|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Levi-sama | 2012. 07. 02. 19:30:28 | #21879 |
 Karakter: Josh Sandler
- M-mi? De-de-de én-én-én fiú vagyok… meg-meg te is…
Próbálja elhúzni a kezét, de nem engedem.
- Tudom! – A fenébe is, én is nagyon jól tudom, milyen furcsa ez az egész.
- De… de azt mondtad, hogy azt… azt felejtsük el.
- Tudom. De… nem tudlak kiverni a fejemből, nem megy… azóta meg végképp nem – hadarom.
Hagyom gondolkozni, magához térni a sokkból.
- Én… én nem tudom, ezt hogyan kell. Még sosem csináltam ilyet – szólal meg félénken. Igen... úgy tűnik kezdi feldolgozni! Torkomban dobogó szívvel figyelem.
- Én sem… de veled szeretném.
Felnéz rám, egyenesen a szemembe.
- Nem viccelsz ugye?
Megrázom a fejem, és lesüti a szemeit, még mindig csak gondolkozik. Ezt is imádom benne, hogy olyan kis elmélyülő típus. Gyerünk már, mond hogy igen, mond hogy igen, mond hogy igen...
- Én… én… Én azt hiszem… azt hiszem… igen.
- Tényleg? – nyögöm döbbenten. Csak bólint, és megkönnyebbültség és öröm árad szét bennem. Igen! Igent mondott! Ez az! Óvatosan megszorítom a kezét, ragyog a fejem mint egy villanykörte.
- És most? – kérdezi. – Most mi lesz?
- Hát öö... Ilyenkor általában csókolózni szokás – válaszolom elmélyülő hangon, és vágyakozva nézek a szájára.
- Ne, még ne... Úgy értem, fel kell rá készülnöm, mert... – hadarja aranyosan, de félbeszakítom a szövegáradatot.
- Persze semmi gond, nem gond, akkor... akkor esetleg... Nem is tudom, nézhetnénk együtt egy filmet vagy focimeccset...
- J-jó...
- Aztán holnap szombat, elmehetnénk valahová... Tudod, amit a párok szoktak meg hasonló dolgok...
Pár hosszú másodpercig pirulva bámuljuk egymást. Ő kezd először kuncogni, és a végén már hangosan nevetünk mindketten. Elterül az ágyon, én meg a földön a szőnyegen.
- Olyan béna vagy! – csipogja nevetéstől könnyes szemekkel. Felül és lemosolyog rám. – Pedig azt gondolná az ember, hogy jobban megy neked a csajozós duma.
- Jah, és még a matek se megy.
- Dehogynem! Azt már szépen megtanultad.
Felnézek rá. Az ágyamon hason fekszik, és a könyökére támaszkodva, mosolyogva néz le rám. Megszelídül a vigyorom.
- Nagyon szép vagy így. Máskor is mosolyogj rám, jó?
Elpirulva ejti fejét az ágyra.
- Ne égess mááár – dünnyögi a takaróba, amitől muszáj nevetnem.
- Szokj hozzá, bébi.
- Áááá! Ne hívj így!
Paff, arcomba csapódik a kispárnám.
- Oké, oké! – nevetek. Valahogy most, hogy mindent megbeszéltünk, feloldódott a hatalmas feszültség. – Menjünk le, a nappaliban a nagytévén nézzünk egy filmet, aztán hazaviszlek, jó?
|
| timcsiikee | 2012. 07. 02. 19:00:58 | #21876 |
 Karakter: River McKee
Megjegyzés: ~ Levinek
River:
Teljesen közvetlen, fokozatosan nekem is sikerül feloldódni a tanulás közben, és végre úgy viselkedünk, mint előtte. Már majdnem el is felejtettem, milyen jó volt a társasága. Majdnem. De most minden olyan kellemes. Ő az íróasztalnál oldja meg a kiadott feladatot, én az ágyon hasalva, majd amikor elkészül odahozza nekem, hogy leellenőrizzem. A csokis nápolyi után chipset adagol nekem míg javítok elmélyülten, és büszkén látom, hogy jól számolt mindent, csak elszámolt valamit az elején, de csak kijavította sokadszorra.
- Kész is vagyok – fordulok oldalra mosolyogva, de mikor meglátom milyen közel van szívem a torkomban kezd dobogni, hátrahőkölök, de a füzetet visszaadom neki - Hi-hibátlan minden, néhány apró elszámolás van csak, azokra figyelj azért oda
- Köszönöm.
- Nincs mit... – makogom, majd úgy gondolom ideje felvenni a nyúlcipőt - Izé, akkor én megyek is, mert még... – pattannék fel, de már ültömben elkap, és visszaránt.
- Várj még – kér olyan hanggal, hogy szinte elolvasok. Hogy tud valaki ilyen puhán beszélni?
Nem is tudok neki így ellent mondani, csak beletörődően bólintok, majd leülök mellé. A szőnyeg szépséges mintázatát csodálom, míg ő csuklómról a kezemre vezeti ujjait.
- Milyen szép kezed van.
- Kösz – mi a fenét csinál? Én itt mindjárt elhalálozok az érintésétől szívelégtelenségben és a kezemet dicséri? Az már viszont villámló sokként ér, amikor meleg tenyerét az enyémen érzem, ujjaim közé az övék furakszanak, majd finoman megszorít, mintha magához akarna bilincselni. Tejóégtejóégtejóég…
- Josh… – nyelek egy aprót – mit… mit csinálsz? – kérdem kipirultan, mert máshogy már nem is megy.
- Téged nézlek, és fogom a kezed – hebegi nyilvánvaló kapitány. Oké… de… de nem értem. Félve pillantok rá, már nem tudom semmivel leplezni mérhetetlen zavaromat.
- M-miért? –teszem fel a nagy kérdést.
- Tudod... – szólal meg kis idő után - most épp nincs senkim, és te nagyon... nagyon tetszel nekem. Még... Szóval még sosem jártam fiúval, nem is akarok senki mással, mert én nem vagyok olyan, csak... Szóval nem vagyok, és tudom, hogy te sem, csupán csak... Érted? – a szívem lassan kiugrik a mellkasomból és körbefutja a szobát nélkülem, a fejem ettől meg totál összezavarodik.
- Nem értem… - csóválom meg a fejem, még a tincseim is repkednek.
- Azt próbálom elmakogni neked, hogy beléd estem, de még sosem volt dolgom fiúval, ahogy neked sem, de... Szóval... izé... – akad el.
- Szóval? - mindjárt elájulok.
