Mikor felébredek, az órára nézek, és akkor látom, hogy már majdnem 4 óra van. Jól ellustultam az időt. Fel kéne ébredni, mert lassan lehet menni vissza a bárba, mert megint nagy pangás lesz és ilyenkor a gyerekek keresik az anyagot, hogy még jobban érezzék magukat. Feltápászkodok és elmegyek, a letusolok. Mikor már befejezném és törölköznék, csengetnek. Ki a nyavalya akar ilyenkor zargatni? Magam köré tekerem a törölközőt, majd ajtót nyitok, és kedvenc emberemet látom meg.
- Mit akarsz? – nézek rá, amire látom rajta, hogy nincs jó kedve.
- Főnök baj van. – hallom aggodalmas hangját és beljebb engedem a házba.
- Mond Josh. Mi történt? – nézek rá.
- Ma este ellenőrzés lesz. Kint lesznek a zsaruk és még ügynököket is hívnak. Nagyon pipák magára, hogy ennyire el tud terjeszkedni és mindent körbe fognak járni. – magyarázza, amire csak széles vigyorra húzom ajkaimat.
- Ne aggódj nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz, és majd meglátod, hogy a tenyeremből fognak enni. – mondom önelégülten. Becsukom az ajtót és elmegyek, felöltözök. Most kivételesen, mert jó napom van, a piros ruhámat veszem fel. Elteszem a drogot alapos, hogy még véletlenül se találják meg. Felveszem a cipőmet és már megyek is.
Útközben teszek még egy kis kitérők ügyfeleimhez, akik megörvendeztetnek azzal a hírrel, hogy kell neki anyag. Ennél szebbet nem is tudnék elképzelni, amit hallhat egy drogkereskedő. Tovább sétálok és olyan 9 óra fele érkezek meg a kiszemelt disco helyiségembe. Leülök a megszokott helyemre és kérek pár tequilát. Kihozzák és elkezdem szépen lassan kortyolgatni, közben nézegetem, hogy kik lehetnek rendőrök. Egyszer csak megakad a szemem egy szőke hajú srácon, aki nagyon nézeget rám, de én csak visszamosolygok. Hosszú percegik, csak bámuljuk egymást, de egyikünk sem megy oda a másikhoz, csak távolról.
Egyik pillanatban elkezd közeledni hozzám, majd amikor az asztalomhoz ér „véletlenül” meglökik és az italomat rám borítja, amire kicsit elkezdek szentségelni, hiszen majdnem a drogomra is ráborította.
- Sajnálom. Nem akartam véletlen volt. – hallom meg gyönyörű hangját, amire rá nézek mosolyogva.
- Ugyan már nem történt semmi. Inkább gyere, ülj le és igyál velem egy italt. – ajánlom neki, de csak a fejét rázza.
- Nem lehet, szolgálatban nem ihatok. – mondja, amire csak még jobban elvigyorodok. Szóval te is engem keresel. Jól kezdődik ez a nap és azt hiszem, milyen jól fogok még itt mulatni este.
- Semmi gond, akkor majd máskor. – mondom neki ördögi vigyorral, majd meglátom jobb kezemet, amire felállok. – Bocsi, de most mennem kell. – mondom, majd elsétálok mellette.
- És hogy fogunk találkozni? – kérdezi, mire csak elvigyorodva nézek hátra.
- Ne aggódj, hamarabb látjuk egymást, mint gondolnád. – mondom neki és rá kacsintok, majd odamegyek haveromhoz.
- Josh. Látod ott azt a szőke hajú srácot? – kérdezem, mire csak diszkréten bólint. – Rabold el nekem és vidd az elhagyatott házamba. – mondom neki, amire ő is csak elvigyorodik.
Elmegyek onnan és úgy döntök, inkább hazamegyek összepakolni, mert ha Josh gyorsan dolgozik, akkor már éjszaka a házban lesz, és már szeretnék kicsit élvezkedni. Hatalmas vigyorral az arcomon sétálok a nagy tatyómmal a házamba. Amint belépek, már hallom is a szakadatlan ordítás, ami szinte zene füleimnek. Imádom Josh, mert mindig pontosan és jól dolgozik. Felmegyek a szobámba és lehajintom a táskámat.
Lemegyek a vendégszobába, ahol a vendégem található. Nyílik az ajtó, majd bemegyek és látom, hogy le van dermedve.
- Szia szépségem. Üdvözöllek a házamba, ahol soha senki nem fog hallani, így nyugodtan kiabálhatsz, de csak a hangod fog elmenni feleslegesen. – mondom vigyorogva, és látom, rajta teljesen meg van lepődve, hogy mit is keresek itt, de azért várok, hogy magához térjen. A házban kutyák vannak és őrök. Esélye nincs, hogy elszökjön, aminek én csak örülök.
- Máskor majd pontosabban fogalmazok – húz magához, felnoszogat a lakosztályba.
Az ajtó csukódik, a falnak szorít, ajkait éhesen veti az enyémekre. A halk szirénát szinte észre sem veszem.
Yuuki megszakítja a csókunkat, kinéz az ablakon, arcán fenyegető kifejezések jelennek meg.
- Pakolj! – morran rám. Elkezdi behajigálni a cuccait a bőröndbe.
- Mi… miért? – kérdem remegve.
