 Karakter: K. Wayne Seavers
Megjegyzés: ~vyv
Összekapom magam, lehámozom magamról Jamiet, felkapok magamra valamit a sötétben, ami az utcalámpák fényében erősen hajaz egy farmernadrágra és egy kockás ingre. Mindegy, jó lesz ez… a kocsmában már várnak, ahogy belépek máris integetnek a sarokból, hogy tologassam magam odafelé szépen. Beülök hozzájuk, de ahogy velük szemben telepednék le, rám mordulnak:
- Az foglalt, ideülj közénk! – felvonom a szemöldököm, de végül lezuhanok melléjük. Rögtön kerül elém egy dobozos sör, fel is bontják nekem. Milyen kis lelkesek vagyunk… Elfojtok egy ásítást, ahogy lehajtom az első pár kortyot, ők már a hatodikat hajtogatják össze és gyűjtik a falnál az asztal végében. Persze, hogy a pincérkisasszonynak be kelljen hajolnia értük. Épp elővenném a bicskámat, hogy kettévágjam a kiüresedett dobozt és kihalásszam a pingpong labdaszerűséget belőle, mikor meghallok egy ismerős hangot:
- Mi a franc – közeledik hét megtermett férfi az asztalunkhoz, rögtön észre is veszem az öt órával ezelőtti ipsét is, akinek a fültövéig ér a vigyora, vagy a haja miatt nem látom, hogy masniba fonódik a feje tetején.
Csoportos bemutatkozás, felét elfelejtem, nagyon nem tud érdekelni, hogy hívják őket, valószínűleg többet úgysem futunk össze az életben, a memóriámat pedig nem foglalom felesleges nevekkel. Régebben mindig kapdostam utánuk, hogy legyen elég ismerősöm ha valamit el kellene netalántán intéznem, de mára már elég kapcsolatom van, hogy mindent megszerezzek magamnak, amit kell. Szépen mindenki elmondikálja, hol mit merre dolgozik és kivel. Wesley a becsületes neve a házbitorlónak.
- FBI? – nézek rá a konyakos poharam széle fölül.
- Talán óvóbácsiknak nézünk ki? – nyerít fel mellette egy tag, akinek a neve még csak fel sem merült. Hát annak pont nem néznek ki, de minden másnak igen. Mogorván bámulok rájuk, mire az általam délelőtt megismert bedob egy bicskanyitogató vigyort. És milyen meglepő, elő akartam venni, mielőtt jöttek. Megérzés. Level 100.
- Jövő szombaton tarthatnánk egy kis vetélkedőt – rezignáltan sóhajtok erre a hangra, ahogy leteszem a poharamat és megnyalom a szám szélét. Sajnos pont ráérek, sehogy sem tudnám kihúzni magam alóla. James ezért még füvet fog öklendezni, miután gyeptéglává kalapáltam. – Óvóbácsik a profik ellen! Nah?
- Szívd vissza, különben nagyon el leszel fenekelve! – szól rá a napom tönkretevője. El tudom képzelni, ahogy elpaskolja James nem egészen hamvas és makulátlan seggét a térdére ültetve őt. James egy köteg összegabalyodott szögesdrótba esett Horvátországban, seggel.
- Gyere tata! Látom, szereted a sót nyalogatni! – kontrázik rá mégegyszer, hátradőlök a boxban, hogy kivonjam magam a drága bájcsevejükből.
- Szétlövöm majd a tojáshéjat a seggeden – heherésznek jóízűen. Ha ezt tudom, otthon alszok még. Van otthon is Guinnes, nem kell feltétlenül itt vagyonokért szopogatnom.
- Ráértek jövő szombaton egyáltalán? – kérdezi Richard, metsző pillantást vetek a zöldszeműre, akinek a haja csak úgy repked, ahogy bólogat.
***
Hamarabb léptem volna le, ha nem én ültem volna majdnem a sarokban, ugyanis ezek a tulkok állandóan mászkáltak a pulthoz meg a vécére, így állandóan egyre bentebb és bentebb kerültem a falhoz, végül a vállam neki is ütközött. James folyamatosan ébren tartott, élete vágyálma, hogy az enyémet tönkretegye, legalábbis az agysejtjeim rohadjanak ki tövestől és ne érkezzen utánpótlás. Többször is összeakadt a tekintetem a zöldszeművel, de ilyenkor mindig direkt elfordítottam tőle a fejem, vagy elcsaptam a tekintetem.
