Fogcsikorgatva ülök fel annak ellenére, hogy a szédülés felerõsödik, és az infúzió kicsúszik a karomból. Nincs rá szükségem, és ezt közlöm a besietõ dokival is, aki egy darabig kétkedve figyel, majd inkább rám hagyja a dolgot. Elregéli minden zúzódásom, bordarepedésem helyét, és az agyrázkódásom súlyosságát, majd közli, hogy még pihenésre van szükségem, hiába aludtam át bõ egy napot.
Ennek az utasításának eleget teszek, visszadõlök az ágyba, és igyekszem összerakni a történteket.
Már azután, hogy visszautasítottam a két legnagyobb klikk vezetõit tudtam, hogy nem indítom jól a bent tartózkodásom. Szerettem volna feltûnésmentesen letölteni az öt évet, jó magaviselettel talán kevesebbet, és eltûnni innen. Erre tessék…
Három nap után megtámadnak a zuhanyzóban, közölve, hogy ez általános lesz, ha nem hódolok be Sergionak, a venezuelaiak vezérének. Király… Bár ha nem lett volna ekkora a túlerõ, pontosan meg se tudtam számolni hányan voltak, tuti máshogy végzõdik az egész. Most viszont úgy érzem, visszaadhatom a fekete övem, és minden fokozatom.

Nagyjából egy hétig tartottak bent, közben azt is megtudtam, hogy a venezuelait magánzárkába rakták. Így egy egészen kis idõm van fellélegezni, de én is érzem, hogy ez nem állapot. Úgy tûnik neki van igaza, annak a bizonyos Hadnagynak, mikor a segítségemre sietett… Ilyen gyenge lennék?
Kelletlenül baktatok ki az udvarra, ahol megfigyeléseim szerint ebben az idõszakban megtalálható, és valóban a napfényt élvezi az egyik padon ülve.
- Beszélhetnénk? – állok meg elõtte, bár büszkeségem igen hevesen tiltakozik ellene. Kinyitja a szemét, és felnéz rám.
- Hol szeretnél? – kérdez vissza, miközben feláll.
- Valami csendes helyen. – Nem ez álmaim netovábbja, de ha mást nem is, egy beszélgetést megér az életem, még ha eléggé zavarba is ejtõ.

- A cellám megfelel? – lép el mellettem, én pedig bólintok, és követem, Közben ösztönösen felmérem a terepet újra és újra, a verekedés óta, sõt, már mióta bent vagyok, nem tudok bízni senkiben. Itt nekem mindenki ellenség. valamiért mégis úgy érzem, hogy az elõttem haladó más… és ez frusztrál! - Nyugodj meg, amíg mellettem vagy, addig ne tarts attól, hogy megtámadnak! – jegyzi meg, folytonos pásztázásom látva, és közben már a lépcsõn haladunk.
- Miért vagy te ebben olyan biztos? – horkanok fel cinikusan, ahogy elérjük a celláját.
- Nagyobb a hatalmam, mint gondolná, Andrés nyomozó… - néz egyenesen a szemembe, bennem pedig megakad a vérkeringés. Hogy a…? Szóhoz se jutok pár pillanatig, õ meg függönyt húz félre, és beterel a cellájába, ami egy normális és kényelmes szobának is elmenne… Mi a…?
- Azt látom – meredek a szobára, majd ismét felé fordulok, és gyanakodva szemlélem, miközben leülök az ágyra, ahol hellyel kínált. - Mégis honnan tudod, ki vagyok?

- Én mindig minden tudok, ezért nehéz fogást találni rajtam, és persze azért mert kivívtam a tiszteletet.
- Azzal, hogy agyonvertél valakit? Szép pályafutás – jegyzem meg kötözködve, de talán csak a tényt szeretném elfelejteni, hogy nem kis veszélybe kerültem azzal, hogy valaki tudja a kilétem.
- Te sem azért kerültél ide, mert csokit loptál a sarki vegyesbõl – reagálja le ridegen, egészen meglepõ hangsúllyal, ilyet még nem hallottam tõle.
- Jogos – bólintok, elismervén, hogy én se beszéltem túl szépen. - De nem akarom, hogy megtudják, ki vagyok – támaszkodok meg térdeimen, ahogy idegességemben kissé elõrehajolok.
- Azóta tudom, hogy ki vagy, amióta betetted ide a lábad, és azóta tõlem senki sem tudta meg, és ez így is marad, bárhogyan is dönts. Bár van sejtésem, miként fogsz.
- Mégis mirõl beszélsz? – vonom fel a szemöldököm. Abban igaza van, hogy még senki se rontott nekem azt ordítva, hogy meghalsz fakabát, de ettõl függetlenül nem bízok benne olyan veszettül, mint hiszi.