- Pakolj! – kiabál. Nagyot nyelek, segítek neki bepakolni. Gyorsan meg is van. Megragadja kezemet és kifutunk a folyosóra. Az ezernyi láb trappolása a lépcsőházban megrémiszt. Yuuki beráncigál a takarító szertárba. Kirohanunk az apró teraszra majd le a tűzlétrán. Yuuki nagyon ideges, nem is merek semmit sem mondani, csak követem, de ez alap.
Kifutunk az útra, azonnal hívunk egy taxit. Yuuki belök a kocsiba miután eligazított a sofőrt.
- Vigyázz magadra – nyom puszit a homlokomra - Nemsokára én is megyek, te kérlek vidd be a cuccokat a szállodába ahová mész és várj türelmesen a szobádban! Csak bólogatok, nem szeretek nélküle lenni. Kezembe nyom egy kis pénz és elindítja a kocsit.
Nem szólok semmit, a sofőr próbált beszélgetést kicsalni belőlem de nem ment neki, megkértem hogy hagyjon békén, persze finoman, így csak sajnálkozóan nézett rám, majdnem sírtam, féltem Yuukit!
~§~
Belépek a lakosztályba, olyan üres. Szemeim könnyesek, pityogva kipakolok néhány dolgot és összekuporodok egy fotelban, úgy nyom el az álom.
~§~
Arcom cirógatására ébredek fel.
- Yuuki?! – pattanok fel azonnal. Megrökönyödve néz rám a takarítónő.
- Elnézést hogy felébresztettem de szeretnék takarítani. – mondja kedvesen
- Nem szükséges, most jöttem – válaszolom ridegen.
- Értem, elnézést kérek a zavarásért – meghajol és elhagyja a szobát.
Kinézek az ablakon, telihold van, a csillagok is szépen ragyognak, de így szinte egyenlőek a semmivel számomra.
Kimászom a már kényelmetlen fotelből és lezuhanyzom.
Zuhany után csak egy törülközőt tekerek a derekamra és az ágy közepére kuporodom. Térdeimet felhúzom, és kezeimmel körbeölelem őket míg ismét el nem nyom az álom.
~§~
Az ajtó csukódik. Szempilláimat lustán emelem fel, Yuuki nyúzott arcával találom magam szemben.
Legszívesebben kérdéseket zúdítanék rá, de esélyt sem ad, ajkait az enyémekre tapasztja, olyan finom…
Nyelvét végighúzza ajkaimon. Teljesen beleborzongok az érzésbe. Ujjai pólóm alá csusszannak, kínzóan lassan végigsimít kezével testemen, míg gatyámban meg nem állapodik. Halkan felnyögök, és felsőkarjába kapaszkodom. Szemeit összeszorítja, és fájdalmasan felszisszen. Szívem kihagy egy ütemet, vére kiserken ujjaimra. Kistányér szemekkel sokkosan fekszem úgy három másodpercig, majd kipattanok alóla és elrohanok egy gyógyszeres ládáért. Remélem, nem fáj neki nagyon! Gyorsan mellé huppanok és kis idő múltán leküzdve ellenkezését, hagyja, hogy fertőtlenítsem, majd bekötözzem kezét. Egy lövés miatt van. Aggódom, annyira meg… megkedveltem. Zavartan szorítom össze szemeimet, amíg helyrepakolok. Amint végeztem mellé telepszem, és kényelmesen befurakszom kezei közé. Egy pillanatnyi időt sem hagy se, magának se nekem, azonnal fölém, mászik és folytatja abbamaradt „játékát”. Határozottan szabadít meg minden közénk álló ruhadarabtól. Ajakai nyakamtól egyre lefelé haladnak egészen ágyékomig. Annyira zavarba hoz minden egyes tettével! Eddig mindig jól kezeltem ezeket, az ügyeket de vele teljesen más! Nagyot nyelek majd egész kincsemet szájába veszi. Hangosan felnyögök hátravetett fejjel. Hangosan zihálok, ahogyan száját rajtam mozgatja. Teljesen megőrülök, alig bírom ki saját testemben. Kis idő múlva Hangosat sikkantva élvezek szájába. Testem begörbül az élvezett pillanatában majd lacsakosan és erőtlenül, zuhanok vissza az ágyra. Egyik kezemet homlokomra teszem, amivel szemeimet is eltakarom. Érzem az ágy süppedésén, hogy fölém mászott. Egyik kezével elveszi az enyémet szemeim elől. Vágytól és kéjtől ködös szemekkel nézek fel rá. Egyik ujját számhoz emeli. Értek én a célzásból. Engedelmesen veszem számba ujját és kezdem el szopogatni. Amikor már elég nedves ujja kiveszi számból, és bejáratomhoz helyezi majd várakozóan, néz rám. Kezeimet nyaka köré fonom és lehúzom magamhoz egy csókra ezzel közölve vele az igenleges választ. Ujja belécsusszan és egy enyhe fájdalmon kívül csak az izgatottságot, érzem magamban felgyulladni. Halkan szájába nyögök mikor második majd harmadik ujja is, csatlakozik az előtte lévőkhöz. Csókunkat egy pillanatra sem szakítjuk meg. Nyelve vad táncban van az enyémmel. A lángok belülről nyaldossák testemet, én ezt már nem bírom! Türelmetlenül lökök egyet csípőmön jelezve, hogy már magamban akarom érezni. Csókunkat megszakítja, apró nyálcsík köt még minket mindig egymáshoz. Szokásos mosolyát arcára simítja majd ujjait kihúzva mélyen, elmerül bennem. Gerincem ívbe feszül a kellemes érzésre. Mind a ketten felnyögünk majd egyszerre kapunk éhes vadakként a másik ajkai után. Csókunk vad és szenvedélyes. Ütemesen mozog bennem, ami teljesen elkábít. Amint kezd fogyni a türelmünk és már közel állunk az orgazmushoz, gyorsít a tempón. Eszeveszett vadállatként mozog bennem. Belülről robbanok szét a felgyülemlett kéjtől. Az élvezet pillanatában egybefonódik testünk, és egyek leszünk. Nem is értem, hogy eddig hogy élhettem nélküle. Teljesen elcsavarta a fejemet, nélküle nem is tudok gondolkozni. Teste fáradtan hanyatlik az enyémre. Mind a ketten próbáljuk légszomjunkat csillapítani több-kevesebb sikerrel. Mikor már egyenletes lett a légvételünk felkelt és a zuhany felé kezdett engem is vonszolni. Megfürdettük egymást sietősen, majd megtörülköztünk, megszárítottuk egymás haját, végül bebújtunk az ágyba. Szorosan ölel magához én, meg mint egy hálás kiscica szó nélkül bújok meleg karjai közé. A sampon illata és kellemes hőmérsékletű teste összhangjára hamar elnyomott az álom.
