Megbántottam.

Pedig... Talán tényleg csak nekem akart jót...

- Ne haragudj Sensei - csúszok hozzá közelebb, amikor már elviselhetetlenül kínoz a közénk telepedett csönd, és feszültség.

Annyira belém rögzült az évek alatt a gyanakvás, hogy ott is csak a hátsó szándékot kerestem, ahol nem is volt. És... Ezzel talán az egyetlent, aki szóba állt velem, és akivel el tudtam beszélgetni olyanokról, amikrõl mással nem is sikeresen elüldöztem magam mellõl...

Egyre kétségbeesettebben, de további szavak nélkül figyelem felém forduló arcát, és szemeit, várok, és vágyok megbocsájtására úgy, mint ahogy még semmire.  

- Akármi történhet, ezt jól jegyezd meg. - sóhajtja végül, mielõtt felülne, és kezét az ölemben fekvõ könyvre tenné, érintésétõl megrendülök kicsit.

 - Akármilyen youkai jöhet, hogy visszakapja a nevet és talán téged is bántani akarna egy-kettõ. - folytatja mondandóját, érdeklõdve hallgatom. Ebbe se gondoltam bele... - Nem mintha érdekelne az életed, hiszen nekem csak jó lenne, ha vége lenne, de azt gondolom nem akarod, hogy ezeknek az embereknek is bajuk legyen - nem... Tényleg nem, nagyot nyelek, mielõtt határozottan hagynék neki igazat:

- Nem akarom, hogy bajuk essen.

- Akkor innentõl ne makacskodj, ha errõl van szó. Veled leszek a nap minden percében, kivéve, ha magányra vágyom - hé... Azért ez így mégse járja. Kedves, hogy védeni szeretne, de mi van akkor, ha én szeretnék kicsit egyedül lenni?!

- És ha én vágyom magányra? - kérdezek is rá.

Néha... Fõleg akkor, amikor ennyire melegem van már csak attól, ahogy aranysárga szemeivel a szemeimbe néz, úgy érzem, határozottan szükségem lenne rá.

- Neked ugyan mire kellene a magány? 

- Akármire - felelem kitérõen, próbálok határozott lenni.

- Ugyan már, még csak barátnõd sincs - ezt nem hiszem el, vörös arccal próbálom meg elhallgattatni. Aztán rákérdek arra, hogy neki van-e.

- Soha nem mozgattak meg igazán a nõk, emberként sem, és a youkai-ok között sem - egyenes, nyílt, és letaglózó is egyben a válasza, ami szerint, a férfiak az esetei...

Hiszen... Amit mondott az azt is jelenti, hogy amikor velem tölti az idejét, vagyis szinte mindig, teljesen olyan lesz, mintha járnánk.

A gondolatba ismét belepirulok, viszont úgy döntök, addig nem esek kétségbe, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy neki tényleg a férfiak tetszenek-e:

- Szóval te.... neked... - eddig jutok el azonban, mielõtt izmos teste mögé rejtene.

- Natsume Reiko? - hallok meg egy halk hangot kintrõl, az ablak felõl, egy alig észrevehetõ kopogás után, mielõtt arról faggathatnám senseit, hogy mi a baj, kíváncsian fordulok az ablak irányába.

- Már nem él - válaszol helyettem azonban sensei, aztán megkérdi látogatónktól, mit akar itt.  

- Csak a nevemet szeretném visszakapni, ha lehetséges. Azt hallottam, hogy visszatért a Barátok Könyve és úgy gondoltam, hogy talán már nincs szükség a nevemre. De ha Reiko-san már nem lakik itt... - annyira csalódott a hangja... És annyira gyámoltalannak tûnik... Segítenem kell neki.

Az elhatározást tett követi, hirtelen mozdulattal lépek ki nyanko-sensei mögül, és szólítom meg:

- Natsume Takashi vagyok, és visszaadom a neved - ha nem fogja meg sensei a karom, és ránt magához, hogy így kérjen számon arról, mit csinálok, egyenesen a halálomba rohanok.

Vendégünk hangja a nevem hallatán felerõsödik, ahogy az ereje is másabb, hatalmasabb lesz, miközben belibben hozzánk azzal, hogy adjam neki a könyvet.

- Takarodj innen - óvatlan voltam már megint. Jót akartam a szellemnek, de abba nem gondoltam bele, hogy átverhet.

Engedelmesen hagyom, hogy sensei maga mögé utasítson addig, amíg el nem ûzi, szidalma elé is bátran állok.  

- Ezt hogy gondoltad?! Nekem nem hagyod magad megölni, de akárkinek odadobod az életed helyettem?! - ez nem így van.  

- De... - azt hittem, tudok érte tenni valamit, mégse tudom ezt senseinek elmondani, még mindig idegesen vág a szavamba:

- Nincs de! Másrészt azt sem tudod, hogy add vissza a neveket - ez mondjuk igaz. És... Ha így mondja, akkor tudhatja...

- Hogy kell? Mond el nekem... - csúszok hozzá közelebb, szavaim miatt bosszús sóhajjal támasztja magát meg, de legalább mesélni kezd:

- Ahhoz, hogy visszaadd egy youkai nevét imádkoznod kell a Könyvhöz. AZ meghallgat majd téged, és megmutatja, hogy melyik lapon találod a youkai nevét. Aztán csak ki kell tépned a lapot, és a szádba venni, hiszen a varázslathoz Reiko nyála és lehelete kell, ami neked megvan - értem... - A szádba veszed a papírt, összeérinted a tenyeredet hangosan tapsolva és kifújod a levegõt az orrodon. 