- Közénk akarsz tartozni, nemde? – dõl neki a falnak kényelmesen. Talán… talán igaza van, de túl sok mindent láttam már ahhoz, hogy csak úgy kezet rázzak vele. Mindennek ára van, erre az élet jól megtanított.
- De elõbb szeretném tudni, ez mégis milyen kötelezettségekkel jár. Semmit sem adnak ingyen…
- Tévedsz - feleli -, van, amit ingyen adnak, nem minden mérhetõ pénzben, vagy ellenszolgáltatásban. Egy dolgot kérek, vagyis kettõt, ami összefügg. Hûség, és tisztelet. Légy társa a többieknek, ne pedig egy fogaskerék a gépezetben! Ettõl eltekintve, nem tartozol felénk semmivel, felém sem.
- Ez olyan, mint egy esti mese. Olyan nincs, hogy ne akarj valamit cserébe azért, hogy a védelmedet élvezem… Ilyen nincs – állok fel ingerülten. Engem ne akarjon átverni!  

- Nem bízol bennem, megértem. Nem is kell. Majd magad is rájössz, miket rejt egy ilyen világ. Nyomozó létedre lehetnél következetesebb is! Ahogy odakint, itt ugyanúgy megvan a jó és rossz ember.
- Tévedsz, itt mindenki rossz, különben nem lennének itt – vágok közbe egyre feszültebben. Egy nyomozónak akarja bemesélni, hogy itt szentek laknak?
- Magadat is rossz embernek tartod, Vittorio? – néz rám, én pedig totálisan elkomorodok. Felemlegetni azt, ami életem végéig kísérteni fog, és úgy gyötör belülrõl, mint még soha semmi…
- Mit tudhatsz te errõl? – állok neki gúnyos hanggal leplezni elkeseredett dühöm. Igen! Igen magamat is annak tartom! Hát nem vagyok marha jó helyen?
- Többet, mint hinnéd – feleli, és már õ is feláll.
- Ne sajnálj, ne akarj együtt érezni, ez az én magánügyem! – emelem fel némiképp a hangom, Elég baj az, hogy tudja ki vagyok. Semmi köze ahhoz, miért kerültem ide.
- Szólj, ha már nem akarsz annak a beteg állatnak a cellatársa lenni, aki éjszakánként molesztálni próbál. Felajánlom azt az ágyat – mutat arra, amin az elõbb ültem. Mi a franc? Lehet meg se kéne lepõdnöm, hogy errõl is tud… viszont akkor z is tisztában kéne lennie, hogy eddig kitûnõen le tudtam szerelni.
- Hogy te is zaklathass? – pillantok rá összehúzott szemekkel, gyanakvóan.
- Majd szólj, ha eleged lett, de ne húzd sokáig, pár nap múlva vége a vihar elõtti csendnek…
Nem felelek. Szó nélkül sarkon fordulok, és kiviharzok a cellájából. Ingerülten csörtetek át a sajátomba, és levetve magam az ágyamra, megszorítom a nyakamban függõ láncot. Miért kellett felkavarnia az emlékeket? Sírni lenne kedvem a magánytól, de helyette keserûen elmosolyodom. Nem cáfolt rá az utolsó kérdésbe ágyazott vádamra…

~oOo~

Némán ülök az asztalnál, és hagyom, hogy bátyám végezzen a tombolással, aggódással és fejmosással, amit újabb sornyi aggódás követ. Végül kifulladva dõl hátra a székén, és az enyémhez olyannyira hasonló szemeivel, szomorúan fürkészi az arcomat.
- Hagyd abba Miguel! – húzom el a számat, mikor három perc után se hagyja abba. – Jól vagyok. A sebeim gyógyulnak, valószínûleg nyomuk se marad, az agyrázkódást már rég kihevertem, és minden bordám ép. Az önérzetemen van mit csiszolni, de majd legközelebb…
- Ne legyen legközelebb! – csattan fel. Tudtam, hogyha megtudja mi történt, ki lesz bukva, ezért reméltem, hogy azután jön, hogy már a nyoma is eltûnt az esetnek.
- Gondolod meg tudom úszni? – horkanok fel. – Itt két klikk uralkodik, bátyó, és ha nem csapódok valamelyikhez, megvan a veszélye. Márpedig én nem leszek Sergio ágybetétje, ami pedig Hadnagyot illeti… - elhallgatok, de Miguel tekintete megvillan, jelezvén, hogy észrevette a dolgot, és magyarázatot követel.
Kelletlenül vázolom neki a férfit, õ pedig egyre inkább a gondolataiba merül.
- Szóval fogalmam sincs, hogy mit gondol! Nem tudok eligazodni rajta, és ez mindennél jobban zavar. Ki õ Miguel? Miért van itt, és rendezhetett be magának egy luxuscellát? Miért tud rólam mindent, és tesz úgy, mintha megértene? – Ömlenek belõlem a kérdések, amik az elmúlt nagyjából két hétben, megérkezésem és vele való elsõ találkozásom óta tobzódnak bennem.

