|
|
Szerepjáték
(Egyéb Anime)
| ef-chan | 2013. 12. 01. 20:10:03 | #28444 |
Karakter: Kou
Megjegyzés: (Ken-channak BSZ)
Halk nyöszörgésre és az ágy ütemes mozgolódására ébredek, az ölemben még mindig itt fekszik Ken, s az illata beleég az orromba. Először csak az utóbbi információval foglalkozom, álmoskásan mosolyodva el, azonban az újabb, bár visszafojtott, mégis félreérthetetlen nyögéspáros rádöbbent arra, mit is jelentett az első információ, ami valójában felébresztett. Elfintorodom. Basszus már!
Nem is bírok epés megjegyzésemmel: - Végeztetek? - érdeklődöm "kedvesen", majd hozzáfűzöm jogos igényem: - Legközelebb várjátok meg, amíg lelépünk.
- Ne haragudj, nem tudtam, hogy ébren vagy - jön zavarba illedelmesen Aki, de a fehér ördög, fittyet hányva rá, szúr vissza: - Inkább örülnöd kellene, hogy ennyi volt - s mielőtt bármit is szólhatnék, mézesmázosra váltva kérdez rá: - Kengo?
- Kengo jól van! - vágom rá morogva. De mintha csak meghallotta volna, az emlegetett szőke szamár mocorogni kezd a karjaimban. - Hol... oh! Akira? - pillog körbe, s a házigazda nem is hazudtolja meg magát.
- Nálam vagy, te idióta!
- Mi történt? - kérdezi Ken bágyadtan, mire fölé tornyosulva mosolygok le rá, tájékoztatva: - A fejedre esett egy virágcserép, mikor nekivágódtál a falnak. De nem lett komolyabb baj, csak elájultál.
Reakciói arra késztetnek, hogy felvonjam a szemöldököm, mert először elsápad, majd elvörösödve pattan ki a karjaim közül - mah... - és lerángatja Akit beszélgetni. Ahogy kettesben maradok a kis "hófehérkével", mérgem is visszatér, és ennek tükrében mérem végig figyelmeztetve: - Igazán nem szándékozom beleszólni, hányszor és hogyan rontod meg, de ne hátráltasd, mert nem fogom megbocsátani, ha baja esik! - még vicsorítok is nyomatékosításként, nem hazudtolva meg vérem.
- Nem tudom, mennyi joga van olyannak kioktatni, aki megfutamodott, mikor szükség lett volna rá - vág vissza felvillantva igazi személyiségét. Viszont a gyengémre tapintott, így nem is szólok vissza, lenyelem a mérgem szégyenemben. Talán ezért is lep meg, hogy mégis úgy vesz vissza magából, mintha csontig oltottam volna, és kivételesen őszintének tűnik.
- Meg akarom védeni bármi áron. Ha nem akarnám, nem tettem volna, amit tettem. Szeretném, ha minél többre megtanítanád, hogy a fénye által erősebb lehessek magam is, s megvédhessem, hogy te a saját dolgodra tudj koncentrálni.
Egy ideig csak rágom a szavakat, aztán úgy döntök, hogy inkább óvatosan marok, mert lehet, csak lóvá akar tenni.
- Milyen saját dolgomra utalsz? Már megmondtam, többé nem menekülök!
A mosolya megint felforralja a vérem. Úgy csinál, mintha mindent tudna, és olyan rejtélyes arckifejezést ölt magára, hogy már attól hozzá tudnék vágni bármit.
- Nem is arra gondoltam, hanem egy igen szemrevaló, bár menthetetlenül idióta valakire.
Nem kell túl sokat gondolkodnom, hogy ki lehet menthetetlenül idióta, akit mind a ketten ismerünk, de hogy jön most ide Ken? Összébb szűkítem a szemem, és már rákérdeznék, hogy mit is tud róla, mikor Aki jelenik meg újra, és nemes egyszerűséggel kitessékel a szobából.
- Kounii, beszélni szeretnék Shiroganéval.
- Akkor lemegyek a konyhába - engedelmeskedem, csak magamban morogva, hogy nem sikerült pontot tenni a beszélgetésem végére.
Nem tudom, mit szeretne négyszemközt Akira megbeszélni vele, de egy biztos, túl sok időt nem adok erre. Ezen elhatározással érkezem a konyhába.
Kengo, ahogy meglát, megint egész furcsa, mondhatni stresszes lesz. Bah! Még ez is bosszant. Miért nem tud úgy nézni rám, mint korábban, ártatlan, csillogó szemmel, a hős bátyust istenítve? Olyan kis cuki volt régebben, Akirával egyetemben.
Jobb híján töltök neki egy pohár tejet. Nem fog ártani neki a tegnapi “elhullása” után. Nyúl is felé, ám ahogy a pohárhoz és ujjaimhoz ér, mintha ráharapott volna a nyelvére, fancsali és rémült ábrázattal rántja vissza a kezét.
- Akkor mégsem kéred? - kérdezem kutatva újabb fura viselkedése indokát.
- Én… én nem hiszem - feleli pánikolva, hogy a következő pillanatban már hűlt helye is legyen.
Nem lesz ez így jó!... Irritációm elszabadítva caplatok vissza Aki szobájához, és bedörömbölök, mielőtt elég idejük lenne még a végén egymásba “merülni”.
* * *
A bár ismét a gyülekezőpont. Nem állítom, hogy baromi nagy stratégiát állítottunk fel, de legalább mindenki hallgatólagosan beleegyezett, hogy óvatosabbnak kell lennünk, és vigyáznunk kell egymásra.
Ennek érdekében nyüstölöm a gyakorlást is, bár az meglep, hogy Shirogane úgy dönt, lepöccint, s ő is a gyakorlás tetteinek mezejére lép, indokait viszont megértem, muszáj elhitetnie Akival, képes megvédeni magát, különben megint hülyeségre ragadtatja majd magát a “hősszerelmes”.
Nekem sem kenyerem ma sem a lustulás, Kent mozgatom meg kissé, s bár megint olyan félszeg sutasággal vág bele, a második bekapott ütés után, érezve, hogy ennek fele se tréfa, végre összekapja magát, immáron fejben is itt tartózkodva, nem csak fizikailag. Mikor ismét csak a földnek vágom, s tekintete megint elkalandozik gondolataival egyetemben, s mivel a másik kettő is épp patthelyzetbe került, felegyenesedek: - Jó, akkor most tartsunk pihenőt!
* * *
A pihenő igazából jobbára a két mamlaszra érvényes, mi hárman, Master, Hófehérke és jómagam folytatjuk a kupaktanácsunk. De nem jutunk másra most sem, vagy megvárjuk, hogy becserkésznek miket, vagy mi lépünk.
