Azt mondja, nagyon finom ilyenkor a tengervíz, próbáljam ki. Beleegyezem, és bizonytalanul követem a vízpartra reggeli után. Fürdőnadrágom nincs, de megengedi, hogy összevizezzem azt ami rajtam van. Hát jó...
Odabattyogok a vízhez, és próbaképpen beledugom lábujjacskám. Összerázkódom, és már mondanám, hogy... amikor mellettem elcsörtet félmeztelenül, majd erős keze az enyémre kulcsolódik, vonszol maga után.
- Hideeeeeeeg.... - sipítozom, de csak mosolyogva torpan meg velem amikor már mellkasomig ér a víz, és lecibálja vizes pólómat. Duzzogva hagyom. Hát ez nem volt szép. Határozottan nem. Nem bizony. De nem ám.
Amikor nem figyel, sunyin közelebb húzódom, és egy nagyot taszítok rajta. És igen! Csobb. Háháá! Íme a bosszú!
Most meg hova tűnt?
Fejemet kapkodva forgolódok, de nem látom felbukkanni, a nap pedig olyan erősen süt, hogy visszatükröződik a tengervízről, így nem látok a víz alá sem. Hol van már?
Valaki hátulról átkarol, és ijedten sikoltok fel, majd nevetésbe fullad a hangom. A frászkarikát hozta rám!
Nevetve fröcskölöm le. És fürgén lapátolva a vizet végtagjaimmal, úszom el tőle biztonságos távba. Persze menekülni nem érdemes, hisz hamar utolér. Úgy játszunk mint a gyerekek... és rettenetesen élvezem!
Felemel, elhajít és csobb.
Nevetve bukkanok fel, és miután kiprüszkölöm orromból és számból a sós vizet, megdermedek. Valami nem stimmel. Valami nagyon nem. De mi?
Amikor rájövök, csak azért nem borul teljesen pírba az egész testem, mert vacognak a fogaim a hidegvíztől.
Nem feltűnően kezdem keresgélni a kis bűnöst, de nem látom. Természetesen észreveszi. Kommandós szemek...
- Mi a baj?
- Elúszott... - válaszolom halkan. Áááá! - Maradj ott! - sikkantom hadonászva, és másik kezemet szemérmecském elé kapom.
- Mi úszott el? - firtatja jókedvűen szikrázó kék szemekkel.
- Hát a... - habogom, majd ijedten nyikkanva pillantok rá. Mikor ért ide? Az előbb még ott állt! Lángoló pofival pislogok fel rá.
- Micuki... mi a baj?
- Elúszott...a...
- Igen?
- ...a... nadrágom... izé... a tiéd... - sütöm le zavartan szemeimet.
- Hahaha... - nevet fel vidáman, és arcom szerintem már radioaktívan izzik. - Semmi baj... majd szerzek neked másikat.
- De...
- De? Gyere... a sziklák már biztosan teljesen felforrósodtak... majd megszáradsz odakint.
- De...
- Nincs de!
Derekamat megragadva emelint a magasba, és minden tiltakozásom, visongásom ellenére a vállára dob, mint egy zsák nudista krumplit, és kicipel a partra.
Zavarom csak tovább nő, ahogy egy hatalmas törülközőbe belecsavar, de aztán megkönnyebbülten dőlök el a puha homokban. Nyakig begubózva. Remélem nem látta meg a szemérmecskémet...
Pihengetek, melegedek, száradok. Közben őt figyelem, ahogy hosszú szőke hajából kicsavarja a vizet, és a szikrázó cseppecskék a homokon széthintve festik azt egy árnyalattal sötétebbé.
- Szóval... - kezdeményezek bátortalan beszélgetést. - ...még mindig nem válaszoltál... hogy mit csinálsz ha nem dolgozol?
- Hát ezt - válaszolja türelmesen. - Jobbára semmit. Mert van amikor kipihenni magam is alig van időm.
Mindig barátságos, mosolygós arca elkomolyodik, és szomorúan néz le maga elé. Felülve figyelem, ahogy elmerül komor gondolataiban. Ez nem jó így... én... nem szeretem őt ilyennek látni.
Tétován csomagolom ki egyik kezemet a törülköző-gubómból, és óvatosan megcirógatom az arcát. Hé...
Megfogja ujjaimat, és elmosolyodva hint kezemre puszit. Zavartan húzom vissza. Ezt miért csinálta...?
- Ne haragudj, csak eszembe jutott valami. - Gyengéden pillant le rám. - Mikor fogsz pillangóvá változni? - nevet fel.
Hm? Miről beszél?
- Olyan vagy, mint egy hernyó - mutat a törülközőmre, és elvörösödöm. Na igen, azért csomiztam be így magamat, mert... pucér vagyok. Nudi.
*
Az órák csak úgy elreppennek, és elérkezik az ebédidő. Törülközőhalmazomba csomizva libbenek Akito-san elé, amikor átveszi az ételfutártól az ebédet. A konyha asztalára pakolgatja le, és nyitogatja ki. Szagolgatok, kíváncsiskodom.
- Ez mi? És ez mi? Meg ez? Fúúú... és ez?
Hűű! Még sütemény is van!
- Majd meglátod. Addig öltözz fel, raktam ki neked ruhát.
Visszarobogok a hálószobámba, illetve az ő hálószobájába, ahol már szárazon és tisztán, frissen mosva hever a farmerem és az ingem. Csúcs! Felkapom, és az étkezőbe sietek.
*
Mondtam már, hogy repül az idő?
Este, egy kellemes vacsora és beszélgetés, majd fürdés után a hálószobába lépve megpillantom őt. Éppen nekem ágyaz... azt a nagy ágyat. Ismét egyedül leszek egész éjjel... a sötétben... a rémálmaimmal.
- Öhh...én... - szólalok meg zavartan birizgálva köntösöm övét, és közben előre hulló hosszú, szőke tincseit figyelem. Mielőtt felrázza a párnát, hátradobja a válla felett, és az éjjeli asztalon lévő kislámpa fénye átsejlik rajta... mézszőke...
Rám mosolyog, szívecském pedig felgyorsul.
- Mi a baj...? - kérdezi türelmesen, és elszégyellem magam. Micuki... nagyfiú vagy már, ilyet csak gyerekek kérnek. Ő egy komoly felnőtt férfi, ideje hogy te is összeszedd magad végre, és szembenézz a félelmeiddel.
Mégis, mit gondolna rólam, ha kislány módjára nyafogni kezdenék, hogy nem akarok egyedül aludni? Ő, aki egy erős kommandós, egy hős...?! Biztosan azt gondolná, hogy milyen gyáva kisfiú ez a Micuki. Igen, biztosan.
- Semmi... - motyogom aztán, és összeszorult torokkal figyelem ahogy kilép az ajtón.
*
- Most te jössz!
- Ne... kérlek ne...!
- Ne...! - sikoltom, és felülök. Az ajtó ezúttal nem robban be, és nem vetődik be rajta Akito-san, ugyanis már az ágyam szélén ül. Tekintete komoly.
Kitárja karjait, és nem is kell nekem több. Zokogva vetődök a széles, izmos mellkasra, és belefúrva arcomat kapaszkodom biztonságot nyújtó ölelésébe, hallgatom megnyugtató, kedves szavait...
- Semmi baj... Micuki... - súgja arcomat simogatva, ajkaival finoman megcirógatva az enyémeket.
Tágra nyílnak a szemeim, és még sírni is elfelejtek.
Ahogy elmúlik a varázs, mintha kitisztulna a kép, és az iménti rémálomnak még az emléke is elsuhan. Mellkasába temetem piros arcomat, és szipogásaim elhalkulnak. Bizonyára a sötét miatt nem látta hogy... szóval csak véletlen volt.
Különben is, bizonyára borzasztóan kellemetlen neki, hogy nem tudja kialudni magát miattam a szabadnapján. Borzalmas vagyok. Önző.
- Ne haragudj... - szipogom halkan.
- Semmi baj, nem haragszom.
- De felébresztettelek...
- Bármikor szívesen felébrednék, ha utána látom hogy te békésen alszol - dörmögi mély hangján kedvesen. Felpillantok mosolygó arcára, és... zavartan kapom el szájáról tekintetem.
Elenged, mert látja hogy megnyugodtam. Magamra akar hagyni...! Jaj ne...!
Belecsimpaszkodom.
- Micuki...
- Ne... kérlek ne menj el!
Visszaül mellém egy halk sóhajjal, és elszégyellem magam, ismételt önzésem miatt. Biztos borzalmasnak tart engem...
- Akkor megengeded, hogy idefeküdjek melléd?
Arrébb csusszanva adok neki helyet, és boldogan dobogó szívecskével pillantok fel rá.
- És... esetleg a takaróból is adsz egy kicsit?
Jah, persze... - kapok észbe, és rádobom amit vaktában megragadtam. De ez édeskevés.
Némi ficergés után végre elég helyet és takarót biztosítok neki, és nehéz, izmos teste alatt besüpped az ágy. Halk nevetését hallom, és figyelem a holdfényben testének sziluettjét, majd arcának profilját. Ujjait érzem a hajamon... megcirógat.
- Jó éjszakát - súgja.
- Jó éjt...
Behunyom szemeimet, és..................
*
Amikor felébredek, nem látom őt. Csak a párna benyomódása jelzi, hogy valaki feküdt mellettem, és a finom friss, fűszeres illat, ami rá jellemző. Arcomat a párnájába fúrom. Már nem meleg, ezek szerint egy ideje már felkelt.
Hálópólómat húzogatva cammogok kábán ásítva a fürdőszoba felé, és a nyitott ajtó kilincse felé nyúlva belépek, de megtorpanok a mozdulatban.
A fürdőszoba közepén Akito-san áll, csuromvizesen, teljesen meztelenül.
Tágra nyílt szemekkel nézek végig rajta... Magas, és elképesztően izmos testén. Hosszú vizes haja arany tincsekben tapad bőrére, ahogy hátrasimítja arcából, karján és mellkasán megfeszülnek az izmok, a vízcseppek végigcsurrannak hasának kockáin, köldökébe gyűlve, és lejjebb... lejjebb... lejjebb...
Elakadó lélegzettel kapom szám elé a kezemet, és kiszökkenve csapom be magam után az ajtót. Zihálva támaszkodom a hűvös fához.
Nem kapok levegőt... ég az arcom... és a szívem... kiugrik a mellkasomból... még a fülemben is hallom ahogy dobog... Talán még ő is hallja odabent.
Véletlenül rányitottam... és... jaj nekem...
*
Zavart csöndben turkálom a müzlimet a reggelinél. Szinte szétrobbanok a rengeteg érzelemtől...
Egyrészt szomorú vagyok borzasztóan, mert... el kell mennem innen. Vagyis mégsem. Nem ezért vagyok szomorú, hanem azért, mert... tőle kell elválnom. És azok után amiket itt műveltem, biztosan soha többé nem is akar velem találkozni...
Könnyeimet lenyelve hajtom le fejecskémet.
Ráadásul meztelenül láttam... és nem tudok már úgy nézni rá, mint múlt éjjel vagy azelőtt. Már nem... már tudatosan jelen van bennem a tény is, hogy ő nem egy nemtelen jóakaró, hanem... szóval van már neme. Eddig is volt, nem arról van szó, csak... csak nem ÚGY néztem rá... szóval... Áááá... olyan bonyolult!
Bárhogy is: nem akarom elveszíteni. Nincs több barátom... akik voltak, mind meghaltak.
*
- Akkor többet nem látlak? - szegezem neki a kérdést, amikor kiszállok kocsijából a házunk előtt. Mosolyog... Mintha a nap cirógatna meleg sugaraival, olyan hatással van rám.
- Miért? Szeretnél?
Lángoló pofimat lehajtva kezdem zavartan fixírozni a földet, egy kis kavicsot piszkálgatva cipőm orrával.
- Micuki...
- Igen... - bököm ki hirtelen, majd saját merészségemtől mégjobban elvörösödöm. - ...én... csak... olyan jól éreztem magam... és...
Ajkamba harapva némítom el magam. Mióta ismerem, folyton csak követelődzőm, elvárok tőle dolgokat és ráerőltetem magam. Jaj.
- Bocsánat... - motyogom végül beletörődve. - ...biztosan a terhedre vagyok.
- Nem, nem vagy. Én is jól éreztem magam.
Meglepetten kapom fel fejemet, és mosolygó arcát látva megnyugszom. Akkor... jól érezte magát velem? Tényleg? Biztosan?
- Holnap készenlétben leszek, de holnapután akkor eljövök érted.
Felragyognak szemeim a boldogságtól.
- De... de... - biztos nem zavarlak? Nem vagyok útban? Mondanám, de nem hagyja.
- De mi...? Még nem is mondtam hova megyünk...
- Hova? - hajolok közelebb hozzá mohón. Felnevet mély, férfias hangján.
- A kiotói éves fesztiválnak most lesz a megnyitója. Beöltöztetnek tradícionális ruhákba és lehetsz szamuráj.. vagy gésa.. vagy akármi ami akarsz. Arra gondoltam hogy szívesen megnézném az íjászbemutatót... és még aranyhalfogásban sem próbáltam ki magam.