- Ennyi? - azt hittem, ennél nehezebb, és több. Hosszú ideig elhallgattam volna még, ahogy beszél. Annyira jó hallani a hangját...

- Ennyi?! Van róla fogalmad, hogy mennyire ki fogsz merülni?! - chh... Miért van az, hogy teljesen idiótának néz?? Nem hinném, hogy egy lap szájba vétele ennyi erõt venne el.

- Nyanko-sensei, a te neved is benne van a könyvben? - teszek fel neki újabb kérdést, viszont erre megint mérges lesz.

- Te ma nagyon azt akarod, hogy ellássam a bajod? - mi rosszat mondtam? Nem értem.

- Miért? - várom hát tõle a magyarázatot.

- Ne tegyél egy lapra azokkal a kezdõ szerencsétlenekkel, akiktõl Reiko elvette a nevét - annyi mindent nem tudok a youkaiokról, és róla sem...

Puha tincsei közé túrok, és selymes fülein simítok végig, miközben ismét bocsánatot kérek tõle. Tényleg nagyon sokat kell még tanulnom tõle.

Álmomban se gondoltam volna, hogy ismét hülyeséget teszek addig, amíg maga alá nem dönt, rémülten figyelem arcát, szemeit.  

- Ilyet csak akkor tegyél legközelebb, ha számolsz a következményekkel - jelenti ki komolyan, mielõtt birtoklón vetné magát az ajkaimra.

Nem kicsit döbbent meg tettével, mozdulni, és levegõt venni se merek addig, amíg feljebb nem tápászkodik, és újra beszélni kezd:

- Ha ott érintesz olyan, mintha a szívem simogatnád. Ha csak barátkozni akarsz, soha ne tegyél többet ilyet - annyira más a viselkedése... És… Annyira más most a hangja, és a szemei is...

Csodálattal vegyes rémülettel viszonzom a tekintetét addig, amíg le nem mászik rólam, hogy eltûnhessen valahová az ablakon keresztül kiugorva, majd érintem meg ajkaim, amikor már egyedül vagyok.

Megcsókolt... Õ most komolyan megcsókolt...

És... Az, amit mondott...

Csak fekszem továbbra is, de nem jut eszembe semmi értelmes dolog, nem tudom, mit csináljak. Utána kéne mennem? Vagy inkább itt kéne maradnom, és majd ha visszatér kérjek bocsánatot azért, amit tettem vele?

Még jó, hogy Touko-san felszól, hogy mehetek fürdeni.

A víz alatt talán okosabb leszek.

***

Sajnos még mindig fogalmam sincs arról, mit is kéne csinálnom, pedig fürdõvizem már elhûlt, az alatt a pár óra alatt, amíg áztattam magam, fáradt sóhajjal nyúlok az egyik törülközõmért, terítem nedves tincseimre.

Aztán… Amikor kilépek a kádból, a másik törülközõ kézhezvétele helyett ijedten kiáltok fel, és ugrok egyet hátrafelé, hogy emiatt a lépésem miatt elveszítve az egyensúlyom csobbanjak vissza a vízbe.

Sensei mióta van itt, és figyeli azt, amit teszek???

Ha tudom, hogy követ, akkor a másik törülközõm is közelebb készítem magamhoz.

- Valami baj van Takashi-kun? – hallom meg Touko-san aggódó hangját, ezért minden maradék hidegvérem összeszedve próbálok meg neki valami hihetõ hazugságot kitalálni:

- Semmi bajom. Beleejtettem a vízbe a törülközõm, de mindjárt keresek másikat. – elvégre azt csak nem mondhatom neki, hogy egy youkai megjelenése miatt visszaestem a kádba.

Szinte látom magam elõtt azt, ahogy erre megnyugodva sóhajt egyet, és mosollyal az arcán tér vissza oda, ahonnan az elõbb a fürdõ elé futhatott miattam, nagy levegõ vétele, és kifújása után kicsit higgadtabban fordulok sensei felé, és mordulok rá  halkan:

- Legközelebb szólj hozzám, ha visszajössz, hogy ne rémüljek tõled halálra.

- Persze, persze, szólni fogok, amikor a többi ayakashi is jelzi neked az érkezését. – rendez le, mielõtt fölényesen nyújtaná felém azt a törülközõt, amelyikért nyúlni készültem, mérgesen veszem el tõle, majd csavarom magam köré, amikor felállok, és újból kilépek a kádból.

Ismét elvörösödtem a közelségétõl, az is zavar, hogy csupán két törülközõ takarja elõle el a testem…

De… A más szellemek kijelentése miatt felvont szemöldökkel nézek körbe, aztán kérdezem meg kicsit se titkolt bosszúsággal a szellemet, aki most bújt elõ az egyik sarok takarásából, hogy mit szeretne. Kicsit bosszantó, hogy már az ilyen helyeken se lehetek egyedül.

- Bocsánat… Én csak a nevemet szeretném Reiko... – nyögi halkan, úgyhogy egy kicsit megenyhülve rémülete miatt megyek a Barátok könyvéért, kezdek el hozzá imádkozni, hogy azt a lapot mutassa meg nekem, amelyikre a szellem neve van vésve.

