Karakter: dr. Ian Mikhail (Prince)
- Jó estét, hölgyeim – biccentek a nővérpultnál álldogáló ápolókra és nővérekre, akik mosolyogva integetnek vissza. Az irodámba érve rögtön átöltözöm, felkerül a halványzöld ing, a fehér köpeny, nyakamba a sztetoszkóp, és a zsebemben mindig van egy csiptető, vészhelyzet esetére. Sosem lehet tudni.
Kilépve az ajtón rögvest az egyik nővérke szalad elébem, én pedig meglepetten pillantok rá. Még csak most csekkoltam be… Arcáról lerí, hogy nem sok mindent tehetek.
- Mi a baj, Mary?
- doc Prince! Egy beteg a kettesben elájult, és képtelenek vagyunk felébreszteni! Siessen! – int, én pedig már suhogó köpenyben rohanok végig a folyosón, miközben felvilágosít a páciens értékeiről.
Az idős hölgy napszúrást kapott, amitől láza lett és hányingere, azonban mikor jobban megvizsgálom, észreveszek egy duzzanatot a feje tetején. Leborotválva róla egy kis hajat meglátom, hogy darázscsípés vagy…
- Ez méhcsípés – állapítom meg, a nővérek szétszaladnak, majd később az ápolókkal együtt felteszik egy újabb hordágyra, és felküldöm a nőt a mérgezési osztályra, ahol a speciális orvos elintézi majd. Nem értek a mérgekhez, ehhez szakember kell.
- Vigyék fel Mr. Sandershez! Iparkodjanak! – elszáguldanak mellettem, a lift ajtaja elzárja előlem az idős nőt. Nem tehettem érte semmit, és ilyenkor szörnyen érzem magam. Legalább minimálisan segíthettem volna, de nem szabad ilyenkor hozzáérnem az effajta betegekhez. Ki tudja hogyan reagálna a mérgezett test.
- Doki! A hetesben egy nő azt állítja, hogy véletlenül lenyelte a férje levágott ujját! – érkezik az újabb ijedt hang, gyorsan futok, egyelőre egyedüli orvos vagyok az osztályon. A nő elzöldült arca és a szobában terjengő hányás szag arra utal, hogy a hölgyemény többször megpróbált megszabadulni az idegen testrésztől.
Kevés sikerrel.
***
Elég nehéz az éjszaka, egyszerűen hihetetlen, hogy minden balhés eset most szakadt a nyakamba, de szerencsére Mr. Roger is megérkezett, hál’ Istennek nem egyedül viszem az egész osztályt. Nem szeretek kapkodni a betegek között…
- Nos, Mrs. Taylor – futom át a leleteket, míg a nő idegesen kopogtatja a pult oldalát műkörmeivel. – Semmi jele nincs annak, hogy esetleg szennyeződés került volna a véráramába. Ezennel, akár… haza is mehet.
Boldogan felnevet, megszorítja a kezem, én pedig mosolyogva rázom meg kezét. Férje kitolja az ajtón, az osztályon mindenki köszön neki, aggódtunk érte, de a laboreredményei negatívak lettek, így elereszthettem. Éppen Susan, az egyik nővér ad a kezembe egy csésze kávét, mikor a folyosó végén kiabálást hallok meg.
Az őrök odarohannak, én pedig a nyomukban, letéve a csészét a nővérpultra. Egy hossz hajú férfi tart kezében egy gyermeket, látszik, hogy futtában érkezett, mivel nem volt rajta felső.
- Mi történt? – kérdezem aggódón, immár a hordágyon tolt gyermek szívzörejeit és tüdőmechanizmusát hallgatom. Egyelőre stagnál.
- Időnként leáll a légzése… kétszer élesztettem újra… - darálja idegesen, a hordágy fém oldalát markolássza hatalmas kezeivel. Hangja végül dörren a folyosón, fenyegetően. - Doki, csináljon valamit!
- Megteszek minden tőlem telhetőt, de most a váróban kell maradnia – pillantok rá, mire eltorzul az arca a fájdalomtól.
- Azt akarja, hogy várjak?!
- Mást nem tehet – fordulok el tőle, egy megnyugtató mosoly kíséretében, de elkapja a karom, mire visszanézek rá.
- Nem az én gyerekem… - szemei figyelmeztetően villannak meg. Csodálni tudom védelmező hangját és testtartását. - Csak vigyáztam rá! Ha bármi baja lesz, én…
- Nyugodjon meg – csitítom, és megérintve felkarját elfutok a folyosón. A szobában a csöpp kis gyermek oxigén palackot kapott. Megint meghallgatom, végigtapogatom mellkasát szakértő mozdulatokkal, de semmi.
- Röntgent, ultrahangot és… koponya CT-t kérek. Rögtön – hajolok el az apró kis gyerektől, de mielőtt még kimennék a folyosóra és megkérdezném a férfit, hirtelen az érték jelző sípolni kezd.
- Nem lélegzik! – úgy perdülök vissza, mint akit megrántottak, azonnal ellátom, pici tüdeje halkan hortyog újra, jelezve, hogy minden ismét rendben van. Bizonytalan ideig. A röntgent sürgetem, amilyen gyorsan csak lehet, addig a nővéreket ott hagyom a kicsivel, amíg kimegyek a várakozó férfihez.
Az ajtó ablakán át látom, hogy gondterhelten ül egy székben, hosszú szőke tincsei között elvesznek ujjai, amivel támasztja fejét. Mikor belépek az ajtón, rögtön felpattan, pár lépéssel átszeli a várót és előttem terem. Fel kell néznem rá, olyan magas.
- Jó estét. Megtudhatnám mi a neve? – kérdezem egy pillanatra megszeppenve, ahogy árnyéka beborítja egész alakomat. Hogy nőhetett valaki ilyen magasra?