- Lesz tűzijáték is - tűzöm közbe, hiszen nekem az is nagyon fontos.
- Igen?
- Láttam a tv-ben...
- Akkor ez azt jelenti hogy eljössz?
Babrálni kezdem ingem gombját. Lehet, hogy valaki mással lenne programja, és... megint ráerőltetem magam...
- De.. nincsen esetleg.. más akivel... - dadogom.
- Ha volna.. nem téged kérdeztelek volna - mondja, és hallom hangján hogy mosolyog.
Bevillan a gondolat: én ezzel azt vállaltam fel, hogy sok ember közé menjek. Félelem mar belém...
Hajamba túr nagy, erős kezével.
- Micuki... csak nyugodtan oké..? Ne rémítsd halálra a nagynénéd. - mondja lágyan, és lehajol hozzám. - Nem lesz semmi baj...
Elköszönünk egymástól, és besietek a házba, ahol nénikém már aggódva vár.
*
Nagyon lassan múlik az idő. Másnap a pszichológushoz kell mennem.
- Micuki... amiket elmondtál, azok nagyon jó hírek. Én is csak támogatni tudom az ötletet, menj emberek közé.
- De nem korai ez még...? - suttogom, és a nagy kanapén hirtelen nagyon kicsinek érzem magam...
Megrázza a fejét, idős arcán kedves mosoly terül szét.
- Ne félj rátámaszkodni másokra. Akito-san bizonyára tisztában van vele, hogy félsz, és segíteni fog neked. Menj el, próbáld meg jól érezni magad.
- De...
- Mi rossz történhetne veled ott? Ki bántana? - szakít félbe komolyan. Lehajtom fejemet, nem tudok válaszolni.
- Micuki... ő már halott. Küzd le a félelmet. Emlékezz az elmúlt beszélgetéseinkre.
Ó igen, átrágtuk kívül-belül a problémámat, és teljesen igaza van. Bólintok. Rendben, elmegyek, és nem fogok félni. Legalábbis megpróbálok erős maradni, hogy Akito-san büszke legyen rám.
*
- Micuki! Megérkezett Akito-san! - kiabálja nagynéném, és én még egy utolsó pillantást vetek a tükörképemre. Fekete hajam lágyan keretezi arcomat, szürke szemeimben bizonytalanság csillog. Fogalmam sincs, hogy festhetek ebben a kimonóban. Vagyis Jinbei-ben. Igazi tradícionális ruha. Teljesen feketét akartam, de nénikém ragaszkodott ehhez a barackszínű-fehér indamintáshoz. Megigazítom magamon. Amikor először megláttam, felnyikkantam, hogy márpedig én női ruhát soha, de aztán elmagyarázták, hogy ez férfiviselet, mivel az alsórésze egy bőszárú nadrág. A széles, fehér öv derekamra simul, és a hozzá illő papucs kissé kényelmetlen, de sajnos szükséges. Nénikém lábrázást kapott az ötletemtől, hogy sportcipőt húzzak.
Sóhajtva túrok hajamba, és kiporzok az ajtón.
Hát maximum Akito-san majd nevet egy jót.
Az előszobába sietek, ahonnan a hangokat hallom. Nagynéném éppen áradozik, és ahogy belépek az jtón, már látom is miért.
Akito-san fekete, hagyományos Jinbeit visel, ugyanolyan hosszú, bőszárú nadrággal mint én. Pont ilyet akartam én is felvenni. Ha nem azzal lennék elfoglalva, hogy őt csodáljam, bosszankodnék, mert úgy egymáshoz öltöztünk volna... de nem érek rá, mert a számat kell csukva tartanom. Magas, izmos termetére mintha csak ráöntötték volna a fekete ruhacsodát, hosszú szőke haja egy vastag fonatban pihen a hátán, arcának férfias, határozott arcéle még markánsabb, mint két napja volt... két hosszú napja...
Szemei kék zafírként, úgy csillognak... mikor lett Akito-san ennyire szép férfi? Vagy mindig is az volt, csak... csak nem vettem észre?
Végigpillant rajtam, és én zavartan igazítom meg az övemet. Szörnyen idiótán érzem magam ebben a göncben...
- Szia... - köszöntöm halkan, ahogy köszön nekem.
- Nagyon jól nézel ki - mosolyog kedvesen. Elpirulok, és duzzogva fordítom el arcomat.
- Hazudsz... - morgom pofimat felfújva. - Nénikém erőltette rám ezt a bigyót, pedig én olyat akartam, mint amilyen neked van...
Felnevet mély hangján, és kinyújtja felém a kezét. Azonnal elfelejtkezem mindenről, már csak az számít, hogy hozzá érhessek, és ismét érezzem azt a biztonságot és melegséget, amit csak mellette tudok.
- Indulhatunk? - kérdezi ahogy ujjaimat finoman megszorítja. Biccentek, és felcsillannak a szemeim az örömtől.
Elköszönünk, és a kocsihoz vezet.
Izgatottságomat elrejtve kérdezem hogyan telt az elmúlt két napja. Beszél nekem egy keveset a munkájáról. Közben figyelem ahogy vezet...
Hamar odaérünk sajnos, pedig igazán élvezetes beszélgetésbe merültünk. Leparkolunk a sok autó mellé, és megkeressük a sétáló utcát, ahonnan a zaj jön. Befordulunk a sarkon, és megrettenve hátrálok a látványtól. Rengeteg ember...
- Micuki - érzem kezeinek súlyát vállaimon ahogy maga felé fordít. - Mit mondtam az előbb a kocsiban?
- Hogy vigyázol rám... - motyogom. Mosolyogva hajol le hozzám, arca egy vonalba kerül az enyémmel, szemei mélyen elmerülnek az enyémben...
- És még?
Gondolkoznom kell egy kicsit, ugyanis finom kesernyés, fűszeres illata némileg megnehezíti a dolgomat...
- Próbáljak lazítani... és jól érezni magam.
- Jól van - borzolja meg nagy és erős kezével a hajamat. Bátortalan mosollyal nézek fel rá. Már megint velem van probléma, és tönkre teszem az ő szórakozását. Rémes vagyok...
- Sajná...
- Ssss... Minden rendben lesz.
Meleg mosolya teljesen elfeledteti velem az iménti pillanatot, és halvány pírral arcomon bólintok. Neki elhiszem. Neki mindent elhiszek.
Sétálni kezdünk, nézelődünk...
Sokan megbámulnak, és zavartan pislogok fel Akito-sanra. Ő persze irtó jól fest ebben a fekete szerelésben... én meg mint egy bohóc. Vagy inkább mint egy gombóc barackfagyi. Nah mindegy.
- Vattacukor! - lelkesülök fel, és odarobogok az árushoz. Hosszan válogatok, végül a vaníliás mellett döntök. Akito-san mosolyogva fizeti ki nekem.
- Köszönöm - mosolygok fel rá, majd figyelem ahogy ő egy epreset választ magának.
Megcsodáljuk az íjászokat és én fellelkesülve mesélek neki az iskolai íjászversenyekről, meg a véletlen balesetekről, amikor a tanár sem úszta meg.
Persze az emlék felelevenítése magával hozza a rosszat is... Elhallgatva eszegetem tovább vattacukromat.
Észreveszi szótlanságomat.
- Micuki... - cirógatja meg arcomat. Felpillantok rá, és rosszkedvem elszáll. Félénk mosolyomat viszonozva szed le egy darab vattacukrot pofimról és szemeim elkerekednek ahogy lenyalja ujjáról. Elpirulva kapom el szemeimet róla.
- Nézd - mutat egy irányba. Mi az? Nagy tömeg vesz körül egy kis medencét...
Egyre csak rajta jár az eszem. Kissé bűntudatom van amiért engem itt hátsó szándék vezérel, ő meg most élt át egy akkora traumát, ami jó esetben sokaknak az életébe került volna.
Alig alszom valamit..csak pár percekre bóbiskolok el.. egyrészt mert a kanapé rohadt kényelmetlen.. hiába nyitható ki ágynak.. másrészt meg.. egyszerűen nem jön álom a szememre.
Az egyik ilyen ötperces felületes alvásomból riadok fel.. egy ijedt.. éles sikolyra.
Micuki... jajj ne..
Mi történthetett...?
Csak nem..?
Reflexből pattanok fel, és már kapok is a szekrényre dobott pisztolyom után. Bevágom az ajtót.. de... nincs odabent senki.
Csak a rémült.. ziháló fiú.. az ágyamban ülve. Oh istenem.
Elteszem a pisztolyt és hozzá lépek, magamhoz húzom hagy nyugodjon meg kicsit.
- Rosszat álmodtál? - kérdezem halkan, óvatosan kisimítva arcába tapadó, izzadt hajtincseit. Alig látható biccentés. Ezek szerint igen.
- Jól van, semmi baj... itt vagyok, nem bánthat senki. - hagyom hogy hozzámbújjon, és a pólómba kapaszkodva csimpaszkodjon belém. Olyan kicsi..és törékeny..
És olyan csodálatosan gyönyörű.. még így.. ziláltam.. könnyektől borítva is.
Nagy nehezen sikerül álomba imádkoznom. Halkan beszélek hozzá, simogatom míg el nem alszik..aztán megkönnyebbülten rogyom le mellé az ágyra.
***
És elalszom. Észre sem vettem. Basszus.
Pedig nem akartam mellette aludni.. még a végén megijed...de.. mikor reggel felébredek..már nincs mellettem.
Álmosan túrok bele kócos hajamba és konyhába indulok hogy összedobjak valamit reggeli gyanánt.
Kávét főzök.. piritóst sütök.. szalonnával és tojással.. a sajtot ráolvasztom a toast tetejére.. és zöldséget szelek a tányér szélére. Imádok reggelizni. Mivel a bevetések alkalmával általában olyakésőb érek haza hogy átalszom a reggelt, örülök amikor nem kell kihagynom a napnak ezt a szakát.
Ráadásul a készülő kávé illata valahogy mindig feldob.
Éppen a tányérokat pakolom ki az asztalra, amikor belép. Alig bírom megállni hogy ne mosolyogjak rajta, ahogy köntösömet maga után húzva peckesen beljebb lépdel. Mint egy kiskirály. A kezébe nyomom a kávésbögrét én intek neki hogy üljön le.
- Idd ezt meg, mindjárt jövök, csak keresek neked valami ruhát.
***
Hát, végülis sikerül valamit találnom, de abban is olyan mókásan fest hogy feszt mosolyoghatnékom van ha ránézek. Pólóm leér a combjáig, a rövidnadrág pedig folyton le akar csúszni róla, olyan nagy. Hát.. sajnos nem tartok itthon rá való méretű ruhadarabokat.
Az asztalra készítettem még müzlit, tejet, yoghurtot, felszeletelt gyümölcsöket, és miközben én a tojással birkózom..figyelem ahogy kavargatja a müzlijét. Édes szájú.. mert a csokis-mézeset választotta.
- Ömm... - hallom félénk ki hangját.
- Mondjad csak.
- Szóval sajnálom az éjjel történteket... szólnom kellett volna, hogy ez lesz. Bocsánat... - süti le a szemeit.
- Ugyan, ne kérj bocsánatot, hiszen nem tehetsz róla. - felelem és belekortyolok a kávémba. Hú ez piszok erős..
- Micuki... ez gyakran megtörténik? - kérdezem elgondolkodva. Bár..sejtem a választ. Még nem telt el annyi idő.. hogy csak úgy elfelejthesse a dolgokat. Sőt..tapasztalatból tudom..hogy egy ilyet..sosem lehet végérvényesen száműzni az emlékezetedből. Mindig újra és újra visszatér majd.. ha félsz.. vagy ha zaklatott vagy. Ez már csak ilyen.
- Minden éjjel. A pszichológus szerint idővel majd elmúlik. - feleli halkan. Hát.. az is csak bíztatni akar.
- Értem...
***
Reggeli után már búcsúzkodna is, én pedig felajánlom neki hogy maradjon még ha szeretne. Nagy dilemma számára a dolog..látom rajta.
Aztán mikor megjegyzem hogy a nagynénje sem mondott nemet, akkor beleegyezik.
***
Lemegyünk a tengerhez. Kellően meleg az idő.. én pedig kuncogva figyelem ahogy beledugja a nagylábujját a vízbe. Ledobom magamról a pólómat, és a vízbe vontatom magam után, nem törődve a méltatlankodásával hogy: hideeeeg!
Mikor nyakig elázott nagylelkűen megszabadítom hálóingnek is beillő vizes pólójától. Durcás képpel figyel engem, majd minden erejét összeszedve ront nekem, én pedig hanyattdőlök. Hatalmas csattanással nyel el a tenger.
Alulról.. a víz alól látom ahogy körbe..körbe tekinget hogy hol fogok feljönni. Visszatartom a lélegzetem, majd mikor hangja kétségbeesettre vált mert már kezdi azt hinni vízbe fulladtam, felemelkedem a háta mögött, és víziszörnykét fonom karjaimat indaként a mellkasa köré.