Pár pillanatot vett csak igénybe a névvisszaadásos procedúra, mégis az egész testem sajog, ha Nyanko-sensei nem kapott volna el erõs karjaival, biztos, hogy a földre terültem volna.

Igaza volt, tényleg rettenetesen fárasztó…

- Köszönöm. – suttogom neki mosolyogva, de most nem is rám figyel, hanem a kezemben tartott könyvre:

- Vékonyabb lett a könyv. - jegyzi meg kurtán.  

Nélküle vissza se jutnék a szobába, hálásan köszönöm meg neki ismét a segítséget, amikor feltámolygunk, ahogy a takaró rám terítését is. Aztán… Csak figyelem mellém dõlõ alakját.

Legszívesebben megint megcirógatnám puha füleit, vagy selymes tincseit, de jelenleg még a kezem se tudom felemelni.

- Mindig ennyire rosszul leszek egy-egy név visszaadása után? – sóhajtom felé, meglep azzal a vigyorral, amit a válasza, és arcom végigsimítása elõtt produkál:

- Nem kötelezõ csinálnod.

Ez nem igaz. Úgy érzem, azoknak a szellemeknek, akiknek csak tudom vissza kell adnom a nevét Reikoért.

- De fogom. – ellenkezek is éppen emiatt makacsul, sóhajtva csóválja meg fejét, tettével hevesebb dobogásra késztetve a szívem.

- Valahogy sejtettem. – válaszolja aztán kurtán, mosolyogva biccentek felé, mielõtt engedném a sötétségnek, hogy elragadjon.

***

- Jól vagyok. – jelentem ki neki ismét hogy érzed magad kérdésére, majd arra kérem, addig  amíg felöltözök, hagyjon egyedül. Még mindig csak törülközõ van rajtam a takaróm alatt, de a jelenlétében semmi kedvem kimozdulni innen.

Ha nagyon szükséges lesz, akkor a védelme alatt fogok elaraszolni ruháimért, de nélküle semmiképp.  

Bár…

Azt még nem tudom, az iskoláig hogy fogok eljutni. Merjem kérni a támogatását, miután most elküldöm. És ott mi lenne? Meg tudna védeni észrevétlenül? 

- Nem lennél egyedül. – nyújtózik egyet, mielõtt egy kicsit komolyabban nézne körbe – Egy youkai bujkál itt, vagy a környéken, csak azt nem tudom, hogy hol. – csodás… Eddig fogalmam se volt arról, hogy mi hiányzott a mai napból.

- Köszönöm, hogy kölcsön adod az erõd, Sensei. - A mosolytól, ami az ajkai n játszik, valami megmozdul egy pillanatra a mellkasomban, és picit melegem lesz. De ez csak az alakváltás lehet, a mosoly az csak... pont jött közben.   

- Megtaláltalak Reiko... Add ide... Add nekem a könyvet, ha nem akarod, hogy felfaljalak! 

Szánalmas kis korcs youkai közeledik, határozottan azzal a céllal, hogy megölje Natsumét és elvegye a könyvet. De én ezt majd hagyom, mi? Hát persze, hogy nem! Egy mozdulattal termek elõtte, még csak alakot sem kell váltanom.

- Nem akarlak többet a közelében látni, te nyomorult - sziszegem idegesen, mialatt ez a kis szerencsétlen átadja nekem az ereje egy részét és elszelel. Na, azért...

- A testõröd vagyok. Megegyeztünk  - felelem, mikor megköszöni, hogy megvédtem.
Végül elindulunk visszafelé, oda, ahonnan eljöttünk. Közben érzem, hogy néz, de próbálom nem észrevenni, viszont nekem is kedvem lenne figyelni õt. Ahogy felé fordítom a tekintetem, végül elpirulva kapja el a sajátját. Milyen õszinte reakció...

*** 

Már hosszú ideje lent van. Én a szobában ülök és várok, eleinte türelmesen, majd egyre türelmetlenebbül. Egyrészt kezdek nagyon éhes lenni, másrészt nem tetszik, hogy nincs itt, harmadrészt érdekel, hogy kikkel él. Sóhajtva egyenesedek ki és veszem fel a dagadt macska alakját, hogy lemehessek feltûnés nélkül.
Natsume illata alapján könnyen belövöm, hogy merre vannak, ha a hangok nem is segítenének. Elõször eszembe jut, hogy mi van, ha nem látnak szívesen, de erre is rácáfolnak, ugyanis a nõ is, és a férfi is, akik egyértelmûen nem a vér szerinti szülei, szívesen fogadnak. Legalábbis macska-alakban, mert a többiben nem látnak.
Ahogy felmegyünk persze Natsume morogni kezd, hogy legyen óvatosabb,nem lett volna szabad ezt tennem és hasonlók. nem felelek neki addig, amíg a szobába érve vissza nem veszem félig ayakashi alakomat.

- Sokáig voltál távol. Baj is érhetett volna - fejtem ki, mire tovább morog.

- Mégis milyen baj éri az embert vacsora közben?! Harapós tányérokról még nem hallottam.

- Nem értesz te semmit - morgom most én, és elfordulok.
Percekig csend van, aztán hallom, hogy közelebb jön, de nem ér hozzám, csak közvetlenül mögöttem ül.