- Hasonlóan gondolom - felelem Shiroganénak épp, az italomba kortyolva. - Épp ezért jutottunk arra Masterrel, hogy ha egyelőre még nem gondolunk azzal, hogy nekiindulunk az Árnyak Világának, akkor is mindenképp folyamatos ellenőrzés alatt kell tartanunk a meggyengült törésvonalakat, de a biztonság kedvéért inkább mindannyian egyhez menjünk, és ne osszuk meg az erőnk.
Ebben is maradunk, mivel ez a leglogikusabb lépés, amit most tehetünk, s még így is fel kell készülnünk a nem várt meglepetésekre, amelyek még inkább a szar felé billenthetik a mérleget.
Az meg még inkább logikusnak tűnik, hogy ismert terepre menjünk, így esik a választás a lakásomhoz közeli repedésre. Elvégre a tegnapi találkozás elég konkrét volt ahhoz,hogy ha ismét a fiúval akadna dolgunk, már tudjuk, mire számíthatunk. Ahogy a hirtelen támadás sem lesz már a részéről sem sikeres taktika, hiszen ahogy ő számít ránk, mi is ugyanúgy számítunk rá.
Ám a számításainkkal ellentétben eddig se híre, se hamva.
- Biztos, hogy várnak ránk? - teszi fel a jogos kérdést Kengo. Ám amilyen ártatlannak tűnik, olyan nem várt eseménysort indít el. Mert egy kéz nyúl fel az árnyékból, magával rántva egyszerűen.
A szitok hangosan szakad fel az ajkamról a tehetetlenségtől, s most először adok hálát őszintén, hogy Shirogane velünk van, megmentve legalább Ken árnyékát a biztos pusztulástól.
S rám is egyértelmű feladat vár, meg kell mentenem Kent úgy, hogy követem az Árnyak Világába.
Nem is vesztegetem az időt, amiből nincs sok, a megfelelő varázsrigmust elmormolva beleveszek a két világot elválasztó vékony határvonal szövetébe.
S előbukkanjak a másik oldalon. Ahogy elnézem, épp időben, Ken a földhöz szögezve, a mancsomban pedig az az árnyéklövedék, amely megpróbált volna új lyukat fúrni belé, úgy döntve, nincs rajta elég alap szériatartozékként.
- A tudatlannak jobb, ha az is marad, kérlek, ne ébressz a srácban téves gondolatokat - töröm meg a döbbent csendet, kommentálva a támadó azon feltételezését, miszerint Ken lenne a leggyengébb közöttünk, s nem érdemes valójában Homurabi figyelmére. Bár jobb lenne, ha az utóbbiról az emlegetett vörös ördög is pontosan így vélekedne. Vajon megneszelt valamit, és hasznosnak találná, ha kiderülne, helyesek feltevései?
Ken-chan viszont túl feszült, s hogy oldjam a benne kavargó gondolatokat, viccelődni kezdek.
- Tudod, Ken, most épp olyan vagy, mint valami fura bogár egy gyűjtemény részeként. Ha a homlokodra akarnék firkálni, moccanni sem tudnál - hajolok közelebb ördögi vigyorral, előrántva egy alkoholos filcet, mire azonnal ordítva tiltakozik, végre visszanyerve a lélekjelenlétét, le is csesz, hogy itt baromkodok egy ilyen szituációban.
- Ne aggódj, Ken, bátyó azért jött, hogy megvédjen - villantom rá menő és ellenállhatatlan mosolyom.
De nem ő az egyetlen, aki nehezményezi a bohóckodásom, épp csak míg ő felderült, a másik “pöttöm” máris pattogni kezd. Mintha lehetne esélye ellenem, ezt a tényt nyomatékosítom is azzal, hogy a felém lövellt árnyéktüskét könnyedén kapom el két ujjammal. Ám mielőtt komolyabb válaszlépéseket tehetnék, felhívja rá a figyelmem visszanyert fölényességgel, hogy elkéstem. Hátrapillantok, s nem kell sokat látnom ahhoz, hogy tudjam, Kent megmérgezte teljesen a sötétség, átitatva, amely az esetében komoly következményekkel jár. Normál embereknél is, igaz, elvégre elpusztulni és teljesen megsemmisülni nem vicces dolog, de Ken esetében egészen más a szitu, az inkább nekünk nem lesz mókás, amit most fog művelni…
Felsóhajtok: - Olyasmit tettél, amit nem kellett volna - vetem ellenfelem felé, mikor fölényessége döbbenetté alakul. Ken nemcsak hogy mozogni képes, amelyre normál esetben nem kellene képesnek lennie ebben a stádiumban már, de mostantól kifejezetten bosszantó lesz.
- Ezt a Kent problémás lesz megállítani - nem érzem azért olyan nagyon elveszettnek magam, de volt már vele dolgom, és szorongatott már meg, így most sem vehetem a kérdést félvállról.
A kis pukkancs viszont továbbra is hőzöng, amihez most már nincs kedvem. Már túl dühös vagyok a bolondozáshoz. Kieresztem hát egy “morranással” azon erőim, amelyeket nem köt gúzsba, csak visszatartó akaratom. Hangom nyomán megrázkódik az egész hely, ahol vagyunk.
- Igazán dühös vagyok - tornyosulok fölé, a vállába marva mancsommal, rideg tekintettel nézve a szemébe. - és bocs, de olyan kedves sem vagyok, mint Ken, sőt, még csak jó ember sem vagyok, nem számít, hogy az ellenfél gyerek-e vagy bármi más, ha a célpontommá vált, habozás nélkül végzek vele, és sosem mutatok könyörületet. Szóval ha nem akarsz meghalni, jó leszel, és itt maradsz - lököm egyetlen mozdulattal a padlóra. Hogy aztán újra Kené legyen minden figyelmem.
- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak, Ken - tekintete üres, és éppolyan fekete, mint egyébkétn hófehér alapszínéhez képest most igencsak elszíneződött bőre. Újabbat sóhajtok: - Úgy tűnik, erőszakhoz kell folyamodnom. Viseld el egy picit a kedvemért, kérlek. Mert ha most könnyelműen bánok veled, könnyen én válhatok azzá, aki komoly veszélybe kerül.
Ám helyzetem komolyabb már így is, mint gondoltam.
Ó, a jó rohadt almáspitébe! Idióta Hófehérke, a picsának adtál neki olyan tárgyat fegyverül, ami reagál a harcra és gyilkos kisugárzásokra? Ezzel együtt a jelenlegi állapotában is lényegesen kellemetlenebbé válhat, és bonyolultabb kezdeni vele bármit is. De gondolkodni nincs időm, máris nekilendül, ahogy mindig, eszét vesztve, egyenesen, szemből támadva. Kiszámíthatósága ellenére komoly erőt kell belevinnem, hogy megfékezhessem.