Sikít egyet, ami szinte rögtön átmegy felszabadult nevetésbe, ahogy meglátja az arcomba tapadó hajamat. Lefröcsköl vízzel, én pedig megrázom a fejem hogy lássak, és utánavetem magam.
Gyorsan úszik..de nem eléggé. Pajkos delfinként hasítja a vizet, én meg mint a cápa.. követem. Visítva nevet ahogy elkapom a bokáját.. majd egy hatalmas hullám vágja nekem őt, és mellkasomnak csapódik.
Egy adag vizet köp rám, szürkéskék szemei az eget kémlelik.
- Ne lankadjon a figyelmed.. - nevetek rá azzal felkapom és hatalmasat hajítok rajta. Nem sokkal távolabb csobbanva érkezik a vízbe.
- Na mi az? Feladod? - szúrom közbe vigyorogva, és figyelem ahogy körbe-körbe tekinget.
- Mi a baj?
- Elúszott..
Közelebb sétálok hozzá.
- Maradj ott!
- Mi úszott el? - kérdezem alig leplezve a kuncogásomat.
- Hát a...
Felsikkant ahogy mellé érek. Arca paprikapiros.
- Micuki... mi a baj? - nézek rá értetlenül.
- Elúszott..a..
- Igen.
- ..a..nadrágom..izé..a tiéd..
Hangosan felkacagok.
- Semmi baj.. majd szerzek neked másikat.
- De..
- De? Gyere.. a sziklák már biztosan teljesen felforrósodtak.. majd megszáradsz odakint.
- De..
- Nincs de!
Felkapom a karomba, ő pedig visítva tiltakozik.
- Tegyél le! Tegyél le!
- Dehogy teszlek. Összevágod a lábad a kagylókkal.
Kiviszem és egy hatalmas bolyhos fürdőlepedőbe csavarom, ő pedig belehernyózva nyúlik el mellettem a napon.
Nem szól egy szót sem, figyeli ahogy komótosan kicsavargatom a hajamból a vizet.
- Szóval.. még mindig nem válaszoltál.. hogy..mit csinálsz ha nem dolgozol?
- Hát ezt. - mutatok körbe. - Jobbára semmit. Mert van amikor kipihenni magam is alig van időm. - teszem hozzá kissé csalódottan. Hát igen..ez az amit senki sem bírt ki mellettem..soha. Az állandó veszélyt és hogy nem vagyok mindig mellette.
Talán észrevette a szomorú kifejezést az arcomon mert finom ujjacskáit érzem ahogy megsimogatja az arcom.
Elmosolyodom, finom puszit hintek a kezére mielőtt elengedném.
- Ne haragudj, csak eszembe jutott valami. - kényszerítem újra az arcomra azt a békés kifejezést.
Figyelem ahogy hófehér bőrén megülnek a vízcseppek, majd lassan száradásnak indulnak. Csak a nyaka és a válla látszik ki a törölközőgombócból. Mosolyogva nyugtázom hogy begubódzott mint egy hernyó.
- Mikor fogsz pillangóvá változni? - szalad ki a számon nevetve, mire értetlenül pislog rám.
- Olyan vagy mint kis egy hernyó.
Elpirul és elfordítja a fejét. Olyan édes ilyenkor.
Megvárom hogy felszáradjon rólunk a víz, majd beinvitálom. A ház másik felén is kert van.. tele zöld vegetációval.. jobbára mediterrán növényekkel, amik úgy borítják a vidéket mint valami dzsungel.
Rendelek ebédet, mert nincs kedvem egész időmet a konyhban tölteni. Éppen harsányan nevetek egy vicces történetén, amikor csönget a kajafutár.
Behozom az ételdobozokat, ő pedig már a sarkamban is van ahogy megérzi az illatok.
Az mi ez mi? Mi..mi .mi?
Hehehehehehe hát ez valami marha édes?
Belekóstolok a süteménybe, és tejszínhabos ujjammal pici pöttyöt nyomok az orrára. Majd meglátod. Addig öltözz fel.. raktam ki neked ruhát.
Visszaveszi a farmerját.. és az ingjét.. és éppen az asztalon felejtett könyvemet böngészi, mikor megérkezem a kajástálcával.
Furcsa.. olyan nyugodt mikor mellettem van. Olyan békés.. olyan felszabadult. Láttam nevetni..azok után ami vele történt..ez szinte csoda.
Ráadásul kishíján belefolytott a tengerbe. - mosolyodom el a tányér fölött, ahogy a villámra tekerem a tésztát.
A desszertet is együtt esszük meg, bár én jobbára csak figyelem, ahogy nyammogva hadakozik a méretes torta és sütiszeletek hadával.
Végül mikor pukkadásig ette magát, mosolyogva veszem ki a kezéből a tányért.. és az utolsó szó jogán elsüllyesztem a számban a szívecske és csillag alakú marcipánt.
Hmm..nem is rossz..
***
Hihetetlen hogy repül az idő ha szabadnapos az ember. Az előbb még délután volt.. most hirtelen sötétedni kezdett.. pedig csak beszélgettünk.
Beterelem a nappaliból, nyögve halászom ki az ágyneműtartóból a paplant és dobom ideiglenes szállásom..a kanapé felé.
Vízcsobogás.. éppen fürdik. Elsétálok az ajtó mellett, majd megállok és visszanézek. Mi lenne ha most...?
Nem..menj csak tovább. - förmedek magamra, és éppen a párnákat rázom fel, mikor meghallom a nedves talpak csattogását.
- Öhh.. én..
Felé fordulok..mosolyogva.
- Mi a baj..?
Már nyitja a száját hogy mondjon valamit, én pedig maradnék ha kimondaná...de végül csak ennyit mond: - Semmi.
Magára hagyom hát.
***
Aztán az éjszaka közepén megint azon kapom magam hogy mellette ülök az ágyamon, és úgy szorítom magamhoz zokogástól rázkódó testét, mintha az életem múlna rajta.
Ne.. kérlek..ne sírj.. nem bírom elviselni ha valaki sír.
Finoman felemelem a fejét, és letörlöm a könnyeit. Hatalmas tenyerem a fél arcát befedi, ide érzem könnyeinak sós illatát. Magamhoz húzom, hagyom hogy a mellkasomba temesse az arcát és megnyugodjon kissé.
- Semmi baj..Micuki.. - súgom halkan, és le se esik mit csinálok, ahogy finom csókot nyomok az ajkaira. Csak akkor ugrik hogy basszus.. mikor látom a szemeit csodálkozva elkerekedni, de mégsem tesz semmit, csak a ruhámba fúrja a fejét..és beleszuszog. Finom simogatom a hátát.. míg meg nem nyugszik teljesen.
- Ne haragudj.. - hüppögi.
- Semmi baj, nem haragszom.
- De felébresztettelek.
- Bármikor szívesen felébrednék ha utána látom hogy te békésen alszol. - teszem hozzá mosolyogva. Látszólag ezt nem tudja hova tenni, mert lesüti a szemét.
Felállnék, de a pólómba kapaszkodik.
- Micuki...
- Ne.. kérlek ne menj el! - sóhajtja kétségbeesetten, én pedig sóhajtva visszülök mellé.
- Akkor megengeded hogy idefeküdjek melléd? - kérdezem.
Mintegy válaszként arrébb hernyózik a takaróval.
- És.. esetleg a takaróból is adsz egy kicsit?
Félénken ráveti a takaró csücskét, majd mikor látja hogy ez körülbelül a derekamból három és fél négyzetcentimétert takar be, arréb csúszik.
Kuncogva bújok be mellé és a haját végigsimítva kívánok jó éjszakát.
Míg ő alszik.. én magamat igyekszem jegelni.. és azon imádkozom hogy minnél gyorsabban reggel legyen.
***
A hajnal mintha engem szivatna, jó soká érkezik el, én pedig kikászálódom mellőle hogy végre bevethessen magam a hidegzuhany alá.
Mikor végre elég erőt érzek magamban hogy ne akarjam mindenáron agyon csókolni és ölelni, kilépek a zuhany alól.
Hajam csapzottam hullik az arcomba, kivetem onnan, mikor hirtelen ajtócsapódást hallok és becsukódik a fürdő résnyire nyitvafelejtett ajtaja.
Ajajjjj...
***
A reggelinél szokatlanul csöndben van.
Nem tudom eldönteni hogy most azért mert meglátott, vagy csak mert haza kell mennie. Pedig biztosan hiányzik már a nagynénje.
Délelőtt hazafuvarozom őt.
Furcsa, mintha csalódottan figyelne ahogy kiszállok a kocsiból hogy a kapuig kísérjem.
Végülkibújik a szög a zsákból.
- Akkor többet nem látlak? - néz rám gyönyörű szemeivel.
Elmosolyodom.
- Miért? Szeretnél?
Elpirul és elkezdi a kavicsokat rugdosni maga előtt. Elé lépek és sóhajtva szólalok meg..
- Micuki..
- Igen.. én.. - elpirul. - Csak.. olyan jól éreztem magam.. és... - elhallgat. - Bocsánat.. biztosan a terhedre vagyok.
- Nem, nem vagy. Énis jól éreztem magam. - mosolygok rá.
Holnap készenlétben leszek, de holnapután akkor eljövök érted.
Felcsillannak a szemei.
- De...de...
- De mi..? Még nem is mondtam hova megyünk..
- Hova?
Elnevetem magam.
- A kiotói éves fesztiválnak most lesz a megnyitója. Beöltöztetnek tradícionális ruhákba és lehetsz szamuráj.. vagy gésa.. vagy akármi ami akarsz. Arra gondoltam hogy szívesen megnézném az íjászbemutatót..és még aranyhalfogásban sem próbáltam ki magam.
- Lesz tüzijáték is. - jelenti ki izgatottan.
- Igen?
- Láttam a tv-ben.
- Akkor ez azt jelenti hogy eljössz? - kérdezem jókedvűen.
- De.. nincsen esetleg.. más akivel..
- Ha volna.. nem téged kérdeztelek volna.
Közelebb lépek hozzá, végigsimítom az arcát.. a hajába túrnak az ujjaim.
- Micuki... csak nyugodtan oké..? - nézek rá bíztatóan. - Ne rémítsd halálra a nagynénéd. - jelentem ki halkan, látom hogy az öreg hölgy már az ajtóban áll és integet. Rámosolygok és még egyszer Micukihoz fordulok. Le is kell hajolnom hozzá..hála a magasságomnak.
- Nem lesz semmi baj.. - mondom, miközben ujjaim a tarkóját simogatják.
- Neked elhiszem. - mosolyog rám, azzal elköszön és fellépdel a lépcsőn.
Az autómnak dőlve figyelem ahogy megölelik egymást.
Akito.. már megint azt hiszed hogy képes leszel megóvni valakit attól amitől magadat sem tudod? - szólal meg a lelkiismeretem kajánul.
Meg tudom.. legalábbis remélem.
Figyelem ahogy integetnek nekem ahogy kihajtok az utcából.
Belépünk a tárgyalóterembe, és gyomrom ici-pici póktojás méretűre rándul össze.
Egy elkerekített részen, kis korlát mögött kell állnunk, mintha mi lennénk bűnösök.
Akito-sant szólítják. Kifejezéstelen arccal meséli el hogyan hatoltak be az iskola épületébe, mit láttak, milyen parancsot kaptak, és végül hogyan lőtte főbe az ámokfutó fiút, hogy megakadályozza az én kivégzésemet.
Hányinger kerülget, és szédülni kezdek ahogy felidézem magamban a jelenetet...
És ez még csak a jéghegy csúcsa. Elővesznek valami rendőrségi kamerafelvételt. Megfordul körülöttem a világ, amikor elkezdik vetíteni.
Akito-san mellém lép, és magához ölel gyengéden. Pihegve bújok hozzá, így nem látok semmit, de sajnos hallok mindent. Behunyt szemhéjaim előtt mozizom a filmet. Jaj de borzalmas!
Lekapcsolják a filmet, és valaki a nevemet mondja. Én következem.
Csak bátran. Meg tudod csinálni.
- Ez az utolsó... többet nem kell beszélned róla... - súgja Akito-san. Egy kő gördül le mellkasomról.
Összekaparva magam lépek előre, és előre lépek a kis korláthoz.
Ami ezután következik, az nem lehet valóság. Ennyi minden után, hogyan van képük ártatlannak és áldozatnak beállítani ezt a mészárost? És mi az, hogy kedves fiúnak ismertem-e?
Kiborulok.
- Kedves...? Kedves lehet valaki aki embereket öl? Kedves lehet valaki a fejedhez tartja a pisztolyt és azt mondja.. most te következel... - kacagok fel hisztérikusan.
Az ügyész nem hagyja annyiban.
- De beismered hogy kedves fiúnak ismerted! Függetlenül a sajnálatos balesettől..
- Baleset??? - szól közbe Akito-san. - Az a fiú szabályosan kivégezte a saját társait.. mint az állatokat. A legmocskosabb vágóhídon nem látni olyan látványt mint amit az a gyerek művelt. Ezt nevezi maga balesetnek?!
Ez már sok...
Sötétség.