- Járnál velem? – a kérdése úgy kitágulnak a szemeim, mint akit gyomorszájon vágtak.
- M-mi? – hebegem olyan vörös arccal, hogy szerintem már tojást lehetne rajtam sütni. – De-de-de én-én-én fiú vagyok… meg-meg te is… - dadogom esetlenül, kiszabadítanám a kezem, de csak még szorosabb lett ujjaink bilincse.
- Tudom – ahogy az arcára nézek, látom Ő is eléggé zavarban van. Nem… nem viccel, tényleg nem viccel.
- De… de azt mondtad, hogy azt… azt felejtsük el – nézek le a térdemre.
- Tudom – fújtat – de… nem tudlak kiverni a fejemből, nem megy… azóta meg végképp nem – magyarázza ő is kicsit ideges hangon.
Nem azt mondta, hogy azt nem tudja kiverni a fejéből, hanem… hanem hogy engem. Szabad kezemmel mellkasomnál kicsit megmarkolom a ruhát, de ettől nem fojtódik el a szapora szívverésem. Ráadásul… „azóta végképp nem”. Ez azt jelenti, hogy gondolt rám előtte is? Az nem lehet.
Pihegésem lassan zihálássá válik, de ha nem akarok elájulni, gyorsan szabályoznom kell a légzésem. Most olyan érzésem van, mintha a legdédelgetett álmom válna valóra, de túl szép hogy igaz legyen, én nem illek bele ebbe a csodás képbe.
- Én… én nem tudom, ezt hogyan kell. Még sosem csináltam ilyet.
- Én sem… de veled szeretném. – lassan, félve megint rá nézek. Majd’ elveszek tekintetében, ahogy néha nagyokat nyelve várja mit válaszolok. Tényleg, még nem mondtam semmi használhatót.
- Nem viccelsz ugye? – fejrázás a válasz. Félek… ha ezt a suliban megtudják mi lesz? Azt fogják hinni, hogy olyanok vagyunk. Talán nem is tévednének sokat.
De hogy is mondhatnék nemet egy ilyen kérdésre? Én lennék a leghülyébb a környéken, ha most elszaladnék, az fix. Akkor inkább az ellenkezőjét teszem. Most az Ő térdét fixírozom, és egy kicsit közelebb araszolok hozzá ültömben, de mire felnézek rá az orra és a szeme alatt is piros az arca. De még így is elképesztően helyes. Mint mindig.
- Én… én… - miért ilyen nehéz kimondani? Pedig fejben már megvolt. – Én azt hiszem… azt hiszem… igen.
- Tényleg? – kérdi kicsit fojtott hangon, majd mikor a szemébe nézek, tétován bólintok. Felragyog arca, amitől kis pillangók kezdenek szállni a pocakomban, megbolygatva a megevett nasikat. Most mit kell ilyenkor csinálni?
|
| Levi-sama | 2012. 07. 02. 16:18:24 | #21872 |
Karakter: Josh Sandler
Megjegyzés: ~Timcsnek
Otthon beszerválok némi rágcsát, neki egy kólát, és felmegyünk a szobámba. Látom rajta, hogy nagyon feszült, de én is borzasztóan ideges vagyok. Amikor becsukódik mögöttünk az ajtó, olyan kistányér szemekkel néz rám, mint valami csapdába esett nyuszi.
Leülök az asztalomhoz, a chipses zacsikat meg nápolyikat az ágyamra dobom.
- Vegyél nyugodtan, addig kipakolok.
- Oké.
Amíg a táskámból az asztalra hajigálom a könyvet, füzetet, ő mögöttem zizeg a zacskókkal.
- Ti mikor írtok ebből? – Mellém ül az ágy végébe, és a felé nyújtott füzetet a szabad kezével megfogja, a másikban a csokis nápolyis zacskóval megnézi a legutóbbi bejegyzést. Visszaadja, és lenyeli a darabka nápolyit.
- Mi is aznap, asszem pont utánatok, a negyedik órán. Szóval most én is megoldom a gyakorló feladatokat, aztán összehasonlítjuk, jó?
- Oké. Akkor ne menjünk be az öregem dolgozószobájába? Ott nagyobb az íróasztal, és van több szék is.
- Nem kell, jó nekem itt az ágyon. Otthon is így szoktam tanulni. Akkor oldjuk meg a...
Egy órán át csak feladatokat oldunk. Csendben dolgozik mellettem, elmélyülten rágcsálja a ceruzám végét, hason fekszik az ágyamon, kalimpál zöld zoknis lábaival, és közben egyfolytában zizeg a nápolyis zacskóval. Hamarabb fejezem be mint ő, és az asztalomon könyökölve, lezserül oldalra fordulva nézem őt. Nagyon aranyos.
Megérzi hogy figyelem, mert felpillant, épp nem a cerkát rágja, hanem egy nápolyit.
- Hm? – kérdezi.
- Olyan vagy, mint egy kis hörcsög – vigyorgok rá. Repül felém a radír, de nevetve elkapom, majdnem leborulok a székről is. – Inkább a chipset vágd hozzám. Kösz – elkapom, és felbontom. Amíg ropogtatok, ő is befejezi végre.
- Na mutasd mit alkottál.
Megkapja a füzetet, a sajátja mellé teszi, és amíg biflázza, mellé telepszem a földre, és onnan nézem miket javít. A chips is velem költözik, egy szép nagy darabot felé nyújtok. Oda se pillantva veszi el, és elropogtatja, majd a következőt és a következőt is. Olyan édes.
- Kész is vagyok – mondja morzsás mosollyal felnézve, de amikor meglátja hogy milyen közel vagyok hozzá, feltérdel és elpirul. Érezheti mi jár a fejemben, vagy egyszerűen a tekintetemből kiolvasható minden, mert a füzetet egy merev mozdulattal visszaadja. – Hi-hibátlan minden, néhány apró elszámolás van csak, azokra figyelj azért oda – hadarja.
- Köszönöm.
- Nincs mit... Izé, akkor én megyek is, mert még...
Felül és felállna, de elkapom a csuklóját és visszatartom.
- Várj még – kérem tőle kedvesen.
Biccent, és piros pofival, lesütött szemekkel leül. Nem mer rám nézni, nem látja, hogy én legalább olyan ideges vagyok, mint ő. Nem engedem el a csuklóját, csak lejjebb csúsztatom az ujjaimat és megfogom a kezét. Az enyémhez képest milyen kicsi kezei vannak, és az ujjai is vékonyabbak, de hosszúak.