A szombat rohadt gyorsan eljött, ráadásul Jamie bejelentette, hogy jövőhéten lesz egy továbbképzési vizsgája, amire alanynak kellenék én, szerénységem. Rámondtam az áment, na nem mintha nem masszírozna meg ingyen és bérmentve, de a szalonban mindig olyan kellemes illat van. Gyűlölöm a hátam mutogatni, de csak Jamie és még két vizsgabiztos belefér.
Később érkeznek, mint mi, de amint befutnak, Richarddal az élen rögtön oda is csörtetünk. Ebben az iszonyatos melegben úgy érzem magam, mint egy kazán, de a legjobb, hogy kifelé nem párologtatom a meleget, hanem a menetfelszerelés alatt kering. Remek, jó a szigetelése. Még jó, hogy tűzoltóként volt alkalmam megtapasztalni a forróságot, de azért ez sem kellemes simogatás. De elviselhető.
- Nem futamodtatok meg? – kérdezem felvont szemöldökkel, odalépve Wesley elé.
- Nem ám kiscsibe, féltsd a segged! – üti neki a vállát az enyémnek, amit nem vagyok rest visszaadni.
- Nah, gyerünk fiúk! – kotródnak odébb szépen, gondolom aki felszólalt, az a csapatvezető. Fel is állunk körben, ismertetjük a részleteket. Lövés és kiesett. Túsz és kiesett. Ha nincs fegyvere, akkor közelharc, az veszít, akinek a két válla előbb érinti a földet. Jó, persze, haladjunk már… Viszket a kezem a puskámon, de persze a maroklőfegyverem is az övemen lóg, kültéren nem szeretem használni, csak és kizárólag beltéren nyúlok hozzá. Valahogy nem érzem úgy, hogy odavaló.
Felvesszük a pozíciót, négyen ki is mennek terepre, hogy elhozzák a zászlót. James, én és Carlson maradunk, míg a Trevor-Cedric-Richard-Jonathan kombó koslat a lobogó után. Nagyon remélem, hogy megszerzik. Szétszóródunk, hogy ne nyíltan álldogáljunk ott a zászló mellett, mint három kupac szerencsétlenség. Én vagyok a cirkáló őrnek beosztva, felsóhajtva vetem magam a növényzet közé. Addig addig mászkálok, míg fel nem tűnik egy közepesebb méretű fa, aminek az ágai egész kellemes elérhető közelségben vannak. Hátamra lendítem a puskát és felugorva elkapom az egyik vastagabbikat, majd felhúzva magam felmászok és kényelmesen elhelyezkedem.
Hamarosan fel is tűnik az egyik a Veteránok Klubbjából, nagyon ügyel a mozdulataira, a lábában és a szemében van a terep, érzékeli a környezetét, jól mozog. Vajon kivel kell és miben fogadnom, hogy ez Wesley lesz. A zsebembe nyúlok, ráérősen dobálok ellenkező irányokba pár testesebb kődarabot, aminek a tompa neszezésére fel is kapja a fejét. Nem vagyok sehonnani mocskos kemper, ezt tisztességesen, a földön fogom megjátszani. Ezt kihasználva surranok le a fáról és igyekszem elsunnyogni mögötte, mire hirtelen egy ágreccsenés szakítja félbe a gondolataimat és azonnal rácélzok.
Ügyesen manőverezik, elugrik a golyók elől, halkan felnevetek, hogy sikerült meglepnem, Őt, a veteránt, aki mindent tud, mindenre fel van készülve, ahogy arra is nagyon, hogy elpaskolja a seggem.
- Wesley! – szakítja át a hirtelen beállt csendet egy üvöltés. Carlson nem kispályás, ő a harmadik, aki közülünk rangot visel, mármint katona, ahogy mi is.A kiabáló nem a miénk, meg ha a miénk is lenne, kétlem, hogy a zöldszemű szörnyet hívná segítségül.
- Nyugodtan gyertek elő, mindketten! A végtelenségig tudom csipkézni a bőrét. Adjátok meg magatokat, és menjünk el sörözni! – ez aztán ám a fenyegetés, de amilyen őrült, simán kinézem belőle, hogy addig lövi a seggét, míg a két háromezres tár ki nem fogy végleg. Persze van mindig nála tartalék, ha rátámadnának. Jó ötlet volt otthagyni, kitartó. Szép volt.
