próbálnak velem barátkozni, nincs az optimista viselkedésükre szükségem, bosszantó, hogy néhányuk milyen vidáman sürög-forog minden áldott nap. Látszik, hogy sosem találkoztak még az élet azon oldalával, amivel én, ezért nem is képesek megérteni egy-egy betegük tetteit és érzelemviharait.
A kettővel mellettem ülő asztalnál a gyerek osztály ápolói beszélgetnek, fél füllel sikerül elkapnom, hogy Katie-ről van szó. Az a kislány elveszítette a szüleit, emellett még le is bénult, szörnyű, ami vele történt. A hideg maszkom ugyan semmilyen érzelmet sem mutat, de legbelül engem is gyötör az állapota. Már többször próbáltam felvidítani, de eddig egyik ötletem sem vált be, túlságosan is felnőttesen próbál viselkedni, alig szólal meg, csak bámul ki az ablakon, és nem hajlandó semmit sem enni. De ma akkor is ráveszem, hogy megegye a müzli szeletet, ha törik, ha szakad. Vicces, hogy amennyire taszítanak az embertársaim, annyira próbálok küzdeni a gyerekek boldogságáért. Mellettük olyan vagyok, mint régen, vidám és mosolygós, de amint elhagyom a kórtermüket, az élet súlya rögtön visszanehezedik a vállamra.
Ledöntöm a kávém maradékát, majd visszatérek dolgozni, a napnak még közel sincs vége.
***
A műszakom lejárta után ugyan eléggé fáradt vagyok, de még mindig nem tettem le a tervemről, így a büfében veszek egy müzli szeletet, majd céltudatosan indulok fel a gyerek osztály kettes kórterméhez. Lassan haladok, fülelek, nehogy összefussak valakivel. Elvileg a főorvos már végzett, így attól nem kell tartanom, hogy ő észrevesz. Elsettenkedem az ajtóig, majd halkan benyitok, hátha már alszik a kislány, de nem kell óvatoskodnom. Hatalmas barna szemei rögtön rám szegeződnek, amint belépek. Az ajtó csukódásával mintha a lelkem könnyebb lenne, visszatér a régi énem.
- Szervusz, Katie – mosolygom, odasétálva az ágya mellé, de ő csak biccent egyet, és az ablak felé fordítja fejét. Felveszem a kórlapját, hogy megnézzem, mit kapott, volt-e nála pszichológus, és kell-e valamire külön figyelnem, de ugyanaz szerepel benne, mint eddig mindig, semmilyen változás nem állt be nála.
- Milyen napod volt ma? – kérdezem meg, hogy legalább egy kicsit beszéltessem, közben pedig azon agyalok, mit tehetnék érte. A müzli szeletet leteszem az ággyal szemközti szekrényre. A vicces történetek, a bolondozások, a mesék, amelyek másoknál beválnak, nála nem arattak sikert.
- Ugyanolyan – suttogja egyszavas válaszát, rám sem pillantva.
Gondterhelten ülök le az ágya szélére az ablakkal szemközti oldalra, hogy végre rám nézzen. Ez hatott, mert megszeppenten pillant rám. Komolyan nézek a szemébe, mielőtt megszólalnék.
- Szeretnék neked elmondani valamit, de csak akkor, ha megígéred, hogy ez a mi titkunk marad. Mit szólsz? – kérdezem kedves hangon.
Picit izeg-mozog, hogy kényelmesebb testhelyzetből figyelhessen, majd kis arcán összeráncolja a szemöldökét, mintha valami rosszra készülnénk.
- Miért? – teszi fel az őt leginkább foglalkoztató kérdést.
- Mert tudom, hogy min mész keresztül, segíteni szeretnék neked.
- Nem tudod – motyogja könnyes szemekkel. Ez jó, még nem láttam a baleset óta sírni, pedig ez az egyik dolog, amire igazán szüksége lenne, hogy kiadja magából a fájdalmát.
- De igen – simogatom meg a fejét, majd szomorú mosollyal az ajkaimon mesélni kezdek. – Tudod, egyszer én is elveszítettem valakit, aki nagyon fontos volt nekem. Szerettük egymást, de meghalt… miattam. – Ennél részletesebben jobb, ha nem megyek bele.
Katie kerek szemekkel figyel, szóval érdekli a történet.
- Te is nagyon szeretted a szüleidet, ugye? – kérdezem meg, hogy bevonjam a beszélgetésbe
- Igen – suttogja, szája sírásra görbül.
- Tudod, hogy nekem mit mondott utoljára a barátom? – Csak a fejét rázza, de én elmosolyodom. – Hogy szeretné, ha boldog lennék.
Katie hüppögni kezd, de még nem ereszti ki a könnyeit.
- Szerinted az anyukád és az apukád mit mondott volna neked utoljára? Boldogok lennének, ha most látnának téged? – Nem akarom őt megbántani, de szeretném, ha végre kisírná magát.
- Nem – motyogja, majd zokogni kezd. – Olyan… nagyon hiányoznak – sírja, hirtelen nem is tudom, mit csináljak, inkább csak lehajolok hozzá és magamhoz ölelem.
- Tudom… tudom… – kezdem el ringatni megnyugtatásképp. – De nem szeretnéd, ha szomorúak lennének, ugye? – mondom, mikor kicsit alább hagyott a sírása.
- Ne-hem – hüppögi.
- Jól van, semmi baj, nyugodj meg – mormolom lágyan, majd előveszek egy zsebkendőt a zsebemből és odanyújtom neki. Letörli a könnyeit, majd hatalmas szemekkel bámul rám. Felállok, majd az ágy végéhez lépek.
- Szeretnél valami olyat tenni, amivel a szüleidet és a nagynénédet is felvidítanád? – kérdezem apró mosollyal az ajkaimon. Katie elgondolkodik, majd bólint, ezért odamegyek a szekrényhez a müzliért, és odanyújtom neki.
Óvatosan kiveszi a kezemből, rám mosolyog, majd kibontva majszolni kezdi azt. Nagyon éhes lehetett, habár nem mutatta.
- Ha rendesen eszel, és jó kislány leszel, akkor a szüleid nagyon boldogok lesznek. Tudod, ők onnan fentről figyelnek téged – mutatok a plafon felé, amikor egy árnyat látok meg az ajtóban, de odanézve nincs ott senki. Biztosan csak képzelődtem.
- Té-téged is onnan figyel a barátod? – kérdezi érdeklődve, mire elszorul a szívem.
- Igen, onnan – erőltetek mosolyt az arcomra. – Katie – fordulok felé komolyan –, ugye nem mesélsz senkinek arról, amit mondtam? Tudod, a barátok megőrzik egymás titkát, barátok vagyunk, ugye?
- Ühüm – mosolyog ismét rám. – Megígérem, hogy nem mondom el senkinek, becsszó.
- Köszönöm – simogatom meg ismét a fejét, majd elindulok az ajtó irányába. – Nekem sajnos mennem kell, de amikor lesz egy kis időm, benézek, rendben? Szép álmokat, Katie – köszönök el, majd az öltözőnk felé veszem az irányt. A folyosóra lépve a maszkom újra a régi, a mosolygásnak hűlt helye. Ideje hazamenni.
***
Ez a nap is ugyanolyan mint a többi, szaladgálás ide-oda, idióták kezelése a sürgősségin… Hogy képes egy felnőtt ember egy játékfigurát lenyelni? Inkább bele sem gondolok, de legalább délutánra beosztottak egy műtétre, az legalább érdekes lesz. Ebédidőben leszaladok a szokásos kávémért, gyorsan megiszom a szokásos asztalomnál, majd már rohanok is vissza az öltözőbe. A műtőbe nem a rezidensi köpenyemben fogok bemenni.
Pont végzek az öltözködéssel, amikor egy gyors kopogás hallatszódik az ajtón, majd már be is libben a gyerekorvos. Minden szem rá szegeződik, de ő csak kedvesen integet, idióta… Mit keres egyáltalán itt? Lebuktam volna? Ahogy körbepásztázza a helyet, a szeme megakad rajtam, majd pár lépéssel előttem terem.
- Elnézést a letámadásért, Eric Benningsdale, osztályos gyermekorvos, örvendek – hadarja kinyújtott kézzel. Megszokott, hűvös nyugalommal üdvözlöm, elvileg nem ismerjük egymást, ő legalábbis még nem találkozhatott velem.
- Matthew Goldenstein, rezidens. Mit akar tőlem? – kérdezem kicsit sem kedvesen. A pozitivizmusa fojtogató, már messziről érződik felőle, hogy milyen boldog gyermekkora lehetett, és hogy sosem tapasztalta meg az élet sötét oldalát.
- Hát… Tegnap láttalak az egyik betegemmel, mielőtt indultam volna haza, és legnagyobb boldog ledöbbenésemre a kislány, Katie, elfogadott tőled egy szelet müzlit, pedig három napja egyáltalán nem hajlandó enni, és igazából egyrészt az ő érdekében, másrészt későbbi eseteknél is jól jöhet a tapasztalat, így szeretném megtudni, hogy sikerült elérned, hogy megnyíljon neked? – Csak mondja és mondja… Rideg arcom semmilyen érzelmet nem mutat, de érzem, hogy ebből már nem jövök ki jól. Ha lebukom, többé nem merészkedhetek a gyerekosztályra. Ki kell másznom valahogy ebből a helyzetből, ha mindent letagadok, talán szerencsém lesz és békén hagy.
- Nem tudom, miről beszélsz. Az hagyján, hogy mit keresnék a gyerekosztályon, de rezidensként utasítás és felügyelet nélkül nem is foglalkozhatok egy beteggel se – mondom monoton hangon, miközben ellépve mellette a zsebemben maradt pénztárcámat behajítom a szekrényembe. Olyan kis törpe, hogy ha nem tudnám, hogy egy orvossal állok szemben, simán betegnek nézném.
- Nem volt szándékom bajba sodorni, sőt, akár le is tagadom, tényleg csak a módszeredre lennék kíváncsi – magyarázza halkabban, hát nem úgy tűnik, mintha egyhamar feladná. Lesújtó pillantást vetek rá, hátha meghátrál, de ez sem ijeszti el, pedig a többség fél a felvillanó tekintetemtől.
- Már mondtam, fogalmam sincs, miről beszél! – nyomatékosítom még egyszer, majd otthagyom az öltözőben, mindjárt kezdődik a műtétem, nem késhetek el.
A műtét rendben lezajlik, a nap hátralévő része csendesen, nyugisan telik, csak a kollégáim kérdő tekintete idegesít, ezt is annak a gyerekorvosnak köszönhetem. Most biztos, hogy rajtam fognak csámcsogni meg a dokin. Csodálatos. Remélem, hamar elfelejtik a dolgot, az biztos, hogy nem hiszik el, amit hallottak, de a dokit mindenki szereti. Többször is hallottam, hogy a női és férfi kollégák rajongva beszélnek róla, de szerintem annyira a fellegekben jár, hogy észre sem veszi, mennyi csodálója van. Ha akarná, minden éjszakára találhatna mást az ágyába.
A kis töpszli nem is tudja, milyen szerencsés.
***
Nyűgösen kelek reggel, semmi kedvem bejönni dolgozni, nem akarok azzal az idegesítő dokival találkozni. Ásítva öltözöm át a munkaruhámba, és ahogy betenném a cipőmet, egy cetlit pillantok meg a szekrényem alján.
Mi az isten lehet ez? Felemelem, majd széthajtogatom a papírdarabot. Egy ér kezd kidülledni a homlokomon. Titkos randi, mi? Még aláírni is elfelejtette, vagy direkt nem tette hozzá, hogy kivel ’randiznék’ fent a tetőn, nehogy elutasítsam? Benningsdale kézírása nagyon egyedi, ha nem láttam volna olyan sokszor a gyerekek kórlapján, akkor is felismerném első ránézésre. Biztos, hogy nem randizni akar a szó eredeti értelmében, de nekem semmi kedvem sincs a Katie-nél történtekről beszélni. Főleg vele nem, nem is értem mit akar tőlem. Nem lehet olyan szerencsétlen, hogy valóban tanácsra vágyjon. Ha nagyon akarja, próbálkozzon csak, engem elég nehéz lesz megtörnie. Fogadni mernék, hogy hamarabb fogja feladni a hajkurászásomat, mint hogy bármit is kiszedjen belőlem. Ezek után csupán még óvatosabbnak kell lennem, amikor meglátogatom a gyerekeket.
A cetlit összegyűröm, majd a kukába hajítom. Ez a nap sem lesz túl kellemes, előre érzem.
