- Ezt a kérdést fel sem kellett volna, tenned – sóhajtja, majd nekem dörgölõzik-

Ismét a doboz felé nyúlok, de elhúzza kezemet.

-                     Nem vagyok beteg és gondolom, te sem – pirul el - Téged akarlak érezni! - húz magára.

Széttárom lábait, majd közéjük fekszem.

- Lazulj el – csókolom meg, majd lassan behatolok. Mikor teljesen bent vagyok, felnyüszít, és könnycseppek folynak végig arcán.

- Nyugalom… lazulj el, Chiyuki… - csókolgatom.

Mélyeket lélegzik, és mikor úgy érzi, készen áll, bólint. Óvatosan és nagyon lassan mozgok. Ha ezen a fájdalmon túl lesz, megtapasztalja milyen, mikor egy férfi igazán szereti.

- Mike… Mi..Mike… - nyögi egyre hangosabban, ahogy a pokoli fájdalmat felváltja a mennyei érzés. Ez nem egy jó ötlet. Nem hiszem, hogy az apja örülne neki, ha elvenném a fia szüzességét.

Óvatosan jövök ki belõle, majd hasra fordítom, hogy nyögései nagy részét elnyelhesse a párna. Most, hogy hozzá szokott az érzéshez, mélyen hatolhatok belé. A végére sikerült valami hihetetlen tempót diktálnom. Tudatva velem, hogy elélvezett, felsikkant, én pedig egy nyögés kíséretében fecskendezem bele nedvemet. Hozzám bújik, és szinte azonnal elalszik, pár perc elteltével pedig én is húzom a lóbõrt.

Mikor felkelek, nincs mellettem, amire egy kicsit meg is ijedek, aztán hallom meg a zuhany hangját. Elmosolyodom, majd besétálok, és hátulról átkarolok, mire kicsit összerezzen.

- Jó reggelt – köszöntöm.

- Neked is – fordul velem szembe, majd megcsókolok.

Nehezen, de megálljuk, hogy újra szeretkezzünk. Mondta, hogy lesz egy kevés dolga, de hamar haza jön.

Leülök egy kicsit gitározni, de pár perccel késõbb – kopogás nélkül – megjelenik Daniel és Hayama-sama.

- Michael… - kezdi Daniel. Gondterhelt az arca – Költözz haza.

- És mégis miért?

- Maga megrontotta a fiamat! – kezdi fennhangon a fõnököm.

- Ugyan már, ezt mégis mibõl gondolja?

- Vékonyak ezek a falak, barátocskám! A szerzõdést felbontom, és, ha még egyszer meglátom fiam közelében, hatalmas bajban lesz, érthetõ voltam?

Nem válaszolok. Teljesen ki vagyok akadva, de próbálok nyugodtságot sugározni. Nem megy… Összeszedem a cuccom, majd kiviharzom. Mikor hazaérek, és elrendeztem mindent, még akkor sem mondhatom magam nyugodtnak. Felkapom az edzõcuccomat, majd rögtön a terembe megyek. Rekordidõ alatt öltözöm át, majd csak püfölöm a zsákot. A végén még a riválisom is megjelenik, Kevin Cole. Kihív, én pedig mérgemben elfogadom, de nem bírok koncentrálni. Szememet és agyamat ellepi a vörös köd. Jó néhány sebet szereztem, ráadásul ki is kaptam. Felrepedt a szám és a szemöldököm, ráadásul az orromból is ömlik a vér, és alighanem, már a monokli is kezd megjelenni a bal szemem körül. Leülök egy padra, majd nagyokat sóhajtozva tartom orrom elé a zsebkendõt. Szinte már kihalt az egész edzõterem, mikor meghallok egy hangot, ami átszeli az egész termet.

- Michael! – ez Chiyuki hangja. Felsóhajtok, majd felállok, és elindulok az öltözõ felé – Michael! – fogja meg karom – Jézusom! Jól vagy? Mi történt veled?

- Menj el, légy szíves. Nem léphetek veled kapcsolatba.

- Nem érdekel! Veled akarok lenni!

- Értsd meg, hatalmas bajban leszek, ha az apád…

- Nem érdekel az apám! Ezt… õ tetette veled?

- Nem, dehogyis! – túrok hajamba – Kérlek, menj most haza!

- De Mike, én…

- Kérlek, menj most el.

- Veled akarok lenni! Veled kell lennem! – kapaszkodik belém.

- Chiyuki… - csókkal fojtja belém a szót.

Igazán jól esik, de nem lehet… Ha az apja megtudja, beperel, és akkor ki tudja, meddig ülhetek a hûvösön. Elválunk egymástól, majd vállára teszem kezemet.

- Értsd meg… nem lehet. Mindketten bajba kerülünk, ha…

- De én…

Mondandójában apja szakítja félbe, mire én belépek az öltözõbe, majd a zuhany alá. Ahogy megengedem a vizet, Dan hangját hallom magam mögül.

- Mikey!

- Igen?

- Ne haragudj…

- Miért?

- Én mondtam meg neki, hogy szinte biztos, hogy itt vagy.

- Dan…

- És az apjának is – nyögi.

- Semmi gond – lépek ki mosolyogva a zuhany alól.

- Jézusom! Veled meg mi történt?

- Itt járt Kevin Cole, nekem meg ellepte az agyamat a méreg.

- Sajnálom. Tudod, itt az ideje, hogy bebizonyítsam, nem csak a menedzsered, hanem a barátod is vagyok! – boxol vállamba, majd mosolyogva kiszalad, és, ahogy hallom, éppen a volt fõnökömmel hadakozik.

Fejemet csóválva kezdek el öltözködni, ám még félmeztelen vagyok, mikor valaki hátulról átölel.

- Mike… Ne hagyj el! – suttogja Chiyuki.

- Nincs más választásom.

- De én…

- Ne mondd ki! – szabadítom ki magam ölelésébõl – Légy szíves, legalább ne nehezítsd meg!

- De Mike! Ne tedd ezt velem!

- Nézd, ezt lehetetlen megoldani! Lehet, hogy te megúszod elzárással, de ha az apád feljelent, akkor én éveket ülhetek a sitten!

Erre már elhallgat. Talán túl önzõ vagyok, de valljuk be, a karrieremnek sem tenne jót, ha évekig a börtönben rohadnék egy baromság miatt. Lassan áttörlöm arcom, és mire felnézek, Hayama-sama is az öltözõben van. Próbálom kizárni a zajt, már eléggé fáj a fejem. Akkor viszont elborul az agyam, mikor megüti a fiát. Egyetlen ugrással választom szét õket, majd a férfit öltönyénél fogva felemelem.

- Hey, Mikey fiú! – hallom meg Daniel nyugtató hangját magam mögül – Tedd le szépen, hiszen nem akarod bántani, ugye? – remegõ hangon folytatja, ahogy szikrákat szóró tekintetem rá szegezem – na, gyerünk! Tedd le szépen! Nem fogod bántani, ugye? Gyerünk, Mike!

Lassan visszaeresztem a földre, majd térdre rogyok, és jobb kezem szememre tapasztom. Teljesen ki vagyok borulva. Fogalmam sincs, mit tehetnék…

Felsóhajt majd állam alá nyúl és felhúz magához egy csókra.

- Mi a baj? – kérdezem aggódva – Ennyire rosszul csinálom?

- Dehogyis – mosolyogja – Csak nem bírtam nélküled.

- Dehát itt vagyok.

- Igen, de az ajkaid nem voltak itt – neveti.

- Mert sokkal izgalmasabb helyen jártak.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy a pofám kevésbé izgalmas, mint a farkam? – nevet fel újra.

- Én nem, csak…- istenem én ezt nem így értettem. Gyúlik tûzvörösre az arcom.

- Nem foglak keresztben lenyelni – simít végig lágyan arcomon mire bizsergés szalad végig a gerincemen. Zavarban vagyok az átható tekintetétõl.

- Izé… Mehetek? – vörösödöm el. Mintha csak a szemeibõl áradó tûzzel emésztene fel.

- Mehetsz – mosolyogja – Adhatok jó tanácsot? – kérdezi, mire csak bólintok – Használd a kezedet!

Még inkább elvörösödöm, majd lehajolok, kezembe veszem férfiasságát és próbálok valami ritmust felvenni. Felnyög, ezek szerint jól csinálom, majd ajkaimat is bevetem a játékba. Felhördül, majd hajamba borzol. Egyre hevesebben kényeztetem, majd mikor már nagyon lüktet és tudom, hogy el fog élvezni felránt, magához megcsókol és egy nyögés kíséretében érzem, ahogy kettõnk hasára fröccsen a nedve. Ezek után maga alá teper és lefogja a kezeimet.

- Hát nem volt elég? – nevetek telhetetlenségén.

- Persze, hogy nem – nyal végig mellkasomon, majd lemászik rólam és a szekrényéhez megy. Egy doboz óvszert hoz, vissza mire én fülig vörösödöm- Mi az, kölyök? – neveti, miközben végigsimít arcomon.

- Hát csak… Én még nem… - próbálja kipréselni, mire gondolok, de valahogy nem jön össze.

- Nem lesz baj – suttogja, majd gyengéden megcsókol, miközben végigsimít arcomon.

Kezeivel testemet kezdi el felfedezni és egyikkel hamar rátalál érzékeny, meredezõ tagomra mire felnyögök, de másik kezével sem rest és azonnal tágítani kezd. Apró nyüszítés hagyja el a számat az ismeretlen érzésre majd mozgatni kezdi, kezét mire fájdalmasan nyöszörgök.

- Ennyire rossz?

- Nem, csak egy kicsit… ahhh… idegen érzés.

- Igyekszem gyengéd lenni – nyal fülembe mire jólesõen sóhajtok fel.

Erõsen magához szorít, miközben még egy ujját betársítsa, hogy kitágíthasson. A feszítõ érzéstõl kicsi kezeimmel a vállába markolok, mire lágyan végigsimít arcomon.