A fa mögül leskelődve próbálom meg belőni az én ellenfelem helyzetét, de hirtelen nagy csapkolódással, zsizsegéssel és ágreccsenésekkel tarkítva már csak a testét látom lefelé zuhanni a domboldalon. Azonnal közeli bokrot keresek, a domb széléhez és lőni kezdem, de azon nyomban felpattan és bevetődik egy nagyobb cserjésbe.
Összeszűkítem a szemeimet, jól koordinálja a dolgokat, még ha a meglepetés ereje nálam is volt. Amit sikeresen elbasztam. Veszek egy mély levegőt, nem hagyom magam felmérgelni. Ez nem az az idő, mikor spontán felhergelhetem magam. Odasunnyogok, ahonnan kivetődött és lám, mit találok! Egy vigyor kúszik a képemre a maszk takarása alatt. Megfogom és ívesen a táborunkba hajítom, ahol hangosan koppan a földön, Carlson haladéktalanul rá is lép, jelezve, hogy megvan. Kiintek a kezemmel a dzsumbuj mögül, mire csak füttyent egy éleset. Aha, szóval arra szaladt.
Sokáig keresgélem, nyilván nem változtatott helyet. A tár nélkül nem sok golyója maradt, akkor hasznavehetetlen az gépkarabély, amit a kezében tartott, de ha felidézem volt nála egy revolver is. Könnyedebben tudja kezelni, lehet, hogy nekem is váltanom kellene…
Alig teszek pár lépést, mikor az orrom előtt kezdenek el kopogni a golyók, elhasalok és begurulok az egyik fa mögé, megvárom, míg kilövöldözi magát, de nem jön össze. Nem pazarol feleslegesen, de máshogy megpróbál majd kiugrasztani. Nem fogunk így dűlőre jutni, mert én sem mozdulok, Ő sem, ez olyan biztos, mint ahogy most hason fekszem a természet lágy ölén. Ó, milyen félreérthető hasonlat…
- Feladod? – hallom meg a hangját, úgyis tudom merre van, meg Ő is, hogy én hol fetrengek épp, felesleges kussolni. Gondolom fel szeretne idegesíteni. Hát hadd ne mondjam, rohadt jó úton jár. Elég csak arra gondolnom, hogy róla van szó és ilyen közel van, mégsem tudom megleckéztetni. Hallom, ahogy motoszkál az avarban, a levelek a dögmeleg miatt szárazak és ropogósak, nehezen lehet hang nélkül közlekedni rajtuk.
Rám nyomul, hogy kiugorjak és meglőjön. Nem vagyok annyira parás, nem félek tőle, nyugodtan jöjjön csak. Közelít, közelít, közelít… gyorsan gurulok ki és vágom hozzá a puskát tiszta erőből a fegyvert tartó kezének, majd mire feleszmél, már neki is mentem a két vállának két kézzel, úgy taszítom a földre.
Ez mind szép és jó, de az öregséghez fejlett és tömött izomzat is jár. Jól forgatja a testét, percekig birkózunk egymással. Az én karjaim emelésre és dobálásra lettek éltem hajnalán megedzve, a katonaság már nem sokat javíthatott ezen a hiányosságomon, egymásba gabalyodva markoljuk a másikat ahol lehet. Nyomná le a vállaimat, én is az övéit, de amilyen nyilvánvaló mit akarunk csinálni, annyira felesleges rajta erőlködni, mert a másik pontosan tudja hogyan védekezzen. Lerugdosom magamról, fel akarok kelni a földről, épp megtámaszkodom a kezeimen és nyomnám fel magam guggolásba, mikor teljes testével nekem repül.
Fújtatva kapaszkodunk össze, görcsösen markolom a nyakánál a felszerelést, viszont ahogy a két vállam földet ér, dühösen felmorranok alatta, ahogy lenyom a koszos földre. A rohadt kurva… életbe!
- Nyertem – szuszogja az arcomba, majd a fejemnél rámarkol a maszkra és lerántja rólam. Az átizzadt és csapzott hajam rögtön szanaszét lapulva mered a világba, a dögmeleg lassan elviselhetetlen lesz a felszerelés alatt, ráadásul még ez az állat is rajtam trónol. Épp valami elmés visszavágásra nyitom a szám és fúrom a szemeimet az övéibe, mikor odakint valaki óbégatni kezd.