***
Lágy, só illatú szellő simogatja arcomat, tenger lágy morajlása, sirályok halk vijjogása...
Lassan ébredezem, és óvatosan felülve pillantok körül. Egy fedett terasz, pálmafák... fonott nádbútorok, és a tenger pár méternyire mossa a homokos partot.
Kábán figyelem az engem körülölelő csodát.
- A pokolból a mennybe kerültem? - kérdezem halkan.
- Hogy érzed magad? - lép mellém Akito-san. Rácsodálkozom, és tekintetemmel keresni kezdem a hátán lévő szárnyakat. Nincs rajta ilyen, ellenben egy kényelmes, nyitott ing és halásznadrág van rajta, hosszú szőke haja kiengedve táncol arca körül, ahogy a szellő játszadozik vele.
- Hol vagyok?
- Azt hittem az előbb feleltél magadnak - mosolyog vidáman. - Remélem nem haragszol mert elhoztalak. A tárgyalásnak már vége. Leadta a TV is, megnézheted ha érdekel. Mikor hirtelen elájultál a bíró kiküldte a teremből a védőügyvédet. Én pedig otthagytam őket.. veled együtt.
- Az a férfi.. - rázkódom meg a szörnyű emléktől.
- Tudom... De őt ezért fizetik. Ha kell ártatlant véd, ha kell gyilkost.
Lepillantok a fonott nádheverőre.
- Szóval... én most... nálad...
- Nálam - biccent.
- Nem akarok a terhedre lenni... - szabadkozom, de azonnal megnyugtat.
- Nem vagy. Én tudom a legjobban hogy mi kell valakinek ha túl sokat lát az élet rondábbik feléből. Na de.. nem ez a lényeg.. kérsz teát? Van süteményem is, bár ez nem olyan jó mint a nagynénédé.. de szerintem meg lehet enni.
Milyen kedves...
- Köszönöm... nem vagyok éhes - fakad fel belőlem egy sóhaj, és a sós, nedves szellő felé fordítva arcomat élvezem a békét.
Szinte érzem ahogy a feszültség izomról izomra oldódik ki belőlem. Forró könnyek csurrannak ki szemhéjaim alól.
Megsimogatja az arcom.
- Engedd el őket... - súgja. - Tudom hogy nehéz.. de ők sem akarnák hogy miattuk szenvedj.
Leül mellém, és én hajába temetem könnyes arcomat.
- Nem akarok visszamenni oda... - szipogom.
- Nem kell - simogatja a fejemet kedvesen. Megkönnyebbülten sírom ki magamból az egészet.
Mintha könnycseppről könnycseppre tisztulnék meg, így mosódik ki belőlem a fájdalom.
A nap eltűnik a horizont mögött, a kabócák éjjeli nászdalukat ciripelik...
- Jajj, szólnom kell a... - kapom fel a fejem, és felpattannék, de visszahúz magához.
- Már szóltam a nagynénédnek.
- Akkor jó - bújok vissza hozzá megnyugodva. - Nem akarom hogy még ő is aggódjon miattam.
Csendben figyelem az egyre sötétebb tengert.
- Gyönyörű ez a hely... komolyan itt laksz?
- Aha. Miért? Nem lehet elképzelni?
- Nem csak... azt hittem... áh mindegy - dadogom zavartan elpirulva. Mégsem illik ennyire sértően meglepődni. - Lemehetek a partra?
- Persze - biccent kedves mosollyal.
Felveszek a kisasztalról pár szem kekszet, és kiugorva cipőmből robogok le a vízhez. A hűvös, sós víz kellemesen cirógatja lábaimat, miközben a sirályoknak hajítom felfelé a csemegét.
A part mentén földbe tűzött napelemes lámpák halvány fényében a tengerpart meghittebb már csak akkor lehetne, ha nem kezdene a szél viharosan fújni. Be is sietek a házba Akito-sanhoz.
Jót tett, hogy egy kicsit kiszellőztettem a fejem.
Kapok egy csésze teát, bonbont, meleg mosolyokat, és mély hangú, kedves szavakat.
Akito-san olyan jó, mint egy pohár meleg tej a rémálmodó gyermekeknek...
Törődésének minden cseppjét szívom magamba.
Álmosan pislogok rá, és ásítva hagyom hogy karjaiba vegyen. Belefúrom arcomat puha, illatos hajába.
- Nnhh... nem kéne hazamennem...? - nyünnyögöm.
- Szabadnapos vagyok holnap, és nem zavarsz. Ráadásul mivel odakint épp ítéletidő van.. nem igazán ülnék autóba. Felhívom a nagynénéd. Aludj csak..
- MMrrhhhmmmm... - fejtem ki neki magvas gondolatmenetem.
- Ez most igen?
- mmmhhmmm... - teszem hozzá udvariasan.
- Aha. Oké.
Zzzz...
***
- Most te jössz!
- Ne... kérlek ne...!
- Ne...! - sikoltom, és felülök. Zihálva, izzadtságban úszva kapaszkodom takarómba. Csend és béke vesz körül, sehol semmi.
Megint ugyanaz a rémálom. Újra és újra az őrületig.
Bevágódik az ajtó, és valami sötét és hatalmas vágódik be rajta. Ledermedve, tágra nyílt szemekkel figyelem. A sötétben alig látok, de a fegyver fémes csillogása eltéveszthetetlen. Villámgyorsan eltünteti Akito-san, és felém lép.
- Rosszat álmodtál? - kérdezi gyengéden megcirógatva fejemet. Összeszorult torokkal biccentek, kétségbeesetten kapaszkodva a takarómba. Egész testemben remegek. - Jól van, semmi baj... itt vagyok, nem bánthat senki.
Mellém ül. Elengedem a takarómat, hogy a pólójába kapaszkodva folytassam csimpaszkodó életmódomat. Leül mellém, és én mellkasába fúrva arcomat remegek tovább. Hallgatom ahogy halkan beszél hozzám, cirógatja fejemet...
Újra álomba ringatnak szavai... és ezúttal zúgó tengerrel, szélben lengedező pálmákkal és levegőben szárnyaló sirályokkal álmodom.
***
Kis kifliként ébredek egy nagy kiflibe csomagolva.
Álmosan sóhajtva ficergek jobban bele a meleg ölelésbe, majd hagyom hogy a hajnali napsugarak ébrenlétre cirógassanak.
Akito-san lélegzete csiklandozza a fülemet. Nem zavar, csak furcsa érzés... de nem rossz.
Óvatosan, hogy ne ébresszem fel, kificergek mellőle és kikászálódom az ágyból. Visszapillantok az alvó Akito-sanra. Szegény, nehéz éjszakája lehetett miattam. Bizonyára nem lehetett kellemes élmény egy sikoltásra ébredni az éjszaka közepén.
Kiosonok a fürdőszobába, és egy tiszta törülközőt igénybe véve lezuhanyzom. Találok egy hatalmas köntöst is, és felveszem, majd palástként húzva magam után lépek vissza a hálószobába.
Akito-san már nincs bent, hát királyi viseletemet magam után húzva suhanok ki utána. A motoszkáló hangok irányából már finom illatok szállingóznak felém.
Belépek a konyhaajtón.
- Jó reggelt... - köszönök félénken, és köntösömet mellkasomon összefogva lépek beljebb.
- Jó reggelt - mosolyog rám kedvesen, és már kezembe is nyom egy pohár tejeskávét. - Idd ezt meg, mindjárt jövök, csak keresek neked valami ruhát.
Pár perc, és már egy térdemig érő pólóban és le-lecsúszó rövidnadrágban ülök a reggeliző asztalnál vele szemben. Kissé kínos, mert rám való tiszta alsónadrágot nem tudott adni, így alul pucér vagyok.
Zavartan kevergetem a müzlis tejemet.
- Ömm... - kezdem halkan.
- Mondjad csak.
- Szóval sajnálom az éjjel történteket... szólnom kellett volna, hogy ez lesz. Bocsánat...
- Ugyan, ne kérj bocsánatot, hiszen nem tehetsz róla - mosolyog rám a csészéje felett. Megkönnyebbülve mosolygok vissza rá félénken, és végre arcomba tolok egy kis reggelit.
- Micuki... ez gyakran megtörténik?
Biccentek.
- Minden éjjel. A pszichológus szerint idővel majd elmúlik.
- Értem... - feleli elgondolkozva.
Reggeli után nadrágomat a derekamnál fogva (hogy ne csússzon le rólam) állok fel, és pirulva fordulok felé.
- Köszönöm szépen a vendéglátást Akito-san. Igazán hálás vagyok... de mostmár nem szeretnék a terhedre lenni.
- Nem vagy. Maradhatsz, ameddig csak jól esik.
Elbizonytalanodom, és belső harcot folytatok. Helyén való őt a jelenlétemmel traktálni? Szívem szerint itt maradnék vele örökre... de...
- Ha szeretnéd, akár egy egész napot is itt tölthetsz, nem gond. Nagynénéd is beleegyezett.
Felragyog az arcom.
- Tényleg? - megszeppenek saját reakciómon, és elpirulva kapaszkodom tovább nadrágomban. - Akkor maradok még... szívesen...
- És mihez lenne kedved? - mosolyog rám kedvesen. Vissza csüccsenek a székbe.
- Hm... - elgondolkozva fonom ujjaimat a bögrém fülére. - Te mit szoktál itt csinálni? Hogyan kapcsolódsz ki a... a munkád után?
Kíváncsian hallgatom a válaszát...
Végre nem terepjárót vezetek...nem járőrkocsit.. nem szállítójárművet, de mégcsak nem is rabszállítót vagy mentőt.
Saját járgányom érintése.. a száguldás kiűzi fejemből a gondolatokat, és egy pillanatra el is felejtem merre tartok.
Tárgyalásra... méghozzá bűnügyire..
De nem egyedül.
Micuki..
Az a fiú gyönyörű.. és mennyi szörnyűséget kellett átélnie.
Gyermekkoromtól fogva utáltam ha valaki szenved, nem bírtam nézni ha másokat bántanak, és mindig közbeléptem.
Meg is vertek párszor, de aztán megtanultam hogy én legyek a jobb. Sokkal jobb..
És hiába vagyok mostmár sokkal idősebb... ez az érzés megmaradt.
És mikor megláttam őt.. vérfoltosan.. saját könnyei tengerében.. szégyenszemre az jutott az eszembe hogy...úristen de gyönyörű ez a fiú...
Kirázom a hajam az arcomból, és lefékezek a ház előtt. Mégegyszer egyeztetem a címet a papíron amit Hide adott, és a házszámot és öltönyömet lesimítva lépek ki a nyúlánk sportkocsiból.
***
Kedvesen mosolyogva fogadnak.
Kapok rögtön kávét és süteményt, de nem is nagyon köt le az udvarias társalgás, fél szemmel mindig Micukit figyelem.
Figyelem mennyire látszik idegesnek. Sejtem hogy valójában sokkal jobban fél, mint amennyire mutatja, de a nagynénje előtt nem akarja mutatni.
Viszont a mozdulatai elárulják. Látom mert jó a szemem. Egy jó kommandós pár apró rezzenésből kiszúrja az ellenség szándékait, így ezt is látom az ideges kéztördelésen, hogy a kellenőnél többször emeli kezét az arcához.. ideges. Mondjuk.. nem tudom mit csodálkozom..
Egy osztálynyi gyereket irtottak ki a szeme láttára, ahol egyedül ő maradt életben, és ő csak azért mert én megöltem a merénylőt.
Vér.. szenvedés és halál.
Az életnek azon oldala amit senkinek sem kéne megtapasztalnia... mégis..annyi embernek szán ilyen utat a sors..
Figyelem ahogy mosolyog..
Édes.... mennyire.. édes... és mégis..szeved..
Most legszívesebben magamhoz ölelném.. megnyugtatva hogy már nem árthat neki senki. Senki és semmi..
Vajon elfelejti ezt valaha?
***
A kocsiban ülünk.. figyelem ahogy kezét az ölében nyugtatja.. mocorog..ficereg.. nem bír nyugton ülni.
Gyengéden az ölébe ejtem a kezemet, lefogva idegeseb babráló ujjait.
- Nyugodj meg. - sóhajtom halkan. Hangom nyugodt és szugessztív..igyekszem azt a nyugalmat sugározni ami a sajátom.. és amit mindig, mindenkor sikerül magamra öltenem. Most mintha nehezebben menne mint általában..de azért sikerül.
Felnéz rám, rám pillanatanak szürke szemei.
- Mi fog történni majd? - kérdezi félősen.
Jajj édes istenem..hát nem készítettek fel rá mi vár majd. Remélem nem fog kiborulni.
- Először adategyeztetés, majd a tanúk felvezetése. Téged utoljára akarnak kihallgatni. - a kurva anyjukat, teszem hozzá magamban. - Pedig nem ez a szokás. Legelőször téged kellene...
- Ezek szerint végig kell néznem az egész tárgyalást?
Nos, úgy néz ki igen. Sajnálom.
Együttérzően figyelem ahogy magába roskad.
- De te ott leszel velem, ugye? - pillant fel rám, ujjai ölébe ejtett kezemre kulcsolódnak.