- Ne haragudj Sensei - szólal meg. Vállam felett pillantok rá.
Az arcáról tényleg az sugárzik, hogy megbánta a dolgot, így sóhajtva fordulok felé.

- Akármi történhet, ezt jól jegyezd meg - mondom, és felülök, a kezem az ölében heverõ Könyvre teszem, mire picit megremeg. - Akármilyen youkai jöhet, hogy visszakapja a nevet és talán téged is bántani akarna egy-kettõ. Nem mintha érdekelne az életed, hiszen nekem csak jó lenne, ha vége lenne, de azt gondolom nem akarod, hogy ezeknek az embereknek is bajuk legyen - nézek mélyen a szemébe. Megint elcsendesedik, aztán nyel egy picit és határozott hangon megszólal.

- Nem akarom, hogy bajuk essen.

- Akkor innentõl ne makacskodj, ha errõl van szó. Veled leszek a nap minden percében, kivéve, ha magányra vágyom - jegyzem meg.

- És ha én vágyom magányra? - kérdezi felvont szemöldökkel.

- Neked ugyan mire kellene a magány?

- Akármire - húzza fel az orrát.

- Ugyan már, még csak barátnõd sincs - nevetek fel, mire a nevem visítva elpirul.

- Neked van? - kérdezi aztán.

- Soha nem mozgattak meg igazán a nõk, emberként sem , és a youkai-ok között sem - rántom meg a vállam. Erre hirtelen még mélyebb vörös színt ölt és kezdek komolyan aggódni, hogy elõbb-utóbb magától lángra lobban.

- Szóval te.... neked...
Nem tudja befejezni, ugyanis félbe szakítom, ahogy felpattanva magam mögé tolom. Kintrõl idegen erõt érzek, de nem veszem fel a másik alakom, annyira nem érzem erõsnek. Pláne, mikor halk kopogás rázza meg az ablakot és egy még halkabb hangocska szól be a szobába.

- Natsume Reiko? - kérdezi a hang.

- Már nem él - felelem neki én, még mindig magam mögött tartva Natsumét. - Mit akarsz itt?

- Csak a nevemet szeretném visszakapni, ha lehetséges - feleli. - Azt hallottam, hogy visszatért a Barátok Könyve és úgy gondoltam, hogy talán már nincs szükség a nevemre. De ha Reiko-san már nem lakik itt...

- Natsume Takashi vagyok, és visszaadom a neved - szökken ki mögülem Natsume, mire mogorva kapok utána, és ahogy elkapom a karját, a testemhez szorítom.

- Idióta kölyök, mi a frászt csinálsz? - suttogom a fülébe:

- Natsume Takashi? - kérdezi a hangocska. Az ereje egy pillanat alatt változik meg és átlibbenve a falon nekünk támad. Éreztem én... - Add ide a Könyvet - sziszegi a youkai nõi hangon.

- Takarodj innen - morranok rá. A tekintete találkozik az enyémmel, és megint magam mögé tolva Natsumét hagyom, hogy a homlokomon felvillanjon a jel: elszívom az erejét! Ahogy ezt érzékeli, azonnal sikítva rohan vissza a sötétségbe, én meg sóhajtva, majd idegesen morogva fordulok Natsume felé.

- Ezt hogy gondoltad?! Nekem nem hagyod magad megölni, de akárkinek odadobod az életed helyettem?! - vonom kérdõre, mire megszeppen kissé.

- De...

- Nincs de! Másrészt azt sem tudod, hogy add vissza a neveket - morgom, mire kíváncsian néz rám.

- Hogy kell? Mond el nekem... - kukacol közelebb. Sóhajtva támaszkodom meg kényelmesebb pózban, és mesélni kezdek neki.

- Ahhoz, hogy visszaadd egy youkai nevét imádkoznod kell a Könyvhöz. AZ meghallgat majd téged, és megmutatja, hogy melyik lapon találod a youkai nevét. Aztán csak ki kell tépned a lapot, és a szádba venni, hiszen a varázslathoz Reiko nyála és lehelete kell, ami neked megvan - mondom, mire kíváncsian csillogó szemekkel néz. Miért néz így...? - A szádba veszed a papírt, összeérinted a tenyeredet hangosan tapsolva és kifújod a levegõt az orrodon.

- Ennyi? - kérdezi.

- Ennyi?! Van róla fogalmad, hogy mennyire ki fogsz merülni?! - Meglepetten pislog, majd elhallgat pár pillanatra.

- Nyanko-sensei, a te neved is benne van a könyvben? - kérdezi izgatottan.

- Te ma nagyon azt akarod, hogy ellássam a bajod? - morranok fel sértetten.

- Miért?

- Ne tegyél egy lapra azokkal a kezdõ szerencsétlenekkel, akiktõl Reiko elvette a nevét - húzom fel az orrom, de a következõ pillanatban a gondolataim is belém fagynak.

A hajamba túr és a füleimet kezdi simogatni, miközben mosolyogva kér bocsánatot.
Elõször levegõt sem veszek, annyira meglep azzal, amit tesz, majd a szemébe nézek és engedek az érzéseimnek. Elõre dõlök, magam alá gyûröm, és hagyom, hogy a hajam körénk hulljon, elrejtve minket a külvilág elõl.