- Ahogy mindig, most is ugyanaz a módszer, egyenesen előre és bumm neki - jegyzem meg enyhe iróniával, de valójában ez az én szerencsém, rá is markolok a csuklójára, hogy előre rántsam, és a háta mögé kerülve megragadom. - Bár megtanítanálak szívesen, hogy kell harcolni, meg kell szabadítsalak a sötétségtől, különben aggódni fognak érted, mikor visszaviszlek - ragadom meg a fejét, hogy félrefeszítve tökéletes rálátásom nyíljon a nyakára. - Gyerünk, fejezzük be! - súgom még, majd rákészülök, hogy belemarjak, ám könyöke lendül, s az iszonyatos gyomros egy pillanatra kiprésel belőlem minden levegőt, köhögve görnyedek meg, hogy bekaphassam a következő ütést, ami a padlóra küldene, ha nem ragadna meg, hogy saját kezűleg építsen bele a betonba fejjel.
Csak az ment meg, hogy figyelme a kis mitugrászra terelődik. Aki amúgy joggal van úgy berezelve, a helyében jó eséllyel én is remegnék, mint a kocsonya. De nem csak ezért avatkozom be, kihámozva magam, hanem azét is, mert nem lenne jó, ha még inkább feléledne a benne szunnyadó erő még több árnyék magába szívásával.
- Ácsika! Nem mondod komolyan, hogy máris elhanyagolnád a bátyódat?
Jobb híján egy betondarabbal nyomom nem sajnálva fejbe, ezzel talán nem csak haragítom, gyengítem is.
- Ne légy olyan rideg, oké? Szórakozzunk még egy kicsit - villantom rá vigyorom, de megint csak nem díjazza a humorom.
Ismét nekem lendül, s ezt a pillanatot választom, okosabban, mint korábban. elősként kivédem egyértelmű támadását, majd a következő elől a levegőbe rugaszkodom, hogy közben már kör is fonódhassanak bőrszíjaim, mire mögé érek, teljesen gúzsba kötve. Szorosan mögé lépek újból, még szorosabbra rántva a szíjakat: - Légy jófiú ezúttal, rendben? - súgom félrehúzva a póló nyakát, hogy most valóban belemélyesszem fogaim.
Szinte azonnal érzem a keserű ízt a számban, mételyezően terjed szét, kellemetlen, émelygős érzéssel töltve meg gyomrom.
Mire végzek, eszméletét veszti, s hogy egy pillanatra magához tért még előtte, a nevem súgva, tudom, jól végeztem ismét a dolgom.
* * *
Ugyan még akadt egy minimális, szóra sem méltó közjáték - bár az újabb közbelépőt legszívesebben apró darabokra téptem volna, Sawaki felbukkanása azonban kivételesen jól is jött, nem lett volna bölcs túl sokat időzni ismét Kennel odaát.
De ahogy elnézem, idekinn is zajlott a móka…
- Látom, nagyon izgultok miattunk - hozom rájuk a frászt vigyorogva.
- Kengo már megint kiütötte magát? - ocsúdik először Shirogane, mire komolyabbá válok. Mert ezek után itt az idő, hogy beszéljek Ken-chan állapotáról. Ahh… olyan hányingerem van… nemcsak undorító, még pocsék íze is van a sötétségnek…
- Ki. Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszéljünk Kengo képességéről, nem árt, ha tudtok róla.
* * *
A lakásomban ülünk, várakozón pillantanak rám. Ken pedig az ágyamban szuszog, ő legalább teljesen nyugodt.
- Az igazat megvallva Ken-chan egy inshitartály - kezdek bele, felesleges kertelni. Döbbenten meredne rám.
- Inshitartály? Ezek szerint…
- Igen, a sötétséget képes magához vonzani.
Shirogane hitetlenül és felzaklatva pattan fel: - Hogy lehet? Nem éreztem semmi ilyesmit a jelenétében!
Jaj, a kis felvágós!
- Azért nem, mert egy halom erős pecsétet tettem rá, hogy elrejtsem - szórakozok jól duzzogós arckifejezésén. A probléma azonban véresen komoly.
- Önmagában nem lenne ezzel baj, elvégre nem ritkák a hozzá hasonló emberek, akik reagálnak az inshire, és “természetfeletti” jelenségeket tapasztalnak meg. Legalább is emberi kategóriák szerint így hívhatók tapasztalataik. A probléma az, hogy Ken végtelennek tűnő mennyiséget tud elraktározni magában, s a sötétség szinkronba kerülve vele olyanná változtatja, mint a fény világában megvadult kokuchik - árnyalom a problémát, amit természetes mód csak Shirogane ért, reagál is rá morfondírozva.
- Értem, tehát ezért a sok különös jelenség ebben az utcában.
- Így van - bólintok.
- Ha így van, akkor veszélyes is lehet.
- De még mennyire! Emlékszel Akira? Emlékezz! - nézek az emlegetett szemébe, mire azok elkerekednek, ahogy a régmúlt hipnózis feloldódik.
Hogy megelevenedjenek elfeledett emlékek. Ahogy Kengoval bemenekülnek pár rosszfiú elől egy romos házba. Ahogy ott Ken hirtelen rosszul lesz, szaporábban véve a levegőt, s a mellkasát szorongatva, miközben ő megszokott “kedvességével” aggódik miatta, majd Kenből előtör a berserker, s ha nem lépek közbe, jó eséllyel próbált volna meg vele végezni - persze nem tudott volna, de ez más kérdés - , újra lepereg előtte a harcom Kennel, már amennyire emlékezhet, hiszen bekábítottam közben, s látja, ahogy Ken egyre több és több árnyékot vonzz magához, és nem csak felfalja őket magába olvasztva, de a környékre vonzza mágnesként az összes kokuchit a környékről, hogy végleg ellehetetenítse a dolgom. S akkor megérzi, érzi, ahogy Ryuuko ereje átjárja, és hogy a benne talán lassan ébredező erő mennyire lenyűgöző is valójában. Mert akkor hiába nem állt még rá készen, Ryuuko megjelent, hogy még gyenge fényével is könnyedén semlegesítse az árnyékok javát, hogy végül éreztetve, hogy egyáltalán nem érez úgy, ahogy én, s mardosó bűntudatom ellenére sosem tartott árulónak, megbízzon vele, hogy mind Kenre mind az ő új megtestesülésére, Akira vigyázzak.
Sok kérdés merül fel bennük, de valahogy Shirogane inkább azon kezd háborogni, miért nem szóltam neki Ryuukoról, s élvezem, hogy felharagíthatom könnyed válaszommal, nem tartozom neki ilyesmivel elszámolni, Ryuuko nem ért erre, s egyébként is épp Kenről beszélünk, nem pedig Ryuukoról. Róla még senki nem akart velem tárgyalni, így felesleges a háborgás.
De Ken ügyében nem jutunk sokra, nem is tudnánk. Megszüntetni nem tudjuk eme tulajdonságát, ha elmondanánk neki, sem segítene, így abban maradunk, nekünk kell majd szemmel tartanunk.