Ebédidőben szépem megeszem a szendvicset, amit vettem, megiszom a kávémat, majd visszatérek az öltözőbe, még van 10 perc a szünetből. A kis törpe vajon mit gondol most? Várakozik még a tetőn vagy megunta és lejött? Na, de kit érdekel, nem az én dolgom, hogy mit csinál. Majd megtanulja, hogy jobb, ha békén hagy.
A folyosón sétálok a sürgősségi felé, amikor a sarkon befordulva a dokival futok össze. Rám pillantva elindul felém, majd megáll előttem, hogy szólásra nyissa a száját.
- Szi… – köszönne, de én anélkül haladok tovább, hogy felé fordulnék.
- Hé, várj már! – szalad utánam, de nem lassítok. Apró lábaival próbálja tartani a tempómat, de szinte futnia kell mellettem. – Miért nem jöttél fel a tetőre? Beszélni szerettem volna veled. Hallod? – kérdezi, miután nem vagyok hajlandó válaszolni neki.
Magamban jót vigyorgok, ahogy itt teper mellettem, de kívülről csak a nyugalom és a hűvösség látszik rajtam.
- Kérlek, nekem ez nagyon fontos, én… - Azt hiszem, más eszközhöz kell folyamodnom, ha a csendből nem szűrte le, hogy nem vagyok rá kíváncsi.
Hirtelen elé lépek, majd a fal mellé tolom, és két oldalról megtámaszkodom a feje mellett. Megszeppentem pillant rám. Hm, nem is rossz ez a kis ártatlan tekintet, el tudnám egy-két éjszakára képzelni az ágyamban, az egyszer biztos.
- Ha nem jött volna rá eddig – szólalok meg hűvösen – akkor nem az esetem. Ilyen – pillantok végig rajta – törpékkel nem kezdek.
Csak hápogni tud. – Te-tessék? – kérdezi kerek szemekkel.
- Nem az esetem, úgyhogy örülnék, ha békén hagyna – mondom még egyszer tárgyilagosan, majd elfordulok, mert nem tudom elrejteni a vigyoromat.
- É-én nem… én nem ezért… - dadog össze-vissza elpirulva. Kis édes. – Félreérti…
- Akkor nincs is miről beszélnünk – mondom feltűnően ránézve az órámra. – Nekem most mennem kell – azzal már itt sem vagyok.
Ma egész nap vigyorgok magamban, a ledöbbent képe minden pénzt megért. Ma is ugyanolyan nyugis műszakom van, mint tegnap, többet Benningsdale-t sem látom, mázli, talán feladta a hajkurászásomat. Miután átöltözöm, még gyorsan beköszönök Katie-hez, aki elmeséli, hogy ma megette az ebédjének a felét, és még a csokit is elfogadta a kedves doktorbácsitól. Megdicsérem, majd indulok is haza, holnap hosszú műszakom lesz, ki akarom pihenni magam.
Ahogy kilépek a bejárati ajtón, minden reményem tovaszáll, mert egy igen elszánt tekintetű kis törpével találom szembe magam. Akkor mégsem riasztottam még el, csodás…
|
| ef-chan | 2015. 12. 16. 23:04:20 | #33724 |
 Karakter: Eric Beningsdale
Megjegyzés: (Matthew-nak)
Műszak vége. Fáradtan, vegyes érzelmekkel döntöm fejem a falnak, miközben egy hatalmas tábla csoki utolsó kockáit tömöm magamba az öltözőben, az egyik székre roskadva. Belefeledkezett gondolataimból kitép, ahogy belépnek. Az ajtóra "süllyesztem" a tekintetem a plafon után, és konstatálhatom, hogy Jacey az, és ráadásul meglepetten pislog rám.
- Te még itt? - huppan le egy széket mellém húzva. Pedig tudja jól, hogy egy ekkora csokispapír a kezemben teljesen üresen semmi jót nem jelent.
- Mint a mellékelt ábra mutatja - mormogom a legkevésbé sem kedvesen, és kezdem sajnálni, hogy nem indultam már el. Vagy hogy nem hoztam magammal még vagy két tábla csokit.
- Még mindig a kettesben levő beteg nyomaszt?
Nem akarok róla beszélni, ezért csak mormogok az orrom alatt, majd félrepillantok. Érzem magamon a tekintetét, és ez szép fokozatosan megtör, s végül durcásan rondítok a csendbe.
- Igen. Most már enni sem hajlandó, infúziót kap...
- A gyermekpszichológus mit mondott? - Megrázom a fejem.
- Egyelőre nem engedte közel magához, nem hajlandó megnyílni. - Nem is csodálom. Szerencsétlen kicsi lány alig hét éves, s nem elég, hogy komoly balesete volt, amelyben lebénult a két lába, kettévágva az álmait arról, hogy balerina legyen, de egyben elvesztette a szüleit, amely önmagában is bőven elég traumának, nemhogy emellé társulva... S még az sem igazi enyhítő körülmény, hogy a nagynénje, amint értesítette a rendőrség, azonnal mellette volt, és támogatja, próbálja a lelket tartani benne.
Engem meg annyira bánt, hogy semmi, de semmi eddig bevált módszerem nem segít enyhíteni a testi és leli fájdalmait, azt a végtelen agóniát, amely a kicsi test nagy, fekete szeméből árad. Az ilyen esetekre nincs bűvészmutatvány...
Egy röpke pillanat erejéig Jacey is elfintorodik, majd a vállamra teszi a kezét: - Azzal senkinek sem teszel jót, hogy gyomorrontásig zabálod a csokit, és totál kifárasztod magad. Menj haza, aludj egyet, és gyere vissza estére felfrissülten, hogy a lehető legfittebben láthasd el a műszakod, ezzel tudsz neki is, és a többi kis betegednek is a legtöbbet segíteni.
Vigasztalni szeretne, de csak bepöccenek tőle. - Tudom ezt magamtól is, okostojás - söpröm le ingerülten a kezét a vállamról, majd végre felállok, és nekiállok átvenni a cuccom. Mire a köpeny a szekrénybe, a pulóverem meg rám kerül, a hátitáskába meg a cuccaim, hogy indulhassak végre, valamelyest megbékélve fordulok meg, hogy intsek köszönésképp, s hozzáfűzzem mindenféle gúny nélkül, őszintén. - Köszönöm a hegyi beszédet, igyekszem értelmesen pihenni, hogy a legjobbat hozzam ki magamból, mikor a helyzet megkívánja.
- El is várom - nevet, majd hozzáfűzi piszkálódón - egy szelet csokiért meg is bocsátom, hogy ekkora pokróc voltál velem.
- Arra várhatsz - húzom fel viccelődve az orrom, majd utoljára még egyszer összemosolygunk, mielőtt tényleg elindulok.
Legalábbis ez volt a terv. A lábam viszont a kettes kórterem felé visz. Mondhatnám, hogy arrafelé tudok kimenni, de igazából a lépcsőn szoktam menni, nem pedig a liften, a lépcső pedig jó ha öt méterre van az öltözőtől, a kórtermek már a következő folyosón - a lifttel együtt. Azt viszont már senki elől nem tagadhatnám, hogy tekintetem azonnal a kettest kereste, s bár csak az ajtó körvonalait bámulhatom különböző perspektívákból, miközben közeledem, tekintetem végig rajta függ. Ha valaki szembe jönne, szerintem keresztül is esnék rajta. Az ajtó előtt megállok, és közelebb lépek, hogy bekukucskálhassak a szűk kis ablakon. A kis Katie már biztos alszik. Mostanában nem nagyon csinál többet, csak alszik meg bámulja a plafont. Bár engem legalább válaszra méltat, de csak ennyire, s nem többre.
Az ablakon át azonban egészen más látvány fogad, mint amit vártam. Egy alak van nála. Csak azért nem nyitok be azonnal feldúltan, mert a háttal álló férfialakon orvosi köpeny van. Talán Rose, a gyermekpszichológus küldött volna be hozzá valakit, csak már nem tudott szólni, mert vége volt a műszakomnak? Azért nem titkoltan bosszús vagyok, jó lenne, ha tudnék ilyesmikről...
Bosszússágom viszont szinte azonnal elolvad, ahogy a férfi félrelép valamiért, és azt látom, Katie - halványan ugyan - de mosolyog, s még inkább elkerekedik a tekintetem, mikor a férfi visszalépve a kezébe ad egy müzliszeletet, s azt úgy falja be, mintha nem is hirdetett volna néma éhségsztrájkot, és nem infúzióra lenne kötve, amitől még kevésbé kellene éhesnek éreznie magát. Még így is, hogy látom, nehezemre esik elhinni. Apró féltékenység tör fel belőlem, de azonnal félrelépek, mintha én lennék az, aki rosszban sántikál, mikor a férfi úgy fordul, hogy ráláthatna az ajtóra.
Hülyén érzem magam, ahogy a falnak támaszkodva állok, s pulzusom megugrott a rajtakapottság érzésétől. Elvégre nem csináltam semmi rosszat, csak a kezelőorvosaként rá akartam még kukkantani, mielőtt hazamegyek...
Igazából tudom, miért bújtam el, megijedtem, hogy lelepleződöm. A kis betegem meglát, és rájön, hogy éhségsztrájkol, és azért sem eszi meg a müzliszeletet, vagy a férfi, akit így hátulról nem ismertem meg, leplez le, és végigmér rajtam azzal a szakorvosi gőggel, amit általános gyermekorvosként a legjobban utálok, mert úgy érzem tőle magam, mintha a szemükben nem is lennék orvos, mert nem szakosodtam egy területre, a mélyére hatolva...
Gondolataim bár elkalandoztak, összerezzenek, mikor lépteket hallok meg a keresztfolyosóról, s úgy döntök, elsurranok, mielőtt vagy Jacey fülel le, hogy még mindig itt sertepertélek, vagy valaki más, és befog melóra, ha már "nincs kedvem hazamenni".
* * *
Azt hittem, nem fogok tudni aludni, mert nyomasztani fog Katie állapota, de a kis jelenet, aminek szemtanúja lehettem, hogy végre legalább egy müzliszeletet majszolgatni kezdett, annyira lenyugtatott, hogy mikor hazaértem, sziklaként zuhantam az ágyamba, ahol meg sem moccantam szerintem, míg nem csörgött az ébresztőm. Még mindig kába vagyok, pedig már az orvosi köpenyemben masírozok a szemem dörzsölgetve a folyosón, hogy felvegyem a műszak ritmusát. Elsőnek az osztályos nővérnél érdeklődök, történt-e valami jelentőségteljes, míg otthon horpasztottam, de előbb mosolyogva megjegyzem, hogy jó a frizurája, és ahogy sejtettem, hamar kiderül, hogy fodrásznál volt. A jókedvű beszámoló után nekiállok az esti vizitnek - egyelőre a nem hivatalosnak -, és körbejárom a kis betegeim kórtermeit, csak bekukkantva, be nem nyitva, nem akarom megzavarni kis titkos tevékenységeiket. Közben felmérve, hogy még akad időm, mielőtt az esti tényleges vizittel megkezdődik a kemény éjszakai ügyelet, így elnézek Rose-hoz is, hogy kiderítsem, ki is járt tegnap Katie-nél. Szeretnék vele mindenképp beszélni egyrészt a kislány állapotáról, másrészt kíváncsi vagyok, hogy sikerült feltörnie a kislányt, hátha később kapóra jön ez a kis plusz tudás más későbbi betegeimnél is.
Bár nyitva az ajtó, ami azt jelenti, épp nincs Rose-nál beteg, bekopogok illedelmesen. A középkorú nő máris előbukkan, és ahogy meglát, elmosolyodik, amit viszonzok.
- Szia Rose!
- Oh, szia Eric, gyere beljebb! Mi ez a széles jókedv?
Kis huncut, úgy csinál, mintha semmiről se tudna.
- Jaj, Rose, nem kell titokzatoskodni, tudok ám arról, hogy küldtél valakit Katie-hez - mosolygok szelíden. - Alapjáraton orrolnék, hogy nem szóltál előre róla nekem, a kezelőorvosának, de tegnap elkaptam, ahogy a fiatal kolléga sikerrel jár, és Katie végre elmajszol egy müzliszeletet. Kezdésnek tökéletes, ráadásul halványan mosolygott is, ami különösen bizakodóvá tesz. Megtudhatom, ki ez a nagyszerű fickó? Szívesen konzultálnék vele, hogy okuljak az esetből, hátha később értékes tapasztalat lehet belőle.