- Ilyet csak akkor tegyél legközelebb, ha számolsz a következményekkel - suttogom rekedtesen, majd az ajkaira marok, és kicsit sem lágyan megcsókolom. Lefagy, most õ nem mer moccanni sem, majd ahogy elválok tõle, felelek fel nem tett kérdésére. - Ha ott érintesz olyan, mintha a szívem simogatnád - suttogom. - Ha csak barátkozni akarsz, soha ne tegyél többet ilyet - nézek mélyen a szemébe.
Még percekig így vagyunk, majd felállok róla, és inkább egy mozdulattal tárom ki az ablakot és kimászok a tetõre. Levegõznöm kell, mert ennek nem lesz jó vége így.

A mai nap átlagosnak nevezhetõ, már megint gondot fogok okozni Touko-sannak.

Nem értem, miért kell minden ruhámnak bepiszkolódnia attól, hogy az erdõben futva próbálom meg lerázni az engem üldözõ szellemeket.

Bár... Lehet nagyobb probléma az, hogy akármit is teszek, beléjük botlok, és hajszolni kezdenek. Rá kéne jönnöm végre, mit tehetnék ellenük.

Hirtelen botlom meg, és esek hasra egy kötélben, gáncsom meg is adva magát tettemnek válik ketté. Aztán... Mintha ez nem lenne elég nagy baj már amúgy is, mély, elégedett hangot üti meg füleim. Olyan, amitõl jeges rémület mar a szívembe:

- Elszakadt... Az akadály... ami fogva tartott! Feltörték - akadály???

A fene vigye el...

Gyors mozdulattal megkeresem a kötél két végét, próbálom összekötözni, hátha ezzel visszatarthatom azt az ayakashit, akit ide zártak be, viszont mielõtt végezhetnék, robban szét a szentély, és ül porfelhõ a tájra, úgyhogy még mindig riadtan várom az elõlépõt. Ha jogosan pecsételték le ennyire erõsen, akkor végem lenne még akkor is, ha futok.  

- Te...? - szólít meg legnagyobb döbbenetemre egy hatalmas, kövér cicus.

- Én? - kérdezek vissza kíváncsian. Megnyugtató, hogy egyelõre nem tûnik veszélyesnek, a hangja is másabb, mint elõször.

- Natsume Reiko - az a másik youkai is így hívott...

- Nem Natsume Reiko a nevem. - válaszolok türelmesen. Sokkal másabb egy valódi beszélgetés annál, mintha valaminek nekinyomnának a torkomnál fogva. Kellemesebb is.

- Nem Reiko vagy, látsz engem és nem félsz tõlem? - nem értem, miért kellene félnem egy cicától. Különben is... Hozzászoktam már a természetfelettihez.

- Most hogy jobban megnézlek, - döcög közelebb - tényleg nem lehetsz Reiko, hiszen férfi vagy. Bár nálunk tényleg mindegy, hogy ki férfi és ki nem. Mi a neved? 

- Natsume Takashi. Reiko... a nagymamám volt. - akivel soha nem beszélhettem sajnos. Pedig... Õ biztos elhitte volna azokat, amiket más nem.

- És vele mi van? 

- Már meghalt. Fiatalon...

Válaszomtól nagyon izgatott lesz, és újabb kérdést tesz fel:

- A Barátok Könyve hol van? - mindenképp szeretnék neki segíteni, hogy békén hagyjon, de azt se tudom, hogy mirõl beszél.

- A Barátok Könyve? - mi az? És... Mi köze van a nagymamámhoz?

***

- Hogy szólíthatlak? - kérdezem a szobámba belépve. Szeretném tudni a nevét, õ az elsõ ayakashi, akivel tényleg tudtam beszélgetni, úgyhogy meglep azzal a kimért válasszal, amit a kérdésemre ad:

 - Hát... ha tényleg nálad van a barátok könyve, akkor azt hiszem úgy a leghelyesebb, ha egyelõre nem beszélünk errõl - nem értem, miért ennyire ellenséges. Mi baja származik abból, ha megtudom??

- De valahogy csak szólítanom kell téged - sóhajtom, mialatt makacsul fürkészem szemeit. 

- Jó, - adja be végül a derekát - akkor... hívj Sensei-nek - Sensei... Hmm... Rendben... Cica Sensei...

- Nyanko-sensei - jelentem ki kuncogva, aztán mivel nem ellenkezik a megszólítás ellen, csak csöndben várakozik, elõszedek egy közepes méretû dobozt a szekrényembõl.

- Ezek a nagymamám holmijai - az egész élete ebbe van belesûrítve pár tárgyként, úgyhogy nem is csoda, hogy nem ismerem.

- Ott van! - jelenti ki vággyal telt hanggal, amikor rápillant egy zöld noteszfélére, érdeklõdve veszem kézbe, lapozok bele.

Tele van lapokkal, minden lapon áll valami, mégse tudom egyikrõl se megállapítani, hogy mi az, amit oda leírtak.

- Mi ez egyáltalán és miért ilyen fontos? - nézek a szemeibe. Ha ennyire szeretné, biztos fontos lehetett a nagymamámnak is. Akkor pedig... Nem biztos, hogy oda kéne neki adnom.

- Ez a Barátok Könyve - avat be - Reiko minden útjába kerülõ youkait kihívott párbajra, és mivel hatalmas spirituális ereje volt, legyõzhetetlen maradt, így akiket legyõzött, azoknak a nevét leíratta egy lapra így az alárendeltjévé tette, és ha szüksége lett volna bármelyikükre, akkor meg tudta volna idézni õket - azoknak a szellemeknek a nevei, akiket legyõzött???