- Jól vagy? – kérdezi, mire csak bólintok egyet.

Hosszasan tágít engem és néha-néha megérint egy pontot, amitõl képes lennék azonnal elmenni. Mikor már hangosan nyögdécselek, alatta kihúzza, ujjait majd a dobozra teszi a kezét.

- Szeretnéd, Chiyuki? – néz egyenesen szemeimbe.

Istenem miért tesz fel ilyen egyértelmû kérdést. Felhajolok hozzá és fullasztóan csókolni kezdem, majd leveszem kezét a dobozról és csípõmre húzom.

- Ezt a kérdést fel sem kellett volna, tenned- sóhajtom ajkaiba és nekidörgölöm csípõmet.

Újra az óvszer felé nyúl, de visszahúzom kezét.

- Nem vagyok beteg és gondolom, te sem- vörösödöm, el- Téged akarlak érezni!- húzom magamra.

Finoman széttárja a lábaimat és közéjük helyezkedik.

- Lazulj, el- csókol, meg majd érzem, ahogy elkezd benyomulni. Eleinte nem fáj, de ahogy egyre beljebb volt úgy feszített szét egyre jobban. Próbálok ellazulni, de mikor már tövig bent, van, nyüszítve folynak le könnyek az arcomon.

- Nyugalom… lazulj el Chiyuki….- csókolgatja lágyan az arcomat. Próbálom mély levegõvételekkel lenyugtatni a testemet. Mikor bólintok neki, hogy mozoghat, finoman mozdul, nagyon lassan nehogy fájdalmat okozzon nekem.

Eleinte tényleg pokolian fájt, ahogy feszített, lüktetett az egész fenekem majd lassan valami édes bizsergés vett át a helyét.

- Mike…Mi..Mike…- nyögdécseltem egyre hangosabban a nevét, ami nem volt túl jó ötlet mivel nem akarjuk a szüleimet felébreszteni. Michael finoman kihúzódott belõlem majd hasra fordított felhúzta a fenekemet és úgy hatolt belém. Mélye, vadul hatolt belém és minden nyögésemet a párna fojtotta el. Majd a végére egy irdatlan ütemet vett fel. Csillagokat láttam a gyönyörtõl, ami egyre jobban végighullámzott rajtam majd sikoltva élveztem el de szerencsére a párna valamennyit felfogott a hangomból. Érzem, ahogy Michael egy férfias nyögés kíséretében belém élvez, majd mellém fekszik. Hozzábújok, és hamar elalszom.

Reggel hamarabb ébredek, mint õ letusolok, és kissé ijedten rándulok, össze mikor valaki átkarol.

- Jó reggelt- mondja mély hangján és még a forró víz alatt is libabõrös leszek.

- Neked is- fordulok meg mosolyogva és megcsókolom.

Kishijján a zuhanyfülkében is majdnem egymásnak estünk, de valamennyire sikerült lenyugodnunk. Mondtam neki, hogy maradjon, itthon mert nemsoká hazaérek, ma csak le kell adnom néhány képet a tanárnak és még kora délelõtt itthon leszek.

Szinte szálltam az iskoláig akárcsak hazafelé, hogy mihamarabb Mike-kal legyek. Ahogy mondtam ár fél 11-re itthon voltam.

- Hazajöttem- kiabáltam be a lakásba, de Mike sehol nem volt. Csak apám állt elém komor tekintettel.

- Baj van?- kérdezem tõle.

- De még mennyre fiatalúr- mondta- Mostantól másik testõröd lesz!

- Ezt, hogy érted? Apa ez nem jó vicc! Hol van Mike?- kezdtem aggódni. Nem akarom õt elveszíteni. Szeretem õt fontos nekem. Szükségem van, rá olyan mintha a levegõmet vennék el.

- Felbontottam vele a szerzõdést!- mondja jegesen az apám.

- Hogy tehetted ezt?- kiabálok. Soha de soha nem tettem ezt eddig mindig nyugodt voltam- Apa elvettem a legfontosabb személyt tõlem.

- Õ pedig elvette az ártatlanságod- emeli fel a apám is a hangját.

- Nem érdekel! Megkeresem- rontottam ki a házból egyenesen az utcára. Hiába hívtam a telefonján nem értem el. Valahova de hova úristen hova írtam fel Daniel címét. Kerestem össze- vissza majd egy elmosódott fecnin találtam meg.

Rohantam egészen a címig, ahogy becsöngettem.

- Daniel…. Daniel kérlek, mondd, meg hol van Michael…szükségem van rá- lihegtem könnyezve.

- Nhh… Mic.. Mike… - leheli - Én méhg… - kezdi, de csókkal fojtom belé a szót.

Nyelvemmel igyekszem felfedezni testét, lejjebb haladva nyakát kényeztetem, míg kezemmel boxerén keresztül megtapintom a már ágaskodó férfiasságát, majd simogatni kezdem.

- Ahhnn… - nyögi, mikor megszabadítom alsójától, és ténylegesen kezembe veszem a farkát.

Körözni kezdek a csúcson, és meglep, hogy máris nedves. Lehet, hogy még szûz.

- Neh… ahh.. ott… ahh.. - még egy kicsit kéreti magát nyögdécselés közben, és kicsit rángatózik.

 Teljesen elmerültem kényeztetésében és a gondolataimban, már csak arra eszmélek, hogy magához ránt, és ajkamra harap. Hajamba túrna, de keze hajgumimba akad, amitõl gyorsan meg is szabadul, majd felnyög, miközben tincseim között elveszik a keze.

- Kéh..kéhhrleek – feszül meg - mháár nem bíhhrom! - markol vállaimba.

- Akkor még jobb lesz – reagálok mosolyogva, majd ajkammal ismét elindulok lefelé, végighúzva testén nyelvemet. Lehajolok meredezõ farkához és számba veszem, amivel egy kisebb sikolyt csalok ki belõle. Hajamba markol, sorozatosan nyögdécsel, meglepõen hamar elélvez. Különösebben meg sem ízlelhettem igazán, és, bár egy kicsit csalódott vagyok, kezemmel tovább haladok lefelé, de nem tehetem azt, amit akarok, ugyanis elkapja a kezem, és máris én vagyok alul. Általában nem szoktam hagyni magam, szerintem õ is nagyon jól tudja, hogy, ha akarnám, akkor egyáltalán nem ez lenne a felállás.

- Ne légy türelmetlen – nevet fülembe, majd cimpámra harap. Ujjaival végigsimít számon, majd bimbóimat veszi kezelésbe, miközben megcsókol. Istenem, mindjárt eldurranok! A mellem különösen érzékeny. Na meg, nem is emlékszem, mikor dugtam utoljára. Daniel nem igazán szereti, ha szezonban megteszem, de jelen pillanatban pont leszarom! Férfiasságomat máris kezében érzem, és lassan simogatni kezd, miközben továbbra is csókol. Õszintén, nem profi, de majd alakítunk rajta. Nyögéseimmel és sóhajaimmal próbálom tudatni vele, hogy jól esik, amit csinál, bár nem vagyok az a fajta, aki hangot ad a tetszésének. Elválik tõlem, majd a farkam felé hajol. Meglep, hogy nem retten meg a piercingemtõl. Látom, ahogy kicsit tétovázik, és nyel egyet, így megfogom állát, és tekintetét enyémhez emelem.

- Nem kell ezt csinálnod – mondom, de kíváncsi vagyok, mit tud.

- De én szeretném – tiltakozik határozottan, majd megnyalja száját, és lassan megízleli péniszem.

Halkan felsóhajtok. Nem csinálja rosszul, de mintha hiányozna valami. Megsimogatom arcát, majd magamhoz húzom, hogy megcsókolhassam.

- Mi a baj? – kérdezi aggódva – Ennyire rosszul csinálom?

- Dehogyis – mosolygom – Csak nem bírtam nélküled.

- Dehát itt vagyok.

- Igen, de az ajkaid nem voltak itt – nevetem.

- Mert sokkal izgalmasabb helyen jártak.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy a pofám kevésbé izgalmas, mint a farkam? – nevetem.

- Én nem, csak…

- Nem foglak keresztben lenyelni – simítok végig arcán.

- Izé… Mehetek? – vörösödik el.

- Mehetsz – mosolygom – Adhatok jó tanácsot? – kérdezem, mire bólint – Használd a kezedet!

Zavara fokozódik, de azért lehajol, kezébe veszi a farkamat, és próbál felvenni egy kényelmes ütemet. Bátorításképp felnyögök, mire szájával is csatlakozik. Felhördülök, majd hajába borzolok. Sikerült neki megtalálni az összhangot. Élvezem, ahogy játszik, majd, mikor érzem, hogy jön, aminek jönnie kell, megfogom arcát, és magamhoz rántom egy csókra, amibe sikerül belenyögnöm, mikor a fehér folyadék távozik testembõl. Elmosolyodom, majd gyengéden megcsókolom, és magam alá gyûröm, lefogva kezeit.

- Hát nem volt elég? – nevet telhetetlenségemen.

- Persze, hogy nem – nyalok végig mellkasán, majd leugrom róla, szekrényemhez sietek, majd elõveszek egy doboz óvszert. Különös, de még meg sem bontottam. Az éjjeliszekrényre teszem, majd visszafekszem Chiyuki mellé. Fülig van vörösödve.

- Mi az, kölyök? – nevetem, miközben végigsimítok arcán.

- Hát csak… Én még nem… - próbálja kinyögni, amire gondol, de valahogy nem jön össze neki.

- Nem lesz baj – suttogom, majd gyengéden megcsókolom, miközben végigsimítok arcán.

Balommal végigsiklok mellkasán, számmal tovább haladok nyakához. Jólesõ sóhajt hallat, így kezemmel tovább haladok lefelé. Végigsimítok belsõcombján, ajkaimmal mellkasát kényeztetem. Jobbommal befelé haladok, megérintem meredezõ péniszét, mire felnyög. Gyengéden megcsókolom, miközben óvatosan belé hatolok. Megfeszül, mire ajkaira tapadok, és lassan mozogni kezdek benne. Kissé fájdalmasan, de felnyög, mire füléhez hajolok.