- Milyen szép kezed van.
- Kösz.
Összefonom az ujjainkat, és már az övé is remeg, nem csak az enyém. Felnézek az arcára, lesütött szempilláit figyelem, ahogy meg-megrezzennek, de akkor sem mer rám nézni.
- Josh, mit... mit csinálsz? – motyogja aranyosan.
- Téged nézlek, és fogom a kezed – válaszolom kapkodó légvételekkel. Ekkor végre rám néz, láthatja hogy milyen izgatott vagyok, az arcom forró, tehát én is szép piros lehetek.
- M-miért?
Nagyot nyelek. Ideje megszólalni, csak ne izgulnék annyira.
- Tudod... most épp nincs senkim, és te nagyon... nagyon tetszel nekem. Még... Szóval még sosem jártam fiúval, nem is akarok senki mással, mert én nem vagyok olyan, csak... Szóval nem vagyok, és tudom hogy te sem, csupán csak... Érted?
Pihegve rázza meg a fejét.
- Nem értem...
- Azt próbálom elmakogni neked, hogy beléd estem, de még sosem volt dolgom fiúval, ahogy neked sem, de... Szóval... izé...
- Szóval?
Egyre hangosabban zihál, ahogy én is. Még mindig a kezét fogom hüvelykujjammal a kézfejét cirógatom, és arcrezdüléseit figyelem, és nagy nehezen, rekedten kinyögöm végre.
- Járnál velem?
|
| timcsiikee | 2012. 07. 02. 13:04:08 | #21867 |
Karakter: River McKee
River:
Beülök a fociedzésére, kicsit bátrabban mint a múltkor, mert ugye most meg is várom. Amikor megérkezek intek neki lelkesen amit viszonoz, majd végignézhetem és hallgathatom, ahogy az edző utasításai szerint játszanak.
Vagyis… az edző kiabálásainak fele nem is igazán utasítás, hanem fenyegetés. Én nem tudnék ilyen nyomás mellett teljesíteni, annyi fix, szóval felnézek rá ezért a kitartásért.
Amikor vége az edzésnek, elrohan tusolni, addig én a parkolóba sétálok a kocsijához, és ott várom meg.
- Szia – köszöntöm ki s mosollyal és amint kinyitja a kocsit, be is szállunk.
- Indulhatunk? – kérdezi mikor épp becsaptam az ajtót.
- Aham, hozzánk megyünk, ugye? – kérdem békés lelki nyugalommal, de a válasz már kizökkent. Bekattan az öv. A fejét rázza.
- Nálunk nyugisabb, az ősök ma késő estig dolgoznak. – nyelek egy nagyot, bár próbálom a hangomat visszafogni, nem tudom mennyire sikerül. Menet közben lehúzom az ablakot, hogy lassan felforrósodó fejemet lehűtse a menetszél.
- Oké…
~*~
Amikor beáll a kocsival a házuk elé megfordul a fejemben, hogy kiszállok és elfutok messzire, de leküzdöm az ingert és szépen komótosan követem, tisztes távolból. Amikor belépünk a bejárati ajtón, akkor tudatosul bennem, hogy a szülei nincsenek itthon.
De miért is tartok ettől? Nyugi River, csak feljöttél megint a barátodhoz, hogy segíts neki a matekban, mint múltkor. De azt hiszem a következő doga eredményét talán nem akarom majd tudni rögtön az értékelés után, bár nem hiszem hogy megint örülne neki annyira, mint a féléves dogánál.
- Vigyünk fel rágcsát? – kérdi lezserül, látszólag semmi para nincs benne, ideje hogy én is lenyugodjak. Matek… csak matekozunk. A pár heti anyagot úgyis letudom vele 1-2 óra alatt, annyit csak kibírok. Naná!
- Csak egy kis kólát kérek – bólink, a konyhába megy, félig követem, de hamarabb ér vissza, minthogy odaérnék, a kezembe adja a poharat, mosolyogva elfogadom, majd előre engedem és követem a szobája felé. A torkomba szorul egy gombóc így a kólát kortyolgatva próbálom visszanyelni, de nehezen megy. Sőt szinte lehetetlen. A kóla kicsit segít, de nem sokat.
Mire a szobába érünk már a felét megittam így azt le is teszem az íróasztalra és várom hogy a szokásos rutinnal előkapja a cuccokat, majd leüljön az íróasztalhoz, én meg felette állok.
Persze van, hogy előtte még beszélünk vagy hülyéskedünk vagy mást néztem a szobában, de… de már csak az lenne új ha a szekrényeibe néznék bele az meg illetlenség lenne.
Hogy kerüljem a tekintetét körbe-körbe nézek mindenfelé, az ablakon is kilesek, csak akkor fordulok vissza hozzá, amikor kattan a zár, ő pedig az ajtó mellett áll, és engem néz.
|
| Levi-sama | 2012. 07. 01. 23:00:30 | #21856 |
Karakter: Josh Sandler
Jó néhány estén át csak facebookon hajlandó velem beszélgetni, de ez is oltári nagy előrelépés. Szinte mohón olvasom rövidke válaszait. Nap közben csak keveset beszélünk, de legalább már képesek vagyunk úgy tenni, mintha soha meg sem történt volna az a puszi. Pedig megtörtént. Képtelen vagyok kiverni a fejemből, és már tudom mit akarok. Őt akarom. Nem vagyok buzi, langyi, homokos. Semmi ilyesmi. Nekem nem kell más srác, csak ő, de ő borzasztóan kell. Hosszú időn át képtelen voltam hová tenni magamban az érzéseimet, amikor csak ránéztem, de most már tudom. Belezúgtam. Nem tudom mikor és hogyan, talán amikor először láttam őt mosolyogni, de lehet hogy akkor történt, amikor csokis szájjal elaludt a kocsimban... Vagy a korrepetálás alatt, amikor elaludt és megcsikiztem a meztelen talpát, és még álmában is felkuncogott... Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy szeretnék vele újra együtt nevetni, hülyülni, és érezni azt a finom fahéjas illatát, megcsókolni őt. Vajon milyen lehet meztelenül? Milyen lehet meztelenül az én ágyamban fekve kipirult arccal, széttárt lábakkal... Az interneten beleolvasok néhány meleg srácoknak szóló fórumba, de ott egyértelműen csak azok írnak, akik kifejezetten a pasikra buknak, de én nem ez a kategória vagyok. Engem nem izgatnak fel a meztelen pasikról készült képek, nem vált ki belőlem semmit.