Úgy pislog rám, mintha valamelyik betege szabadult volna ki a zártosztályról.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz, Eric. Tegnap nem küldtem senkit a gyerekosztályra, mivel úgy egyeztünk meg, hogy jövő héten, mikor nappalis leszel, ha nem változik a helyzet, átnézek.
Most én nézek rá úgy, mintha hülyét látnék. - Rose, ugye most csak viccelsz? Tegnap volt benn Katie-nél valaki orvosi köpenyben. Egy fiatal férfi, de az arcát nem láttam, mert úgy ítéltem meg, hogy jobb, ha nem zavarom meg őt, miközben összebarátkozott Katie-vel. Elég magas volt, és a haja pedig barna és rövid fazonú - próbálom leírni, hátha legalább ráismer, és kiderül, hogy ha nem is ő küldte, beszélt Katie-ről az illetnek, aki túlbuzgón benézett hozzá. Bár még mindig határozottan hiszem, hogy valamiért olyan kedve van, hogy szívasson kicsit. Azonban ahogy egyre furcsábban néz rám, valóban kezdem azt érezni, hogy mégiscsak én vagyok a hülye...
- Nem dolgozik az osztályon ilyen fiatalember - rázza a fejét, nekem pedig kezd elpárologni a jókedvem.
- Akkor ki lehetett benn tegnap Katie-nél? - teszem fel hangosan is az aggasztó kérdést, mire Rose csak a fejét rázza, de érezni, neki sem a legszebb gondolatok futnak át az agyán.
* * *
Körbekérdeztem a gyerekosztályon, de senki nem látott senki gyanúsat vagy ismeretlent, így kezdem elhinni, hogy talán csak álmodtam az egészet. Még sosem fordult velem elő ilyesmi, eléggé zavarban is vagyok, hogy tudtam valamit ennyire meggyőzően összehaluzni. Nem szokásom, de úgy döntök, kicsit kések az esti vizit kezdetével, és a biztonság kedvéért bedobok még egy kávét, mert ez így nem állapot.
Hogy ne késsek sokat, leviharzom a lépcsőn, és bevágódok a büfébe. Szerencsémre nincs nagy sor, így hamar a kezemben gőzölök a papírpohárban a kávém három cukorral és egy adag tejjel. Önkéntelenül is beleszagolok, mert szeretem az illatát, még ha ez nem is olyan, mint az otthoni kávém - amit elvből nem szoktam lecserélni a büfésre, de szükség törvényt bont.
Kávét viszont nem lehet sietve lenyelni keresztbe, ahhoz dukál egy kis nyugalom egy asztal társaságában. Igazából járna hozzá a friss levegő is és a tájkép a teraszról, de ettől most eltekintek, csak nosztalgiával emlékszem vissza az elindulás előtti kávécskámra ezzel a plusszal. Most viszont, mivel jobb híján nincs más, amit nézhetnék, a büfé vendégein járatom végig a tekintetem. Csupa kolléga meghintve pár - tényleg csak nagyon elenyésző számú - beteggel. Kifejezetten kívülállónak érzem magam, de a többiek látszólag ismerősként ücsörögnek megszokott helyükön és cseverésznek. Egy részüket ugyan ismerem, de annyira senkit, hogy odaüljek, meg amúgy sincs most hozzá hangulatom, kicsit még emésztem ezt a köpenyes alakot. Remélem, hogy ha már Rose nem tud róla semmit, akkor tényleg csak haluztam, nem örülnék neki, ha kiderülne, hogy valami pedofil járkál egy betegemhez úgy, hogy fel sem tűnt.
Gondolataimba merülve egész elbambulok, s csak mechanikusan kortyolgatom a kávém, látszólag a büfét pásztázva, de a felületes figyelmem mögött a lelkem egészen máshol jár -igen, megint a kettes kórterem környékén. Az ismerős libbenés viszont felébreszt. Elkerekedett szemmel fúrom tekintetem a hátba, abba a hátba, amelyet tegnap is láttam Katie-nél. A másodperc tört része se telik el, mégis olyan, mintha legalább öt perces lassított felvételt néznék végig: a köpeny meglibben, s felvezeti tekintetem a széles hátra, ahonnan csak egy egészen picit feljebb pillantva szemmel beletúrhatnék barna tincsekbe. Kétségem sem férhet hozzá, ez ő!
Mintha álomból ébrednék, gyorsul fel minden, alakja vészesen távolodik, mikor felpattanok, és levágom a kávém maradékát az asztalra trehány mód, és utána iramodok. Jaj, ne már, ne kanyarodj le, hallod! Ah, fenébe! Még inkább tempózok, hogy beérjek a folyosórészre, de mire odaérek, megint hűlt helye van. Nem, tuti nem képzelődtem, valahol itt kell lennie. Megindulok a számomra ismeretlen osztályon, s azonnal kiszúrom a öltözőt. Szerencse! Mert ugye hova máshova is tűnhetett volna?
Lendületesen lépek be - ugyan kopogtam, de meg sem vártam a választ -, nem is csoda, hogy minden szem rám szegeződik. Némi zavarral, de lendületesen intek elmosolyodva, majd villámgyorsan körbejáratom a tekintetem, és kiszúrom őt is. Máris nem foglalkozok senki mással, hanem hozzá lépek.
- Elnézést a letámadásért, Eric Benningsdale, osztályos gyermekorvos, örvendek - nyújtom felé a kezem be is mutatkozva egyben.
Furán néz rám. Mármint betörök a személyes szférájába, letámadom minden előzmény nélkül, és nincs ledöbbenve, nem néz hülyének - legalábbis nem látszik -, még csak különösebben meg sem rezzent, hanem komoly, semleges, mondhatni teljesen közönyös arccal bámul vissza rám, hűvös udvariassággal fogadva a kéznyújtásom, és viszonozza a bemutatkozást. Tökéletes rideg hidegvér. Tökéletes sebész lenne belőle, legalábbis annak a típusnak néz ki, akinek a legdurvább helyzetben sem remegne meg a kezében a szike.
- Matthew Goldenstein, rezidens. Mit akar tőlem?
Pff, ne már, hogy rezidens! Muszáj lesz elmennem pár továbbképzésre végre, ha ennyivel jobb módszerei vannak ennyivel kevesebb tapasztalattal már! Ez komolyan rám nézve ciki...
- Hát... - elég hülyén fog hangzani, de most hogy mondjam, ha ez az igazság, orvosként kérem ki egy rezidens véleményét?! - Tegnap láttalak az egyik betegemmel, mielőtt indultam volna haza, és legnagyobb boldog ledöbbenésemre a kislány, Katie, elfogadott tőled egy szelet müzlit, pedig három napja egyáltalán nem hajlandó enni, és igazából egyrészt az ő érdekében, másrészt későbbi eseteknél is jól jöhet a tapasztalat, így szeretném megtudni, hogy sikerült elérned, hogy megnyíljon neked?
Úgy érzem, a pillanat végtelen hosszúra nyúlik, míg csak néz rám szó nélkül, arca ugyanolyan rideg, de mintha valami halvány izomrándulás szaladna végig az egyébként szigorú és merev arcon.
- Nem tudom, miről beszélsz. Az hagyján, hogy mit keresnék a gyerekosztályon, de rezidensként utasítás és felügyelet nélkül nem is foglalkozhatok egy beteggel se - lép el mellettem, a szekrényébe hajítva a tárcáját. Kvázi feltűnően semmibe vesz. Nem nehéz neki. Meg sem kell erőltetnie magát, és átnéz a fejem felett... De talán értem a problémát, így lehalkítom a hangom.
- Nem volt szándékom bajba sodorni, sőt, akár le is tagadom, tényleg csak a módszeredre lennék kíváncsi - igaz, van rajtunk kívül még egy valaki az öltözőben, de csak hisznek nekem, ha én mondom, hogy semmi ilyen nem volt vagy ez az illető csak félreértette a dolgokat.
Ám hiába igyekszem, látszólag nem nyerem el a bizalmát, mert elég lesújtó pillantást villant rám - nem nehéz neki onnan fentről -, majd még egyszer elismétli nyomatékosan, mielőtt faképnél hagyna. - Már mondtam, fogalmam sincs, miről beszél!
Utána indulnék, de az ismeretlen harmadik mellettem terem, és megragadja a felkarom. Felé fordulok kérdő provokatívan, körülbelül úgy, hogy érzékeltessem, ha nincs jó indoka, miért állított meg, és nem enged el nyomban, meg is verem, nem gond. Igaz, ez csak fenyegetés, mert nem szeretnék fegyelmivel távozni, de általában bejön, és kétszer átgondolják, akarnak-e velem kötözködni. Most is elenged az ismeretlen, de máris beszélni kezd, ezzel marasztalva tovább.
- Felesleges utána menni, ő ilyen. Mindenkivel ellenséges, és a munkájában is roppant tárgyilagos és semleges. Mondhatni tartja a kettő helyett hat lépés távolságot. Nem lehet, hogy összetéveszti valakivel?
- Nem tudom… - hazudom, pedig biztos vagyok benne a jellemzés ellenére, hogy őt láttam. Márpedig Katie-vel igenis gyengéd és törődő volt, nem is értem, miért mond ilyeneket róla a kollégája. Akkor se értem, ha most tulajdonképp pont úgy viselkedett, mint ahogy a kolléga állítja.
* * *
Egyelőre visszavonulok látszólag, lerázva az ismeretlen harmadik kollégát, de egyáltalán nem mondtam le a terveimről. Elsőként megpróbálom "titkos randira" hívni levélkében a tetőre. Ha valóban szégyenlős csak, akkor így már biztos nem lesz gond azzal, hogy végre rendesen kifaggassam. Viszont ha kikosaraz... Ördögi vigyor kúszik az ajkamra. Ha nem jön magától, hát addig lobbizok, míg át nem pakolják hozzám gyakorlatra legalább egy-két hétre. Nem lehet engem olyan könnyen lerázni!
* * *
A levéllel nem vacakolok sokat. Hamar megírom, aztán műszak után még eldumálok a gyerekekkel egy fél órát, hogy biztos ne fussak össze senkivel, mert a váltás már elindul dolgozni, a többiek meg haza. Azért hallgatózom a folyosón, mielőtt bekommandózok a büfében vásárolt kamu sütivel, és villámgyorsan bedobom a szekrénye szellőzőrácsán keresztül a kis üzenetet, és már ott sem vagyok. Persze a sütit elmajszolom roppant elégedett vigyorral hazafelé.
* * *
Ahogy a levélkében is megadtam, a megadott időben fenn várok a tetőn. Szeretek ide fellógni, szép a kilátás a városra. Mindig élvezem, mikor felülről, mintha kívülálló lennék, nézhetem a nyüzsgést odalenn. Még nap közben megkérdeztem a portán, hogy beérkezett-e, így biztos vagyok a dolgomban, és vígan iszogatom a kávém. Innen fentről még a büfés kávé sem olyan borzasztó, már majdnem olyan hangulatos az egész rituális fekete fogyasztásom, mint otthon. Már csak az tudná elrontani az egészet, ha mégsem jönne el, de kórházban vagyunk, sajnos még abból sem vonhatok le feltétlen következtetéseket utánajárás nélkül, ha nem bukkan fel, mert mi van, ha pont befogták egy sürgős esethez okulni... Önkéntelenül is az órámra pillantok, már két perce késik. Nem, el fog jönni, el kell jönnie, mert én úgy szeretném! Mentő se jött, így csak nincs olyan vészesen sürgős ügy. Elvégre kajaidő környéke van, csak nem most fogják be valamire.
Aprót sóhajtok, és inkább a kávémra koncentrálok, mielőtt feleslegesen felidegesítem magam, és türelmetlenné nem válok. Jó lenne megtudni a titkát. Hasznos lenne minden szempontból. De igazából nem csak ennyire hajtok. Szeretném megismerni. Kíváncsi vagyok arra az emberre, aki még annak a kislánynak a szívéhez is utat talált, ahol én totál csődöt mondtam. Biztos jó ember lehet, a gyerekek nem tévednek. Ilyesmiben abszolút nem.
Szerkesztve ef-chan által @ 2015. 12. 16. 23:38:32
|
| yoshizawa | 2012. 09. 26. 18:25:09 | #23548 |
Karakter: Rinkachi Kiari
Megjegyzés: (Meghiinek)
Tovább vizsgálgatják a koponyám, mint hittem.