- Edward. Edward Dyer – feleli határozottan, szemei szinte égnek. Ijesztő.
- Tud bármiről, ami miatt a gyereknek ilyesfajta tünetei lehetnek?
- Mire gondol? Nem tudják mi a baja? – hangja aggódóvá válik, idegesen toporog előttem. De mielőtt még szólhatnék, két keze elkapja az ingem gallérját, és kishíján felemel a földről. Riadtan nézek a parázsló tekintetbe.
- Várjon… nyugodjon meg! Először tudnom kell az előzményeket, mielőtt kezelem! – hadarom gyorsan, mire elenged és a hajába túr idegesen.
- Volt… két hónappal ezelőtt egy műtétje. Mikor megszületett rákja volt valahol… - mondja a számomra hihetetlenül fontos információkat. Szóval rákja volt. Bizonyára a tüdejében…
- És?
- Mit és? – csattan fel megint, és fenyegetően közelebb lép. Megfogom a kezemben tartott mappát és megcsapkodom vele a mellkasát.
- Itt most az idegesség és az agresszivitás nem segít! A gyerek élete forog kockán, és ahelyett hogy segítene, inkább feltart! – hangom komolyan szól, határozottságomat látva csupán pislog egyet.
- Hívja fel a szüleit – szólok az egyik erre haladó nővérnek, aki elvonja magával a férfit, telefonszámot kérve tőle. Az még hátrapillant, de én már ott sem vagyok.
A röntgen alapján tisztán látható, hogy a bal alsó tüdőlebeny köré folyadék szorult, ami folyamatosan gátolta a gyermek légzését, elszorítva a tüdőrészt. Azonnal a műtőbe toljuk, s a bemosakodás után, az altatást követően megkezdem a beavatkozást. A csöpp kis kéz görcsösen szorult össze az altatás során, meghatva nézem az apró kezeket és lábakat.
- Ejtek a szegycsont alatt egy kis bevágást, hogy lássam mi a helyzet. Szikét! – nyújtom a kezem, mire az egyik műtős a kezembe nyomja a kérdéses fémet, én pedig ahogy megnyitom puha kis bőrét, váratlanul spriccelni kezd a folyadék és a váladék az apró tüdőből.
- Szívó katétert! – kérem, s megkapom a kérdéses eszközt, így maradéktalanul el tudom távolítani a váladékot. Megtörlik a homlokom, majd összevarrva a sebet fertőtlenítem a területet, és fáradtan lépek ki az ajtón, míg odabent elpakolnak. A gyereket betolják az intenzívre, ahol még megfigyelés alatt fogjuk tartani.
Nekidőlök a falnak, és veszek egy mély levegőt, számról lehúzom a maszkot, és kisietek a váróba. Az Edward nevezetű férfi fel alá járkál, gondolom a nővérek közölték vele, hogy műtök. Felsóhajtok, és az ajtót kitárva belépek.
- Mi történt? Jól van? – támad le azonnal, mint minden aggódó hozzátartozó ezen az osztályon.
- Túl van az életveszélyen, de a komplikációk elkerülése és megfigyelése végett még az intenzíven fogjuk tartani, a biztonság kedvéért. Nyugodjon meg Mr. Dyer. A gyermek biztonságban van – felelem mosolyogva, és a kezemet nyújtom, mire kikerekednek a szemei, és már azon kapom magam, hogy magához szorít, egy hatalmas, mackós ölelésben.
Meglepve pislogok.
- Köszönöm… doki… - suttogja, hangja elcsuklik, de nem hiszem hogy sír. Az ilyesfajta férfiak nem engedik meg maguknak az ilyesmit, pedig itt már mindenki hullatott könnyeket… Kezeim megnyugtatólag csúsznak hátára, és megpaskolom azt.
- Ez a dolgom – mosolygok rá, mikor végre elenged. Vidáman nyújtom megint a kezem, és két kézzel szorítja meg, hálától csillogó tekintetétől meglágyulok. A szülők szinte feltépik az ajtót, megrohamoznak minket, így a meghitt pillanatot elsöpri a szülői aggodalom hatalmas hulláma.
Mindent elmondok töviről hegyire, a feleségtől egy hatalmas, rúzsos csókot kapok, a férj pedig szerintem kiroppantotta az összes ujjpercem. Megilletődötten nézem ezt a temperamentumos bagázst, a szülők megrészegülten kérik, hogy hadd láthassák, akárcsak az ablakon keresztül gyermeküket.
Elindulnak előre egy nővér társaságában, de miután – még mindig műtős ruhában – én is arra veszem az irányt, megint megfogják a karom.
Ma lehet az ölelgetés világnapja…?
- Doki… bocsánat, ha durva voltam Önnel – vakarja meg szabad kezével a tarkóját. – Ritkán viselkedek így másokkal, ne haragudjon.
- Ugyan kérem, errefelé ez… hogy is mondjam… megszokott – lepem meg egy sugárzó, megbocsátó mosollyal, mire az övére is hasonló kerül.
- Doki, Ön egy angyal.
- Ne túlozzon – érzem, hogy ég az arcom, de mikor meglátom a kávé automatát, felcsillannak a szemeim. Ó, csak odáig jussak el… Elindulok arrafelé, de még egy hang utánam szól:
- A nevét elárulná? – lehet érezni a hangján, hogy mosolyog. Megfordulnék, de éppen akkor csörtet arra egy nővér, túlkiabálva az általános, sürgősségis káoszt:
- Herceg doki! A négyesben az egyik beteg egy rozsdás szögbe lépett! Siessen!
Hátranézek a férfira, de már futtomban csak annyi időm van, hogy intsek felé, és már el is nyel a folyosó.
|