- Nyertünk! – üvölt Carlson úgy, mintha épp most mentek volna neki a seggének egy tolatóradaros teherkocsival. - Wayne, James, takarodjatok ide! Megyünk sörözni!
- Én is – közlöm egyszerűen, a zihálásom lassan lihegéssé, majd szuszogássá csitul, felemeli a fejét és kinéz a bokrok közül, így lehetőségem nyílik végigmérni az egész mellkasát. – Szóval lemászhatsz rólam.
- Csak nem meleged van? – hunyorog vissza, feltűnt, hogy az egyik lábát az enyémek közé ékelte, úgy tart még mindig a földhöz szegezve.
- Kettőnk közül te vagy a nagyon forró – kontrázok rá, mire egy méretes vigyor kíséretében visszahajol és szinte a számra suttog, zöld szemei úgy világítanak, mint egy macskának.
- Akkor is legyűrtelek, taknyos.
- Meg is csókolsz? – vonom fel a szemöldökömet a közelségére, mire diadalittas képpel feltápászkodik rólam, majd lenyújtja a kezét, hogy felsegítsen. Elkapom a kesztyűs markot, látom, ahogy a vigyora egyre csak szélesedik. – Vigyázz, nehogy körülérje a fejed.
Elfordulok tőle, felmarom a földről a puskámat és a sisakomat is valahogy előhalászom a dzsumbujból, ugyanígy tesz pár pillanat múlva Ő is, a pisztolyát keresgélve, majd az övére tűzi, amint megtalálta. Ez pillanatra megfordulok, mikor seggen lő, amolyan jó tisztességesen. Felmordulva kapom felé a fejem és fordul az egész testem utána, épp ráérősen teszi el a revolvert az övébe.
- Szemét – horkantok fel, mire jóízűen felnevet és megveregeti a vállamat.
Összepillantás nélkül indulunk meg egy irányba, egymás mellett, a mi bázisunk felé, ahol már mindenki összegyűlt. Ahogy kibukkanunk a bokrok közül, páran az övéi közül röhögni kezdenek. Morcosan összeszűkítem a szemeimet, Richard mellé lépek, aki elmarja a fejem és a hajhagymáim intenzív dörzsölésével készíti ki teljesen a fejbőrömet. És engem is.
- Eressz már! – kaparom le magamról, mire röhögve az oldalának csap és fél kézzel megszorongat, a hóna alól követhetem immáron az eseményeket. Wesley bandája összeszedi magát, elengedik a túszt, a Stevens nevezetűt, aki rögtön le is nyom egy kokszost az őt fogvatartó társamnak.
- Te kis rohadvány! Megállj… tartunk mi még ma ivó versenyt, garantálom, hogy alulmaradsz – lapogatja meg jó emberesen, mire pár pillanat múlva már fennhangon egyeztetik a fogadás tétjét, hogy mit fognak inni és hogy mennyit.
- Te kis te! – csap hátba Trevor, miközben még mindig Richard hóna alá szorulva bámészkodom ráérősen, míg az a másik csapat kapitányával dumálgat. – Hová gurultatok ti olyan messzire?
- Volt ott egy kis tűz, rá kellett feküdni – fűzi tovább Wesley, kihívóan villognak a szemei, akár veszített a csapata, akár nem, lenyomott a földre és most piszkosul élvezi. Megeresztek felé egy vicsort.
- Tűzfészket is találtatok? – újra kapok egy hátbacsapást, mire kibontakozok Richard karjából és úgy tarkón baszom Trevort, hogy befejeli a kezében tartott sisakjának tetejét.
- Tényleg? – hunyorgok rá a továbbra is vigyorgó zöldszeműre. - Nagyon gyorsan eloltódott.
- Meghiszem azt.
Ennek mindenre van valamiféle kétértelmű, mocskosmód pofátlan beszólása? Kényszeredett mosoly kúszik fel a képemre, majd felsóhajtva ragadom meg a még mindig görnyedt Trevor grabancát, hogy egyenesbe rántsam.
- Ó, én is, Mr. Firefighter – élcelődik ez a gyökér, mire kap megint egy kiadós tockost, jajgatva de röhögve araszol odébb.