- Ott leszek. - bólintok.
***
Nemsokára meg is érkezünk.
Már a parkolóban tetőzik rajta az idegesség, olyanannyira hogy alig tudja visszafogni állandó remegését.
Jajj istenem..
- Micuki.. - közelebb hajolok hozzá.. keresem a tekintetét de lesüti a szemeit. - Nyugodj meg...
- Megfogadtam... - suttogja reszkető ajkakkal. - ...hogy erős leszek. Mindent elmondok majd, és segítek... csak... olyan nehéz...
Hát most erre mit mondhatnék. Tisztában vagyok vele hogy az .. de meg kell tennie.
Magamhoz húzom.. puha tincseit simogatva próbálom megnyugtatni. Pár percig némán tűri, fejét a vállamra hajtja, halkan felsóhajt, majd felnéz rám.
- Még nem volt alkalmam megköszönni, hogy megmentettél... Köszönöm.
Most erre mit lehet mondani? Hogy nincsmit..?
Megrázom a fejem, és a kezemet nyútom neki hogy kisegítsem a mély ülésből.. álá sportkocsi.
A bíróság előtt már rengetegen vannak. A keselyűk...grr...
És megkezdődik a szörnyűség.
***
Sok tanút nem tudnak kihallgatni, elvégre csak ő maradt egyedül életben. Az iskola tanárai értetlenül állnak az események fölött.
Megszorítom Micuki kezét, amikor a fiú szülei kezdenek el beszélni.
Fő a botrány elkerülése.
Viszont ártatlan báránynak állítják be, amire a ügyész rögtön közbevág.
Megkezdődik a vádak felsorolása.
Majd engem is kihallgatnak.
Tárgyilagosan, a mocskos részleteket mellőzve adom elő a dolgot, hiszen a többit úgyis látni fogják a fotókon.
Szinte szenvtelen az arcom ahogy visszasétálok hozzá.
A képernyőn megjelenik több fotó, a különös kegyetlenséggel kivégzett diákokról.
Kész röhej hogy a gyilkos halott, és mi most azon vitázunk bűnös volt-e vagy sem.
Érzem hogy mellettem Micuki alig áll a lábán, magamhoz húzom, és hagyom hogy fejét a mellkasomra hajtja.
Csak úgy kapkodja a levegőt.
De legalább addig sem látja a képeket.
Jajj.. el ne ájulj nekem..
Végre véget ér a mozi.. és a szörnyülködő bíró a tanúk padjára szólítja Micukit.
Elengedem a kezét, ő pedig eltökélt arckifejezést magára öltve lép elő.
- Ez az utolsó.. többet nem kell beszélned róla.. - súgom neki, ő pedig bólint.
Az ügyész kérdez, majd az ügyvéd következik.
Mikor a védő (egy halottat véd, de vicces) azokhoz a kérdésekhez érkezik hogy kedves fiúnak ismerte-e a vádlottat, hisztérikusan felnevet.
Kacagása teljes csöndet varázsol a teremben.
- Kedves...? Kedves lehet valaki aki embereket öl? Kedves lehet valaki a fejedhez tartja a pisztolyt és azt mondja.. most te következel..
Arcán néma könnyek folynak..
Megfeszülök álltamban.
Meddig kínozzák még?
- De beismered hogy kedves fiúnak ismerted! Függetlenül a sajnálatos balesettől..
- Baleset??? - hörülök fel mostmár énis. - Az a fiú szabályosan kivégezte a saját társait.. mint az állatokat. A legmocskosabb vágóhídon nem látni olyan látványt mint amit az a gyerek művelt. Ezt nevezi maga balesetnek?
Éppen időben ugrok, mert Micuki elájulni készül.. a karjaimba zuhan hála a gyors reflexnek.
- Remélem ennyi elég volt.. - morgom halkan, és kiviszem őt, hátha a friss levegő magához téríti.
***
A riporterek megrohamoznak azonnal, így rövid úton lerendezem őket egy dühös pillantással, és a kocsihoz viszem az ájult szépséget.
Kedvesen simítok végig az arcán.. megrándul és keserveset sóhajt.
Rémálmok?
A gázra taposva hajtok ki a bíróság elől.
Csend és nyugalom.. az kell neki...
***
Egy bögre teát kortyolgatva figyelem ahogy felkönyököl a fonott ágyon és csodálkozva pillant körül.
Sirályok vijjogása hallatszik és ahogy felnézek a magasba látom is az éhesen köröző madarakat.
A tenger a partot mossa kertem végén.. ezúttal haragosszürkén.. mégis békésen.
A fedett terasz épp elég menedéket nyújt, ide a szél sem fúj be. Cserepes pálmák leveleit lengeti helyette.
Figyelem ahogy lehúzza magáról a plédet.. csodálkozva néz körül.
- A pokolból a mennybe kerültem? - kérdezi hirtelem.
Elmosolyodok a pohár fölött.
- Hogy érzed magad? - kérdezem mellé sétálva.
Csodálkozva néz rám.. félig nyitott ingemre.. kibontott hajamra amit kénye-kedve szerint lenget a szél.. meztelen lábaimra.
- Hol vagyok? - válaszol kérdéssel.
- Azt hittem az előbb feleltél magadnak. - mosolygok rá. - Remélem nem haragszol mert elhoztalak. A tárgyalásnak már vége. Leadta a TV is, megnézheted ha érdekel. Mikor hirtelen elájultál a bíró kiküldte a teremből a védőügyvédet. Én pedig otthagytam őket.. veled együtt.
- Az a férfi.. - borzong meg.
- Tudom. - sóhajtok. - De őt ezért fizetik. Ha kell ártatlant véd, ha kell gyilkost.
- Szóval.. - néz az alatta lévő puha párnára... és a fonott kanapé szerűségre. Luxus kerti bútor.. de a nagysága miatt inkább ágy mint kanapé. Innen szoktam a felhőket bámulni.. mikor éppen nincsen bevetésem. - .. én most.. nálad..
- Nálam. - bólintok.
- Nem akarok a terhedre lenni...
- Nem vagy. - nyugtatom meg rögtön. - Én tudom a legjobban hogy mi kell valakinek ha túl sokat lát az élet rondábbik feléből. - komorul el az arcom. - Nade.. nem ez a lényeg.. kérsz teát? Van süteményem is, bár ez nem olyan jó mint a nagynénédé.. de szerintem meg lehet enni.
- Köszönöm.. nem vagyok éhes. - sóhajt. Arcát a szélbe tartja..hagyja hogy a tengeri.. sós ízű szél beborítsa. Könnyek csorognak az arcán.
Finoman simítom meg az arcát, hüvelykujjammal elmázolva rajta egy könnycseppet.
- Engedd el őket.. - súgom halkan. - Tudom hogy nehéz.. de ők sem akarnák hogy miattuk szenvedj.
Halkan csuklik egyet, aláhulló hajamba temeti az arcát.
- Nem akarok visszamenni oda.. - hüppögi.
- Nem kell. - a fejét simogatom, miközben a teásbögrét leteszem a közeli kisasztalra.
Az alkony úgy telepszik ránk mint egy sötét lepel.. észre sem vesszük.
Némán hallgatom ahogy sír.. majd lassan megnyugszik.
- Jajj szólnom kell a.. - kap észbe de elkapom a csuklóját mielőtt elindulna szaladva.. azt sem tudja hova.. hiszen nem ismeri itt a járást.
- Már szóltam.. - mosolygok rá. - .. a nagynénédnek.
- Akkor jó. - sóhajt megkönnyebülten. - Nem akarom hogy még ő is aggódjon miattam.
- Gyönyörű ez a hely.. komolyan itt laksz? - kérdezi aztán rám nézve.
- Aha. Miért? Nem lehet elképzelni.
- Nem csak.. azt hittem.. áh mindegy.. - elpirul. Hehe..mire gondoltál?
- Lemehetek a partra? - kérdezi aztán szégyellősen.
- Persze. - bólintok mosolyogva.
Aztán már csak a teraszon álldogálva figyelem ahogy a feltűrt nadrággal sétál a vízben.. és eteti a sirályokat..
Gyönyörű..
És törékeny..
Hogy jövök én ahhoz hogy betolakodjak az életébe?
Bár..azt már megtettem. Sóhajtok. És végülis.. semmi rosszat nem akarok tőle.
Rosszat nem is.
***
Figyelem ahogy fészkelődik a kanapén.
Előtte egy üres bonbonos doboz.. egyre laposabbakat pislog.
Bizonyára napok óta nem alszik jól.
Még ébren van mikor felnyalábolom és takaróstul a hálószobába viszem.
- Nnhh.. nem kéne hazamennem... ? - kérdezi félálomban.
- Szabadnapos vagyok holnap, és nem zavarsz. Ráadásul mivel odakint épp ítéletidő van.. nem igazán ülnék autóba. Felhívom a nagynénéd. Aludj csak..
- MMrrhhhmmmm...
- Ez most igen?
- mmmhhmmm...
- Aha. Oké.
Halkan becsukom rá az ajtót.
***
Hát.. micsoda egy szépség alszik az ajtók mögött.
Becsukom a nappali ablakát.. és vihart nézem az ablakon keresztül.
Még a természet is nekem kedvez. Remek.
Aztán mégsem bírom megállni.. benyitok.. és megnézem hogy alszik-e.
A takarót markolva szuszog édesen.
Mellé ülök az ágyra.. megsimogatom az arcát.. mire a maradék ráncok is kisimulnak az arcán.
Ez az..
Keze elernyed.. a hátára fordul és alszik tovább.
Mosolyogva húzom be a függönyöket.
Nos.. ez már valami..
Akito.. elmondhatod hogy nem mindannapi fiú volt az ágyadban.... az mellékes hogy hogyan és miért...
- Nagyon fontos lenne a vallomásod - néz komoran a szemembe felemás szemeivel ez a félelmetes férfi. Az imént mutatkozott be, de nem figyeltem a nevére, csak annyit jegyeztem meg, hogy ő a rendőrfőkapitány.
Megrázom a fejem, és lesütöm szemeimet.
- Képtelen vagyok rá - mondom immáron sokadszorra. Az is csoda, hogy élek... legyen ennyi elég. Soha többé nem fogom elfelejteni azt a borzalmat... Még beszéljek is róla? Na nem.
Bosszúsan sóhajtva hagy magamra, és egy másik rendőr jön be. Egy pohár vízzel kínál, amely ki is csusszan remegő kezeimből. Idegesen szólalna meg a rendőr, de mégsem teszi. Ha kiabálna velem... összeomlanék.
Valaki mentsen meg... nem akarok itt maradni tovább... nem csináltam semmit... miért kell itt ülnöm, és kellemetlen kérdéseket hallgatnom...?!
A falon lévő üvegen túl pedig sokan figyelnek, és úgy érzem magam, mintha cirkuszi látványosság lennék...
Egy férfin akad meg tekintetem. Az ajtóhoz lép, és benyit.
- Hagyd Zaku, majd feltakarítják - szólal meg hihetetlenül mély hangján. - Hagyj minket magunkra.
- Akito-san, de a főnök azt kérte...
Leinti, és ellentmondást nem tűrő pillantást kap.
Kettesben maradunk, és én szorongva figyelem ahogy az asztalhoz lépve támaszkodik rá a falapra.
- Szia Micuki... - mondja halkan. Olyan ismerős a hangja... alaposan megnézem. Félelmetesen magas és izmos, hosszú szőke haja a vállaira omlik, jóképű arcában pedig szinte ragyognak acélkék szemei. Várjunk csak... nagyon ismerős... csak nem...?!
- Te... - dadogom ahogy felismerem végre. Hoppá, nem illik ujjal mutogatni. - Te voltál ott... - húzom vissza ujjacskámat.
- Igen, találkoztunk már. De amint látom már sokkal jobban vagy - mosolyog rám kedvesen, és lassan feloldódig izmaimból a félelem görcse ahogy végigmérem. Ő az. Aki megmentett... aki megvédett engem attól az őrülttől. A belőle áradó kisugárzása, a nyugalom és biztonság is ugyanaz.
Azért küldték, hogy szóra bírjon, hátha neki sikerül...
- Nem akarok beszélni róla - szajkózom el neki is. - Nem, mert akkor megint látom magam előtt azt a sok...
Ah fenébe... könnyeim már a torkomat szorongatják.
Vér... sok vér és halott... a barátaim...
Remegő, babráló kezeimet megfogja erős kezeivel. Összerezzenve pillantok rá.
- Tudom hogy nehéz - magyarázza türelmesen. - De ha nem mondod el az igazat akkor a barátaid szülei sosem tudják meg. A gyilkos hiába halt meg, szülei makacsul védik a bennük kialakult képet miszerint ő egy ártatlan bárány volt. Ha bíróság igazat ad nekik - mégpedig azt fog ha nem mondod el mi történt - akkor őt nem könyvelik el gyilkosként, a barátaid szülei pedig bizonytalanságban őrlődhetnek, hiszen a gyilkosságot senkire sem sikerül majd rábizonyítani. Ez már felesleges, tudom hogy te is érzed... de ilyen szempontból szükséges.