~§~
Reggel, amikor felkelek csalódottan, veszem észre, hogy nincsen mellettem. Sóhajtok egy nagyot majd kimászom az ágyból. Az előszobában egy picike cetli van, amire ráírta, hogy dolga van, és hogy ne hagyjam el a szállodát. Hát jó… Rá mindig hallgatni fogok. Az ablakhoz sétálok, és mereven nézek ki az ablakon. Az emberek békésen sétálgatnak kint. Senki sem zavartatja magát. Sokan kézen fogva, járkálnak. Kicsit magányos vagyok így… ehh… még a nevét sem tudom. Azt mondta, hogy ne hagyjam el a szállodát, nos hát nem is fogom, csak kicsit nyomozok. Lesétálok a recepcióhoz és kikíváncsiskodom a nevét. Yuuki Kaito… Ismerős, csak nem tudom honnan. Nah sebaj. Nyújtózkodom egyet, majd megfordulok és nekimegyek valakinek.
- Nem a lakosztályban kéne lenned Len? – néz rám felvont szemöldökkel… Yuuki.
- Azt írtad, hogy maradjak a szállodában. – mondom vissza kicsit zavartan, de szilárdan is.
Szerkesztve Nejicica által @ 2010. 02. 24. 20:50:44
Az a szemét bunkó. Csak most engedett el és már is terrorizál. Szívem már a torkomban dobok, ahogy futva menekülök előle de, nagyobbak a lábai, így gyorsan utolér. Ingemet markába fogja és felemel majd üvöltözni, kezd velem. Gyenge vagyok és fáradt szerintem a tegnapi után meg is, fáztam. Esőben az utca közepén nekem esett és még hideg is volt, azóta felfordul a gyomrom, ahogy ránézek.
Egy velem egykorú fiú lép a háta mögé majd pár szó, amit nem hallottam és már megy is el. Erőtlenül hanyatlom a földre és ott is, maradok, míg fel nem nyalábol a kényelmetlen útpadkáról.
Ingujjába kapaszkodom és elindulok vele. Egy hotelba visz ahol valószínű, lakik. Halkan zihálok a kanapén félig hátravetett fejjel. Rettenetesen érzem magam, ha reggeliztem, vagy vacsoráztam volna szerintem, kidobnám a taccsot, de így csak még rosszabb. Karcsú ujjait a homlokomon érzem, valószínű a lázamat nézi meg.
Leheletét arcomon érzem majd ajkait az enyéimen. Kérdő szemeimet lehunyom csók közben, karjait derekam köré fonja, míg be nem jön egy nő, és csörömpöléssel leejt valamit. Lassan fordítom fejem a hang és a nő irányába.
- E… Elnézést… Én… Én nem tudtam… Én… Én… hozok másik teát… - dadogja majd a romokat eltakarítva, kiviharzik a szobából. Megmentőm kezét ismét magamon érzem, ahogy szőke fürtjeimmel játszadozik. Szeretem, ha a hajamat fogdossák, elég ribancos dolog de hát ez van. Az ajtó nyitódik a szobalány bejön egy csésze teával, és már menekül is ki. Tekintetemmel végig alakját figyelem, kicsit el van mosódva de, biztos semmi komoly csak fáradt vagyok. Szépen lassan megitat a teával. Kicsit jobban is érzem magam.
- Mi a neved? – kérdi, míg az asztalra helyezi a csészét.
- Len Macuki. – pislogok rá ártatlanul. Nem mond semmit és én sem. Hálásan bújok karjai közé, mint egy kiscica. Kezével hátamat simogatja, míg el nem nyom az álom.
~§~
Lassan nyitom ki szemeimet. Még mindig a kanapén fekszem a fiú kezei közt ugyan úgy, mint ahogy elaludtam. Nem akarom felébreszteni de, amint felé fordítom a fejem ő is, felébred. Szemeit az enyémekbe fúrja, és kacéran mosolyog. Kicsit elpirultam érzem.