Egy héttel később elkészül a nagy terv. Első lépésként veszek csokit. Második lépés: Péntek.
- Szeretnélek megkérni valamire.
- Áhá, szóval ezért hoztad ezt a nasit – kuncog fel aranyosan. Mindig örömet szerzek neki, ha csokival próbálkozom, ráadásul olyankor meglepően engedékeny. – Na halljam.
Bingó.
- Hétfőn megint dogát írunk, és szeretném, ha segítenél. Sokkal jobban elmagyarázod, mint Mrs. Mons.
Lenyeli a falatot és elmosolyodik.
- Persze, segítek.
Ez az!
- Köszi, akkor holnap nálunk jó lesz? – Csöngetnek, így mennem kell. - Majd még beszélünk, szia!
Délután beül az edzésemre. Amikor meglátom az üres nézőtéren, integetek neki és széles vigyorra húzódik a szám, amikor vidáman visszacsápol. Amikor az edző már rekedtre ordítja magát, és lefütyüli az edzés végét, akkor az öltözőbe rohanok, letusolok, magamra cibálom a cuccaimat, belegyömöszölök mindent a sporttáskába és kisietek. A kocsinál vár rám. Szívem a torkomban dobog, annyira izgulok, hogy az már csúcs!
- Szia – mosolyog rám édesen.
- Indulhatunk?
- Aham, hozzánk megyünk, ugye?
Megrázom a fejem, és amikor beköti magát ő is, beizzítom a motort.
- Nálunk nyugisabb, az ősök ma késő estig dolgoznak.
|
| timcsiikee | 2012. 07. 01. 22:04:14 | #21855 |
Karakter: River McKee
Megjegyzés: ~ Levinek
River:
- Nem tudom… Véletlen volt – hebegi egyre idegesebben. Vagyis zavartan… Vagy nem is tudom hogyan.
- Véletlen? – hogy lehet ilyet véletlenül csinálni? Fiúk véletlenül nem puszilják meg egymás száját.
- Sajnálom... Én csak... Nagyon boldog voltam, és... – kezd magyarázkodni, de én… én már nem tudom mit higgyek. – Jézusom – mondja halkabban egy idő után, majd látszik rajta a stressz, mert mindkét kezével a hajába túr. - Felejtsd el, oké? Csak... felejtsd el, és én is elfelejtem. Ne haragudj...
- Jó... rendben... Akkor én most... – hebegem hátrálva, majd a vállam fölött mutatok hátra - Szóval akkor örülök a jó jegyednek, szia! – és huss. Először csak gyors léptekkel, végül a kanyar után futni kezdek, egyre vörösödő fejjel.
Úristen… úristen… Josh megcsókolt… vagyis megpuszilt, de majdnem ugyan az, ha a szájon történik. És az zavar a legjobban az egészben, hogy nem zavar.
~*~
Hétvégén sokszor keresett még facebookon is. Én hülye, hogy bejelöltem, bár idővel neki is eszébe jutott volna. A telefont is le kellett némítanom, hogy anya nehogy észrevegye. Amikor megkérdezte hogy ment Joshnak a doga csak azt mondtam, hogy jól, majd újra piros fejjel felrohantam a szobámba. Pedig mire hazaértem sikerült lenyugodnom. Sokáig csak az ágyon fekve a plafont bámulva néha megérintettem a szám, ahol megérintett és forróságot éreztem mindenhol, közben hallgattam a telefon egyenletes zúgását a párnába süllyedve. Nem álmodtam… tényleg megtette. És valahogy undor helyett sokkal másabb érzések kerülgetnek. Igaz lenne amit… néhány ember rosszmájúan súgott a hátam mögött? Azt hittem csak azért mondják, hogy megbántsanak, de nem sikerült, most viszont… Én magam is meglepődök azon, hogy komolyan gondolom.
Oldalra fordulok az ágyon, mire elhal a zúgás. Letette végre, de nem sokkal utána újra kezdi. A másik oldalamra fordulok. Miért? Miért keres ennyire?
Jó, tudom azt mondta felejtsem el, de nekem nem megy ez ilyen könnyen. Ő már biztos rég úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Könnyű, annak akinek minden ujjára két csaj jut.
Hétfőn próbálom elkerülni ahogy csak tudom, korábban megyek be, nehogy véletlenül egyszerre jöjjünk be, szünetben kicsire húzom magam össze a padban, de úgy látszik sikertelenül jár a rejtőzködési kísérletem. Ki kellett volna szaladnom a mosdóba, bár lehet ott is rám talált volna. Miért nem vagyok lány? Mondjuk akkor minden sokkal egyszerűbb lenne.
- River, téged keresnek! – szólnak egyszerre többen, így már nincs mese, ki kell mennem. Nem akarok bunkó lenni vele, mert… mert a barátom akkor is, ha kicsit elkezdtem másként gondolni rá amiatt, ami történt.
- Szia – öltök fel egy kis mosolyt rá nézve, mikor kiérek.
- Szia. – köszön vissza. – Kerestelek telefonon többször is.
- Tu-tudom. – nem mondhatom azt, hogy nem vettem észre, hisz a rengeteg nem fogadott hívás bárkinek feltűnik.
- Ebédszünetben... – kezdi hosszas csend után, de megrázom a fejem.
- Már elígérkeztem, bocsi. – füllentem gyorsan, félbeszakítva. Majd gyorsan megkérek valakit. - Figyi mindenki minket néz, asszem én most inkább megyek. – szabadkozok halkan, és hátrálni kezdek, de amikor valóban tudatosul bennem, hogy valóban mindenki minket néz, elsüllyedek zavaromban.
- Jó, de akkor este felhívlak, jó? Majd vedd fel! – már pár paddal arrébb járok, így nem fordulok vissza, és mikor visszaülök a helyemre, már nem áll az ajtóban. Fellélegzek, de nem tart sokáig a nyugalmam, mert most felém irányulnak a tekintetek.
~*~
Ebédszünetben sikeresen megkértem egy másik matekos lányt, hogy ebédeljen velem, így elkerültem az osztálytársaimat is, és Josht is. Na meg örültem a társaságának, mert Ő legalább nem tud semmit. Órák után viszont nem egyből hazamegyek.