Szavai hallatán könnybe lábadnak a szemeim. A barátaim szülei...
- Nem...én...tudom hogy...nem...nem tudok beszélni róla... - temetem kezeimbe arcomat. Képtelen vagyok... hát ő sem érti meg? Pedig ott volt... látta...
- Micuki... - hámozza le kezeimet arcomról. - Gyere igyunk meg együtt egy kávét vagy egy forró csokit.
Felém nyújtja a kezét. Mi? Elmehetek?
- Nem kell itt maradnod, hiszen te nem követtél el semmit. Odakint biztosan nyugodtabban tudunk majd beszélgetni ha nem vesznek körbe ezek a nyomasztó falak - mosolyog rám megnyugtatóan.
Biccentve csúsztatom remegő ujjaimat erős tenyerébe.
Kivisz, és a sok rendőr tekintetének kereszttüzében kísér végig a folyosón. Szorongva kapaszkodom biztonságot nyújtó kezébe, és hagyom hogy vezessen.
Egy majdnem üres étkezőbe lépünk. A sok asztal közül kiválaszt egyet az ablak mellé, ahol kellemes kilátás nyílik egy zöld udvarra. Hozat nekünk italokat, majd a kiérkezett kávéba kezd kiskanállal lapátolni cukrot. Az ötödik kanálnál elmosolyodom... milyen édesszájú...
- Tudom hogy nem akarod felidézni magadban a történteket - mondja halkan, a kávés cukorszirupot kavargatva. - Azt hiszem könnyíthetek a dolgodon, majd én elmondom mi történt szerintem, neked pedig csak bólintanod kell. Ha valami pedig nem...akkor majd együtt kitaláljuk. Rendben?
Biccentek.
És kezdetét veszi a borzalmak újramozizása.
A mosolygó barátaim, akik éppen egy viccen nevettek, majd az ajtón berontó fiú... a lövések... az ordítozása... aztán az ablakon kihajolt és kiabált sokáig a rendőrökkel, tanárokkal... aztán lelőtte szép lassan egymás után az osztálytársaimat... és aztán majdnem engem is...
Akito-san (mert már a nevét is tudom) olyan pontosan vázolja fel, mintha elejétől fogva ott lett volna.
- Egy egyszerű matekóra lett volna... - sóhajtom. - Ha belegondolok, hogy...
- Nem kell hogy belegondolj - szakít félbe hirtelen, és remegő kezemet megfogva nyugtat meg. - Csak annyi kell hogy rábólints.
Nyugalma átáramlik belém, és lecsillapít kissé.
- Ő itt Takimoto Shizu. Ő volt az? - tesz le elém egy képet. Egy egyszerű, iskolai fénykép... nem látszik sötét szemeiben az őrület, és nem torzítja el arcát a vicsorgás, de így is felismerem. Összeszorult torokkal biccentek.
- Jól van - mondja, és már el is tűnik a kép előlem.
Megsimogatja kezemet, és kedvesen mosolyog rám. Olyan jó érzés... biztosan jó rendőr. Velem is türelmes és kedves, ráadásul azóta a pillanat óta most először érzem biztonságban magam.
- Kihűl a forró csokid... kóstold meg, tényleg finom.
Hiszek neki, és belekortyolok. Nem rossz... Körülpillantok. Rendőr-kajálda... Mint a Starsky és Hutchban... Nagynéném szereti azt a sorozatot.
- Fánkot is adnak? - firtatom kíváncsian.
- Igen - válaszolja mosolyogva. - Mint a filmekben, ezek a rendőrök is esznek néha fánkot. Na nem szolgálatban, de azon kívül igen.
Klassz...
- Egyébként ha megengedsz egy megjegyzést.. észrevettem hogy rendkívül koordinált a mozgásod. Láttam miközben ide sétáltunk. Talán sportolsz valamit?
- Táncolok - vallom be szerényen. - Jazzbalettezem.
- Értem. Szóval akkor ez az a kecsesség ami még a lépteiden is meglátszik. Ritka hobbi ez a korodbeli fiúknál.
Biccentek. Tudom, de szeretem csinálni, mert levezeti a bennem lévő szorongást. Fogalmam sincs, hogy vajon az átéltek feldolgozásán is fog-e segíteni, és hogy az ájulásaim, pánikrohamaim súlyosbodnak-e... a kórházi pszichológus azt mondta, hogy nem lehet tudni.
- Ugye tudod, hogy még hátravan egy tárgyalás? - szakítja meg a ránk telepedett csendet. - Ott is rá kell bólintanod majd ha megkérdezik, hogy valóban ő tette-e.
Elsápadok. Rendben... de akkor legyen ott ő is mellettem.
- És te... - motyogom.
- Én is ott leszek. Nekem is vallomást kell tennem... mert...mert tudod - komorodik el. Biccentek. Tudom, te lőtted le.
Örülök, hogy ott lesz, mert ha velem van, biztonságban érzem magam, és a rémes emlékképek sem törnek rám folyton.
Elkísér egy pulthoz, és az adataimat bediktálom egy rendőrnek. Mögöttem áll Akito-san, és mellette a rendőrfőnök. Halkan beszélgetnek, amíg én az egyenruhással egyeztetem címemet.
- Küldünk érted egy egyenruhást hogy vigyen el a tárgyalásra. - magyarázza. - Nem gondoljuk hogy bárki rosszat akarna neked, de jobb az óvatosság, a fiú családja nagyon befolyásos és hát... nah mindegy.. .szóval megy érted majd valaki. Egy hét múlva körülbelül. Kapni fogsz egy idézést.
Értem jön valaki? Hátrapillantok Akito-sanra.
- Majd én elmegyek érte - mondja, mintha a gondolataimban olvasna. - Úgyis nekem is be kell mennem.
Megnyugszom.
- De te kommandós vagy, nem testőr - válaszolja az egyenruhás. Jaj ne... akkor nem kísérhet el?
Ő megvonja a vállát. Ekkor egy rendőr szalad hozzá, és a fülébe súg valamit.
- Mennem kell - fordul hozzám, és kedvesen, sajnálkozva mosolyog rám. A rendőrfőnökhöz fordul és mond neki valamit, de nem figyelek, csak szívom magamba látványát, hogy fel tudjam majd idézni bármikor... a belőle áradó kisugárzást, biztonságot és nyugalmat. Egy pisztolyt tűz a derekához, és már siet is. Gyönyörű, hosszú szőke haja felhőként lebeg utána... Még meg sem tudtam köszönni neki, hogy megmentett... A gondolatra elszontyolodom.
- Micuki - térít magamhoz bámészkodásomból egy tengermély hang. Felpillantok a felemás szempárba. - Hívatok neked egy taxit.
- Nem szükséges, köszönöm - rázom meg a fejem félénken. - A nagynéném lent vár a kocsiban. Elmehetek?
- Igen... Akkor a tárgyaláson találkozunk.
Kezet rázunk. Sejtelmes mosollyal ajkai körül néz végig rajtam. Ismerem ezt a pillantást, gyakran van benne részem és utálom. Elhúzom kezem, és elköszönve sietek ki az épületből.
***
- Magadhoz tértél? Jól van - mosolyog le rám a pszichológusom, egy középkorú, kedves hölgy.
- Mi történt...? Megint elájultam? - pillantok körbe. Ó igen, emlékszem. Megint rám tört a szorongás, ahogy a váróban ültem.
- Micuki... -ültet fel gyengéden, és mellém telepedve néz mélyen a szemembe. - Már egy hónapja történt. Az állapotod mégsem javult. Arra gondoltam, hogy egy szanatóriumi...
-Nem! - kiáltok fel. - Nem fekszem kórházba, nincs semmi bajom... - pattanok fel, és idegesen markolom meg a táskámat. - Csak kimerült vagyok, és hát... mindenki ilyen állapotban lenne a helyemben... én csak...
- Nem tudod feldolgozni egyedül. Muszáj...
- Nem... majd... majd kitalálok valamit...És különben is, holnap tárgyalásra kell mennem! Nem fekhetek be sehová... Köszönöm a türelmét, de én most megyek. Viszlát!
Kiviharzom a rendelőből, és hazafutok.
Holnap tárgyalás... holnap újra fel kell idéznem magamban azt a rengeteg borzalmat. És nemsokára az iskolába is vissza kell mennem. Osztályfőnököm egy kis létszámú osztályba tett be, és nagynénémmel megbeszélték, hogy kezdetben csak napi egy vagy két órát kell bent lennem. Remélem kibírom... remélem idővel túlleszek ezen az egészen... remélem...
...remélem holnap Akito-san jön el értem.
***
- Micuki! Megjöttek érted! - kopog be szobám ajtaján nagynéném, majd benyit és elmosolyodik. Segít begombolni az ingemet, mert remegő kezeimmel folyton félregombolom. Megpuszilva homlokomat néz a szemembe.
- Biztos nem akarod, hogy veled menjek? - kérdezi komolyan.
- Igen. Ha ott leszel, biztosan elsírom magam... és nem akarom, hogy te is átéld újra... elég ha csak én teszem - suttogom.
- Jól van kicsikém...
Torkomban dobogó szívvel nyitok ajtót a becsöngetőnek, és az ismerős arc láttán szívem nagyot dobban. Hát eljött!
- Szia Micuki - mondja mély hangján, kedves mosollyal. Pont úgy néz ki, mint ahogyan emlékeztem rá. Hosszú szőke haja ezúttal összefogva, és elegáns öltönyben feszít. Én nem öltöztem ennyire ki, csak halvány barackszínű inget és fekete nadrágot vettem.
- Szia - mosolygok vissza rá, simán letegezve. Nagynéném felé fordulok, és bemutatom őket egymásnak. Kezet fognak, és nagynéném beinvitálja, a szokásos szóáradatot rászabadítva.
Mire Akito-san észbe kap, már az étkezőasztalnál ül, és az eléhalmozott süteményekre csodálkozik rá. Leülök mellé.
- Öt cukorral szereti - mondom nagynénémnek, aki a kávét teszi épp elé. Meglepődik, de beleteszi neki a kellő mennyiséget.
Illedelmesen mosolyogva eszik bele a süteménybe és elcsodálkozik.
- Ez nagyon finom - mondja.
- Ó köszönöm! Én készítettem - kuncog nénikém.
- Valóban? - csodálkozik el.
- Cukrászmester - súgom félénk mosollyal. Felém fordulnak a kék szemek, és elmerülök bennük. Egy hónap... egy hónapja nem éreztem már ilyen jól magam.
- Cukrászmester - súgom félénk mosollyal. Felém fordulnak a kék szemek, és elmerülök bennük. Egy hónap... egy hónapja nem éreztem már ilyen jól magam.
Nagynéném rázúdít egy újabb információhalmazt, és amikor elfogy a sütemény, elindulunk.
- Gyere Micuki - mosolyog le rám kedvesen. - Indulnunk kell.
Biccentek, és szorongva követem az ajtóig. Nénikém búcsú pusziját megkapva lépek a kocsihoz. Nyitja nekem az ajtót előzékenyen, és amikor pár másodperccel később beszáll mellém, én már a biztonsági övvel szenvedek.
Elindulunk.
Másodpercről másodpercre idegesebb vagyok...
- Nyugodj meg - teszi nagy és erős kezét gyengéden az ölemben babráló ujjaimra. Fél kézzel vezet tovább, amíg én erőt gyűjtve kapaszkodom belé.
- Mi fog történni majd? - kérdezem halkan, szép arcélét figyelve. Rám villannak a kék szemek, és kedves mosolyt is kapok.
- Először adategyeztetés, majd a tanúk felvezetése. Téged utoljára akarnak kihallgatni - komorul el. - Pedig nem ez a szokás. Legelőször téged kellene...
- Ezek szerint végig kell néznem az egész tárgyalást? - kérdezem halkan, ahogy rájövök a lényegre.
- Sajnos igen.
- De te ott leszel velem, ugye? - szorítom meg a kezét. Rám mosolyog bíztatóan.
- Ott leszek.
Leparkol a kocsival az épület alagsori parkolójában, és segít kioldani a biztonsági övet. Kezdek pánikba esni... annyira remegek már...
- Micuki - hajol közelebb hozzám, a szemembe nézve. - Nyugodj meg...
Megsimogatja az arcomat, és könnyek gyűlnek a szemembe. Kezemet az övére simítom.
- Megfogadtam... - suttogom reszkető ajkakkal. - ...hogy erős leszek. Mindent elmondok majd, és segítek... csak... olyan nehéz...
- Csss... - húz magához, és én már bújok is az ölelésébe. Arcomat nyakába temetve szívom mélyen magamba ismerős, finom illatát és ahogy hátamat simogatja, már jobban is érzem magam. Néhány hosszú másodpercig tart csupán az egész, de csodálatos. A kisugárzása olyan megnyugtató...
Kibontakozom a karjaiból, és félénken mosolygok fel rá.
- Még nem volt alkalmam megköszönni, hogy megmentettél... Köszönöm.
Fényes nappal jön a riasztás. Az ilyesmi ritka, de azért előfordul.
