Elmélázgatva lépek ki az utcára, vállamon a táskámmal. Hónap vége van… éppen ideje befizetni a számlákat. Meg persze elküldeni a pénzt anyáéknak…
Bambulva lépek ki az úttestre, de éppen csak hogy, már egy rántást érzek a karomon, ami lehúz. Megnyikkanni sincs időm, rám nehezedik egy test, és épp hogy csak nem döngöl a földbe. Rémülten kezdek ficánkolni az erős karok között… Segítség! Félek. Egy kéz tapad éppen kinyíló számra, belém fojtva a szavakat, és a levegőt.
- Csss… - susogja az alak, és lövések zaja üti meg fülemet. Jézusom… Mi folyik itt?
A férfi kikukkant a kocsi mögül, majd tekintetét az enyémbe fúrja. Gyönyörű aranysárga szemei rabul ejtenek…
- Maradj csendben, ha élni akarsz. Megértetted? - fenyeget suttogva. Hangja vészjóslón halk, még jobban félek, mint eddig. Reszketve biccentek, mire ő elengedi kezeim, és lenehezedik rólam. Ez kiváló alkalom arra, hogy végigmérjem. Tépett, fekete tincsei szemébe lógnak, kiemelik határozott, szép vonású arcát. Nagyon szép férfi… még a levegő is belém rekedt, pedig csak rá néztem. Ez a kisugárzás… Végigpillantok rajta, és tekintetem megakad pisztolyán. Te jó ég… Ki ez a férfi?!
Egyre erősödő szirénazaj, gumicsikorgás… Az erős karok ismét kezemre kulcsolódnak, és felrántanak a földről, majd ráncigálni kezdenek. Ne, elég! Próbálok szabadulni, de be kell látnom: esélyem sincs.
- Van hátsó kijárat? - kérdezi a falhoz passzírozva, vállára szorítva kezét. Visszahúzott a kapun… és megsebesült…
- Arra - mutatom, mire az illető megindul, de… engem is húz maga után. - Ne, eresszen el! - tiltakozok, de ő már rég telefonál. Nem is figyel rám…
Kirángat a hátsó kapun, ahol befordul egy kocsi, és a kiszálló emberek mind felénk rohannak. Jesszus… Ellátják sebesült vállát, miközben faggatni kezdik. El akarok menni innen… Annyira félek...
- Ő az én kis megmentőm - üti meg a fülem mély baritonja, és megérzem magamon a kémlelő tekinteteket.
- Magunkkal visszük? - kérdezik a többiek. Hogy mi? Ne.. Nem akarom…
Gondolkodón lép elém, és államat felemelve kényszerít a szemkontaktusra. Szívem a torkomban dobog. Lassan csökkenti a kettőnk közt lévő távolságot, majd megérzem puha ajkait az enyémre tapadni. Kesernyés illata betölti az orrom, és kábaságot idéz.
- Ne félj, nem vagyok hálátlan. Köszönöm a segítségedet, cserébe most elengedlek. De ha újra összefutunk, nem leszek ilyen kegyes… - suttogja mosolyogva.
Levegőt kapkodva lépek hátrébb, s válaszolok kérdésére. Megkérdezte a nevem.
- Szia Sora… - kacsint vissza rám, majd beszáll a többi ürgével a kocsiba, és nagy robajjal hajtanak el. Megrökönyödve támasztom meg hátam a hideg falnak. Csak hogy vége van…
*
Másnap hatalmas gyomorideggel indulok az iskolába. Mi lesz, ha ismét megjelenik az a férfi?
Az órák unalmasan telnek, úgyis kirázom a kisujjamból az egész anyagot. Sokkal inkább koncentrálok a tegnap történtekre. Vajon túllihegem? Nem hinném. Tényleg, nagyon megijedtem.
- Sora jól vagy? - méreget aggódó szemecskéivel padtársam. Ayameval már nagyon régóta jóban vagyunk, mindig fel tud vidítani.
- Hát persze - mosolygok hamiskásan. Nem szeretném, ha aggódna miattam.
Végre valahára kicsöngetnek, és könyveimet összekapkodva rohanok ki az épületből. A friss, tiszta levegő arcomba csap, és egyből megnyugszok. Nem lesz itt semmi gond.
Gyorsan rendbe szedem zilált külsőm, és vidáman lépkedek le a lépcsősorról. Egy fekete Ferrari éppen akkor parkol le, amint leérek. Hm, ez furcsa. Nem rémlik, hogy bárkiért is ilyen luxusverdával jönnének…
Nyílik az ajtó, és kilép belőle egy bőrkabátos, tépett hajú fazon. Hirtelenjében levegőt venni is elfelejtek, szívem heves dübörgésbe kezd, és amikor rám villan az ismerős, aranysárga szempár… Te jó ég… Lassú léptekkel, gyanúsan mosolyogva közeledik, és legszívesebben elszaladnék… Messzire. De nem tudok. Lábaimba beleáll a görcs, és mintha gyökeret eresztettem volna. Moccanni sem tudok.
- Hello Sora. Hazavihetlek? - vigyorodik el, de mire észbe kapok, már a karom rángatva tuszkol be álomszép kocsijába. Hé!
- Mi.. miért van itt? - rebegem a hátsó ülésen görcsölve, míg ő a gázra lép, a motor felbőg, és lágyan dorombolva indul el az autó. Nem válaszol, csak sejtelmesen hátrafordul, tekintetünk összeforr. Villámcsapásként jutnak eszembe tegnapi szavai…
„… de ha újra összefutunk, nem leszek ilyen kegyes”
Ugye nem…?
- Mégis mit akar tőlem? - tör fel belőlem a nagy kérdés, amire hiába keresem, nem tudom a választ.