- Nem tudom – sóhajtja testvérem. – Majd utánanézek. Viszont el kéne fogadnod az ajánlatát.
- Tessék? – kerekednek el a szemeim, és nagyon remélem, hogy rosszul hallottam.
- Nem õ veretett meg, és úgy tûnik tényleg segíteni akar. Ne vedd félvállról a venezuelaiakat Rio! – Komoly a hangja, egyáltalán nem viccelt, pedig tudom, hogy õ is annyira kevéssé bízik az itteniekben, mint én.
- Nem – vágom rá. – Megoldom egyedül.
- Vittorio! – keményen csattan a hangja, és komolyan megdöbbent a haraggal és komorsággal, amivel rám néz. – Pont ezért vagy itt! Mert fejjel mész a falnak, és azt hiszed nincs szükséged mások segítségére! Gondolj kicsit ránk is! Szerinted nekünk, akik szeretnek téged, milyen érzés ez az egész! Ne légy önzõ a büszkeséged miatt!
Összeszorított szájjal fonom össze mellkasom elõtt a kezeimet, de nem tudok mivel visszavágni. Tudom, hogy igaza van, még ha ez nem is tetszik.
- Rendben…

~oOo~

Miután megígértem bátyámnak, hogy ismét beszélek Hadnaggyal, úgy tûnt megnyugodott. Egyszer se láttam még így kikelni magából, talán ez döbbentett rá, hogy tényleg elég komoly az ügy. Fura, hogy inkább ez hatott, mint a véressé verésem…
Lemondó sóhajjal sétálok vissza a látogatói részrõl, a cellámhoz, hogy mielõtt felkeresem õt, pihenjek valamit. Nem könnyû úgy kialudnom magam éjszaka, hogy folyton a cellatársamat kell fenyegetésekkel vagy tettlegességgel távol tartanom magamtól.
- Rég találkoztunk, édes! – csendül ismerõs hang az ágyam felõl, ahogy befordulok a helyiségbe. Döbbenten torpanok meg, és felszisszenve nézhetek farkasszemet Sergioval. Eléggé a sarokban van a cella, kívül esik a forgalmas folyosókon, így nagyon nem szerencsés kettesben maradni vele, még úgyse, hogy meg tudom védeni magam.
Õ viszont számított erre, és a karomat elkapva ránt vissza. Kapásból vetném le magamról, mikor éles fájdalom nyilall az oldalamba. Levegõ után kapva pillantok le, és ahogy a terjedõ vörös foltot figyelem a felsõmön, tudatosul bennem, hogy oldalba szúrt.
- Ebbe nem fogsz belehalni – suttogja a fülembe, és még a gyomrom is felfordul, mikor bele is nyal. – Mert fogsz te még alattam nyögni. Bajos lenne viszont fényes nappal megerõszakolni téged, azonban ami késik, nem múlik! Ezt pedig vedd kompenzálásnak a magánzárkáért, és figyelmeztetésnek. Ha tovább szívózol velem, a következõ fontos szervet fog érni!

Képtelen vagyok válaszolni, de lángoló pillantást vetek rá, mikor elenged. Kezemet az oldalamra szorítva esek térdre, õ pedig bedobja a bökõt a kukába, és a gumikesztyûket is, amiket viselt, és egy csepp vér nélkül távozik. Rá tudnám bizonyítani, mindenki elhinné, hogy õ volt… De ha be is zárják, egyszer szabadul, és azt már lehet nem élném túl… talán már ezt se…
Fogaimat összeszorítva küzdöm talpra magam, és egy felsõt vérzõ oldalamra szorítva lépek ki a cellából. Nem szúrt veszett mélyre, de a vérzés nem akar elállni, kezdek elég vacakul lenni.
Mégis óvatosan botladozom végig a folyosókon, talán nem is vett észre senki. Azonban mire elérem a célom, már alig állok a lábamon, és szó szerint beesem Hadnagy cellájába.
Kész… röhöghetnékem van! Naná hogy nincs itt, szép idõ van! Kis híján hisztérikusan felnevetek, és még szorosabban fogom a ruhát a sebhez. Nem és nem fogok itt elvérezni! Túlélem ezt a kibaszott öt évet, akarjon megölni akár az egész nyomorék csürhe!