- Ennyire rossz?

- Nem, csak egy kicsit… ahhh… idegen érzés.

- Igyekszem gyengéd lenni – nyalintok fülébe, mire jólesõ sóhaj bukik ki ajkai közül.

Erõsen magamhoz szorítom, miközben még egy ujjamat betársítom, hogy kitágíthassam. Méretes hímtaggal rendelkezem, nem akarom, hogy nagyon fájjon neki, mire odáig jutunk. Vállamba mar, mire szabad kezemmel gyengéden végigsimítok arcán.

- Jól vagy? – kérdezem, mire csak bólint egyet.

Felmérve a terepet úgy gondolom, a teste készen áll arra, hogy ténylegesen belé hatolhassak. Farkam úgy áll, akár a cövek, köszönhetõen nyögéseinek és a csókjainknak. Megcsókolom, majd mikor elválok tõle, kezemet lassan a bontatlan dobozra csúsztatom.

- Szeretnéd, Chiyuki? – nézek egyenesen szemeibe.

Hallom magam mögött ahogy sóhajt majd érzem ahogy beáramlik a hideg a takaró alá de gyorsan felváltja ezt meleg teste ahogy átkarol hátulról. A kínos csendet mély hangja töri meg.

- Nem lesz baj – suttogja nekem

Csak némán bólintok egyet. Annyira rettentõen zavarban vagyok. Érzem, ahogy a teste hozzám simul és az egyre gyorsabb lélegzetvételei engem sem hagynak nyugodni viszont, kezdek aggódni érte, hiszen olyan mintha fuldokolna. Észhez térítés képpen a combjára teszem a kezemet.

- Michael…

- Hm?

- E… egyáltalán nem muszáj itt lenned velem. Én… - a fenébe annyira zavarba vagyok, hogy még egy értelmes mondatot sem tudok kinyögni.

- Az a dolgom, hogy vigyázzak rád – borzol, a hajamba engem pedig kiráz a hideg az érintéstõl.

- De igazán… - morajlik fel ismét az ég, mire elcsuklik a hangom. Utálom az esõt morgolódom magamban.

- Látod-látod – érzem a hangsúlyból, hogy mosolyog rajtam -, nem érzed magad biztonságban, tehát itt a helyem.

- Ez annyira gáz… - temetem arcomat kezeim közé. Nem viselkedem férfihoz méltóan. Erre õ csak elmosolyodik és szorosabban ölel magához.

- Mindenkinek megvannak a démonai. Én például rettegek a tûztõl.

- Komolyan? – döbbenek meg.

- Komolyan. Daniel meg a pókoktól szarja össze magát – neveti – Ki nem nézné belõle az ember!

- Azt se, hogy te a tûztõl esel pánikba, Michael.

- Igen, ez igaz.

- Ne haragudj! – fordulok úgy, hogy szemeibe nézhessek – Nem akartalak megsérteni.

- Nem sértettél meg – mosolyogja el – Gyere, mutatok valamit! – kel ki az ágyból, majd kisegít engem is, és maga elõtt terelve az ablakhoz vezet, majd hátulról átölel, kis távolságot tartva, ami bár rosszul esik, de nem teszem szóvá– Látod, mennyire gyönyörûen megvilágítja az az egyetlen utcai lámpa az esõcseppeket?

- Látom – mosolygom, miközben kezemet az üvegre helyezem. Csillogó szemekkel szemlélem a fénylõ cseppeket az üvegen. Legszívesebben odabújnék szorosan Michaelhez és vele együtt figyelném ezt az egyszerre ijesztõ mégis gyönyörû természeti jelenséget. Úgy érzem, hogy az õ karjaiban örökre biztonságban lennék, semmi és senki nem bánthatna engem. Hirtelen azonban egy villám szeli át az eget megvilágítva az egész szobát és rémült arcomat is de a mennydörgés sem késlekedik sokáig utána minek következtében Michael nyakába vetem magamat és döbbenten veszem észre, hogy kemény ágyéka nyomódik a hasamnak.

- Minden rendben? – mosolyodom el.

Némán bólintok, mivel egy szó sem jönne ki a torkomon annyira kiszáradt. Érzem, hogy arcom vörösségét képtelen lennék leleplezni. Erõltet egy mosolyt arcára, majd gyengéden megsimogatja az enyémet.

- Elég kimerültnek tûnsz. Nem akarsz aludni?

- Kellene – felelem halkan, de ezek után képtelen lennék.

Elindulok az ágy felé, de érzem, hogy tekintete szinte lyukat fúr a hátamba. Bebújok, a takaró alá majd ránézek. Szomorúan veszem észre, hogy a saját ágya felé veszi az irányt de hangommal megállítom.

- Michael…

- Tessék?

- Egy kicsit még mindig… Félek…

- És álljak õrt az ágyadnál egész éjjel? – mosolyogja. Istenem ez a mosoly, amitõl kellemes bizsergés fut végig a gerincem mentén minden alkalommal.

- Vagy akár mellém is feküdhetnél – vörösödöm fülig. Jézusom ez tényleg én lennék, hogy ilyesmit mondok neki?! Döbbenek meg saját magamon is.

- Ahogy neked jó – túr a hajába majd befekszik mellém és magához ölel. Gondolkodás nélkül fúrom fejemet mellkasába. Annyira megnyugtató ez az érzés.

- Michael…

- Nyugodtan szólíts Mike-nak, ismersz már egy ideje.

- Öhm… Mike…

- Igen?

- Azt hiszem, van egy kis probléma.

- Mi az?

- Szerintem kezdek… beléd szeretni.

Felsóhajt, majd végigsimít az arcomon.

- A baj az, hogy ez tényleg szülhet problémát, Chiyuki… Megbeszéltük, hogy ez egy üzleti kapcsolat, és, hogy nem lehet több – mintha szomorúságot hallanék a hangjában.

- Sajnálom – motyogom a mellkasának -, de az érzéseimnek nem tudok parancsolni.

- Semmi baj – nyom a fejemre egy puszit mire döbbenetemben egy kicsit ugrok - Jól vagy?

- Persze – mondom, de hangom sokkal inkább hasonlít egy egér cincogásához.

Kezével lassan kezdi, el simogatni a hátamat mire megfeszülök enyhén, de el is ernyedek a kellemes érzésre.

- Chiyuki… Ki kellene mennem.

- Ne hagyj itt! – kapaszkodom szorosan a nyakába. Kérlek, könyörgöm, ne hagyj egyedül. Szükségem van rád.

Megfogja arcomat, maga felé húz majd, gyengéden megcsókol. Annyira meglepõdök ettõl, hogy egy pillanatig nem is reagálok, semmit a csókra majd beletúrok tarkójánál hajába és hevesen viszonzom a csókot. Testemen, mint a tûz cikázik végig a vágy pillanatok alatt szûkké téve alsómat.

- Nhh…Mic..Mike…- sóhajtom ajkai közé- Én méhg…- kezdenék bele, de nem tudom befejezni mivel forró ajkai belém fojtják a szót. Kutakodó nyelve egyre lejjebb siklik, le egészen nyakamra miközben keze sem tétlenkedik és boxeremen keresztül simogat engem. Édes istenem kérlek, ha ez egy álom nem akarok belõle felébredni.

- Ahhnn….- nyögök fel hangosabban mikor lecsúszik rólam az egyetlen ruhadarab és ujja a nedves csúcson köröz- Neh…ahh..ott…ahh..- fullad tiltakozás nyögéseimbe és szüntelenül rángatózóm kínzóm alatt.

Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek a vágyba. Szinte öntudatlanul rántom föl magamhoz Michaelt és marok ajkaira. Már régen elvesztettem a józan szemet csak az számít, hogy végre egyesüljön a testünk. Hajába túrok és kezem megakad hajgumijába, amit sietve szedek ki hajából és nyögve simítok a selymes tincsek közé.

- Kéh..kéhhrleek- feszül meg a testem alatta- mháár nem bíhhrom!- markolok vállaiba.

- Akkor még jobb lesz-, mondja, Mike perzselõ hangon majd ajkaival lefelé kezd kalandozni fényes nyálcsíkot hagyva maga után. Mikor ajkai közé veszi, férfiasságomat egy kisebb sikoly hagyja el a számat és hajába markolva szaporán nyögdécselve élvezek szinte azonnal el. Lihegve fekszem az ágyon és érzem, hogy keze már lentebb kalandozik, mikor megfogom és sietve magam alá gyûröm.

- Ne légy türelmetlen- kuncogom fülébe, amire finoman ráharapok. Ujjaimmal ajkain simítok, végig majd a mellbimbóit kezdem morzsolgatni miközben ajkaimmal övéit, ostromolom. Ahogy kezemet boxere alá csúszik, érzem lüktetõ kincsét, ami egy kicsit megijeszt, bár de nem tántorít el tapasztalatlanságom. Mikor már hallhatóan az õrületbe kergetem az édes nyelvcsapásokkal és fullasztó csókokkal, kezem lassú kényeztetésérõl nem is beszélve pénisze fölé hajolva nyelek egyet.

- Nem kell, ezt csinálnod- emeli fel államnál fogva a tekintetemet, de hiába mit mond, látom szemében, hogy nagyon is szeretné, és érte hajlandó vagyok megtenni ezt.

- De én szeretném-, mondom, neki határozottan majd megnyalom számat és lassan kóstolgatva veszem ajkaim közé férfiasságát.

- Még gyerek voltam szinte…

- Michael, elég lesz.

- Mindent megtett értem, de én ott magára… - folytatom a visszaemlékezést, mire megérzem ajkait az enyémen. Ez eléggé meglep, mondhatni a lélegzetem is eláll a bátorságán.