* * *
Jól esik a zuhanyzás. Ken még mindig pihen, jobb is így. Elgondolkodva telepedek mellé a földre, az arcát figyelem, amely most békés, s miközben rágyújtok a falnak dőlve, önkéntelenül is egyik kezem felemelve a hajába túrok.
|
| Rauko | 2012. 08. 03. 09:12:53 | #22603 |
Karakter: Asamura Kengo
Megjegyzés: ~Hyuuumnak
Morogva kelek fel.
- Hol... - kezdenék bele, de a tekintetem megakad. - Oh! Akira?
- Nálam vagy, te idióta - morran rám Akira.
- Mi történt?
- A fejedre esett egy virágcserép, mikor nekivágódtál a falnak. De nem lett komolyabb baj, csak elájultál - mosolyog rám Kou-nii. Hirtelen elönt megint a zavar és fogalmam sincs, hogy mit csináljak… aztán eszembe jut, hogy beszélnünk kell Akirával, így lerángatom a konyhába.
- Mi a baj? - kérdezi, és mintha aggódna is, de nem tudom. Lehet, hogy csak fáj a hasa.
- Én... mármint ... - Ezt hogy kell elmondani?! Nem tudom kifejezni magam.
- Kengo, mióta tudod, hogy meleg vagy? - MIMIMI?!
- Nem vagyok meleg! - jelentem be teljes magabiztossággal. - Csak... csak... Kou... - Kou… ő más.
- Lehetséges, hogy neked tetszik Kounii? - kérdezi, mire még vörösebb leszek. Biztos direkt csinálja!
- Semmit sem értek, Aki! Ez rossz dolog? Beteg vagyok?! - Kétségbe vagyok esve. Nem tudom, mit tegyek, miért van ez, kell-e küzdenem ellene…
- Dehogy vagy - mondja és átnyúlva az asztalon megfogja a kezem. Meglep a közvetlensége, de jól is esik. - Én sem vagyok beteg, ez természetes. Nem tudod megválogatni, hogy...
- De pont ő?!
- Hagyd abba a rinyálást! Férfi vagy, viseld férfiként, ha egy másik férfiba szeretsz bele!
- De ez... rossz... - suttogom. Nem tudom jó dolognak gondolni. Bár Akit és Shiroganet sosem gondoltam betegnek, én beteg vagyok, ha meleg leszek. De nem is vagyok meleg, csak Kou…. Kezd megfájdulni a fejem.
- Mondom, hogy nem rossz, te hülye! Kou nem mutat semmit?
- Mit mutatna? - nézek rá kiskutyaszemekkel. Mutatni? Mit?
- Oké, akkor hagyd, majd Shiroganéval elintézzük - vigyorog. De…
- Neki is elmondod?
- Hamarabb tudta, mint ti - kacsint rám mosolyogva és ott hagy.
Pillanatokkal később megjelenik Kou. Elég morgós kedvében van, így nem szólok, de amikor elém tol egy pohár tejet, és én nyúlok érte, neki meg még ott a keze és véletlenül összeérnek az ujjaink, annyira megijedek az érzés kellemességétől, hogy elrántom a kezem.
- Akkor mégsem kéred? - kérdezi, ugyanazzal a furcsa tekintettel, mint a bárban, korábban.
- Én… én nem hiszem - felelem, és pánikszerűen, rákvörös arccal rohanok ki.
A szívem mindjárt kiszakad a helyértől.
* * *
Később már a bárban vagyunk, és a helyzet picit sem változott. Ha meglátom, ha megrzem az illatát, ha véletlenül hozzám ér olyan, mintha el akarnék ájulni. És… kezd furcsa érzésem lenni odalent is.
Ez olyan…!
- Egy biztos - sóhajt fel Master. - Jobb, ha a lehető legkevesebbet mutatkoztok egyedül.
- Hmm, a párok egyértelműek, de ki figyel majd Ayára? - kérdezi Shirogane, de folytatja is, választ adva magának.
- Ayát majd mi elkísérjük, meg összeszedjük, hiszen hozzád lakik a legközelebb. Kou és Kengo pedig egymásért felelnek, valamint valaki mindig marad majd Masterrel, míg mi komolyabban távol vagyunk. Erre most szintén Aya-chan te lennél a legalkalmasabb, elnézve a sérüléseid.
Miért vannak megint pillangók a hasamban?
Nem is ettem ilyesmit…
* * *
Kou-nii, neh - nyögök fel, mikor sokadszorra küld padlóra.
- Úgy nyöszörögsz, mint egy kislány - támaszkodik felettem elégedetten. A szemébe nézek, ő is az enyémbe, és olyan érzésem van, hogy megint lázas vagyok, a nadrágom elkezd kényelmetlen lenni, és ő szerintem megérzi, mert vigyorogni ,kezd, majd leszáll rólam, és mintha semmi sem történt volna, leállítja Akiráékat.
- Jó, akkor most tartsunk pihenőt!
Felmegyünk, és amíg mi Akirával eszegetünk és nem beszélgetünk, Kou és Shirogane beszélgetnek és nem eszegetnek. Vajon azért van Kouniinek ennyire jó alakja, mert kevesebbet eszik, mint én? De nekem sincs rossz. Nem vagyok kövér!
Amikor Kou lakásánál vagyunk olyan csend van. Azt mondták , hogy várni fognak ránk, de nem látok senkit.
Mikor rákérdezek, akkor viszont…. hirtelen mintha elesnék, de hánynom is kellene közben!
Csak zuhanok, zuhanok, és behunyom a szemem!
Hol a fenében vagyok vagy hova a fenébe visznek!?
Kou-nii, segíts…
|
| ef-chan | 2012. 08. 02. 10:18:22 | #22590 |
Karakter: Kou
Megjegyzés: (Ken-channak)
Irritáltan ülök Masterrel a bárban. Nem örülök neki, hogy megint kavarnak. Nem új keletű a dolog, de pont elég szar az időzítés, épp úgy, mint múltkor. Nem fogom tétlenül nézni, hogy hülye érzelmek miatt megint az életét veszti, mert leengedte a védelmét! Nem, Shirogane, most nem úszod meg annyival, hogy száműztek, én fogok szíjat hasítani a hátadból, ha valami történik Akirával!
Ez az érzés az, amely arra késztet, hogy amint megérkeznek, Akirára "vessem" magam, s magammal cipeljem a pincébe gyakorolni. Persze a díszes társaság követ bennünket, de kit érdekel, ha közben valóban felkészíthetem a túlélésre. Mert akárhogy nézem, összetehetjük a kezünk, hogy eddig nem kellett igazán erős ellenféllel szembenéznünk.
Egy dolog azonban már feltűnik akkor is, mikor lefelé sétálunk, s utána meg is erősödik a gyanúm, mikor Kengo kissé félrehívja Akirát, így Shirogane mellé lépve érdeklődöm kényszeredetten, mert jó eséllyel neki tudnia kell, mi folyik itt: - Mit műveltetek, ami miatt Kengo ennyire furcsa? - zuttyanok le mellé a padra.