Épp emiatt feltett célom illemhelyet keresni, amikor végre tisztázzák velem, mikor kell visszajönnöm ide a felső szintről, ahol pár napig benn kell maradnom, és elköszönök az orvostól, valamint a vizsgálóba időközben bejött nővértől is, aki elmondta, hogy hányas szobában leszek.
Tőle megtudtam azt is, hogy főnököm már értesült a balesetemről, és táppénzre tett addig, amíg szükséges itt lennem.
Persze…
Sebességem miatt amikor benyitok az első utamba kerülő férfi mosdóba már megint sikerült nekicsapódnom környezetem egy személyének.
De… Azt álmomban se gondoltam volna, hogy ez a személy pont Akira-kun…
- Óh, ne haragudj... nem figyeltem. – kérek tőle gyorsan elnézést, mialatt azon filózok, ebben az ütközésben benne van-e a sors keze.
Meglep, hogy velem egyszerre mondta ő is azt, amit én neki, úgyhogy vele egyszerre nevetek magunkon, mielőtt arra kérném, várjon meg.
Szeretnék egy kicsit még beszélgetni a drágával, ha már újra ilyen szépen egymásba botlottunk, viszont előtte tényleg halaszthatatlan dolgom van.
Örülök neki, hogy vár rám, és ismét láthatom.
Kedves, és szép srác. Akivel… Mivel a természete hasonló az enyémhez egyszerűbben tudok beszélgetést kezdeményezni is:
- Egyébként Rinkachi Kiari vagyok.
- Én Aida Akira. – ajándékoz meg gyönyörű mosolyával, egy nagy nyelés után arról faggatom, miért van itt.
- Balesetem volt. Most pedig az orvosok arról beszélnek, hogy amnéziás vagyok. - szegény…
Biztosítanom kell arról, hogy mindenképp emlékezni fog, hogy újra láthassam a mosolyát. Az, hogy szomorú engem is teljesen elszomorít.
Majd ezek után? Megosztom vele, ki vagyok, azt is, miért kerültem ide, egyszóval mindenről mesélek neki, ami csak az eszembe jut.
Őt is faggatnám, miután elmondom neki, hogy hol láttam, viszont a nővér, aki lejött hozzám, és az orvoshoz szakítja félbe a beszélgetésünk:
- Sajnálom, de vége a látogatási időnek. Kérem, hagyja magára a beteget, és fáradjon vissza a saját szobájába.
Kegyetlen…
- Rendben... – sóhajtom - Akkor holnap majd te mesélsz Akira. – vigyorgok rá cimborámra, és elindulok tőle kifelé.
- Értettem, jó éjt! – szól még utánam, emlékezetembe vésve szavait keresem meg a szobám, és fekszem le aludni.
De…
Az álom valamiért nem jön… Itt van mellettem szervizre váró gépem is, nem értem, mi a baj addig, amíg a folyosón ki nem ejtik azt a bűvös nevet… Akira…
Hiányzik…
Igen… Biztosan ez a gond…
***
Kivártam, amíg megérkeztek az éjszakások, és elkezdtek beszélgetni a nappalisokkal azért, hogy most ismét vigyorral az arcomon nézhessek új ismerősöm ágya felé:
- Ébren vagy Akira?
Remélem, hogy még nem alszik… Szükségem lenne arra, hogy láthassam az arcát, hallhassam a hangját.
Azt hiszem, beleszerettem…
- Kiari… - ül fel az ágyán, és fordul felém, mozdulatával megerősítve, hogy az, amit felé érzek, tényleg több a barátságnál – Hogy kerülsz ide? Azt hittem, már alszol…
- Csendesebben… - lépek be hozzá éppen emiatt még mindig mosolyogva, majd húzom be magam után szobájának az ajtaját. – A végén észreveszik, hogy átszöktem hozzád.
- Átszöktél? – döbben meg jobban, kuncogva bólintok válaszul, mielőtt még az ágyára, mellé ülnék:
- Át ám. Nem tudtam aludni, ezért kíváncsi voltam arra, hogy te ébren vagy-e.
- Értem. – sóhajtja immáron ő is halovány mosollyal az ajkain – És… Örülök is neki, hogy ezt tetted. Én se tudtam elaludni. Rossz egyedül, holott úgy érzem valamiért, hogy így szoktam. – ezt, hogy nincs szobatársa öröm hallani.
Az enyém egy idősebb bácsi, aki nagyon csúnyán nézett felém, amikor eljöttem mellőle. Holott… Tényleg azt hittem, már alszik.
- Akkor folytassuk is ott a beszélgetésünk, ahol abbahagytuk. – kuncogom, szavaim miatt megint megdöbbenten néz rám:
- Hol is tartottunk?
- Tudod… - vigyorgok még mindig felé – Most te mesélsz magadról – mindent tudni szeretnék róla, amit ő is tud. Ismerni, és szeretni szeretném.
Nemlegesen rázza meg sajnos a fejét, és szemeibe könnyek gyűlnek, szinte nem is gondolkodom mialatt magamhoz húzom egy ölelésre, és nyugtatón csitítom a fülébe, hogy semmi baj.
- Hé… Akira… - cirógatok bele tincseibe, amikor elkeseredetten átölel, és a könnyei potyogni kezdenek – Tényleg semmi baj nincsen… A neved már tudom. Azt is tudom, hogy egy virágboltban már láttalak. – amellett, hogy szép a mosolya - Amint kiengednek minket innen el is viszlek oda – reményeim szerint megtalálom – Ha látod azokat a csodálatos virágok, biztos minden eszedbe fog jutni magadról.
- Biztos? – emeli szavaim hatására rám könnyes szemeit, elnéző mosollyal biccentek felé, majd törlöm le arcáról az oda nem illő sós cseppeket.
- Egészen biztos vagyok benne.
- Hiszek neked. – sóhajtja végre megkönnyebbülten. – Szeretem a virágok…
- Gondoltam. – simítok ismét végig az arcán. Illenek hozzá még akkor is, ha a szépségével nem versenyezhetnek.
Magával ragadó.
Túlságosan is megbabonázott vele…
Ha a nővér nem lépne be ismét hozzánk, és küldene el újból, csak most haragosabban ágyamba, biztosan szájon csókoltam volna…
Pedig… Egy csókkal lehet, hogy pont elijesztettem volna magamtól…
|
| Meghii | 2012. 08. 18. 21:55:51 | #22987 |
Karakter: Aida Akira
Megjegyzés: yoshizawanak
Nem is tudom mi történt pontosan. Arra emlékszem, hogy felkelek majd a hosszas készülődés után elindulok a munkahelyemre. Utána... Utána... Mi is történt? Nem emlékszem mindenre. Ugyan villannak be képek, de... például egy teljesen összeroncsolódott kocsi; emberek ahogy össze-vissza rohangálnak; egy férfi aki hozzám beszél, de nem értek belőle semmit sem... Mentőkocsik mindenfelé. Miféle balesetem volt? Miért nem emlékszem? Áh...
Majd egy nagy sóhajjal lezárom gondolat menetem, és megfordulok a kényelmetlen kórházi ágyon. Egy-két perc múlva egy nővérre leszek figyelmes aki arra kér üljek ki a várakozóba, és majd szólítanak egy teljes körű vizsgálatra.
-Máris megyek. - motyogom vissza miközben kikászálódok a takaró alól.
Kint, a folyosón ezerfelé betegek és orvosok manővereznek. A várakozó felé veszem az irányt, lassan a fal mellett vánszorogva. Fáj a lábam is.
Mikor elérem a hosszú zöld folyosó végét, elérkezem a várakozóba. Szemem rögtön megakad egy gyönyörű srácon, aki bár ugyanabban a kórházi viseletben feszít, mint itt a többi beteg, bárki megmondhatná, hogy neki áll a legjobban.
Elfoglalom az első üres helyet amit magamhoz a legközelebb találok, és élvezettel nézem az ismeretlen szépséget. Pár pillanatig legeltetem rajta szemem, viszont mikor találkozik tekintetünk amilyen gyorsan csak lehetséges elfordítom a fejem.
Nem tudom miért, de nagyon kitűnik a tömegből. Ő is egyedül ücsörög, és láthatóan már unja a helyben maradást.Ismét erőt veszek magamon és megpróbálom újra megnézni őt, de tekintetünk másodszorra ütközik meg. Újra elfordulok a fal felé, értem, hogy ég az arcom. Pár pillanat után mozgolódást hallok a némaságban, felé fordítom fejem és látom, hogy épp a mellettem levő üres székre telepíti át magát. Érdekes ez a srác. Most mennyire közel van. Látom tökéletes arca minden vonását. Szeme ragyogását. Hmm... Mire észbe kaptam már kezét nyújtotta és üdvözölt.
-Heló! - mondta lágy hangján, miközben viszonoztam a kézfogást.
-Szia! - válaszoltam rögvest.
-Te miért jöttél kórházba? - vetette fel első kérdését. - Én betörtem a fejem egy oszloppal.
Egy oszloppal? Nem lehetett valami kellemes. Pár pillanatig gondolkodtam a válaszon, majd mire belekezdtem volna megszólalt a hangos bemondó.
-Aida Akirát kérjük az egyes vizsgálóba.
-Mennem kell. - szólok sóhajtva, és gyors iramban eltűnök az ajtó mögött.
A vizsgálóban három orvos volt, akik mindenfelé tesztet végeztek. A vizsgálati idő körülbelül biztos meg volt két óra. A vége felé leültek az asztalhoz és mindent megvitattak és a gépi eredményeket is átnézték.
Nem sokkal később csupán olyasmiket mondtak, hogy amnéziám van, ami általában pár nap alatt elmúlhat... de lehetséges, hogy több hónap vagy akár több év is mire mindenre emlékezni tudok. Majd a felvilágosításom után vissza küldtek a szobámba, hogy pihenjek, és próbáljak vissza emlékezni.
Mikor kinyitottam az ajtót és kimentem a vizsgálóból a fekete hajú csoda már nem volt ott. Tudva, hogy lehet az emlékeim soha nem térnek vissza szomorúan ballagtam a folyosón visszafelé. Útközben betértem a mosdóba. Miután elvégeztem a dolgom, odamentem a tükör elé majd egy rövid kéz mosás után az arcomat is megmostam, bár vigyáztam a kötésekre. Ismét elindultam kifelé, majd ahogy kanyarodtam volna kifelé a folyosóra beleütköztem valamibe. Vagy inkább valakibe.
Ő volt az. A oszlop balesetes srác.
-Óh, ne haragudj... nem figyeltem. - mondtuk egyszerre, mire mindketten nevetni kezdtünk. Megkért, hogy várjam meg itt, mert szeretne kicsit beszélgetni velem. Beleegyeztem.
Mire visszatért már rengeteg sok kérdés járt a fejemben. Hirtelen azt sem tudtam mivel kezdjem, de nem is volt baj, mert ő egyből elkezdte a beszélgetést.
-Egyébként Rinkachi Kiari vagyok. - mondta széles mosollyal az arcán.
-Én Aida Akira. - mosolyogtam vissza rá.
-Szóval... te miért is vagy itt? - kérdezte őszinte érdeklődéssel.
-Balesetem volt. Most pedig az orvosok arról beszélnek, hogy amnéziás vagyok. - mondtam savanyú képpel.
Kiari válasza kissé megnyugtatott, bár kitudja mi fog ezentúl történni velem és az emlékeimmel...
Ezután újdonsült barátom rengeteget mesélt magáról. Pont mikor befejezte jött a nővér.
-Sajnálom, de vége a látogatási időnek. Kérem hagyja magára a beteget, és fáradjon vissza a saját szobájába.
-Rendben... - mondta szomorúan. - Akkor holnap majd te mesélsz Akira. - mosolygott bájosan, és ki ballagott a szobából.
-Értettem, jó éjt! - kiáltottam utána.
-Most pedig kérem vegye be a gyógyszereket és feküdjön le aludni.
-Jó, jó. Köszönöm. Önnek is jó éjt, nővér.
Azzal elhagyta a sötét zugomat, amelyet jelenleg birtokoltam. Próbáltam kényelmes testhelyzetet találni az ágyon, de nem igazán sikerült. Hátamra fordultam, és merengni kezdtem a mai napról, és legfőképpen Kiariról.
Hosszú idő elteltével egy kisebb zörejre lettem figyelmes. Mikor feltekintettem a takaró alól egy vékony ember alakját vettem ki a beáramló fényben.