- Nem kell a múltat hánytorgatni! A múltunk hozzánk tartozik, ettõl leszünk azok, akik most vagyunk! Vannak közötte jó és rossz emlékek is – inog meg hangja -, itt az a kérdés, hogy ki mire emlékszik. Legyenek azok a barátainkkal töltött nyaralások, a családunkkal közös pillanatok, vagy egy szerelmi csalódás – könnycseppek folynak végig arcán - Ne a rosszra gondolj, hanem a jóra. Édesanyád sem szeretné, ha sanyargatnád önmagad. Õrizd, meg az emlékét itt – mutat mellkasomra, majd kiviharzik a fürdõbe.

Áttörlöm arcom, majd megágyazok, megválok a derekamra csavart törölközõtõl, majd befekszem a takaró alá és próbálok aludni. Még hallom, mikor visszajön, és bebújik az ágyába. Fél órán belül sikerül is elaludnom.

Kicsit próbálok kedvesebb lenni vele, mégsem tudok egyelõre teljesen kibontakozni. Na meg, õ nem egy pasi, tulajdonképpen egy megbízás. Szépen megvagyunk egymással, bár az igazat megvallva, történnek olyan dolgok, amiken az ember akár napokig is képes lenne röhögni. Mondjuk, mikor tavasz végén megpróbálkozott azzal, hogy beavasson a festészet rejtelmeibe. Eleve halva született ötlet volt, meg sem lepett, hogy tetõtõl talpig beborított mindkettõnket a festék. Mondjuk, az se volt semmi, mikor én akartam neki megtanítani néhány fogást. Szegény srác, olyan görcsöt kapott, hogy majdnem az ügyeleten kötöttünk ki.

Nyár elejére Chiyuki kiállítást szervezett, így jó idõre elmerült a munkájában. Emlékszem, az utolsó képet egy nappal korábban fejezte be. Meghívott engem is, bár az igazat megvallva, nincs valami jó érzékem a mûvészetekhez. Eléggé be volt zsongva. Már szépen felöltözött, öltöny, nadrág… Kapkodva keresi a kocsi kulcsát, mire mosolyogva átölelem hátulról, és meg is ijed, mire felnevetek.

- Látnod kellett volna, magad!

- Igen, én meg mindjárt kinyírlak! - durcul - Baromira megijedtem!

Felajánlom, hogy elvezetem, mire elvörösödik, mosolyt csalva ki belõlem. Úgy húsz percet késünk a megnyitóról. Ajtót nyitok neki, majd ki is segítem. Elég sokan összegyûltek, és Chiyuki hiába akar elvegyülni és pihenni, a tömeg elég türelmetlen már.

- Köszöntök minden kedves megjelent hölgyet és urat ma este! – mosolyodik el, mikor elkezdi beszédét - Igazán megtisztelõ számomra, hogy ilyen sokat eljöttek, fõleg mert ez egy nagyon fontos kiállítás a számomra. Az elmúlt hónapokban megismertem egy új személyt, egy új világnézetet, és mindezeket a képeket, amiket itt látnak az õ létezése ihletett. Köszönöm, Michael - keresi meg szememet, majd felemeli poharát és belekortyol.

Késõre jár, és látom, hogy fáradt, na meg, mintha valami más is nyugtalanítaná. Vihar készülõdik, így egymást váltva letusolunk, majd ágyba bújunk. Nem igazán bírok aludni, és, ha jól érzékelem, õ sem. Az ágynemûn keresztül is hallom, ahogy reszket félelmében. Ágyam mellé nyúlva megkeresem a másnapra szánt boxeremet és magamra öltöm, mielõtt halálra rémülne meztelen valómtól. Az ágya mellé sétálok, majd megfogom vállát.

- Jól vagy?

- Ü.. ühüm – ennyit bír kipréselni magából, mikor mennydörögni és villámlani kezd, és egy kiáltással eltûnik a takarója alatt.

Hajamba túrok, majd óvatosan felemelem a takarót, bebújok mellé, és hátulról magamhoz ölelem.

- Nem lesz baj – suttogom.

Csak némán bólint. Egyetlen alsó van rajta, és annyira selymes a bõre. Szinte mindjárt… Érzem, ahogy testemben kezd lefelé tódulni a vér, és próbálok semleges dolgokra gondolni. Nézzük csak… Edzés, meccsek, futás, nyújtás, ugrókötél, Chiyuki keze a combomon… Mi?!

- Michael…

- Hm?

- E… egyáltalán nem muszáj itt lenned velem. Én…

- Az a dolgom, hogy vigyázzak rád – mosolyodom el, majd hátulról hajába borzolok.

- De igazán… - morajlik fel ismét az ég, így megugrik és elcsuklik hangja.

- Látod-látod – mosolyodom el halványan -, nem érzed magad biztonságban, tehát itt a helyem.

- Ez annyira gáz… - temeti kezébe arcát, mire hátulról magamhoz szorítom.

- Mindenkinek megvannak a démonai – mosolygom – Én például rettegek a tûztõl.

- Komolyan? – hüledezik.

- Komolyan. Daniel meg a pókoktól szarja össze magát – nevetem el magam – Ki nem nézné belõle az ember!

- Azt se, hogy te a tûztõl esel pánikba, Michael.

- Igen, ez igaz – túrok hajamba.

- Ne haragudj! – fordul velem szembe – Nem akartalak megsérteni.

- Nem sértettél meg – mosolyodom el – Gyere, mutatok valamit! – kelek ki az ágyból, majd kisegítem õt is, és magam elõtt terelve az ablakhoz vezetem, majd hátulról átölelem, kis távolságot tartva, hogy ne érezhesse duzzadó férfiasságomat – Látod, mennyire gyönyörûen megvilágítja az az egyetlen utcai lámpa az esõcseppeket?

- Látom – mosolyodik el, miközben az ablaküvegre tapasztja kezét, és így gyönyörködik a fényárba mártott vízcseppekben.

Egész aranyos srác, de lehet, bûntudatom lenne, ha magamévá tenném. Annyira törékenynek látszik. Igazán kedves, mimózalelkû ember. Szívesen megcsókolnám, és tenném magamévá, de továbbra is úgy kell tekintenem rá, mint egy megbízásra. Elmélkedésembõl az rángat vissza a valóságba, hogy Chiyuki a nyakamba ugrik, egy kisebb mennydörgés-villámlás párosítás hatására. Magamhoz ölelem, majd hajába borzolok.

- Minden rendben? – mosolyodom el.

Némán bólint, és látom, hogy teljesen el van vörösödve. Csupán most veszem észre, hogy teljesen hozzám simult. Biztosan megérezte ágaskodó szerszámomat a boxeremben. Erõltetek egy mosolyt arcomra, majd gyengéden megsimogatom arcát.

- Elég kimerültnek tûnsz. Nem akarsz aludni?

- Kellene – mondja halkan, és erõsödik zavara.

Elindul ágy felé, szememmel végig követem mozgását. Bebújik a takaró alá, mire én is saját helyem felé fordulok, de megtorpanok, mikor meghallom a hangját.

- Michael…

- Tessék?

- Egy kicsit még mindig… Félek…

- És álljak õrt az ágyadnál egész éjjel? – mosolygom.

- Vagy akár mellém is feküdhetnél – vörösödik el ismét.

- Ahogy neked jó – túrok hajamba, majd befekszem mellé, mire hozzám bújik. Mellkasomba fúrja fejét, én pedig megsimogatom fejét.

- Michael…

- Nyugodtan szólíts Mike-nak, ismersz már egy ideje.

- Öhm… Mike…

- Igen?

- Azt hiszem, van egy kis probléma.

- Mi az?

- Szerintem kezdek… beléd szeretni.

Felsóhajtok, majd végigsimítok arcán.

- A baj az, hogy ez tényleg szülhet problémát, Chiyuki… Megbeszéltük, hogy ez egy üzleti kapcsolat, és, hogy nem lehet több – mondom szomorúan.

- Sajnálom – motyogja mellkasomba -, de az érzéseimnek nem tudok parancsolni.

- Semmi baj – nyomok csókot fejére, mire kicsit megugrik – Jól vagy?

- Persze – válaszol alig hallhatóan.

Ahogy érzem forró leheletét a mellkasomon, ahogy jobbommal csupasz hátát simogatom, testemben a vér folyamatosan egyetlen pontba tódul. Lehet, ki kellene rohannom és megnyugodnom, de nem hagyhatom itt.

- Chiyuki… Ki kellene mennem.

- Ne hagyj itt! – kapaszkodik nyakamba, nálam pedig elszakad a cérna.

Megfogom arcát, magam felé húzom, majd - amennyire tõlem telik -, gyengéden megcsókolom. 

- Te mit képzelsz magadról, mi?! A mi kapcsolatunk szigorúan üzleti, világos?! És maximum én duglak meg téged, érthetõ voltam?!

- P-persze, é-én csak…- hebegem neki félénken.

Mobil csörgés zavarja meg abban, hogy szerintem a földbe döngöljön. Sejtettem volna, hogy ki fog akadni, na de, hogy ennyire. És így fogalmazni. Én tényleg kedvelem õt. Semmit nem fogok fel abból amit telefonon beszél csak nézek magam elõ a gondolataimba meredve. Egy kéz csúszik a látóterembe és ezt térít valamennyire észhez.

- Gyere, el kell mennem valahova – segít fel a földrõl

- Miért nem hagysz itt? – vonom meg a vállam. Az elõbb úgyis eléggé felidegesítettelek.

- Mert fontos vagy. Na, gyere! Meccsem lesz.- Fontos? Ezt most komolyan õ mondta ezek után?

- Meccsed?

- Oh, nem mondtam még? Profi kickbox-os vagyok.

- Tényleg? – hüledezem. Mik ki nem derülnek? Ezért ilyen izmos.

- Igen – megy a kocsijához.

- Dehát… Mióta?

- Úgy nyolc éve kezdtem – nyitja ki nekem a fehér BMW ajtaját, majd õ is beszáll.

- Miért?