- Ne aggódj, őt speciel nem rontottam meg - dől hátra önelégült vigyorral, mire elfintorodom. Ha felhúzol, nem leszek rest leharapni a kesztyűs kezed, sápadtarcú! - Ne aggódj - ismétli meg, épp az ellenkező hatást érve el vele. -, szerintem fél percen belül mindenre rájössz majd... - fintorom tovább növelném, mikor az emlegetett szamár olyan lendülettel visít fel, hogy nem lehet nem odafigyelni, hogy mi a hétszentség történt.
- ALUL?! KOMOLYAN?!
- Ha Akira így folytatja, Kengo el fog ájulni - állapítja meg mellettem kifejezetten jót derülve Shirogane, én csak a fejem fogom, felsóhajtva, és - sajnos be kell vallanom férfiasan - a nevetésem visszatartva.
- Hagy találgassak: rátok nyitott? - érdeklődöm, bár előre tudom a választ.
- Japp - vigyorodik el, mint rohadt tök a kirakatban. - De ne nézz rám, csak feküdtünk - fűzi hozzá titokzatosan hagyva félbe a gondolatot, legalább is a hangsúlya alapján, hogy végül kibökje a lényeget: - Meztelenül.
Elképzelem, milyen arcot vághatott szerencsétlen szőke srác, és mosolyra rándul a szám, ennek ellenére rosszallóan rázom meg a fejem. - S én nem láthattam a fejét...
- Ha szeretnéd, szerintem könnyen elérem, hogy megismételje - ajánlkozik azonnal, mire művigyort öltök magamra, mert tudom, hogy utálja.
- Megtennéd a kedvemért? - ölelem át, mire végre kijön a sodrából, és dühösen felhúzza a szemöldökét. Kedvem lenne gúnyosan nevetve ráölteni a nyelvem, de beérem válaszával.
- Azt hiszem, most vetted el minden kedvem a dologtól.
* * *
Hogy Shirogane végre elvonult, s Kengo is kifecsegte magát, nekikezdhetünk az edzésnek. Nem kímélem Akirát, nem kímélhetem, mert a cél az, hogy képes legyen túlélni, és bár Homurabi már egyikünk számára sem ismeretlen, fogalma sincs, voltaképp mire is képes az a szörnyeteg, talpnyalóiról meg már szót se ejtsünk… Egyértelmű, hogy ha nem találja meg magában teljesen az erejét, képtelen lesz felvenni a versenyt, még akkor sem, ha Shirogane mellette van. Hiszen Shirogane sem isten, nem képes csodát tenni akkor, mikor már vele egy szinten levőkkel kell megküzdenünk.
Azonban minden komolyságom ellenére néha ki-kitekintek a küzdelmünkből, mert folyamatosan a tekintetét érzem a hátamon, s valahányszor rá pillantok, valóban engem néz, majd észbe kapva fülig pirul, s félrenéz. Nem igazán értem, mi baja lehet, Kengo tud furcsán viselkedni, mégis… ma még magán is túltesz. Meg is érteném, ha Akirán függne a tekintete, nehéz lehet feldolgozni, hogy a legjobb barátja mégsem a lányok iránt érdeklődik, na de ő nem Akirát mustrálja, hanem engem. Lehet, van valami furcsa rajtam? Észrevétlen végigsimítok nyelvem a fogaimon, de még csak a szemfogaim sem hosszabbak a megszokottnál, és nem is szabadítottam fel az erőm, így teljesen átlagos önmagamnak kellene látszódnom. Talán azt furcsállja még mindig, hogy fénylény vagyok?
Fene se tudja, de szórakoztatónak tűnik a folyamatos színváltoztatása. El kellene vele játszadozni kicsit, ugratva.
Gonosz gondolataimból egy majdnem betaláló ütés tép ki, de nem vagyok elégedett, mert ilyen szintű elbambulásom már illene végre pofonnal jutalmaznia, hiszen nem azért túráztatom itt magunkat, hogy még mindig úgy harcoljon, mint egy óvis…
- Aki, figyelj már jobban! – feddem is meg. Érdekelni viszont nem érdekli.
- Mára ennyi – rántja meg dacosan a vállát, mire kissé elszáll az agyam, s megragadom a csuklóját.
- Örülök nektek, de ha ez az edzés rovására megy, akkor közbe fogok lépni! – figyelmeztetem: nem fogom elnézni, hogy másodszor is miatta szúrja el, s másodszor is miatta veszti el az életét.
- Próbáld meg! – tekintete reflexszerű meghunyászkodásra késztet, mert az emlék olyan fájdalmasan tisztán idéződik fel bennem, hogy az már majdnem hogy elviselhetetlen. Mindig így szidott meg, ha rossz véleménnyel voltam róla... De akkor sem bírom. Kifejezetten nem bírom.
Sóhajtva nézem távozó alakját, majd a lenn maradt szőke felé fordulok: - Kengo - intek fejemmel, hogy ideje neki is megmozdulnia. Vörösödése viszont elgondolkodtat. Mert eddig tök normális volt, hogy bámul, hiszen mindenki felkapná a fejét arra, ha mellette veszekednének, de a pír ténye, és azt hozzávéve, hogy ma többször éreztem magamon a pillantását, perverz gondolatok felé tereli gondolataim. S ahogy felszalad mellettem... még szélesebbre szalad a mosoly az ajkamon: ez még érdekes is lehet. Épp ezért is huppanok felérve azonnal mellé, mert muszáj erősítenem a meggyőződésem. E cél érdekében vizslatni is kezdem szándékosan perverz vigyorral és csintalanul pajkos tekintettel, ami általában azokat is zavarba hozza, akiket elvileg nincs miért. S élvezkedem azon, hogy fél szemmel méreget csak, és nem mer igazán rám nézni. Akármi is jár a buksijában, halál jól zavarba hozza magát vele, és nem hiába Kenről van szó, iszonyat jó szívatni ezzel.
- Hol lehet Aya? - tesz fel azonban egy olyan kérdést, amely kivételesen, tőle főleg nem várt módon, fején találja a szöget. Fel sem tűnt a hiánya, pedig ő is tökéletes alany arra, hogy elszórakoztasson, bár tény, fájdalmasabb ugratni, mint Kent, de ettől függetlenül megéri, mert iszonyat jól reagál a szekálódásra, és bár néha tényleg belehalok, mégis képes vagyok magamban még órákkal később is halál jókat kuncogni az egészen. Úgy tűnik, Ken mai elmélkedős, kiakadós, és azóta azavarban levős mókája teljesen képes volt lefoglalni, ami ritka.
Azonban alig hangzik el a kérdés, az emlegetett szamár máris felbukkan, azonban közel sincs olyan jó állapotban, hogy szexuális zaklatásnak is beillő üdvözlésben részesítsem.