Kezét homlokomra teszi. Most hogy belegondolok nem, érzem magam olyan rosszul, mint tegnap de még nem vagyok százszázalékos. Enyhén elgrimaszolja magát biztos nem ment még le a lázam. Nincs kedvem most ezzel törődni, inkább kíváncsi vagyok de az nagyon.
- Köszönöm. – mondom halványan elpirult arccal. Egy másodpercre mintha meglepődött volna de, ismét csak az a bizonyos mosolyát látom. Ártatlan kiskutya szemekkel pislogok rá valami választ várva.
- Szívesen. – majd ajkait ismét az enyémekre tapasztja pár pillanatra. Kicsit csalódottan görbül le a szám, mikor elhúzódik tőlem. Feláll mellőlem, elővesz egy papírt, és zsebre vág egy… pisztolyt? Wow. Meglepődve nézek rá és ezt észre is, veszi. Felállok, majd mellésétálok és meglesem a kis lapocskát, amikor nem figyel. Nevek. Furcsa. De megmentett így nem vonom kérdőre. Szép fényes a fegyvere, szeretem a fényes és csillogó dolgokat.
- Te maradjál itt. – mondja vigyorogva. Szerintem ő mindig mosolyog, de nem baj, nagyon is jól áll neki. Bólintok egyet és elhagyja a szobát.
Egy ideig még figyelem az ajtót ahol eltűnt majd az ablakhoz sétálva nézem a járkáló embereket, a repkedő madarakat, meg minden más egyebet.
~§~
Talán kicsit elbóbiskoltam. Ujjai cirógatására ébredek, meg hogy kezei, közé kap és lerak az ágyra. Álmoskásan dörzsölöm szemeimet, majd nézek a szemeibe.
- Te aztán sokat alszol.
- Nem is… - zsörtölődöm.
- De de… - hajol közel arcomhoz. A fejem most biztos pipacs piros!
Beesteledik, és én időben parkolok le Sora háza előtt. A kaputelefonon felszólok.
- Még...még nem, ne haragudj elaludtam. De ha gondolod, gyere fel addig... - mondja.
- Oké - válaszolom összehúzott szemöldökkel. Utálom ha megváratnak.
Kiszállok a liftből, és meglepetten pillantok az előttem álló fiúcskára. Egyszerű farmernadrág, póló és plüssmamusz. Elmosolyodom, annyira megkapó a látvány. Szóval ilyen vagy a magánéletedben?
- Szia - simítom kezemet a derekára, és egy futó puszit adok ajkaira. Megnyikkanni sem tud. Hehe...
- Szóval a folyosón laksz? - vigyorgok le rá. Észbe kapva pillant fel rám, és elpirul. Cuki vagy.
- Nem... itt... itt lakom... - mutat egy ajtóra, és elindul. Kényelmes léptekkel követem, és belépek utána a lakásába. Helyes kis kégli, otthonos meg minden, bár az én ízlésemnek kicsike. Kellemes színek és gyermeteg berendezés, pont hozzá illik. Bőrkabátomat leveszem és felakasztom, és a kérsz valamit-kérdésre válaszolok.
- Vizet.
Leülök a nappali kanapéjára, és fáradtan felsóhajtok. Nehéz napom volt... de akkor sem halasztanám el a vacsorát ezzel a kis szépséggel.
- Tessék - hallom, és felpillantok rá. Egy pohár vizet nyújt nekem.
- Köszi - veszem el tőle, és mosolyogva figyelem ahogy a kezeit tördeli izgatottan. - Nem mész öltözni?
- Ja... de igen... - libben egy ajtóhoz és eltűnik mögötte. Fogadjunk, hogy fél tőlem, és már megbánta hogy beengedett ide. Ó persze megtehetném hogy megdugom és kész, de én nem az a fajta vagyok aki csak lyukra játszik. Ó nem. Nekem ennél finnyásabb az ízlésem, és összetettebb lelkivilágom van.
Tekintetem a dohányzóasztalra siklik, és meglepődöm. Leteszem a poharat, és a gyógyszeres dobozt felveszem. Hm. Fájdalomcsillapító? Az imént azt mondta elaludt. Ez egy erős szer, tehát emiatt történt.
- Kész is vagyok.
A mellém lépő Sorára pillantok, és a dobozt felé mutatom.
- Miért szedsz ilyet? Beteg vagy? - kérdezem halkan, komolyan fúrva sárga szemeimet szép szemecskéibe. Megrázza a fejét.
- Csak fájt a hasam.
- És mitől? - firtatom türelmetlenül összehúzott szemöldökkel. Nem válaszol. Leteszem a dobozt, és ingét gyűrögető keze után nyúlva húzom magam mellé a kanapéra. Nem ellenkezik. Türelmesen várom a válaszát, és végre megszólal félénken.
- Ha ideges vagyok, akkor fájni szokott a hasam...
- Miattam vagy ideges? - simogatom meg finoman az arcát mutatóujjammal. Hallgat. - Félsz tőlem, Sora?
Biccent.
Hát igen, érthető mondjuk. Nem vagyok az a gyengéd hősszerelmes-típus.