- Azt hosszú lenne elmondani. Hé, kösd be magad!

- Igenis! – rémülök meg a parancstól és a biztonsági övér kapkodva gyorsan bekötöm magam.

- Nézd, ne haragudj! – indulunk el – Néha elborul az agyam. De nem vagyok egy agyatlan állat.

- Persze… - motyogom. A történtek után inkább meg sem szólalok.

Az út többi részét csendben tesszük meg. Bemutat a menedzserének Daniel-nek. Eltûnik és átöltözve jön vissza. A kesztyûje felhúzása közben felém fordul.

- Ne izgulj, gyorsan kiütöm! – vigyorogja magabiztosan.

- Nem is amiatt izgulok, csak…

- Nem lesz bajom! – borzol bele a hajamba.

- M… mi lesz, ha… nem ütöd ki?

- Pontozás. Maximum három háromperces menet. Nem lesz bajom, kölyök! – kacsint rám. Követem szememmel, ahogy felmászik a ringbe. Látszik az ellenfelén, hogy fél tõle és ez a harcstílusán is megmutatkozik. Inkább a levegõbe meg Michael-tõl távolabb üt, a levegõbe csakhogy valamit csináljon is. Döbbenetemre Michael játszva könnyedséggel üti ki a három körben, ami szerintem összesen volt 3 perc. Egy fényes övet kötnek, a derekára majd lejön a ringbõl. Letusol, elköszönünk Daniel-tõl és már a kocsiban is ülünk.

- Mindig ilyen könnyû dolgod van? – kérdezem tõle

- Nem.- válaszol tõmondatban. Én ez komolyan nem hiszem el megint kezdi.

- Naaaa, ne nehezítsd már a dolgom, én próbálkozom! A meccsen még olyan kedves voltál! – fonom össze karjaimat és bevágom a durcát.

- Nyugi, kölyök! Majd egyszer. Nem mondták még neked, hogy a türelem hatalmas erény?

- Mondod ezt pont nekem, aki festõ!

- Nonono, ne durrogj itt nekem! – nevet fel mire nekem kellemes bizsergés szalad végig a gerincem mentén.

Inkább csak dünnyögök neki egy sort, amin csak mosolyogni tudok. Mikor megérkezünk, kinyitja nekem az ajtót, majd a szobába sétálunk, ahol folytatatom a munkát. Pár perccel késõbb eltûnik a fürdõben és egy szál törölközõben jön vissza. Istenem ez valami tesz? Mert akkor már most megbuktam rajta. Sóhajtok egy nagyot és szívem majd kiugrik, a helyérõl mikor mellém sétál.

- Szépen haladsz – mosolyogja és valahogy õ az elsõ, akinek el is hiszem ezt.

- Ezt a bõrszíjat sosem veszed le? – kérdezem és felé nyúlok, hogy megérinthessem.

- Ne nyúlj hozzá! – ugrik, el tõlem hirtelen majd az ágyra ül és arcát kezeibe temeti.

- Michael…

- Gyere, ülj ide mellém! – sóhajt fel, mire egy kicsit távolabb leülök mellé – Ne haragudj. De ezt még… Az anyámtól kaptam, úgy nagyjából tíz éve.

- Dehát mégis, miért kötõdsz ahhoz az egyszerû szíjhoz annyira?

- Mert az anyám meghalt…

Egy pillanatra megszólalni sem bírok. Közelebb araszolok és lassan kezemet hátára teszem, amit nyugtatóan simogatok.

- Még gyerek voltam szinte…- kezd bele.

- Michael elég lesz-, mondom neki.

- Mindent megtett értem, de én ott magára…- egyszerûen képtelen befogni a száját. Drasztikus idõk, drasztikus módszereket követelnek. Megfogom, az arcát majd megcsókolom. Végre egy kicsit rám figyel, és amit látom nemhogy a szava a levegõje is elakadt.

- Nem kell a múltat hánytorgatni! A múltunk hozzánk tartozik, ettõl leszünk azok, akik most vagyunk! Vannak közötte jó és rossz emlékek is- csuklik el a hangom- itt az a kérdés, hogy ki mire emlékszik. Legyenek azok a barátainkkal töltött nyaralások, a családunkkal közös pillanatok vagy egy szerelmi csalódás- csöppen, le pár könnyem- Ne a rosszra gondolj, hanem a jóra. Édesanyád sem szeretné, ha sanyargatnád önmagad. Õrizd, meg az emlékét itt- bökök a szívére majd zokogva a fürdõbe sietek. Az ajtó mellett lecsúszva kezemmel próbálom tompítani az újra és újra rám törõ zokogó rohamot. Hosszú ideig áztatom magam a zuhanya alatt majd egy boxerban jövök ki. Mikor kijövök, Michael már alszik, vagy legalábbis úgy csinál. Én is befekszem az ágyba és már alszom is. Hosszú volt a mai nap.

A történtek után érezhetõ, hogy egy kicsit közvetlenebb velem szemben, de még így sem nyílik meg nekem teljesen. Mindenesetre így is boldog vagyok a kialakult helyzettel. Kellemesen eléldegélünk egymás mellett kettecskén ettõl függetlenül vannak igazán nevetséges pillanataink. Tavasz végén megpróbáltam megtanítani Michael-t festeni. Olyan szinten kudarcba fulladt, hogy mindketten nyakig festékesek voltunk és nem bírtuk abbahagyni a nevetést. Vagy éppen fordítva mikor õ akart nekem tanítani pár önvédõ mozdulatot. Úgy begörcsölt mindenem, hogy majdnem mentõt kellett hívni. Visszagondolva rá még most is jót mosolygok.

Nyár elején egy kiállítást szerveztem és már hetek óta nyakig vagyok a munkákban. Így is a megnyitó elõtt 1 nappal fejeztem be az utolsó kiállításra szánt képet. Michaelt is meghívtam és nagyon kíváncsi voltam, hogy mit szól hozzá.

Izgatottan készülõdtem az estére. Már lefürödtem és az öltöny is rajtam. Éppen a kocsi kulcsomat keresem, mikor két kar ölel át hátulról. Nem kis ijedségemre Michael nevetõ arcával találom szembe magam.

- Látnod kellett volna, magad- kuncogja.

- Igen én, meg mindjárt kinyírlak!- mondom durcásan- baromira megijedtem!- korholom le. De haragom máris elszáll, mikor felajánlja, hogy elvisz a megnyitóra. Döbbenetemet leplezni sem tudom és egyre szélesebb csíkban terül el pír az arcomon. Biztos vagyok benne, hogy látja, mert kajánul vigyorog.

Az elegáns késés megvolt mikor 20 perccel késõbb érkeztünk. Michael illemtudóan kinyitotta nekem az ajtót és kisegített az autóból. Mikor beértem a galériába örömmel vettem tudomásul, hogy rengetegen vannak. Próbáltam elvegyülni és egy kicsit pihenni a beszéd elõtt de a barátaim túl türelmetlenek voltak.

- Köszöntök minden kedves megjelent hölgyet és urat ma este!- mosolygom mikrofonnal a kezembe- Igazán megtisztelõ számomra, hogy ilyen sokat eljöttek fõleg mert ez egy nagyon fontos kiállítás a számomra. Az elmúlt hónapokban megismertem egy új személyt, egy új világnézetet és mindezeket a képeket, amiket itt látnak az õ létezése ihletett. Köszönöm Micheal- nézek rá a tömegen keresztül és felemelem, a pezsgõmet majd beleiszok.

Elég fáradtan kerülünk haza késõ este és nem vagyok boldog, mert vihar készülõdik. Gyors egymásutánba lefürdünk és bedõlök az ágyba. Sajnos édes álmomat egy hatalmas dörgés zavarja meg én pedig remegve fekszem a takaró alatt. Észre sem veszem, hogy Michael kikelt az ágyából csak mikor megfogja vállamat.

- Jól vagy?- néz rám.

- Ü..ühüm- jön ki ennyi a torkomon és ekkor egy még hatalmasabb dörgés rázza meg az eget egy villám kiséretében mire felkiáltva bújok a takaró alá.

-         Halló? – morgok bele.

-         Mike, szép jó reggelt! – ez a menedzserem, Daniel.

-         Szia Dan. Mit akarsz edzés elõtt?

-         Öltözz fel szépen és gyere ide kilencre! Valaki alkalmazni akar, mint testõrt!

-         Mi lesz a meccsekkel, Dan?

-         Nem igazán akad kihívód mostanában, Michael. Túl hamar elkalapáltad a bajnokokat.

-         Az évekbe tellett, Daniel – nevetem ridegen.

-         Nézd, jól jön ez a meló, néha bunyózol, közben meg vigyázol a srácra. Kereset kiegészítés.

-         Mert akkora szükségem van a pénzre…

-         Akkor, ha elég cuki a srác, ingyen vállalod! – neveti.

-         Nagyon vicces, Daniel! – morgom – Kilenckor! – teszem le a telefont, majd felsóhajtok.

Edzõfelszerelésemet felváltja az ing, az öltöny és a nadrág. Összefogom hajam, majd megragadom a Porsche kulcsát és elmegyek az irodába. Bekopog, menedzserem válaszára belépek.

-         Szép jó reggelt! – köszönök, mire Dan és a leendõ kliens feláll.

-         Michael, az úr Hayama-san. Hayama-san, Michael Ochoa.

-         Örvendek! – nyújtom felé kezem.

-         Szintúgy – fogadja el jobbom, majd helyet foglal.

-         Szóval – ülök le én is -, mirõl lenne szó?

-         A fiamat megtámadták néhány nappal ezelõtt és ellopták a festményeit, ezért szeretnék testõrt fogadni mellé.

-         Tudod, Michael, az úr Chiyuki Hayama édesapja.

-         Vagy úgy, vagy úgy… Miért pont engem alkalmazna? – vonom fel szemöldököm.

-         Nézze, Michael, tudom, ki maga. Magát tartom a legjobbnak, ezért akarom magát felvenni.