- Ruru - adja is meg tömören az állapota okát, s a maradék kedvem is elmegy a bolondozástól. Hogy ismét megmozdultak, ráadásul egyenesen nekünk támadtak, nem jó jel.
- Ideje utánaszaglászni ismét az átjáróknak. nem hagyhatjuk, hogy Ő kezdeményezzen, és folyamatosan védekezésre szoruljunk - vágok az asztalra. Ha így folytatjuk, még rosszabb esélyekkel fogunk indulni, mint legutóbb, és akkor is majdnem hasonló árat fizettünk, mint évekkel ezelőtt. S hogy most Shirogane halt meg majdnem, az csak annyiban vigasztal, hogy nem Akira volt az igazi veszélyben, viszont semmit sem változott volna az az igencsak hátrányos tény, hogy az egyensúly továbbra is felbolydult állapotban maradt volna. Márpedig ha véget akarunk vetni ennek - és én véget akarok - akkor az egyensúlyt kell visszaállítani!
- Egyet kell értenem - látja be a helyzet komolyságát Shirogane is, és végre nem akar fingot festegetni a jópofizással, és elhitetni mindenkivel, hogy minden a legnagyobb rendben. Mert egyáltalán nincs rendben semmi! - Mi megyünk Akirával, te Kengoval, Aya, te maradt itt Masterrel, ő majd ellátja a sebeid - intézkedik is. Kissé magamban felmordulok, de tudom, felesleges vitatkozni, így a legjobb, bár szívesen lennék Akira mellett én is, mivel mindig is ott volt a helyem.
- Miért pont te mész Akirával? - veti fel azonban Kengo, amely meglep. Miért, mi a baj velem, mint társsal?!
De hogy ez ne legyen elég, Shirogane is forralja az agyvizem. Elkapja Ken állát, s bűnösen közel hajolva leheli az ajkaira: - Épp azért, amiért reggel én ébredek vele egy ágyban.
Dühösen lépek közbe, félretolva az idióta árnyat. - Köszönjük, elég lesz - ha képes lennék rá, már szemmel megfojtottam volna.
- Persze, persze - visszakozik is, de szemében fura, általam egyáltalán nem kedvelt fény villan, de nem érek rá vele foglalkozni, mert Kengo kilő a bárból, mintha legalább is valaki rakétából lőtte volna ki, így még egy utolsó, zord pillantást vetek a cilinderes idiótára, majd én is megszaporázom a lépteim, hogy utolérhessem szőke pártfogoltam.
Igen komoly erőfeszítést igényel, hogy utolérjem, s végre a vállába markolva megállítsam. - Mi van veled?! - kérdezem kissé erélyesen a még mindig bennem fortyogó korábbi dühtől.
- Se... semmi - feleli. - Csak hagyj békén, és... csináljuk a dolgunkat!
Na jó, most akadok ki! Mi az, hogy én hagyjam békén?! Hiszen nem is én csináltam vele akármit is!
- Ken, állj már meg! - próbálom megfékezni, de már kicsúszott a kezeim közül, és ismét futásnak ered. - Ken, az isten szerelmére! Ken!
Az érzés hirtelen telít el, s reflexből ugrom hatalmasat, rávetődve, és védve a testének lehetőleg minél több részét, miközben egy kokuchi vészesen közel, felettünk szeli ketté a levegőt. Hogy időt nyerjek, hatalmasat rúgok belé, majd azonnal fel is pattanok: - Ken, húzódj hátrébb! - ordítok rá, hogy kapjon már észhez végre, majd egy gyors mozdulattal hívom elő fénylény erőm, s átalakulva, immáron karmokká vált ujjaimmal fogva fel a következő csapást.
Hátulról azonban újabb kokuchi bukkan fel, s már nincs időm ellene tenni. Felkészülve a fájdalomra, hunyom le a szemem, de a jól ismert, szaggató érzés helyett pofon hangja tölti be a dobhártyám, s ahogy kinyitom a szemem, Kent pillantom meg, kezén már fenn a kesztyűje. Nem nehéz összerakni, hogy a közbeavatkozásának köszönhetem, hogy a csini pofim még egyben van.
Gyors mozdulattal végzem ki hát rendesen a markomban levő kokuchit is, hogy aztán hátat hátnak vetve nézzük szembe a többi ellenféllel.
- Iszonyat sokan vannak! - jelenti ki.
- Azt meghiszem, légy óvatos! - vonom összébb a szemem, ahogy a magasban egy fiatal fiú alakja bontakozik ki. Pupillám összeszűkül, hogy a következő pillanatban elüvöltsem magam: - Ken, félre!
A fekete árnyékgolyó olyan sebességgel csapódik a helyünkön a földbe, hogy vagy tízszer akkora krátert hagy maga után, mint amekkora maga a kis, pingponglabda nagyságú golyó volt. Ha ez eltalál bárkit is, az halál fia. Tekintetem Kengora vetem, aki az egyik ház fala felé ugrott, hátrányba hozva ezzel erőteljesen saját magát. Rémülten horkanok fel, ahogy valami fekete csörömpölve a fejére hullik.
- Ken! - rohanok hozzá. Ahogy közel érve a karomba emelem, már látom, szerencsére csak egy virágcserép ütötte ki teljesen. Óvatosan a falnak támasztom, majd ismét kiegyenesedve, miközben szemembe bestiális fényt költöztet a feszült düh, nézek fel a támadóra, aki gúnyos kacajt hallatva ereszkedik a földre.
- Azt hittem, szórakoztatóbbak lesztek, de hogy ő máris kiütötte saját magát! Kiábrándító.
- Mit akarsz? - morgom, hangom olyan, mintha acsarkodnék.
- Ó, nem kell így mellre szívni, épp csak felmérjük a képességeitek. Bár tény, hogy érdekesebb lenne az árulót tesztelni, hiszen csak az ő új erejéről nincs semmilyen képünk.
- Térjünk vissza a kérdéskörre öt perc múlva, és máris másképp fogod látni a helyzeted, és nem ül majd ilyen széles vigyor a szád szélén! - emelem fel egyre inkább a hangom, hogy mondandóm végére felé is lendüljek, de az utam pillanatok alatt kokuchik állják el. Fenébe! Irányt váltva rugaszkodom el, hogy a levegőből célozva bőrszíjaimmal megköthessem a kokuchikat, s karmaimmal el is pusztítsam őket.
Jutalmam nem sok, egy árny-pingponglabda indul felém, s a szele végigsúrolja az arcom, ahogy elhúz mellettem, teljesen megdermesztve, hogy aztán a tulajdonosa nevetve tűnjön el az árnyékvilágban. Idegesen szorítom ökölbe a kezem. Ha így haladunk, lehet idő előtt kell felszabadítanom magam kötéseimből, felvéve igazi alakom, pedig azt hittem, egyedül Sawaki és Homurabi vannak olyan szinten, akik ellen mindenképp szükségem lenne a teljes erőm bevetésére...