- Na jó - töröm meg mosolyogva a ránk telepedett csendet. - Nem vagyok éppen az a jófiú-típus, de annyit elárulok neked, hogy nem eszem gyönyörű fiúcskákat vacsorára.
- Nem akarlak bántani - folytatom. - Egyszerűen csak nagyon tetszel nekem, és ezért kissé khm... rámenősebb vagyok, mint az átlagos pasik. Nemleges választ nem fogadok el, de hidd el, nem jársz rosszul velem. Nagyon nagylelkű és gyengéd szerető vagyok.
Nagy szemekkel figyeli arcomat, és egyszerűen teljesen bezsongat az illata... finom. Most zuhanyzott, és egyszerűen... ahww... nagyon akarom... Mégis erőt veszek magamon és nem gyűröm magam alá.
- Miért mondtad hogy gyönyörű fiúcskák? - kérdezi alig hallhatóan. Először nem értem a kérdést, aztán leesik a tantusz.
- Talán nem tudod...? - mosolygok rá kedvesen. - Pedig már mondtam neked. Nem láttam nálad szebb fiút még, pedig hidd el, volt már jó néhány szépséghez szerencsém eddigi életem során. Fogalmad sincs, milyen hatással vagy a férfiakra, igaz?
Megrázza fejét, és sötét tincsei lágyan lebbennek mozdulatára, sápadt arcát körbeölelik. Jaj mamám...
- Akkor ideje, hogy valaki felnyissa ezeket a gyönyörű szemecskéket... - duruzsolom, és állát megfogva kényszerítem szemkontaktusra. Jól áll neki az arcpír. Határozottan fokozza szépségét, ami szinte lehetetlennek tűnik, és mégis.
Megcsókolom. Csábítóan és finoman, ajkait lágyan megharapdálom, amikor pedig megremegve felsóhajt, derekát átölelve húzom magamhoz és szájába csusszan nyelvem. Bódító ízét és forróságát mélyen magamba szívom...
Először megfeszül a karjaimban és mellkasomnak feszíti kezeit, aztán ellazul és alábbhagy remegése is. Puha hajtincseibe bújnak ujjaim, hogy fejbőrét cirógassam.
Oké, most engedd el Masashi.
Most.
Mondom most.
Elengedem, és igyekszem nem felordítani és hörögve rávetni magam. Türelmes mosolyt erőltetek arcomra, úgy figyelem ahogy lassan felnyílnak szép szemei és visszatér a földre. Szia bébi. Jó volt?
- Mehetünk vacsorázni? - súgom vigyorogva.
Hosszú ujjaival elsöpör néhány kósza tincset arcomból, majd arcán furcsa kifejezéssel néz tovább. De hát mit kell rajtam ennyire nézni?! Annyira, de annyira zavarba ejtő!
- Tudod Sora… nem láttam még nálad szépségesebb fiút - mondja őrjítően mély hangján. Már megint szépnek nevezett! - Mondd csak, volt már valaha szerelmi, vagy ahhoz hasonló kapcsolatod? - teszi fel egyszerűen a meglepő kérdést, és úgy érzem, megszédülök.
- Miért kérdezed?
Jézusom… csak nem…?
- Mit gondolsz? Nem nyilvánvaló? - suttogja halkan, majd közelebb hajol. Te jó ég! Mi-miért jön ilyen közel?
- Nagyon tetszel nekem… - búgja lágyan a fülembe, forró leheletétől megborzongok. Mégis mit vár, mit mondjak erre? Én… nem tudok mit válaszolni.
- Én azt hiszem… szóval mennem kell… - keresek valami kibúvót.
- Jó ötlet. Menjünk…
Rendezi a számlát, és kikísér a bejárathoz, ahol már kinyitja előttem kocsija ajtaját. Várakozóan pillant rám.
- Én inkább…
- Ugyan már, ne félj tőlem. Csak hazaviszlek. - mosolyog megnyerőn. Hát jó… de tényleg csak ennyi legyen…
Beszállok mellé, majd elhajtunk. A percek szinte örökkévalóságnak tűnnek… Szeretnék már minél előbb az ágyamba süppedni. De várjunk csak! Ő tudja, hogy hol lakom??
Rákérdezek.
- Mindent tudok rólad, Sora… Amúgy pedig itt találkoztunk először. - Való igaz…
- Tényleg… - de mit is mondott?? - De hogyhogy mindent tudsz rólam? Hogyan? Miért? - habogom pánikolva.
- Fogalmad sincs, ki vagyok, de nem is áll szándékomban az orrodra kötni - válaszolja rögtön, ahogy megérkezünk. Leállítja a kocsit. - A múltkori találkozásunkból azért lehet némi elképzelésed… - van is -Nos, kicsi Sora, a következő a tényállás: tetszel nekem. Meg akarlak kapni, és meg is foglak, mert mindig megkapom, amit akarok. A szeretőm leszel, tetszik vagy sem.
Ijedtemben összerezzenek, és mielőtt bármit mondhatnék, vagy tennék, már a hajamba túrva húz magához, és forró ajkait az enyémre tapasztja. Felsóhajtok a teljesen új élménytől, és ő elégedetten morran fel.
- Most elmehetsz. Holnap érted jövök este nyolc körül. Azt ajánlom legyél itthon… - mondja halkan, komolyan a szemeimbe nézve. És így akarja elérni, hogy bízzak benne? Hogy ne féljek?