-         Értem.

-         Ha a pénz a gond…

-         Ennek semmi köze a pénzhez! – csapok az asztalra, majd felállok – Ezen kívül vállalom a munkát.

-         Remek, remek, akkor azt hiszem, indulhatunk is!

-         Menjen, én majd követem! – pörgetem meg ujjam körül a slusszkulcsot.

Hayama-san végighajt elõttem, én pedig megyek utána a fekete kocsival. Mielõtt bekopogna a fiához, figyelmeztet.

-         Tudja, a fiam kissé… Félénk, hogy úgy mondjam.

-         Értem. Nem lesz gond, uram!

Bólint egyet, majd bekopog, mire egy angyali hang hallatszik a túloldalról.

-         Szabad – és ezzel a lendülettel besétálok Hayama-san oldalán. A fiú éppen fest. Elég cukipofa, de nem néz ki többnek tizenhatnál-

-    Chiyuki, hadd mutassam be neked Michael Ochoa-t! – illendõen felé nyújtom kezemet, mire kapkodni kezd, ami fokozza aranyosságát.

-    Ne haragudj, rettentõen röstellem, de nem tudom elfogadni a kezed… - jön zavarba - mindenhol tiszta festék vagyok! De papa amúgy õ miért jött?

-    A múltkori eset miatt mikor ellopták a képeidet!

-    Õ.. õ egy rendõr?- kérdezem- Papa nem is voltak értékesek csak egyszerû butaságok!- ennyire szerény, vagy ennyire alulértékeli magát?

-    Yuki…. csodálatos és értékes képek voltak! Mostantól õ lesz a testõröd

-         Micsoda? De ez igazán nem szükséges. Nem fog még egyszer elõfordulni és megtudom, magam védeni- mosolyog, de ezzel a kijelentésével halk nevetést csal ki belõlem.

Elé állok, és egyetlen mozdulattal földre kényszerítem, mire döbbenten pislog rám hatalmas szemeivel.

-         Nem tudod – jelentem ki egyszerûen.

-    De… De ez váratlan volt, nem voltam erre felkészülve!- próbál mentegetõzni, de okosabb is lehetne a drágaság.

-    Hidd el, aki rád akar támadni bármilyen okból, nem fogja bejelenteni. Váratlanul teszi meg, akkor, mikor a legkevésbé számítanál rá. Naiv vagy, ha azt hiszed, van esélyed!- mosolyodom el tudatlanságán, majd helyet foglalok az ágy szélén.

-    Látom, már összeismerkedtetek, szóval én távozom – jelenti ki Hayama-san, és úgy tesz, ahogy mondta.

-    Mondták már, hogy egy kicsit nyers a stílusod? – kérdezi Chiyuki, miközben felül.

-    Sokan – vigyorodom el, mikor észreveszem, hogy engem méreget. Zavarában visszatér alkotásához.

-    Mesélsz magadról?- kérdezi.

-    Mit?

-    Kezdem én – sóhajt fel - Chiyuki Hayama vagyok. 21 éves – próbálom elfojtani nevetésem, de valószínûleg meghallotta -, és a Mûvészeti Akadémiára járok. 2 éves festõ vagyok! – mosolyodik el.

-    Michael Ochoa 24 éves és a testõröd! – reagálok szokásos stílusomban.

-    Anooo te mindig ilyen szûkszavú vagy? Tudod, ha többet mesélsz, senki nem fogja leharapni a nyelvedet – neveti el magát, de erre inkább nem reagálok.

Ezek után nem igazán beszélünk, inkább csak megfigyelem a szokásait. Egyébként sincs más dolgom. Elég sûrûn elvörösödik, fõleg, mikor összeért a pillantásunk.

-         Pislognod is kéne – neveti -, nem fognak egy szempillantás alatt elvinni – teszi el befejezett alkotását - Lehet egy kérésem? – néz rám a nagy, zöld szemeivel.

-    Hm?

-    Lerajzolhatlak? – örvendezik, akár egy kisiskolás. Biztos, hogy 21?

-    Ha akarod – teszek sóhajt.

-    Várj egy kicsit – térdel elém - Ne értsd, félre – jön ismételten zavarba, majd leveszi zakómat, és hosszas vívódás után az ingem három gombját is sikerül kigombolnia. Lábam közt térdel fel, egész közel hajol hozzám, majd eltávolítja hajgumimat.

-    Na, most lazítsd el magad – mondja, mire megrázom felsõtestem és kezeimet – Ezt… - ragadja meg kezem, és hajam közé helyezi, így másikkal támaszkodom – Tökéletes – mér fel távolabbról, és ahogy elnézem, tetszik neki a látvány - Most maradj így egy kicsit!

-    Mégis meddig?

-    Úgy 5, 6 óráig – válaszol komolyan.

-    Micsoda? – döbbenek meg. Nem sokáig bírok mozdulatlan maradni.

-    Nyugi.. nyugi – tör ki belõle a nevetés -, csak vicceltem, max 1 óra az egész – lát munkához, és úgy egy óra elteltével rám mosolyog az állványa mögül..

-    Köszönöm, készen vagyunk. Gyere, menjünk enni – fogja meg kezem, majd húzni kezd.

-    Nem fejezed be? – nézek mûvére felvont szemöldökkel.

-    Ne aggódj, mindent elraktároztam, itt – bök fejére - Minden pillanat a retinámba égett – jön ismételten zavarba, majd elmegyünk megebédelni.

Beszéd nélkül tudjuk le az evést, majd visszamegyünk a szobába.

      -  Amúgy, öhm, gondolom, itt fogsz lakni, szóval nyugodtan elhozhatod a ruháidat, elférünk ketten is ebben a szobában! Meg, hogy neked is kényelmesebb legyen, mire visszajössz, kicsit átalakítom - neveti.

Hazamegyek, majd nagyjából összeszedem a cuccaimat. A Porsche kulcsát a BMW-jére cserélem, ha esetleg el kellene vinnem valahová a srácot. Bepakolom az egyik gitáromat, azt, amelyiket anyámtól kaptam. Visszavezetek, majd, miközben õ rajzol, bepakolom ruháimat.

Az iskola miatt kevesebb ideje jut a képre, így csak késõbb tudja befejezni. Amíg iskolában van, folyamatosan figyelem, kiváltképp szünetekben, míg az órái alatt az iskola körül futok, nyújtok, és gyakorlatozom. Nem igazán akarok neki megnyílni, inkább próbálok úgy tekinteni rá, mintha munka lenne, így nem igazán tud meg többet rólam, javarészt õ beszél. Többször észrevettem, hogy figyel engem, kiváltképp, mikor csupán egyetlen törölközõ volt a derekamra tekerve zuhanyból kifelé jövet. Na igen, az izmos testem, a gyönyörû, hosszú hajam, a barna szemeim, meg a tetkóim… Ha tudnád, mi van a lábam között, kisöcsém, lehidalnál. A piercingemrõl nem is beszélve…

Eljött a tavaszi szünet. Chiyuki elég sokat dolgozik, én inkább õt õrzõm és gitározom.

- Michael – hallom, ahogy a nevemen szólít, miközben hangszeremet pengetem - Zavarlak?

-   Nem.

- Gyere – ragadja meg csuklóm és az állványához vezet. Elém lép, majd egy ecsetet ad a kezembe - Csukd be a szemed és kezdj el rajzolni – megfogja kezem, amit a vásznon vezetni kezdek. Mikor kinyitom a szemem, azon kapom, hogy éppen ajkaimra leheli csókját.

-  É.. én bo… bo... bocsánat – dadogja elvörösödve, majd elengedi csuklóm, én pedig elejtem az ecsetet.

Próbál hátrálni, de hozzám képest elég lassú. Megfogom karját, majd kicsit magam felé húzom.

-         Te mit képzelsz magadról, mi?! A mi kapcsolatunk szigorúan üzleti, világos?! És maximum én duglak meg téged, érthetõ voltam?!

-         P-persze, é-én csak…

Mobilomnak köszönhetõen megmenekült. Elengedem, majd kivéve zsebembõl felveszem telómat.

-         Halló?

-         Szia Mike, mit csinálsz ma este?

-         Szevasz, Dan. Nincs sok tervem.

-         Akadt egy kihívód.

-         Pont ma?

-         Pont ma.

-         Remek – morgolódom – Kicsoda?

-         Matt Dannison.

-         Oh, remek – törlöm át arcom – Nem kalapáltam még el eléggé?

-         Lényegtelen. Fél óra múlva mérlegelés. Igyekezz!

-         De…

-         Semmi de! Fél óra! Szia!

-         Szevasz – morgolódok, majd leteszem a telefont.

Megkeresem táskámat, majd becsomagolom felszerelésemet. Amint behúzom a cipzárt, a még mindig döbbenten a földön ücsörgõ Chiyukira téved tekintetem. Teszek egy sóhajt, majd hajamba túrok, és kezet nyújtok felé.

-         Gyere, el kell mennem valahova – húzom fel.

-         Miért nem hagysz itt? – vonja meg a vállát. Jöhet az esõcsinálás…

-         Mert fontos vagy. Na, gyere! Meccsem lesz.

-         Meccsed?

-         Oh, nem mondtam még? Profi kickbox-os vagyok.

-         Tényleg? – hüledezik.

-         Igen – indulok kocsim felé.

-         Dehát… Mióta?

-         Úgy nyolc éve kezdtem – nyitom ki neki a fehér BMW ajtaját, majd én is bekászálódom.

-         Miért?

-         Azt hosszú lenne elmondani – válaszolok, miközben ellenõrzöm a visszapillantót és felbõgetem a motort – Hé, kösd be magad!

-         Igenis! – mintha kicsit megijedt volna tõlem a nemrég történtek miatt.

-         Nézd, ne haragudj! – teszem sebességbe a kocsit, és elindulok az aréna felé – Néha elborul az agyam. De nem vagyok egy agyatlan állat.

-         Persze… - motyogja.