Eszembe jut, hogy minden hétköznap órák után edzésen van. Látni szeretném, hisz olyan ügyesen játszik, de nem mehetek le. Nem láthatja, hogy figyelem az edzését. Felmegyek a második emeletre, végigsétálok a néma folyosón kitekintve az ablakon, és nemsokára megtalálom a megfelelő szemszöget., ahonnan láthatom az edzést. Ezer közül is felismerném, csak őt figyelem végig az edzésen, egyre gyorsabban verdeső szívvel. Csak attól izgatott vagyok, hogy nézem. Megsimítom a szám, majd mellkasomnál a pólómra markolok, és hazafutok.
Este megint hív, de felmegyek a facebookra, és inkább ott beszélgetek vele. Azt füllentem fürödni voltam és ezért nem hallottam, remélem beveszi.
Valahogy írásban könnyebb vele kommunikálni, mert ha hallanmám a hangját, szerintem alig mernék megszólalni. Minden féléről beszélünk, általános dolgokról ami történt, de nem igazán tudok témát feldobni. Hamar el is köszönök azzal, hogy lefekszem, pedig még egy ideig felvagyok, mint az éjjeli bagoly és akaratlanul is Ő jut az eszembe.
Azt mondta felejtsem el, ami… azt jelenti neki tényleg nem jelentett semmit, csak véletlen volt. De ha továbbra is kerülöm, fel fog neki tűnni, hogy én nem tettem magam túl az apróságon így muszáj leszek újra a régi lenni. Vajon menni fog? Remélem.
~*~
Két hét telik úgy el, hogy megint a régi szerint beszélünk, de… elég ritkán szerencsére, talán minden nap csak az egyik szünetben, na meg este gépen ha fent vagyok. Igyekszem egyszerre kerülni, és megtartani a normális… barátságot. Nem könnyű. Mindig kettős érzéssel várom, hogy bejelentse összeszedett egy másik csajt, de… nem történik meg. Örüljek ennek, vagy ne? Magam sem tudom. Az elmúlt két napban viszont megint akadozóbb lett a beszéde velem szemben, talán van amit nem mond el.
Aztán ki is derül, hogy miért. Egy pénteki óraközi szünetben.
- Szeretnélek megkérni valamire – mondja tétován egy nekem nyújtott csoki után.
- Áhá, szóval ezért hoztad ezt a nasit – nevetek halkan, majd ki is bontom a csomagolásából az édességet – Na halljam.
- Hétfőn megint dogát írunk, és szeretném, ha segítenél. Sokkal jobban elmagyarázod, mint Mrs. Mons.
Egy kicsit leblokkolok, mert ez azt jelenti, kettesben maradunk egy szobában. Nyelek egyet, egy jó nagy csoki falatot. Eddig könnyű volt vele közvetlennek lenni, de… így. Na de nem mondhatok nemet, hisz csokit adott!
- Persze, segítek – mosolygom a következő harapás előtt, mire megkönnyebbülten simul ki arca.
- Köszi, akkor holnap nálunk jó lesz? – kérdi, majd hirtelen becsöngetnek és siet is el – majd még beszélünk, szia – int és huss, már el is tűnt az ajtó mögött. Tejógétejógég… hogy fogom én ezt kibírni?
|
| Levi-sama | 2012. 07. 01. 20:58:58 | #21853 |
Karakter: Josh Sandler
Megcsináltam!
Hitetlenkedve bámulom a lapot, amit a tanárnő felém nyújt.
- Gratulálok, Josh. Még soha nem sziporkáztál ennyire, le a kalappal. Volt benne néhány apró hiba, amit betudok a kapkodásnak, ezért nem adhatok neked ötöst. Jobb a négyesnél ez a dolgozat, de az ötösnél rosszabb, ezért ha lenne ilyen jegy, négyes fölét adnék.
- Fú – nyögöm.
- És mivel ez egy féléves témazáró volt, a jegy duplát ér, ezért négyes lesz a záró jegyed is. Következő félévben is elvárom tőled ezt a szintet. Elmehetsz.
- Köszönöm tanárnő!
Az ajtó felé futok, de utánam kiált.
- Josh!
- Igen, tanárnő?
- A dolgozat nálam marad.
Kinyújtja a kezét, és kénytelen vagyok neki visszaadni, pedig meg akartam mutatni River-nek. River! Rohanok végig a folyosón, le a lépcsőn, kirontok az ajtón, és a kocsim mellett egy fa árnyékában meg is találom.
- Sikerült! – kiáltom neki már az ajtóból, keresztülsüvítek az udvaron, és a boldogan tapsoló srácot magammal sodrom, felkapom és megpörgetem magam körül, miközben magamhoz ölelem. Boldog kacagása nevetésem mellé csendül.
- Hányas lett? – kérdi közben.
- Négyes! Négyes fölé, és a tanár ennyire zárt le!
- Gratulálok!
- El sem hiszem, hogy magamtól négyest írtam, köszönöm.
Magam sem tudom hogyan történt, de a szám már az övén van. Puha és meleg érzés, ezer apró szikra áramlik szét egész testemben. Olyan hirtelen engedem el, hogy majdnem elesik. Döbbenten néz rám, szép barna szemei nagyra nyílnak. Jézusom! Dermedten állok, képtelen vagyok gondolkozni. Ujjait szájára teszi, kipirulva, zavartan viszonozza döbbent tekintetem.
- Ezt… ezt miért csináltad?
- Nem tudom... Véletlen volt... – nyögöm kábán.
- Véletlen?
- Sajnálom... Én csak... Nagyon boldog voltam, és...
Egyre hülyébben érzem magam, amikor tudatosul bennem végre valahára, hogy mit műveltem. Nem volt csók, de megpusziltam a száját, és ez túl intim dolog barátok között. Mégis annyira de annyira jó érzés volt! Finom puha, és még akarok belőle, még sokkal többet. Vágyom rá. Kívánom őt. Kívánok egy srácot!
- Jézusom – nyögöm, és hajamba túrok mindkét kezemmel. – Felejtsd el, oké? Csak... felejtsd el, és én is elfelejtem. Ne haragudj...
- Jó... rendben... Akkor én most... – tétován a háta mögé bök arra utalva hogy megy. – Szóval akkor örülök a jó jegyednek, szia!
- Szia – visszhangzom tompán, és lebénulva figyelem ahogy elsiet. Pedig haza akartam vinni, de ezek után nem csoda, hogy nem száll be mellém.
***
Egész hétvégén fel sem veszi a telefonját. Facebookon is hagyok neki üzenetet, hogy beszélni szeretnék vele, de semmi reakció.
Hétfőn a suliban már nem tud elkerülni. Nem török be a tantermükbe, mert azt nem illik, de a nagyszünetben beállok az ajtóba, nekitámaszkodom lezserül, és rászegezem a tekintetem.