Bapattanok a kocsimba, és már száguldok is a többiekhez akik már az őrsön várnak egy alaprajz felé hajolva.
Egy iskola? - képedek el a felírt felirat alapján. A helyszíni megfigyelők ismertetik a helyzetet. Ámokfutó tizenéves fiú. Túszulejtette a társait, tanárait és most egyenként végzi ki őket.
Ökölbe szorul a kezem ahogy meghallom.
- Főbejáraton nem jutunk be, mert az ominózus tanterem ablakából pont odalát. - magyarázza az egyik férfi.
- Itt látok egy másik bejáratot. - mutatok a papírra, miközben éppen magamra öltöm a megszokott ninjacuccot. A golyóálló mellény úgy tapad rám, hogy a szokásosnál is izmosabbnak látszom tőle.
- Igen, az a konyha bejárata, ott viszik az ételeket a menzára.
- Ott bejuthatunk. - felelem, a többiek pedig bólintanak.
- Azt a parancsot kaptuk hogy öljük meg az ámokfutót. Annak a fiúnak elment az esze. Az most mellékes hogy kábítószer befolyása alatt áll vagy sem, de a főnök azt akarja hogy mentsük ki onnan a túlélőket. A szülők őrjöngenek. Szóval munkára.
A szekrényből mindeki kiveszi a fegyvereit, én is ellenőrzöm hogy ki van-e biztosítva a gépfegyverem, és bedugdosom hosszú hajamat a maszk alá.
Kocsiba ülünk és már száguldunk is a helyszín felé.
*********
Óvatosan vágok át a kiürült folyosón, társaim a nyomomban.
Megbíznak bennem, ahogy én is bennük. Egytől-egyig a legjobbak, akikre kivétel nélkül rábíznám az életemet.
Már messziről hallom az őrült ordítást, lövés hallatszik valami puffan.
Felgyorsítom a lépteimet, és a lehető legóvatosobban lököm be a kétszárnyú ajtót. Mázlimra a fiú éppen nekem háttal áll, és hangosan kacagva szegezi pisztolyát egy társa fejére.
Utálok ölni. Plána ilyen fiatalt. De muszáj megtennem.. mert különben ő öl meg egy védtelen fiút.
Ahogy meghúzom a ravaszt ő előrebukik a lövés erejétől.
A fejére célzok, remélve hogy ez rögtön megöli. Nem is tévedek. Azonnal meghal, a sebből vörös cseppekben spriccel a vére.
Körbenézek a teremben. Mindenhol halottak. Későn érkeztünk. Ha egy kicsit előbb jön a riasztás.. talán megmenthettük volna őket.
Már túltettem magam az olyan dolgokon mint a bűntudat, de valahogy akkor sem tudom ezt soha munkaként feldogni. A halálra rémült áldozatokat pedig ügyfélként.
Ez valahogy.. lehetetlen.
Odalépek a rettegő fiúhoz. Csupa vér a ruhája, arca, teste és a kezei. Bizonyára végigmászott a véres padlón mielőtt itt kötött ki. Menekülni próbált.
Mindannyian megpróbálják. A statisztika szerint csak a fele hal bele.
Hát, a statisztika most tévedett.
Odalépek hozzá, finom a karjaimba veszem, ő pedig úgy ölel, csimpaszkodik rám, mintha ez lenne az egyetlen kiút ebből az őrületből. Hallom hogy sír.. összeszorul a szívem ha arra gondolok hogy hány ilyen fiú vesztette életét egyetlen őrült miatt.
- Jól van, semmi baj. Most már biztonságban vagy... - próbálom nyugtatni, a hátát simogatva.
- Annyira... annyira féltem... - szipogja. Könnyei a nyakamba hullanak.. - ...azt...azt hittem meg fogok... meg fogok....
- Csssss... - csitítom halkan és megindulok vele kifelé, hogy ne kelljen többé látnia a társai hulláját, és ezt a temérdek vért.
A helyszínelők már teszik a dolgukat, járőrkocsikkal, riporterekkel és mentősökkel van tele az egész környék.
Nem messze rendőrségi kordon zárja el az utat a bámészkodók elől, de úgy néz ki ezeket a keselyű tv-seket ez sem érdekli. Vakuk villognak az szemembe ahogy haladok át a tömegen.
- ...erre... ide hozd... a mentősök már itt vannak... - int felém az egyik társam én pedig fellélegezve adom át őt végre a szakavatott kezeknek.
Azaz csak adnám, mert nem enged el, hanem inkább még szorosabban ölel.
- Ne... ne eressz el... - sírja keservesen.
Édes istenem.. mennyi időbe fog telni mire ezt feldolgozza vajon?
- Semmi baj, csak megvizsgálnak a mentősök. - nyugtatom meg, ő pedig rámnéz, szemei félénken mélyednek az enyémekbe.
Milyen gyönyörű fiú. És szegény mennyit szenvedett.
Rövid, fekete haja, még így mocskosan is lágyan csillogó, bőre hófehér.. szürkéskék szemei most lehunyva. Olyan ártatlan arcocskája van, amilyet rikán látni.
A legtöbb erőszakos bűncselekmény áldozata ilyen arccal rendelkezik, de ő még rajtuk is túltesz.
- Maradj itt velem kérlek.. - kéri halk, alig hallható hangon.
Jól van, ha ez megnyugtat. De most már nem kell félned. Minden rendben van.
Egy pillanatra sem enged el, a mellényembe kapaszkodik, mintha én lennék az egyetlen biztos pont ebben az őrületben ami itt folyik.
Nos, bizonyos szempontból lehet.
A mentősorvos megpróbálja rávenni hogy elengedjen, de erre csak még hisztérikusabban szorongatja a ruhámat. A fejét rázza.
Beszélni kezdek hozzá. Hátha ez megnyugtatja.
- Hogy hívnak? - kérdezem halkan. Látom hogy rámpillant, kissé megnyugszik.
- Micuki. -feleli.
Milyen édes név. Pont ráillik.
Sajnálom hogy így alakult minden. Nem álthatja többé a barátait, sőt, lehet hogy az iskola gondolatától és páni félelem fogja eltölteni.
- Mitsuki.. - szólítom a nevén. - Fogadj szót a hölgynek. - jegyzem meg neki nyugodt hangomon azt sugallva hogy minden rendben lesz, mostmár nm történhet semmi baj.
Figyelem ahogy engem néz, tekintete tiszta és értetlen. Most még nem ért semmit, de pár nap múlva, mikor tudatosodik benne a dolog nagyon maga alatt lesz.
A mentősnő nyugtatót ad be neki, mire lassan álomba merül.
Figyelem ahogy leereszkedik a köd a szemeire, majd társaim hangjára leszek figyelmes, és otthagyom őt, a mentős gondjaira bízva.
A helyszínelők már dolgoznak, minket pedig elszólít egy másik riasztás. Az egyik civilruhás rendőr odaszól hogy holnap menjünk be mi is a kapitányságra jelentést tenni. Bólintok hogy megértettem és otthagyom őket.
Szegény fiú. Nehéz éjszakája lesz. Ha szerencsés alszik a nyugtatótól, de a rossz álmokat az sem tudja majd elűzni.
****
Egy rövid alvás után, mivel hajnalban érek haza a kapitánságra veszem az utamat.
Fekete, nyúlánk autóm szinte hangtalanul fékez le a kapu előtt, megvárom amíg felengedik a sorompót, majd behajtok és leparkolok a kocsival.
Ma nem vagyok szolgálatban, fehér ing van rajtam és egyszerű szürke farmer.
Becsapom a kocsiajtót és az ajtónál posztoló portásnak intve sétálok beljebb. Hosszú szőke hajam a derekamat simogatja minden egyes lépéssel. Nem kötöttem össze ahogya bevetések alkalmával, legalább ilyenkor szabadnapopkon szabadjára engedem kicsit.
Egy újonc rendőrnő rögtön a nyomomba szegődik és papírokat lengetve kérdezi a véleményem az ügyekről amit átadtak neki tanulmányozmásra.
Elhesegetem, udvariasan és halkan, és a főnök felé veszem az irányt. A csaj észre sem veszi hogy átvitt értelmű szavaimmal tulajdonképpen elküldtem a fenébe, ezért jókedvűen mosolyogva sétálok tovább.
Szokatlanul sokan vannak ma bent, elhaladtamban egy kisebb csoportosulásba botlok az egyik üveg falú kihallgató terem mellett.
Nekem is jön az egyik másik újonc, aki láttamra szabadkozva kár bocsánatot.
Magasságomnak hála a fejük felett átnézve konstantálom hogy éppen kihallgatás folyik odabent. De a főnököm hátától nem látom a másik személyt.
Kettesben van vele, ami azt jelenti hogy nem gyanúsított hanem tanú. Ha gyanúsított lenne őriznék.
Nem bámészkodom elvégre nem az a dolgom, elvonulok a szolgálatban lévő társaim mellett és hátam a falnak döntve várakozom.
Nemsokára meg is érkezik a főnök, kicsit bosszús.
Mikor meglát rögtön hozzámsiet.
Első látásra senki sem gondolná erről a fazonról hogy rendőrfőnök, az embereknek inkább egy ügyvéd jutna eszébe ahogy ránéz.
Magas, szemüveges fickó, arcvonásai szigorúak, viszont úgy tud vigyorogni hogy attól a vagy a hideg futkos az idegesebb emberek hátán, vagy az eszüket eldobva bomlik utána mindkét nem.
Kiismerhetetlen és titokzatos, mégis mindeki a legapróbb dologban is engedelmeskedik neki.
Ami engem illet, én rendes fickónak tartom, aki érti a munkáját, és mellettem ő a város és talán megkockáztatnám hogy az ország másik legjobb harcművésze.
Szerencsétlenségére pozíciója miatt csak a irodában intézheti az ügyeket a többieket irányítva de éles bevetésekre ritkán megy.
Biccentéssel üdvözlöm ahogy rám köszön.
- Akito... segítenél egy percre? - fordul felém a fejét vakarva.
Helyére igazítja az orrára csúszott szemüvegét.
Rövid fekete haján megcsillan a beszűrődő napfény.
- Igazából csak jelentést tenni jöttem be Hide parancsnok. - döntöm oldalra a fejem és a válla fölött elnézve figyelem a fiút az üveg falak mögött.
Szerencsére egy magasak vagyunk, így nem kell lábujjhegyre állnom.
- Igen, igen tudom, de nem tudok egy szót sem kihúzni a fiúból.
Összevonom a szemöldököm ahogy megpillantom a tegnapi mészárlás túlélőjét, ahogy éppen átveszi remegő kezével a vizespoharat az egyik kollegától.
Ostoba, ha vizet itatsz vele attól nem fog kevésbé félni.
Sóhajtok.
- Nem lenne jobb békénhagyni egy ideig? Nem kis trauma érte.
- Nem lehet. A gyanúsított szülei tagadják a vádakat. Azt állítják mégha ujjlenyomatok bizonyítják is, az ő fiúk nem ölt meg senkit ezért nem hurcolhatjuk meg a gazdag családjuk nevét azzal hogy rávarrjuk a gyilkosságot.
Újabb sóhaj.
- Jól van. Megnézem mit tehetek.
Az üveghez sétálok, figyelem ahogy Micuki összetöri a poharat.
A bentlévő egyenruhás éppen leszidná.
Összekapcsolódik a tekintetünk ahogy segélykérő pillantással néz körül.
Milyen édes.
Kinyitom a hangszigetelt helység ajtaját, és besétálok.
- Hagyd, Zaku, majd feltakarítják. Hagyj minket magunkra.
- Akito-san, de a főnök azt kérte... - kezdi de leintem.
Pillantásom amivel ránézek kedves, mégis olyan szigor árad belőle amitől elharapja a mondat végét és inkább kihátrál. Becsukja maga után az ajtót.
Az asztalhoz sétálok és a lapjára támaszkodva veszem szemügyre az ijedt fiút.
- Szia Micuki.. - köszönök halkan. Hangom nyugodt és egyáltalán nem követelődző.
Figyelem ahogy az arcomat vizsgálgatja, bizonyára az emlékeiben kutat hogy hol látott már.
Azaz mondhatnánk sehol mert az arcomat legutóbb fekete maszk takarta el.
Aztán felcsillannak a szemei.
- Te... - mutat rám, majd visszahúzza a kezeit mikor rájön hogy ez illetlenség. - Te voltál ott...
- Igen, találkoztunk már. De amint látom a már sokkal jobban vagy. - mosolyodom el.
Hagyom hogy megnézzen magának, fejem búbjától addig a pontig amíg még lát belőlem valamit. Még így is fel kell néznie pedig támaszkodom és nem állok.
Megrázza a fejét.
- Nem akarok beszélni róla. - feleli összeborzongva. - Nem, mert akkor megint látom magam előtt azt a sok... - elharapja a mondat végét és látom hogy mindjárt sírva fakad vagy valami.
Lehajolok hozzá, egészen közelről nézve a szemébe, elkapom az asztalon idegesen matató kezét, amivel újjabb poharat készül kivágezni.
Összerezzen az érintésemre.