Az út többi részét csendben tesszük meg. Miután bemutattam õket egymásnak, Chiyukit Danielre hagyom a mérlegelés alatt. A meccs hamarosan kezdõdik, így gyorsan lezuhanyzom, majd felveszem a fekete szaténnadrágot, és a bondázst, kesztyûimmel kezemben elindulok az öltözõbõl. Miközben Daniel feladja kesztyûmet, Chiyukihoz fordulok.

-         Ne izgulj, gyorsan kiütöm! – vigyorgok magabiztosan.

-         Nem is amiatt izgulok, csak…

-         Nem lesz bajom! – borzolom meg haját még éppen szabad kezemmel.

-         M… mi lesz, ha… nem ütöd ki?

-         Pontozás. Maximum három háromperces menet. Nem lesz bajom, kölyök! – kacsintok rá, majd Daniel felé fordulok, aki számba teszi fogvédõmet, én pedig a szólításra a ringbe lépek.

Remélem, fejlõdött a srác a legutóbbi mérkõzésünk óta. Sajnos, azt kell mondanom, csalódás ért ezen a téren. Mikor hivatalosan elkezdõdik az összecsapás, távolságot tart, és csak a levegõbe csapkod. Unottan felsóhajtok, majd néhány jól kivitelezett fejre mért ütés, egy térd- és egy fejrúgás után összeesik. Az elsõ menetben! Könyörgöm! Az ilyen ember minek hív ki engem? Unottan sóhajtok, és nézem tíz másodpercen keresztül, ahogy próbál felkelni. A végeredmény kihirdetése után újra derekamra kerül a nehézsúlyú bajnoki öv, majd az üdvrivalgás közepette megvárom, hogy Dan levegye a kesztyûmet, én pedig szaladjak az öltözõbe, hogy letusoljak és átöltözzek. Mikor végzek, kezet rázok Dan-nel, elköszönünk, majd beülünk a kocsiba.

-         Mindig ilyen könnyû dolgod van? – kérdezi Chiyuki.

-         Nem.

-         Naaaa, ne nehezítsd már a dolgom, én próbálkozom! A meccsen még olyan kedves voltál! – fonja össze karjait, mint egy sértõdött gyerek.

-         Nyugi, kölyök! Majd egyszer. Nem mondták még neked, hogy a türelem hatalmas erény?

-         Mondod ezt pont nekem, aki festõ!

-         Nonono, ne durrogj itt nekem! – nevetem el magam.

Dünnyög egy sort, amin csak mosolyogni tudok. Mikor megérkezünk, kinyitom neki az ajtót, majd a szobába sétálunk, ahol folytatja munkáját. Én pár percnyi pengetés után úgy döntök, muszáj beállnom ismét a zuhany alá. Vállamra terítem a törölközõmet, majd kisétálok a fürdõbe, és gyorsan letusolok. Derekamra csavarom a törölközõt, majd visszasétálok a szobába. Chiyuki rám néz. Kezdem megkedvelni a kölyköt. Mellé lépek, és mûvére nézek.

-         Szépen haladsz – mosolyodom el.

-         Ezt a bõrszíjat sosem veszed le? – kérdezi, majd felém nyújtja kezét.

-         Ne nyúlj hozzá! – ugrok el elõle, majd az ágyra ülök, és kezembe temetem arcom.

-         Michael…

-         Gyere, ülj ide mellém! – sóhajtom, mire távolságot tartva mellém helyezkedik – Ne haragudj. De ezt még… Az anyámtól kaptam, úgy nagyjából tíz éve.

-         Dehát mégis, miért kötõdsz ahhoz az egyszerû szíjhoz annyira?

-         Mert az anyám meghalt…

Kopogás zavar fel a festésbõl.

- Szabad- válaszolom csilingelõ hangon. Édesapám lép be az ajtón egy oltári magas és kigyúrt férfival az oldalán.

- Chiyuki hadd mutassam be neked Michael Ochoa-t!- a férfi felém nyújtja a kezét mire én zavartan kapkodom össze- vissza, hogy letöröljem magamról a festéket. Na, igen ilyenkor egyáltalán nem tûnõk 21 évesnek.

- Ne haragudj rettentõen röstellem, de nem tudom elfogadni a kezed….- vörösödöm, el- mindenhol tiszta festék vagyok! De papa amúgy õ miért jött?- nézek értetlenül rá.

- A múltkori eset miatt mikor ellopták a képeidet!- feleli az apám felháborodva.

- Õ.. õ egy rendõr?- kérdezem- Papa nem is voltak értékesek csak egyszerû butaságok!- felelem.

- Yuki…. csodálatos és értékes képek voltak!- emeli fel apám a hangját- Mostantól õ lesz a testõröd!- jelenti, ki mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Micsoda?- nézek döbbenten.

~~Pár nappal ezelõtt~~

Az akadémiáról sétáltam hazafelé minden gond nélkül. Nagyon boldog voltam, mert a képeimbõl egy igazán miniatûr kiállítást rendeztek az iskola dísztermében. A szüleim is jelen voltak és nem velük mentem haza, mert a barátaimmal ünnepeltünk egy kicsit. Nem ittam többet két pohárnál, mert tisztában vagyok a határaimmal és, hogy nem bírom az alkoholt. A rajzmappámmal a kezemben indultam neki a sötét éjszakának, egyedül. Szerencsétlenségemre pontosan ekkor támadtak rám és elvették a képeimet. Könnyezve siettem haza ahol minden elmeséltem.

~~Jelen~~

Nos, ez lett a történtek következménye.

- De ez igazán nem szükséges. Nem fog még egyszer elõfordulni és meg tudom, magam védeni- mosolygom. Kuncogás hallatszik testõröm felõl majd elém áll és egy egyszerû mozdulattal a földre terít. Döbbenten pislogok fel rá.

- Nem tudod-, feleli.

- De.. De ez váratlan volt nem voltam erre felkészülve!- mentegetõzöm.

- Hidd el, aki rád akar támadni bármilyen okból nem, fogja bejelenteni. Váratlanul teszi meg, akkor mikor a legkevésbé számítanál rá. Naiv, vagy ha azt hiszed, van esélyed!- mosolyodik, el gúnyosan majd leül az ágyam szélére.

- Látom már összeismerkedtetek szóval én távozom-, megy ki a szobámból az apám.

- Mondták már, hogy egy kicsit nyers a stílusod?- ülök fel. Most van igazán alkalmam megnézni õt. Kényelmes sötét öltönyt visel és hosszú fekete haja van, amit hátul összefogva hord.

- Sokan- jelenik, meg kaján vigyor az arcán mikor meglátja, hogy figyelem. Elvörösödöm, majd a kép felé fordulok.

- Mesélsz magadról?- kérdezem mosolyogva. Pontosan szemben állok vele az állvány miatt.

- Mit?- kérdezi tõszavakban. Ha komolyan ezt fogja csinálni sokáig, bekattanok.

- Kezdem én- sóhajtok egy nagyot- Chiyuki Hayama vagyok. 21 éves- erre kuncogásban tör ki de inkább nem törõdöm vele- és a Mûvészeti Akadémiára járok. 2 éves festõ vagyok!- mosolygom.

- Michael Ochoa 24 éves és a testõröd!- mondja kurtán.

- Anooo te mindig ilyen szûkszavú vagy? Tudod, ha többet mesélsz, senki nem fogja leharapni a nyelvedet-, nevetem.

Ezek után nem sokat beszélgettünk csak nézett engem. Eleinte zavarban éreztem magam és sokszor elvörösödtem mikor ránéztem és a szemünk találkozott.

- Pislognod is kéne-, kacagom-, nem fognak egy szempillantás alatt elvinni- teszem, félre a kész képet- Lehet egy kérésem?- nézek rá édesen nagy szemekkel.

- Hm?- fordul felém.

- Lerajzolhatlak?- pattogok, mint egy kisgyerek.

- Ha akarod-, sóhajtja.

- Várj, egy kicsit- megyek oda hozzá és letérdelek, elé- Ne értsd, félre- vörösödöm el, ahogy kigombolom a zakóját és lehúzom róla. Ingének felsõ három gombját kigombolom hosszas szenvedés után, mert remegnek a kezeim. Na, igen nem sokszor érintek ilyen közvetlenül pasit. Érzem, ahogy az arcom egyre vörösebb mintha forronganék valami üstben. Feltérdelek az ágyra pont lábai közé és lehelete csiklandozza a nyakamat, amire libabõrös leszek, de nagy nehezen sikerül kihúznom a zavaró hajgumit a hajából.

- Na, most lazítsd, el magad- javasolom és látom, ahogy megrázza kezeit és felsõtestét- Ezt..- fogom meg kezét és a hajába csúsztatom, a másik kezével pedig az ágyra támaszkodik-, Tökéletes- nézem, meg távolabbról csillogó szemekkel- Most maradj így egy kicsit!

- Mégis meddig?- néz rám.

- Úgy 5, 6 óráig- mondom természetesen.

- Micsoda?- néz rám döbbenten.

- Nyugi.. nyugi- fogom a hasamat a nevetéstõl- csak vicceltem max 1 óra az egész- kezdek neki és nem vicceltem kevesebb, mint egy órával késõbb már kész vagyok a nagyolt vázlattal a többit pedig emlékezetbõl csinálom meg.

- Köszönöm készen vagyunk-, mosolygok ki az állvány mögül, ahogy ez elmúlt órában megannyiszor megtettem- Gyere, menjünk enni-, fogom meg a kezét és húzni kezdem.

- Nem fejezed be?- húzza fel a szemöldökét.

- Ne aggódj, mindent elraktároztam itt- mutatok a fejembe- Minden pillanat a retinámba égett- vörösödöm, el majd lemegyünk ebédelni.

Csöndben telik az étkezés majd mindezek után újra felmegyek a szobámba folytatni az alkotást.