-Ébren vagy Akira? - kérdezte egy ismerős hang; méghozzá Kiarié.
|
| yoshizawa | 2012. 08. 14. 12:16:56 | #22893 |
Karakter: Rinkachi Kiari
Megjegyzés: (Meghiinek)
Egy nagy sóhajjal markolom szorosabban magamhoz laptopom, és próbálok nem arra gondolni, hogy körülöttem hatalmas tömeg van.
Itt kell maradnom a sürgősségi osztályon, ahova pár kedves ember segítségével jutottam addig, amíg ellátnak. Muszáj, ha már egyszer annyira idióta voltam, hogy neteztem menet közben, és emiatt olyan sebességgel mentem neki egy villanyoszlopnak, amitől megrepedt a koponyám.
Kis idő csak.
Legalábbis… Nagyon remélem, nem tart tovább pár óránál… Még a gépem is szervizbe kéne vinnem, idegesen kezdem el lóbálni a lábam…
Lüktet a fejem, de a gondolataim ezerrel pörögnek.
Ha a mobilom nem hagytam volna otthon, hívhatnám főnököm, és elmondhatnám neki, miért nem álltam még munkasorba.
Bár… Lehet, ha nem személyesen keresném, se hinné el azt, amit mondok neki. Hmm…
Tényleg el kéne mennem a munkahelyem felé, hogy személyesen tisztázzam vele a mulasztásom okát. Potosabban meg kell találnom az innen oda vezető utat, újabb sóhaj hagyja el az ajkaim. Nehéz ügy lesz…
Már pár hónapja élek ebben a kisebb városban, de tájékozódni még mindig nehezen tudok.
Mondjuk…
Fejlődőképes vagyok, lakást, és munkát is sikerült találnom.
Eddig naponta jártam is dolgozni, nagyobb eltévedés nélkül. Sőt… Azt is megtanultam már, merre vannak a nekem kellhető intézmények, mialatt a munkahelyem felé igyekeztem az egyik, vagy a másik úton.
Mintha nem lenne elég bajom érzem meg magamon valaki pillantását, kissé idegesen forgolódok addig, amíg rá nem jövök arra, hogy ki figyel.
De aztán… Minden másról, még a fejfájásról is megfeledkezve nézem meg magamnak azt a srácot, aki csak a tekintetem miatt kapta más irányba vékony arcát, tengerkék szemeit.
Magával ragadó a vékonysága, sötétszürke tincsei puhának, illatosnak tűnnek. A ruhái sála kivételével fehérek, mégse olvad bele az orvosok körébe amiatt a kötés miatt, ami a bal szemét, és kezét fedi.
Balesete lehetett? És a szülei hol vannak?
Amikor sanda félig oldalra fordulása miatt ismét összetalálkozik a tekintetünk, és emiatt elvörösödve kapja el felőlem újból a tekintetét, valamint nézi a mellette lévő falat vörössé vált arccal, kuncogva állok fel, és ülök át a mellette lévő üres helyre.
Tudnom kell, hogy ki is ő… Mindenképp meg szeretném ismerni…
- Heló! – szólítom meg halkan, mielőtt még a kezem nyújtanám felé, félénken viszonozza kézfogásom, és köszönt édes hangján.
- Te miért jöttél a kórházba? – próbálom tovább faggatni, viszont ennél értelmesebb kérdés nem is juthatott volna az eszembe megszólalásomig. Miért nem mutatkoztál be neki, és kérdezted meg a nevét??!! Annyira idióta vagy… De… Ha már így kezdted, akkor így folytasd, és reméld, nem küld el:
- Én betörtem a fejem egy oszloppal. – vigyorgok piros arcába.
Látom rajta, hogy közelségem miatt zavart, és ideges lesz, viszont talán válaszolna, ha a hangosbemondó nem vonná magára a figyelmét:
- Aida Akirát kérjük az egyes vizsgálóba.
- Mennem kell. – sóhajtja, és már el is tűnik az ajtó mögött, mosolyogva megyek a röntgenszobába, ahova engem hívnak.
Aida Akira… A legszebb név, amit hallottam, a fiú, akihez tartozik legalább annyira szép, ha nem szebb.
Innentől kezdve nincs előlem menekvése, már tudom, hogy hol hallottam a nevét… Ha nem kényszerülök hosszabb fekvésre, akkor már holnap megpróbálom megtalálni, és meglátogatni annál a virágboltnál, aminél dolgozik.
Szerkesztve yoshizawa által @ 2012. 08. 14. 12:17:19
|
| Andro | 2012. 06. 13. 19:52:11 | #21491 |
Karakter: Hatsugane Ayu
Megjegyzés: (Kazuki-senseinek) VÉGE!
Közös megegyezéssel.
|
| Andro | 2012. 03. 21. 14:30:42 | #19987 |
Karakter: Hatsugane Ayu
Megjegyzés: (Kazuki-senseinek)
Én is jól vagyok. Nyugodj meg, nincs semmi gond. Igen, beszélt a felettesemmel, aki egyetértett velem, és szabad kezet adott, így nyugodtan jöhetek hozzád, és megfelelő öltözetben továbbra is vihetlek ki – mondja Kazuki-sensei, mire örvendezni kezdek. Kis híján a tálca is leesik az ölemből.
- Tényleg? De jó! – kiáltok fel, és felpattanok, miután sensei elveszi a tálcát az ölemből. – Akkor most kimegyünk? – kérdem lelkesen. Úgy szeretnék most azonnal kimenni, hogy megnézzem a virágokat, meg a tavat, a füvet, a madarakat, a pillangókat. Mindent.
- Most nem jó, sajnos, mert munkaidő van. De mikor vége a munkának, ígérem, hogy jövök, és kimegyünk a levegőre, és most tovább maradunk majd kint, rendben? – kérdi mosolyogva. Kissé elszomorodom, amiért nem lehet most velem, de amikor megsimogatja a fejemet, már jobban érzem magam. De így egész nap megint egyedül leszek. – Légy jó! – mondja, majd kilép az ajtón. Ayumi-san meg bejön. – Jó reggelt! – köszön neki hangosan. A fejemet tenném rá, hogy Ayumi-san hallgatózott az előbb.
Ayumi-san nem is köszön, csak bejön, és azonnal elkezd velem pörölni. Mintha bizony valami rosszat tettünk volna.
- Mit keresett itt Anami-sensei? Nem lenne itt semmi keresni valója… Csak rosszat tesz veled! – morogja, miközben rendet tesz körülöttem, felveri a párnám és rendesen betakar.
- Nincs igaza! Kazuki-sensei az egyetlen, aki törődik velem! – szólalok meg. Nem hagyhatom, hogy bántsa a senseit.
- Nem lesz ennek jó vége – mondja Ayumi-san, miközben felkapja a tálcámat. – Az ilyen embert, aki nem törődik a betegekkel, ki kéne rúgni. Talán el is bocsátják.
- Nem fogják – mondom komolyan, mire Ayumi-san rám néz. – Mondta nekem, hogy akármikor kimehetek, ha ő idejön értem. A felettese is mondta.
- Shimada-sensei is vénül – vágja rá Ayumi-san, majd sértetten elvonul. Vállat vonok. Mit tudja ő, nem ő a beteg, hanem én. De még ő van megsértődve.
~*~
Egész délutánig egyedül vagyok, csak anya jön be. Nagy meglepetésemre sok színes holmit hoz. Ezek szerint Kazuki-sensei valamit mondhatott neki. Amikor elkezdi kirakosgatni a fertőtlenített színes terítőket, egy színes takarót és párnát, meg pár posztert is a kedvenc bandáimról, máris jobban érzem magam. Aztán sokáig beszélgetünk. Elmondja, hogy nagyon sajnálja, hogy úgy bánt velem, de nagyon féltett. De Kazuki-sensei megnyugtatta, hogy minden rendben, és még Shimada-sensei szerint is jobb, ha van szín a szobámban. Én is ezt mondtam neki. És bár igazi virágot nem hozhat be, hozott nekem művirágot. Rózsát, ibolyát, árvácskát, meg tulipánt. Olyanok, mint az igaziak, még illatuk is van. Ez ilyen illatosított.
Nagyon jól mulatunk, amikor hirtelen valaki kopogtat.
- Tessék! – szólok ki, mire Kazuki-sensei lép be az ajtón. Szélesen rámosolygok.
- Áh, Anami-sensei! – köszön anya mosolyogva.
- Jó napot! – köszön Kazuki-sensei kissé meglepetten, majd végignéz a szobán.
- Köszönöm, hogy fölnyitotta a szememet. Beszéltünk Shimada-senseijel a felettesével, és csak jókat mondott magáról, illetve ő is ugyanazt tanácsolta, amit maga. A férjemmel elgondolkoztunk, és úgy gondoltuk, egy kis szín tényleg jó ötlet lehet! – mosolyog, miközben megsimogatja a fejem.
- Semmiség, örömmel segítettem – feleli mosolyogva, és csak néz minket. Már éppen megkérdezném, mikor megyünk ki sétálni, amikor folytatja a mondandóját. – Nos, akkor beszélgessenek csak! – mondja, és mielőtt utána szólhatnék, már el is megy, becsukva maga után az ajtót.
- Kazuki... sensei... – suttogom, majd anyára nézek. – Utána kell mennem.
Anya bólint, és segít felvenni a cuccokat, amikkel elhagyhatom a szobát. Aztán gyorsan Kazuki-sensei után sietek. Nem tudom, mi baja, de mintha némi szomorúságot láttam volna rajta. Talán azt hiszi, már nincs szükségem rá, ami nem igaz. Szükségem van rá, hiszen ő az, aki segített nekem, aki mindig mellettem volt. Nem hagyhat el csak úgy. Nem szabad neki! Nem teheti!
Lemegyek a kertbe, a virágok közé, és arrafelé megyek, ahová először vitt. A kis tóhoz, a virágokhoz, ahol a padok vannak. Remélem, ott lesz, mert ha nem, abba belehalok. Nem akarom elveszíteni, ahhoz ő túl fontos nekem. Aztán végül megtalálom. Az egyik padon ül, és csak néz maga elé. A szívem nagyot dobban, mikor megpillantom. Hát mégsem tűnt el nyomtalanul. De nem értem, mi van velem. Olyan meleg érzés van a mellkasomban, amikor meglátom. Olyan nyugodt, meleg, kellemes érzés, és mintha pillangók repkednének a gyomromban. Nem tudom, mi lehet ez, de ha nincs velem, a világ is sivárabbnak tűnik.
Halkan, csendesen megyek oda hozzá, és megállok mellette. Nem is vesz észre, talán nem akar. Talán már nem akar velem lenni, nem kellek neki. De nem hiszem, talán csak nagyon el van mélyedve a gondolataiban.
- Azt hittem, eltűnt – mondom halkan, mire riadtan néz rám. – Attól féltem, hogy Kazuki-sensei már soha többé nem jön elő – ülök le mellé. – Miért ment el? Megígérte, hogy lejövünk sétálni.
- Ayu-kun… - mondja döbbenten Kazuki-sensei. – Mégis... miket beszélsz? Nem tűntem el csak… csak úgy gondoltam, most szívesebben lennél anyukáddal. Elvégre olyan jól elbeszélgettetek.
- Maga nem érti, igaz? – nézek rá komolyan. – Én meg fogok halni – látom, hogy elkerekednek a szemei, és közbevágna, de leintem. – Tudom, mit akar mondani. De én jobban tudom, mint maga, vagy az orvosok. Nincs sok időm hátra, mindössze egy kevés. És… és szeretném, ha addig nem hagyna magamra. Azt szeretném, ha minden nap láthatnám magát, ha velem lenne. Nem azért, mert félek a haláltól, mert ez nem igaz. Nem félek, tudom, hogy eljön, és felkészültem rá.
- De az orvosok szerint egy csontvelőátültetés segíthet, nem? – kérdi.
- Segíthet – bólintok. – De már négy éve keresünk donort. És egy sincs. Tudom, érzem, hogy kezdek kifutni az időből. Tudja – fordulok felé -, a betegek megérzik az ilyet. Az orvosok csak saccolják az időt, de aki beteg, az tudja mikor közeleg a vég, hogy mikor fog meghalni. De aki nem beteg, az nem értheti ezt meg – rázom a fejem. – Nem azt akarom mondani, hogy maga buta, csak… csak egészséges. Olyan, amilyen én soha nem lehetek.
- Bízz az orvosokban! – fogja meg Kazuki-sensei a kezem, és kicsit meg is szorítja. – Minden rendben lesz. És én mindig melletted leszek, Ayu-kun. Ha el is hagyod a kórházat, majd meglátogatlak otthon, jó?