Csak biccentek egy aprót, majd kiszállva az autójából egyenest a házba rohanok, vissza se nézek. Úristenúristen…
Falfehéren, remegő kezekkel dobom le a táskám, és fittyet hányva a házira borulok be az ágyba.
Mit követtem el, hogy így belekeveredtem ebbe az egészbe? Különben is… legyek a szeretője? Hisz azonos neműek vagyunk, jaj! Már attól is remegek, ha a holnapra gondolok. Vajon hova akar majd vinni? Ah, fenébe… már megint úgy fáj a gyomrom! Összegömbölyödök, akár egy macska, és így is alszom el.
Reggel elég ramaty állapotban, ráadásul későn is ébredek, így inkább nem megyek suliba. Egész nap fájdalomcsillapítókat szedek, és a tévé előtt kókadozok, mígnem szendergésemből a kaputelefon csengése ver fel.
Rémülten pattannak ki szemeim, és a digitális órára szegezem tekintetem. Jaj ne! Idő van… Gyorsan felugrok a kanapéról, és leemelem a telefont.
- Halló? - szólok bele, bár pontosan tudom, hogy ki az.
- Szia kicsim… - rezzenek össze az ismerős, mély hangtól. - Kész vagy? Mehetünk?
Megpróbálom barátságosabbra fogni a hangom, és közlöm vele a helyzetet.
- Még… még nem, ne haragudj elaludtam - dünnyögöm. - De ha gondolod, gyere fel addig… - ajánlkozok nagyon nagylelkűen. Meg különben is… Ragadt rám annyi illedelmesség, hogyha már egyszer megvárakoztatom őt, akkor beengedem.
- Oké - egyezik bele, és egy gombnyomással kinyitom neki az ajtót. A biztonság kedvéért még beveszek egy tablettát, majd a dobozt az asztalon hagyom.
Pár perc múlva már a lift előtt állok (szánalmas otthoni ruhában és mamuszban…), és erőltetett fél mosollyal várom Masashit.
Kellemesen megebédelünk, és a vége felé végre oldódik benne a görcs, és beszélgetni is tudunk.
- Köszönöm a meghívást... - mondja félénken, az asztalterítőre szegezve lesütött tekintetét.
- Igazán nincs mit - válaszolom halkan, és szépséges arcában gyönyörködöm. Egyszerűen csodaszép. Olyan fehér a bőre, amilyet még soha nem láttam... mint az igazgyöngy. Kezére simulnak ujjaim. Ó igen és olyan bársonyos, amilyennek látszik. Megremeg kis keze, és elpirul. Oh mamám... mindjárt felhajítom az asztalra! Nem, mégsem. Ő túlságosan törékeny ahhoz, hogy hímállat módjára lerohanhassam.
Arcába hulló sötét hajtincseit egy gyengéd mozdulattal kisimítom, és félrehajtott fejjel, méla mosollyal gyönyörködöm benne.
- Tudod Sora... nem láttam még nálad szépségesebb fiút - mondom lágyan. - Mondd csak, volt már valaha szerelmi vagy hasonló kapcsolatod?
Meglepetten pillant fel rám ködszürke, drágakőként szikrázó szemeivel.
- Miért kérdezed? - suttogja, és arcpírja fokozódik. Megcirógatom ujjbegyeimmel pofikáját.
- Mit gondolsz? Nem nyilvánvaló? - dorombolom halkan, és a füléhez hajolok.
- Nagyon tetszel nekem... - súgom a fülébe. Megremeg leheletemtől, és én elfojtok egy elégedett vigyort, majd hátradőlök a széken. Tenyerét megfordítom, és hüvelyujjammal rajtolgatok bele apró köröket.
Nem válaszol, csak zavartan elfordítja az arcát, és kezét is elhúzná... ha hagynám. De nem hagyom. Nem ám.
- Én azt hiszem... szóval mennem kell... - hebegi miután magához tér.
- Jó ötlet. Menjünk...
Rendezem a számlát, és már kísérem is a bejárathoz. A kocsim már a bejáratnál áll, átveszem a kulcsot az egyenruhás fiútól, csúsztatok némi pénzt is neki, és kinyitom a kocsiajtót.
Várakozva pillantok Sorára.
- Én inkább...
- Ugyan már, ne félj tőlem. Csak hazaviszlek - mosolygok rá.
Beszállunk, és elindítom a kocsit.
Hosszú percekig csak mozdulatlanul, mereven ül mellettem. Ejnye kicsike... de kis bizalmatlan vagy... hehe.
Amikor már alig két utcányira vagyunk a lakásától, megszólal félénken.
- Honnan tudod, hogy hol lakom?
Mit kerteljek?
- Mindent tudok rólad Sora - villantom rá sárga szemeimet. - Amúgy pedig itt találkoztunk először. - vigyorodom el.
- Tényleg... De hogyhogy mindent tudsz rólam? Hogyan? Miért...? - habogja észbe kapva.
Leállítom a kocsit a háza előtt, és felé fordulok.
- Fogalmad sincs ki vagyok, de nem is áll szándékomban az orrodra kötni - válaszolom türelmesen. - A múltkori találkozásunkból szerintem azért lehet némi elképzelésed. Nos, kicsi Sora, a következő a tényállás: tetszel nekem. Meg akarlak kapni, és meg is foglak, mert mindig megkapom amit akarok. A szeretőm leszel, tetszik vagy sem.