- Amúgy öhm gondolom, itt fogsz lakni szóval nyugodtan, elhozhatod, a ruháidat elférünk ketten is ebben a szobában! Meg, hogy neked is kényelmesebb legyen, mire visszajössz, kicsit átalakítom-, nevetem. Távozik, amíg én elpakolom a festõ készletet egy biztonságosabb helyre és segítséggel behozatok még egy nagy ágyat az enyémmel szemben és egy másik szekrényt is. Éppen idõben leszünk, kész mikor megérkezik. Szótlanul folytatom a rajzolást, amíg õ a szekrénybe pakolja a ruháit.

Napokkal késõbb tökéletesítettem a képet, mert ugye iskolába is járnom kell. Ne kérdezzétek, hogy csinálja, de tudom, hogy mindig ott van valahol és figyel engem, hogy ne essen bajom. Bár nem tudom sokkal több beszédre bírni azért mégsem annyira egy rideg személy, mint ahogy megismertem. Általában a szobámban vagyunk, és amikor beszélgetni próbálok vele akkor is inkább én beszélek, mint õ. Mellesleg egy perverz kukkolónak érzem magam, mert, ahogy múltkor kijött a fürdõszobából egy szál törölközõben éppen, hogy volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy a nyálam nem folyt az ágyra. Hihetetlenül gyönyörû kidolgozott teste van es a tetoválásai. Mindenképp készíteni akarok róla majd egy akt fotót, ha csak nem kapok orrvérzést közben.

Most egy kis pihenõt kaptunk a tavaszi szünet miatt, de így is rendesen el vagyok látva munkával.

- Micheal- szólítom meg, gitározás közben. Arra már rájöttem, hogy imád gitározni mivel szabadidejében állandóan azon lóg- Zavarlak?- kérdezem édesen mosolyogva.

- Nem- feleli.

- Gyere-, fogom meg a kezét és az állványhoz vezetem. Elé lépek és egy ecsetet adok, a kezébe- Csukd be a szemed és kezdj, el rajzolni- mondom, neki miközben finoman tartom a csuklóját, hogy ne legyen durva az ecsetkezelésre. Lassan indul el a keze és teljesen el is feledkezem arról, hogy mire kellene figyelnem sokkal inkább arcát, nézem. Lassan emelkedem lábujjhegyre és adok egy puszit a szájára. Éppen akkor nyitotta ki szemeit. Rémülten nézek rá.

- É.. én bo…bo….bocsánat- hadarom vörös fejjel és elengedem a kezét, amibõl kihullik az ecset. Menekülni próbálok, de sokkal gyorsabb és megfogja a karomat. Mit fog most vajon csinálni?

-         Megvárom – mosolygok rá.

-         Hát rendben. Foglalj helyet itt, kérlek – mutatok rá egy székre. – Nekem még van egy kis dolgom, de nemsokára készvagyok, addig, ha gondolod, nézz körül a teremben. – Az elõbb leültetett, mostmeg nézzek körbe...? Hát jó.

 Körülszemlélem atermet és szemem megállapodik az asztalon lkévõ csokissütiken.

-         Vegyél nyugodtan, nem harap. – Szól ki, mire kicsit összerezzenek. Az órára néz, azt tanulmányozza, míg leülök kezemben egy fincsi sütivel. Elgondolkodva kortyolja kávéját, miközben egy füzetben lapoz. Végül megtöri a csöndet: - Azt mondom, holnap gyere be mondjuk nyolcra. Holnap után pedig... – elõkapom a fuzetem és jegyzetelni kezdek. – Holnap után pedig fél kilencre. A többit majd akkor megmondom, még nem tudok pontosabban idõt mondani. Rendben? – fordul felém én meg bólintok.

 Egy lány érkezik, gondolom a tanítványa, de miért fintorog rá ilyen furcsán? Visszahúzza kimonóját felsõtestére, amit eddig szívesen nézegettem, majd kimegy. Két fakarddal tér vissza, majd elkezdenek beszélni virágnyelven, amit nem nagyon értek, csak sejtek, hogy harccal kapcolatos. Végül pózokba állva folytatják a beszélgetést. Aztán végre megmozdulnak. A lány csodásan libben „harc” közben, de az én figyelmem mégis más köti le. Egy darabig csak bámulom, akkor térek észhez, mikor felém nézve elmosolyodik és tekintetét rajtam felefjti, minek hatására pirulok, a lány meg bevisz egy szép ütést.

 Lassan, alig érintve a papírt rajzolom le a látottakat, teljesen elkalandozva. Észre sem veszem, ahogy elrepül az idõ, a lány meg elmegy. Akkor nézek fel rajzlapomról, mikor leül és rámmosolyog.

-         Ahhoz képest, hogy második edzése... – mondja, miközben kifújja magát. – Ügyesen halad. Sikerült vázlatot készítened? – Még milyet. Csak nyálcsorgatás, ha meglátod rajzon, élõben meg észveszejtõ.

-         Igen, hátõõ... – motyogok.

-         Ugyan mutasd már... – nevet fel, majd idejön és kezét a falnak nyomja. Próbálom takarni, de késõ, már látta. – Jólett... – fülemhez hajol. – Habár az én mozgásom kissé darabos, inkább õket rajzold. – suttog, mitõl kiráz a hideg, aztán meg beleborzol amúgy is kócos hajamba. Pirulva húzom be a nyakam. Egy darabig szaglász, majd elbambul.

 Odahajolok arcához és kíváncsian pislogok rá.

-         Valami baj van? – kérdem, mire elmosolyodik.

-         Nincs baj. Nos, még ketten hátra vannak, de van egy kis idõm. Nem jössz ki egy kicsit sétálni a közelben.

-         De mehetünk, csak ezt befejzem gyorsan. – mosolygok rá, majd még húzok pár vonalat, amivel az izmokat jelölöm, majd néhány vonás után kész is vagyok.

 Kimegyünk a hóval borított utcákra. Már elállt a havazás, csak egy-két pehelyt fújdogál még a hûvös szellõ. Felvettem a kabátom, õ pedig csak megáraterített egy kendõt. Nem fázik? Még a reszketés jelei sem mutatkoznak rajta. Én viszont összehúzom inkább magam.

 Séta közben elég jól elbeszélgetünk érdektelen dolgokról, van amikor nagyon belelendülök egy-két dologba, aztán meg közbe kell szóljon, hogy elhalgassak. Mikor már szó szerint vacogok, javasolja, hogy menjünk be, mert amúgyis mindjárt itt egy tanítványa.

 Miután felolvadtam/felolvadtünk a bent lévõ melegtõl, meg is érzézik a fiú. Amint megpillantom kissé elcsodálkozom. Ez meg hogy kerül ide?

-         Shin-cica, te meg mit csinálsz itt? – kérdez kedves bátyám mosolyogva.

-         Rajzolok – mosolygok rá huncutul.

-         Inkább bámészkodsz. Fogadom, hogy nem csináltál semmit – nyújt nyelvet rám, mire felfújom arcom és durcásan csücsörítek.

-         Igenis csináltam!

-         Bocs, de ismeritek egymást? – Ennek nem tûnt fel, hogy õt úgy hívják, hogy Shon Koori? Kevés ember van, kinek ez a családneve. Mondjuk nem az õ hibája, hogy nem nézegeti a neveket, vagy az enyémet felejtette el.

-         Testvérek vagyunk – mondjuk egyszerre, majd összevigyordunk és végül rá.  

-         Ébredj már, Shin~! Elkésel abból az új suliból! – mondja hangosan ráasásul a fülembe.

-         Jó jó kelek már, csak szállj le rólam, nehéz vagy, báttyó – motyogom.

 Mikor szíveskedik lekelni rólam,elvégzem a szokásos reggeli dolgokat – fürdés, fogmosás, felöltözés és a hajam beállítása valami elviselhetõ formába, de azlehetetlen, mert így is kócos, meg úgy is, na nem baj.

 Összeszedem a cuccaimat és még rápillantok az órára. Basszus, tényleg el fogok késni.

 Futva indulok el. Legszívesebben sétálnék a kellemes hóesésben, de most sietnem kell.

 Még így is az utolsó percekben érkezem. Reménykedem, hogy még van egy kis idõm.

 Egy férfival találom szembe magam, akin nincs felsõ. Az még nem lenne ghod, de egész felsõtestét szépen kidolgozott izmok borítják, amik csak úgy vonzzák a tekintetem. Világos bõre csak mégszebbé teszi a látványt. Felfele vezetem tekintetem, arcára. Férfias és jóképû, most olvadjak el, vagy késõbb? És az az igézõ fekete szempár, teljesen megbabonáz, fõleg ahogy végigmér, el is pirulok.

-         Jó reggelt! Miben segíthetek? – A hangjától máris borzongás fut végig a testemen. Gondolkodj józanul, Shin! Biztos a lányokért van oda, végülis elég ránézni és máris nedves lesz a bugyijuk. Wáááá, de ideje válaszolni.

-         Jó reggelt! – mosolygok rá kedvesen. – Shin Koori vagyok az Aizawa Egyetemrõl. Az Akadémia igazgatójával szeretnék beszélni.

-         Onoro Taketsu vagyok, az igazgató. Mit szeretnél? Ha jól tudom az egy képzõmûvészeti egyetem. – elmosolyodom. Nem kell keresgélnem, elõttem terem az amit, vagyis jelen pillanatban akit keresek.

-         Igen az. Az alsó tagozatbõl a mi osztályunból mindenkinek kell keresnie egy olyan helyet, ahol remek mozgásrajzok készíthetõk. Mivel úgy gondoltam ennél nincs jobb hely erre, hiszen itt mozgás közben is találni olyan modelleket, akikrõl egyszerû rajzok készíthetõk, ráadásul a szépen kidoplgozott izmok jól mutatnak egy papírlapon, na meg a férfiakon. Ha nem lenne gond, két hétig bejárhatnék az akadémiára? Nem zavarnék, csak egy kispadon ûlve rajzolgatnék. – mondom és nagy kiscica szemekkel nézek rá.