- De ebben... sok lap van - nézek rá ismét, miután átpörgetem a könyvet.

- Mondtam, hogy erõs volt - jelenti ki, tüntetõen más irányba nézve közben.

 - Akkor... - nem tudom neki feltenni kérdésem, miszerint most az, akinél a könyv van, tényleg befolyásolja-e azokat a szellemeket, akiknek a nevét tartalmazza, mert valaki betört a házba, rohannom kell.

Nem lenne jó, ha tönkretegyék Fujiwaraék birtokát azért, mert keresnek. Akkor megint máshova kéne mennem.

Sikerül kikerülnöm, majd elfutnom elõle, ezzel arrébb csalva a háztól, habár olyan szorosan követ, hogy nem tudnám lerázni, ha Sensei nem ugrana a vállamra, és mutatná rövid mancsával, melyik bokorban bújjak el.

- Rendben - biccentek neki, aztán irányt változtatva hasalok be a fedezékbe, fújom ki magam.

Ez az ayakashi veszélyesnek, és haragosnak is tûnt.

- Sokan jönnek majd még a Könyvért. Add hát át nekem. 

- Nem - felelem higgadtan. - Ez örökség... fontos dolog a nagymamámtól, nem fogom csak úgy... - eddig jutok el mondandómban, haragos morgással változik át egy hatalmas, hófehér szörnyeteggé, akinek az arcát jelek díszítik, és nyom a földre egyik mancsával.

- Megölhetlek akár most azonnal - teszi hozzá mérges vicsorral, megerõsítve bennem azt az érzést, hogy nem lenne jó a világnak, ha pont hozzá kerülne.

- Akkor ölj meg, de nem fogom átadni a könyvet - nyögöm, súlya miatt nehezebben megy a beszéd.

Aztán... Mivel fáj az, ahogy a talajnak szorít, és még levegõt is egyre nehezebben kapok mancsától, úgy próbálok szabadulni, hogy az orrára ütök.

Szerencsére csapásom hatásos, elengedve karolja át mancsaival orrának azt a részét, amelyik most fájhat nekik.

- Visszaadom a neveiket - jelentem ki neki, ahogy abbahagyva a panaszos nyöszörgést ismét rám emeli ebben a testében aranyszínû szemeit - Ha segítesz közben, a halálom után a tiéd lehet a könyv.

Talán addigra már kevesebb név lesz a könyvben, és nem tud akkora felfordulást okozni.

Látom rajta, hogy fontolóra veszi szavaim, mielõtt felállna, és egy olyan alakot öltene magára, ami emberekhez teszi hasonlatossá. Mégis... Csak hasonlatos, érdeklõdve nézek rajta végig.

Magas teste, hosszú fehér haja, és bolyhos, fehér fülei annyira varázslatosak... Az arcát díszítõ tetoválás is földöntúli szépségûvé teszik.

- Ne nézz így, - jelenti ki, megsértõdött attól, hogy lényén felejtettem pillantásom. - nem kedvelem a dagadt macska alakját - valamiért... Hajának hátradobása után kezdem én se kedvelni azt az alakot - Szóval... ha meghalsz a küldetésed közben az enyém a Barátok Könyve? - biccentek neki - Rendben, áll az alku, a testõröd leszek, Natsume. 

- Köszönöm, hogy kölcsön adod az erõd Sensei. - mosolygok rá boldogan.

Ha tényleg olyan kegyetlen lenne, mint amilyennek látszani próbált, már nem élnék, elmondhatatlanul örülök annak, hogy összehozott vele a sors.

És... Ebben csak még biztosabb vagyok akkor, amikor annak a gonosz szellemnek a hangját hallom meg a hátam mögül, aki miatt kimenekültem rokonaim házából:

- Megtaláltalak Reiko... Add ide... Add nekem a könyvet, ha nem akarod, hogy felfaljalak... 

Annyira közel van, menekülni se tudok elõle, úgyhogy a rémület miatt teljesen kõvé dermedek.

Azonban... Mielõtt elérhetne, és megérezném kezeit, vagy fogait is a nyakam körül forró lehelete helyett suhan el mellettem Sensei, löki a földnek.

Meglepetten fordulok hátrafelé, figyelem azt, ahogy teljes súlyával ránehezedik, mielõtt megszigorított vonásokkal rámordulna az alatta fekvõ ayakashira, aki miatt még a rendes szellem alakját se kellett visszavennie:  

- Nem akarlak többet a közelében látni, te nyomorult. - hangjától megint hevesebben kezd el dobogni a szívem, mialatt a szellem kegyelemért könyörög neki.

Sensei különös egy youkai. Képes volt megmenteni...

Pont azok után, hogy nemrég tettem ígéretet arra neki, az övé a Barátok Könyve akkor, ha meghalok. Pedig... Biztosan tudhatta, nincs esélyem a menekülésre.

Nem tagadom, furcsa, de jó érzés, hogy életemben elõször végre nem egyedül kellett küzdenem.

- Hálás vagyok azért, mert megvédtél. - nézek szemeibe mosolyogva, amikor felkel megtépázott áldozatáról, és az elrohan. Majd... Mellém lépve, viszonozza magabiztosan a mosolyom.