Bólintok. Hadd higgye, hogy túlélem. Én tudom, hogy nem. Most jobban vagyok, de bármikor rosszabbul lehetek, és lehetséges, hogy akkor vége. Nem félek, nem magam féltem, csak a családom és Kazuki-senseit. Azokat, akik fontosak nekem. Ha meghalok, ők szomorúak lesznek.
~*~
Már esteledik, amikor Kazuki-sensei visszakísér. Anya már elment, Ayumi-san szerint dolga volt, de én úgy hiszem, inkább csak tudja, hogy Kazuki-sensei milyen fontos nekem. Igen, nagyon fontos, hiszen ő az, aki először kedves volt velem a kórházban. Akit először érdekelt, mi van velem, aki törődött velem, és akinek hála most boldogabb vagyok.
Kicsit fáradt vagyok, így nem is eszem, amit Ayumi-san nem helyesel, de rám hagyja. Kazuki-sensei ott van velem, míg megfürdöm, és ágyba bújok. Be is takargat, ami külön jólesik.
- Ugye holnap is meglátogat? – kérdem reménykedve. – Ugye minden nap láthatom magát?
- Természetesen – mosolyog. – De most aludj, Ayu-kun, vagy nem jövök – fenyeget meg játékosan, mire halkan kuncogni kezdek. – Jó éjt! – simogatja meg az arcom.
- Magának is! – mosolygok rá, és becsukom a szemem.
Kényelmesen elhelyezkedek az ágyban, és csak azt hallom, hogy halkan csukódik az ajtó. Nem sokkal később alszom is.
Azonban éjjel felriadok. Szörnyen rosszul vagyok, fáj a fejem, a gyomrom, szédülök és hányingerem van. A hideg víz is kiver, és majdnem elájulok, amikor végül sikerül megnyomnom a nővérhívót. Hamar meghallom, hogy kinyílik az ajtó, és valaki a homlokomra teszi a kezét, majd hívja az orvost.
- Ayu-kun! – ismerem fel Kimiko-san, az éjszakás nővér hangját. – Ayu-kun! Nyisd ki a szemed!
- Hol van… Kazuki… sen… sei… - többet nem tudok mondani, mert elájulok.
|
| Geneviev | 2012. 03. 11. 20:01:01 | #19798 |
Karakter: Anami Kazuki
Megjegyzés: ~Ayu-kunnak
Mikor a két nő ideér hozzánk, az ismeretlen, Ayu-kun anyukája egyből karon ragadja, és maga mögé tuszkolja, minthogyha meg kellene védenie tőlem. Pedig nem kell, hiszen én csak jót akarok neki. Igen, ő is, de ettől még nem feltétlenül az a jó a gyerekének, amit ő annak lát, hiszen ő elfogult, és nem érti meg a gyermekét. Szereti, de nem érti. Ez a legszörnyűbb…
- Mégis kicsoda maga? – förmed rám egyből. Nem hiszem magamra, ahogyan az elkövetkezendő kiáltozásait sem, mivel fölkészültem, és nem egyszer éltem már át hasonlót dühös szülőktől. – Tudja maga, milyen bajai lehetnek a fiamnak, ha kijön a levegőre? Vállalja a felelősséget, hogy összeszed valamit, és esetleg meghal?! Na, mondjon már valamit! – kiált rám.
- Hatsugane-san – kezdem megnyugtatónak szánt hangon, de amint látom, a nő csak még idegesebb lesz ettől. -, Ayu-kunnak semmi baja, higgye el. Mellesleg, Anami Kazuki-sensei vagyok, és nem, nem vagyok Ayu-kun orvosa, de törődöm vele. Talán jobban tenné, ha…
- Nekem ne mondjon semmit! – vág közbe az anyuka. – Elintézem, hogy többé a fiam közelébe se kerüljön! Megértette?! Már így is lehet, hogy több kárt okozott neki, mint amennyi valaha is érte ezt a szegény fiút – dühöngi. Ha nem tudnám, hogy csak még jobban fölidegesíteném azzal, legszívesebben fölhúznám a szemöldökömet, és jól leteremteném az asszonyt, hogy gondolkozzon, mit csinál a gyermeke lelkével, de még tűrök.
- Anya… - akarna közbe szólni Ayu, de anyja mérges pillantása belé fojtja a szót.
- Te is megéred a pénzed! Mégis hogy jut eszedbe ekkora felelőtlenség? Shimada-sensei szigorúan megtiltotta, hogy elhagyd a szobádat, nehogy összeszedj valami fertőzést. Van fogalmad, mennyire aggódtam, mikor nem találtalak az ágyadban?! De persze te senki másra nem gondolsz, csak magadra! – kiáltozza. A dühös szülők minden orvos rémálmai, hiszen nekik lehet a legnehezebben elmondani bármit is, és megértetni velük a dolgokat… De én azért próbálkozom, hátha sikerül megértetnem, miért is hoztam ki a levegőre szeretett fiát.
- De hát láthatja asszonyom, hogy szájmaszk is van rajta, és a cipővédő is rajta van – mondom, majd pillantásom a szorongó gyermekre téved. - Jobb lenne, ha nem a gyerek előtt veszekednénk. Mariko-san majd beviszi, mi pedig megbeszélhetnénk a dolgot, ahogy értelmes felnőtt emberekhez illik – jegyzem meg. A kedves anyuka mérlegel, majd jól dönt, mert bólint Mariko-sannak, hogy vigye be Ayu-kunt. Gyorsan be is ráncigálja a nővér a fiút a kórházba, és kettesben maradunk a dühös anyukával a napsütésben. A fiával sokkal szívesebben maradtam volna itt, de ez tényleg szükség szerű, hogy megbeszéljük a dolgokat.
- A fiam nem jöhet ki a levegőre! Az orvosa, Shimada-sensei megtiltotta. Akkor maga meg miért ráncigálta ki?! Orvos egyáltalán?! – ront nekem, mikor Ayu-kunék eltűnnek a kórház belsejében.
- Természetesen orvos vagyok – kezdem a legnevetségesebb vád tisztázását nyugodt hangon. – Lehet, hogy az orvosa megtiltotta, de előtte konzultált pszichológussal? – kérdezem. Az asszony nem válaszol, de láthatólag elgondolkozik. – Nem. Mindjárt gondoltam. Javaslom, hogy Ayu-kun menjen el egy pszichológushoz, aki ki fogja hozni, hogy a fiának a lehető legrosszabb dolog az, ha bent van a szobában. Orvosilag én is azt mondanám, hogy ilyen betegséggel maradjon ágy nyugalomban, de mivel se barátja, se senkije nincs, akivel beszélgetni tudna, és el tudná felejteni, hogy kórházban van, kell a séta a levegőn – mondom végig a mondanivalóm első részét, nem törődve a közbevágásokkal. Most, hogy befejeztem, hagyom, hadd beszéljen most az anyuka.
- De mi itt vagyunk számára az apjával! – fortyan föl. Megingatom a fejemet, hát nem érti az asszony, hogy mit akarok mondani?
- Nem így értettem. Maguk a szülei, az természetes, hogy vele vannak, segítik a bajban. Viszont Ayu-kun úgy érzi, maga rátelepszik, és nem hogy megadná a neki kellő teret, hanem ha tehetné, maga arany kalitkába zárná. Mivel nem teheti, egy kórterembe teszik. Nem, kérem, hallgasson végig! – fojtom bele felháborodott kiáltását. – Ayu-kunnak barátok kellenek. Szíven. Érzések. Nem egy nyomott, személytelen kórházi szoba. A fia már attól is jobban érezné magát, ha színes, kifertőtlenített párnákat vinne be neki, posztereket, amik nem fogják a port, és valakit. Egy régi barátot, egy korban hozzá közel álló rokont, esetleg egy laptopot, amivel tarthatja a kapcsolatot a külvilággal. Maga hogy érezné megát, ha bezárnák egy fehér, fertőtlenített szobába, ahonnan nincs kiút? – kérdezem, hogy gondolkozzon már el. Ahogy látom, az első dühe lecsillapodása után most elkezd gondolkozni. Talán nem csak a számat kopattam…
- Borzalmasan érezném magam. De ő a fiam! Nem akarom, hogy elhagyjon! – zokog föl hirtelen. Megértem, hogy mit akar mondani, megértem az érzéseit is. Át nem éltem, csak Ayu-kun szemszögét, de ettől még föl tudom fogni. Remélem, most már azért el fog kezdeni gondolkozni…
- Tudom, asszonyom. De megéri magának az, hogy addig, amíg nem történik vele valami – jó, vagy rossz akár -, addig végig haragudni fog önre? Nem azt mondom, hogy küldje ki a fiát kosarazni, vagy focizni, vagy akár ejtőernyőzni! Csak azt mondom, kicsit díszítse ki a szobáját, és engedje, hogy a betegsége ellenére éljen! – kérem Hatsugane-sant. Az asszony szipogva megtörli a szemét, és kifújja az orrát, majd mélyen a szemembe néz.
- Még gondolkozom ezen. Viszont készüljön föl, hogy a felettesével beszélni fogok! – mondja határozottan, és megfordul. Egyre távolodik, már nem is látom, mert bement a kórházba, de én még mindig ott állok a virágoskertben, és gondolkozom. Megérte nekem Ayu kihozása azt, hogy akár ki is rúghatnak?
A válasz nem könnyű, hiszen szeretem a munkámat, és szeretek itt dolgozni, a felettesem elismer, de mikor a szívembe nézek, a válasz nagyon egyszerűvé válik: Igen. Határozottan igen. Örülök, hogy legalább egy kis örömöt, és boldogságot csempészhettem Ayu-kun mindennapjai közé, még akkor is, ha kirúgás lesz a vége. De… remélem, hogy nem, és továbbra is rendszeresen láthatom ezt az édes fiúcskát.
---*---*---*---
Reggel korán kelek ismét, bár aludni nem túl jól aludtam. Utam egyből a kórházba, azon belül is a felettesem, Nakamura-sensei irodájába vezet.
- Jó reggelt! – köszönt Nakamura-sensei mosolyogva. Talán… Lehet, hogy nem kell arra készülnöm, hogy repülök innen? Viszont köszönésem után int, hogy foglaljak helyet. - Úgy hallottam, egy olyan gyermekkel foglalkozik szabad idejében, aki nem a maga betege. A fiú leukémiás, maga mégis kiviszi a levegőre. Az anyukája ugyanúgy aggodalmát fejezte ki aziránt, hogy a kórházunkban nem megfelelő orvosok is dolgoznak, ahogyan Shimada-sensei is tette – mondja a szemembe nézve. Gyomrom liftezni kezd, a kezdeti határozottság, hogy ha kell, zokszó nélkül megyek el innen, összetörni látszik, de viszonzom a felettesem pillantását. Aki… ELMOSOLYODIK? – Én, természetesen ezt tagadtam, és elmondtam, hogy teljesen egyetértek magával, hogy a gyereknek változás szükséges a sterilizált életébe, és kértem, hogy egy pszichológussal is konzultáljanak – mondja. Még szerencse, hogy ülök, mert lábaim felmondanák a szolgálatot, így viszont csak megkönnyebbülten mosolygok.
- Akkor megtarthatom az állásomat? – kérdezem kissé még félve, de ezen Nakamura-sensei csak mosolyog.
- Ez csak természetes. És a fiúval is találkozhat továbbra is, de csak a megfelelő védő öltözetben viheti ki – jeleni ki. Hálálkodásomat félbe szakítja, hogy inkább mondjam el a jó hírt a kedves betegnek, és kiküld az irodából. Mosolyogva sietek Ayu-kunhoz, és az sem tudja elvenni a kedvemet, hogy Mariko-san gonoszan néz rám a nővérpultnál. Megállítani nem állít meg, megelégszik a bámulással, de valahogy nem tud zavarni, inkább bekopogok a kis beteghez.
- Jó reggelt, Ayu-kun! – köszöntöm mosolyogva, mikor engedélyt kapok a belépésre. – Hogy vagy?
- Jó reggelt, sensei! Én jól – válaszolja, majd elözönt kérdéseivel. - És ön? Ugye nem lesz baj abból, ha itt van? Mariko-san nagyon haragszik önre. És Shimada-sensei is. Azt mondta beszélt az ön felettesével, hogy ne engedje ide önt többé, mert ön rossz hatással van rám – mondja aggódva. Csak elnézően mosolygok, és közelebb megyek Ayu-kunhoz. Az ágyában, a takarója alá eldugott sálnak kis sarkát megpillantom, aminek örülök, hiszen ez azt jelenti, hogy tényleg tetszik neki, és vigyázni akar rá.