- Tudom hogy nehéz. De ha nem mondod el az igazat akkor a barátaid szülei sosem tudják meg. A gyilkos hiába halt meg, szülei makacsul védik a bennük kialakult képet miszerint ő egy ártatlan bárány volt. Ha bíróság igazat ad nekik - mégpedig azt fog ha nem mondod el mi történt - akkor őt nem könyvelik el gyilkosként, a barátaid szülei pedig bizonytalanságban örlődhetnek, hiszen a gyilkosságot senkire sem sikerül majd rábizonyítani. Ez már felesleges, tudom hogy te is érzed... de ilyen szempontból szükséges.
Könnyet látok megcsillanni azokban a kék szemekben.
- Nem... én.. tudom hogy... - dadogja. - .... nem... nem tudok beszélni róla... - nyögi a kezébe temetve az arcát.
Látom hogy integetnek nekem az üvegen túlról hogy tempósabban.. biztosan kell másra a terem.
Aztán hirtelen támad egy ötletem.
- Micuki.. - fordulok felé, és elhúzom kis kezét az arcától. - Gyere igyunk meg együtt egy kévát vagy egy forró csokit. - nyújtom fel a kezem.
Csodálkozva pillant rám.
- Nem kell itt maradnod, hiszen te nem követtél el semmit. Odakint biztosan nyugodtabban tudunk majd beszélgetni ha nem vesznek körbe ezek a nyomasztó falak. - mosolygok rá, és az üveg túloldalán várakozó kollegáimra pillantok.
Bólint, és a tenyerembe csúsztatja kis kezét.
Kivonulunk, és a többiek számonkérő tekintetével mit sem törődve vezetem az ebédlőbe ahol most a korai időpontnak hála alig lézeng pár kávézgató rendőr.
Rendelek magamnak egy kávét, neki pedig egy forró csokit sok habbal, ahogy kéri.
Már ittam egyet otthon mielőtt eljöttem, de jót fog tenni mégegy.
- Tudom hogy nem akarod felidzni magadban a történteket. - jegyzem meg halkan, kanalammal az időközben megkérkezett kávémat kevergetve. Sok cukorral iszom, amit megmosolyog.
Nocsak..sokkal jobban áll a mosoly. Igen.
- Azt hittem könnyíthetek a dolgodon, majd én elmondom mi történt szerintem, neked pedig csak bólintanod kell. Ha valami pedig nem.. akkor majd együtt kitaláljuk. Rendben?
Bólintás.
Remek.
Megy ez... mint az ágyba vizelés.
Mindig utáltam tanúkat vallatni, pláne gyilkossági tanút.
Újra feltépni a sebeiket, főleg ha olyanokat veszítettek el aki fontos nekik. Szadista dolog. De muszáj. A szükséges rossz...
Mint egy védőoltás... fáj.. de hasznos..
Na jó, akkor kezdjük...
****
Nyugodt, halk szavakkal vázolom fel neki az én verziómat, ő pedig meg-meg remegve hallgatja.
Majdnem minden stimmel, szokásos őrült mészárló. Tettei összefüggéstelenek, és minden logikától mentesek.
Hogy miért ő maradt utolsónak, rejtély. Csak a szerencséje mentette meg. Egyedül az.
- Egy egyszerű matekóra lett volna... - sóhajtja hirtelen kezébe temetve az arcát. - Ha belegondolok hogy...
- Nem kell hogy belegondolj. - hajolok hozzá, kezemmel tompítva kezének remegését, ő pedig leteszi a csészét mielőtt eltörné. - Csak annyi kell hogy rábólints.
Kiteszem elé a lelőtt gyilkos fiú képét.
- Ő itt Takimoto Shizu. Ő volt az?
Persze hogy ő volt. Én is láttam. De a bíráknak az vallomása kell majd.
Bólint.
- Jól van. - mosolyodom el gyorsan eltüntetem előle a képet mielőtt sírásban törne ki.
Megsimogatom a kezét, és arra bíztatom hogy kóstolja meg a forró csokit, mert nagyon finom.
- Fánkot is adnak? - kérdezi kicsit később, körbenézve az ebédlőben.
Elmosolyodom.
- Igen. Mint a filmekben, ezek a rendőrök is esznek néha fánkot. Na nem szolgálatban. De azon kívül igen. - teszem hozzá kedvesen mosolyogva.
Kicsit megnyugtattam úgy látom.
- Egyébként ha megengedsz egy megjegyzést.. észrevettem hogy rendkívül kordinált a mozgásod. Láttam miközben ide sétáltunk. Talán sportolsz valamit? - kérdezem másik mederbe terelve a beszélgetést, hagy beszéljen végre valami kellemesről is.
Lesüti a szemét.
- Táncolok. - feleli halkan. - Jazzbalettezem.
- Értem. Szóval akkor ez az a kecsesség ami még a lépteiden is meglátszik. - mosolygok rá. - Ritka hobbi ez a korodbeli fiúknál. - teszem hozzá, magamban elgondolkozva azon hogyha nem volna az ami, bizonyára én is megnézném egy-egy edzés közben.
Kár hogy pont az esetem. És kár hogy pont így kellett összetalákoznunk.
De hát..eltalában senkinek sem hozok szerencsét. Így van ez már ez régóta.
Nem bocsátkozom hosszútávú kapcsolatokba, mert túl kockázatos volna. Természetesen nem rám nézve, de ez már mellékes.
Magam választottam a magányt, de akaratlanul is kísértésbe esek ha olyat látok mint ő. Egy ilyen édes fiút.
Kevesen tudják rólam ezt. Megmaradok abban a homályban ami a rólam kialakult képet fedi. A jótékony homályban.
Szinte késztetést érzek hogy megszerezzem magamnak, de le kell gyűrnöm. Nem akarok neki még több szenvedést okozni. Nem édemelné meg. Úgysem bírná ki mellettem. Senki sem bírja.
Nincs olyan.
Nem is volt.
És nem is lesz.
- Ugye tudod hogy még hátravan egy tárgyalás. Ott is rá kell bólintanod majd ha megkérdezik hogy valóban ő tette-e. - teszem fel az utolsó kérdést.
Kissé elsápad a gondolatra.
- És te...
- Én is ott leszek. Nekem is vallomást kell tennem... mert... mert tudod. - nézek rá komoran.
Bólint.
Ez kissé megnyugtatja.
Hide áll az ajtóban, fejét csóválva. Intek neki hogy mindjárt.
- Nagyon aranyos fiú. - suttogja nekem hogy csak én halljam miközben ő a kollegáknak beiktálja a nevét és a címét.
- Küldünk érted egy egyenruhást hogy vigyen el a tárgyalásra. - magyarázza neki az egyikük. - Nem gondoljuk hogy bárki rosszat akarna neked, de jobb az óvatosság, a fiú családja nagyon befolyásos és hát... nah mindegy.. .szóval megy érted majd valaki. Egy hét múlva körülbelül. Kapni fogsz egy idézést.
Figyelem ahogy megfordul és rámpillant. Hide halkan kuncogni kezd.
Ne röhögj főnök! - gondolom magamban.
- Majd én elmegyek érte. - ajánlom fel kedvesen, kitalálva a gondolatát. - Úgyis nekem is be kell mennem.
- De te kommandós vagy nem testőr. - néz hátra az egyenruhás kollega a tollal a kezében.
Megrántom a vállamat.
Csörögni kezdenek a telefonok. Vagy egyszerre hat hét.
Egy diszpécser szalad hozzánk.
Baj van.
- Mennem kell. - mosolygok rá sajnálkodzva és Hide-hez fordulok. - Főnök, légy olyan kedves és vidd haza, vagy hívj neki egy taxit. - felelem miközben a felém siető gyakornoktól átveszem a befutó riasztás papírját és az övembe tűzöm a pisztolyt. Nincs idő az átöltözésre.
Társaimhoz fordulok.
- Nah akkor... versenyfutás az idővel. Bomba a bevásárlóközpontban, három vásárló odabent, és egy őrült. Ennyit a szabadnapomról. Gyerünk emeljétek fel a seggeteket. - dörrenek a nyaralgató üldögélő társaimra. Kelletlenül tápázkodnak fel, és már rohannak is a fegyverekért.
- És most te jössz! - ordítja, és én torkomban dobogó szívvel, halottsápadtan pillantok fel rá. Fogalmam sincs ki ez a fiú, de nem is számít... a földön ülve hátrálok előle, kezeim meg-megcsusszannak a vértől síkos linóleumon. Osztálytársaim tetemeibe ütközöm lépten nyomon... könnyeimtől alig látok... teljesen véres vagyok a többiektől...
- Ne... kérlek ne... - suttogom. Megszállott vigyorát, és kezében a géppisztolyt figyelem...
Meg fogok halni...
Annyira... annyira félek...
Homlokomnak szegezi a fegyver csövét...
Valami halkan pukkan, és szinte lassítva látom ahogy szemei csodálkozva kikerekednek, és lassan a földre rogy, majd eldől. Bal halántékán egy aprócska seb, amiből lüktetve spriccel vére. Mi ez? Mi történik?
Számra szorítom véres kezemet, úgy sikoltom ki magamból a rettegést...
Szorosan behunyom szemeimet, de képtelen vagyok kitörölni agyamból a látványt... a sok vért és hullát... A látványt, ahogy sorra esnek össze holtan az osztálytársaim, barátaim... mintha valami burleszket látnék, és ők csak játékbabák, rongybabák lennének, de nem azok. Ez a valóság...
Tágra nyílnak a szemeim, és az ajtó felé pillantok. A feketeruhás, maszkos alak még mindig a halott ámokfutóra szegezi füstölgő csövű géppisztolyát, majd körbenéz, mint egy kommandós filmben. Némán int, és mögötte besiet még több másik fegyveres is, fekete mellényükön police-felirattal.
Körül pillantok újra... én maradtam életben egyedül.
Felém lép aki lelőtte a fiút, és lehajol hozzám. Ahogy ölbe vesz, azonnal rácsimpaszkodom, és nyakába fúrva arcomat sírok tovább, mint egy kisgyerek. Élek... élek... el sem hiszem...
- Jól van, semmi baj. Most már biztonságban vagy... - hallom hihetetlenül mély, megnyugtató hangját.
- Annyira... annyira féltem... - sírom a nyakába. - ...azt...azt hittem meg fogok... meg fogok....
- Csssss.... - csitít, és szorosabban magához ölel.
Érzem lépteinek ringatózását, és halkan sírdogálva bújok bele ölelésébe. Biztonságot sugárzó erős karjai és testének melege lassan lecsillapít.
- Az egyetlen túlélő... - hallom a beszédfoszlányokat a háttérből, és fényképezőgépek kattognak.
- ...hátrébb... ne fényképezzenek...
- ...erre... ide hozd... a mentősök már itt vannak...
- ...borzalmas...
Érzem ahogy lazít a szorításán, és le akar tenni, de csak erősebben csimpaszkodom a nyakába.
- Ne... ne eressz el... - sírdogálom.
- Semmi baj, csak megvizsgálnak a mentősök - válaszolja, és megnyugtat megint a hangja. Felemelem fejemet a nyakából, és könnyes szemekkel nézek a maszkból sugárzó acélkékségű szemekbe. Gyengéden néz le rám.
- Maradj itt velem kérlek... - suttogom, mert már annyira gyenge vagyok, hogy nincs erőm beszélni sem. Biccent, és én vonakodva elengedem és körülpillantok, de egyik kezemmel még mindig golyóálló mellényébe kapaszkodom, mintha attól tartanék, hogy megszökik.
Egy mentőautó belsejében vagyok, a hordágyon fekszem, és egy piros mellényes nő hajol fölém. Nedves kendővel letörli arcomról, nyakamról és kezemről a vért... barátaim és társaim vérét. Némán, könnyezve figyelem a pirosló kendőket...
Megmentőm mellényébe kapaszkodó kezemet finoman megérinti.
- Ereszd el az urat... le szeretném törölni azt a kezedet is...
Megrázom a fejem mint egy dacos kisgyerek.
- Hogy hívnak? - hallom ismét a hihetetlenül mély baritont, és újra a kék szemekbe nézek.
- Mitsuki - válaszolom halkan.
- Mitsuki - ismétli meg - fogadj szót a hölgynek - mondja nyugodtan. Nyugalma átszáll rám is, és én biccentek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy vadidegennek engedelmeskedjem. Jelen pillanatban, még a gondolkozás is nehezemre esik... az egyetlen biztos pont ebben az őrületben, zűrzavarban és káoszban Ő.
Elengedem Őt, de szemeibe nézek, nem érdekel semmi... csak a biztonság, ami belőle árad.
- Ettől majd megnyugszol... - hallom a nő hangját, és tűszúrást érzek a karomon. Néhány másodperc múlva felsóhajtva süppedek a fehér ködbe, de szemeimet még mindig megmentőmön tartom.
Halványan, kábán rámosolygok.
- Ugye nem mész el? - suttogom, remegő kis kezemet felé nyújtva. Megfogja és finoman megszorítja.
Válaszol mély hangján, de már nem értem szavait.
Jótékony, bársonyos, meleg öntudatlanság..............