- A testõröd vagyok. Megegyeztünk.  - biccentek neki, és még egyszer megköszönöm a segítségét.

Aztán... Mivel a nap már lemenõben jár, elindulok az oldalán Fujiwaraék otthona felé. Nem kéne gondot okoznom nekik azzal, hogy keresniük kell.

Bár... Azt se tudom, hogy ebben az alakjában fogják-e látni Nyanko-senseit, óvatosan sandítok tökéletes teste irányába. Hogy magyarázzam meg nekik ki õ, ha igen? Nem néz ki korombelinek, nem mondhatom róla, hogy az osztálytársam...

Észreveszi, hogy õt nézem, úgyhogy vörös arccal fordítom el tekintetem más irányba.

Erre persze kuncogni kezd, viszont próbálok róla nem tudomást venni. Ha akarnám se tudnám neki elmagyarázni, miért is figyeltem. Van egy olyan gyanúm, mentegetõzésnek venné.

***

- Mi a baj? Miért nem eszel? Nem ízlik? - kérdezi meg vacsora közben Touko-san. Még alig nyúltam a tányéromhoz, holott õ a föld legjobb, és legkedvesebb szakácsa ma is kitett magáért.

Óvatosan szorítom össze combjaimon lévõ kezeim. Senseinek is szeretnék vinni pár falatot. Csak azt nem tudom még, hogy hogyan kérjem meg vendéglátóim arra, engedjenek fenn enni.

Akkor megoszthatnám vele a vacsorám...

- Nyau... - hallok meg egy ismerõs nyávogást, döbbenten figyelem a konyhába lévõ macskát. - Nyau... - szólal meg még egyszer ravasz pofival.

Mondja valaki, hogy álmodom... Arra kértem, maradjon fenn. Miért kellett lejönnie??!!

- Egy macska. Te hoztad haza Takashi? - fordul Shigeru-san mosolyogva Nyanko-sensei felé, miután azt válaszolom neki, hogy igen, és hogy sajnálom, rémülten, még mindig lehajtott fejjel ülök, és várom reakcióját.

Attól félek, nem örül neki.

Legnagyobb döbbenetemre azonban õ, és felesége is hamar megbarátkoztak vele, mosolyogva köszönöm meg azt, hogy befogadták, és adtak enni, folytatom én is a vacsorám.

Nyugtató, hogy úgy érzik, egy magam korabeli srácnak szüksége van háziállatra.

Bár... Azért Sensei legközelebb óvatosabb lehetne.

Ahogy elindulunk felfelé, ezt meg is jegyzem neki. Meg se lep, hogy nem válaszol, a szobába érve is hamarabb változik vissza félig szellem alakjába, és dõl el oldalasan azzal, hogy jól lakott, mielõtt még megtisztelne beszédével:

- Sokáig voltál távol. Baj is érhetett volna. - dobja hátra megint tincseit ezzel a mozdulattal szabad rálátást engedve mellkasára, talán emiatt vágok neki vissza halkabban, mint ahogy azt terveztem:

- Mégis milyen baj éri az embert vacsora közben?! Harapós tányérokról még nem hallottam.

_____ A játék csak alapként használja az animét, más vonalon fogunk játszani, mint az ott történtek. _____

Sötét... semmi és sötétség, pedig annyira gyûlölöm ezt.
Azóta sem értem, hogy is történhetett ez. Pont velem. Velem, akivel ilyenek... áhh. Visszaemlékezni sem akarok semmire. Reikora sem, semmire...

Aztán hirtelen... morogva nyújtózom egyet, ahogy szabadulok a béklyóból, és lassan kivilágosodik elõttem minden. Nahát.
- Elszakadt... - morgom elégedetten, szinte már boldogan. - Az akadály... ami fogva tartott! Feltörték - állapítom meg a nyilvánvalót, ahogy egyre inkább tudok mozogni, érzem, hogy az erõm visszatér, és már nem is telik olyan sok idõbe, hogy kiszabaduljak.
Percekkel késõbb erõmtõl nagy hanggal robban szét a szentély, amibe bezártak, és én elégedetten jelenek meg újra a napsütésben. Bár igaz, ebben a szerencsétlen undok alakban... de...
Várjunk csak! Mit keres itt Reiko? Még mindig ilyen fiatal? Az ne, lehet... hogyan is lehetne?
- Te...? - kérdezem undokul magas hangon. Nem vagyok hozzászokva ehhez a testhez. Csak egy kis erõt kell gyûjtenem, hogy rendes alakot vehessek fel. Már alig várom!
- Én? - kérdez vissza Reiko. Ha tudnám, felvonnám a szemöldököm. Most komolyan... férfiasabb a hangja és hova lettek a mellei? És egyáltalán, miért van férfiruhában?
- Natsume Reiko - mondom ki a nevét, mire az elõttem ülõ, ezek szerint nem-Reiko meglepve néz rám.
- Nem Natsume Reiko a nevem. - Hm... ez egyre érdekesebb.
- Nem Reiko vagy, látsz engem és nem félsz tõlem? - kérdezem meglepve. Közelebb lépek, az agyagtappancsok nyomot hagynak a földben, és én még mindig utálom ezt az alakomat! De még egy kicsi... csak pár óra és felvehetek valami normálisabb, nemesebb alakot. - Most hogy jobban megnézlek, tényleg nem lehetsz Reiko, hiszen férfi vagy - világítok rá. - Bár nálunk tényleg mindegy, hogy ki férfi és ki nem. Mi a neved?
- Natsume Takashi. Reiko... a nagymamám volt. - Hm... ez érdekes.
- És vele mi van?
- Már meghalt. Fiatalon... - Fiatalon? Oh. De akkor... - A Barátok Könyve hol van? - kérdezem azonnal a legfontosabbat. Semmi más nem lényeges, nekem csak a könyv kell.
- A Barátok Könyve? - néz rám kérdõ tekintettel a fiú.