- Én is jól vagyok. Nyugodj meg, nincs semmi gond. Igen, beszélt a felettesemmel, aki egyetértett velem, és szabad kezet adott, így nyugodtan jöhetek hozzád, és megfelelő öltözetben továbbra is vihetlek ki – mosolygom boldogan, pláne, mikor Ayu-kun annyira édesen örvendezik. Az ölében fekvő reggelizős tálcája kicsit mozogni kezd, és gyorsan megfogom, hogy a nagy örvendezésben ne essen le.
- Tényleg? De jó! – kiált föl, és fölpattan. – Akkor most kimegyünk? – kérdezi édesen föllelkesülve, de sajnos le kell hogy hűtsem lelkesedését. A munka ettől még nem áll meg…
- Most nem jó, sajnos, mert munkaidő van. De mikor vége a munkának, ígérem, hogy jövök, és kimegyünk a levegőre, és most tovább maradunk majd kint, rendben? – kérdezem mosolyogva. Kicsit láthatóan elszontyolodik, de azért bólogat. Egy picit megsimogatom a fejét, és bár legszívesebben nem csak a haját borzolnám össze, hanem beletúrnék, végig simítanék arcán, és… igen, szóval, önfegyelmet gyakorlok, és csak egy röpke borzolást engedélyezek meg magamnak. – Légy jó! – mondom, és egy utolsó intés után kilépek az ajtón, és szembe találkozom Mariko-sannal. – Jó reggelt! – köszöntöm, még mielőtt becsuknám az ajtót, és kicsit arrébb lépek, mert gondolom, be akar menni a szobába. Vagy pedig hallgatózott… Ki tudja? Néhány emberből bármit ki lehet nézni, és mivel a nővérek is emberek…
Az ápolónő nem köszön, nem is mond semmit, csak sértődötten elfordítja a fejét, és bevonul mellettem a szobába. Kíváncsi vagyok, hogy viselkedik Ayu-kunnal, így csak behajtom az ajtót, és nem becsukom.
- Mit keresett itt Anami-sensei? Nem lenne itt semmi keresni valója… Csak rosszat tesz veled! – morogja. Nem látom az arcát, de nagy valószínűség szerint éppen dühösen sertepertél Ayu-kun körül. Gondoltam, hogy amint kiteszem innen a lábam, máris elkezd majd fúrni, és ellenem hergelni. Hát nem így lett?
- Nincs igaza! Kazuki-sensei az egyetlen, aki törődik velem! – szól vissza Ayu. Örülök neki, hogy megvéd, és még szívesen hallgatnám tovább, de ez tényleg nem illik, és a munka időm is kezdődik, így halkan, de gyorsan távozok Ayu-kun szobájától.
---*---*---*---
Délután fáradtan kelek föl a székemből, hogy végre meglátogathassam Ayu-kunt. Kicsit elcsigázott vagyok, de nem kell sietni, szép, komótosan ellépkedek a szobájáig. Bentről hangokat hallok, így nem tudom, hogy bekopogjak-e, lehet, hogy zavarnék, de mivel megígértem Ayunak, hogy miután végzek, jövök, így bekopogok, és egy „szabad” után benyitok.
- Áh, Anami-sensei! – köszönt Ayu-kun anyja mosolyogva. Teljesen meglepődök, szerintem egy idegen földre érkeztem. Egyrészt, vannak itt színek. A szobában. Az ágyon, a falon, a kisszekrényen. Másrészt, az anyukája mosolyog. Rám!
- Jó napot! – köszöntöm kissé furcsállva viselkedését, de örülök ennek a változásnak. Főleg, hogy Ayu-kun szinte virul a sok szín látványától. Szívemet megmelengeti boldog vigyorgása, amitől én is elmosolyodok.
- Köszönöm, hogy fölnyitotta a szememet. Beszéltünk Shimada-senseijel a felettesével, és csak jókat mondott magáról, illetve ő is ugyanazt tanácsolta, amit maga. A férjemmel elgondolkoztunk, és úgy gondoltuk, egy kis szín tényleg jó ötlet lehet! – mondja mosolyogva, és szeretettel megsimogatja a fiacskája fejét.
- Semmiség, örömmel segítettem – felelem, és mosolyogva nézem Ayu-kunékat. Úgy látom, most minden rendben köztük, szóval nem kéne most zavarnom. Lehet, többet nem is kell a segítségem… Nem szeretném, de ki tudja? – Nos, akkor beszélgessenek csak! – mondom mosolyogva, és még mielőtt valamelyikük is utánam szólna, kimegyek a kórteremből. Vagy inkább kisietek, és a kertben, ahová első alkalommal vittem Ayut, ott keresek menedéket. Nem értem, mi bajom van!
Beleszerettem volna ténylegesen? Nem…
De. Beleszerettem. És most féltékeny vagyok a saját anyjára. Gratulálok, Kazuki, jól elszúrtad!
|
| Andro | 2012. 01. 13. 12:09:44 | #18502 |
Karakter: Hatsugane Ayu
Megjegyzés: (Kazuki-senseinek)
Egész délelőtt unatkozom. Meg olvasgatok, de nagyon hiányzik Kazuki-sensei. Már kezdem megkedvelni, mert ő az egyetlen, aki tényleg törődik velem. Mariko-san is csak egyszer jön be vizitelni, meg utána az orvosom, aki megjegyzi, hogy már jobb színben vagyok, de semmi esetre se hagyjam el a szobámat, mert fennáll a fertőzés veszélye. Ha tudná, hogy folyton kilógok, biztosan biztonsági őröket állítana az ajtóm elé. Végül kora délután nyílik az ajtó. Éppen az ablak előtt állok, és vágyakozva nézek kifelé, amikor meghallom Kazuki-sensei hangját.
- Szervusz, Ayu-kun! – köszön, mire megfordulok, és egyből jobban érzem magam. A sálat már felvettem, jó meleg és puha, és tetszik a színe is.
- Anami-sensei! – mosolygok, mire visszamosolyog rám. Olyan szép mosolya van, hogy nem is igaz. Ő jó orvos, csak kár, hogy nem az enyém.
- Mehetünk? – érdeklődik, mire vigyorogva bólintok egyet, és felé sétálok. – A sáladat viszont hagyd itt bent! Nem szeretnéd te sem, hogy valami pollent összeszedjen, amitől leromoljon az állapotod, nem igaz? – kérdi, majd a zsebéből elővesz egy zacskót. – Ebbe szépen tedd bele, jó?
- Rendben… - bólintok. Kissé szomorú vagyok, hogy nem mehetek le ebben, de a senseinek igaza van. A végén csak még betegebb lennék, és az nem lenne túl jó. Már így is túl sok időt töltöttem kórházban.
- Ezt vedd föl! – nyújt egy szájmaszkot, amit felteszek. – És ezt is – ad át két, a cipőmre húzható lábzsákot, amit nehezen ugyan, de felcibálok a cipőimre. – Na, akkor gyerünk!- csapja össze a kezeit, és kiterelget az ajtón.
- Milyen napja volt? – érdeklődöm, mikor kiérünk a kertbe.
Olyan szép minden, a virágok nyílnak és illatoznak, a nap süt, az égen madarak repkednek, a virágokon pillangók pihennek. A virágok felé sétálunk, ahová múltkor is mentünk. Ha nem lennék beteg, akkor nem kéne itt lennem. Bár, akkor nem is ismerkedtem volna meg Kazuki-sensei-el.
– Először is, tegezzél nyugodtan – kér, mire picit elpirulok, majd folytatjuk a sétát. – Másodszor… Hát, olyan, mint a többi nap. Betegek, betegek után – válaszolja.
Ekkor azonban sikítás, vagy inkább éles kiabálás hangja zavarja meg nyugalmunkat. Odakapjuk a fejünket, és két fúriaként rohanó nőt pillantunk meg. Reményvesztetten sóhajtok fel. Az egyik nő Mariko-san, a másik az anyám. Na, ennyit a jó kis sétáról a kertben. Most majd anyám gondoskodni fog róla, hogy Kazuki-sensei soha többé ne láthasson, én pedig többé ne tehessek egy lépést sem egyedül, pláne nem a kert irányába.
- Ayuuuu! – kiáltozzák kétségbeesve.
- Anyu… - suttogom reményvesztett hangon. Anyámmal nem jó dolog vitatkozni.
Csak sóhajtok egyet, és nem mozdulok. Felesleges lenne. Ezek után anyám biztosan szól az orvosomnak, aki fokozottan fog ügyelni. Talán még a sensei felettesét is felkeresi, hogy ne engedjék, hogy ő velem érintkezzen, mert rossz hatással van rám. Végül odaérnek, és anyám azonnal karon ragad, majd egy szó nélkül maga mögé húz.
- Mégis kicsoda maga? – förmed rá Kazuki-senseire. – Tudja maga, milyen bajai lehetnek a fiamnak, ha kijön a levegőre? Vállalja a felelősséget, hogy összeszed valamit, és esetleg meghal?! Na, mondjon már valamit!
- Hatsugane-san – kezdi Kazuki-sensei -, Ayu-kunnak semmi baja, higgye el. Mellesleg, Anami Kazuki-sensei vagyok, és nem, nem vagyok Ayu-kun orvosa, de törődöm vele. Talán jobban tenné, ha…
- Nekem ne mondjon semmit! – mondja anyám vérszomjasan. – Elintézem, hogy többé a fiam közelébe se kerüljön! Megértette?! Már így is lehet, hogy több kárt okozott neki, mint amennyi valaha is érte ezt a szegény fiút.
- Anya… - mondom halkan, békítően, de anyám úgy néz hirtelen rám, hogy inkább csendben maradok.
- Te is megéred a pénzed! – mondja mérgesen. – Mégis hogy jut eszedbe ekkora felelőtlenség? Shimada-sensei szigorúan megtiltotta, hogy elhagyd a szobádat, nehogy összeszedj valami fertőzést. Van fogalmad, mennyire aggódtam, mikor nem találtalak az ágyadban?! De persze te senki másra nem gondolsz, csak magadra!
- De hát láthatja asszonyom, hogy szájmaszk is van rajta, és a cipővédő is rajta van – próbál békíteni Kazuki-sensei. – Jobb lenne, ha nem a gyerek előtt veszekednénk. Mariko-san majd beviszi, mi pedig megbeszélhetnénk a dolgot, ahogy értelmes felnőtt emberekhez illik.
Látom, hogy anyám mérlegeli a dolgokat, majd bólint, és rábíz Mariko-sanra, aki azonnal beráncigál az épületbe. Közben elmondja a véleményét rólam, meg Kazuki-senseiről is. Remélem, anyám nem nyeli le keresztben a sensei-t, mert szeretném még látni.
Ahogy a szobámba érünk, Mariko-san leveszi a maszkomat, meg a cipővédőmet, és betuszkol az ágyba. Hála égnek, a sálat nem fedezi fel, azt a párnám alá dugtam. Aztán mérgesen rám néz, de nem szól semmit. Végül magamra hagy addig, míg hozza a gyógyszereimet. Utána ismét magamra hagy, de még megjegyzi, jobban tenném, ha inkább Shimada-sensei utasításait követném, nem holmi olyan orvosét, aki nem is a mi osztályunkon dolgozik. Ebben igaza van, mégis… Kazuki-sensei többet törődik velem, mint amennyit Shimada-sensei, Mariko-san, és az anyám együttvéve. Ő az egyetlen igazi barátom, és nem akarom elveszíteni.
~*~
Anyám aznap már nem jön be hozzám. Nem tudom, mit beszélhettek Kazuki-sensei-el, mert ő sem jelentkezik. Shimada-sensei azonban alaposan lehord, amiért ilyen felelőtlenül mertem kinn sétálgatni, holott súlyos beteg vagyok. Mariko-san egyetértően bólogat. Shimada-sensei még azzal is megfenyeget, hogy szól Kazuki-sensei felettesének, ha nem leszek jófiú. Én meg inkább fűt-fát ígérek, csak a senseinek ne legyen baja. Aznap éjjel amúgyis nyugtalanul alszom, forgolódom, többször felriadok, rémálmaim vannak, hogy Kazuki-sensei-t elveszik tőlem. Reggel kialvatlanul, rosszkedvűen ébredek, és még Mariko-san mosolya sem tud felvidítani.