Pihenni és elbambulni azonban még nincs időm, mert körbekerít a rakás kokuchi.
* * *
Kissé fáradtan huppanok le Ken mellé, s ellenőrzöm a pulzusát és a légzését. Hála az égnek semmi baja a fején levő púpon kívül, mert ennél lököttebb már nem lehet.
- Kis idióta, a frászt hoztad rám! Legközelebb jobban is vigyázhatnál magadra - súgom, ahogy ölembe húzom, s egy kicsit melengetem, míg pihenek, hogy aztán óvatosan visszafektessem a földre, s felállva a karjaimba emeljem, s úgy induljak Akiék keresésére. Ha minket megtámadtak, jó eséllyel ők sem maradtak ki a buliból. Ám ahogy elindulok, öntudatlanul is erősen belém kapaszkodik. Lepillantok az arcára. Az általában egyszerűen olvasható kifejezés helyét most valami titokzatos vette át, s nem értem a szorongását, amely még így, ájult állapotban is elönti. Szorosabbra fonom a szorításom, s önkéntelenül is kissé magasabbra emelem, s apró csókot hintek a homlokára. Vonásai meglágyulnak, az én arcomra pedig halvány mosoly ül ki.
Hogy aztán lefagyjon. Ezt most mi a fenéért csináltam? Érzem, ahogy elvörösödöm, így inkább eltépem róla a tekintetem, és megszaporázom a lépteim, hogy inkább csak arra gondoljak, meg kell találnom Akit és Shiroganét.
Összpontosításom eredménnyel is jár, az égő érzés eltűnik az arcomról, és rá is bukkanok az emlegetett kettőre. Aki pillantása megtelik aggodalommal, ahogy felfogja, mi közeledünk. Annyira édes, hogy látszólag semmibe veszi Kengot, de voltaképp igen is törődik vele.
- Ne izgulj, Aki, csak elájult - nyugtatom meg.
- Titeket is megtámadtak - kérdezi, mire bólintok, és szavakkal is megerősítem.
- Meg, de őt nem kokuchi intézte el, hanem egy virágcserép - Aki arcára önkéntelenül is mosoly suhan, s az én szám szeglete is követi az ő példáját. Hát igen, csak Ken képes hasonló dolgokat produkálni. Bár még mindig jobb, mintha elszabadulna megint...
- Vidd hozzánk, kérlek - rendelkezik Aki, és rá is bólintok, csak a kíváncsi harmadik miatt teszi hozzá: - Beszélni akart velem. De mire magához tér, én is tudok aludni egyet.
* * *
Hamar megérkezünk, és ismét csak megcsóválom a fejem, hogy megint nincs itthon senki. Őszintén szólva csodálkozom azon, hogy Aki ennek ellenére mégis egy megbízható srác, aki bár azt mutatja, hogy nem érdekli semmi, igen is ott van, ha szükség van rá. Ilyen szempontból - kissé paradox - örülök, hogy Shirogane legalább állandóan a nyakán lóg, és nincs teljesen egyedül. A szobájába felvonulva a földre telepszem Kennel és úgy helyezgetem, hogy lehetőleg ne zsibbadjon halálra, mire magához tér. Igaz, fektethetném a földre is, de félő, megfázna, így inkább a mellkasomra vonom.
- Puhább ott, igaz? - vigyorog rám Shirogane, mire dühösen összevonom a szemöldököm, és ha Aki nem fordítaná maga felé, bizony verbálisan is elküldtem volna a halálba! Mi köze hozzá?! Idióta majom, aki azt hiszi, mindent tud.
Hála égnek Aki bealvása után sem szentel nekem nagyobb figyelmet, így elmerülhetek a magam gondolataiban. Ott az utcán miért éreztem szükségét annak hogy mindenképp megnyugtassam, ráadásul olyan módon. Mert ha még ébren lett volna, érteném, csupán ugrattam volna vele, de így mi értelme volt?
Hah, fogalmam sincs! Csak arra eszmélek újra és újra, hogy nézem, s hogy az illata olyan jó, hogy a vállára hajtom a fejem...
|
| Rauko | 2011. 09. 27. 10:25:39 | #16926 |
Karakter: Asamura Kengo
Megjegyzés: ~ Hyuuuchanomnak
Hogy jó ötlet volt-e elutazni vidékre, hogy ne legyek otthon? Nem.
De legalább gondolkodtam. Hogy ennek volt-e értelme? Nem.
De már tudom, mit akarok mondani Akirának, ha visszamegyek.
Végig a vonatok azon agyalok, hogy mit kellene, hogyan mondhatnám el neki, hiszen ez annyira kínos. De a gondolkodást is felfüggesztem, mert megfájdul a fejem... hah.
Miért töltik valakik azzal a napjaikat, hogy gondolkodnak?! Szétmenne a fejem...
De hogy mi is a baj?
Ez nehéz.
Tíz éves korunk óta ismerjük Kouniit, állandóan megvédett minket és mindig mellettünk volt, akármire volt is szükségünk. Mindig ő volt a példakép mindkettőnknek, nekem pláne. Erős, okos, helyes, körülrajongják a lányok, mindig izgalmas az élete... hozzá képest én egy unalmas sütemény vagyok.
De egy ideje olyan... menő.
Mármint eddig is menő volt, helyes és erős, izmos és hatalmas, idősebb és furcsán bizsergető, de egy ideje már menőbb, mint amennyire menőnek láttam, amíg pusztán csak menő volt.
...
De nee-channal erről nem beszélhetek. Rosszul venné ki magát és nem is tudom elmondani, mert... mert ezt hogy kell kifejezni?
- Nee-chan, miért látom menőbb menőnek Kouniit, mint amennyire menő menő volt eddig?
Kivel tudnék erről beszélni?
Ayával semmiképp.
Shirogane megint olyan, hogy... nem.
Master úgysem értené.
Akira...
Igen! Akira a legjobb barátom, s azt olvastam egy könyvben, hogy a legjobb barátok mindig tudják a másik bajait. Akkor ha odaállok elé, neki tudnia kell, hogy miért vagyok ott.
De ha nem fogja tudni?
El kell mennem hozzá!
***
Hiába van reggel, eldöntöm, hogy elmegyek, felébresztem, és egy kiadós reggeli mellett meghallgatom, mit tud mondani. Mert csak tud valamit. Ő is kedveli Kouniit, lehet, hogy ez az egész olyan természetes. Valami olyan szint, amit minden kapcsolat elér. Talán ő is menőbb menőnek tartja Kouniit, mint amennyire menő menő volt eddig.
A családja megint nincs otthon. Mint általában... komolyan, lassan elfelejtem, hogy néz ki az anyukája, pedig sokat vagyok itt.
Azonban arra nem számítok, ami a szobájában vár.