* * *

Ahogy beérünk a szobába, ahol lakik, érdekes érzés csap meg. Olyan... kellemes. Az illat is jó. Ételt is érzek, talán még enni is tudok, mielõtt elmegyek. Bár talán õt kellene megölnöm, miután elveszem tõle a Könyvet.
- Hogy szólíthatlak? - kérdezi halkan.
- Hát... ha tényleg nálad van a barátok könyve, akkor azt hiszem úgy a leghelyesebb, ha egyelõre nem beszélünk errõl - világítok rá. Hiszen ha nála van, akkor úgyis megölöm hamarosan.
- De valahogy csak szólítanom kell téged - pillant rám makacs tekintettel.
- Jó, akkor... hívj Sensei-nek - jelentem be elégedetten.. Igen, végülis felette állok.
- Nyanko-sensei - szólal meg vidáman, de ahogy rápillantok... olyan boldog, és egyébként is, ha csak negyedannyira makacs, mint a nagyanyja volt, akkor mindegy lenne, hogy mit mondok.
- Ezek a nagymamám holmijai - mondja, és leülve a földre, elkezd egy ládából kipakolni. Amint meglátom a Könyvet, felcsillan a szemem.
- Ott van! - kiáltom el magam, mire õ is a könyvre néz. Zöld kötésbe szedett kis olvasmánynak látszik. Ahogy felveszi és átpörgeti, megjegyzi, hogy valóban nem tudja elolvasni íz írást.
- Mi ez egyáltalán és miért ilyen fontos? - kérdezi érdeklõdve, és rám néz. Milyen érdekesek a szemei... Reikonak volt hasonló tekintete, de a fiú valahogy... más.. Kellemesebb.
- Ez a Barátok Könyve - kezdek bele. - Reiko minden útjába kerülõ youkait kihívott párbajra, és mivel hatalmas spirituális ereje volt, legyõzhetetlen maradt, így akiket legyõzött, azoknak a nevét leíratta egy lapra így az alárendeltjévé tette, és ha szüksége lett volna bármelyikükre, akkor meg tudta volna idézni õket - fejezem be a mesét. Figyelmesen hallgat, majd átpörgeti a könyvet.
- De ebben... sok lap van - pillant rám.
- Mondtam, hogy erõs volt - fordulok el.
 - Akkor... - Hirtelen lentrõl, a ház elöl valami furcsa hangot hallani, de mielõtt szólhatnék, hogy minden bizonnyal nem emberi hang volt, õ már rohan is lefelé. Nos, akkor rohanj. Idióta...
 Hallom a robajt, majd ahogy távolodnak, azt is megérzem, így sóhajtva ugrok ki a nyitott ablakon, és eredek a nyomukba. Amikor utolérem õket, egy mozdulattal ugrok Natsume hátára.
- Szerintem oda bújj el, a bokorba - mondom neki, hiszen ezek a szerencsétleneknek szerintem még a szaglásuk sem jó.
- Rendben - bólint rá, és már megy is az általam mutatott irány felé.
Ahogy beérünk, elérkezettnek látom az idõt kicsit komolyabb vizekre terelni a beszélgetést.
- Sokan jönnek majd még a Könyvért. Add hát át nekem.
- Nem - jelenti ki szinte azonnal. - Ez örökség... fontos dolog a nagymamámtól, nem fogom csak úgy...
Nem hallgatom tovább. Felveszem ayakashi-alakomat, és a földre nyomom. Vigyáznom kell, hogy ne lapítsam össze azonnal, vagy hogy ne metsszem el véletlenül az egyik karmommal a torkát.
- Megölhetlek akár most azonnal - morgom.
- Akkor ölj meg, de nem fogom átadni a könyvet - néz egyenesen a szemembe, majd egy határozott mozdulattal hatalmas pofont kapok egyenesen az orromra. Aljas kis kölyök!
Morogva engedem el és mancsaimat az orromra pakolva morgolódok. Gonosz kölyök.
De ahogy ezzel végzek, rá pillantok, hiszen érzem, egyenesen engem bámul.
- Visszaadom a neveiket - néz a könyvre. - Ha segítesz közben, a halálom után a tiéd lehet a könyv.
Elgondolkodom egy pillanatra, majd felállok, és felveszem félig emberi-félig ayakashi alakomat. Furcsa tekintettel mér végig, de nem tulajdonítok neki jelentõséget.
- Ne nézz így, nem kedvelem a dagadt macska alakját - jegyzem meg, majd hátradobom a hajam a vállam felett. - Szóval... ha meghalsz a küldetésed közben az enyém a Barátok Könyve? - kérdezek rá megerõsítésképp, mire persze bólint. - Rendben, áll az alku, a testõröd leszek, Natsume.
...és talán más és, ha ilyen édes tekintettel fogsz méregetni. Persze errõl neki nem kell tudnia.