- River, téged keresnek! – mondják neki többen is. Az asztalánál ül, felpillant. Amikor meglát engem, feláll és kijön hozzám, és mire a folyosón szembeáll velem, teljesen kipirul az arca.
- Szia – mosolyog rám félénken. Istenien néz ki. Haja puhán omlik az arca köré, szemei csillognak. Krémszínű pólóban és barna szövetnadrágban van.
- Szia. – Zavartan megsimítom a hajamat, érzem hogy az én arcom is felforrósodik. Nem merek ránézni, elbambulok az ablak felé. – Kerestelek telefonon többször is.
- Tu-tudom.
Csend ereszkedik ránk. Kínos csend.
- Ebédszünetben... – kezdem tétován, de megrázza a fejét.
- Már elígérkeztem, bocsi. Figyi mindenki minket néz, asszem én most inkább megyek.
- Jó, de akkor este felhívlak, jó? Majd vedd fel! – szólok utána, de nem válaszol. Faképnél hagy, én pedig komoran dugom zsebre a kezeimet. A tanteremben mindenki, még Natalaie is engem bámul. Inkább visszaballagok a tantermembe, így nem lehet beszélgetni.
|
| timcsiikee | 2012. 07. 01. 13:32:35 | #21848 |
Karakter: River McKee
Megjegyzés: ~ Levinek
River:
Belépünk a házba és azonnal el is kiáltja magát.
- Megjöttem – egy nagyon csinos, vékony nő jelenik meg, kellemes színű kosztümben.
- Szia Josh – válaszol, és mikor elénk ér, elmosolyodok.
- Csókolom, River vagyok – köszönök, és erre barátom hirtelen felém fordul.
- Bemutatom neked az anyukámat. Anya, ő az egyik barátom, segít a matekban. – bemutat minket egymásnak, az anyukája ha hivatalosan is, de kedvesnek tűnik.
- Légy üdvözölve nálunk, River – mosolyodik el, majd már nem is figyel rám, csak fia felé. - Apád nemsokára hazaér, a hűtőben találtok csirkét és salátát, most mennem kell. Sziasztok fiúk, jó tanulást.
Amint bezáródik az ajtó, mellé sorolok.
- Hú, milyen szép anyukád van.
- Gyere, menjünk a szobámba, aztán zsákmányolok valami rágcsálnivalót. – ez nagyon jól hangzik.
- Okés!
Követem, majd belépek a szobájába, amit kedvemre megcsodálhatok.
- Nahát, hogy nálad milyen rend van – ekkor észreveszem a polcon a díjakat. – Fú... Te tényleg komolyan nyomod ezt a focit.
- Hát ja. – érthető, hogy miért hajt ennyire a jó matekjegyért, hisz ha nem tanul elég jól, nem játszhat.
- És leigazolsz majd valami profi csapathoz is?
- Apám nem akarja, szerinte inkább egyetemre kéne mennem, szóval ha lesz is valami ebből, akkor egyetemi futball csapat, és nagyjából ennyi. Na és te? Te milyen irányba akarsz tanulni? Van már terved?
- Még nincs. – rázom meg a fejem – Sok-sok minden érdekel, de még nem választottam ki melyik az, amit egész életemben fogok csinálni. Na de elég a szóból, hozd a rágcsákat, nekem egy kólát, és tanuljunk! Már csak négy napod van készülni! – figyelmeztetem, majd nagyban folytatjuk is a héten a tanulást.
~*~
Már tegnap is elég izgatott volt mikor délután gyakoroltunk, láttam rajta, sőt aztán hangot is adott aggodalmának, hogy mindent el fog felejteni, hogy nem érünk az anyag végére, hogy le fog blokkolni a dogán. Na jó ezt nem mondta mind, de szerintem gondolt rá. Első pár szünetben csak elhaladok a termük előtt és látom, hogy elmélyülten olvas így nem zavarom, a harmadik szünetben sem látom enni így felszaladok veszek a büfében egy szendvicset, de olyan nagy a sor, hogy közben becsöngetnek és csak a következő szünetben tudom átvinni neki.
- Tessék – csapom az asztalra, mire végre felnéz rám. Picikét karikásnak tűnik a szeme, de nem vészes, viszont nem láttam enni. - Muszáj enned valamit, különben a neuronjaid nem működnek rendesen. Doga előtt egyél egy kis csokit is. Na hogy vagy? – érdeklődöm kedvesen, majd vele szemben ledobom magam egy székre fordítva ülve.
- Totál kész vagyok. – na azt látom.
- Nyugi, simán menni fog. Két óra múlva túl is leszel az egészen. A tanci megsúgta nekem, hogy rögtön ki is javítja.
- Jó. – ahogy látom sajnos ez nem nyugtatja meg, pedig bízni kéne magában. Hisz én tanítottam.
- Na... Nyugi. – stavaimra egy pillanatra mosoly fut át arcán, máris jobb – Ez az. Csak lazán, Josh. Csá. – köszönök el mikor becsengetnek és már pattanok is.
- Megvársz majd...? – szól utánam így még az ajtóban megállok.
- Hát persze. – küldök felé még egy utolsó nyugtató mosolyt, majd átslisszolok a saját termembe.
~*~
Igazából nem tudom miért, de amint befejeződött az utolsó óra, bennem is felgyülemlett egy kis feszültség. Ennyire aggódok érte? Mély levegő. Nem kell, menni fog neki. Ha meg nem… talán ráveszem a tanárnőt valamivel, hogy még egy lehetőséget adjon neki, hisz olyan rengeteget tanult.
Öt percenként nézem az órámat, lassan már percenként, de csak nem akar telni az idő. Időközben elszaladok egy közértbe, veszek magamnak egy kis csokit ezzel negyed óra el is száll, még van hátra egy negyed óra de ez már tiszta izgulással telik. Kint várok a jó időben a kocsijánál, már minden tanár hazament lassan, csak én vagyok itt és fel-alá járkálok az árnyékban. A portás egyszer kinézett, de csak azt mondtam várok valakit.
Háromnegyed óra eltelt, ezek szerint most javíthatja ki a dolgozatot. Az ujjam végig csuriban volt, biztosan sikerült neki.
Elmélyülten figyelem a fa lombját a lágy szélben, amikor meghallom az iskola ajtajának csapódását. Végre Josh lép ki rajta, sőt amint meglát fut felém hirtelen azt sem tudom mit csináljak, de amikor meglátom kivirult szélesen vigyorgó arcát, megnyugszom.