- Firefighter? – pislog rám érdeklődőn és kíváncsian Wesley, közelebb is lépett kissé hozzánk, már mindenki beszélget mindenkivel, gondolom van mit megkommunikálni, ki hogyan lőtte szét a másik valagát. Ő meg élvezkedik, hogy az enyémet a földre szorította. Végigmérem, ahogy megközelít, de nem teszem szóvá. Megpörgetem a kezemben a sisakot.
- Majd mikor kifizeted a sörömet, talán elmesélem – emelem fel az egyik szemöldökömet egy vigyor kíséretében, majd megigazítom a vállamon a puskát és a kocsink felé nézek, ami épp most döcög át a susnyáson.
***
Ha már veszítettek, ők választják ki a kocsmát. Akaratoskodtak, hogy van egy hely, ahol spanok a főnökkel, külön helyünk is lesz, mint a tizennégyen elférünk egy nagy hosszú asztalnál. Szóval így volt időm hazamenni, letusolni, át is vedlettem. Felkaptam egy fehér atlétát, rá egy farmeringet, aminek az ujja könyökömig ér, meg egy fekete nadrágot. A melegítőt Jamie elmarta az ujjaim közül, közölve, hogy a nyerteseknek jól kell kinézniük, mikor behajtják a jutalmat.
- Nem randira megyek, nem is előléptetésre. Add vissza – mordulok rá, de már késő, bemenekült vele a fürdőszobába. Az összes ruhámat kiválogatta, kikészítette nekem az ágyra, míg tusoltam. Felkapom a tornacipőmet az előszobában, a komódról felmarom a karórám, felcsatolom, majd automatikusan zárom be magam után az ajtót. Épp leérek az utcára, mikor megáll a Cherokee a háztömb előtt, ki is vágódik a hátsó ajtó, épp beülnék, mikor megrökönyödötten konstatálom, hogy többen vannak bent, mint kéne.
- Ide préseljem be magam? – zúgolódok, de végül csak betuszkolom magam, félig meddig James az ölembe is ül. – Tudtátok, hogy ennek az autónak a hat fő a maximális és emberek között is elfogadott befogadóképessége?
A zárt térben a röhögés ezerszer fülhasogatóbb, szinte szétreped körülöttünk a kaszni. Felsóhajtok, ahogy Richard rátapos a pedálra, mellette Trevor navigál, hogy hová kell menni, míg mi hátul öten tosszuk egymást halálra minden kanyarnál.
- Fogj, mert kiesek! – markol rá a kapaszkodóra az ablak felett James, nem igazán látom az arcát, tekintve, hogy már totálban rajtam ül, az egyik méretesebb kanyarnál ezek elől direkt élesebben vették be az ívet.
- Dehogy foglak, legalább akkor fellélegzünk – emelem fentebb a combjaimat hirtelen, mire bevágja a fejét a kocsi tetejébe.
További meleg, szerető és boldog, tíz perces csoportosulás után végre megáll a kocsi, James kinyitja az ajtót, én pedig úgy ahogy van, a seggére fogok és kihajítom a járdára, kilökve az autóból. Dohogva szállok ki utána, utánam a kis egyetemista srác, akinek a fél veséjét leverhettem az egyik kanyarban, mert elég fájdalmas képet vág.
- Csizma, oké a belső szerveid száma? – érdeklődöm a hogyléte felől, mire csak sípol egyet, mint egy béka, akire ráléptek. Szegény, a múlt heti meccsen is elsők között dőlt ki, ma délelőtt is, aztán most este meg én lapítom ki.
- Mi ez? Az új bohóc társulat? – csendül fel a számomra immáron félreismerhetetlen hang. Mintha megabasszussal felszerelt hangszórókból szólna.
- Fiatalok, nézd el nekik – kontrázik rá egy másik, aki mellette áll. Elfordulok a szerencsétlen sráctól, látom, hogy a nagypapák megcsappant létszámmal, karbafont kezekkel álldogálnak a krimó előtt.
- Eltévesztettétek a filmet – emelem fel a szemöldököm, végignézve rajtuk, mire sokat sejtetően összevigyorognak.
- Na, gyertek be – int a Wesley mellett trónoló nagydarab, be is özönlünk, már aki elsőre ki tudott szállni a kocsiból és nem zsibbadtak halálra a lábaik.