- Vittorio! – Már másodjára hallom így felcsendülni ma a nevem, különbözõ személyektõl. Perpillanat azonban ugyan annyira örülök a mellém sietõnek, mintha a bátyám érkezett volna. Lihegve nyitom ki a szemem, és felnézek Hadnagyra, aki egészen aggódónak tûnik, ahogy fölém hajol.
- Miért nem tudtatok egyszerûen… békén hagyni… úgy tenni, mintha nem léteznék?! – bukik ki belõlem, szinte már hisztérikusan, de mikor a fájdalom összerántja a testem, elcsendesülök. – Bár igazatok van, gyilkos vagyok… nem érdemlek jobbat, mint amit tettem…
- Hé, ne beszélj! – csitít, majd egy pillanatra eltûnik mellõlem, és hallom, ahogy egy nevet kiált, majd visszatér. – Sergio tette?
Már kezdtem tompulni, de erre magamhoz térek, és elkapva a felsõjét, lejjebb húzom magamhoz.
- Nem zárhatják be! – préselem ki magamból, majd elhagy a maradék erõm is, és elengedve visszahanyatlom a földre. – Nem õ volt. Elestem – húzom gunyoros mosolyra a számat.
Felsóhajt, de nem mond rá semmit, csak kisimít egy csapzott tincset az arcom elõl. Összerezzenek az érintésére, ami igen csak szokatlanul gyengéd azokhoz képest, amiket eddig kaptam itt bent. Talán igaza van Miguelnek… ideje, hogy segítséget kérjek.
- Igazad volt – szólalok meg, nem foglalkozva a ténnyel, hogy tényleg nyugton és csöndben kéne maradnom. – Nem megy egyedül. Hagy… hagy csatlakozzak hozzátok… Tiszteletben tartom… amit… kértél… - Egyre nehezebben tudom kipréselni magamból a szavakat, a végére el is vesztem az eszméletem.

~oOo~

Legnagyobb meglepetésemre nem a gyengélkedõ ismerõs plafonját pillantom meg, mikor kinyitom a szemem, hanem egy celláét. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy az egészet álmodtam, csakhogy elég megmoccannom, hogy érezzem, piszok gyenge vagyok, az oldalam meg feszül és fáj.
- Ne nagyon mocorogj, mert felszakad a seb – érkezik a figyelmeztetés a szemközti ágyról, és oda se kell pillanatom, hogy tudjam ki az. Mégis a Hadnagy felé fordulok, de nem kell hangot adnom a bennem tolongó kérdéseknek, magyarázatba kezd. – Mostantól itt fogsz lakni velem, tekintve, hogy most már közénk tartozol. A doki azt mondta idehozhatunk, csak pihenésre van szükséged, de megmaradsz.
- Köszönöm – préselem ki magamból, némi hezitálás után.
- Jól hallottam? – vonja fel halvány mosollyal a szemöldökét. – Úgy látszik csak egy késelés kell, és kifordulsz önmagadból.
- Csak megköszöntem, oké? – csattanok fel, de megbánom a hevességem, mert fájdalom nyilall az oldalamba.
- Nyugi, tudom – feleli nyugodtan. – A bátyád tényleg nagy hatással volt rád, nem igaz?
Megvillan a szemem, majd inkább nem mondok semmit. Azt hiszem azon már meg se kéne lepõdnöm, hogy tudja ki járt nálam. Csak tudnám, ki a fene õ, hogy mindent ismer?!

- Rio! – szólal meg mögöttem bátyám, hangerejébõl ítélve, már nem elõször említve a nevem. Kipislogom tekintetembõl a rideg közönyt, és élettel telibben fordulok felé. A mellettem álló rendõr, aki eddig kísért, nem tesz semmit, amire már az õrök is felfigyelnek kicsit. Romano azonban már régi barátom, és amúgy se dobja fel, hogy börtönbe kell kísérgetnie, még a bilincset se tette rám.
- Miguel, ne mond el még egyszer! – sóhajtok fel, bátyám aggódó arcát látva. Már számtalanszor tartott nekem kiselõadást arról, hogyan kéne viselkednem, meghúznom magam, és lehetõleg nem lebuknom.
- Rendben, nem mondom, de nagyon vigyázz magadra! – ölel magához szorosan. – Amint tudok, jövök látogatóba.
- Nem fontos – mormolom a vállának. Nem akarom, hogy a szükségesnél többet lásson bárki is ebben a helyzetben szeretteim közül. Ezt viszont teljességgel figyelmen kívül hagyja, és még azt is megvárja, hogy Romano kelletlenül átadjon az õröknek.