Hajába túrok lágyan, és magamhoz húzom. Éhesen, vágyakozva csókolom meg, és halk sóhaját hallva elégedetten felmorranok. Jól van...
- Most elmehetsz. Holnap érted jövök este nyolc körül. Azt ajánlom legyél itthon... - mondom halkan, és komolyan a szemeibe nézek.
Sápadtan biccent, és meg sem várva hogy kiszálljak és kinyissam neki az ajtót, hanyatt-homlok menekül ki a kocsimból.
- Szia kicsi... - szólok utána kedvesen.
Nevetve veszem fel napszemüvegem, és padlógázzal hajtok el.
Hát erről jó értesülni, de minek jött elém, és tuszkolt be a kocsijába?!
- De… de mit akar?
- Először is tegezz nyugodtan. A nevem Masashi - mutatkozik be. - Másodszor pedig… ha lecsillapodsz végre, akkor szeretnélek elvinni egy késői ebédre valahová. Ha úgy tetszik, hálám jeléül. - kacsint hátra.
Hát, ha tényleg csak ennyiről van szó… akkor nem bánom.
Hamar megérkezünk, és ő udvariasan segítene kiszállni az autóból, de… nekem nincs szükségem ilyesmire! Egyedül is megy, azon kívül nő sem vagyok, nem érdemlem meg ezt a túlzott figyelmet. Zavartan tolom el kezét. De nem hagyja. Makacsul kihúz a járműből, és közelebb von magához.
- Ne félj… neked nem kell tartanod tőlem - mosolyog lágyan.
Igazán megnyugtató, de akkor sem bízom benne. Hiszen tegnap… Nem menekülhetett ok nélkül a rendőrség elől. És nem tehetek róla, akkor is pánikolok… Ráadásul ez a közelség… és tegnap az ajkaimon puszilt meg… mindenféle indok nélkül. Ezek nem normális dolgok…
Ejj, már ég is a fejem. Zavartan sütöm le tekintetem, de ő állam alá nyúlva kényszerít a szemkontaktusra. Istenem, azok a borostyán sárga szemek… Van bennük valami megfogalmazhatatlan. Rabul ejtenek…
- Engedj el kérlek… - lehelem remegve. Félek… a tekintete vonz… és hipnotizál… félek a reakcióimtól…
- Dehogy engedlek - mosolyog tovább. - Túlságosan szép vagy, hogy csak úgy hagyjalak kisétálni az életemből. Na, gyere, biztosan éhes vagy. Az egyetemi menza gondolom nem sokat javult amióta én végeztem…
Derekamra simítja a kezét, s én összerezzenek. Olyan szokatlan az érintése… bár cseppet sem kellemetlen. Betérünk az étterembe, ahol már sietnek elénk a pincérek, egy impozáns kis asztalhoz vezetve. Szorosan maga mellé ültet, és még kényelmetlenebbül érzem magam. Nem hagynak nyugodni a hallottak. Szép? Én? Ilyet egy férfi nem mond a másiknak. És az egyetemes dolog? Ő egyetemet végzett? Ott ahol én? Na, erre rá is kérdezek
- Szóval… te egyetemet végeztél? - kezdem meg a beszélgetést, miközben átveszem az egyik felém rohanó pincértől az étlapot. Gyomromba hirtelen sok ezer kés szúródik… nagyon ideges vagyok. De hogy miért? Hisz ez csak egy ebéd, amire köszönet képen hívott meg. Ki fogom bírni.
Biccentve mosolyodik el lágyan.
- Nekem még van egy évem… - sütöm le zavartan szemeim, majd belemélyedek az étlap rejtelmeibe.
Már megint nem tudok dönteni. Utálok dönteni. Néha úgy érzem, mintha én lennék a megtestesült határozatlanság. Eh… Pedig nem ártana megfontoltabbnak lennem, hisz már itt is toporog mellettem a pincér. Pirongva nézek fel Masashira, és tekintetéből sikerül kivennem: rám vár. Jaj…
Hallom, ahogy elmormogja a rendelését, és továbbra is várakozón néz rám.
- Én… rád bízom. - motyogom félénken. Lesz, ami lesz. - Valami könnyebbet ennék, nem akarom túlterhelni a gyomrom… - magyarázkodom, és ő vigyorogva választ helyettem is, majd döntését megosztja a pincérrel, aki megkönnyebbülten porzik el. Oh… ez olyan kínos volt…
Hamarosan az ételt is kihozzák, és bár még soha életemben nem láttam olyan kaját, mint ami a tányéromon van, mégis merészen ismerkedek meg az „idegennel”. Mennyei ízek futnak össze a számba, és hümmögve adom Masashi tudtára, hogy nagyon finom, amit rendelt. Jó ízlése van ennek a fickónak. Vigyorogva szemlélget engem, miközben eszek, ezzel kissé visszarángatva a valóságba. Hoppá, lehet, hogy túl mohó voltam? Meglehet… Pedig hogy görcsöl a gyomrom az idegességtől… Kissé vissza kéne fognom magam.