- Sikerült! – kiált felé, mire piciket tapsikolni kezdek, gyorsan elém ér, szinte fel is dönt, ahogy nekem esik, majd derekamnál magához szorítva felemel, és forogni kezd.
Először megijedek a hirtelen mozdulattól, de a végén csak felnevetek örömét látva, Ő is nevet.
- Hányas lett? – kérdem nevetve, de csak nem áll le a forgással így vállába kapaszkodok.
- Négyes! Négyes fölé, és a tanár ennyire zárt le!
- Gratulálok! – szorítom meg vállát, mire letesz, de még mindig forog velem, kezdek elszédülni.
- El sem hiszem, hogy magamtól négyest írtam, köszönöm – majd hirtelen számra nyom egy nagy puszit.
Úgy kipattannak szemeim, hogy felveszi egy kistányér méretét, köldökig pirulok, a fejem gőzölög, és amikor elenged, elhátrálok tőle pár lépést. Az Ő arcán is hatalmas lefagyást látok. Számra tapasztom a kezem, mintha megégettem volna, és ujjaim közül nyöszörgök halkan.
- Ezt… ezt miért csináltad?
|
| Levi-sama | 2012. 07. 01. 10:21:28 | #21844 |
Karakter: Josh Sandler
- Megvárlak a kocsidnál!
Amikor végre a kocsiban ülünk kettesben, kissé lámpalázasan kapkodva kapcsolom be a biztonsági övet.
- Szóval… mi a baj?
- Tényleg semmi… csak kicsit sajnáltam Nataliet.
- Ugyan, ne sajnáld. Kezdett az agyamra menni.
Egy piros lámpánál megállok, és ekkor emgérzem kezének finom, alig-érintését a kézfejemen. Forróság és elektromos szikrák szaladnak végig a karomon tőle.
- Azért te jól vagy ugye? – kérdezi kedvesen, a szívem olyan hangosan kezd zakatolni, a szám kiszárad, alig bírom kipréselni magamból a választ.
- P-persze.
Hátulról ránk dudálnak, mert már zöld van, de én csorgó nyállal figyelem a mellettem ülő Rivert, és nem a forgalomra koncentrálok. Uh... Ő bezzeg csak kuncog.
Végre megérkezünk hozzánk.
- Hű, aszta... Nagyon szép házatok van.
- Köszi.
Pedig nem is. Az ő házuk a rengeteg virággal, a sok színnel sokkal, sokkal szebb. Kinyitom az ajtót, és betessékelem.
- Megjöttem! – kiáltom be.
- Szia Josh – kiáltja vissza anya, és amíg a cipőnket lecibáljuk ő is előkerül. Elegáns világoszöld kosztümben van, nyilván nemrég érhetett haza az irodából.
- Csókolom, River vagyok – hallom, és feleszmélek.
- Bemutatom neked az anyukámat. Anya, ő az egyik barátom, segít a matekban.
- Légy üdvözölve nálunk, River – mosolyog rá anya, elegáns kontyán végigsimít manikűrözött ujjaival, majd a táskája és a kabátja után nyúl. – Apád nemsokára hazaér, a hűtőben találtok csirkét és salátát, most mennem kell. Sziasztok fiúk, jó tanulást.
Kapok az arcom mellé a levegőbe egy anyai puszit, majd kilibben.
- Hú, milyen szép anyukád van – súgja River, amikor kettesben maradunk. Vállat vonok. Az ő anyukája sokkal kedvesebb.
- Gyere, menjünk a szobámba, aztán zsákmányolok valami rágcsálnivalót.
- Okés!
Odafönt a szobám ajtaja előtt újabb lámpaláz fog el. Tegnap egész este a szobámban pakoltam, rendet raktam, ágyneműt cseréltem, szellőztettem, egyszerűen kész frászban voltam, hogy ma jön hozzám River. Remélem minden tökéletes lesz, amikor benyitok!
Megtörténik. Ő bemegy, körülnéz, és nem menekül ki a rendetlenség és kosz láttán, mert nincs is ilyen.
- Nahát, hogy nálad milyen rend van – ámuldozik, majd a focitrófeás polcok előtt megáll, rácsodálkozik a kupákra és érmekre. – Fú... Te tényleg komolyan nyomod ezt a focit.
- Hát ja.
- És leigazolsz majd valami profi csapathoz is?
- Apám nem akarja, szerinte inkább egyetemre kéne mennem, szóval ha lesz is valami ebből, akkor egyetemi futball csapat, és nagyjából ennyi. – Közben letelepszünk az íróasztalomhoz. – Na és te? Te milyen irányba akarsz tanulni? Van már terved?
- Még nincs. Sok-sok minden érdekel, de még nem választottam ki melyik az, amit egész életemben fogok csinálni. Na de elég a szóból, hozd a rágcsákat, nekem egy kólát, és tanuljunk! Már csak négy napod van készülni!
***
Ma írom meg a matek tézét. Olyan síkideg vagyok, hogy az totál kész. Egész héten, minden délután tanultunk, River szerint teljesen felkészültem, szerintem meg nem tudok semmit. Nap közben még az órákon is, a pad alatt a megoldott képleteket olvasgatom, még ebédidőben is.
- Tessék – koppan előttem az asztalon egy szendvics. Felpillantok, és előttem áll River. Soha nem jött be még eddig a tantermünkbe. – Muszáj enned valamit, különben a neuronjaid nem működnek rendesen – mutat a homlokára. – Doga előtt egyél egy kis csokit is. Na hogy vagy?
Ledobja magát az előttem lévő székre, és lovagló ülésben, félrehajtott fejjel, édesen mosolyog. Olyan jó látni őt!
Leteszem a kezemben lévő füzetet, és nagyot sóhajtok.
- Totál kész vagyok.
- Nyugi, simán menni fog. – Rápillant a karórájára. – Két óra múlva túl is leszel az egészen. A tanci megsúgta nekem, hogy rögtön ki is javítja.
- Jó.
- Na... Nyugi. - Valahogy a szavai, a jelenléte és a mosolya megnyugtat. Leeresztem idáig merev vállaimat, és elmosolyodok végre. – Ez az. Csak lazán, Josh. Csá.
Megszólal a csengő, így feltápászkodik a székről. Tétován szólok utána.
- Megvársz majd...?
Az ajtóban megáll, válla felett visszapillant és elmosolyodik arcom láttán.