Az ágyon fekszik... ő. Mellette meg Shirogane... és... mindketten meztelenek... és... MI AZ OTT AKIRA COMBJÁN MEGSZÁRADVA!?!
- Akira - nyögök fel döbbenten, mire Shirogane rám néz, integetni kezd, majd Akira füléhez hajol és belesúg valamit.
- Még öt pe~rc - nyüsszögi Akira. Zavar, hogy semmibe vesz, így gondolkodás nélkül csavarom meg a lábujját, mire Shiroganéra ugrik... még mindig meztelenül. És nem vagyok kíváncsi arra, ami ott... libeg.
- Kengo, te mit... - oktatna ki, de legalább magukra rántja a takarót.
- Nem, Akira! te mit?! - ordítok rá most én, teljesen jogosan, hiszen a legjobb barátom... - És Shirogane... - De mielőtt folytathatnám, látom, hogy a takaró mocorog, és gondolom... nem. Nem akarom gondolni... - Akira!
- Igen? - kérdezi ártatlanul.
- Meztelenek vagytok, együtt aludtatok, és azt hiszem, nem értettem félre semmit - nyögöm elkeseredve. Engem itt semmibe vesznek, pedig ledöbbentem... talán még a növésben is megálltam.
- Kengo, Kengo, Kengo... Idióta vagy, mint mindig - sóhajtja. Igen? - És egyébként is mondtam, hogy szeretem - jelenti be,. és nekem ekkor esik le.
Akira most menőbb menőnek látja Shiroganét, mint amilyen volt.
- Szóval te... ti.... együtt...
- Ahogy mondod, Kengo-kun, és ha most megtennéd, hogy kicsit kettesben hagysz minket felöltöznénk és kevésbé lenne kínos - hallom meg Shirogane hangját. Tanácstalanul kapkodom a fejem. Hova kellene mennem?!
- Vidd a videó mellől a pénzt és hozz valami reggelit, de ne siess - kapom az utasítást, mire felsóhajtva veszem el a pénzt és már rohanok is.
***
Reggeli után a bár felé tartunk. Ők ketten persze repkednek a boldogságtól, de mégis... annak ellenére, hogy ezt nem teljesen gondoltam volna, jó rájuk nézni.
Viszont ahogy beérünk, és a tekintetem találkozik Kou tekintetével elkapom a fejem, mire ő Akirához lép és lerángatja a az edzőterembe. Persze én is követem őket, szeretem nézni, ahogy harcolnak. Akirának ügyesek a mozdulatai, Kou meg... ő meg meztelen, mikor átalakul, és ezeket a pillanatokat szeretem. Kellemesek.
Viszont ahogy leérünk, hirtelen megvilágosodom. Akira is kedveli SAhiroganét... talán tudhatja, hogy én kedvelem-e Kout!
- Akira... akkor ti most... - kezdenék bele, de nem is igazán tudom, hogy mit akarok kimondani igazán, és mit nem lennék képes még gondolatban sem.
- Igen. Mi most együtt vagyunk. Mire vagy kíváncsi? - kérdezi.
- Mindenre - jelentem be. Tényleg érdekelne minden...
- Kengo, te is meleg vagy? - MI?! ÉN?! NEMNEMNEM!!! - Mindegy. Szóval.
- Ki volt felül? - térek észhez gyorsan.
- Én vagyok alul - vigyorogja, de engem teljesen ledöbbent.
-ALUL?! KOMOLYAN?! - kiabálok fel, de aztán eszembe jut, hogy mit csináltam. Kou felé pillantok, aki hirtelen rám néz Akira helyett, mire megint elkapom a tekintetemet. De kellemetlen! - És jó? - vesszem lentebb a hangerőt, de már menne... de nem engedhetem el! - Akira, kérlek! Fontos lenne tudnom, hogy... hogy működik ez - nyöszörgöm.
- Na, jó. Este gyere át, majd egy pizza mellett beszélünk - ajánlja fel, mire bólintok, és inkább belemerülök az edzésbe.
Kou persze rám néz párszor, ezzel lebuktatva, hogy bambulok rá. Mert tényleg bambulok, az egyik alkalommal magamnak fedezem fel, hogy a nyálam is kicsordult, ahogy nézem őt. Nem tudom, az agyam mit gondol, de bizarr... én nem vagyok meleg!
Aztán annyira belemerülök, hogy már csak azt veszem észre, hogy Akira morogva megy felfelé.
- Kengo - szól rám Kou, amivel megint lebuktat, hogy bámulom. Ahogy rám néz, elvörösödök és elkapom a fejem, majd szégyen, nem szégyen, felszaladok mellette, és azonnal Akira mellé ülök,. de az nem jut eszembe, hogy ő meg mellém fog. Furcsán néz, látom, mikor oldalra sandítok. De ne nézzen már rám! Bizsereg tőle a hasam!
Aztán, mintegy isteni szikraként és tématerelésnek eszembe jut Aya-chan.
- Hol lehet Aya? - kérdezem csámcsogva, de aztán meg is jelenik. Nincs túl j bőrben, látom ám. Ahogy azt is, hogy Akira megint forgatja a szemét. Nem értem, miért nem szereti Aya-chant. De lehet, hogy köze van ahhoz, hogy mindig ver mindenkit. Már mondtam neki, hogy el kellene mennie orvoshoz, Nee-chan egyik kolleganője is jár, de akkor is megütött...
Közben ő elmeséli, hogy Ruru hagyta így helyben. Érdekes, mindig annyira erősnek hittem, de ezek szerint csak fegyvertelen emberekkel bánik ilyen jól. hehe, ezt még majd kifejtem neki!
- Ideje utána szaglászni ismét az átjáróknak. Nem hagyhatjuk, hogy ő kezdeményezzen, és folyamatosan védekezésre szoruljunk - jegyzi meg Kou, rácsapva az asztalra, amin összerezzenek. Remek! Megint fel kellett hívni magára a figyelmemet, mikor már majdnem t perce nem jutott eszembe!
- Egyet kell értenem. Mi megyünk Akirával, te Kengoval, Aya, te maradj itt Masterrel, ő majd ellátja a sebeid - adja parancsba Shirogane, ami kicsit rosszul esik. Ha Akirával mehetnék, tudnék vele beszélgetni.
- Miért pont te mész Akirával? - kérdezek rá a kétségeimre, de bárcsak ne tettem volna... közelebb lép, elkapja az államat és olyan közel hajol... szinte érzem a leheletét.
Milyen vörösek az ajkai... istenkém...
Valamit mond is, de belefeledkezek az ajkai bámulásába és már csak azt érzem, ahogy Kou elrángat előle, amire megint megremegek és szinte pánikba esve rohanok ki a bárból, a fejem után haladva.
Hamarosan utol is ér, és megint megérint, mire megint megremegek. - Mi van veled?! - kérdezi. - Se... semmi - felelem. - Csak hagyj békén, és... csináljuk a dolgunkat! - morgom, és elindulok megint.
|
|