Tõlük aztán megkapok minden információt a szabályokról, és rendrõl, de mivel nem kommentelem a dolgokat, végül elhallgatnak. Azt hiszem nem zártak a szívükbe, pedig tiszteletlen se voltam. 5 év… ennyit kell kibírnom, és utána újra szabad leszek!

***

Úgy tûnik Miguel közbenjárása az igazgatónál süket fülekre talált, mert drága cellatársamat nem sorolnám a jó társaság kategóriába. Még úgy is kinézem belõle, leszúr álmomban, hogy nem tudhatja, zsaru voltam. Nem véletlenül pislogok rá gyanakvóan, figyelmen kívül hagyva vizslató tekintetét.
Egészen megkönnyebbülök, mikor vacsorázni szólítják a rabokat. Felpattanok az alsó ágyról, ahová jelzés értékkel számûzött, és elegánsan megkerülve, követem a tömeget.
Hosszú évek elé nézek, az már egyszer biztos. És mivel ex-zsaru létemre se tudom, mennyire igazak a pletykák a börtönök hátsótömködõs, késeléses történeteirõl, jobb lesz nyitva tartani a szemem.

Nem vegyülök sehová, leülök egy félreesõbb helyre, és a szemem sarkából mérem fel a helyzetet. Annyit már tudok, hogy két erõsebb klikk az, ami itt számít, de nekem szándékomban áll teljesen elhatárolódni mindenkitõl.
- Hé, édes, van már pártfogód? – lép hirtelen elém egy túl jókötésû, nõi szemmel talán még sármosnak is mondható pofa. Hûvös pillantással fordulok felé, jelezvén, hogy egyáltalán nem vagyok vevõ rá, de halk szisszenésre késztet a mögötte felsorakozó banda látványa. Remek… nem akartam feltûnést, erre a venezuelaiak fõnöke talál meg.
- Nincs szükségem gardedámra – felelem színtelen hangon, majd befejezettnek ítélve ezzel az étkezést, és társalgást is, felállva távoznék, de elkapja a csuklómat.
- Szebb és kellemesebb lenne, ha önként társulnál velem, de beszélhetünk máshogy is – jegyzi meg vigyorogva, nekem pedig egy pillanatra elakad a lélegzetem. Komolyan úgy gondolja, ahogy gondolom, hogy gondolja? Itt tényleg nem érik be a jobb kezükkel?

Dühösen rántom ki kezem a szorításából, kis híján a kajás tálcát is elejtve, majd reflexbõl húznék be neki, de elkapja az öklöm. Lebecsültem, de ennyivel rajtam se lehet kifogni, nemes egyszerûséggel nyomom a tálcát a képébe. Erre már nem számított, szitkozódva lép hátrébb tõlem, mire emberei mozdulnának, ha nem jelenne meg hirtelen valaki az oldalamon.
Szikrázó pillantást vetek az újonnan érkezõre is, de õ csak mereven, meglepõen nyugodt arckifejezéssel figyeli a vele szemben állókat.
- Ezt talán jobb lenne hanyagolni, még mielõtt az õrök avatkoznak közbe – szólal meg türelmesen, a már nagyon mocorgó fegyveresek felé intve fejével.
- Semmi közöd hozzá, mit teszünk, Hadnagy! – morran rá a venezuelaiak fõnöke, megszabadítva magát minden kajamaradéktól. A túlzottan múltamra emlékeztetõ rangot hallva, egy pillanatra meginogva pillantok fel a férfira, de látszólag mindenki így hívja, mert semmiféle meglepettség nincs az arcán.
- Gátoljátok a nyugodt étkezését mindenkinek! – vág vissza a másiknak, de még mielõtt vita lehetne belõle, megindulnak felénk az õrök. Erre eltakarodik a másik banda, õ pedig felém fordulva mér végig.
- Hadnagynak hív mindenki – nyújtja felém a kezét. Némán, elgondolkodva szuggerálom jobbját, de végül elfordulok anélkül, hogy megráznám.
- Vittorio. Köszönöm a segítséget, de nem volt rá szükségem – reagálom le, majd felkapom a tálcát a földrõl, és visszaviszem a helyére.