Hamar betámadom a hosszú asztal közepét, a többiek körém gyűlnek, Csizma –anyakönyvi neve Cedric- jó távol teszi le a seggét tőlem. Velünk szemben gyorsan leparkolnak a vesztes csapat tagjai. Hátradőlök, a padra dobom az egyik karom, ahogy körülnézek. Egész jó hely, nincsenek is olyan sokan, pedig szombat este van. Minden tiszta, nem ragad a piától, nincs büdös, mondjuk füstölőt is érzek. Biztos fiatal egyetemista lányok részmunkaidősek itt.
- Le ne üljetek – szólok rájuk, megemelve a karórás kezemet.
- Már most kérjétek ki az első kört – fűzi tovább Richard a jobbomon, akivel összeöklözünk a beszóláson, akár idősebb nálam, akár nem, imádom a pasast. Pár perc múlva elénk is kerül néhány korsó sör, az enyém a vállam mögül érkezik elém az asztalra, a karja lustán érinti az arcomat, mintegy véletlenül. Érdeklődve meredek a korsó tartalmára, hogy na vajon mit hozott.
Fekete sör.
Honnan…?
Kissé hátrafordítom a fejem, a szemem sarkából vetek rá egy gyanús pillantást.
- Remélem, nem tettél bele semmit.
- Most hogy mondod… - paskolja meg a vállamat és visszamegy a helyére, egy mindentudó mosoly kíséretében. Felhúzom az orromat, összekoccintja mindenki a korsóját, hamar beszélgetni és zsongani kezd az egész asztal, engem James köt le szinte egész végig, meg a Mitch nevezetű az ellenséges táborból, aki pont velem szemben foglal helyet.
Fogynak a korsók, mondjuk én résen vagyok, két korsónál többet még nem ittam, pedig mindenki előtt már minimum négy üres tornyosul, nem győzik a pincérek és a pultosok felváltva szedegetni. A legszélen tomboló káoszról inkább nem tennék említést, ahol Stevens és a csapattársam piramisoznak, ahogy fogadtak még kint a dögmeleg dzsungelben. A Mitch nevezetű egész rendes, ahhoz képest, hogy egy gyökér, nagyon jól eldumálunk, egyszer csak feláll, hogy neki ki kell mennie, átdobja a lábát a pad háttámláján és kimászik. Alig fogom fel, hogy elindult, a helyére csúszik Wesley a bal oldalról.
- Azt hittem, sosem furakodsz ide – emelem a számhoz a korsót, majd egy félmosoly kíséretében teszem le az asztalra, továbbra is markolászva az ujjaimmal a hideg üveget. A szabad kezemmel az asztal alá nyúlok, egészen be kell hajolnom, mire mellettem Richard befüttyent.
- Ohlálá!
- Hallgass már! – mordulok rá, majd felvéve az üveget a földről odateszem Wesley elé. Meglepetten veszi el és olvassa el a címkét, meg nézegeti meg az évet rajta.
- Le akarsz fizetni, hogy felejtsem el? – hunyorodik el végül, mint aki rajtakapott valami csúnyán.
- Dehogy, törlesztek.
- Tévedsz, ha ennyi elég lesz – bontja meg, majd a kiürült korsómba önt egy tekintetes adagot, majd az övébe is locsol, amit elképedve nézek. Korsóból harminckét éves whiskyt? – Húzóra, és talán… letörleszted… a felét – hajol közelebb az asztal felett.
- Milyen jóindulatú vagy, kedves tőled – teszek egy elegáns kézlendítést az asztalon könyökölve. Megmarkolom a korsó fülét, fentebb emelem, hogy a gyér fényben lássam mennyit is kéne lehajtanom. Hú, mázli, hogy nem ittam előtte annyi sört, mert ha ezt most én lehúznám több korsó sör után, akkor még… De most ez is a fejembe fog szállni, de nem lesz annyira vészes.
- Begyulladtál? – emeli fel a korsót. Egy volt tűzoltótól kérdezi, hogy begyulladt-e. Tényleg, még el is kell mesélnem neki… ha odaérünk a pulthoz.
- Csak szeretnéd. Tudom, hogy le akarsz itatni – ütjük össze végül őket, majd a számhoz húzom és szaporán nyeldekelni kezdem a whiskyt lefelé. Hamarabb lerántja, mint én, nem is csodálkozom rajta. Halkan cuppantok, ahogy leteszem ezt a rohadt korsót az asztalra. Azt hiszem, leégett a torkom és a szám is lángol. Fú, azt a rohadt büdös életbe, máris érzem, zsizseg az agyam.
|