Elfogyasztjuk az ebédet, közben még kisebb beszélgetésbe is elegyedünk. Bár ő kérdez gyakrabban, én csak válaszolgatok. Nem vagyok egy szószátyár típus, meg kell hagyni. Ha mégis rákérdezek pár dologra, vagy válaszol, vagy témát vált. Titokzatos egy férfi, de csak még kíváncsibbá tesz. Nem tehetek róla, ilyen a természetem. Időközben még rendel magának egy kis bort, és nekem is felajánlja, de inkább visszautasítom.
- Köszönöm a meghívást… - dünnyögöm megilletődve, a csipketerítőt fixírozva. Olyan zavarba jöttem hirtelen…
- Igazán nincs mit - simítja meg kézfejemet, érintése végigperzseli bőröm, és libabőrös leszek.
Pulzusom ismét az egekbe szökik, és ha most látnám magamat, gyanítom egyszerre tűnnék kipirultnak és sápadtnak.
Otthon ellátják a sebemet, szerencsére keresztülment a vállamon a golyó, és nem érintett komolyabb részt. Néhány nap, és már csak egy kis heg jelzi hogy megsérültem.
Eligazítom jakuzáimat, ráállítom legjobb embereimet a dologra, és estére már el is kapják a támadókat, és kiderül végre, hogy kinek is vagyok útban. Naná, hogy az oroszoknak. Szemetek.
Csak idő kérdése, és leradírozom őket a pályáról.
- Oh tényleg... - kapok észbe, és íróasztalomra könyökölve elmosolyodom. Egyik kis alvezérem felé fordulok, aki értem jött a lövöldözés után. - Arról a fiúról, aki megmentett, mindent tudni akarok. Sora a neve, és abban a házban lakhat.
Biccent.
Másnap délben már az asztalomon a jelentés. Tanako Sora, 23 éves, egyedül él, blablabla... Író, és egyetemi hallgató. Oh...
Igazi kis finom uke. Ezt már szeretem...
Délután bevágódom a Ferrarimba és egyedül megyek az iskolához. Nem félek, hiszen soha nem voltam az a gyáva típus. Ha ismét felbukkannak az oroszok, hát megvédem magam. Ugyanis meg tudom.
Kiszállok a kocsimból, és lazán levéve napszemüvegemet pillantok körbe. Jó magam is ezen az egyetemen végeztem, így ismerem mint a tenyeremet. Meg is pillantom a kifelé tartó tömegben az én kis porcelánbőrű szépségemet, és csábító mosollyal sétálok elé. Elkerekednek ködszürke szemei. Szívfájdítóan gyönyörű... hogy a francba szingli? Kiváncsi vagyok, hogy tudta megúszni eddig... de most nem fogja.
Az enyém leszel kicsi.
- Hello Sora. - toppanok elé mosolyogva. - Hazavihetlek?
Lazán megfogom karcsú kis csuklóját, és válaszát meg sem várva bependerítem a kocsim hátsó ülésére. Na akkor induljunk. Kikanyarodok az iskolaudvarról.
- Mi...miért van itt? - kérdezi lágy hangján, félénken közben. Csak rámosolygok. Kis édes...
- Mégis mit akar tőlem? - kérdezi hangosabban, rémülten, és az ajtót próbálja pánikba esve kinyitni. Elvetélt ötlet, központi zárja van.
- Maradj nyugton - szólok rá mély hangomon, megnyugtatóan. - Nem foglak bántani, ígérem.
- De... de mit akar?
- Először is, tegezz nyugodtan. A nevem Masashi - felelem. - Másodszor pedig... ha lecsillapodsz végre, akkor szeretnélek elvinni egy késői ebédre valahová. Ha úgy tetszik, hálám jeléül... - kacsintok rá.
Végre lehiggad, és elcsendesedik. Na így már jobb. Bekanyarodom az étterem parkolójába, kiszáálok és kinyitom neki az ajtót. Kezemet nyújtom felé hogy kisegítsem, de zavartan eltolja. Jaj ugyan már... megfogom kezecskéjét és kihúzom a kocsiból. Kis makacs vagy, de ez is majd megváltozik idővel.
Remegve pillant fel rám ahogy közelebb húzom magamhoz.
- Ne félj... - mosolygok le rá csábítóan. - Neked nem kell tartanod tőlem.
Lesüti gyönyörű szemeit, és hosszabb éjsötét hajtincsei arcába hullanak. Jaj mamám, mennyire szép! Álla alá nyúlok, úgy emelem fel fejecskéjét hogy a szemébe nézhessek.
- Engedj el kérlek... - leheli reszkető ajkakkal. Mindjárt itt helyben megdugom, ha tovább folytatja. Vadászösztönöm ezerrel rákapcsol, de visszafogom magam, és csak megcirógatom selymes bőrét a nyakán ujjaimmal.
- Dehogy engedlek - súgom mosolyogva. - Túlságosan szép vagy, hogy csak úgy hagyjalak kisétálni az életemből. Na gyere, biztosan éhes vagy. Az egyetemi menza gondolom nem sokat javult amióta én végeztem...
Elengedem szép szemecskéit sárga tekintetem fogságából, és elindulok vele az étterem bejáratához, azonban derekát nem eresztem. Minek tenném? Ő már az enyém, ha akarja ha nem.
Azonnal kedvenc asztalomhoz vezetnek minket, és én pofátlan módon szorosan magam mellé ültetem. Nem bírok nem hozzáérni, annyira vonz, mint egy erős mágnes. Akarom...