- Látod, ha nem osontál volna ki úgy titokban a tiltás ellenére, most nem lenne lelkiismeret furdalásod – korhol, miközben az ölembe teszi a reggelit. – Reggeli után vedd be a gyógyszereidet, és többé eszedbe ne jusson olyan ostobaság, mint az a buta séta tegnap. Komoly bajod is lehetett volna, ha esetleg összeszedsz valami fertőzést.
- Tudom – sóhajtok megadóan. Jobb, ha nem vitatkozom vele. – Sajnálom. De olyan unalmas, hogy nem csinálhatok semmit, nem mehetek levegőre. Anami-sensei szerint…
- Hogy Anami-sensei mit gondol, egy cseppet sem érdekel! – vág a szavamba Mariko-san. – Nem ő az orvosod. Na, egyél, majd később visszajövök.
Engedelmesen bólintok, és enni kezdek. Mariko-san távozik. Utálom ezt a helyet. Semmi sem lehet itt, csak a sterilizált dolgok, amiket naponta vagy háromszor fertőtlenítenek le. Reggeli után előveszem a sálat, és beletemetem az arcomat. Miért ne mehetnék ki? Még Kazuki-sensei szerint is szükségem van levegőre. És az utóbbi két napban jobban érzem magam, sokkal jobban, mint mióta a kórházban vagyok. Aztán halk kopogás zavarja meg magányomat, mire eldugom a sálat. Nyílik az ajtó, és Kazuki-sensei lép be rajta mosolyogva.
- Jó reggelt, Ayu-kun! – köszön. – Hogy vagy?
- Jó reggelt, sensei! – viszonzom. – Én jól. És ön? Ugye nem lesz baj abból, ha itt van? Mariko-san nagyon haragszik önre. És Shimada-sensei is. Azt mondta beszélt az ön felettesével, hogy ne engedje ide önt többé, mert ön rossz hatással van rám – mondom félve. Remélem, nem tolták le nagyon miattam. És az is érdekelne, mit beszéltek anyámmal.
|
| Geneviev | 2011. 11. 30. 21:42:53 | #17954 |
Karakter: Anami Kazuki
Megjegyzés: Ayu-kunnak
- Szép – morogja szinte rá sem pillantva a sálra, majd el is fordul. – Nem akarok látni senkit.
- Miért nem? – kérdezem. Nem megyek el, még ha érzem is, hogy nem akarja, hogy itt legyek, akkor sem, inkább beljebb lépek, és behúzom magam után az ajtót. – Ki bántott meg így? – érdeklődök, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy valaki megbántotta őt.
- Az anyám – fújtat dühösen, a fal felé fordulva, de aztán szerencsére felém fordul. Aranyos kissrác, igazán szörnyű, hogy nem lehet a barátaival, pedig ez a kor a legfontosabb egy gyerek számára szocializálódás terén. – Ne haragudjon, nincs jó kedvem most amiatt a nő miatt.
- Gondolom Mariko-san beszámolt neki a tegnapiról, igazam van? – kérdezem aggódva. Nem magam miatt aggódok, hanem emiatt a szegény gyerek miatt. Nagyon nehéz lehet neki. – Gondoltam – konstatálom a bólintására. Az a nő… Igazán tudhatná, hogy nem szabad egy gyereket bent tartani a kórházban, ha ki akar menni egy kis időre!
- Elkezdte, hogy ön is és én is felelőtlenek vagyunk, meg hogy meg is halhattam volna – meséli felülve, kényelmesen elhelyezkedve. – Mintha érdekelné. Minden nap leveri a hisztit, aztán meg úgy csinál, mintha még mindig pólyás baba volnék. Nem vagyok már kisgyerek, képes vagyok egyedül enni és fürdeni. Még öltözni is. Elegem van abból, hogy így bánik velem! – fakad ki. Megértem. Engem is bénaként kezeltek a késelés után, pedig nem voltam az. Szegény gyerek, megértem, mit érezhet. Nem szabad négy fal között töltenie a fiatalságát. Egyáltalán pszichológushoz küldték már? Biztos, hogy nem, mert az is azt állapítaná meg, hogy ki kell mennie levegőre. Még, hogy én vagyok felelőtlen… Beszélnem kell az anyjával, és el kell magyaráznom a fia állapotát!
A fiáét, aki édes, szomorú kiskutyus tekintettel bámul a semmibe. Újra felé nyújtom a sálat. Szerencsére, most már elfogadja, és egy halvány mosollyal a szája szélén, beletemeti az arcát a sál pihe-puha anyagába. Édes kiskölyök.
- Köszönöm! – hálálkodik. – És ne haragudjon, amiért kifakadtam. De egyszerűen megőrülök tőle, hogy mindenki magatehetetlen emberként kezel. Mariko-santól és az orvosoktól megszoktam. De anyámtól azért elvárnám, hogy kissé rugalmasabb legyen – fakad ki ismét, de most csak a bosszúság érződik szavaiból, nem a harag. Azért a szülőket is meg lehet érteni. De… Igaza is van Ayu-kunnak.
- Csak aggódik miattad – jegyzem meg. – Tudod, addig szeresd, amíg tudod. Ki tudja, mennyi időt tölthetsz még el vele – mondom, de nem azért, hogy elszomorítsam. De nem is szomorodik el, szóval semmi gond.
- Tudom – sóhajtja. Hát igen… Attól még, hogy tudja, nem könnyebb elfogadnia. – Szeretem a szüleimet. Bár apámat alig látom, mindig üzleti úton van. Bár szerintem… - torpan meg a mesélésben. – inkább csak nem akar bejönni. Biztos kínosan érzi magát, hogy beteg vagyok.
- Az apák már csak ilyenek – mondom. Az enyém is ilyen volt… Teljesen kiakadt, amikor megkéselték a combomat. Azt akarta, hogy focista legyek, de… Na, de ez már régi mese, nem kell ezen gondolkozni! – Tudod, az apák nehezebben viselik, ha a gyerekük kórházban van, ha beteg. Főleg, ha az a gyerek fiú. De anyukád nagyon szeret téged, különben nem jönne be minden nap, igazam van?
- Igaza van. De… akkor sem tudom elviselni, hogy így bánik velem. Megalázva érzem magam tőle, érzi? Olyan… - gondolkozik el a megfelelő kifejezésen. – mintha elvennék a méltóságom és a szabadsághoz való jogom. Nem tudom, megérti-e, hogy hogy értem.
- Tökéletesen megértem – bólintok. Igen. Én tökéletesen megértem. Bár engem „csak” megkéseltek, mégis tudom, milyen érzés lehet neki. És nem amiatt, mert orvos vagyok. Aki nem élt át semmilyen rossz dolgot, az legyen bármilyen profi orvos, nem tudja, milyen érzés lehet a betegének.
Ayu-kun édesen rám mosolyog. Mellkasomban valami furcsa érzés kezd keletkezni, de még idejében elnyomom. Nem. Egy betegbe – egy fiatal betegbe! – nem szerethetek bele, még ha nem is én vagyok az orvosa, akkor sem. És a tíz év korkülönbség sem tenne jót a nem létező kapcsolatunknak, szóval azonnal száműzöm azt a kis lángocskát a szívemből. Bár nem feltétlenül sikeresen…
Még beszélgetünk kicsit, majd az órámra nézve rájövök, hogy a rendelési időm már egy ideje elkezdődött. Egy gyors elköszönés után kisietek a kórteremből, és a rendelőig szinte repülök. Egy has fájós kislány vár bent, az anyukájával együtt. A nővér már leírta az adatait, úgyhogy kicsit megrovó tekintetét figyelembe se véve, fölfektetem a vizsgálóasztalra a kislányt.
- Evett mostanában valami olyat, amit felpuffaszthatja? Például babot, vagy esetleg káposztát? Esetleg rizs allergiája nincs? – kérdezgetem a kétségben levő anyukát, miközben a kislány puffadt hasát tapogatom. Szegény kislány eléggé nyüszög a nyomástól, de sajnos ez muszáj, hogy megtudjam, milyen is a hasa.
- Nem, semmi ilyet nem evett. És nincsen semmilyen allergiája – mondja az anyuka. Viszont a hasa nem azt mutatja, hogy nincs allergiája, mert a belei, a második agya bizony azt mondja, hogy valami nem tetszik ott neki. Határozottan nem, mert a vastagbél fel-, és leszálló ága eléggé nyomás érzékeny, és keményebb, mint kellene lennie.
- Elnézést! Kimenne, kérem, és hozna a lánya neveivel ellátott címkéket? – küldöm ki finoman az anyukát, hogy a kislányt is megkérdezhessem, mert tudom, hogy a gyerekek nem igazán szokták megmondani a szülőknek, ha valami olyasmit csinálnak, amit nem lenne szabad. Az anyuka ki is megy, és végre nyugodtan beszélhetünk.
- Na, kicsi lány! Mondd el a doktor bácsinak, mit ettél a tegnapi és a mai nap folyamán olyat, amiről anyukád nem tud? – érdeklődök kedvesen. A lány egy ideig figyelmesen tanulmányoz, hogy a bizalmába fogadjon-e, vagy sem, de végül megszólal:
- Csokit ettem – mondja az ujjacskájával babrálva. Ahh… Ha tejcsokit, akkor lehet laktóz intoleranciája. De lehet más is. Ezért élvezem én az orvoslást!
---*---*---*---
Kora délután szerencsésen végzek az ambuláns betegekkel. Még olyan hat óra fele vizitelek egyet az osztályon, de addig is idő-eltöltésnek fölmegyek Ayu-kunhoz. Szerencsémre nincs senki az ajtója közelében, szóval nem kell attól félnem, hogy Mariko-san feltartóztatja Ayu-kunt. Tudom, nem szép dolog elvinni más betegeit, de ha egyszer nem értik meg, hogy ennek a gyereknek muszáj levegőre mennie?!
- Szervusz, Ayu-kun – köszöntöm az ablak előtt álló fiút. A jöttömre most nagyobb lelkesedéssel fordul felém, és látom, hogy a sál a nyakában van. Aszta, nem vették el tőle? Akkor jó, megnyugodtam.
- Anami-sensei! – mosolyogja. Én meg az édes mosolyán mosolyodok el. Ajjaj, ebből nem jönne ki semmi jó. Nem lehetek belé szerelmes! De nem fogom csak emiatt elkerülni, hiszen megígértem neki
- Mehetünk? – érdeklődök. Ayu-kun vigyorogva bólint egyet, és felém pattog. Na jó, csak felém sétál, a lehető leggyorsabban, és lendületesebben, amit még sétának lehet nevezni. – A sáladat viszont hagyd itt bent! Nem szeretnéd te sem, hogy valami pollent összeszedjen, amitől leromoljon az állapotod, nem igaz? – kérdezem. A zsebemből előszedek egy teljesen kifertőtlenített zacskót. – Ebbe szépen tedd bele, jó? – adom oda neki.
- Rendben… - mondja kicsit lefele gördülő szájjal, de egy pillanat múlva már mosolyog is. Gondolom, már nagyon izgatott, és örül, hogy kimegyünk a kertbe.
- Ezt vedd föl – nyújtok neki egy szájmaszkot, mikor beletette a zacskóba, és le is zárta azt. Kell, hogy beletegyük, mert bárki bejön, miközben mi kint vagyunk, a sál összeszedheti a bacikat a másik emberről, és nem szeretnénk, hogy ez megtörténjen. – És ezt is – adok át neki két, a cipőjére húzható lábzsákot. Nagy nehezen magára kapja mindegyiket, és útra készen állunk. – Na, akkor gyerünk!- csapom össze képletesen a kezeimet, és kiterelgetem Ayu-kunt az ajtón.
- Milyen napja volt? – érdeklődik, mikor kiérünk a kertbe. – Először is, tegezzél nyugodtan – kérem. Picit elpirulva bólint, és tovább sétálunk a tegnapi tavacska felé. – Másodszor… Hát, olyan, mint a többi nap. Betegek, betegek után – válaszolom. Már éppen kérdezném, hogy és az ő napja milyen volt, mikor egy hangos kiáltást hallunk meg a kórház felől. Mindketten odakapjuk a fejünket, és két, fúriaként felénk siető nőt látunk meg. Ajjaj…
- Ayuuuu! – kiáltozzák. Az egyik nőben Mariko-sanra ismerek, a másik viszont ismeretlen, de mikor a mellettem ijedező fiú egy „anya?”-t suttog maga elé, rájövök, hogy az a nő Ayu-kun anyja. Rendben, állok elébe. Csak arra kéne rávennem, hogy kettesben maradhassunk, Mariko nélkül, hogy megbeszélhessük, miért is hoztam ki a gyerekét.
|
|