- Hát persze.
|
| timcsiikee | 2012. 07. 01. 00:50:12 | #21843 |
Karakter: River McKee
Megjegyzés: ~ Levinek
River:
Hétvégén szerencsétlenül mindkétszer elaludtam miközben Ő megoldotta a kiosztott feladatokat, és ezért egyszerre haragudtam rá is és magamra is. Na meg anyura, aki olyat főz, hogy utána elragad a bóbis. Viszont felkelve egy csokit találok az asztalon, a fizetségem. Emily keltett fel a zajongásával így ezért cserébe az ölembe veszem, leülünk az asztalhoz, és közösen fogyasztjuk el a csokit míg én leellenőrzöm a feladatokat. Mindegyik jó. Büszkén mosolyogva falom fel az utolsó előtti falatot, az utolsót pedig húgomnak adom. Így is fogok majd kapni, hogy miért nem vacsizik a pici, de megígértetem vele, hogy tessék mindent megenni.
Hétfőn megvárom a suli előtt, hogy szemrehányást tehessek neki.
- Nyugodtan felébreszthettél volna, de komolyan.
- Próbáltalak, de olyan hangosan horkoltál, hogy túlharsogtál. – mondja bazsalyogva, mire nevetve vágom hozzá a tesi cuccomat.
- Hazug! – Kiáltom rá, hisz nem is szoktam horkolni. Felérünk a terem előtti folyosóra, mire meglátom, hogy többen is vannak kint és furcsán néznek. Hirtelen nem jut jobb eszembe, úgy túrok a táskámba, mintha nagyon keresnék valamit. Bárcsak tényleg kéne belőle valami.
- Izé, akkor ma délután – mondom most már nyugodtan.
- Oké, de tudod minden hétköznap fociedzésem van, fél háromtól négyig. – emlékeztet szerencsére, mert teljesen kiment a fejemből.
- Tényleg, el is felejtettem... Akkor megvárlak! – ajánlom fel.
- Biztos? Haza is mehetsz, és majd...
- Nem, nem gond, megvárlak. Úgysem láttam még egy fociedzést sem. Biztos izgalmas! – szakítom félbe, de amikor oldalra néz, rájövök, hogy talán miért is próbált elterelni- De ha nem akarod hogy elmenjek rá, akkor... – most ő állít meg.
- Ne beszélj zöldségeket... Gyere el, én örülnék neki. Utána elmehetnénk hozzám... – felcsillannak szemeim. Még nem voltam náluk.
- Szuper. Akkor szia! – búcsúzok el, majd belépek a terembe.
~*~
Ebédszünetben az egyik csoki maradványomat majszolom hétvégéről, amikor hirtelen Natalie ront be a terembe, hangosan sírva. A lányok azonnal köré gyűlnek nyugtatni és kérdezgetni kezdik. Aggódva nézek felé, nem tudom mi lehet a baj, páran néha rám néznek így csak gyűlnek fejem fölött a kérdőjelek.
Amikor a sirámából kihallom, hogy Josh szakított vele, kifut arcomból a vér. De… de miért? Vagyis… igazából sejtem, de ez valahogy mégis rosszul érint. Miattam történt volna? De én csak Joshnak akartam segíteni. Hiába hallok több mindent is tőle a szünet végéig, nem kéne sajnálnom, mégis rosszul esik, hogy egy lány miattam sír.
Órák után utolsónak megyek ki a teremből, majd a cuccaimat összepakolva kimegyek a hátsó udvarra meglesni a fociedzést. Azonnal észre is veszem, intek veki mire visszaint, az edző kiabál neki valamit és utána csodásan játszik, csak úgy bűvöli a labdát. Ahogy rá nézek akaratlanul is Natalie jut eszembe. Josh biztosan így vezeti le a feszültséget, mert elég keményeket rúg, egyszer majdnem megijedtem, hogy átlyukasztja a hálót a labda. Mikor végeznek, hozzám fut először, megállva a pad előtt, lihegve.
- Szia. Még letusolok és jövök, okés? – csak bólintok.
- Rendben – mosolyodom el.
- Valami gond van? – még mindig ennyire látszik?
- Nem, semmi. Menj csak nyugodtan.
- Biztos? Hát jó, sietek vissza.
- Megvárlak a kocsidnál – szólok még utána, majd amikor mindenki eltűnik, el is indulok lassan a parkoló felé.
Kissé zavarban vagyok a gondolatra, hogy Joshék házához megyünk, és láthatom az otthonát, na meg a szobáját. Hogy ne vegyen észre rajtam semmi rosszat, próbálok arra gondolni, hogy jó okból csinálta Josh amit, és valóban jobb lett neki így. Natalie kicsit önző volt, és ha rajta múlik Josh megbukott volna, pedig ezt nem szabad hagyni. Mint barátként majd mellette állok, ha kell, igen. Bólintok is, majd magamban minden elrendezek, és mire kiér a kocsihoz, már mosolyogva fogadom. Kiriasztózza a kocsit, egyszerre ülünk be, és kapcsoljuk be az övet.
- Szóval… mi a baj? – indítja be a motort, majd elindulunk.
- Tényleg semmi… csak kicsit sajnáltam Nataliet – vallom be végül, mert nem szeretnék hazudni. Annyira nem vagyok jó benne.
- Ugyan, ne sajnáld. Kezdett az agyamra menni – mondja nagyjából nyugodtan. Tudom, hogy igaza van így igyekszem többet mosolyogni. Megáll az egyik piros lámpánál, keze a sebváltón, viszont most én is ráteszem a kezem.
- Azért te jól vagy ugye? – kérdem felé fordulva, lassan Ő is engem néz, majd nyel egyet. Tudom, hogy az ilyen a fiúkat is meg szokta ám viselni.
- Persze – válaszol halkan, egy picit erőltetett mosollyal, majd amikor ránk dudálnak, gyorsan továbbhajt. Egy kicsit felnevetek, hogy oldjam a feszültséget.
Megérkezünk a házukhoz, és ezt csak abból tudom, hogy beparkol a kocsi feljáróra.
- Hű, aszta – bámulok ki már a kocsiablakból amikor meglátom a gyönyörű házat. Nagyon szép és modernnek tűnik. El is felejtek mindent. – Nagyon szép házatok van – mondom már a kocsiból kiszállva.
- Köszi – mondja szerény mosollyal, majd az ajtóhoz terel. Olyan izgatott vagyok. Josh már járt az én szobámban, de én az övében még nem. Miért viselkedem úgy mint egy hülye kislány?
|
|
